ELSŐ ÉNEK. BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL1) AZ URALKODÁST.

Hullatja levelét az idő vén fája, Teritve hatalmas rétegben alája; Én ez avart jártam; tünődve megálltam: Egy régi levélen ezt irva találtam. Már Keveházába2) Bendeguz megtére, Rof3) is oda szállott, jó Buda testvére; Most Buda országol (mert ő vala közbül) Atyja örökségén három fia közzül. Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett, Sátora egy dombon kék égre szökellett; Ez vala a város, ez Buda királyi Lakhelye, faművü sátor-palotái. Nem szorul e város tetemes falakra, Nagy henye kövekből nincs együvé rakva; Az erőnek szolgál kirepítő fészkül, Nem a pulyaságnak biztos menedékül. Tündér palotának bizonyára hinnéd, Melyet a fuvó szél tovalehel innét; Mintha csak a földből kelne egy-egy ága, Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága. Onnan Buda nyáját őrzi vala békén, Szeliden országol húnok erős népén, Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek; Ül lakomát vígan; áldozik Istennek. Egy nap is udvarhoz rendelte a főket, Áldozni, tanácsba, összehivá őket; Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban. Ott vala, im, öcscse Etele királyfi; Bendeguz atyjoknak éltes daliái: Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos, Szömöre a kádár és a gyula Álmos. Ott sunnyoga hátul az idegen Detre; Nem üle jobbágyként főfő kerevetre, Tisztessége vagyon, de magát alázza, Hódoló mosolynak arczát lepi mázza. Hogy mind begyülének, ezek és a többi, Hún ágak apái, hún seregek főbbi: Fényével a homlok mind szegül Budára, Ő pedig ily szókat veszen ajakára: Az öreg Istennek adassék tisztelet, Ki hadszekerén jár magas felhők felett, Megűzi a rosszat lángtollu nyilával, Jókra viszont jót ád két teli markával. Tanácsot az ember bizva mikép leljen? Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?… Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond, Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong. Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz; Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz? Nyilat is ellőjük – mindennapi példa – Szél veri utjából, nem jut soha czélba. Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját, Hagyja előbb fékkel igazitni száját; De neki-bogárzik minden kicsiségre: Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre. Egyet tudok, a mi, emberi dologban, Hogy sükere légyen, teheti legjobban: Józan okos mérték. Ez folyamok partja, Mely rohanó tettek árját visszatartja. Mértékre a kalmár javait emelvén, Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén; Mértékkel a bíró feleket juháztat, Közöli a vágást, engedve hibáztat. Ott az egyenesség, ott pihen a béke, Hol lebegő sulynak más suly nehezéke; Két összefolyó víz háborogva indul Míg színbe verődik – ám csöndes azontul. Emberem az ember, ki, midőn vendégem, Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen; A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja: Tisztes öregségben az lész neme atyja. Engem is oly szózat – Isten szava – inte, Nem most, de szünetlen, és már eleinte: Királyi hatalmom választani ketté; A régi tanács, im, most serdüle tetté. Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom? Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom? Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék: Ilyen igazságot tenni bizony félnék. Nem csökken az által húnok birodalma, Hogy kétfele oszlik tetején hatalma; Még terepélyesebb a fa, ha két águ, Noha egy sudar tán nagyobb magasságu. Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm, Etele öcsémet királyul köszöntöm; Két víz rokon árja igy lészen egyenlő, Igy, tartani egymást, két suly elegendő. Nem gondolom azzal fénynek apadását: Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását; Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal, Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal. Én a sokaságot bírni tudom békén, Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén… Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálcza; Isten a jó tettet jóval koronázza! – Igy szólva, felállott, s derekáról Buda Nyujtá dali kardját Etelének oda. Helybehagyák ott mind bölcs szavait, tettét, Mivel öcscsét nála jobban is szerették. Akkoron áldozni, vér-esküre mentek Buda, Etel, és a többi tanács-rendek; Áll vala udvarban megrakva nagy oltár, Feltüzve a szent kard legtetején volt már. Onnan imás szókkal ősz Torda levette, Előbb Buda karján ereit pedzette, Aztán Etelének szögzé hegye fényét, Vére ugyan verte a gyula edényét. Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő, Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő – Ilyen lovat ólból pányván kivezettek, Onnan, hol az oltár szent állati ettek. Kardját az öreg pap kés módra fonákul Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul, Messze kirántotta szablyával a vérét; Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét. Összerogyott a ló. Most a garabonczok4) – Mint keselyü had gyül taglani uj konczot – Bőrét lefeszíték, johait5) fölmetszék, Nézni a nézőknek6) oltárra helyezték. Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre Isten igazságát nem látta előre: Nem látta, hogy e nap véres napok atyja, Még a maradék is gyászolva siratja. Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá, Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá; Körben-karikában zendült magas ének, Gerjedve hatalmas tülkök felelének. Színborral edényét Szömöre oszlatta, Izlelni előbb is Buda hősnek adta; Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén; Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén: Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN! Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem: Hogy e mai szertől soha el nem állok; Etele öcsémmel visszát nem csinálok. Serleg telijéből most oltárra önte, Lenditve kicsínyég, társára köszönte: S ivott valamicskét. Öcscse azonképen A nagy örök esküt imádkozta szépen: Hadak ura, Isten! az enyém is halljad! Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat, Hogy e mai szertől valaha elállok, Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok. Erre ivott ő is. Azzal kavarintá, Mind a maradékot oltárra zuhintá; Serczegve a zsarát füstöt vete tőle, Vérharagos lángok csaptak ki belőle. Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra, Fordultak az elmék vidor áldomásra: Éjfélig örömmel ittanak és ettek, Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.