HETEDIK ÉNEK. A KÖVETSÉG.
Reading edition
Követje azonban keleti császárnak Lőn tiszteletére Etele királynak; Ura üdvözlését gyors paripán hozta, Társaival útján Etelét nyomozta. Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek, Csergét18), különállót, a völgyben ütöttek; Azután, Budáról se hallva se kérdve, Indultak Etelnek a tiszteletére. Fényes ajándékot hoztak vala bőven, Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben, Pénzt is egész terhet; rajta van az érték A hogy az erszénynyel fontszámra kimérték. Sátorba nyitottak, engedelem nyervén; Szólt az előljáró maga ékes nyelvén; Etele a szókat érti vala folyvást: De azért kívánta, magyarázza tolmács. Én uram, a császár – amaz igy beszélle – Küldi ajándékát s üzenetit vélle; Izeni hűségét, tiszta barátságát, Hívja szövetségre a hunok országát. Messzefutó hírét hallotta nevednek, S hogy ura volnál már az egész nemzetnek; Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék Szolgái előtted, kívánva szerencsét. Nem akar ő, mondja, veled élni hadban, Akar ő szomszédi kegyes indulatban; Vásárt Duna mentén városaiban nyit, Valahány tenéked tetsző leszen, annyit. Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja, Testvére gyanánt lesz a hunok királya; Ajándékban is ő lel gyakori módot; Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot – Adaját megadná, (szavait cseréli, Átszúrván Etele szemének az éli;) Fegyvert birodalma részére ha fognál, Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál. Hallá közelebbről hadad összes költét, Melylyel a szomszédok füleit megtöltéd: Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül; De követségünkben, halld, mit izen részül: Ország a tiéddel megy amott hosszába’, Jobb kézre melyet hágy a lefutó Száva: Népe, az illirség, s ki lakik az hellyen, Felzendült uram és az ő urok ellen. Császár letapodná fejöket egy topban, De hada másutt kell, mindenfele jobban; S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek, Máglyára menendő van annyi eretnek. Ha hát – ez uramnak üzeneti hozzád – Kész engedelemre pártosait hoznád: Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget; Megbízva mi jöttünk ezen alku végett. – Követek szavát így Etele megérté; Buda királynál ha voltak-e már? kérdé; S miután a szólnok választ ada nem-mel, Igy feddi, keményen összekapott szemmel: Tudnia császárnak illő, s követének, Valamíg a húnok fejedelmi élnek: Senkise’ hallá még Buda király holtát, Legfelyül intézi hunok összes dolgát. No tehát ő hozzá mentek ezen nyomban, Ajándékkal is őt kéritek azonban; Magam is ott lészek, a mi engem illet, Társa levén, hű kard az oldala mellett. Erre lehajolván a követek mélyen, Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen? S miután a király engedte, joházva:19) Csendesen igy szólott halkal magyarázva: Buda királylyal – mond – ebbe’ közünk semmi. Császár Eteléhez parancsola menni. Czélt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk; Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk. Ki fogódznék, ugymond, töveszakadt ághoz? Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indákhoz? – Buda már volt, a mi. Etele a „lészen.“ Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen. Etele az ily szót látszik vala unni, Mégis szíve szerént nem bírt haragunni; Ellenes indúlat perczenetig vívja; Jőjenek – igy végzé – mikor ismét hívja. – Maga pedig menvén Buda hőshöz átal, Jöttire a bátyja megfordula háttal, S hogy szólani kezde, akkor is az görbén A semmibe nézett, és monda kitörvén: De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel? Gőgös Etel, látom mily czélra törekszel! Követek dolgában mit tudok én tenni!… Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi. Oh! bár e világon élve ne is járnék, Látni magam’ fogytát, mint reggeli árnyék; Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna, Kinek egy hörpentés a világ hatalma! Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén; S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én? Ha! vagy az a más ült helyibe az én-nek? Lettem örökömben hazajáró lélek? De azért se! mondom. Én mondom: azért se! Ollyat riadok, hogy mindenki megértse: Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy – vagy!… Máskép szakad a húr: a mi valál, az vagy. Felforra Etelnek hirtelen a vére, Zúgó patakokban ömlött a fejére; Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka Reszket vala kissé, meg a szó is rajta: Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan, Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan! Mintha nekem járni volna okom görbén, Ha kaján elmével hitemet megtörném! Mi vagy te?… aszott fű pelyhe az út mellett, Gyönge akaratom neki a lehellet!… Akarom: volt, nincs… majd! – Ezzel mene gyorsan, Mint mikor az égnek villám tüze harsan. Követeket mingyár’ küldi Etellakra, Ott udvara lévén, fejedelmi lakja; Küldi kalaúznak gyors ménü futárját: Jó gondviselésben, alkura, ott várják. Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon; Köde haragjának esik az-nap folyton, Estefelé tisztul. Kezd szállni magába; Reggel mene önként Buda sátorába: Bátya! tüzes voltam, mert marczona voltál, Rettenetes váddal iszonyún vádoltál: Jöttem kezet adni s kérni, feledségre, Hanem a beszédem halljad előbb végre. Igazságtalanúl engem itélsz abban, Hogy irántad volnék ravasz indulatban; Követek hibáját magam is feddettem, – Ők még se’ akarván én ide siettem. Császár, igaz, őket hozzád nem utalta, Egyenest énhozzám jőni parancsolta: Tán mivel én a had folyamát intézem; – Akárhogy akármint: benne semmi részem. Ajándékot is ők valamennyit hoztak, Én kétfele raktam jó-eleve aztat, Sátromban azóta felezetten áll az: Én voltam az osztó: te jövel és válaszsz. Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.20) – De nem ennyi, testvér, e követség haszna, Nem arany, és a kő mely becsesebb annál: Drágább e szövetség kőnél meg aranynál. Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban: Hanem ily szerződés ára-megadhatlan: Omló birodalmat jobb védeni néppel, Hogysem erőfogytig hadakozni éppel. Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám, Kényemre azontul fordítok a dolgán; Ki az én erőmön szokta meg a járást, Nem tud maga lábán, elesik mindjárást. Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi: Ugy van; de az ok nem köznép hiu tapsi: Akarom, terjedjen húnok birodalma, Gyökerit más földre bocsássa hatalma. Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad, Soha középszerben tespedve nem állhat; Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy – Nyakadba is omlik, támaszszad akárhogy. Császár dolgait én, kémek után, hallom: Azért követekkel szerződni javallom; Teszem is… de, bátya, ne az ellenedre! Testvér, addsza kezed’ józan feleletre! Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna, Szoritom a császárt éventi adóra, Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak, Zsákmánynyal is onnan kiki gazdagodnak. No hát, az okos szón engedve tanácsod, Akaratom légyen a te megbízásod; Ne mondja, ki látja vér daczol a vérnek: Etele és Buda együve nem férnek. Igy szóla, erővel de azér’ nyugottan. Buda kezét nyujtá hallgatva legottan, Nem, mintha szavának értené a mélyét, De mert maga fölött érezte személyét. Azt látja, hogy öcscse kínálja felesnek, Hasznot is a harczból, gondolja, keresnek; Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte: Könnyebb hagynia, mint haragunni érte. Valaki már azt is meghozta fülébe, Öcscse hogyan mordúlt követek elébe. Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül, Valamint a holt szén gerjed eleventül. Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen, Kereste szemét, hogy az övébe nézzen; Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek: S immár az Etele sátra felé mennek. Kiket a mint Gyöngyvér sátor alól ketten21) Megláta kijőni nyájas szeretetben, Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra. Buda is megfordult, hogy visszatekintsen, És monda nejének: Jöszte velünk, kincsem; Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,22) Rest asszony! pedig, im, hármat alig lépnél. Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért, Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért, Arany-ezüstér’ nem, az egész világért: De hiába esdünk ilyen boldogságért. Jer hát, Aladárral magadat múlassad, Ilda unalmát is mindennap oszlassad; Hiszen akar együtt volnál vele mindég: Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég. Indult a királyné Buda e szavára, Menet mosolyogván kissebbik-urára, – Bár esze megáll, oly csuda történt e nap; Mert elpanaszolta Buda néki tennap. Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben, Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben; – Most, fia képéhez piros ábrázatját Lehajtva, mutatta messzirül az atyját. Mint rózsabokorbul riad a madárka, Szép anyja öléről fut, fut Aladárka; A bokor ott guggol, keble marad tárván, Kisded szökevényét hű fészkire várván. S mint fürjike apró lábait a fűben, Szaporázza léptét a fiu sűrűbben, Egyenest apjának szalad a szép gyermek, Gondolja, no mingyárt az ölében termek. De mikép pillangót lebegő csuklyával, Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával, Sejti az a cselt már és félre csapódik, Lába tekervényes szaladásra oldik. Ángya pedig űzi hő gerjedelemben, Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben; Ilda kaczag tulról könnye szakadtáig, S fájó nevetésben elfárad odáig. Mire odaért, már biztos menedékből Mosolyog a gyermek, az atyja öléből; Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott; Gyöngyvér komoly arczczal rösteli a dolgot. Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi – Rosz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni? Megköveted mingyár’ szerető nénédet!… Fogadá a gyermek könnyen a beszédet. Czélját hogy elérte, nem bánja továbbá, Hagyja magát tenni béketürő bábbá, Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen Borítani csókkal, s hazavinni kézen. Otthon egész estig gyönyörűn mulattak, Ez nap örömére nagy lakozást laktak Egyben ama két hős, meg a felesége; – Buda és Etel közt igy lett meg a béke.