MI MINDIG BÚCSUZUNK.

A KAGYLÓ. JÉKEY ALADÁRNAK. Én itt vagyok, akarva-nem-akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem; Anyám, a tenger apadt, s itthagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok: Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm mulván, Várom, míg értem visszatér a hullám. Nekem nem hazám e kietlen part, De aki titkon a füléhez tart, Magányban, éjben, emberektől távol: Annak mesélek egy más, szebb világról.

MI MINDIG BÚCSUZUNK. Mondom néktek: mi mindig búcsuzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szivünk se fáj, Hidegen hagy az elhagyott táj, – Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsuzunk.

AZ UTOLSÓ BARÁT. Egy pirosruhás kisleány: Az Alkony – fogja kezemet, Mellettem lépked szótalan, A mély erdőn át úgy vezet. Megyünk, megyünk, távol – közel Embertelen, nagy béke van, A kislány megrezzenne, ha Szivem dobbanna hangosan. Mögöttem lelkem lombja hull, Mindennap egy hűtlen levél: Barátok – álmok – nagyhamar Itt lesz a pusztaság s a tél. Semerre út, semerre cél, Aki nem vetett – nem arat, – Istenhozzátok cimborák! – De ez a gyermek hű marad. Ahányszor csak betérek itt, A sűrüből elém kilép A pirosruhás kisleány: Más-más keretből örök kép. Lágyan megfogja kezemet S szivemben elcsittul a kín, Megyünk, míg sáppad köntöse S lesz biborszínből rózsaszín. A lelkem kisleánya ez, Múlhatlanúl a lelkemé, Kézenfogva, szép csöndesen, Megyünk együtt az éj elé.

FÖLD. Alkonybanyúló, fekete szántás, Őstelevény Te, szomorú barázdás, Ki rejted, őrzöd a jövő életet: Szenteltessék meg Föld, a Te neved. Szenteltessék meg a Te neved, Föld, Akiben minden új alakot ölt, Nyúgalomba fordul a szív, az árva, Kalászba a mag, a halott virágba. Ki felszivod az esőt, harmatot, S ajándokul a tengernek adod, Ki kebled sziklabordái alatt Fakasztasz zúgó, szent folyamokat. Kinek szivébe vágyón ereget Az óriásfa örök gyökeret, Az emberfecskék fészkét aki tartod, S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod. Mint anyjához a tékozló fiút, Hozzád hoz vissza minket minden út, Szemünk, habár a fény tengerét issza, Lecsukódni csak hozzád kerül vissza. Ha Ikarosnak szárnya eltörött, Te adsz neki még álmot, örömöt, Rögöt, munkálni arccal napkeletnek, S göröngyöt, amit majd utána vetnek.

ITT MOST VIRÁGZANAK… Itt most virágzanak az almafák; Amíg lassan e betüket irom, Napfényes, tiszta csöndbe hull alá Özönével a selymes, lágy szirom. Itt most virágzanak az almafák… A lélek fájáról is így pereg Libegve álom, érzés, gondolat… Tünődve kérdem, hogy: hová, minek?… Dobsina, 1918. május.

VÁGY. Szeretnék úgy belédsímúlni Természet – mint egy falevél, Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt, Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér. Szeretnék úgy belédsímúlni, Mint egy elvesző árnyalat Az alkony ezerszínű tengerén, Szeretném fölszívni az árnyakat, S magamat tőlük fölszivatni én. Szeretnék úgy belédsímúlni Természet – mint egy lehelet, Mint szél fuvalma, mely alig-alig Borzolja fel az alvó vizeket, Szeretnék úgy belédsímúlni, Mint egy tétova napsúgár, Mely jár az erdő sűrű rejtekén, És nem keres és nem talál, Szeretnék úgy belédsímúlni Természet, mint egy tűnő napsugár. (S szeretném, ha mellettem elmenet, Valaki szólna: „Nézd, már itt az ősz, Sárgúlnak lassacskán a levelek.“ És nem ismerné meg a levelet. És szeretném, ha rajtfelejtené Valaki a szemét az alkonyégen, S szólna: „ezerszinű az alkonyat, Igy láttuk ezt valaha, – vele – régen.“ És nem sejtené, hogy egy árnyalat Az esti szinek közt én vagyok épen. És szeretném, ha jönne valaki Az erdő rejtekébe És szólna: „nini, milyen különös: A nap e mély homályban is ragyog.“ És nem tudná, hogy az is én vagyok.) Szeretnék úgy hozzádsímúlni Természet – mint a vén moha A fák északos oldalán, S nem lenni hozzád hűtelen soha. Szeretnék úgy belédsímúlni, Mint tücsök hangja holdas éjeken S szeretném, ha valaki elborongna Rajtam, mint múltból zengő éneken. S szeretnék úgy vegyülni el beléd, Természet – mint a síri por, Mit ezeréves hantokról a szél Nagy – messzi tengerpartokra sodor Ott játszana velem egy kisgyerek, Kicsiny kezén futnék fel és alá, S e port, mely egyensúlyát nem leli: Egy percig egyensúlyban tartaná.

AVE HALOTT! Ave Halott! Az élet zúg tovább, Sírok fölött nem időzhet a láb, Gyökeret nem ereszthet; A kedves fölé a szív önmagát, Mint eleven keresztet, Mint örök fejfát, nem tűzheti le. Pedig úgy volna szép. Úgy ottmaradni, mozdulatlanúl, Hordozni, mint a márvány, – egy nevet, S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyúl. De nem lehet. Az élet zúg tovább, S mint egész, nem ér soha-soha véget. Ave Halott! Az élnimenők köszöntenek Téged.

HOMOKBA ÍRTAM… Puszták homokján különös betük; Fénylik a rajzuk, a vonaluk él, Puszták homokján különös rovás: Tán harci dal, tán baráti levél, Talán imádság. Olyan egyre megy, Elmossa zápor, letörli a szél; Puszták homokján különös rovás. Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.