A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA (continued 2)

A herczegnő is egészen tündéri pompába volt ez este felöltözve. Se ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni, miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztyének büntetésére kitalált halcsontok és aczéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka, – kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott alá a hátára s végig terült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló paradicsommadár tollat is aláhuzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva: egyet a két szem számára, másikat a szájnak.

«A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme és szája él és elevenít.»

(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláirom, hogy «vidi.»)

Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja: utolsó éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak fényesebben? Hátha boldogabban is?

A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a lakomához, egymással szemben.

A herczegnő szemei az aranyfátyol nyilásán át kedvtelve nézték a délczeg ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb czukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a narancsot.

A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.

Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a herczegnő mindig leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is eltünt.

A herczegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját s rákezdett egy új románczra, a melyet maga készített, a dallamával együtt.

A románcz tárgya volt: a «piros arczú ifjú».

Edrisz bég elismerte, hogy a herczegnő hangja igen csengő és szavaiban sok költői szépség van.

A herczegnő eldalolta a második verset.

Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá czímzett magasztalást.

A románcz nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.

Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.

A herczegnő leoldta fejéről a fátyolát, s a hogy szokás beletette a kókuszdió alakú szelenczébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s karjairól és lábairól lerakta a kösöntyüket. Dúsgazdag hajával beteríté magát köröskörűl.

És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje elaludni s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arczát; hanem maga készült előbb a lepihenéshez.

A rabnők sürgölődve készíték el a nász-szoba menyegzői pompáját. Meggyujták a kerevet körül álló nehéz ezüst tartókban a viaszgyertyákat, melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartó-zsinórjait s a közben a herczegnő románczának a végsorait dudolták utána.

Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a herczegasszony oldalára.

A herczegasszony megfogta két kézzel a szablyát s ajkaihoz emelve, háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.

Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.

Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten, a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak a szemeire; majdan szétnyiltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.

A rabnők egyszerre eltüntek mind a szobából.

És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.

Ez a szívdobbanás azt mondta: «ez a nő még ma az enyém!»

Merészen nyult hozzá a kezével, s feltakarta az arczáról azt a soha le nem tett aranyfátyolkát.

Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze soha. Ez orczák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve. És a mint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szívalakú rózsaszín anyajegy.

De ebben a perczben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt arczczal s felcsattanó hangon kiálta:

– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arczomat.

– Napba néztem… megvakultam, rebegé az ifju.

– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!

– Hát ha az Alsiráth hidja maga volna közöttünk?!

– Halott voltál!

– Föltámadtam…

S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arczát, ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.

A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s alányulva, a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt fátyolát s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjunak az arczára.

Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés s aztán eszméletlenül rogyott le a földre.

PALMYRA, AZ ELDORÁDÓI HERCZEGNŐ.

Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narcoticus álmából s széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép herczegasszony, se odaliszkok; se aranyedényekkel terített asztal; se duzzadó kerevet, se szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az éjjel a szögletekben hálót kötni.

Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra: az istállóajtók nyitva voltak, egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át betekintett a nagy moshée udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kaába bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.

Senki sem felelt a hívására, csak a kongó nagy termek visszhangja.

A mint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva. Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon kívül semmi emlék, a mi az eltünt menyasszony után maradt volna. – Csak midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat, valami edző nedvvel felírva:

«A mit a bolondság elveszített, azt az ész nem találja meg többé.»

Hátha mégis?

Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária-Terézia-tallérokkal, s felkereste a palotájában a Nagy Sheriffet.

– Allah veled, vitéz Edrisz bég-el Homrah; váljék egészségedre a Kurbán-Bajrám ünnep!

– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.

– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonynyal. Tudod, hogy szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.

– Tudom, Nagy Sheriff.

– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogy ha egy teve egymásután kilenczszer ellik üszőborjut, akkor ez a teve felszabadíttatik minden további teherviselés alól és szabadon bocsáttatik.

– Hát én nem törődöm a ti szabadon bocsátott tevéitekkel, Sheriff.

– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonynyal mondhatom neked, hogy ha tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüst tallérokkal, még sem adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára felülj.

– Nem is szándékozom az követelni.

– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat s a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét Szádi, a nagy költő, a «sivatag hajójának» nevezi a maga Gulisztánjában.

– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott maradjanak, a hol akarnak.

– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy bucsujárás alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját, hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért még sem szent állat. A szultán Indiából hozatott egyet s nagy költséggel küldte el Mekkába. Ezer teve czipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen ne veszszen, és az édes vizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, a midőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát-hegy lábáig, ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy lépést sem tett előre, hanem összerogyott és meghalt.

– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Sheriff; benne van Mekka város történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled értesítést venni; hanem, ime, látod ezt az erszény pénzt? Tele van Mária-Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, a mely a gyauroktól jön. Ezt én te neked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a herczegnő, a kivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.

– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Oh, én tudom jól, hogy mit mondanak e tárgyról a költők, a halhatatlan Omájja a Taif vidékről: «ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi» és a dícső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, a ki azt mondta, hogy «ne temessétek el a föld alá a leányokat, a kiket a kedveseik sírva keresnek». – Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a történetét, a melyet a «bahyrá»-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy Mohammed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét keresni, a kiről megtudta, hogy az Damaskusban lakik. És már elérte a várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.) Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal s így kiáltott a fülébe: «Oh, Mahomed, inkább kivánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni s a húrik öleléseiben örökké élni?» Erre Mahomed újra fölült a tevére: a fél lábának a nyoma most is látható a Damaskus kapuja alatti sziklába benyomva.

Edrisz bég türelmetlenül kiáltá:

– De miután én nem akarok próféta lenni, se én nekem Gábor angyal semmit sem mondott…

– Nem engedted végig mondanom! vágott a szavába a Nagy Sheriff. Jól tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az özvegyasszonysághoz, Khadidzsához; s ámbátor ő még ifju legény volt, Khadidzsa asszony pedig negyvenesztendős, mégis abba lett szerelmes; az asszonynak az atyját, a ki nem akarta a leányát a prófétához adni, leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis ő tőlük származott a prófétának egész nemzetsége, a kik mindnyájan zöld turbánt viselnek.

– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek, beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat: – azért csak légy kegyes, nagy Sheriff, megmondani az én herczegnőmnek a nevét, ha ismeretes előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!

– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy ki volt az «Isten oroszlánja?» Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el «Amr-ibn-Luhájj» a dzseddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem tudom-e, hova rejtőzött el «Othman-ibn-Affán» a próféta legszebb leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, a melyben szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött?… Nem tudom-e…

– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már Allah és a próféta nevében, ki volt az én herczegasszonyom, a kivel én összeházasodtam, s a ki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?

– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a próféta szakállára és a saját apádnak a szakállára, hogy el nem árulod senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.

– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy magamban fogom tartani.

– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt «Palmyra, az eldorádói szultán herczegasszonya!»

Edrisz bég dühösen toporzékolt:

– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a nyakamba kötni, Nagy Sheriff! Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem városnak a neve; – Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő paradicsomuk, a melybe eljutni kivánkoznak, a mit megitélhetsz a következő versből, mely a keresztyének alkoránjában olvasható:

E szerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, a mely fölött igazhivők szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a holdban vagyon.

A nagy Sheriff a hasát fogta nevettében.

– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házról-házra, s az asszonyok szalonnát vágnak belőlük? Allah zavarja meg őket! – No, édes fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, a mit még eddig nem tudtam. Azért nem hogy én venném el a te tallérjaidat; de még én teszek hozzá egy tallért, azért a tudományért, a melylyel megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a herczegnő felől, mint hogy ő Eldorádóból jött ide.

Edrisz bég a fejéhez vágta a Nagy Sheriffnek az ajándéktallért.

– Allah hosszabbítsa meg a füleidet, hogy máskor többet hallj!

Azzal elrohant nagy dühösködve.

De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt felelték neki, hogy az ő herczegasszonya Palmyra, eldorádói herczegnő. Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.

Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják megmondani a herczegnő nevét, majd megtudja azt Dzseddáhban.

Nem időzött tovább: lóra ült, elutazott Dzseddáhba.

Újból fölkereste a helytartó basát.

Az ismét igen szívesen látta; megvendégelte; nargilét hozatott neki.

Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat körülkerülgetni.

Kezdte az ajándékozáson.

– Hoztam neked vásárfiát az Arafát hegyi bucsuból, vitéz mohafiz!

– Allah fizesse meg, hogy ott is rám gondoltál. Mi lehet ez az ajándék?

– Egy szép arab kancza, szerszámostul, csojtárostul.

– Nemes ajándék. Mind te hozzád, mind én hozzám legméltóbb. Nem maradok el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza annak, a melyen te a kanczát vetted.

– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak a fekete turbánosnak, a kitől azt a lovat elvettem.

– Tehát vitézi harczban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól? No akkor tizszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.

– Valóban, tartoztam vele, hogy te rólad megemlékezzem, dicső mohafiz, mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy rövid időre színről-szinre láthatám.

– Ah, tehát meg voltál elégedve a herczegasszonyoddal?

– Úgy, mint a próféta a maga Aisáhjával.

– No, ennek ugyan örülök.

– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisáhja számára.

– Annyira megszeretted? E szerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a csókolgatása, meg a Zenzem kútvizének az iszogatása? Megszüntél holtszívű lenni?

– De egy egész lángbaborult világot hordok most a szívemben.

– És már most hova szaladsz vele? Tudod, hogy hová lett a herczegnőd?

– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Sherifftől, a ki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ adott, a mivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott férfiu vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Te neked tudnod kell a herczegasszony nevét, és az ország nevét, mely őt szülte; – mert te nálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzseddáhba érkezett.

– Igen is, Edrisz bég, tudom a herczegnő nevét is; azt is, hogy hol lakik. De azt én meg nem mondhatom.

– Én nekem nem mondhatod meg? A ki férje voltam.

– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan czenknek tartasz te engem, a ki a rábizott államtitkokat elárulja? Nem! Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok: kincseket igértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kanczádat, fiam; én a fejemmel játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te szivedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról.

ISMÉT AZ ALOF-BETH-GOMÁL-MOLLAH.

A szuk-el-tnini sirodu lakója még mindig számlálja a napok jöttét és lementét. A vizesésen keresztül törő szivárvány reggel bevilágítja a barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt s nap nem múlik el a nélkül, hogy igazhivő ne jönne hozzá, a ki a szájához vigye az ételt és italt. Bölcs tanácsot kap érte cserében.

Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölve a századok tanúját.

– Allah hozott, ifjú dalia.

– Ismersz engem?

– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el Homrah. Vártalak erre a napra.

– Hogy álmodtad azt meg?

– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán Bajrám ünnep? Hány nap kell annak, a ki a felkelő napot üldözi futvást, a míg lemegy? Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, a mit keres.

– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az apámnak, hogy «küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg a Kaába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a «Beled-el Harám»-ból.

– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előre bocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a szívét érzéketlenné teremté: ne akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd s elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?

– Él, mint az az oroszlán, a kit barlangjából kizavartak.

– Találtál nőt, a kit szeretsz?

– Nem nő az, hanem tündér.

– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok; de azoknak nincsen nemük. Vannak dzsinek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a lábszáraik helyett kigyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te hölgyed?

– Nem! ő legtökéletesebb szépség, a ki volt valaha a földön.

– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából. Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, a kit ő megszeretett. Ha mást fog megszeretni: akkor az lesz a legszebb.

– De én soha sem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a világot, keresve azt, a ki előlem eltünt: senki sem tud nyomába igazítani.

– S mit tennél, ha rátalálnál?

– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő, özvegygyé tenném: elragadnám.

– Bolond vagy te, édes fiam, Edrisz bég.

– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.

– Hát akkor eredj innen, mert nálam bolondság nem kapható.

– Nem távozom el addig, a míg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg azt, a kit elvesztettem.

– Édes fiam. Ha éjszaka idejösz hozzám, mikor tele van az ég csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ezt itt a Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy csillag lefut az égről s azt kérdezed, hogy kinek hitták? azt nem tudom megmondani.

– De az fenn ragyog az égen, csak keressed.

– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről, annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani, hogy melyik volt a tied, a mit elejtettél?

– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül felismerhetővé teszi.

– Mi az a jel?

– A homlokán egy piros, szívalakú anyajegy.

Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult bámulatában.

– Te láttad azt?

– Én láttam.

– Önként mutatta meg?

– Nem. Mikor aludt, álmában feltakartam az arczáról az arany fátyolt.

– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az arczát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.

– Te tudod, hogy ki ő?

– Mért volna Alof-bet-gomál-Mollah a nevem, ha még azt sem tudnám?

– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem, hogy hol találom őt meg?

– Édes fiam, Edrisz bég el Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az apádnak is, Tefik beynek, a Gházinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne kivánja őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?

– Nem tudok róla semmit.

– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát behódítani; a kik megtagadták a próféta hitét s beálltak gyaur nemzetnek: Egyptom legfélelmesebb ellenségével harczol. És te nem vagy ő mellette.

– Nem vagyok mellette.

– S nem ég szégyentől az orczád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után szaladsz.

– A próféta zászlaja is asszonyi kötény volt: Aisha köténye.

– De szent jelvény lett belőle! Fordulj vissza és keresd fel az apádat.

– Kerestem már; de üresen találtam a palotáját.

– És nem találtál senkit, a ki megmondta volna, hogy az apád egy nagy tartomány kormányzójává lett emelve s oda költözött.

– Az alatt történhetett ez, a míg én Mekkában voltam.

– A hány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé. Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?

– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, a ki magával vitte. Te tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?

– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog támadni.

– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, a kit szeretek.

– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy vizes korsó, meg egy pálmahéjkosár, datolyákkal; palotám egy sírüreg! Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat fölszedhessem s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam.

– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből fogom azt kivágni ezzel a késsel.

S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.

Az öreg mollah pedig nyugodt hangon beszélt hozzá.

– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sirboltban oly messze idők óta, a mikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy napot hozzá adott a többihez s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám a maga angyalát, a ki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahval én nem vitatkozom. Küldheti őt sivó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki hozzám küldetett, hogy ő eléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odább megy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, a ki a szájamhoz emelje az ételt és italt, a mire már az én két kezem képtelen. Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, a minek mégis felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sivó oroszlánnak. Azt kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki engem megszabadít e szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik s belép a homályból hozzám egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim. Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában jelenjen meg előttem, s a mit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes éles vas járja át testemet, azt mondom: «Allah akbár! Ő az egyedüli Isten! S úgy történik minden, a hogy ő rendelte». Végezd be, ifjú levente, a mire küldve vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt, mellettem.

Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt s térdre esve az agg próféta előtt, összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.

– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, a mit mondtam.

– Pedig jobb szeretném, ha a kezed tenné meg, a mit mondtál: mert akkor hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.

– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e hegyesre köszörült vassal.

Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.

– Ha nem felelsz, ez a vas keresztül járja a szívemet.

– Megállj! őrjöngő ifjú! kiálta a mollah. Hagyj fel öngyilkos szándékoddal. Legyen neked a te kivánságod szerint. Dugd hüvelyébe a tőrödet!

Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz s átkarolta annak a térdeit.

Alof-bet-gomál mollah nyugodt hangon szólt hozzá.

– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, a mit Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a próféták a veszedelmet, a kinek abba bele kell menni: belemegy, ha mingyárt eléje tartanák is azt a tükröt, a melyből a jövendőt megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a hölgyet, a ki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.

– Légy áldva e szóért!

– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a «Kizmet» könyvében. Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait fogod élvezni s a mámor éjszakáit átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.

– Haljak meg: csak őt ölelhessem újra.

– Megrontod fundamentumában a házadat.

– Szakadjon rám az egész ház, csak vele együtt legyek eltemetve!

– Elveszted miatta a paradicsomot.

– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom évezredei. Nem kivánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet Mohamed itt a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a tűz ne emészszen tovább.

– Úgy beszélsz, mint a kit az iblisz megszállott. Én útrabocsátalak, mint a hogy elbocsátja Allah az üstökös csillagot, mely vérontást, földindulást, döghalált, éhinséget visz a földnek és az ő népeinek. Eredj az útadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy Adrufa várost.

– Jártam benne.

– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, a minek neve zengő liget: azért, mert tele van énekes madarakkal. Ennek a mélyén van egy fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a pálmák és cziprusok közül.

– Láttam én azt.

– És elfutottál mellette.

– Köröskörül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő lelket, a kitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.

– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor hosszú időre eltávozik hazulról, nem bizza a maga féltő kincseit senki becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyilást. A bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, a mi szájnak és gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se a te hölgyed, a ki a homlokán hordja a szívét.

– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körül jártam a házat? Nekem játék lesz vala a kerítésen áthágni.

– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres kappanőrök, hanem két nagy nubiai oroszlán: egy hím, meg egy nőstény. Ha ember volna, a ki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se köszöni, hogy jól tartottad.

– Te a szájamhoz értetted a kelyhet, s akkor huzod vissza.

– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű ablakot. Oda állsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat s eldanolod a húr pengése mellett azt a dalt, a mit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán Bajrám éjszakáján s elzengett előtted. A piros arczú ifjúról szól a dal, a kinek az arcza még pirosabb lesz, ha ellenséggel harczol; de fehér lesz, ha szép hölgygyel ül szembe.

– Hát te azt is ismered?

– Mért volna Alof-bet-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a három szakaszát elénekelted, akkor abból a torony-ablakból egy mesterséges messzenyuló vasléczezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol s aztán, ha van bátorságod a léczezeten végig lépkedni, s nem szédül a fejed, nem esel az oroszlánok közé, – akkor – akkor meglátod azt a hölgyet, a kit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak a dalnak.

A PARADICSOMBAN.

Edrisz bég úgy tett, a hogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy tegye meg.

Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, a melyben a körül befalazott palota volt elrejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a titkát. Angol gőzössel útazott. Egyszer módjában lett volna szépen elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos, matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának s annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsülyedt, hanem az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeütközésből, s ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.

Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.

A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.

Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az útat a pálmaerdőhöz.

Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztül bolyongott, egy őrülttel találkozott, a kinek hiányzott a fél keze, a fél szeme, meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte testét egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.

Ez az őrült útját állta.

– Hej, piros arczú fiatal ember! ne járj ezen a félreúton, a hol a kigyók laknak: a szerelem kigyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam, elvesztettem a szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem: lásd magadat, majd mikor vissza fogsz térni.

Edrisz bég lerázta az őrültet magáról s ment tovább az erdő felé.

A pálmaerdő köröskörül be volt kerítve vastag, tövises kaktuszsövénynyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál. Azonban mégis lehetett e sövényen rést találni, a melyen egy ember keresztül fúrhatta magát. A mint egy ilyen résen átfurakodott a bég, egy lövés dördült el s a golyó a feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagától elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.

De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.

A mint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül. A pálmák alatt sötét lett.

Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, a honnan a gömbölyű ablakra látni, elővette a kobozát s elkezdé azt a dalt, a mit ama tüneményes éjszakán tanult az imádott hölgyétől.

Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyiltak. Az utolsó strófánál az ablaknyilásból előkezdett nyomulni az a tolórács, mely hasonlít ahhoz a játékszerhez, a melylyel a gyermekek a három királyok csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez aczélból volt. A rács elérte a végével a magas kőfal párkányát, mely kifelé meredő szegekkel volt köröskörül kiverve.

Azután egy nyil süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához hullott alá. A nyil szárnyát egy csonkított sastoll képezte. («Ha merész vagy, jöhetsz!») A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.

A bég felcsavarta a zsineget a nyilvesszőre s az majdan egy kötélhágcsót húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.

Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan kikerülve a hegyes szegek sövényét.

Most azután előtte állt a keskeny hid: az aczélrácsozat. Olyan keskeny, hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. A kik az ablakból előre tolták e kapcsos léczlánczolatot, a mint annak a tulsó végét beleakasztották a kőfal szegeibe, a tulsó végénél fogva erősen meghuzzák az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltánczolók sodronya; mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, a ki lebukás nélkül megkisérelhesse az átmenetelt.

A két oroszlán, a mint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő az odujából s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, a hol Edrisz béget megjelenni látta.

Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.

Ha olyan gyakorlott athleta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony a halálával végződött volna.

Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak megcsúszott: a szegek engedtek, a mikbe bele volt akasztva, s erre az egész kifeszített aczélléczezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből s azzal az egész vasrács, vitézével együtt alázuhanjon az udvarba.

Edrisz bég leveté magát a léczbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta keresztben.

«Kapaszkodjál a kezeiden!» – kiáltá neki egy női hang a gömbölyű ablakból.

No az épen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette; a térdhajlásaival kapaszkodott a léczrácsozatba s a fejével fordult alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.

A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarczot vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.

Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beirva.

Edrisz bég a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a léczrácson az ablakig s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem ejté ki a kezéből.

Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult agygyal szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.

Az egy rabnő volt: fekete arczú és néma.

Mégis tudott hozzá beszélni.

Az alfabetnek csak harminczhat betűje van, de az emberi kezeknek és ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér, megtagad, elutasít, hivogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int, esküszik, igér, kigúnyol, hizeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet vall, szégyent takar, haragot szít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak minden gondolatot el tudnak mondani, a mi az emberi szívben megszületik, a nélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.

Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.

A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy sötét, ablaktalan terembe.

Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.

Az egyik hang azt mondá:

– «Hol vagy pirosarczú ifjú?»

A másik hang így szólt:

– «Én álmodtam a pirosarczú ifjúval.»

A harmadik így mondta:

– «Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút.»

A fekete rabnő eltünt a még feketébb sötétségben. Edrisz bég egyedül maradt.

Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.

Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, a honnan a hang jött.

«Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút!»

Az a mondás egyre-másra ismétlődött.

Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyujtott karjával el kellett érnie annak a kimondóját. Feléje nyult. Akkor aztán jól megharapta valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás támadt körülötte.

Ekkor egy, eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban eltünve s a szomszéd csarnokból tündéries zöld szinű világosság tört át a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.

Ez az utolsó volt, a mely megharapta.

Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután harapjon.

A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje. Leánykaczaj.

A mint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.

Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal, a mint egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az elenyésző homályosságig.

S a mint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta egyszerre a végtelen folyosóból százszorozott alakban előlépni. Úgy tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni: pedig tán csak tíz volt; éppen annyi, a hány a leány.

Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok mind; a hány, annyiféle öltözetben.

Ő rajta nevettek.

Volt is okuk rá.

Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után, eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete szakadozott volt, csak az arany paszománt tartotta össze s a selyem még rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli nevetséges rongy.

A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt, összecsapzott elől-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára. Semmivel sem volt külömb annál a másik őrültnél, a kivel a bozótban összekerült.

A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha a kardjával akarna hegedűlni.

A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a veszedelmes léczhidon a vendég, fejjel alá felé fordulva s hogy ugráltak utána fel az oroszlánok. Azon kaczagtak olyan nagyon.

Hanem a mint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett egyszerre minden nevetésnek.

A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság s a mint egy ránczosképű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé, megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból okádta alá egy réz dzsinfej a meleg vizet egy medenczébe. Ott megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették pompás aranynyal és gyöngyökkel himzett ruhákba, a feje körül kinai szövetből csavartak turbánt, a melybe gyémánt forgós kócsagtollbokréta lett tűzve s akkor a két legszebb leány, két oldalt karonfogva felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsa szőnyegekkel volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy japáni medenczékbe ültetett pálmák ékesíték.

Itt egy veres-rézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a falba. Itt a leányok és a vén asszony meghajtották magukat a bég előtt s hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt a megnyilt ajtón át, mely azonnal visszasülyedt a helyére, a mint a küszöböt átlépték.

Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva. A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő. Köröskörül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel, másiké óriás gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke granát-almának; a karcsú jaspis és malachit pilléreken kuszó növények kapaszkodnak fel, tele minden színű virág-csillagokkal: s azokat tarka szárnyú lepkesereg dongja körül.

A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek széthulló üstöke színes üveggolyókkal lapdázik. A medencze vizében csodaalakú halak uszkálnak, távol tengerek hajdani lakói s pompázó tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medencze vizének tehát a tengerből kell ide kerülni mesterséges vízvezetéken át.

S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek gerezdjei lazurkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a legújabb korban történik, a mikor már minden bűvészet valósággá válik.)

Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.

S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt világításra s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást ágról-ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a seregélyek emberszavakat mimelnek.

S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.

Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán s sorba olvasá le a falak párkányzatairól az alkorán verseit, melyek aranynyal voltak felirva arab betűkben.

Ki lehet az, a kinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga körül?

Ki lehet az, a ki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ új találmányát?

Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért gyújtották fel.

Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, a kit ilyen pompával fogadnak?

A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő sekrestyeszerű boltive felé vezette Edriszt.

Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárgarózsával, melyeknek olyan illata van, mint az őszi baraczknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az eleven függönyt s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.

Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant hegykristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyuszt prémmel van kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománczú madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy gömbölyű lábnélküli asztal, vert ezüstből.

S ennek a grottának, a teremből átderengő pitymallaton kívül egy szárnyas fülű idomtalan dzsin ad világot, melynek két szeme tűzfényt lövell a magasból alá.

Itt eltünt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.

Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész, mint az Abul Haszszán története az Ezeregyéjszakából.

Majd valami mysticus zene szólalt meg fölötte. Az is újabbkori varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mimel, de később női hang vegyül közéje.

Visszatért ismét a virágos terembe.

Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy csoportban, kék és rózsaszin lengeteg ruhákba öltözve, lantot, fuvolát tartottak a kezükben s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, a mit a rejtett aeolodicon játszik.

Egyszer aztán a hátsó falat takaró csillagokkal himzett nehéz selyem függönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három hölgyalak.

Három tündér a mesevilágból.

Az egyik szőke; haja, mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan, langosan omlik végig a termetén; öltözete, mint a görög istennőszobroké, lágy, testhez tapadó; arcza fehér piros, hosszúkás, ajkai vékonyak, finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása olyan, mint a sellőé.

A másik keleti jellegű arcz, aranyzománczú barna szín, félhold szemöldökkel, koralpiros ajkkal; aczélfényű haja göndör csigákba csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyilva, s e gyilkos mosoly közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz, nyugtalan orrczimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a himzett dolmánkát, s az átlátszó aranyhimzésű inget, melyet piros selyem öv szorít párducz derekához, a selyem bugyogó suhog a lépteinél.

De a harmadik, a ki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja csodaszépségével. Úgy jön elő, mint Anadyomene a grácziáitól körülvéve.

Ez egy királynő!

Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy, szikrázó magányos gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott ékességül.

Ő az: a hölgy, a ki a szívét a homlokán hordja.

Edrisz bég, a mint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.

Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté magát eléje és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.

A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedenczéig s életre locsolták.

– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtől?

Kinevették érte.

– Hisz a gyönyör az élet.

Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.

– Milyen régen kereslek!

– A ki szeret, az megtalálja azt, a kit keres.

– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?

– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.

– Kegyetlen voltál.

– Légy te kegyetlenebb.

Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.

Így szeretnek – nem a tündérek – hanem az oroszlánok.

A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi szem látja őket.

Az ezüst asztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes gyümölcsökkel, kristály poharak, palaczkok, ezüst csebrekbe hűtött drága italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közbe édes csók. Ez a valódi paradicsom.

Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél a tündérkirályné maga volt az ölében.

Kaczagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.

Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy bölcset Alof-Beth-Gomál molláht; a ki megmondta, de nem tanácsolta neki, hogy idejőjjön.

– Sokáig élj még, okos ember, a ki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.

Őrült mondás volt.

S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat s hosszú életet kivántak a szuk el tnini prófétának, hogy még sok szerelmes bolondot összeboronálhasson.

Alof-Beth-Gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a mekkai Kaába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat. Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-Beth-Gomál, multat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve, kitalálta a másikét. Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.

A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele azóta, hogy a Kurban Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.

A szőke leány könyezett, a barna kaczagott a történteken.

Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Haszszán története, a ki az anyja kunyhójában felébredve «Tochfa» nevét kiabálja s a testőreit keresi? Hogy rontott fel a Nagy Sheriffhez, az eltünt hitves után tudakozódni? Az azt felelte neki, hogy jegyesét «Palmyra»-nak hívják: Eldorádó fejedelemnőjének.

Mind a három hölgy kaczagott s azontúl Palmyra lett a neve a fejedelemnőnek s palotájának a neve Eldorádó.

Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzseddai kormányzóhoz s az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, a mit nem szabad elárulni.

Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha ketté vágták volna a jó kedvüket.

Palmyra az ajkára tevé a mutató ujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.

– De maradt egy bűvszerem! kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. Ez a te gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hivogatsz; mert ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az ujjamról.

Erre a herczegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a talizmán gyűrű tetejébe, a mely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.

A visszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó kiürített pohárral a kezében.

Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt. Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete. Hizelegtek neki. Az egyik azt mondta: «én megeszem a fejedet!» a másik azt mondta: «én megeszem a szívedet», a harmadik azt mondta: «én megeszem a lelkedet». S a nyelveikkel nyalogatták az arczát, meg a kezeit.

Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.

Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Haszszán gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.

Együtt vannak mind a négyen.

Feje most is Palmyra ölében nyugszik; a tündér-fejedelemnő a hattyúprémes divánon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.

A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.

A vén duena, a Kadun-kiet-khuda, bejön a félretolt rózsaindákon keresztül s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.

– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy énekelnek a pacsirták?

Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma erős jel! «A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy szerelmet!»

Ébren pedig a búcsúvételt, csókok és ölelések jelzik.

A három hölgyet a kert termén át kisérik el a rabnők, míg Edrisz béget a vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra bedörzsölik keletindiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet hoznak a számára; felcziczomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát száz alakban megláthassa; aztán lekisérik egy vas csigalépcsőn a menyegzői terembe.

Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A világos zöld teremben a fehér alakok és arczok mind rózsaszínűeknek látszanak.

A herczegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak. Edrisz bég kaukázus-vidéki cserkeszjelmezben.

Aztán szinjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz egyházi szertartás szerint. A vénasszony őszszakállas archimandritának álczázza magát, s végig mimeli az egész orthodox esketést, a két ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők khórusban éneklik utána a «gospodi pomiluj»-t és a «kyrie eleyzon»-t.

Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!

Megsértik e szinjátszással egyszerre Jézust is és Mahomedet is s gúnyt űznek Jehova és Allah nevéből!

Látszik, hogy őrültek valamennyien s pert indítottak az égiek ellen.

Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az ó-egyiptomi szokás szerint Serapis mysteriumait játszák el a menyegzővel, harmadnap a mozaita ritus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást paródiázzák ki; azután a Brahma-hitet: egy oltár sem marad kicsufolatlanul.

S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges automatok jönnek elő, a mik a hangszereken játszanak, sakkoznak; a géppróféta, a ki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított kajdacsok játszanak szindarabot; összefeleselve akárcsak a legügyesebb szinészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést végző Láma!

Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros tánczot lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét, csak a lengeteg mora-szövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart: úgy tesznek, mintha csak egymásnak tánczolnának, mintha csak egymást akarnák elbűvölni.

Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres szalamandereket tánczoltatnak egymással; betanított sáskákat; ellenséges «árion» csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kigyókat tánczoltatnak dobszóra.

S mind ezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, a miből ez mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, a kinek milliói vannak, a mikről senkinek sem ad számot.

Ki lehet ilyen nagy úr? S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?

Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a paradicsomnak?

Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.

Talán egy számüzött szultánleány ez a herczegnő?

Vagy valamely keletindiai nábob özvegye?

Tán jegyese valami sahnak?

Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre tartotta lekötve.

Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a hárem-nevelésen túl is, részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor találmányairól s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképező készülékei is voltak, a mikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok készítettek fényképet az idylli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég volt a főalak a képeken, a herczegnővel és a leányokkal. Egész albumot készítettek belőle.

Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, a ki az oroszlánokra bízta kincsei megőrzését!

De hát arról senki sem beszélt.

Némelykor a három hölgy végig vezette Edrisz béget a palota termein, a melyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott falak, aranyozott oszlopfők, zománczos arabeszkek, alkoráni mondatok arab irásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbbé egy arczkép. Az igazhivő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a paradicsomnak a titkára.

Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, a melyeket a mozlem «bálványok»-nak nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből, elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kinai, japáni pagódlik, régi Baál és Saturnus-baliták Mohammed előtti időkből.

Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus bálvány-alakok némelyikétől, a mi megdöbbentette volna: talán szemébe ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy «hol?» De most már nem látott semmit, csak Palmyra arczát, s ha attól el akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna kisérő nők bájain: kőből, érczből faragott istenség le nem kötötte a figyelmét.

A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával. Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszázadokra felhalmozott élelmi szerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök, juhok, a vágóhid számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté volt átalakítva, franczia művészettel: ott diszlettek a gyümölcs és virágkertészet minden remekei; az utak, kavics helyett, csupa kauri kagylókkal és tarka cypræákkal terítve, melyek a szerecseny államokban pénz számba vétetnek; közepén egy halas-tó, tele pisztránggal, potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövelő artézikút adja a friss vizet. A langyos estéket e tóparton lapdázás, launtennyszjáték töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s aztán megint kiszálltak a lapdázást folytatni. Ez volt a tökéletesített paradicsom: «egy» Ádám és «három» Éva.

A ZÖLD LEÁNY TANÁCSA.

Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.

Minden nap új, meg új élvezet várt reá.

Minden nap újra kezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.

A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom: a három hölgy magára hagyta a tündéri grottában, hogy pihenje ki magát.

Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík, vagy béka mászna végig az arczán.

Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.

Egy leányt látott maga előtt, a minőt még soha emlegetni sem hallott. Szép, karcsú termetű, szabályos arczú volt; de olyan zöld volt a színe, mint a félérett czitromé.

– Mit akarsz? kérdezé tőle.

– Jót akarok veled. Engem sohasem láttál. Én nekem ott van a lakásom, mind éjjel, mind nappal, abban a toronyban, a melyen te bejöttél. Én nem jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél: azért, hogy ilyen színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen szinük van, mint nekem. Ők sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak. Elátkozott faj vagyunk, a minek el kell múlni; mint annak a fának, a minek veres a levele.

Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arczát.

– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.

– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért hallgasd meg, a mit mondok, mert jót akarok veled.

– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.

– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, a mit æthiop őseinktől tanultunk. Minden irásjegy egy állatnak a hangja: a jaguár nyávogása az «alph», a kecskemekegés a «beth», a repülő kutya visítása a «geml», a puma hörgése a «hoi», a bölény bőgése a «mái», a hokkó kiáltása a «nahasz», a vadgalamb turbékolása a «res», a kajmán sirása a «jamán», a vad páva hurrogása a «kaf», a szelid páva kiáltása a «tjavi», a kakukk hangja a «zappa» és így végig mind a húsz betűjegyen, a mit az irástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenkint izeneteket váltani. Én a bátyáimmal, a kik a pálmaerdőben laknak, ők meg én velem.

– Azok lehettek, a kik engemet megakartak lőni mikor a sövényen áttörtem.

– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, a kié ez a palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve, hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a keskeny aczélhidon keresztül, a melyen ide jöttél.

– És ha nem szököm el?

– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, a kikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen szivüek. Irgalmat nem ismernek. A mely órában meghallják, hogy a kerítésfalon döng a kőművesek csákánya; ebből megtudják, hogy a hatalmas úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy nehány csepp bendzsit öntenek a poharadba, a mitől mélyen elalszol s akkor lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.

Edrisz bég azt mondá a zöldszínű leánynak:

– Csak azért is itt maradok!

A rabnő visszavonult.

Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma szerecsennő.

Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott neki, hogy fusson e helyről.

Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől s tovább bolyongott.

Alkonyat után, a mint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.

– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen. Nézd ezt a nyilvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy czédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy, hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kiséretével megjön s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss.

– Nem futok, mondá Edrisz bég. Hadd jöjjön! Szembe állok vele. Szemébe fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem kötött össze vele a mekkai Nagy Sheriff. Én voltam a társa a Kaábánál, az Arafát hegyén. Engem szeret ő és én őtet. Enyim ő és senki másé. Ha meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és lóháton. Ez szóm és mondásom.

– Legalább a nevét olvasd el annak, a kihez így akarsz szólni; rimánkodék a duéna.

– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szembe leszünk! mondá büszkén Edrisz bég s a nyilra akasztott levelkét leszakítva, bedugta a turbánjának a tekercse közé.

S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.

Meglepte az öltözet, a melyben a három hölgyet találta.

A herczegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe. Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.

Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörüsége. Semmi ruhában sem olyan bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.

A ki gyászol, annak kell a vigasztalás s legjobb vigasztalás a csók!

S ha valakinek azt mondják, hogy «holnap meg kell halnod:» no hát annak százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!

A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.

Éjfélre járt már az idő. A lakomának és gyönyörnek még sem szakadt vége.

Kezdték a sorbethen, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátra volt még a nagy porczellán medenczében lánggal lobogó punch.

A herczegnő töltögette a medenczébe a bűvös-bájos italnak az alkatrészeit, mindenféle alakú palaczkokból.

Egyik szűk nyakú fekete philolában volt a «bendzsi».

Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a pohárban is lángolt kékes zöld lobogványnyal.

– Ejh! mondá Edrisz bég; a míg a pohárban a láng elalszik; még nem kérdeztük meg egymástól a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak én is, ti is.

– Tudod-e a szemek alphabetjét? Kérdezé tőle a szőke leány.

– Kitalálom.

Hát a szemek alphabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a szempilláival, a hányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a kettő, Gomál a három.

Edrisz bég figyelt és számolt.

Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.

«Laillabeth!»

Ejh! Gondolá magában Edrisz bég, ezt a nevet én sokszor hallottam. De hát két egyforma név hány van a világon. Hát te, gyönyörű, ki vagy?

A barna azt mondá.

– Hát a kézszorítások alphabetjét ismered-e?

– Azt is könnyen megtanulom.

A barna leány kezébe vette Edrisz kezét s a sebesen egymás után következő szorításokkal adta ki a neve betüit, a míg kijött. «Ferinkháné».

Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de hisz az messze van innen! Távol Alexandriában.

Az ezüst füstölő börbönczéből bűbájos illatu keletindiai füszerek kékes füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban felfokozta.

Künn hangzott a kapunyilásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég nem ügyelt azokra a szive dobogásától.

Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak enni. Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. Edrisz bég nem látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a multra, nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahval és a prófétával, csak a véghetetlen szerelmével.

– Igyál hát az én szerelmemre! unszolá őt a szerelmese.

– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik szájából.

– Hát én itassalak meg? kérdezé a hölgy.

– De akkor sem mondhatok rád áldomást, a míg a nevedet nem tudom.

– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?

– Igen is.

– Találd ki hát!

Tizenhárom csók: – «Mim.» – M.

Egy hosszú csók: – «Olaf.» – A.

Öt szapora csók: – «He.» – H.

Megint egy forró csók: – «Olaf.» – A.

Kettő egymásután, aztán meg pihenés: – «Beth.» – B.

Tíz csók egymás után és szünet: – «Jud.» – I.

Tizenkettő és megint tizenkettő: – Kétszer «Lomad.»

– LL.

Végül egy fojtogató harapcsók: «Olaf.» – A.

Hatvanhét csók s kijön ez a név: «Mahabilla».

Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből, álmodók hangján hebegve.

– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné? Kik vagytok ti? Kinek a palotája ez itt?

Ekkor eszébe jutott az a czédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át neki: a nyilvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe dugva. Hirtelen elővette és kibontá.

Ez volt beleirva æthiop irásjegyekkel:

«Holnap megérkezik urunk, Tefik bey, kormányzó.»

– «Tefik bey!» hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. Ez itt Tefik bey háza? Te vagy Mahabilla, Tefik bey neje; ti Laillabeth, Ferinkháné; Tefik bey leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a hárman! Én vagyok Edrisz bég el Homrah!

S már akkor a handzsár villogott a kezében.

MIT TALÁL TEFIK BEY – EL GHAZI – OTTHON.

Tefik bey nagy diadallal tért vissza abyssziniai hadjáratából. Megtörte az ellenséget, várát elfoglalta, kincseit elhozta.

Egész karavánt tett ki a rabszolgák és teherszállító állatok száma, a kik a prédát utána szállíták.

Diadalai egy új tartományt csatoltak uralkodója országához.

Annyi volt a dicsősége, hogy már csömörlött tőle.

A fővárosából eléje vonuló küldöttségeket, a kik síppal, dobbal, utczai tánczosnőkkel jöttek az üdvözlésére, sheriffeket, mollákat, imámokat otthagyta az alvezérének, hadd szedje az a babérokat. Maga félretért a diadalútból, a hol a pálmaerdőhöz értek s egyedül egy csatlós kiséretében ügetett a palotája felé.

A kapunyilás már akkor ki volt bontva.

Meglepte, hogy ott is várja egy küldöttség. A város főkádija van ott, egy csoport fegyveres csauszszal.

– No csak röviden beszélj, kádi, kiáltá kevély lenézéssel a bey, leugorva a lováról s odavetve a mén kantárát a lovásznak. Nem érek rá hosszú beszédet hallgatni!

– Rövid szó lesz, Tefik bey, mondá a főkádi. Feleséged meghalt.

– Kicsoda? Mahabilla?

– És a két leányod is halott.

– Laillabeth! Ferinkháné!

Tefik bey lélekszakadva rohant be a palotába, fel a márványlépcsőkön, ezt a három nevet kiabálva. Emberhang nem felelt a kiáltására. Csak a három kajdács fecsegett egymás közt az előtornáczban. «Hol vagy piros arczú ifjú?» – «Én láttam, – én szerettem a piros arczút».

A rabnők mind eltüntek. Egy párt közülök futás közben széttéptek az oroszlánok, azok most jóllakottan hüseltek bozótjukban.

– Kedveseim? Hol vagytok? Lihegett a bey, a kerti terembe rohanva.

Egy sor véres lábnyom mutatta neki, hogy hol keresse őket.

A vérnyomok a tündérgrottához vezettek.

Tefik bey letépte az eleven rózsafüggönyt, s a grotta közepén ott látta az ezüstasztalra téve a három szép fejet. Középen a Mahabilláé, a csodaszép fő, a piros szívvel a homlokán; az arcz sárga már, de a szív most is piros; két felül mellette a Ferinkháné és a Laillabeth. A réziblisz tűzszemei világítottak rájuk.

– Ki tette ezt? Ki volt az átkozott? ordítá embertelen dühében a sziven sújtott hős vezér.

– Egy ismeretlen ifjú gonosztevő. Már elvette büntetését. Nézz oda!

S azzal kitárva a teremnek festett üvegű ablaktábláit, melyek a belső kertre nyíltak, odamutatott egy szép magas félrehajló borassus pálmára.

Azon függött felakasztva Edrisz bég – most már nem – El-Homrah.

Ettől a pillanattól kezdve lett Tefik bey-el Gházi, (a győztes) neve «Tefik bey-el-Deli» (az őrült).

Ekként olvasható az 1886-iki napok krónikáiban.