CSAK ÍGY…

MIKOR ÜNNEPET ÜL… Mikor ünnepet ül Lelkedben az öröm, vagy fájdalom, – Lehet gyászünnep is – Akit nagyon szeretsz, Akkor hozzá mehetsz, Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon! Akit szeretsz, annak Egész lelket áldozz, Jaj, csak vele gyakran ne találkozz! Akit nagyon szeretsz: Ne kivánd a házikódba társúl, Örvendj, ha a lelked vadvirágos, Messze síkján néha hozzád társul. Örvendj, mikor járhatsz Bársony-puha karján Erdők muzsikáló, suttogó avarján. Vagy ha hegytetőkön, Meredélyek felett Vigyázva, szelid kézzel átvezet. Akit nagyon szeretsz: Völgyben ne lakozzál, Hegyen találkozzál, Ott társalogj Vele, Társalgásod imádkozás legyen, Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele. Akit nagyon szeretsz, Soha meg ne csókold, ne öleld meg, Áhitattal csak a kezét fogd meg. Akit nagyon szeretsz: Közted s közte, mint egy tündérfátyol, Lebegjen a távol. Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, S hogy balgán letépjed, Őrizzen az Isten attól téged! Ami el nem kophat Forró közelségbe’, Hosszú megszokásba’, Akárminek hívják: Annak az érzésnek örök a zománca.

SZÁRAZ LEVÉL. Egy lány hajába hullt, A véletlen, a szél Hozta. Gyűrött kis múmia-levél, A sötét fürtök közt pihen: Vándor, különös, oda nem való, Szomorú idegen, Egy lány hajába hullt, most ott pihen. A lelkem is ha lány hajára száll, Ott úgy pihen, Mint ez a vándor, Ez a szomorú, száraz idegen. Hogy megpihent: tán maga sem hiszi, Egy pillanat – s a szél tovább viszi, Tovább, tovább…

CSIPKERÓZSA. A várteremben szűzi csend, A pergő rokka elpihent, Áll az idő s nincs benne óra, Királyfi, átkozott kezed A tüskerácsra mér’ teszed? Most boldog Csipkerózsa. Százévig nőtt a lángsövény, Mögötte nincs könny, vágy, remény, Semmi, csak boldog álom, A gonosz tündér jót akart, Herceg, ez álmot ne zavard, Ne lássanak e tájon! Alszik, tán rólad álmodik, Lovag, van bátorságod itt Álmához mérni rongy-magad? Az Élet vagy, Te átkozott, A bűnt, a bajt, a jajt hozod S kezedhez szenny tapad. S ha vágynál mégis törni át, Találj szemben ezer halált, Szivedbe tüske törjön, Vérzőn szakitsd a lángfalat És úgy maradj a vár alatt És szomjuság gyötörjön. S Te csak aludj, kis Csipkerózsa, Áll az idő, nincs benne óra, Sorsod nem mostoha, Az álmod szent, A rokka elpihent, Aludj, ne ébredj fel soha!

CSILLAG A VÍZ ALATT. Ott lenn, a víz alatt, Egy másik, mélyebb ég; S hogy kisímult a tükör: Ezernyi csillag ég, Ragyogj, ragyogj, Te vízalatti ég! Ragyogj, ragyogj, Te örök Ideál, Tőled el nem választ Sem élet, sem halál, Ragyogj, ragyogj, örök-idegenűl, Fenn is, lenn is elérhetetlenűl, Ragyogj, ragyogj! Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: Csak azt nem vesztem el, A miről soh’se mondhatom: enyém. Ragyogj, ragyogj Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

SÓHAJOK HÍDJA. A mi életünk sóhajoknak hídja, Mely átível a sötét lagunán, – S majd jőnek egykor boldog gondolások: Szerelmes párok – sok száz év után. S a híd alatt megállnak. Ó be mások, Be mások lesznek ők, mint Te meg én, S majd nézik egymás ifjú arculatját Velence ősi, komor tükörén. A mi életünk sóhajoknak hídja, De elszánt léptünk alatt kong a híd, Lenn ásítnak az ólomkamarák És rajtunk senki, semmi sem segít. Akkor majd nászdal zeng a híd alatt, S egy erős kéz szorít egy kis kezet, – Mi akkor már történelem leszünk: Fekete kő, s fehér emlékezet.

ÚGY FÁJ MÁR MINDEN… Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn. De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szivembe vezetőt. Gyom és gaz benőtte az útakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szivemből kihajtott. Martir a szó, mely jő hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem. Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.

EGY LÉLEK ÁLLT… Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld És keserün kelt ajkán a „miért“, Mikor az Isten intett neki: „Készülj! Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!“ S szólt a lélek: „Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget, A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott, hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng; mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!“ És szólt az Isten szigorún: „Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!“ S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indúlt a kapu felé, De onnan visszafordult: „Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenűl, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak, mint egy álmot.“ S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.“

ADD A KEZED… Add a kezed, így szépen, csöndesen, Nyúgodtan add. Síma, ragyogó tükör a szivünk, Nem vet hullámokat. Add a kezed, ilyen jó hűvösen. A csóknak édes mérge Megmérgezné a nyúgodalmunkat, Ha hozzánk érne. Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’, Innen hova hághatna még a láb? E csönd, e béke: ez itten a csúcs – És nincs tovább. Add a kezed; lenn lakodalmas nép, Mirtusz menyasszonyfőn; A mirtuszt édes, irigyled-e még Itt, e kopár tetőn? Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs, S a zuzmó tengve él, A lelkünket a nagy csend összehajtja, Mint két ágat a szél. Add a kezed, látod lemegy a nap; A nappal szembe Nézzünk így, győzelmesen, szomorún, Kezed kezembe. Add a kezed, egy percig tart csupán Ez az igézet – Ó de ez mélyebb, mint a szerelem, S több, mint az élet!

EGY VIRÁG ÚSZIK… Egy virág úszik végtelen vizen, Ringatja szeliden az ár, Ősszel fogant, ugaron termett, Nem tudja, mi a nyár, Egy álom úszik végtelen vizen, Ringatja szeliden az ár. Valaki állt egy kőhíd magasán, És a kezében volt egy kis virág, Ősszel termett, ugaron nőtt virág, És a szivében volt egy álom, S a vándor szólt: „Mit érek véle, ha valóra váltom? Ez álomnak itt nincs otthona, háza – És ez a virág túlon-túl fehér: Az élet neki rút, s törékeny váza. Ez az álom Se másnak, se nekem ne fájjon, Ne hulljon erre senki könnye És hervadó szirmához mi sem érjen, Még egy imakönyv se! A virágot a folyóra bocsátom, A szent, örök folyóra, A tengerhez hadd vigye közelebb Minden hullám és minden óra, Lehullatom a szent, örök folyóra. Tartsa meg öröknek az örök víz, És virúljon a tenger közepén, Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!“ S úgy lőn. A vándor ott maradt, a hídon állva, És a virág – elment – az óceánba.

HOGY ÖRVÉNYLIK… Hogy örvénylik a csend; már feneketlen; Az idő éjfélre jár, hull a hó; Én az elmulásról elmélkedem, És arról, ami örökkévaló… A lámpám ég, a lelkem alig pislog, De jó a lelkemen e félhomály; Ilyen lehet az Isten közele – És ilyen lehet a közel halál. Ilyen lehet egy ködös szerelem, Amelynek célja nincs és vágya nincs; Csak olyan, mint egy szentjánosbogár, S a sötét szívnek mégis drága kincs. Magam vagyok és boldog egyedűl, Az álmaimmal; – az álom erő, Mikor a valótól már elszakadt, S titáni árnyék: végtelenbe nő! Élet portáján ha koldulni röstel, És felmagaslik némán, feketén, És megy a maga külön útjain: Koronás árnyék, fejedelmi rém! Magam vagyok és boldog egyedűl, A múló élet messze, messze van, A lámpám ég, a szivem alig rezdül, Csak álmaim röpdösnek, hangtalan. Magam vagyok és boldog egyedűl, Éjfélután. Künn örvénylik a hó; És az elmulásról elmélkedem, És arról, ami örökkévaló…