KIS KOMÉDIÁK. (continued 2)

Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét. Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél is nagyobb baj volt az újpesti pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban, később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki – miután a telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. Kétségtelen, hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy fillér nélkül ment haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most mindjárt, reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, azután visszajön. Még akkor se késő.

Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két kezével csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, fanatikusan, kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megőszült a habtól, sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen-villogó szappanréteg, fehér, talpig fehér volt, még a bajusza is, mint egy hóember. A mellén babrált, paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba járogat, zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten is ő a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó asszony, kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Szegény, kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. Ha most felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani, vagy mi. Annyira érezte ezt a pincér, hogy a forróságtól kissé megszédült, a falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt.

A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes vízbe és egy pillanat mulva a szoba közepén állott fehéren, mint a cukor.

– Tiszta vagyok – mondta.

Mosolyogva nézett a borotvára.

– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította magát – ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három ügyet: a markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig azonban nem.

Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. Elkészült a halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a halálra elkészült, az az életre készült el s csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá meghalni: sietni kellett a markőrhöz, a pikkolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. Ezer terv forrott a fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap sárgán és mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra lehet használni, mint borotválkozásra.

(1911.)