A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

ALOF-BETH-GOMÁL MOLLAH.

A kik a syriai nyelvvel ismerősek (s ugyan ki ne ismerné?) rögtön ki fogják találni, hogy ez a név Alof-beth-gomál Mollah annyit jelent magyarúl, hogy «Ábéczé bácsi». S ez a név a lehető legnagyobb megdicsőítés halandó emberre nézve. Mert valamikép az Alkorán az a könyv, a melyben minden tudománya a kerek világnak bennfoglaltatik; azonképen az ábéczé az a könyv, a melyben az ember minden betűt megtalál, s ezen betüknek összerakásától függ, hogy minden kérdésre megkapja a kivánt feleletet.

Alof-beth-gomál Mollah az igazhivők órákuluma.

Eredetét a régi «Koreis» törzsből származtatja. A törzs maga rég kiveszett már. Elfogyasztá a szent élet, a testi élvezetek megtagadása: a mi megmaradt, elpusztíták a vahabiták, a mollah maga képviseli az egész népcsaládot, melyből maga Mohammed próféta is eredt. Ez idő szerint terjed az életkora százhuszonhat esztendőre. «Meghalhatatlan» ember.

A lábaira már nem bír felállani, s a kezét nem bírja a szájáig emelni; de azért a legjobb testi-lelki egészségnek örvend. A ki hozzá jön tanácsot kérni, jövendőt mondatni, annak kötelessége a prófétát megetetni és megitatni. Nem nehéz kötelesség, miután az öreg növényfogyasztó.

A ki hátrafelé száz éven végig lát, az bizonyosan előre is épen olyan messze belát a jövendőbe.

Alof-beth-gomál Molláhnak a feje a mohamedánok konversations-lexikona s a bölcseség tárháza.

A bölcseségét semmi sem bizonyítja oly határozottan, mint az, hogy saját magáról milyen jövendőlátással tudott gondoskodni.

Egy olyan törzsnek az ivadéka, melynek kiirtására volt kihúzva minden fegyver, barbarok és versenytársak kezében; kénytelen volt olyan rejtekhelyet keresni magának, a hol rá nem találnak. Csakhogy ott meg elveszhet éhen, vagy a puszták ragályos lázaiban.

Alof-beth-gomál kiválasztotta magának menedékül azt a völgyet Tunis tartományában, a melyet az «egészség völgyének» neveznek, a hol örökzöld cserfa a fenyővel és pálmával csodálatosan összekeveredve, életgerjesztő balzsamával gyógyítja meg az odamenekülő nyavalyásokat. S a hol még az ellenséges növényóriások is ki tudtak békülni, az emberek közt is aranykorbeli jóakarat az egyedüli törvény. Az arab közmondás szerint az «Ain-draham» (ezüst forrás) tartományában bátran járhat végig egy szűz leány, arany koronával a fején éjszaka – egyedül.

A hajdani carthagóiak s a római Cæsarok egykori kedvencz paradicsoma most is tele van még a régi nagyságot hirdető paloták romjaival: a chemsui márványbányákból került meseszép antik-sárga, rózsaszín, zöld és erezett oszlopok még tartogatják a bazilikák, az amphitheátrumok arkádjait s hirdetik Nerva Traján örök dicsőségét, de Alof-beth-gomál Mollah nem választá ez üres palotákat lakhelyéül; hanem bevette magát a szuk-el-tnini sziklasírboltok egyik üregébe s ott megosztotta a Flamen Martialissal a fekhelyét: a sarcophag fenekén alszik a Flamen, a tetején a Mollah.

Ha a Mollah most százhuszonhat esztendős, akkor nyolczvan esztendő óta kell neki abban az oduban ülni. És mégis tudja, a mi az egész világon történik. A kik tanácsot kérni jönnek oda hozzá, azok hordják azt össze neki. S eljárnak hozzá a kicsinyek és nagyok, a gazdagok és nyomorultak, a hatalmasok és az üldözöttek; és különösen, a kik szerelmesek. És még azután, a mi legkülönösebb baj: Európában alig ismeretes, de a Keleten sűrűn előfordul: a «halott-szivűek». A szerelem halottjai inkább.

Ilyen «halott szív» volt a syriai kormányzónak, Tefik beynek a fia, «Edrisz-el Homrah-emir».

Azért hítták «el Homrah-nak», (veresnek) mert az arcza, a keleti faj olajbarna szinétől elütően, piros volt. Olyan piros, mint a rózsa. És a szíve mégis halott volt.

TEFIK BEY ÉS A PRÓFÉTA.

Tefik bey, a kinek a mellékneve volt először «gházi», később pedig «deli», mind a kettőt kiérdemelte: Az elsőt, «győztes» a vahabiták és beduintörzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig, «az őrült», azzal, hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?

Szép, erőteljes férfi volt még ötven éves korában is. Igazi eredeti arabs jellegű arcz, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, aczélizmokkal; kivált ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.

Egy napon nem restelte a hatalmas bey felkeresni a szuk-eltnini prófétát sziklaodujában.

Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.

– Áldva legyen Allah neve, a ki Illés prófétát táplálta a pusztában a maga hollói által.

– Hát engem csak hollónak becsülsz?

– Nem. Te vagy a keselyű, a ki a beduintörzseket megeszed, Tefik bey.

– Honnan ismertél rám?

– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, a ki megmondja, hogy kicsoda. Miért jöttél hozzám?

– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.

– Miben szenved?

– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban, akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném a keresztyén tudósokhoz, a kik ezt a tudományt tanulták; tudnak halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi baja sincsen. Ép, erős, délczeg: naphosszant megüli a vágtató paripát, neve sokszor fel van már irva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az éhséget is kibirja, a mi első kötelessége a jó katonának.

– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?

– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiu a világon, a kiről a többi legényeknek himet kellene varrni. Apatisztelő, bajtársmegsegítő, koldusápoló. Soha se láttál olyan fiut: mikor a harcz melegében látod, egyik kezében a szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl az ellenségben, mint a párducz a tevék között, ha pedig otthon van, szegfűt ójt, galambot etet.

– Hát akkor mi baja?

– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordúl előle; nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény kávéházba, a hol a bajadérek tánczolnak; helyettük ő takarta be az arczát. Adtam a kedvéért lakomákat, a melyeken franczia mustot ittak, a mely ki van véve a próféta tilalma alól: a hárememből a legszebb rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából s a csókot letörülte az arczáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti gyűlölete, hogy még a saját hugait sem akarja látni és soha velük beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.

– Tudom. Az egyiknek a neve «Laillabeth», a másiké «Ferinkháne». Az első anyáról is nővére Edrisznek. Keresztyén nő volt az anyjuk. Azt te egy kolostorból raboltad el erővel.

– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztyén asszony kötötte meg a fiának a szivét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.

– Mennyi a fiad életkora?

– Épen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt raboltam el a kút mellől.

– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, a míg a nap a rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön Edrisz-el-Homrahnak is a maga ideje, a mikor a szíve virágozni kíván.

– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harczjátékok alkalmával megnyerte a khedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására azt gondolta ki a khedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepczében vagyok. Ha a szultáni herczegnőt visszaküldöm, akkor «megittam a fekete kávémat».2)

– Mindennap Allah árnyékában járunk.

– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megenni valóm van itt a földön.

(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; a ki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; a ki takarékoskodik vele: hosszabban él.)

– Van időd a meggondolásra. A herczegleány nem fog egyenesen a te palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie s azalatt majd mutat megváltást a sors.

– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya: elveszem magam feleségűl.

– Ha te elveszed a khedive leányát, a kit a fiadnak szánt, akkor az megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s akkor a fiad lesz a te apósod s az új szülött fiad lesz a fiadnak az unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét választod a halálnak.

– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a khedive herczegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem tarthat több asszonyt.

– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás ellen harczolni látszik, még sem egymást, hanem mindig a közbeeső valamit metszi darabra.

– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.

– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, a mivel a khedive haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a khedivének «gyüjtési» szenvedélye van. Voltak szultánok, a kik órákat gyüjtöttek, mások drága ötvösműveket: a khedive mindenszinű rabnőket szed össze. Van neki már mindenféle: hófehérbőrű orosz, aranyosbarna szinű örmény, hollófekete bársonybőrű bisbariba szerecseny, olajszinű maláji, rézszín bőrű indián, sárga chinai; aztán van olyan, a kinek a bőre márványozott, fehér pirossal törve; azután meg hamuszínű, a milyen a kreol nőké, meg olyan, a ki a csiszolt diófához hasonlít, czigányfajta. Én tudnék neki még egy új színt szerezni.

– Mifélét? Lehetetlen az!

– Zöldet.

– Valami tengeri istennőt?

– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, a mi volt, van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, a melynek bőre zöld: arcza, teste csupa világos zöld. Nem betegség rajtuk ez a szín; hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű chinai volt s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy hajadon leány, a ki szép. Mintha topázból volna faragva. A hajában is egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a szerecsenyeké, de olyan hosszú, mint a chinaié; úgy omlik le rajta, mint egy bársony palást. Különös színük miatt nem volt maradásuk a szülőföldükön; se a chinai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik országból a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzseddáhba, ott húzódjanak meg a hánban, majd nem sokára értük fog menni egy nagy úr s elviszi őket egy fejedelem udvarába.

– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt megszerzem azonnal.

– És elküldöd a khedivének, kiengesztelésül a visszautasított herczegleányáért.

– Nem! Megtartom magamnak a herczegleányt feleségül, a zöld leányt pedig rabnőül.

– Ám lássad. De rá emlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.

– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben dobogjon, mikor asszonyra gondol. De már most szólj, tudsz-e valami segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?

– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az Alkorán: «ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd». Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.

– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.

– Ábrahám hatvan éves volt, mikor nőül vette Sárát.

– De ott volt Hágár!

– Az történik, a mit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a nagy könyv lapjait. Tele van irva a mult és a jövendő lapja egyaránt. De én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, a mi megvan felőled irva, hogy tenni fogod.

– Hallgatom.

– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy bucsujárással Mekkába a «Beit Allah»-hoz (Isten háza), a mikor a napja eljön, hogy a «Kaába» ajtaját felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzen kutjánál való mosakodás, az Arafát-hegyi zarándokolás, a Wadi muna pusztában a kőhajigálás: hát akkor a fiad szive eleven lesz. Uj emberként fog visszatérni a «Beled-el-Harám»-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most hagyj békében és meg ne köszönd, a mit tőlem kaptál, mert abban nincsen semmi jó.

Mikor Tefik bey kilépett a próféta sírlakából, épen akkor jött fel a nap a Dzsebel-el-Hadzsela kopár gerincze mögül, mely úgy néz ki, mintha óriási várak düledéke volna.

Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az Alof-beth-gomál-Mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi palotái nem mérkőzhetnek azzal.

Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva, úgy hivják a mai kor népei, hogy az «izzó szikla». Fekete homokkő az egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy szárító kemenczében. Az ide hordott hullák mind mumiákká váltak a száraz hőségtől s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.

Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő hive számára egy ölnyi tért kiszakítson a pokolból.

A sziklafal mentében huzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét. Az egész aquæduct összedült; csak ez a kis darab áll fönn belőle s most a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak épen a próféta lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely azt eltakarja. A zuhatag medenczét vájt a kőben, melynek örökké forgó örvénye behatol a próféta barlangjába s mintegy szolgálattevő dzsin, tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton s a mint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását örök szivárványfény derengi át.

A DRÁGA HOLD ÉS AZ OLCSÓ HERCZEGNŐ.

Egész Dzsiddah népe mind a háztetőkön volt s valamennyinek az arcza mind az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.

A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megujul naplement után 7 óra 11 elsőpercz 22 másodperczkor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tunisi mozleminek az asztronomiai meghatározásokban; de a szent Hedzsáz tartomány lakóinak ez nem elég auktoritás. Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta bölcsője és temetője képez: (Dzsiddah, Mekka és Medina), az újholdnak tanut kell hozni magával, a ki szemmel látta az ő megjelenését az égen: egy «sohud»-ot.

Ezuttal pedig egészen be van borulva az ég. Igéri az esőt, de nem adja alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden cisterna kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a «vízbérlők» csak az «oádi» teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra, – pénzért; forrásvizet a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak ihatják, mert drága.

Hanem azért mégis nagyobb az ohajtás, egy kis derült ég után, mint maga a népszomjuság, s minden igazhivő a «fatihát» hadarja, inyéhez száradó nyelvvel.

És Dzsiddáhban minden ember igazhivő mozlemin, kivéve egy néhány gyaur pálinkaboltost, a ki keresztyén. Rendes nevén «kelb-ibn-kelb» (kutyafia kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de hisz épen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.

Látszik ugyan a keleti láthatár felé, a merre Mekka fekszik, valami kis rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki épen ott volna, hát onnan ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a «Rok-madár» szárnyaival kellene birni.

Már pedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban ételkérdés az, hogy fenn van-e «e mai napon» valósággal az újhold az égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt. S a bőjt a mohamed-hitüeknél igen komoly dolog. Ez alatt egy álló egész holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy kortynak nem szabad lemenni az igazhivő torkán; csak naplemente után ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átaluszszák; de a szegény embernek, a kinek az utczán a dolga, a ki a boltjában ül, ugyan keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is, mivel a Ramadán «hó» nem számít a rendes «hónapok», hanem a holdjárás szerint s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy évadját. Ez évben épen a tavaszi monsun szelek idejére esett. Minthogy pedig a Ramadán «este» kezdődik: annálfogva az egész népségnek legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a «mai» éjszaka olyan éjszaka-e már, a mikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt, hanem koplalás.

Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett s a helytartó basa dobosai kihirdették minden utczaszegleten, dobszó mellett, hogy a hold nem levén látható, a Ramadán-bőjt kezdete a mai napról holnapra tétetik át. A dzsiddahi kormányzónak van arra hatalma, hogy megigazítsa az astronomiát: egyébre úgy sincs.

Erre aztán minden igazhivő letakarodott a háztetőkről, a pékek, húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot vetettek s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy esztendőben.

A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyulövés tehát a maga rendes kalendáriumi napjáról elmaradt.

Azonban a «Kizmet» nagy könyvében az volt megirva, hogy ezen a felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhivő, alig megmagyarázható okokból, épen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, a mely fölött az említett égnyilás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták a nyugoti láthatáron épen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját s miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának egyszerre «sohud»-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal lóhalálában bevágtatni Mekkába s hirül adni a Nagy Sheriffnek, hogy ő látta a holdat.

Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó.

Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Izlámra, ha a Hedzsáz földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a bőjt havát, annálfogva a nagy Sheriff megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más paripát s vágtasson Dzsiddáhba, ott is tudatni az örömhirt, hogy megvan a hold!

Dzsiddah Mekkához gyors paripán is jó négy órajárás. A muezzim épen az éjféli szurát vonította a mináréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó basa palotája elé megérkezett.

Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát aluszsza.

– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Sheriff parancsát hozom. Keljen fel azonnal.

A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha igazán feküdt volna is; mert a Hedzsáz tartományában az igazi parancsoló úr nem a padisah, hanem a mekkai nagy Sheriff; – azonban szerencsére fenn volt még s a fő-kádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott rakit.

A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete az «ihrám», nem más, mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolatkendő a derekán, azon függött a meztelen kardja.

– Labbaika Allahuma, labbaika! kiálta a belépő ifju. (A mi annyit tesz, hogy «szolgállak, óh Allah, szolgállak»: – a mekkai zarándokok folytonos üdvözlése.)

– No mi baj? kérdé a helytartó.

– A nagy Sheriff mondja: ma van a Ramadán-kezdet; én láttam az újholdat. Labbaika!

– Oh hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök sebeiből, a mikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?

– Add hirül ágyulövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! mondá a zarándok.

– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az itélet napján! nyögé a basa. Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hirt elhoztad. Mi jutalmat kérsz érte?

– Azt én egészen a te nagylelküségedre bizom.

– No nézd ezt a csalafintát, mondá a basa a kádinak. Rám bizza a jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyptomi bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat. – Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki hadnagynak az albán lovasokhoz.

– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói spáhik ezredese: Edrisz bég-el-Homrah.

A basa hanyatt esett ijedtében.

– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gházit, a Tefik beyt), nagyon örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen s fogd a nargyle egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán hónapon keresztül.

Edrisz bég nem mondatta magának a kinálást másodszor; – szétterjesztgetve az összegyürt ihramját s tagjait salonképes burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecsen rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy lengeteg öltözetű rabnő megkinálta egy ezüst tálczából aszalt fügékkel és kandirozott pisztácziákkal, a melyeket Edrisz bég sok órai fáradsága által indokolt étvágygyal sietett bekebelezni.

A kormányzó basa e közben felhivatta a kavaszát s kiadta neki a rendeletet, melynek eredményeül nehány percz mulva egy hatalmas ágyudördülés szakítá félbe az éj csöndjét.

De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfuziót okozni annak idejében ide lenn a földön, mint a mennyit előidézett ez az egy ágyulövés.

Az igazhivők mind a gyékényeiken nyujtóztak már s az ágyulövésre a legédesebb álmaikból ugráltak fel.

Ágyulövés. Ramadán-kezdet! Huh hetvenezer angyal! Tehát nem holnap kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart otthon éléskamrát: minden nap a piaczról veszi az ennivalót. A török asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához kölcsön kérni egy kis harapni valót. Minden bolt, mészárszék be volt zárva. Az utczákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat. Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.

A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa is volt, s annak nem kellett utasítás. A mint ez meghallotta az ágyulövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt töltött meg mézes mandulával s egy nagy czápauszószárnyat kisütött olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s a mi jó és drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt felszolgáltatva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, a mit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.

Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és táncz is, kivált miután egy olyan kitünő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég, A nubiai zenészek és bohóczok lármás játékai eléggé mulattaták a fiatal leventét, bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy pár alme, a minővel Dzsiddáhban egy egész városrész van tele s elkezdé a maga érzéki mozdulatokból álló tánczait lejteni, s sebes orsószerű pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég egész felháborodással takarta el az arczát az ihrám leplébe, s arra kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.

– Éva anyánk sírjára mondom! kiálta fel a basa, ilyen eset még nem jött tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák táncza fölött. Talán holtszivű vagy te, ifju bég?

– Igenis, holtszivű vagyok. Mondá egykedvüen Edrisz.

– Bizonyosan keresztyén anya szült?

– Igenis. Keresztyén volt az anyám.

– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszivüek lenni. Voltál-e már a szent Kába-kő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? áldoztál-e már eleven ürüvel az Ábrahám oltáránál?

Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.

– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a párducz vicsorgatná rám a fogait s mikor felnyitja a száját valami leányféle, hogy nekem hizelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős kigyónyelv fog előjönni belőle. S a mióta a Kába-kövét érintettem, még inkább fázom tőle, mint azelőtt.

– Azt elhiszem, mondá a basa. Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit. Csak a buta parasztoknak való az, hogy a hitükben megerősödjenek s a papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, bucsujárás, mind csak babona. Megcsináljuk, hogy a nép, meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem hivatom a borbélyt s kirántatom az odvas fogat. Bizd rám magadat, vitéz bég. A mit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én majd kiveszem a holt szivedet s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a dicsőséges Tefik beyhez, a kinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.

Edrisz bég kiváncsi volt az ilyen szívhuzásra.

A basa egy intésére az egyik bajadére a hosszú rózsaszinű selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá s aztán elkezdett körülötte forogva keringeni, mint a hogy a planéta kering a nap körül, úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a tánczosnő termetéről. Mikor aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz bég ölébe s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot nyomott az ajkára.

Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.

De Edrisz bég-el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit s a szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa lábaihoz s azzal felrugva az étkező-asztalkát, kezébe kapta a meztelen kardját, mely szijon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje fölött.

– Eltakarodj előlem, «Sejtán-Emisznézi», vagy kettőbe hasítlak! Te pedig vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, a miért meg akartál rontani egy igazhivőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk s ha nem nézném azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, a minek érdemetlen viselője vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacznak!

Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját s visszaindult Mekkába.

A kormányzó basa szépen zsebre dugta a kapott czimeket; volt neki már abból egész gyüjteménye s elégült kedélylyel dörzsölé a kezeit, hogy ime ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.

De csak nagy hamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és cziterázás közepett egy ágyudördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt, s nyomban utána következett a másik.

– Ez a tengerről jön.

Azután még több lövés… egész hétig.

– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami herczegasszonyt hozott ide az – iblisz!

Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A herczegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen elnyeli azt az allahadta véletlen jövedelmet, a mit egy-egy útközben a hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.

Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát s meghagyta a szakácsának, hogy a míg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyut használja a sütés-főzéshez.

A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka levén, mindannyi el volt látva lámpásokkal. Előbb jött egy három lámpásos kaik. Ez a kavasz. Azután egy négy lámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul «kappanőr»-nek; – nem is új szó; Diószeghy találta fel az «arnica» számára). Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét lámpással, azon jön a herczegasszony; annak a nyomában aztán több csónak, páros lámpásokkal, azok szállítják a málhákat.

– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! sohajta fel a kormányzó; szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért három lámpás csakugyan egyenesen az ő palotája felé tart.

A kavasz jóval előre érkezett meg. A herczegasszonyt kisérő férfiaknak a partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, a kik nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rhinocerosbőr korbácscsal kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók számára, a kik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utczán szaladgált.

A kavasz felsietett a basához s átadta neki a fetvát, a miben az utasítások voltak a számára a nagyvezértől.

A basa azt mondta rá: «péki».

A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: «péki», ha nem tetszik, akkor is azt mondja, hogy «péki». (Jól van.)

– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.

– A miatt ne legyen gondod. A herczegnő mindent hoz magával, a mi a kényelméhez megkivántató: még főzőkemenczét is; neked csak a nyers halat és húst kell szolgáltatnod: azt is megfizetik; aztán meg a szenet. Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket, párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a herczegnő, hivatni fog.

Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.

Az előkelő vendég nagyszámú kiséretével elfoglalá az üres szobákat, minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát, melyet a maga és rabnői lakásául választott, földísziték a legdrágább perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvó párnák mind gazdagon voltak hímezve ezüsttel, aranynyal; asztal gyanánt szolgált a remek préselt bőrből készült vánkos, a mellé voltak elhelyezve a pompás vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi ajándékul szánva a szent kelyheknek. A terem közepén volt a bronzból készült kemencze; valódi remekműve a keleti fémkovács-művészetnek, melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühust. A herczegnő kivánsága az volt, hogy az ételt a szemeláttára készítsék el.

Mikor a basát maga elé hivatta, már akkor túl volt a lakomán a herczegnő: csak a feketekávét töltögették még apró aranyfindzsákba.

Hasztalan fáradozás volna a herczegnőt le akarni irni; mert annak az egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű fátyollal volt letakarva s az arczát rejtve tartá valami aranyálarcz, mely csak a két szemének hagyott nyílást s valami olyan lengeteg anyagból volt, hogy a lélekzete folytonosan mozgásban tartá.

– Labaika Allahuma! üdvözlék egymást kölcsönösen. A herczegnő a meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.

Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani. Kevéssel volt az több a suttogásnál.

– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.

– Péki…

– Sok kincset viszek magammal; az Azyrbeduinok támadásától tartok.

– Békében fognak hagyni. A mult hóban tizenkettőt akasztattam fel közülök.

– Annál rosszabb.

– De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán kegyadományából.

– Péki…

– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy muteszelimmel.

– Péki…

– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Sheriffhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.

– Péki…

– Ott vár rád a férjed?

– Nem vár.

– Péki…

– Nekem nincs férjem.

– Özvegy vagy?

– Még hajadon vagyok.

– Péki…

– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.

– Ott van már a vőlegényed?

– Nincs ott.

– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.

– Miért nem?

– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.

– Miért nem?

– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy nincs-e kelyhében pók?

– Péki…

– Bizonyosan hallottad a történetet, hogy miért lett a Kába köve fekete?

– Nem hallottam.

– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, a ki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, a milyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férjnélküli némbert a Kába szentélyébe.

– Péki…

A basa vállat vont; ha neked «péki», hát nekem is «péki».

S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a herczegasszony kissé felemelve az arany arcztakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s a míg azt majszolta, addig hallgatás volt.

Megint megszólalt a herczegnő.

– Én úgy tudom, hogy az adenni szultánnak a leánya is meglátogatta a szent Kábát és be lett bocsátva.

– Az igaz.

– Hát annak lehetett?

– Mert tudta a módját.

– Mi volt a módja?

– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.

– Péki…

– Hát a mikor egy ilyen magasrangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének szentélyében látogatást tenni: a Nagy Sheriff megteszi a kedvéért, kivételképen, hogy férjet ád neki.

– Férjet?

– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, a mit a magas hölgy a szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de jogai nincsenek; az kiséri el a hölgyet a templomba, s segít neki felmászni az első lépcsőfokon, a mely olyan magas, hogy nekem a szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett gyalogol s a sátora előtt őrt áll. Az czepeli utána a hét követ, melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik; hanem egy «kivont kard van a férj és feleség közé téve».

– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a kard minek a jelképe?

– Épen erről szokott gondoskodni a Nagy Sheriff bölcsesége. Minden alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, a kiknek a szeme lezáródik az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak. Szivesen vállalkozik az rá. A míg a szinlett házasság napjai tartanak, addig jól él a ficzkó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Sheriff rendén elválasztja őket: a herczegnő újból leány lesz, a férj megkapja a napszámját s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék néked egy olyan vicze-férjnek való ifjút.

– Péki…

– Derék levente, jó családból való.

– Az mindegy, akár mamluk, akár tevehajtsár, ha csak faragott kép, a ki ott marad, a hová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Sheriffnek. Én minden szertartásnak alá vetem magam.

… Másnap már útra kelt a herczegnő Mekka felé. Neki is fel kellett ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától a próféta bölcsőhelyéig.

A herczegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Sheriffnek küldött levéllel s a hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem engedte lépni a városba, a míg a számára kiválasztott férjjel minden czeremonia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég el-Homrah.

«Péki!»…

EL-KÁBA YEHRAM.

A szinlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket, (a töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra, majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hija az urát, hogy «ember», a férj a feleségét, hogy «asszony». Elég ismertető név, midőn a többi nő csak rabnő.

Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kiséretestől együtt elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mércze tönköly (a leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy Sheriff kegye folytán közel a nagy fürdőmedenczéhez kapott a herczegnő lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve s a honnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, a mit kertnek neveztek: egy pár kaktusz, meg egy pálma nyomorgott benne.

Azután pihenőt lehetett tartani, a míg az a nap bekövetkezik, a mikor a nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az igazhivőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak és bajadérnak.

Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják hogy negyvenezer ember elfér benne. Az arkádok alatt eleven élet üt tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az alkoránból a tanítványainak, amott népénekesek és utczai tánczosnők mulattatják a közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körüle felhalmozott patsmagokat, melyekre a gazdáik áhitattal várnak. Odább a zemzemya töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó magyarázza a hadzdradzsnak a piaszter értékét; mellette ürühust mér egy mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus kinálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve a tevebőrön, drága szőnyegeket és érczedényeket rakva maga körül csábító szemlére; zarándok-csapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyülölt egyptomiakkal; – amott egy imám prédikál reggeltől estig s szidja a keresztyéneket, a zsidókat, az eretnekeket, a bálványimádókat; a ki megunta hallgatni, dob neki egy pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, a kik mohamedhitüek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok arczát, s el nem zárják őket s csak egy feleséget tartanak s az északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja állja útját a zarándoknak s tolakodó nyájassággal hizelgi körül. Az udvarban csoportok települnek le étkezni, a kiket egyszerre ellep a galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden teketóriázás nélkül levetközik ádámpusztára egy igazhivő s öntözteti végig a testét a szent vízzel s valamennyi feje fölött a hét minaréhn álló templomőrök ordítják az idők óránkinti haladását.

E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze országból elhozott márványkövekből és gypszfedte homokkőből, emelkedik ki a szentül-szent «Kaába» (koczka). Az annyira áhitott végczélja minden igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, negyven signyi magas s tetejétől talapjáig behúzva a szent Kizvával a sötétszínű selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megujítanak: a tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: «ide, ide, igazhivők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer angyal!»

A Kaába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az olyant, a ki fényes ajándékot hoz, mert a Kaába szentek szentjében csak a fogadalmi kincsek állnak.

Maga az imádat tárgya: a Kaába fekete köve, a torony ajtaja mellé van befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.

Ezért a csókért vándorol ide évről-évre százezer ember, távol Ázsiából, széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasuton; hanem teveháton, vagy lovon, a nagyon búzgók, a szegények gyalog, hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon, sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum, s a fagyasztó északi szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját lecsavarja fejéről s koponyáját simára borotváltatja s úgy halad a szent sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.

És még egy egyptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az alkorán. S minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a marásukat a Kaába csókjáért.

Mi hát az a Kaába köve? Egy formátlan fekete szikladarab. Senki sem tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. – A harmadik szerint Ábrahám maga lakik benne. – A ki jobban ért hozzá, az a régi pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy maga Allah lakik ebben a sunda kőben.

Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhivők fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak czifrálkodó népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az igazhivő számára a paradicsomot. A Kaába kövének a csókja megvált a pokol tüzeitől s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.

A ki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja meg a követ, mert az be van falazva a Kaába oldalába s csak egy kis része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a többi zarándokoknak ott kell várni, a míg a társuk elvégzi a szent kővel a szerelmeskedést s az alatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a távolból a kő felé s aztán a gyönyör legmagasabb önkivületével csókolják sorba a saját ujjaikat.

A Kaába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt herczegasszony is, a ki az édes csókját hozza.

A herczegnő az ő «embere» kiséretében jött a Kaábához. A kappanőrök hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: azok között egy muzsikáló órát, a milyenből már egész gyüjteménye van a prófétának a Kaába szentélyében, a melyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.

Jobbról a Kaába mellett az «Ibrahim Makám», a honnan a Hanefita imám szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van «Ábrahám lábnyoma», mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnak az ősapja: a talpának az önlenyomata másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel mérik s pénzért osztogatják, a Zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt képeznek: rangjuk apáról fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, a ki ezzel a keserűsós vízzel le akarja magát inni!

A herczegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A templom-udvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a fejek tetején bizvást sétálni lehetett volna.

– Ember! Csinálj nekem utat a Kaábához! szólt a herczegnő Edrisz béghez, parancsoló hangon.

Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához s néhány szót váltott a Zemzemijával, a mire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá a sokaságnak:

– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, a kit Allah tegyen nagygyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, a kik az udvaron vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.

Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről s rohant a szent kúthoz ekként utat engedve a herczegasszonynak a Kaába kövéhez.

Azonban az udvar többi része épen olyan tömött volt zarándok-néppel s bizonyos volt, hogy a mint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az üresen hagyott tért.

Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyult s telemarkolva az öklét ezüst pénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.

– Ime az igazhivők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!

A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a prédikáló imám is leszaladt a kathedrából s a hosszú süvegével igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.

Ezzel a mesterséggel időt nyert az «ember» az «asszonya» számára, hogy az egész áhítattal megcsókolhassa a Kaába kövét s a kappanőrök az ajándékokkal a Kaába ajtajáig hatolhassanak.

A templomőrök felnyiták a Kaába ajtaját.

Hogy a herczegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje. Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A herczegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik a feje. Az «asszony» végig lépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint az ihrám meg az ümög: öv nélkül.

A mint a herczegnő, a templomőrök segédkezésével feljutott a Kaába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt, csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés: féltenyerét a küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező márványlapon.

A herczegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában: «ez az én emberem valami arab yongleur!»

Keresztyén halandó még eddigelé nem látta a Kaába belsejét. Leirását a titokteljes szent odunak csak az igazhitüek után birjuk: azok között az afghán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktáblamódra van kirakva márványkoczkákkal; a padmaly és falak sötétveres damaszszal vannak bevonva, melyre arany betükkel himezvék az alkoránból vett mondatok. Három czédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan oszlopok a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó, keverve tömjénfüsttel és ambrával. Viaszgyertyák égnek benne éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsujárók összehordtak, a mióta a Vahabiták kirabolták a Kaábát, s magát a szent követ is darabokra törték. Egy szoba tele van órákkal, a melyek mind össze-vissza mutatják az időt. Senki sem igazítja őket.

Itt egészen arczrafekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli a Szurát.

Mikor már elég volt a malasztból, a herczegnő szétosztja a gazdag ajándékot s a visszatérésre gondol.

De az most már épen lehetetlen.

A sakálok vért szagoltak!

A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán tolakodik a Kaába bejárata elé, a melyből a titokteljes jóltevőnek ismét elő kell jönni.

– Csinálj nekem utat! szólt a herczegnő hideg, kemény szóval a maga emberének.

– Péki!

Edrisz bég odalép a Kaába küszöbére s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:

– Igazhivő mozlemin! Ime a tengerentúli szultán herczegasszonya új kizvát hozott a Kaába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők.

S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal ketté szeli a nehéz negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny köröskörül leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a lehullott selyemnek s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az ajtó előtt üres marad a tér.

– Asszonyom: előtted az út! kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a herczegnő két rózsaszinű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a küszöbről, mint egy gyermeket.

Még ezt is megteszik az arab erőművészek.

Mikor a herczegnő a földön áll ismét, azt kérdi az emberétől:

– Hát te nem csókolod meg a szent követ, ember?

Arra Edrisz bég így felel:

– Már megcsókoltam egyszer; nem használt; többször nem teszem. Én is Omár khalifával tartok, a ki azt mondá: «ostoba, buta kődarab vagy, a ki se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a próféta is így tett.»

A herczegnő gondolá szivében: «így nem beszélnek az arab szemfényvesztők!»

Innen aztán a Zemzem kutjához mentek.

Ennek a tetejében áll oszlopokon a Safeiták makámja.

A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a Zemzemiják merítik bőrcsebrekkel a vizet.

Edrisz bég előre figyelmezteté rá a herczegasszonyt, hogy ne igyék belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt iszszák: hozzá vannak szokva. Mikor a szultánok és khalifák roppant költséggel vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázzadtak, hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta vízzel megfertőztetni s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivó vizet a városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, a kiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak legyenek!

Tehát a herczegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész veder számra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.

A vízzel leöntözött ihramlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég előtt a gyönyörű termet körvonalait.

Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás a mezítláb nagy El Emszai utczán, a Szafa szobrától a Merva szobráig, mint emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.

(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége Sára unszolására elkergetett magától. Hágár fia volt Izmael, az arabok őse; Sáráé Izsák, a zsidók törzsapja; a mohammedán hit szerint Ábrahám újra felkereste Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg uraktól!)

A SZULTÁNLEÁNYOK REGÉI.

A mint a muezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a bőjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a galamboknak papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.

Edrisz bég is megtért a maga herczegasszonyával a templomhoz ragasztott palotába.

Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk fürdőszobáiban: a mire valóban nagy szüksége van a Kaába látogatóinak.

Azután a felhordott lakomához ültek.

Abban aztán megint nagy a mohammedán hitalapító bölcsesége, hogy ha nappal megkínozza is a híveit bőjttel és a testi sanyargatással, de éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak épen nem-kérődző és nem-hasított körmű állat husát nem szabad nekik enni és kiforrott szőlőnedvet inni.

A herczegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizszsel főtt juhhús, mócsingos tevepup, (melynek izes voltát maga a próféta fedezé fel), szultánkenyér, befőtt pisztácziák, vajban sült pisztrángok, jeges sorbeth (melyhez a jeget tíz mértföldnyi messzeségben levő jégbarlangból szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. A mit az úri házaspár el nem fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Mi sem veszett kárba.

Lakoma után a herczegnő kezébe adatta a kilenczhúros lantját s szép csengő hangon énekelt valami rögtönzött románczot, thémának választva a mai nap élményeit: a Kaába-látogatást; a Zemzen kutjáról való rögtönzést azonban átengedte Edrisz bégnek; a ki szintén értett a mandolin pengetéshez s a versdudoláshoz.

Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leirta a herczegasszonynak a szép termetét, mely a szent vizzel áztatott ihram alatt kitünt; a patyolat a viztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban, hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.

A herczegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.

– Mesélj nekem valamit, mondá Edrisz bégnek. Te bizonyosan sok mesét tudsz.

– A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.

– Péki! A Shekerbuli tud tündérmeséket, a Shekerpára pedig olyanokat, a mik csintalan tartalmuak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét szeretnék hallani, a mi igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.

– Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?

– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt a szokást, hogy a szultánok herczegleányai szinből hozzáadassanak egy férfihoz, a kitől aztán elválasztja őket a kivont kard.

– Igen is, tudom ennek a történetét s ha megengeded, elmondom előtted.

A herczegnő végig heveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy pávatoll legyezővel hüsselte az arczát mely folyvást takarva volt az arany lepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden lábacskáit, a miket felváltva kidugdosott az ihram alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha a regélés közben a torka kiszárad.

Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant hurjain volt s a míg a rímre rátalált, a hurpengetés tölté ki az időközt.

«Tehát – volt az igazi hivők földén – távol a napköltén – egy uralkodó földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos – és jóságos – volt itéletében: – egész életében. Kardját ismerte ellenség, – a szegények meg a kincsét: – rakva voltak egész pinczék, – kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? – Trónusa volt szinaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak ormán – az alkorán – minden során – ragyogott a rubint, gyémánt…»

Itt egyet ivott a pohárból Edrisz s megpengeté a mandolint, nem találva hirtelen rimet arra, hogy gyémánt.

«Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, – komoly bölcsek – élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az élő lény – a szultánnak kedvencz lánya, – Allahnak remek talánya: – a szépséges El-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arczát fölfedte – a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.

– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanut keltesz bennem, hogy nem vagy igazán holtszivű.

– Hiszen csak mesét mondok.

– No hát folytasd. De ne versben.

– Harun-al-Rasid válogathatott az igazhivő szultánok között, hegy melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a szép El-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a legszebb gyémántot.

A herczegnő helyreigazító szót ejtett közbe.

– Én úgy «hallottam», hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun-al-Rasidnak huga volt, nem leánya.

– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így «tanultam» azt a tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképen, mert a mikor a Barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a nővérének is vén leánynak kellett volna lenni s te magad itéld meg, hogy vajjon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, a melynek a hurjai le vannak lankadva?

– Neked van igazad. Folytasd.

Edrisz bég ismét elővette a lantot s folytatá a makámapengetést.

– A nagy dicső Kalifának – sok vezérei valának – birák, bölcsek és tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arczának sugáriban melegedett, – a Barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hir toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa kegyencze: – olyan nem volt egyetlen se’. – Egyszer a bájos szultánlány – Bajrám-ünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el távol – a szent földre: Medinába – és Mekkának szent honába – földön üdvöt kérni, várni, – szenteklakta helyen járni. – «Oda lányom, lány be nem megy: – inkább Mahomedhez a hegy; – hanem elébb férjhez adlak; – ne félj, azért el nem adlak; – csupán szinből látszóképen; – nem mulik a vőlegényen. – Itt van Dzsafár a jobb kezem: – kezed az övébe teszem; – megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy bizzék a szived benne.» – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt a párhoz: – «ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon; – a délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de még sem való – csupán csak szemeket csaló; – ilyen a ti egyességtek: – abban a valóság vétek. – Dzsafár meghajolt a parancs előtt.

A herczegnő türelmetlenül közbeszólt.

– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a szultánleány?

– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom; – a kincshalom, – a kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, – virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét éjszakán – duskált a nép a lakomán; – az utczákon folyott a bor: – a gyauroktól elrabolt; – abból itatták a tevéket, – az tánczolt mind, az lett részeg: – igazhivőnek az méreg. – És ez alatt a boldog, az irigyelt, a magasztalt pár: – El-Abbása és hős Dzsafár, – a hogy kellett – egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont kard…

– Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.

– A zarándok út hosszan tart; – egy év fordult, míg a szent portól leverhették saruikat, – mely El-Hadzsadzs földén rájuk tapadt: – El-Abbása megtért épen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja – látszik meg a két orczáján: – a királylány – elmentével piros rózsa – visszatértén fehér rózsa.

– Vajjon mi baja lehetett?

– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek multán – jött a titoknak nyomára, – milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fujja – leirja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – a mely csupádon tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?

– Folytasd! biztatá a herczegasszony.

– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelid – miként elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és kelésük, – közös poharuk és késük; – az «én uram», «én hitvesem» – volt a nevük – de soha sem – mondhatták, hogy «én kedvesem!» – A két szájnak szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. – Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, – zarándokutra Mekkába, – a szent Kaába – csókja után vágyik szivem – és te hivem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost Arafátot; – az ereklyéket ujra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán többet, – mint a miket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a bucsújárás! – Egész város – volt, a hol Harun megpihent – a sivatag közepiben: – választott testőrők százan; – lovasok rengeteg számban: – egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadzsok serege – oda teregette – ihramjait eléje a földre – azon jött be a városba.

– No, ezt a diadalútat nem irigylem tőle; szólt közbe a herczegasszony, ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.

– De kérlek, herczegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet vissza nem talál bele.

– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben, fáj a fülem már a rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? A mi közbeesett azt elengedem.

Edrisz bég ledobta a földre a lantot e szavak után s aztán rövidebbre fogta az előadást.

– Mekkában a khalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emirtől s abban telepedett le udvari kiséretével. Mindenütt Dzsafarral együtt járták be a szent helyeket s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd japánselyemből, majd perzsa shawlból, úgy, hogy nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.

– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len- vagy gyapot-szövetből?

– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürűt áldoznak a szegényeknek, meg lesz nekik bocsátva.

– Miért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?

– Nem kérdezted tőlem, asszonyom.

– Holnap selyem-ihrámot veszek föl.

– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun-al-Rashid ott ünnepelt Mekkában a Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok a hiveiknek ajándékokat osztogatni. Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket. Harun-al-Rashid maga körül gyüjté az emirjeit a palotájában. Egy nagy függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félre huzódott. Egy bársonynyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők, olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken arany lánczok. Némelyiknek arcza szeméremtől égett; távol keresztyén kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiu és egy leány; olyan egyforma az arczuk, hogy ugyanegy színű, szabású kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiu, melyik a leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapó-kövekkel. «Te választasz legelőbb», szólt a khalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyencz zavarba jött, tétovázni kezdett. «Utánad választanak a többi emirek, a mi ott marad, az jut Mazrurnak». Ez volt a khalifa testőrinasa. Egy rút szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt s azért nagy becsben állt előtte. «Nekem, tudom, hogy a két poronty marad», szólt nevetve Mazrur. Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. «Nem! Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied». S azzal odament a rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva. «El hamdu l’Ilah» (Dicsértessék Isten!) kiálta fel erre Harun-al-Rashid. «Ezek a te gyermekeid!» Dzsafár nem birta őket eltagadni, úgy hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói félelemnél. Ott a khalifa szine előtt térdére vette a két gyermeket és összecsókolgatá őket. Azután arczra borult a khalifa előtt gyermekeivel együtt, annak a lábait csókolva: «Bocsáss meg, hogy nem tudtam, a hogy parancsolád, holtszívű maradni; de Abbása olyan szép volt». «Szebb Allah» (áldassék Isten), mondá a khalifa, «előre megmondám, hogy olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, a milyeneket más bucsujáratodban nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet». «Áldassék Allah! s tegye a te hiredet örökké tartóvá!» sóhajta fel Dzsafár s a két kis csemetéjét kézen fogva elvitte a saját tanyájára. Másnap aztán útra kelt a khalifa egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az utazás hetednapján éjszakára megszállottak az El-Anbari oáznál az El-Urur klastromban, éjjel felhivatta a khalifa magához a kegyenczét. Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen szolgával.

– Hát a gyermekekkel mi történt?

– Ott maradtak az El-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzettség negyedíziglen mind a börtönben veszett el.

– S ezt a khalifát nevezték Al-Rashidnak? az igazságosnak? szólt a herczegnő felindultan.

– Méltán tették. Mert a ki a hitét megszegi, az megérdemli a halált, habár a szultán első vezére legyen is. S a ki fogadást tesz, tartsa meg azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja teszi is próbára a szívét.

– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kaábát meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?

– Eltaláltad.

– S ma is fennáll még Harun-al-Rashid ítélete, hogy a ki a látszatot valónak veszi, fejét veszítse?

– Bizonyára fennáll. És «ha» a látszatból férjhez adott hajadon panaszt tesz az «embere» ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát, bizonyára levágják ennek a nyakát. Jó szerencse, hogy a kard és a nyak között ott van a «ha».

– De te nem vagy arról bizonyos, hogy ott van-e ez a szó?

– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is, mondá Edrisz. Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas «Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohammed-el-Hazán» szultán leányának a történetét, a minek még alig mult egy pár esztendeje.

Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé s aztán az álomramenők imáját morzsolgatva a fogai között, szép csendesen elszunyadt Allah árnyékában.

A herczegnő még sokáig ébren volt s elnézte az alvónak az arczát: vajjon «ki» lehet ez az ember?

A SZÉP GAMILA TÖRTÉNETE.

A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a herczegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.

Ide azonban nem vihette magával a kiséretet. A fegyveres kappanőröknek nem szabad a templom csarnokába belépni s a rabnők vagy mint tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint «uálem»-ek, utczai tánczosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a herczegnő nem vihetett mást magával, mint a vezető metuafot, a ki a rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.

A herczegnő ezúttal sárga selyem-ihrámot öltött magára, melynek birságául a Bab-el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével a két ürü árát.

Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-nebbin keresztül bejutottak a mecset udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat, másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már hodzsákkal és vezető metuáfokkal, a kiknek mindegyikénél volt egy lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S épen annyi volt a lampionok száma is, melyekkel az arkádok ki voltak világítva. Az ég sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.

S e fényözön, mint a tengerörvény, forgott egy sötét központ körül. Az volt a leleplezett Kaába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent Kaábát, a lámpással kezükben. A kik már oda jutottak, azok sebesen futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek rajzanak ki. S miután a Kaába kilencz lábnyival mélyebben esik, mint a templom-udvar, úgy tünik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.

A kapubolt alatt, a hol a tömeg megrekedt s a herczegnőnek várni kellett, feküdt egy haldokló mozlem, a ki idehozatta magát ágyastól együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott nyögte halálos kinjait, mellette négy darab dervis énekelé orrhangon a paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta, a dervisek is, az almék is, még a haldokló is.

A bőkezű herczegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen érintkezésbe kivántak vele jönni, s minthogy a selyem-ihrám a női idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen össze-vissza czirogatták a kegyes úrnőt. Ez a neme a nyájasságnak kezdett a herczegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a selyem-ihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a herczegasszony zavarát s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad, akként segített rajta, hogy a saját gyapjuszövet ihrámját burkolta a herczegnő selyem leple tetejébe, így azután nem czirógatták többet. Neki magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa ájtatossága.

A herczegasszonynak az üdve megkivánta, hogy maga is hétszer köröskörül járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kaábát megkerülve, míg egészen a közelébe juthat. Czudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között, melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek, hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjonczok, a kik asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodnak a zarándokok mellé, kiszemelve közülök, a kiknek legdíszesebb lámpásaik vannak s szemtelen kinálkozással ajánlkoznak akár a herczegnő, akár a férje mellé mulattatónak, legsötétebb árnyképe a keleti életnek. Utoljára valódi szabadulásnak veheté a herczegasszony, a midőn két teherhordó tolakodott eléje, a kik nagy kiabálással czepeltek vállaikra emelt tragacson egy halottat, a ki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét, végkivánsága szerint a hulláját hordták a Kaába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott utat a zarándoksereg, s a herczegnő a halottvivők nyomában háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a Zemzem-kutat, az arany-csatornát, a Harun-al-Rashid ezüstös köveit mind sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából, s a pestises emberoczeán büzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az El-Kaskas utczára.

Nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen a maga emberének a tapasztalatai fölött.

– Különösnek találom, hogy olyan szigoruan veszik a hajadonok és özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy férj kiséri őket.

– Ez a törvény.

– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon, tehetnek mindent, a mi bűn.

– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő megbotránkozik a fölött, a mit látott, följelentheti a vétkezőket a négy mefátánál s ha két tanut hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az itéletet: «Etba Kebs». (Áldozzál egy ürüt.)

– S ez a büntetés?

– Kivéve, ha a Kaába szentélyében követi el valaki a szerelem bünét. Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifju legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de a szülőik ellenezték az egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kaába szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka sujtá őket. Allah teljesíté az átkot s kővé változtatta mind a két vétkezőt. Ez a két kőszobor a «Száfa» és «Merva», melyek között kell majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a pusztában emlékeztető «Száit», a mely nélkül a Bajrámot nem ünnepelhetjük.

A herczegasszony hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésük segélyével eltávolítani magáról.

A lakomához ismét magához hivatta emberét.

– Azt igérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila herczegnő történetét.

– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A tündérszép Gamila herczegnő a nagyhatalmu Nacsir-ed Daula-Abu-Mohammed-el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El levén jegyezve Adhad-el-Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint előbb meg kellett tennie a nagy zarándokútat a Hedzsazs földére. Fényes kisérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána s a mely napon a Kaábát meglátogatta, tízezer dinárt szóratott ki a nép között. Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás ifjuval, a kinek ma sem tudja senki a nevét.

– Épen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyimet.

– A bucsujárás három hónapig tartott, a Dú-el-Hodzsa tizedik napján, melyet az arabok Ait-el-Kebirnek hinak, a szultánleány bucsut vett az ideiglenes férjétől s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.

– Az a férj is holt szívű volt, mint te?

– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a nagy bucsujárásból s nem tudta elfelejteni azt, a kivel látszatból, időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik, hogy hű marad eskü nélkül.

– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?

– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes násznép kisérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohócz és énekes volt a lakodalmi menetben. A mint a Tigris hidjának a közepére megérkeztek, ősi szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hidról egy ékszert dobjon a vízbe, a melyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis rubintos gyűrűt huzta le az ujjáról, a melyet névtelen vőlegényétől kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utána ugrott, odaveszett. A sok nehéz arany kösöntyű lehúzta a fenékre.

Ez volt a szép Gamila herczegnő története.

Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.

A herczegasszony közelebb huzódott hozzá s maga töltötte neki a csészéjébe a bájitalt, a mit «gizr»-nek hinak a keletiek. Magából a kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a nagy urak a gyümölcsborát iszszák. Drága, mert a gyümölcslé kisajtolásánál kárba vesz az éretlen mag.

A míg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a herczegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai «dacca» muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arczát. S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arcza.

Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.

– Kinek tartasz te engem? A festett képü suhanczok egyikének talán? Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte a kezét.

A herczegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.

– Bocsásd meg a kiváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arczu férfit. A kiket otthon a szerályban, vagy kint az utczán láttam, mind barna, fakó, olajpej színüek, a kik ha haragba jönnek elhalványulnak, ha nevetnek fehér fény támad az orczájuk közepén. Piros színt én csak festve láttam férfiarczon. Hát a tied mitől ilyen piros?

– Az én arczom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, a mikor lángveresnek is fogod ezt az arczot látni s akkor majd megtudod, hogy mitől lesz a férfi arcza piros?

… A lakoma végeztével ismét aludni mentek.

A herczegnő rendesen megvárta előbb, a míg Edrisz elalszik. – S minthogy az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze? Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a perczben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.

Akkor aztán a herczegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a fátyolát; csak éppen az arczát takaró arany lemezke maradt még álmában is a homlokkötővel megerősítve.

A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömbalaku bokályba, mely egy darab hegykristályból volt faragva, s arra egy fekete achát korsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta. Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatu folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arczát. Ettől azután az aludt mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.

A GONOSZ ABU LAHAB LEGENDÁJA.

A következő napon végezte a herczegasszony a nagy «Szái» futást a maga embere kiséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs mind rohanva fut az utczán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál inkább üdvezül: a ki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt is tartoznak burokban járni.

A hétszeres «Szái» futás és a hétszerhét imádkozás után került napirendre a «kisebbik bucsujárás», az – El-Omrah. – A gazdagok szamárháton, az urinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog s mezitláb.

A négylábu állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a hátránya is.

Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarább elérnek az Omrah-kápolnához s ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az «őlám» imáját; de a hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek, az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson a hívek, s holmi gyöngemellű ember, a ki legalul fekszik, bizony ott fulladhat.

Edrisz bég a hátán czepelte ki a herczegasszonyát ebből az eleven embergarmadából, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az, hogy hajadon leányt egymagában ez istenitiszteletre nem bocsátanak.

Visszatérőben azután még meg kellett állaniok az elátkozott Abu Lahab és az ő felesége, a «tüzifahordónő» sirjánál.

Egész hegy lett már ebből a sirból. Minden zarándok hajít rá egy követ, százezeren századokon keresztül. Egyszer még pyramis lesz belőle.

A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az alkoránból az «átok-szurát».

«Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdagsága, keze munkája semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a «tüzifahordónő». Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.»

Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a herczegnő Edrisztől:

«Ugyan mit vétettek ezek az Abu Lahábék, hogy úgy megátkoztuk őket?»

Edrisz bég elmondá neki a legendát.

«Mahomed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, a hogy a próféta futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kaába szentélyében a Hadzsár-el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az ő fia Izmael helyett, a kit Allah kivánságára meg kellett volna áldoznia az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett volna az, a zsidónép törzsapja, a kit Ábrahám lekéselni szándékozott Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden napjára más, meg más. A legfőbb bálványok voltak az «Urotál», a boristen és az «Alilát», a szerelem istennője; ide hozta Esmer-ben Lahia király a maga házi istenét, a «Hobál»-t, s az volt a Kaába kupolájára fölállítva; azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kaábába a maga külön isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, a Beni Thekifek az «El-Lát» sziklát, a koreishok a «Szád-Aruát» fát; azután az «Azáf» és «Naila» istennők jelképeit; a «Chabár» királynét. Egy perzsa shah két arany gazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztyén templomokból is bevittek egy galambot s egy madonnát, s egy zsidó templomból az Ábrahám szobrát, hét nyillal a kezében.

Mind ezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mahomed ezzel a szóval: «egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten».

Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám láthatatlan, egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a bálványé. A bálványföldet öntözte mesterségesen, az Isten földét pedig soha sem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, a ki a felhőknek az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mahomed véget akart ennek vetni. – Ekkor aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák. – Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja. Mahomed egy kis kápolnát épített a láthatlan Isten tiszteletére: ez, a melyben ma voltunk, az El-Omrah. Odajárt a hiveivel ájtatoskodni.

Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mahomednek s még is ilyen gonosz cselt koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon örv alatt, hogy forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a czélja. Mahomedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a kutásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a kérdéssel: «elvégeztétek-e már a munkátokat?» azt menten ragadják meg és vessék bele a kutba. Mert ez az a gonosz szellem, a ki megakadályozza a föld alatti vizeket, hogy a kutba folyjanak. – Rövid idő mulva aztán majd jönni fog egy asszony, egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz megterhelve. Ez azt fogja mondani: «ime itt van a tüzelőfa a gonosz szellemnek a kutból kifüstölésére».

Akkor gyujtsák meg a rőzsecsomókat s hányják bele a kutba egymás után, míg a füst, meg a láng a kut száján ki nem csap.

Másnap aztán a gonoszlelkü Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mahomednek: «ime lássad, az általam ásatott kutban megjelent a várvavárt forrás. Te légy a legelső, a ki annak a vizét megizleled; kérdezd meg a munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat? – Mahomed nem sejtette a gonosz cselszövényt s elhagyta magát ámítani. Elment a kutat megtekinteni. Utközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze működött s mielőtt a kut vizéből innék, elébb betért az El-Omrah imaházba s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi hálaadó dicséretét a pusztában szomjuhozónak.

A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kuthoz s leszállva a lováról, odament a munkásokhoz s azt kérdezé tőlük: elvégeztétek-e a munkát, a mit rátok biztam? Erre a munkások őtet ragadták meg s a saját parancsa szerint beledobták a mély kutba. Nemsokára jött az asszony, a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: «itt járt-e már a rossz szellem?» – «Már bele is dobtuk a kutba, mondák a munkások; hallod, hogy ordít a kut fenekén!» – «Akkor füstöljétek ki a rossz szellemet ezzel a tüzelővel.» A munkások úgy is tevének, s egyik meggyujtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst és a láng a kut száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében. «Most már ki van füstölve a rossz szellem!» – Abban a pillanatban látja megjelenni a háta mögött Mahomedet, a prófétát, a ki az El-Omráhból tért vissza az ájtatoskodás után. – «Hát ez még él?» kiáltá elbámulva. – «Kit dobtatok hát a kutba? – A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A «tüzifahozóné» ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét égetteté meg a kut fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté magát a lángoló mélységbe s azóta égnek együtt mindaketten a Morhud mélységes fenekén, a sirjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek halma.

– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot, monda a herczegnő, a legenda által egészen felvilágosítva.

A MITŐL A FÉRFI ARCZA FEHÉR LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaskusi és bagdadi karavánok. Az egyptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.

A tizezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem birná valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban fogadnak szállást s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.

A damaskusi karaván megérkezése után beállít egész kiséretestül a damaskusi basa, (a ki személyesen vezette a nagy karavánt) a herczegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, a mikor már ezek a lakománál ültek.

Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz fölkelt az asztal mellől s kiment eléje. A herczegnő a félrehuzott nehéz selyem függöny alul leskelődött ki utána.

A basa már az által is feltünő volt, hogy nem viselte a vallásparancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az aranyhimzett kabátot, a gyémántos Nisán renddel a mellén s a vörös fezt a borotválatlan fején. Kövér, elhizott férfiu volt.

A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott valamit arabul.

S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás: annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak a nyelvéből csak egy szót is megtanulni.

Miután tehát még egy pár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az még egy párszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank nyelven:

– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a frankok nyelvén; azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk vele: – Allah keverje meg őket!

– Hát jól van, beszéljünk francziául, hagyá rá a basa.

– Kinek tiszteljelek? kérdezé Edrisz bég.

– Én vagyok Mahmud bég: damaszkusi basa.

– S mit kivánsz tőlem?

– Ide kivánok szállni; s azt akarom, hogy hurczolkodjál ki innen.

– Ha egyéb kivánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal előre; mert én ezt a palotát neked át nem engedem.

– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa.

– Ha te vagy a damaskusi basa, akkor a te helyed ott van a Chalaf-Ben-Chusa-palotában.

– Tudom; de az messze van én nekem a Kaábához.

– Ha messze van: járj lóháton a Kaábához.

– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa. Láthatod az egyenruhámon.

– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, a mikor minden hatalmasok, a kik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik fel, nem átallod az ájtatos hiveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel, aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.

– S ki vagy te, hogy én velem ilyen hangon mersz beszélni?

– Zarándok vagyok, miként te.

– Neved? Állásod?

– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Sheriff által velem a szent napokra összekötött herczegnőnek s se én nekem nem szabad tudnom az ő nevét, se ő neki az enyimet.

– Hadd lássam én azt a te herczegnődet!

– Egy lépést se tégy, ha a béledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő szobája szentély.

– Nekem úgy látszik, hogy te goromba vagy.

– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárczádba. Majd, ha vége lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora, mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár lóháton, karddal, pisztolylyal vagy lándzsával: a hogy jobban szereted. Most pedig Allah vezéreljen békével.

– Velem igy még nem beszéltek soha.

– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén enyelegtünk. Már most üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te menj békével Allah oltalma alatt s ne várd el, hogy én segítsek a kimeneteledben. Szálem aleikum.

– Szálem.

A basa kénytelen volt megretirálni: talán nem is először életében.

Edrisz bég pedig visszatért a herczegasszonyához.

A herczegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arcza egészen fehér lett?

Hát ezt mi okozhatja vajjon?

A MITŐL A FÉRFI ARCZA MÉG PIROSABB LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát-hegyi bucsujárás ünnepe. Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása. Mohamed paradicsomába nem jut senki, a ki az Arafát hegyén nem volt.

Korán reggel összesereglenek a tízezerekre menő karavánok a Mekka előtti homoksíkságon az «üdvözlet kapuja» előtt s onnan indul meg a bucsujárat, jó szerencse, ha alkonyatfelé.

Megkezdi a menetet a «mehámel», a szent teve, mely a próféta zászlaját szállítja. A törökök azt állítják, hogy náluk van Stambulban a próféta igazi zászlója, s azt csak az országot és a mohamed hitet fenyegető nagy katasztrófáknál szokták kibontani. A siriaiak azonban szintén abban erősködnek, hogy ők birják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.

Efelett szokás minden bucsujáráson összeveszni.

Aztán «aki birja, az marja».

Ezuttal a siriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképen az egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal birni, mert ő vitte pupján a prófétai zászló mellett még az új «keszvát» is, melyet ezuttal a khedive ajándékozott a Kaába beburkolására. Hanem hát a bagdádi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az ő mehámelje ment legelől, az egyiptomiaké hátramaradt.

A hivek, nemzetek szerint, kisérték a maguk szent tevéit, külön a siriaiak, külön a törökök, meg az egyiptomiak.

Edrisz bég az utóbbiak között volt.

Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint: (az arabok kanczákon lovagolnak) az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve), oldalán kard, kezében kelevéz.

Ott lovagolt a herczegnő mellett, a ki két dromedárra kötött palankinban himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék fejei veres struczcztollal, bokrétával és ezüst félholdakkal diszítve.

A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, a ki csak mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is czepelt magával, a kiket a bucsujárás idejére, pro forma elvett, – illendő honoráriumért. Egész sereg volt a szamárlovas. S a bucsujáró nép két oldalán rajzott a beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, a kiknek az egész bucsujárás «kismiska». Ezek a mohamedanismus protestansai, a kik tagadják a szent köveknek, az áldozatoknak, a bucsujárásoknak minden sikerét; nem hisznek a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a zemzemvízből: nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták) még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a bucsut az ájtatos hadzsadzsokkal; abból a kegyes szándékból, hogy hát ha el lehet tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni: – aztán meg, hogy az egész bucsujárás alatt csufolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért, hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy igéretüket meg is tartsák.

Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet egymástól megkülömböztetni; az arczuk egyformán beburkolva s a meztelen karjaik egyformán ránczosak, soványak, feketék.

Igy vonul végig a táborsokaság a cziprussal beültetett temetők, az alacsony házak között, a nagy vízmedencze és a Nagy Sheriff palotája mellett (van neki húsz); az El Moabida város szétszórt épületei között, melyek ez alkalommal megszaporodtak «gerábák»kal és «kemlisz»-ekkel: (zöld galyakból készült sátrak) a hol a beduin asszonyok kenyeret, vajat árulnak.

S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak egymás mellett áthaladni s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek kénytelenek maguk alá huzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk a papucsaik sarkát.

Ez alatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok meggyujtják a szurokfáklyákat s a sötét sziklavölgyben világítanak a zarándokok elé.

Hajnalra vergődik ki a bucsújárók serege a mély sziklavölgyből s akkor pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.

Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, a melyen még csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a kövek között, mely az élő világot képviselné.

Ez az igazhivő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.

A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A zarándokok, nemzeteik szerint elkülönítve, ütötték fel a sátraikat, mindenféle színű szőnyegekből rendezett utczákat képezve; a mekkaiak előreküldték a fabódéikat s azokban kirakták a vásárra hozott portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.

Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Adám apánk az elvesztett Eváját, – százharminczesztendei távollét után. – De sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!

Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy prédikácziót a kőszószéken a Chalef; a ki egyúttal a mekkai biró. Könnyű neki prédikálni: nagy könyvből olvassa s csak a szemeit kell törülgetnie magának a zsebkendőjével a sürű könyhullatástól.

A harminczezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros utczáin, melynek közepéből magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Sheriff zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket rongyos beduinok őriznek.

A legjobb helyet a sziriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén négyszöget alkot a török katonák barakktömege s annak az elején van felütve a damaskusi basa aranyozott kupolás sátora.

Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, a mi jó. Még pálinkát is. Vannak sátorok a hashish-evők számára, a kik előlegezik maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról megismerhetők. Éneklő almék, tánczoló bajadérek gyönyörködtetik a hiveket, s az indus kigyótánczoltatóknak, a persa kardfaló bűvészeknek ma nagy kelete van.

Holnap általános bünbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, a mennyit csak lehet, ez a legtökéletesebb logika.

Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, a ki szélrül marad, mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit, meg a lovait, hogy a portyázó beduinok, vagy a hitetlen vahabiták el ne lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikácziót hallgatni jönnek, hanem azért, hogy könnyű szerrel zsákmányt ejthessenek. A török katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaskusi basa parancsolja: az pedig, a míg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a helyéből.

Az ünnep harmadik napján, a mint a nagy prédikáczió véget ért, minden zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a sátorbontás. Ilyenkor van nagy zürzavar.

Ezt az időt szokták a martalóczok leginkább felhasználni.

Egyszer csak felzendül a rémkiáltás: «itt vannak a fekete turbánosok!»

Ezek a legkegyetlenebb schizmaticusai a próféta vallásának. A Kaábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A legharcziasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt viselnek, (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak, s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.

A hegyszakadékok közül jöttek elő, fürgöncz sovány lovaikon; hosszú dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a szélrül maradt zarándok sereget.

Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek közeledését s könnyen tehetett volna róla, a spahik lóra ültetésével. De akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai: valami Mayerbeeri finálét; azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak tartani. No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.

Edrisz bég, a mint a martalóczokat közeledni látta a sátraik felé: nem könyörgött senki fiának segítségért; hanem maga felkapott a lovára, baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele braziliai vas-fából volt, mely a vízben alásülyed s a kardja a legjobb damaskusi aczél. Az ihrámot is ledobta a válláról, hogy ne akadályozza a küzdelemben.

A herczegnő bámulva nézett utána sátora hasadékából.

Vajjon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy egész sereggel?

Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előre szegezve. Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, a ki kivált a többi közül a turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.

Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva, egyet pördített rajta s mint a rokka pörgetyűje a gyermekek rátartott szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportból a veres kócsagos vezért. Egy pár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta oldalba, hogy elsomfordáltak.

A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.

Hárman rugtattak egyszerre Edrisz bég ellen; a vezér, meg két beduin: amaz szemközt támadt reá, ezek két oldalt fogták elő. Ordított fenevadak módjára mind a három.

Edrisz bég a baloldalán támadó beduinnak a dárdáját félre csapva a lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az hanyattesett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen kikerülte a dereka félrehajlításával, s a mint az kezeügyébe került, visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.

A vezér ez alatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje fölé. Ő maga pikkelypánczélt viselt s a turbánja hegyes végű ezüst sisak körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.

De Edrisz bégnek a paripája is együtt harczol az urával; a nemes mén egyszerre felágaskodott s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta a patával, a mire annak a lova is a két hátulsó lábára állt s úgy marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva volt az ilyen harczhoz; ő huszárosan ülte meg a lovat: térdei szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpu kengyelhez volt szokva, s a mint az ágaskodó lova hátravetette a fejét, hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe kapaszkodott, s e közben kiejté a kardot a kezéből.

Edrisz bég, a mint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében, maga is a kézcsuklójára ereszté a szijjnál fogva a szablyáját s azzal megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántá a nyeregből le a földre. Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát, vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emirt a herczegnő sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék lánczra; aztán megint visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje fölött.

Azok nem vették tréfára a dolgot; az is megijesztheté őket, hogy most már a török lovasság is felczihelődött s megindult ellenük; hirtelen visszafordultak s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze elkergette őket s talán mert nem akart e szent napon több embervért ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemesnek a fegyvere hegyére, csak a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.

Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.

Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.

– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna őket.

– Mért nem jöttél hamarább, a míg itt voltak?

– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.

– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztatni, fogj magadnak beduint. Én az enyimet már a herczegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza Arafáthegyi vásárfiának. Szálem aleikum.

Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.

A herczegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arcza lángveressé.

AZ A SZÍV A HOMLOKON.

A míg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost mind felszedték a sátorkarókról s tódult a tenger sokaság a Masumin sziklaszoros felé, mely a Merian-völgybe vezet. Az éjszakát bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el a pusztát.

A herczegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál viaszgyertyával. A Musalifa-mecsethez érve, megszálltak ismét és sátort ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy bőjt ünnepének. A következő nap már az «Ais-el-Kebir» az arabnak, a «Kurbán Bajram» a töröknek. Csak még egy prédikáczió van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi, (mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét) akkor aztán mindenki összeölelkezik ez örömszavakkal: «Aitek embarek.» Száz ember másik százzal s aztán még egy mennydörgő nagy «Labik» kiáltás. «Itt vagyok, uram!» s azontul aztán «nem vagyok itt!»

Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a táskájába s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.

Az ördögnek is van emlék emelve: a «dzsemra-el-kál» (az első parázs), egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az elhozott huszonhét követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az oszlopot köröskörül állja s a hajigálást nem minden ember tudja úgy kiszámítani, hogy azzal épen a szobrot találja el, annálfogva a repülő kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli s az nagyon jól eshetik az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Áldassék az ő neve.

A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah; – hanem ördögnek háromnak kell lenni: ez is szent szám. – Az első ördögszobor után következik a második, a «dzsemra-el-uszt» (a középső szén). Tudniillik, hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kisérő átokmondat által egyszerre égő parázszsá változik, a mely lyukat éget az ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáczió a «dzsemra-el-aksa» (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.

Ez annak az emlékezetére történik, hogy épen itt, ebben a völgyben szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaelt megáldozni, a midőn az angyal azt kiáltá neki: «Etba Kebzs!» (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, a ki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett; tehát mindazok, a kik nem gyalog és mezitláb, hanem lovon, teve és szamárháton jöttek, vagy a papucsviselés luxusát megengedték maguknak; de még inkább azok, a kik drága szövetekből készült ihrámot viseltek: tartoznak a Menáa völgyében egy ürüt vásárolni, s azt görbe késükkel személyesen leölni. Annak a husából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, a kik mezítláb és gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb czeremonia az egészben. A jó mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a völgybe összeterelve, a melyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes hadradzsoknak.

Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerüleg megáldozni. Egyet azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyut viselt a lábán; kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a herczegasszony nevében késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, a minővel a mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy nézett ki, mint egy mészáros legény.

Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges mocskot a nagy «hamam»-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.

Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdiszesebb ruháit.

Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaskusi basának; Nishán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású prózai öltözetet, sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett gallérjával, s azt a megfordított üstöt, a mi a török katonák fején dísztelenkedik; hanem felöltötte az «ihlal»-t, a festői török jelmezt: a hímzett dolmányt, ezüst virágos ingelővel; a bő ránczos salavárit; derekát átkötötte gazdagon aranynyal áttört perzsa sháwllal; abba dugta türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő lánczú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a herczegasszony háremébe.