MIKOR A DELTA A FORRÁSRA GONDOL.

MIKOR A DELTA A FORRÁSRA GONDOL… A folyam fut az óceán felé, S medre ijesztően kiszélesűl, Intenek néki messze fároszok, Habján hajó ring és sirály repűl, Eltépett malmok ellebegnek rajta, És úsznak bölcsők és úsznak koporsók És úszik egy-egy fölboritott sajka, És úszik szenny és virág vegyesen. S ahogy közelg az óceán felé: Vize, a hajdan kristályos nedü Nem édes már, de sós és keserü. És keserűn és ádázúl rohan, S gúnynak érzi, ha valaki megáll, S döbbenve szól: mi hatalmas folyam! Akkor a delta a forrásra gondol, Amely körül fekete fenyők állnak, És csend van és csak a juhnyáj kolompol. Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok, A fűben szivárog egy halk erecske És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog. A forrás mellett ül egy kisfiú, Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, – És ezt a folyam a deltáig érzi, S a boldogságtól megremeg a partja.

RÉGI LEVELEK OLVASÁSAKOR. Anyám, kezedben régi levelek… Tünődések borongó napja ez, Mint Mariusnak Carthago, feléd A multból csupa tört fal meredez. Míg multak könyvét félőn forgatod, Kezed bevégzett sorsokat simít, Elhalt ujjongást, elsikoltott jajt S a porladozók fagyott könnyeit. Álmok kövéből márványpalota, Hitből, vágyból elefántcsonttorony! Mi volt még itt?… Leomlott, szertehullt… Virágpor száll csak horpadt sírokon. Ó egyszer minden lélek Marius S egyszer minden mult Carthagói rom, S csak rom marad; rá az emlékezet Örökzöldjét hiába futtatom. Anyám, a multak könyvét forgatod S állnak előtted romok, feketén, Most rám tekints! Előled elfedem A költészet fény – fátyolával – én! Anyám, a multak könyvét forgatod: Hányan voltunk!… Most-nehányad-magunk: Anyám, öleljük meg ma a Jelent S szeressük egymást, míg együtt vagyunk!

VÁLASZ EGY NAGYON MESSZIRŐL JÖTT LEVÉLRE. DR. S. R.-NÉ, REMÉNYIK JOLÁNNAK Tizennyolc esztendőnek távolából Jött a leveled, Mint gyerekkorom halk ezüstkacaja, Úgy cseng a neved: Jolán… Az elillanó évek csolnakán Lelkem mi mindent ringatott azóta, Mennyi álom és mennyi nóta Kelt és halt el a parttalan vizen, Tizennyolc esztendő hiszen Ugyebár a mi araszos, Dalos, jajos és panaszos Életünkben egy örökkévalóság?! Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs, Most úgy dereng fel Szelid – halványan az emlékezés. A neved, Mintha idézett volna szellemet: A rég-voltak körültem tábort járnak, Gyülnek, kopognak, lengenek az árnyak, A mélyből zeng sok régi-régi hang, Megannyi elsülyedt harang, S azt zengi mind, Amire a Te leveled is int: Hogy „mindnyájunkon betelik a Sors.“ Tizennyolc ismeretlen éven át Szó világit-e, gondolat vezet? Tizennyolc ismeretlen éven át Foghatunk-e mi ketten kezet? Tizennyolc ismeretlen éven át Emberi fogalomból van-e híd? Azt írod Jolán, Tizennyolc év után Meséljek Néked rólunk valamit. Mesélek hát… Máskép volt hajdanán, Csendes szóval mikor a mesét nékünk, Novemberi vasárnap – délután, Te mondtad: a mi „nagyobbik testvérünk“. – Mesélem hát, hogy porbaomlott rég A nagyapámék öreg háza, De még a Hója-erdőben a szél A nyögő fákat épúgy rázza, Mesélem: áll még Dónát, a kőember A hegytetőn épúgy, mint hajdanán, De egy sziluett hiányzik alóla: A bölcs öreg, szegény jó nagyapám. Most újra zöld a vadszőlős veranda: Forró nyarakon hűs enyhet-adó, Az asztal is még régi tán, de rajt’ Gyümölcsöt már nem főz be nagyanyó. Tőlünk ment el a mult, vagy mi a multtól, Elváltozott, vagy régi még a Hója? Én nem tudom. A tornyos villa áll, De rég üres, de rég nincs már lakója. Ki lakta hajdan: mind világgá ment, Sok már csak sirhalom: virágot termő, Rájok én most gyakorta gondolok Borongva; már egész kis fejfa-erdő. Most „át“ gyere. – Ez itt a hintahely, Ez itt a hinta cölöpfája; A régi még. De ritkán ül bele Jókedv, amely az égig szállna. Most nézz föl. Fényes egy kis-ablak, Némán hajol a zongorára Egy karcsu lány… Beethoven szenvedélye Kizúg a holdezüstös tájra. Ez – „Sárika, a bájos csöppség.“ Tovább meséljem? Meséljek még, megint? Mondjam, hogy lassan megőszültenek Munkában, gondban édes szüleink? És arról, ki e bús sorokat rója, – Mit tett – hogy élt – hogy számoljak be Néked? Talán-talán jobb: ne beszéljünk róla. Igy tűnnek – mennek lásd, tovább az évek, Jolán – Egy illanó nyár aranycsolnakán – Meséltem Néked. 1918. julius.