KIS KOMÉDIÁK.
Reading edition
A KÖVÉR BIRÓ.
Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és gonosz aranytű.
A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában, hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep, melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A világ: egy sárga szédület.
A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:
– Jön a kövér bíró.
Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti, hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van. Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.
Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk.
Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk.
Valaki felragad egy göröngyöt.
– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk.
– Üsd agyon!
A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk tovább.
– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.
– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a fejét.
A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.
Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek tudnak gyűlölni.
Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába, melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, ami szokatlan.
Egy délután újra róla beszélgettünk.
Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál fontoskodva magyarázott:
– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az anyja süti, nyárson.
A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.
Pál a kör közepén tovább beszélt:
– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.
Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:
– Gyertek.
Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A kövér bíró anyja volt.
Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély, aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg. Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta, ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza. Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt és micsoda táncos.
Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb madarász.
– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott. Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik. Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.
Az öregasszony maga elé nézett.
A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg. Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott. Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.
Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.
– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.
A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.
– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki látta így járni.
Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag bogárgyűjtemény.
– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell? Mind az övé.
– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld lepkefogót emelt föl az asztalról.
– Ez is.
Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.
– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót.
– Hisz a miénk is ilyen.
A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.
Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.
Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság, a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.
Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába.
Forró és fekete volt az éj.
Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.
– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.
– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte szalmakalapját.
Némán mentünk tovább.
Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.
Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – reánk mered, szegény pufók baba.
(1909.)
KOMÉDIA.
(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak, most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel négy óra.)
Agglegény (végigásít egy skálát): Menjünk haza.
Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. (Két kanál szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)
Agglegény (ásít): Én nem szeretem a hajnalt.
Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… az ég… a föld… addig nem megyünk haza.
Agglegény: Utálom a hajnalt. (Ásít.) Én mindig szaladok előle, hamar be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. (Gyorsan felhajtja a likört. Maga elé néz.) Azután a feleségem…
Férj: Mit, te megházasodtál?
Agglegény (mosolyog): Nem tudtad?
Férj: Nem.
Agglegény (játszik): Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre otthon leszek. Most gyöngélkedik.
Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. (A Férj is felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és játszik.) Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog vagy-e, édes öregem?
Agglegény (ábrándosan lehunyja a szemét).
Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, ki hitte volna, öregem.
Agglegény (közelebb húzza a széket): Te, ha tudnád, mi egy asszony. (Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.) Nézd, most négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy asszony… egy hajnali asszony…
Férj: Pincér, még két maraszkinót. (A Főpincér hozza. Isznak.)
Agglegény (belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott): Az asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel. Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre és nézem az arcát.
Férj: Érdekes. (Mélyet szippant a cigarettájából.) Érdekes. (Még egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.) Ezt sohase éreztem.
Agglegény (félvállról): Házasodj meg.
Férj (kiváncsian): És az assony felkel ilyenkor?
Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.
Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe.
Agglegény (mosolyog): Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét. Érzem a sötétben, amint rám néz.
Férj: Te igazán boldog lehetsz.
Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem lármásak.
Férj (hidegen): Tudom.
Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.
Férj (izgatottan): De később, ugy-e, felkel?
Agglegény (egyszerűen): Fel. (Önérzetesen.) Még sohase kellett kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most szeretjük egymást legjobban.
Férj (meredt szemmel bámul): Érdekes. És azután?
Agglegény: És azután, nincs tovább. (Csettint az ujjával.) Barátom, én vagyok a legboldogabb ember Budapesten. (Ránéz.) Miért bámulsz?
Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem.
Agglegény: Hallod, ez csak természetes.
Férj (észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik): Bizony nekem nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az agglegény úgy él, mint egy király…
Agglegény: És úgy hal meg…
Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan szabad…
Agglegény (elkomorul).
Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek. «Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a csücskét…
Agglegény (kényelmetlenül feszeng): Kérlek, ne érzelegj.
Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök. Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom, aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.
Agglegény (nagyon szomorúan): Nem gondolod, hogy nincs igazad?
Férj: Én, öregem, nem filozofálok. (Fütyörész.) Én élek.
Agglegény (hosszan, irigyen bámulja): Hazudsz. (Dadogó nyelvvel, álmosan.) Hazudsz. (Megfogja a kezét.)
Férj: Mi bajod?
Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. (Lehajtja fejét az asztalra.) Hogy nincs így. (Nagyon sápadtan.) Hogy nincs igazad.
Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár?
Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, mint – egy.
Férj: A matematikában mindig gyenge voltál.
Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a fejem. Én most nem merek hazamenni.
Férj (felkel): Pedig már igazán mehetünk.
Agglegény (teljesen elázva, szontyolodottan felkel): Maradjunk itt. (Valamit gondol.) Örökre.
Férj (dühöngve hebeg): És az asszony?
Agglegény: Az, fiam… az… az… (Szünet. A levegőbe mutat, nagyon messzire.)
Férj: Hát így vagyunk, öregem? (Hahotázik.) No, ez sikerült. Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel ezelőtt. (Mindig erősebben nevet.) De látod, te is beugrottál. (Nyelve alig forog.) Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…
Agglegény (a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi): Mióta?
Férj (szomorúan): Tizenöt éve.
(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a ketten roppantul józanok és szomorúak.)
(1906.)
ÁPRILIS BOLONDJA.
– Holnap április elseje – mondotta Viktor.
– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk.
Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.
– De mit?
– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.
Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.
Izgatottan járkáltunk a szobában.
A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.
– Nem jó.
– Ez se.
– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő.
Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.
– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is. Figyelj ide.
– Halljuk.
– Belebujsz ebbe a szekrénybe.
– No és?
– Aztán itt maradsz.
– No és?
– Aztán vársz.
– No és?
– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül, amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.
– Helyes.
– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.
– Csak meg ne sejtse a tervünket.
– A lámpát előbb eloltod.
– De hogy tudom meg, mikor jön?
– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap szerda. Vívóleckéje van.
Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne. Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.
– Pompás.
– Óriási.
– De valami eszembe jutott.
– Mi?
– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…
– Annál jobb.
Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.
– Valami megint eszembe jutott – szóltam.
– Ki vele.
– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon.
Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:
Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon. Érted jövünk. Várj.
– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig öltözködik.
– Készen vagyunk.
– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.
Kezet adtam.
Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott, fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig ittunk.
Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult valami nyugtalanság sejtésétől.
A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandur.
A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk.
– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?
– Dehogy, – hencegtem.
A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon. Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont.
– Itt van.
– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.
– Bálint.
Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.
– Menj.
– Hová?
– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé, ha nevetni akarsz…
– De…
– Siess, mert itt van…
Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság dongott.
Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.
Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.
Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd, csönd.
Ő volt.
Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.
– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész egyedül van.
Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.
Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.
Már nem tudtam nevetni.
Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet ivott, ásítozott.
– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.
Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött és akkor többé nincs menekvés.
A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.
Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.
Várni, várni, várni kell.
De meddig?
Ez igazán a bolondok napja.
Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.
Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:
– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség…
Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:
– Te vagy?
A mellére borultam és sírva fakadtam:
– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én vagyok az április bolondja…
– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc. Április másodika van.
Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni.
Bálint vizet öntött a pohárba.
– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled?
Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:
– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.
(1905.)
LEÁNYOK.
Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött.
A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át szürődött a napfény.
– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva.
A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát.
– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak…
Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány, azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva. Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba.
Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.
– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk innen.
A fiú búsan intett.
– Most még nem lehet.
Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki.
Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk:
– Olga.
– Piroska.
– Erzsi.
– Ilonka.
– Jolán.
– Lujza.
Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus, halálosan kómikus.
– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid?
Gyula méltatlankodik.
Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll komolyan, haragosan, némán.
Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva fordul hozzá:
– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.
– Szép szeme van – tódítja a másik.
– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom. Éljen a Jolán.
Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek viszket az orra és tüszkölni akar.
Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.
Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir.
Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki a fából. Ezermester hírében állott.
Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.
Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint egy miniszter.
Csak néha estefelé láttam.
Egy nővérét kisérte.
– Honnan jöttök?
– Teáról.
– Hová mégysz?
– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért.
– Szervusz.
– Szervusz, szólt lehangoltan.
Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez, rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az összeköttetéseivel még sokra viheti.
Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt áll.
Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt, minthogyha valakit várt volna.
– Találka? – kérdeztem mosolyogva.
– Dehogy.
Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk.
– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom, hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek, hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg. Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét, melyet én már igen régen tudok.
Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott.
– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.
Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.
Gyula gondolkozott.
– Nem mehetek, mondta.
– De kérlek…
– Nem – ismételte.
És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi szolgaság bánata.
– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy hugom van itt…
– Teán? – kérdeztem kegyetlenül.
– Teán, mondta szomorúan.
(1912.)
A BOLOND MAGYAR.
Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán.
– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.
Gyengéden a feleségére nézett.
– Akarod, kedves?
Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére tette.
Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik húszonegy.
A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött haza a fiú.
– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével.
Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész jobb karját.
– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega tovább boncol.
Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a szülőket.
– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a lázát.
Délben a beteg félrebeszélt.
– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi tudás…
Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt.
Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban, a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral végigvágtatott rajta.
A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a fájdalmat.
Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.
Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta, nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és bolondosan megvakarta a füle tövét.
Fa-hangon szólt ki a feleségéhez:
– Ma nem vacsorázunk?
A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:
– Nincs más?
A felesége intett, hogy nincs más.
Megnyugodott s bement a szobájába aludni.
Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a lovakat, beszélt a parasztokkal.
Az ispánja levette a kalapját:
– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr tiltó tekintete előtt.
A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.
– Hány hét a világ, öcsém?
A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.
Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara finom felvillanásával.
Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén.
Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A felesége meredten nézett rá.
– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát.
Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel, kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.
Később váratlanul ő-zni kezdett.
– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.
Máskor így szólt a feleségére:
– Ne tátsd a prófunt-magazinod.
Vagy ezt mondta az inasának:
– Add ide a tökfödőmet.
A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben járt.
– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné meg, aki kitanálta.
Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával. Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:
– Patvart!
– Marha!
– Kuss!
Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény, nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát.
Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.
– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt le-fel a verandán. – Menjünk innen.
– Hová, kedves?
– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.
Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.
Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini vonatig megvacsorázzon.
A pincér hadarta az étlapot.
– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.
A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a borfiút:
– Nesze öcsém, nagyra nőjj.
Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.
– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.
Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat, aztán összetörte mind a két körtét.
– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.
Aztán Franciaországba mentek.
A franciák se akarták megérteni.
– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, szilvuplé… szilvalé…
A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.
– Ángliusok, őrült ángliusok!
Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició. Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá. Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát, ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is, mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar. Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az éjszaka előtt.
A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar, összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.
Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta.
– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a nagyobbik fiunk.
A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.
A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a földre.
– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely – úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – –
Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a földgolyót verné.
Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, kárminvörös arca elsápadt.
Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik.
Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.
– Agyszélhüdés, – mondta az orvos.
– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok.
Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát.
Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:
– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint szenvedni?
Kapuja előtt megint rágondolt:
– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a magyar bánat.
(1913.)
OLIGOCÉN ÉS EOCÉN.
Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.
Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja körében élt, lámpája mellett a «Le Figaro»-t és a «Journal Amusant»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az egyetlen fényes és igaz szót:
– Progresszió.
Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában. Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd ő nagyságához küldi.
Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság «kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította, hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a francia nemzetnek.
Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel, hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres köd öntötte el, mint mikor a progresszió-ról beszélt. A könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az avoir ragozásánál tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal vágtatott Szegvár felé.
Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.
A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd, amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember, nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység tükröződik.
Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:
– Oui.
A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és becsületes nevet szerzett magának, az Oligocén és Eocén korszakbeli lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van – lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét.
Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós. Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.
Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a városban.
Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot, a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, amely a «Gőz és a villany századá»-ban egyedül méltó hozzá.
Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten, mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott, magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében azt hitte, hogy múzeumba került.
Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon. Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi tudósnak csak kellemes és kedves lehet.
A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult. De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette.
Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót, ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre, egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett körül s már az ajkán lebegett ez a szó: progresszió, a vendég csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna, hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen, arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el. Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a geológiai intézetben üldögélt, az Oligocen és Eocen korszakok izgató ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak?
Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki, végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt.
Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és rendkívül meg volt elégedve.
– Nagyszerü.
– Nagyszerű – hagyta rá a tudós.
– Progresszió.
– Progresszió – mondta a tudós.
– Kultúra.
– Kultúra – helyeselt a tudós.
Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az öntött ürgék.
Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért. A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki.
Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak szemgolyóira.
A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.
Odaintette a feleségét.
– Te, ez megbetegedett.
– Szentisten.
– A keze olyan mint a parázs.
– Hogy nyög.
– Mit tegyünk?
– Téát hozok.
– Nem, inkább aszpirint, kinint.
Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget, jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt.
– Ha ez itt meghal, a nyakunkra.
– Irtózatos.
– Nekünk kell eltemetni.
– Koporsót venni.
– Sírkövet állítani.
– Hivassunk orvost.
– A világért se.
– Csak meg ne tudják.
– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.
A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta, nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő hibájából betegedett meg.
Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül ő képviseli a városban a progressziót. Jelekkel értésére adta a tudós, hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra. Sietve csomagoltak.
Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az Oligocén és Eocén korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette.
A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes volt, irtózatosan elprüsszentette magát.
Valaki kinézett a kávéházból.
– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva magyarul kezdte magyarázni, micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.
Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.
(1913.)
BÁCSKAI BARÁTOM.
I.
Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett az én bácskai barátom: Bogumil.
Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt. Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután hatszor.
Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor fellegeivel.
Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és ásitozott.
Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva.
II.
Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és rosz zsömlét eszik hozzá.
– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy.
Lenkék szeme felragyogott.
– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a pálinkát.
Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik.
Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó.
III.
Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.
Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «Itt a nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni.» Minél tovább nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot.
Bogumil szeme felragyogott:
– Mit szólsz hozzá?
Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen helyettem is.
– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.
Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.
– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a népművészetet.
Megtörölte a száját s aztán folytatta:
– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket és nem tudják mire.
A vacsora végén csettintett a nyelvével:
– Várj, most jön a java.
Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest.
– Szereted a zenét?
Bólintottam.
A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a Lohengrin-nyitány-ra.
Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.
– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása…
Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett a Ladi-ladilom-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is áhitatosan mondta:
– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők…
IV.
Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre rászokott, a másikban mindenről leszokott. A rászokás is, a leszokás is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.
Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.
– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és rágyujtott egy keserű és erős britannikára.
Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat. Felemelte az élete standard-ját. Havi száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel.
– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.
Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta beszámolt az uj eseményekről.
– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.
Máskor ezzel lepett meg:
– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az Antialkoholisták Egyesületé-be.
Egy hónap mulva ezt ujságolja:
– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is…
A lakását otthagyta és ujat bérelt.
– Láttad az új szobám?
– Remélem szép.
– Mese.
– Nagy?
– Terem.
Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő sohase világított, mert – mint mondta – szereti «a kellemes és misztikus félhomályt». Különben is ez jót tesz a szemnek.
Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték boldogabb ülepek.
Kinyitotta az ablakot.
– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. Micsoda?
Lélegzetet vettem a kedvéért.
– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.
A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.
V.
Miről szokott még le?
Mindenről-mindenről leszokott.
Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.
– Voltál orvosnál?
– Nem.
– Mért nem mégysz hozzá?
– Majd elmulik.
– De ha megvakulsz?
– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, ott a másik.
Szóval erről is leszokott.
VI.
Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, végérvényesen.
VII.
Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete.
Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «új impresszióit» a grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.
Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó kolibri-színeiben.
Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta talpát.
– Nagyszerű napom lesz.
Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet. Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni?
Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.
Egyszerre esni kezdett az eső.
– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor.
A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a víztől.
Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon.
Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.
– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett.
Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.
A leány nevetett, szó nélkül tovább ment.
Bogumil csendesen elmaradt mellőle.
– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland.
Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a vonatja hazafelé.
Indult a szállodájába.
Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte egy autobusz.
VIII.
Leesett a földre.
Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, alázatosan.
A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit.
Talán ezt:
– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen.
IX.
Úgy látszik, de nem egészen biztos.
Bogumil szörnyethalt.
A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza.
Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.
X.
Letöröltem a könyeimet.
Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.
(1912.)
PÁVA.
Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.
Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.
Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban.
Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a konyhában.
A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A tanácsos, végzéseket és rendelvényeket olvastatott vele és mosolyogva javította ki a hibáit:
– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság…
Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig alul. Élete egészen a kötelességé volt.
Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül. Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, elégedetten: ez se viszi sokáig.
Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.
Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és élettelen.
Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán mosolyogva mondta:
– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve, mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram, nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.
Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba.
A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. Mindenesetre unalmas lesz.
A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott tovább más irányban.
Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon, nyaralt.
Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.
A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág azonban határozottan megtetszett neki.
– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták fejüket a szélben.
Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de sehogyse találta meg a módját.
– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük.
Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:
– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…
Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott. Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.
Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy gödörbe.
Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a székre.
Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:
– Parancsol, nagyságos úr?
– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét.
– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.
– De minek nevezett engem?
– Nagyságos úr…
Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.
– Én méltóságos úr vagyok.
– Bocsánat.
– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban.
– Igenis.
– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt.
A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd megsemmisült a buzgalomban.
Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú szünetet tartva – beszélt a tanácsos:
– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze… nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj, kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel… Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő… Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség… gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…
Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába, rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé:
– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr…
Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt koronát nyomott a markába borravalóul.
– Nem baj – mondta még egyszer.
Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt, kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek – észrevette – nem égtek.
Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán semmi keresnivalója nincsen.
Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a kávéházban. Majd reggel, a kávénál.
Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál és az őrületnél: az öregség.
(1915.)
A SÚGÓ.
I.
Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük. A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal – rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.
II.
A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt.
Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait. Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, melyet gondoltak.
Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta:
– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.
A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá törte.
– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem.
A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve.
– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a varázsvesszővel és…
Csend lett.
– … És koncentrálom az akaratom minden erejét…
Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a bűvészetet tanulta.
Egy perc multán megszólalt:
– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, sértetlenül, mint azelőtt.
A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.
A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt:
– Már hallom a ketyegését.
A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt.
– Valami hiba van – mondta halkan.
Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.
– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most sem. Mi ez…
Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és nem is jött vissza többé.
III.
Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a súgólyukba.
– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted.
De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak. Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett fel, mint a hold.
IV.
A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki impresszióikat:
– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó minden. A súgó a színház lelke.
A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a családjaiknak össze kell tartani.
Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, de rögös pályán, csüggedetlenül.»
– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan.
Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg.
V.
A feleségét gyakran magához vonta:
– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő.
A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a «dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen, hosszú-hosszú szerepei.
VI.
Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.
– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki.
Aztán erősebben:
– Nyisd ki.
Aztán az öklével:
– Nyisd ki.
A pincelakásban két hang suttogott.
Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a szobába ugrott.
A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy széket szorongatott a kezében.
– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt.
A jellemszinész felé fordult.
– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó.
A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül, hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával, most a fal mellé lapult, mint egy egér.
A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális színezetét is, feje vörös haragban fürdött.
– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója!
Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre megtalálta:
– Te cenk.
A feleségéhez fordult:
– Te céda.
Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel», tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada».
A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.
– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést.
Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró patakokban megeredtek:
– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára.
Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy csöngessenek és leeresszék a függönyt.
(1912.)
BOROTVA.
Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet váltott a népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés üvegajtaján a gáz lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett pedig állott a korhadt fakád.
A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a kalapját le se véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien körülnézett, mintha magába akarná ölelni a szobát és végtelenül meghatódna azon, hogy ideérkezett. Gallérján dér fehérlett. Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott nadrágja csatakos volt, a szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata az lett volna, hogyha végig vágódik a kis szoba padlóján, egész hosszában. Levette a kalapját, félresimította gyér haját, gerincét megkeményítette. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes, zöld arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy feketenyelű borotvát.
A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a szalmaszékre.
Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a folyosón. Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és határozott lépést tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a borotva után akart nyúlni.
– Majd később, – gondolta – piszkos vagyok, előbb meg kell fürdenem.
A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkőzzön. Egymásután dobta földre pecsétes és fényes ferencjózsefét, a barna bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvízes csapot s kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. A habok vidáman nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet, sovány hátából kiugrott garádicsos gerince, mely olyan volt mint gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan loccsant a vízbe.
Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és zsibbasztó forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban hever, hullámok párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a szeme tüzelt, a haja felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. Semmire se gondolt. Határtalan szabadnak tudta magát Élete a háta mögött hevert. Babrált a vízzel, eregette a csapokat, bukdácsolt, sűrű, szivárványos szappanhabot vert, megdörzsölte a tarkóját, beszappanozta a haját, a fülét, a mellét, azután – egyenként – a lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a borotva felé pillantgatott, a víz azonban marasztalta.
– Még van néhány percem – mondta.
A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először volt egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő gázt, a falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le, örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. Kezét a lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piros-kék térképet, a vér derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét a mellére meresztette, melyet eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek, vajsárgának, éhesnek, de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült annak, hogy a lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani. Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az orfeum plakátjain, a villamos újságban. Krakauer H. Henrik lábművész. Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy franciát.
Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé fordulva, belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy éppen így hívják, Krakauer H. Henrik. Nem előkelő név, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név őt jelenti, a fájdalmát, az éhségét, a testét, melyet megint körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, patyolatfehér, makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött. A kádban gőzölgő vízet is vastag szappanréteg borította, mint dupla hab a kávét. Még egyszer fehérre meszelte magát, megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét, mint előbb, de még buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon.
Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan már vékony, áttetsző hártyává soványodott.
– Még most sem vagyok tiszta, – sopánkodott. – Rosz ez a szappan.
Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – minden ok nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se tudta, csak azt, hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt szolgált, egy ferencvárosi kávéházban és éjszaka borközi állapotban kilopott a zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra visszaadhatja. Egy hónapig furdalta még a gondolat. Azután elfelejtette. Különös, hogy most mindez bántja. Mit akar tőle a markőr? A markőr szegény ember volt. Már emlékezett reá. Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek hívták. Barna szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop. A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. Sohase gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két pengőt. Ezt most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a kávéházban s bevallja, ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el békességben.