HATODIK ÉNEK. REGE A CSODA-SZARVASRÓL.

Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fű kizöldül ó sirhanton, Bajnok ébred hősi lanton. Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéh-nek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia. Ötven-ötven jó leventét Kiszemeltek, hogy követnék; Mint valamely véres hadra, Fegyverkeztek könnyü vadra. Vad előttük vérbe fekszik, Őz vagy szarvas nem menekszik; Elejtették már a hímet – Űldözik a szarvas-gímet. Gím után ők egyre törnek Puszta martján sós tengernek, Hol a farkas, hol a medve Sohasem járt, eltévedne. De a párducz, vad oroszlán Végig üvölt a nagy pusztán, Sárga tigris ott kölykezik, Fiát eszi ha éhezik. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Már a nap is, lemenőben, Tüzet rakott a felhőben; Ők a szarvast egyre űzik, – Alkonyatkor im eltűnik. Értek vala éjszakára Kur vizének a partjára; Folyó víznek partja mellett Paripájok jól legelhet. Monda Hunor: itt leszálljunk, Megitassunk, meg is háljunk, Monda Magyar: viradattal Visszatérjünk a csapattal. – Haj, vitézek! haj, leventék! Micsoda föld ez a vidék, Hogy itt a nap száll keletre? Nem, mint máshol, naplementre? Szólt egy bajnok: én ugy nézem, Hogy lement az déli részen. Szólt egy másik: nem gondolnám: Ott vöröslik észak ormán. Folyamparton ők leszálltak, Megitattak, meg is háltak, Hogy majd reggel, víradattal Hazatérnek a csapattal. Szellő támad hűs hajnalra, Bíborodik az ég alja; Hát a szarvas nagy-merészen Ott szökdécsel, túl a vizen. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Nosza rajta, gyors legények! Érjük utól azt a gímet. És – akarva, akaratlan – Űzik ismét szakadatlan. Kur folyót ők átalúszták, Még vadabbak ott a puszták, Ember ottan egy fűszálat, Egy csöpp vizet nem találhat. A föld háta fölomolván, Szíksót izzad csupasz ormán, Forrás vize nem iható, Kénköves bűzt lehel a tó. Forrás keble olajt buzog; Itt is, ott is égnek azok, Mint sok őrtűz setét éjjel Lobban a láng szerteszélyel. Minden este bánva bánják, Hogy e vadat mér’ kivánják, Mért is üzik egyre, nyomba, Tévelyítő bús vadonba. Mégis, mégis, ha reggel lett, A gímszarvast űzni kellett, Mint töviset szél játéka, Mint madarat az árnyéka. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Vadont s a Dont ők felverik A Mejóti kis tengerig; Süppedékes mély tavaknak Szigetére ők behatnak. Ott a szarvas, mint a pára – Köd előtte, köd utána – Míg az ember szélyelnézne: Szemök elől elenyésze. Hóha! hóha! Hol van a vad?… Egy kiáltja: ihon szalad! Más kiáltja: itt van, itten! A harmadik: sehol sincsen! Minden zugot megüldöznek, Minden bokrot átaldöfnek; Gyík ha rezzen, fajd ha rebben: De a gímvad nincs ezekben. Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre van a hazánk útja? Kerek az ég mindenfelé – Anyám, anyám, meghalsz belé! Szóla Hunor: itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk; Selyem a fű, édes a víz, Fa-odúból csöpög a méz, Kék folyam ad fényes halat, Vörhenyő vad ízes falat, Feszes az íjj, sebes a nyíl, Harczkalandon zsákmány a díj. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Hogy elúntak otthon űlni, Halat csalni, őzet űzni: Új kalandra, szebb csatára Ereszkedtek a pusztára. Puszta földön, sík fenyéren Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint álomban. Tündér lyányok ottan laknak, Tánczot ropnak, ugy mulatnak; Szőve ködbül sátoruk van: Ugy mulatnak sátorukban. Férfi egy sincs közelébe’; De a földi lyányok szépe: Lyányai Belárnak, Dúlnak, Tündérséget ott tanulnak. Dúl királyé, legszebb, kettő; Agg Beláré tizenkettő; Összesen mind: száz meg kettő A tündérré válni kezdő. Kemény próba: férfit ölni, Kilencz ifjat megbüvölni, Szerelemre csalogatni, Szerelemtől szűz maradni. Így tanulnak tündérséget, Szivszakasztó mesterséget; Minden éjjel számot adnak, S minden éjjel úgy vigadnak. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Hang után ők, szembe széllel, Fény után ők, födve éjjel, Mennek óvást, mennek árnyon; Ki lepét fog, lopva járjon. Monda Magyar: ez a síp-hang, Bátya, bennem végig csikland; Monda Hunor: vérem’ hatja Szűzek árnya-fordulatja. Haj vitézek! haj elébe! Kiki egyet az ölébe! Vigyük haza asszonyunkat; Fújja felszél a nyomunkat. Sarkantyúba lovat vesznek, Kantárszárat megeresztnek; A leányság benn, a körbe’ – Mind a körbe’, sok az ölbe’. Nagy sikoltás erre támad, Futna szélyel a leányhad; Elől tűzbe, hátul vízbe, Mindenkép jut férfi kézbe. Tündér lyányok ott eltűntek, Szárnyok lévén elrepűltek; De a többi hova legyen? Földbe bújjon? elsülyedjen?… Abbul immár nincsen semmi: Szűzi daczczal tündér lenni; Vágtat a ló, és a pusztán Nagy üres éj hallgat oztán. Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra. Dúl leányi, a legszebbek, Hunor, Magyar nője lettek; S a leventék, épen százan, Megosztoztak mind a százon. Büszke lyányok ott idővel Megbékéltek asszony fővel; Haza többé nem készültek: Engesztelni fiat szültek. Tó szigetje édes honná, Sátoruk lőn szép otthonná, Ágyok áldott nyugalommá: Nincs egyéb, mi őket vonná. Fiat szűltek hősi nemre, Szép leányt is szerelemre; Dali törzsnek ifju ágot, Maguk helyett szűz virágot. Hős fiakból ketten-ketten, Két vezéré kétszer-ketten, Feje lőn mind egy-egy nemnek: Száznyolcz ágra ezek mennek. Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet; Szaporúság lőn temérdek: A szigetben nem is fértek. Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökjét; – És azóta, hősök párja! Híretek száll szájrul szájra.