MÁSODIK ÉNEK. DETRE TANÁCSA.

Másnap az esztendő tavaszi reggele Jó hún daliákra mámorosan kele; Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága: Benn küzd vala köddel az elme világa. Künn már az arany nap sugarát elönti, Mint páva ha büszkén tollait berzenti; Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek, Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek. Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne, Messzire a látás föl nem akad benne, Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral, Csillan imitt-amott repeső bogárral. Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül, Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül; Az arany idő is neki halott-sárga, Visszás neki Isten gyönyörű világa. Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja, Marczona józanság hidegen csúsz rajta, Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett: Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. – Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre, Reggeli szokásból, kora üdvözletre; Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét: Okosan kérdezte ura egészségét. Azután elkezdi, szót szóra felelvén: Terem a bölcs íge koros ember nyelvén: De, ki állandóan be is váltja tettel, Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel. Tegnap a mérséket ételben italban Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban: De ma fejed bánja, csikorogsz utánna, S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna. Megkövetem arról királyi személyed, Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed; Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak: Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak. Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén: Elboritott minket tetemes nyíl, kopja; Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya. Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom, Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom; Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen, Mint vala hún és gót egymás faja ellen. Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot, Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot, Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla: Még egyre világolt szász Detre aczéla. Akkor megütének újfent Czezimornál, Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán, Nyila itt van most is, csontomba temetve: Azóta nevem lőn: vashomloku Detre. Birkoztam atyáddal erejim fogytáig, Vérem apadtáig, inam szakadtáig; Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku; Tetszett énnekem a becsületes alku. Nem adott el rabbá hadi szolga képen, Kótyára hunok közt nem ereszté népem; Udvara közzé vőn fejedelmi sorral, Szolgálni tanácscsal engede és karral. S a honja-veszett nép, régi szabad gótok – No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog; Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek; Nem töri a járom; jól vannak szegények. Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval? Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval? Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta. Neked is azt mondom (terhedre ne essék): Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség; Mert valamint józan szavaid el-etted: Olyan vala tegnap az a másik tetted. Mértékre imbolygott a beszéded rudja, De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya; Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen; Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen. Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! – Az egy birodalom két főt hogy uraljon? Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? – Soha, soha nem költ józan okos észből! Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e? Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte? Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? – Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj? Tagot is embernek párjával az isten, Ada csupán egy főt, urrá egész testen; Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére, Méhraj is indul csak egy anya röptére. Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az, Te a dolgok rendén egyet csavarintasz; Neked irott könyv is hazudik rovásra,7) Hiú mesemondó az üdők tanácsa. Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté; Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é? Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána Egy helyet egyenkint megűltek utána. Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd Zengő szavu dalban forog a nép előtt; Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz: Egyedül birá mind hunok országát az. De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed) Megfelezéd tennap királyi személyed: Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még: Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék. Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló: De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló: Az is megural, ha bátran töri féked; De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged. Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból – Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból; Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar, Engeszteli önként becses marháival. Megfogyatád önkint hatalmod egészét, Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét; Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód: Feljött az erős nap, halványodik a hold. Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit: De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt; Ne adja tanulnod a temagad kárán: De ha áldozat kell, te leszesz a bárány. Engem a nagy vénség tart egyedül búra, Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja; Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög: De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. – Igy zárta beszédét fejedelmi Detre. Soká Buda nem lelt ép szót feleletre; Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna: Verte vadul szivét az ijedség szárnya. Végre süket hangon, mely kétfele vásott: Mit tegyek?… im késő, mondotta, tanácsod; Sok is a bánatra, de kevés a tettre. Most közelébb hajlott Berni okos Detre. Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül: Azzal Buda romlik, ha Etele épül, S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének, Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének. Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa; Félelem a gőgnek itató forrása, Azzal veri szomját, növeli ártalmát; Mig bátor eszesség letöri a szarvát. Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te: No hát ne legyen több, vigyázz elejénte; Színig ugyan tartja folyamot is partja: De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta. Két férfi birokban egyenlőn vetekszik: Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik; És hegy tetejéről a kő ha megindul, Le az aljig oztán nem áll meg azontul. No hát eleinte szemesen ügyeljed, Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed, Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen, S visszakapaszkodni földre-bukó félen. Atyafi jóságból, puha békességből, Oda ne is engedj semmit a tiédből; Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva, Félrerug a másik, noha nem akarja. Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal – De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal; Viszi saját kénye, rohanó dagálya: Mint ha szelet fogván megered a gálya. Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom. Tartok, nehogy itten Etele meglásson. Szeretem én őt is: de Budát meg féltem, Mert messzire látó öreg időt éltem. Ily szóval az agg hős elmene dolgára, Hagyván Buda lelkét hánykódni magára; S hánykódik vala ez, mint habon a csónak, Forgatván elejét és végit a szónak.