KIS TRAGÉDIÁK. (continued 2)

Keményen szemébe néztem.

– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló intézmények cimborálnak önnel?

– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az igazi altató dada.

– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt?

– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik jobb kritikusaink.

Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.

– Salétrom – mondtam hüledezve.

– Az – szólt – nátronnitrát.

– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem.

– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank safe-deposit-jába akarom elhelyezni ezt a holmit.

A két bőröndje után nyúlt.

– Mi van ezekben? kérdeztem.

– Magánvagyonom.

– Nyissa ki.

– Szó sincs róla.

– A kulcsokat.

– Nem adom.

– Akkor feltöröm.

Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt.

– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel.

A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.

– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket, te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg az isten, gyalázatos.

Megragadtam a karját.

– Most pedig mondd meg a neved.

– Először is kérem: ne tegezzen.

– A neved kérdeztem.

– Melanie.

– A másik neved?

– Comtesse Melanie.

– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. Egyelőre azonban letartóztatlak.

Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és kötelességtudóan szalutált.

– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a rendőrségnek.

A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.

Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U... vagy Z... felé.

– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.

– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?

Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító van.

(1914.)