SZIKLÁK.

NÉHA INGERKEDIK… Néha ingerkedik velem a sátán, S szól: Minek szórod így, balgán szerteszét, Mutatva úton-útfelen Az álmaid, s mindent, mi benned szép? És tornyosúl bennem egy őrűlt vágy: Mindent, amit elszórtam, visszakérni, S az ércemmel a mélybe visszatérni. Ne hordozzák körül, mint véres kardot, És kicsorbultan, ne dobják majd félre; Mert minden hiú: tisztesség, dicsőség, S a köznek szerzett haszon vissza – fénye – És egy jó van: a béke. Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín, Ahová minden jött-ment betekinthet, Látva, hogy terem az öröm, s a kín, És nevetve, mi nekem szent: a kincset. Ne jőjjenek az irigység-darázsok, Kiknek raja a gyümölcs körül dong, S ne jőjjenek az apró tű-szúrások, Mik jobban fájnak, mint egy vasdorong! Inkább semmi se jőjjön, És az el nem sírt könnyek tengere Bennem iszonyú áradattá nőjjön! S az el nem dalolt dalok óceánja Zúgjon és hömpölyögjön bennem, Mint egy elzárt, külön világba’! Ne tudjon rólam senki semmit, Tán egy-egy drága lélek még… S csak önnön lelkem sziklái verjék vissza A hangom, Mint a legördülő kő dörejét!

SZIKLÁK. A kősziklákat mindig irigyeltem, Kik állnak büszkén, mozdulatlanúl, Állják a villámot, ha rájok sújt, S a harmat csöppjét, ha fejökre hull. Számukra soha sincs „talán“, se „hátha“, Mint dogmák állnak, oly konok-keményen, Mint zord, erős és önhitt férfiak És hófuvásos, sivatag nagy télben Fejükön csipkés jégből a sisak: A kősziklákat mindig irigyeltem. A kemény szót most megtanulom én is, De szívem bánja, mit kimond a szám, Ajkamon éles az ige, mint a kard, De belül egy hang kérdez: „igazán?“ S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett. Már megtanulok én is sikraszállni, S nem hajgálni kő helyett kenyeret, S lenni kőszirt, mely int és fenyeget, Kőszikla, mit meg nem ingat semmi, Kőszikla, min a csákány eltörik. Ó, de belül fáj keménynek lenni!

TŐLEM… Tőlem szerelmes dalt ne várjatok, Én rajtam megfogant egy furcsa átok, Ábrándos húrja nincs a hegedűmnek És senkinek sem adok szerenádot. Epedve búgó vágyak poétája Én nem vagyok. Ne kelljek senkinek! Nem trubadúrnak jöttem én ide S nem küldtek engem rózsaligetek. Az éj s a köd küldötte vagyok én, A szakadékok üzennek egymásnak Velem. És köt a kietlen parancs: Magánosan az utak szélén álljak! Hogy álljak, mint egy pusztai kereszt! Hogy álljak, mint egy bús Memento Mori! Hivatásom: az örök fájdalom Ércbetüit az ős-gránitba róni. Hogy járjam a lét tarolt erdejét, És versenyt süvitsek a szabad széllel! S egykor, ha minden dalom elapadt, Hárfámat a sziklákon zúzzam széjjel!

ELHAGYOTT HARANGLÁB. A nehány ház, mely körülvette, Elveszett, pusztult, csonkig égett, Sátorfáját fölszedte innen, Mint költöző madár az élet. A véghetetlen némaságot Már nem zavarja élő hang, Maradt a síkon egymagába A harangláb s a holt harang. Dermedten csüng az ólmos csendbe, Beszédes ércnyelve be néma! Teste maradt csak, lelke elszállt – De mintha visszajárna néha… Ember a köteléhez nem nyúl… De ha megingott, ha megrengett Tetőtől-talpig a harangláb – Nagy viharban – még kondul egyet. Idegenül, komoran kondul, Mintha a szélvész lelke volna, Mintha temetne egy világot Sötét hamuba, szürke porba. Komoran kondul, tompa jajjal, Mintha valaki magát tépné, Tépné, szakítná, megátkozná… E kín az egész teremtésé. Akkor a messzi falucskákban A népek borzongva megállnak; Mert ember nem harangoz néki: Harangoz az Isten – magának!

CYKLOPS. Odysseus megy Ithaka felé, Vizen túl várják ölelő karok: Hű Penelope… gyöngéd feleség… Kövesse, aki meg nem unta még! Én az öreg Cyklopsnál maradok. Áll puszta szigetparton, vak titán, Kiszúrt szemével végtelenbe néz, Két roppant karja: két lecsüggedt ág, A Góliáthot csalafintaság, Az őserőt legyűrte törpe-ész. Megtört, de meg nem hajlott hatalom. A szirteket szakgatta bősz dühében; E pillanatban valóban titán, Királyi gőg keserű ajakán, Hogy kifáradt a sziklatördelésben. E gőgös, keserű ajk tudja már: Meghalnak mind az istenek, mesék, Jönnek, kik két szürke szemmel látnak, Az álmoknak, a hitnek, csodáknak Kiszúrják titokzatos egy – szemét.

SAS A MAGASBAN. Lassan kóvályog az erdő felett, És egyre szélesebb köröket ír, S a földtől egyre távolabb lebeg. Lassan elnyeli a levegő-ég, Hatalmas szárnya alig-alig lendül, Ez „ama kiterjesztett erősség“. Idelenn hullanak a levelek, S én hulló levelek útján megyek, És magammal, és mással, És az Istennel perelek, S lényem törvényét félve kutatom. Az a másik, ott fenn: A végtelen Erő, S a végtelen Magány, És a végtelen Nyúgalom.

MÁRVÁNYTÖMB. Áll formátlanúl, faragatlanúl: Nyers, puszta kőtömb, szikla-hatalom, A művésszel áll szemközt zordonúl, Ki tépelődik már az Alakon. A felszikrázó márványereken Sivár, kietlen dac vonaglik át, A kő, s a lélek perbeszállni kész: Vajjon ki nyeri meg ezt a csatát? A művész büszke homloka mögött Bontakozik fénylőn egy istenarc, A természet, az ős márvány tagad: Ember, minek az egetvívó harc? A véső cseng és döng a kalapács, A márvány tűr és konokul kacag, Egy elhibázott mozdulat csupán S a formán újra úr az ősanyag. A véső cseng és döng a kalapács, Tán – évekig – míg elkészül vele, Talán a márvány istenarcot ölt, Talán a művész elpusztul bele.

AZ ELJÖVENDŐT VÁROM… Már ledőlnek a lelkem tornyai, Miket a hiuság emelt, És porrá teszek minden cifra házat, És pusztasággá teszem e kebelt, Hol főlehajtva bujdos az alázat. E kongó pusztaságban, végtelen, Csillagtalan, adventi éjeken Várom az eljövendőt. A költőt. Az egyetlent, az igazit, nagyot, Akinek én csak szolgája vagyok, Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel És hódit lanttal, karddal és kereszttel, Őt várom, őt, az igazit, nagyot, Mert én fáradt vagyok, Mert én gyenge vagyok, S ó, mert nem én vagyok az igazi! Az én bíborom: ronggyá foszlik el, Az én aranyam: ónná folyik szét, Nekem a mennyországom is pokol, S a szivárványom csupa szürkeség. Az én muzsikám: „vén cigány“ zenéje, Én érzem: ez a vég. Az eljövendőt várom. És egyengetem az ő útjait: Fogékony, izzó szivekre találjon! S én majd megnyugszom, ha lábához tettem Kopott lantom és kopott csatabárdom.