PETŐFINEK EGY MOST FELFEDEZETT VERSE.
Reading edition
Még mindig nem hagyta el a földet…
Nem tudta felcserélni a haza honfivértől meleg földét a hideg éggel…
Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő szellemalakjat…
Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel, szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése, mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül. Belekapnak a húrokba szellemujjak…
Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni.
Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy eddig ismeretlen költeménye volt zárva.
A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta. Tartalma ez:
Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én.
A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam következő sorok kiséretében küldte hozzám:
«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba: oly egyén, kinek hitelt adni lehet.»
A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall.
Sárosvár romja. Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán. Alkotni nehezebb, mint rontani, S mégis, mit a nagy ősök építének, Le nem dönthette végkép a bitor Minden dühével dúló fegyverének. Csonkán merednek égbe tornyaid, Óh vár… S én mindenik mellett megállok; Szent érzelemmel honfi szívemen, Miként Jeruzsálemben a zarándok. Egy országszerte űzött, kergetett, Sebektől vérző vad volt a szabadság. E vár vala utolsó menhelye És itt elfogták a vérszomju kutyák. E vár vala utolsó menhelye, Innen tekintett a tiprott hazára, Míg durva gőggel tört reá a zsarnok, És a börtönnek fenekét járta. Sötét börtönbe tették be a hőst, Hol rabbilincs kigyózott a kezekre… Lement a nap az égről más napig, És a hazáról?… Arról mindörökre.
Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom, hogy összes művei sorába fölvétessék.
Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a szikrákat.
De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte! Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49.