KIS TRAGÉDIÁK.

A DETEKTIV.

Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el, minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan – levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött, este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a hihetetlent.

Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul. Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a bajusza deres, az arca kérges és szomorú.

– Becsukatom a gazembert – mondom magamban.

Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél néz rám, nyugodtan.

– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise volt, csak maga. Talán tévedésből…

A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a zsebeit.

– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőrségnél.

– Tessék.

Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük. Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal megindul.

– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt.

– Biztos – felelem.

Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm:

– Valószínű.

Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.

Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.

Széket vett magának, leült és az arcomra nézett.

– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok.

A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.

– Detektiv – mondta szárazon.

Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges, kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben állott.

Egy pohár vizet ittam.

Aztán elszántan szóltam:

– Parancsoljon.

– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.

Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó. Mennyire megkönnyebbültem.

A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető, fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül paplan alá rántottam a kezem.

A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó.

– Min mosolyog?

– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok. Tessék folytatni.

– De, uram, ön folyton a kezemre meredt.

A detektiv megint mosolygott.

– Úgy látszik, kissé ideges.

Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.

– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom.

– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő.

– De ha én akarom…

– Miért?

Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem.

– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt?

– Ha teljesen rábizonyosodik, igen.

– Becsukják?

– Be.

– Börtönbe?

– Börtönbe.

– Vannak már bizonyítékok?

– Vannak.

A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van.

– Honnan tudja?

Mosolygott.

– Tudom.

Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Csak nem keresett máskor is?

Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték. Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok, szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa detektiv leskelődhet.

Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.

Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek. Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.

Amikor utána mentem, szepegve kérdezte:

– Mit akar tőlem?

Én is szepegve feleltem:

– Semmit.

– Pardon, – mondta.

– Pardon, – mondtam.

Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, szelíden, lassan.

Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra.

(1913.)

HOROSZKÓP.

(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».)

A kövér princ.

A princ egy decemberi havas reggelen született meg.

Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos vihar, tombolni, harsogni, hódítani.

– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok.

Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis nyakát. Igazi vasgyúró volt.

– Ez lesz aztán a király.

– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek, hogy akár a koronát is elbírná.

A király elkomorult a tréfa hallatára.

Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.

Álom.

Egész nap látta az álmát.

Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna.

Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra megelevenedett az álom.

Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a mosolygása.

Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.

A király jósoltat.

Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az asztrológust hivatta:

– Készítsd el a horoszkópot.

A királyfi a Bak () jegyében, újhold idején született.

– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom vállára helyezni.

Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a pohár.

A konstelláció nem szerencsés.

Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig ugyanaz az eredmény.

Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába.

– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a királynak.

A király némán ült le a végzet előtt.

– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is megmenekül.

Az asztrológus köhögött.

– Beszélhetek? – kérdezte félénken.

Most ránézett a király, könyörögve és intett.

– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon fiatalon, tizennyolc éves korában.

A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.

Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el fölötte.

– Mi az? – nyöszörögte a sötétből.

– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert megfázol.

Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik.

– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt.

November derekán leesett a hó.

– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.

– Ne, kisfiam, meghülsz.

Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték. Még a labdáit is elvették.

Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.

– Miért nem eszel? – kérdezte a király.

– Mert megárt – szólt a kis bölcs.

Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta.

– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá.

A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, nemsokára sokat alszik.

Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt ajtók mögött beszélt vele.

– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult, aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.

A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a horoszkópot és eléje tette.

– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt.

Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt, a kabbalisztikus jeleket.

– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem teljesedik be.

– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája körül, alázatosan, de idegenkedve.

Holdas eperfák.

Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a holdfény terített átlátszó hálót.

– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és szerelmes.

Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen.

Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.

– Mit busulsz? – nevetett az árnyék.

– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged szerettelek, Ilona.

Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy eperfalomb fekete foltot vetett.

– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét szemgolyóval.

– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen.

Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül bandsitott magára.

– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott.

– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a koporsóba.

Háború.

Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az oktalan állat és hörgött:

– Háború.

Vasas vitézek tüntek fel a határon.

A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt, hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve.

– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva.

– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját.

– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett.

A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna – egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról.

– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat.

Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a tengerpartnál voltak.

– Tovább – dobogott a királyfi szíve.

A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig eszméletlenül jutott a partra.

Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint az ólom. Ekkor megijedt.

A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt, bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.

– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota előtt megállt a királyfi szekere.

– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon búsan.

Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert meg senkit. Haldokolt.

Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal nevenapján.

Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt.

A pap, az asztrológus és az orvos.

Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.

Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.

A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az orvos.

Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.

– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap.

– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus.

Az orvos csak nézett maga elé.

– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló…

– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán.

– Éppen ezért vagy csaló.

– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós.

– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan.

A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az orvoshoz fordult:

– Szóval te is hiszel a csodákban.

– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.

A király is az orvoshoz fordult:

– Nem értelek.

– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem nem titok.

Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta:

– Én tudom, ki ölte meg a királyfit.

– Az isten vette el – mondta a pap.

– A sors – mondta az asztrológus.

– A betegsége – mondta a király.

– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki.

– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét?

– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.

– Hát nem az istentől függ a sorsunk?

– Nem a csillagok járásától?

– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől.

– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap.

– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága.

Az orvos halkan beszélt:

– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.

– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap.

– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós.

– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a kezében tartja, hogy az ember mindenható.

– Istenkáromló – kelt ki a pap.

– Bolond – mosolygott az asztrológus.

– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.

– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.

Az orvos gondolkozott:

– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak végrehajtotta.

A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a papon, az asztrológuson és az orvoson.

Végre döntött.

Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.

A király szava.

Ezt mondta:

– Gyilkos!

(1913.)

VERPELÉTY.

Egész éjjel nem aludtam.

Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült, hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.

Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom.

Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget.

Minden második szavuk ez:

– Verpeléty.

Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:

– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.

Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna, kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.

Most a kövér kiböki a száján:

– A tankerület.

Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.

– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta az asztalt.

– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen rabiátus ember volt világéletében.

– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?

Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika. Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr.

– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: meg-kö-ve-te-lem, hogy emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.

– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó?

A tanító tovább magyarázott.

– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én kérem magam ellen a fegyelmit.

– Mit szólt?

– Le akart beszélni.

– És?

– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.

– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.

– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.

– Ne mondd.

– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: fölfelé bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk.

Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt. Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.

– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így megkínzol egy teremtett embert.

Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni. Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.

Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla.

Újra hallom.

– Verpeléty.

Aztán megint:

– Verpeléty:

Később újra:

– Verpeléty.

Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel.

Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni?

Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom az életben.

Talán megpróbálkoznék vele.

Verpeléty lesz a célom.

Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «Tanítók országos felügyelőségének» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban megjárhatnám. «Az internacionális pedagógiai szervezet» titkárának kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit nem ismer.

Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat. Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt, megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit, átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás pohárba beleesett a sovány tanító könnye.

Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái. Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani.

Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad és szétfröccsen a véred, címeres gazember.

Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit parancsolok.

– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend legyen a földön.

Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom. Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: Alföldi pedagógia, Az iskola brigantija. Még van húsz. Melyiket parancsolod? Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty tata, legyünk jó barátok.

Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál, borzasztó komolyan.

Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?

Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng az ajtó felé.

Kimegyek a pályaudvarra.

Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga, hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.

A vonat elindul.

Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.

Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.

Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez – jó.

Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök, kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól.

Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.

Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – szervusztok.

(1913.)

KÉK GYÁSZ.

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.

Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog.

Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már lejárt.

Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis, tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon. Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban:

– Csak ilyen ez?

Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban is valami titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt.

Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics.

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet. Előbb azonban kisuhantam a kertbe.

– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány.

– Mint egy halott, – gondoltam hozzá.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a nagybácsival.

Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind boldogok voltak és örültek.

A szoba komor volt és ünnepélyes.

Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek.

– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek.

Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában.

Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, egészen egyedül.

Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.

– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott.

A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul, rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, egy síron.

Az udvar mélyén egy ablak világított.

Odasiettem.

Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit.

– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány?

Szorongva kopogtam az ablakon.

– Margit.

Kinyitotta az ajtót.

– Úgy félek – dadogtam.

Csodálkozva nézett reám.

– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni.

A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán.

Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja, a mézszínű haja villogott és lángolt.

– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten…

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.

És téptem a haját és a száját, a szájammal.

(1912.)

A GIPSZ-ANGYAL.

Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak.

Már őszszel gondolkozott a prezent-ről, Nem kis feladat volt a kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott, becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért.

– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt.

Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette:

– Nem lesz drága?

A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott.

Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, – szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében. Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták. Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott. Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak találta.

– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.

Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül, mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. Megint nem tetszett neki.

– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora…

Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a karácsonyfa alá állította, diadalmasan.

Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa. Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni a tükörrel és önmagával.

Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán szánalomból, talán kiméletből.

Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga:

– Tetszik?

– Nagyon szép – mondta a huga.

– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan édesen mosolyog.

Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.

– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket?

A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem tetszik a prezent.

Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot:

– Érdekes. Mindenesetre köszönjük.

– Ugye szép?

– Gyönyörű – mondta hidegen.

Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös bortól megoldódott a nyelve.

– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket. Érzem, hogy ti megvettek engem.

Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott.

– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám, a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem? Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «Emlék». Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe.

A sógor valamit hebegett.

– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked. Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…

A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.

– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.

A tanító sírva fakadt.

– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív, melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.

Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket – felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.

Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van ráírva, hogy «Emlék» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.

Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden éjszaka fehér volt.

Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt előre.

Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most, hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok, melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt, mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta, amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt, mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték a padról és vitték-vitték felfelé.

(1913.)

KÁRTYA.

Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza» Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét.

Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.

Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett találunk.

Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután mind a hárman lefeküdtek.

Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott és kurjongatott.

– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.

Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.

– Nem – mondta. Sohasem kártyázom.

Azután sohase beszéltek kártyáról.

A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan turkált a piros-zöld lapok mennyországában.

Cézár sötéten állott meg a fia előtt.

– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe való.

Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá járkált a sötétedő szobában.

Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:

– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.

Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.

Cézár bámulta az asztalt.

– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.

Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár bort és kezébe vette a kártyát.

– Kezdjük.

A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.

– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el tőlem.

Mindnyájan a kártyájukat nézték.

Ideges csend dobogott a szobán.

– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.

Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.

– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.

Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta – balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.

Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:

– Vigyáz, most te nyersz.

Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s szegény kis arczán elsötétedett az öröm.

Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a fia javára billentette.

A bankot meg egyszer megduplázták.

Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:

– Csalsz!

Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette kezéből a kártyát.

– Csalsz!

Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította, zokogta:

– Csalsz, csalsz, csalsz!

Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, csak hebegni tudott.

A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre.

– Csalsz!

Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt és nézte a havas, kopár kertet.

A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne ablakából.

(1907.)

AMÁLIA.

I.

– Anyám, ki ez?

Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az anyám kezébe vette a fotografiát.

– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.

– Miért nem jön soha hozzánk?

– Mert meghalt, kisfiam.

– Torokgyíkban?

– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.

– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan.

Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek. Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.

II.

Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal, egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik semmit a téli földtől.

Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. Megállapítottam, hogy az élők arcképei megbarnulnak, a halottakéi pedig megkékülnek.

III.

Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat, a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli legyező.

IV.

Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni. Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak. A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.

V.

Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.

VI.

Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá. Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon állapodik meg, egy fehér a-n, vagy egy fekete b-n, melyet hosszú, nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben. Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.

VII.

Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.

Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.

Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.

Én tudom, hogy valamit keres.

Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában, ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához akarja ölelni.

Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.

Amália itt sincsen.

Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.

Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával, könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, szegény.

VIII.

Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm.

IX.

Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.

X.

Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra, hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha skorpió-fészekbe nyúlnék.

XI.

Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.

Alig hallhatóan susogtam neki:

– Kedves.

Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:

– Amália.

(1912.)

NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.

Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.

Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.

A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó (különös és hősi) tettét.

Szeptember 7.

Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.

Szeptember 8.

Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete szivarokat szivott. Most én szivarozom.

Szeptember 12.

Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.

Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.

Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.

Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat, anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?

Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.

Szeptember 29.

Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.

Szeptember 30.

Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül – egy szimpla gisz-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam és győzök.

Holnap reggel én is főbelövöm magam.

(1908.)

TŰ.

Kacagás, lárma, fény.

A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.

– Tessék, – kinálgatja a háziasszony.

Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat.

Vilma kivesz egy szem datolyát.

A következő másodpercben elordítja magát.

Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy pillanat alatt talpra szökken.

– Mi az? – kiabálnak a férfiak.

– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok.

Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond:

– Lenyeltem egy tüt.

Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség, nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda, talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan pedig a gyomorba került.

Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.

– Vizet.

– Rumot.

– Kenyeret.

– Cukrot.

– Forrót.

– Hideget.

– Ülj le.

– Maradj állva.

Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:

– Citromot.

A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a korcsolyát, elrohan, orvost hoz.

A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót.

Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye.

A vőlegény erre várt.

– Kedves – mondja alig hallhatóan.

A leány végignéz rajta. Aztán elfordul.

– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon.

És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket, az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és végre a vőlegényén állapodott meg.

– Adjon pezsgőt – mondta.

A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s felugrott a székről.

– Elfogyott – szólt lelkendezve.

– Nyisson új üveget.

A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót. Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, észrevette a parasztot, a cselédet.

– Siessen.

– Rögtön.

A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre.

– Hozza már.

– Azonnal.

Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni.

– Ne igyék.

– Miért?

– Árt.

– Nem árt.

A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek.

– Nem bánom, igyék.

– Nem iszom.

– Miért?

– Mert árt.

Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt:

– Egyedül akarok lenni.

A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a végzet perceit élvezi.

Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt, hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és kirohanjanak vele.

A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről, de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.

Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a szoba.

Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.

(1912.)

RONGYOS GAVALLÉR.

I.

A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre rogyott az áhítattól.

Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé. Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.

Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa, akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s ezt mondja: Én vagyok a világ martirja. A kövér ember pittyedt szájjal sír: Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben, vezessetek haza. A sarokban ülő jóságosan prédikál: Szeressétek egymást, édeseim. Az az úr kegyetlen: Meggyilkollak mindnyájatokat. Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.

A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: Szent vagyok.

– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér.

A szőke erre összezsugorodott, mint a sün.

– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide.

A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt előtte és félig ráült egy székre.

– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér.

– Kérem szépen…

– Mi vagy?

A szőke köhögött.

– Népköltő.

– Micsoda?

– Népköltő.

Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján. Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus anachronizmus. A gavallér elnevette magát.

– Mondj néhány népdalt.

A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.

– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér.

– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.

II.

A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét, mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár, hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.

– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt. Bizonyára már nem is emlékszik rám.

Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és bocsánatért esedezik.

A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.

Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament. A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés.

III.

Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust, így gondolkozott:

– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát.

Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét.

Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt.

Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott.

– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér.

– Hogyne – mondta a népköltő.

– Régóta keresem.

– Engem?

– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon tetszettek a dolgai.

– Igénytelen versikék.

A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen. A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta, hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. Kiméletesen kell megvigasztalnia.

– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot akarok mondani.

A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig, értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról. Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt, kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.

– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg.

– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett.

– Itt a kocsim, jöjjön sétálni.

– Majd máskor.

A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle. Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az utcán.

Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni.

– Most majd kifizetem, – gondolta.

Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és végre-valahára megszabaduljon tőle.

Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét, kilencven koronát.

– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe.

– Nem.

– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.

– Nem.

– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest.

– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével.

A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és elment.

IV.

Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs fojtogatta és a száját harapta. Az ember veszedelmes portéka: robban! Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki, hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel.

A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a legegyszerűbb.

V.

Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot:

«Nem bocsátott meg».

Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz, melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – nagyon gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát.

Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld keserű gyümölcse.

Reggel a cselédje vette észre.

(1912.)

X... KALANDORNŐ.

Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.

– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem.

Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.

– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról.

– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve.

– Hová akart utazni, nagysád?

– Firenzébe.

– Innen?

– Innen.

– Most?

– Most.

– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.

– Tudom… de…

Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki a karmaim közül.

Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki éjfél után a pályaudvaron csatangol.

Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, mentem vele kifelé, mindig a sarkában.

– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt?

– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek…

Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a száján valami csunya mosollyal.

A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.

– Álljon meg – mondtam neki rekedten.

– De kérem…

– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam.

– Csak nem erőszakoskodik?

– De igen.

– Egy védtelen nővel?

– Igazolja magát.

– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben is kicsoda maga?

– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá.

Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most igazán megijedtem tőle.

Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan reszkető halvány inyekkel.

Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya.

– Az okmányait – ismételtem.

– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot.

– Egy-kettő.

– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és külföldi vasútakra.

– Ez semmi.

– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.

– Az útlevelét.

– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.

Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.