EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL. (continued 2)

Azt mondta a várparancsnok, hogy csak forduljak meg a sarkamon s menjek vissza, a honnan jöttem: tüzért nem ad kölcsön, az egész várőrségben ezek az egyedüli katonák; a többi ujoncz, nemzetőr, az utóbbiak szörnyen zúgolódnak, hogy ők nem állják ki ezt az ostromot; nem az ellenség ágyutüzét, mert az még nincs, hanem az irtóztató sok poloskacsipést a kaszamátákban. (Tény.) Én tehát elmehettem egyetlenegy pattantyus nélkül.

No hát ennek a derék Majthényinek az arczában nem talált Kossuth elég lavateri garancziát: kinevezte helyébe Guyon Richárdot.

Az eszéki vár példája elijesztő volt.

Másnap aztán valamennyi Debreczenben megjelenő hirlap mind hozta homlokán az örvendetes hirt, hogy Guyon Richárd kineveztetett Komárom városa parancsnokának. Csak az Esti Lapok nem hozta.

Tyhű! De dühös lett erre a vitéz tábornok. Odarohant Nyáry Pálhoz. Szidta a kormányt, meg az ujságirókat: «Már most hogy jussak én be Komárom várába, mikor az ujságban kihirdetik, hogy engem neveztek ki várparancsnoknak?»

Hát biz erre az élelmes ujságiró nem szokott gondolni, annak csak arra van gondja, hogy a publikumnak érdekes ujdonsággal szolgáljon, a mi megéri a három krajczárt.

Az aztán egy valóságos regényfejezet, hogy mi módon tudott Guyon Richárd Ó-Gyalláról a körülzáró ellenségen keresztül a várba behatolni.

Ott persze a legziláltabb állapotokat találta. A parancsnokok elnézték, hogyan foglalja el az ellenség az ujszőnyi monostori magaslatot, a honnan aztán a bombáival eláraszthatta a várost és a várat. A hajléka romjaiból is kiűzött lakosság a «czigánymezőn» tanyázott, vásári sátorokban: odáig nem értek el a bombák. A tiszt urak pedig bálokat rendeztek a várban, a bombamentes kaszamáták termeit használva fel a mulatságra. Az ellenség bombázhatott, a hogy kedve tartá. Egy ilyen alkalommal gyujtá fel egy bomba a mi eddig épen maradt apai házunkat. Maga Guyon sietett oda a honvédekkel az égő ház tetejét leveretni, hogy a plafond be ne égjen. Az osztrák schrapnellel lövöldöztetett a bátor tüzoltókra.

A vidám tisztekkel pedig azt tette Guyon, hogy ő is bált rendezett a számukra; de nem a rekedt levegőjű bástyabolthajtások alatt, hanem fenn a bástya tetején, teljes kivilágítás mellett, török muzsikával. Az ellenség lőhetett a tánczolókra a bombáival és gránátjaival, a hogy csak az ágyu torkán kifért. Igy szoktatta hozzá a gavallérokat az ágyutűzhöz.

A socialismusról.

Szemelvények a Debreczeni Esti Lapokból. Saját czikkeim.

Nyiri levél.

Ides kedves drágalátos uram öcsém.

Minthogy maga rászabadított, hogy most már a postán is irhatok, hát többször alkalmatlankodom ezután a leveleimmel. Ha tetszenek, jó, ha nem tetszenek, gyujtson pipára velük.

Hát a mint kijöttünk az Egyenlőségtül, beültünk egy kávéházba, melyiket Körnek hínak, és a melyik tulajdonképen fürdő.

Egy ideig csak néztem, hogy játszanak ott a haza atyjai. Egy-egy marék aranyat tettek fel olykor egy blattra, s egyik-egyik kormánybiztos elvesztett egy ülő helyében annyit, a mennyit egy hadsereg három-négy nap alatt megbír koplalással.

Volt ott egy katonatiszt, kitől egy képviselő elnyert egy óra alatt kilenczezer pengőt. Képzelem, hogy várják ezt a tisztet most a hadseregnél; az ezred pénze volt, a mit elvesztett.

Egy úr ült ott mellettem s iszonyú vörös toll lévén a kalapja mellett. Kérdém tőle, hogy hát ő nem vesz részt ez ártatlan mulatságban?

– Soha! felele ő nemes páthosszal: még kártyában sem akarok játszani királyokkal, mert én republikánus vagyok.

– Az Isten éltesse! ugyan magyarázza meg én nekem, mi az a respublika?

– Respublika az, midőn nincsen király és Madarász László a rendőrminiszter.

– Tisztelem az urat. És ez másutt is így van?

– Elannyira, hogy respublika lehet királylyal, de nem Madarász nélkül.

– Hát ez a vörös toll is azt jelenti, kérem alássan?

– Nem! Ez többet jelent. Ez a vörös republikánusok jelvénye.

– De hát mitől légyenek azok vörösek?

– Nevezik őket hegyi pártnak is, socialistáknak, föderalistáknak és communistáknak.

– Mi ezekről a természethistóriában semmit sem tanultunk. Nem világosítana fel róluk?

– Szivesen, socialisták vagyunk mi, kik azt tartjuk, hogy minden ember testvér.

– Akkor nekem meg sem szabad házasodnom, nehogy a testvéremet vegyem nőül.

– Természetesen. Igaz proletáriusnak nem is szabad tisztességes nővel ismeretségben lenni.

– De hisz ez conspiratio lesz az emberi nem ellen.

– Oh dehogy, csak az asszonyok emancipatiója. Ne legyenek ők többé a férjeiknek rabszolgálói, hanem szabad legyen nekik is hivatalt és vörös pántlikát viselni, háborúba menni, magukat képviselőknek választatni, sarkantyus csizmát viselni s más afféle.

– Hát a gyerekeket ki fogja nevelni?

– A státus.

– Még tán szoptatni is a státus fogja?

– Biz igen. – Továbbá föderalistáknak neveztetünk mi, kik respublikákat akarunk alakítani a nemzetiségek követelései szerint.

– Hm! Hát aztán ha egy országban négyféle nyelvű emberek laknak?

– Az mind külön respublika fog lenni négy elnökkel.

– Hát ha egy vármegyében van négyféle nyelvű népség?

– Abból a vármegyéből is négy respublika lesz, négy viczispánnal.

– De kérem, ne haragudjék rám: hát ha egy faluban van négyféle nyelvű lakosság?

– Abból is négy respublika lesz, négy biróval.

– Értek mindent. Hát azok a communisták kik legyenek?

– Mi vagyunk azok, kik azt tartjuk, hogy minden ember vagyona közös.

– Üm! (E szavakra a zsebemre tettem a kezemet s kezdtem odább húzódni a rendkívüli férfiútól.)

– Mert nem illik, hogy egyik embernek sok legyen, a másiknak semmi. Tehát attól, a kinek sok van, elveszszük, s felosztjuk annak, a kinek semmije nincs.

– Hátha az úr aztán a maga részét itt egy blattra felteszi s elveszti, akkor az úrnak megint semmije sem lesz.

– Akkor megint ujra osztozunk.

– Vagy – úgy?

Én is szedtem nagy hirtelen a sátorfámat s uzsgye fóré elosontam onnan, nehogy valaki ilyetén szent elveknél fogva a köpönyegemet elvegye, s azóta, ha találkozom az utczán vörös tollal, ha nyakig érő sár van is, átgázolok a tulsó oldalra.

Mérei Mór nem egy ember: Mérei Mór két ember.

Egyik Mérei Mór a pecsétőr, másik Mérei Mór az őrnagy.

Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén.

Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgalléru dolmányát, tetejébe a szőke kaputot s elméne Duschekhez, ki a minden pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván mindenkit, a ki azokhoz akar nyúlni.

– Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet.

Azt megkapta, el is tette.

Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: «van szerencsém Mérei Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet».

– Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá, hanem holnap majd inkább. Ne is méltóztassék magának fáradni, csak küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért.

Hosszú lőn erre a képe mindakét Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy, mint az őrnagynak.

– Kérem alássan, csak egy akkorka kis káplárt küldjön el a zászlóaljából, mint a kis ujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom.

Mérei Mór – az őrnagy – azóta nagy gondolkozóba esett, ha valjon voltaképen létezik-e a világon olyan zászlóalj, a melyikben ő az őrnagy?

*

Magyarázatául szolgál ennek a szatirának az a tény, hogy a kormány a hozzá hű képviselőket, a kiket a miniszteri hivatalba nem tudott tenni, kinevezte őrnagyoknak.

Hogy az ilyen darázscsipésnek mi lett a következése, azt elképzelheti, a ki tudja, hogy Mérei Mór felesége volt Kossuth Lajosnénak legbensőbb barátnéja (a hogy ezt Kemény Zsigmond is felpanaszolja).

A Dembinszky-epizód.

Nehéz ezt a zűrzavaros szakaszát a magyar szabadságharcznak megérteni, ha azt az utókori szemlélő a krónika nyomán fürkészi. A végén kell kezdenünk ezt a történetet, hogy világosságot derítsünk benne.

Volt a magyar hadseregnek egy lengyel hadvezére s annak egy hadjárati terve, a mit senkinek sem akart megmutatni, még a parancsnoksága alatt levő hadtestvezetőknek sem.

Miért kellett ezt a lengyel hadvezért, Dembinszkyt, a magyar hadsereg élére állítani, mikor itt volt már Görgey, a ki zseniálisan végrehajtott hadművelésével bebizonyította hadvezéri hivatását s a kit a hadsereg bálványozott? Hát erre rövid a felelet. «Épen azért». Kossuth féltette tőle a hatalmát. Ezért kellett Dembinszkyt behozni s az ő főparancsnoksága alá rendelni Görgeyt, Klapkát, Damjanichot, Perczel Mórt.

Görgey alávetette magát a kormányelnök rendeletének s napiparancsában engedelmességre hívta fel a hadsereget a kinevezett hadparancsnok iránt, «ki, mint állíttatik, nagy győzelmeket vívott ki és folytonos diadalok között őszült meg».

Görgey bizonyosan jól ismerte az 1831-iki lengyel forradalom történetét s így nem a «mint állíttatik» szóban, mint inkább a győzelmek és diadalok emlegetésében található az irónia. Dembinszky, mint dandárparancsnok, valódi hősi ellenállást fejtett ki Osztrolenkánál túlnyomó orosz haderővel szemben s a vesztett ütközet után, midőn a fővezér elestével az egész lengyel ármádia a porosz határon átmenekült, ő a maga dandárjával az egész orosz haderőn keresztül nagy kerülővel eljutott Varsóba, a mit a hadászat diadalszámba vehet. – Csakhogy ugyanazt a bravúrt, a mit Dembinszky megtett egy dandárral, Görgey végrehajtotta egy egész hadsereggel. Aztán Dembinszky hadi ténye nem használt Lengyelország és a szabadság ügyének semmit: az orosz csak elfoglalta Varsót; míg Görgey hadviselete egyenlővé tette a magyar hadsereget az osztrákkal, képessé a döntő mérkőzésre. És végül Dembinszky megőszült ugyan 31 óta, de nem diadalok között, míg Görgey ugyan nagyranőtt folytonos csatákban s a fiatal hadseregnek fiatal vezérre volt szüksége.

Legnagyobb baj volt az, hogy Dembinszky teljesen ismeretlen volt a rábízott hadsereg mivoltával; nem ismerte annak alkatrészeit: ki a régi katona? ki a honvéd? ki az önkénytes? kik azok a vörös sipkások? és mit lehet rábízni az egyes alvezérekre? Különösen nem ismerte pedig a terrénumot, melyen hadjáratot kellett megkezdenie; csak a térképen számította ki a terveit.

Így vezette az ötvenezer főnyi magyar hadsereget (melyben elindulásakor 7000 huszár volt látható egy csapatban; egy kis földrengés volt, mikor az megindult).

Már a diszpoziczióknál sok hibát követett el a fővezér. De azt mind helyrehozta a hadsereg lelkesedése. Kápolnánál esett meg a derék ütközet Windischgrätz hadseregével. Katonáink, honvédeink derekasan nyomultak előre, tűzérségünk remekelt, huszárjaink vitézül harczoltak az ellenség nehéz vasasregementjeivel. S mikor legnagyobb lelkesedéssel halad előre a magyar hadsereg, Dembinszky egyszerre csak takarodót fúvat s mintha minden ponton meg volna verve a hadserege, visszavonulást parancsol a Tisza bal partjára; még pedig olyan irányban, a hol út nélkül, mocsarakon, árkokon keresztül kellett a seregnek ágyúival, podgyász- és élelmi-szekereivel, ezer veszedelem között átgázolni; a honvédek a vállukon czepelték a sárba rekedt ágyúkat; élelmezésről persze szó sem volt.

Erre a megfoghatatlan manőverre valamennyi magyar hadtestparancsnok fellázadt s felmondta Dembinszkynek az engedelmességet. Görgey a maga hadtestével, Dembinszky parancsa ellenére, átvonult Tisza-Füredre; a parancs úgy szólt, hogy Görgey hadteste maradjon Poroszlón az üldöző ellenség feltartóztatására; egy keskeny töltésen kellett volna felállani a seregnek, jobbról-balról árvíz; az ellenség leágyúzhatta volna védtelenül.

Teljes volt a felháborodás a magyar tisztek között.

Az országos biztos, Szemere Bertalan, mint ilyen és a kormány tagja, haditörvényszéket hívott össze s arra beidézte Görgeyt és Dembinszkyt.

Görgey hidegvérrel mondá el (tubákos szelenczéjéből egyet-egyet szippantva) nehéz vádjait a fővezér ellen, előrebocsátva, hogy ha ő volna Dembinszky, Görgeyt rögtön főbelövetné.

Dembinszky e vádak alatt dühös volt, felugrált a székről; de egyebet nem hozott fel állása védelmére, mint azt, hogy ő az egész visszavonulást előre kiszámított haditerve szerint intézte.

Görgey erre azt kivánta, hogy közölje a fővezér ezt a haditervét két magyar tábornokkal. Dembinszky ettől még dühösebb lett: «Senkivel sem! És ha a sipkám tudná a haditervemet, azt is a tüzbe dobnám».

(Én Nyáry Páltól hallottam Dembinszky ezen mondásának indoklását is, a mit Kemény nem jegyzett fel. Azt mondá: «én egy titkárt hoztam magammal, a ki megérkezésem napján minden rábizott irataimmal átszökött Windischgrätzhez»! – Hát a következtetés volt a hibás: azért, hogy egy éhenkórász ficzkó árulóvá lett, a lengyel hős a magyar hadvezéreket is képeseknek hitte az árulásra.)

Ezt a kivánságot megtagadva, Dembinszkyt a kormánybiztos Szemere letette a fővezérségből s helyébe Görgeyt nevezte ki a magyar seregek fővezérének.

… A szolnoki diadalmas ütközet után, melyet Damjanich és Vécsey vívtak ki s melyből több érdekes adat van nálam feljegyezve, aztán Dembinszky is előadta a maga rejtve tartott haditervét. – E szerint az ő stratagémája az volt, hogy ő megütközik Kápolnánál Windischgrätz-zel. Úgy tesz, mintha verve volna s visszavonul a Tisza mögé. Windischgrätz üldözni fogja egész hadseregével. Ezalatt Szolnoknál előtör Damjanich, kiveri az ottani hadállásából az osztrákot, Dembinszky aztán a Tisza balpartján dandáronkint utána küldi a tiszai sereg zömét, míg az Windischgrätz hátába kerül, elvágja annak az útját Budapest és Bécs felé s kapituláczióra kényszeríti a körülfogott osztrákot.

Hát ez igen szép haditerv volt a mappán. Csak az volt a főhibája, hogy nem ismerte a tervező a Magyar-alföld viszonyait. Hogy itt hóolvadáskor, tavaszviznél a Tisza balpartján az utak járhatatlanok; azokon ágyúval végiggázolni nem lehet. Ezt az ordináncz káplártól is megtudhatta volna, ha – kérdezte volna.

De még nagyobb hibája volt e tervnek az, hogy az ellenség nem egyezett bele. Windischgrätz dehogy üldözte a magyar hadsereget a Tiszáig. Kápolnától megsürgönyözte Bécsbe: «Sieg über Sieg!» A magyar sereg meg van semmisítve – s azzal szépen visszahúzódott a gödöllői, isaszegi halmokig. S ezzel Dembinszky terve teljesen megzápult.

Görgeynek merész föllépése, valamint Szemere intézkedése nagy felháborodást keltett Debreczenben.

Akkori emlékeimet megerősítve találom Kemény Zsigmond emlékirataiban. Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, barátjai előtt fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor rendes lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte); Kossuthné pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: «oda vagyunk, az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat».

Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth visszatért a táborból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt hadállást) s rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérséget Görgeyre bízta.

«Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen lőn maga-magát lealázni? Azt én nem tudom». Így ir Kemény Zsigmond.

Hát én tudom.

Székely Józsi irótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el.

A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth Görgey kezeügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyilok vár reá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni. Csárda volt biz az: a benyilót rendezték be Kossuth számára éjjeli nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a závára nem valami biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel, kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a ki Kossuthot éjszaka megőrizte.

Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak.

*

Ebben bizony megnyugodott az alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház: az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza. Igy maga fölé emelni Görgeyt!

Két nap mulva aztán Kossuth megint titkos ülést hivott össze s ott kodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai ütközetben harczolt hadsereg fővezérévé nevezte ki, de nem egyúttal a Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kivánatos az egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte álló parancsnokot, a kinek engedelmeskedni tartozik.

A képviselők a zárt ülésben nagyot hallgattak erre az előterjesztésre. Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra.

Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a ki, ha Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb nevet vívott volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékoskodott.

A katonákat azonban meg kellett nyugtatni. Erre tudvalevőleg a legczélszerűbb módszer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldíszítés.

Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg, mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszttel, hármas halmon; az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon. Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni.

Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes magyar tábornokokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: «csak hallgatom, hogy mi puffog oda hátul: egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem ütnek».

Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városháza tanácstermében, teljes díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az elsőrendű koszorús érdemjel, melyet majd a czeremóniánál jelenlevő képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni.

Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a hogy a parasztszekérről leszállt, a hogy a katonái látták a táborban. Lábszárain czombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak, mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi folt, tiltul odaöltögetve; feje kopaszra nyirva, orrán szemüveg.

Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Kossuth. Nem várták az ünnepségre. Pedig Görgeyt nem a parádé hozta ide, hanem az új hadművelet tervét jött közölni Kossuthtal.

De Görgeyt is meglepte ez a fényes társaság: félrehúzódott a nagy kályha mellé, a hol egy ismerősre talált, Kovács Lajos képviselőre, a ki rövidesen értesítette őt nem csak a mai ünnepélyről, hanem a tegnapi zárt ülésről is, melyben Vetter fővezérré kinevezését elhatározták.

Egyik tábornok, Kiss Ernő, iparkodott Görgeyvel beszédbe elegyedni; de Görgey tudomást sem vett róla. Kiss Ernő méltatlankodva panaszolta Kovács Lajosnak, hogy még csak meg sem akarta őt látni: «hab doch hundertzehn Kanonen vom Feinde erobert».

Kossuth, egy orátori szépségekben gazdag szónoklattal vetett véget e feszült helyzetnek s aztán következett az érdemrendek kiosztása. Kossuth mindegyik tábornoknak sajátkezüleg tűzte a mellére a kitüntetés jelvényét.

Utolsónak maradt Görgey. Azt Kossuthnak kellett fölkeresni.

A többi kitüntetett hősökhöz mind intézett a kormányelnök egy megillető hangzatos mondást. Görgeynél suttogásra szállt alá a hangja, de a mögötte álló képviselők hallották azt: «az Istenért, ne nehezteljen rám». – Görgey hidegen meghajtotta magát és hallgatott.

Még aznap visszatért a táborba.

Ezt a jelenetet mindenki megtudta.

… Van egy régi magyar közmondás: «a kibékült jó baráttól őrizz meg, Uram, minket!» – Hát még a kibékített s újra megharagított jó baráttól!

A szolnoki ütközetből.

Ez volt a szabadságharcz egyik legfényesebb fegyverténye.

Egy erős hadállás, melyet széles folyóviz véd, melynek mind a két partját erős sánczokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáczió híddal összekötve; hogy ezt a bevehetlennek látszó hadállást egy forradalmi hadsereg néhány órai harcz után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló a hadviselések történetében.

Huszárainknak nem kellett híd, hogy a Tiszán átkeljenek, átusztattak rajta lóháton; a magyar honvédek nem sok lőport vesztegettek, mindjárt rohamra mentek. A szegedi ujonczzászlóaljnak még nem volt puskája, csak kasza volt a kezében, s ezzel a kaszával rohanták meg az ellenség ágyúütegét. Fél karjával eltakarta a szemeit a honvéd, hogy ne lássa a gyilkoló tüzelést, s levágta, a kit kaszája ügyében talált, elfoglalta az ágyúüteget.

S a mit a vörös sapkások, a III-ik zászlóalj vitézei elkövettek a harczban, az egy hősköltemény. Ők rohanták meg szuronyszegezve a szolnoki utczai harczban az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, a Hardegg-kürazirokat és a Zagyvába szoríták. El is hullt közülök hatvankét jó vitéz.

De az osztrákok halottainak száma, kiket a győztes magyarok eltemettek, ezernyolczszázkilenczvenre ment; sebesültjeiket egész szekérsor szállította Pestre.

Egy foglyul esett osztrák tiszt így szólt: «Olyan rohamot látni, mint a vörös sipkásoké volt, elfelejthetetlen; azok a szikrázó szemek, azok a megölő arczok, az ellenállhatatlan szuronydöfések leirhatatlanok».

Egy ősz lengyel őrnagy pedig, ki a magyar hadseregnél szolgált, ezt mondá:

– Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Részt vettem a lipcsei ütközetben, küzdöttem a Borodinónál, Osztrolenkánál; de oly viadalt, mint itt, nem láttam sehol. Én ismertem Napoleon ancienne garde-ját, a lengyel lándzsásokat; de ezek túltesznek rajtuk. Az valami emberfölötti, valami neme a szent dühnek, a melylyel ezek az ellenségre, a halállal szembe rohannak.

Ennek a zászlóaljnak az első századát Gyurmán Sándor, a Közlöny szerkesztőjének a testvére vezette. Ezek foglalták el a legelső ágyúkat az osztrákoktól.

Az ütközet után Damjanich végig lovagolt a vörös sipkások hadsora előtt, kalpagját levéve előttük. Nem volt szokása a beszédtartás, de most mégis mondott egyet:

– Fiaim, kevesebben vagytok, mint ez előtt fél nappal. Megérdemelnétek mindnyájan, hogy tisztekké legyetek. De hol volna akkor nekem a harmadik zászlóaljam?

Azután azt kérdezte a vezér a vitézektől, hogy kik voltak azok, a kik az ágyútelepet elfoglalták? Kitüntetés vár reájuk.

– Kötelességünket teljesítettük, semmi egyebet! – kiálta egy a legények közül és senki sem állt elő a kitüntetés elfogadására.

Hát még a huszárokról mennyi hőstettet írt fel a napok története! Arról az őrmesterről, a ki egymaga tizenkét vasast levágott, s ezért ott a csatatéren azonnal hadnagygyá avattatott a fővezér által. Beszéltek róluk azok az irtóztató sebek, miket ellenfeleiknek osztottak. Egy vasas tisztnek úgy volt keresztül szúrva a mellvértje, hogy a kard hegye a hátán jött ki; egy másiknak a sisakja koponyástul kétfelé hasítva.

Sokáig fenmaradt az a repülő mondás, a mit a rohamra induló huszár bocsátott az égnek: «No most uram Isten, aztán ne segíts se nekünk, se a németnek, te csak nézd, hogy mit csinál a huszár!»

Az ütközet után egy osztrák tábornagy neje is menekült az országúton. Egy huszárcsapat utólérte a hintóját. Az úrhölgy könyörgött, hogy csak az életének kegyelmezzenek s váltságul odakinálta az ékszereit. «Csak tartsa meg az asszonyság a drágaságait – mondá a vezető káplár – mi csak azért kisérjük a hintaját, hogy más ne bánthassa.» S elkisérték, míg veszélyen kivül volt.

A Szolnoknál elfoglalt fegyverekkel Damjanich egy utász- és két gyalogezredet szerelt fel. Úgy kellett a magyaroknak elébb az ellenségtől elvenni a fegyvert, hogy harczolhassanak.

De meg kell emlékeznünk a szolnoki ütközetnél a lengyel légióról is. Ez nem az a lengyel légió volt, melyről Bem apó oly lenézőleg nyilatkozott. Ezek krakkói fiúk voltak, a hogy a csatadaluk hirdeté:

Vitézül verekedtek a szolnoki csatában. Hanem az a cservena csapicska rossz védelem volt számukra. Mind a fejükön kapták a kardvágást.

A szolnoki ütközet után az elébb említett lengyel őrnagynak mondám: «A lengyelek jól harczoltak, sokan kaptak közülök sebeket».

Azt felelte rá szomorúan: «A lengyelek kaptak sok sebeket és kapni fognak még több sebeket és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket».

… De hát mi magyarok kaptunk-e egyebet, mint sebeket?

A gyémántos pör.

A szolnoki diadal s az erdélyi győzelmi hírek után nagy volt a vigasság Debreczenben. Bem kiűzte az orosz segédcsapatokat Erdélyből, elfoglalta Nagy-Szebent, Brassót, csodákat művelt. Volt okuk a debreczenieknek a jó kedvre.

S a jó kedv állandó tárgya volt «Ő» maga, a hatalmas rendőrminiszter, Madarász László.

A képviselőházban egy remekül megrajzolt karrikatura járt kézről-kézre (szerzője gróf Andrássy Manó volt), mely a félelmetes minisztert ábrázolta orangutáng alakjában, híven torzított arczvonásokkal, fején tollas kalabriai kalap, jobb kezében «forradalom» felirású zászló, baljában guillotin, mig a két alsó keze egy felnyitott ládából ékszereket, gyöngyfüzéreket emelget ki. A ládára Zichy Ödön neve volt felírva.3)

Úton-útfélen beszélte minden ember ezt a casus-t.

Hogy azokban a rettegésteljes napokban, melyek fenyegető hírekkel aggaszták a kormánytagok keblét, az elővigyázatos rendőrminiszter nemcsak a négylovas szekeret tartotta készen a megugrásra, hanem egy kis útravalóról is gondoskodott. Ott voltak azok a ládák, a mikbe a hazaárulásért kivégzett Zichy grófnak a drágaságai helyeztettek el. Azok között volt az a híres kilencz attilagomb, melyek mindegyike egy-egy tízezer forintot érő solitair-gyémánt volt. A ládák závárai le voltak pecsételve az elkobzást végrehajtó kormánybiztos által az ország pecsétjével. A gyémántok étui-je azonkívül külön is lepecsételve.

Csodálatos véletlenből, a drágaságokról fölvett hivatalos lajstrom ott felejtetett Pesten.

Hát egy félelemteljes éjszakán ezeket a rendőrminiszter őrizetére bizott ládákat feltörték, a pecséteket felszakgatták, a gyémántos-tokot is felnyitották.

A veszély aztán elmult, a félelem is megszünt; nem kellett világgá futnunk; – de itt maradtak a feltört ládák, a leszakgatott pecsétek.

Följegyzésre méltó, mennyi mindenféle furfangot kifundált a miniszter, hogy ezt a turpisságot eltakarja. A «válogatott czigánylegények» között nem akadt olyanra, a ki a szálkát az ő lábából kihúzza s a magáéba szúrja.

A titok már kipattant. Az «Esti Lapok» szőnyegre merte hozni a kérdést, hogy mi történt a Zichy-féle kincsekkel? Madarász kinálta a ládákat Duscheknek, de ez nem fogadta el.

Az országgyűlés elejbe került a dolog.

Ekkor Madarász azt eszelte ki, hogy határozati javaslatot nyujtott be a képviselőháznak, miszerint a Zichy-féle ládák felnyitandók, hogy az azokban található «res, servando non servabiles» nyilvános árverésen elkótyavetyéltessenek.

A «tartás közben el nem tartható» tárgyak alatt értik a prémeket, posztóruhákat. – Ilyenféle a ládákban nem találtatott. De voltak drága ékszerek, tömérdek remekművű ezüst dísz, gazdag aranyozással. Ezeket ütötték dobra.

Kazinczy Gábor is vett az árverésen egy igen szép akhát burnótszelenczét aranyfoglalattal, s a kit megkinált belőle tubákkal, értesíté, hogy ez «res, servando non servabilis».

A remek ezüst tárgyakra azonban nem akadt vevő, azokat tehát elküldték az érczolvasztóba, s a gyönyörű franczia művészremekekből olvasztottak aranynyal kevert ezüstöt (tehát pénzverésre alkalmatlant), a hogy ezt a hirlapilag hivatalos kimutatásból rendén megérthetjük.

A kincsládák felnyitása tehát a képviselőházi határozat által el lett simítva, úgyszintén az esetleg eltünt drágaságok kérdése is szerencsésen megoldva – az árverés és beolvasztás által.

De fenmaradt a legkényesebb kérdés: hát a gyémánt solitair-gombok lepecsételt tokját ki nyitotta fel?

Ez volt a kérdés, melytől az «Esti Lapok» képviselőpártja nem akart eltérni, ennek a tisztázását követelte az országgyűlésen és a hírlapjában.

Ez ellen kellett Madarász Lászlónak magát védelmezni minden tőle kitelhető módon.

Ezek miatt a gyémántok miatt kellett az országgyűlésnek meghozni a vésztörvényeket, melyek a hazaárulókat, az ellenséggel czimborálókat halállal sújtják. Ezekért a gyémántokért kellett a purifikáczió eljárást behozni, mely olyan nagy alakokat, mint Ghyczy Kálmán, Pázmándy Dénes, mandátumaiktól megfosztott s neveiket a haza ellenségei közé lajstromozta; ezekért a gyémántokért kellett a képviselőházat feloszlatással fenyegetni, hogy aztán az alkalmatlan hazafiakat, kiket nem véd többé a képviselői immunitás, a vésztörvényszék elé lehessen állítani és kivégeztetni. Ezekért a gyémántokért kellett Madarásznak a márczius 15-ike mellé még egy új szolgalapot teremteni, a «Debreczeni lapok»-at, mely az úgynevezett békepártot folyvást a legocsmányabb vádakkal tetézte.

Kossuthot is egyre ingerelték e párt ellen, mely épen nem volt párt, hanem csak a korrekt hazafiaknak önkénytelen összetartozó társasága.

Kossuth arra határozta el magát, hogy személyesen látogatja meg a magyar tábort, mely már csatakészen állt a Tisza mögött. Elébb megjelent az országgyűlésen s tartott egy fulmináns szónoklatot, mely tele volt fenyegetéssel mindazok ellen, a kik a hazát elárulni szándékoznak. A képviselők egymásra néztek; melyik hát az, a ki a hazát el akarja árulni? Beszédét azzal végezte, hogy ha a táborból visszatérve, más országgyűlést fog itt találni, mint a mostani, fel fogja oszlatni a képviselőházat. Ezzel távozott.

S pár nap mulva Kossuth sürgönyt küldött Nyáry Pálhoz, melyben értesíti, hogy a Klapka táborában nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál az Esti Lapok ellen, a mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg elárulására izgat; utasítja Nyáry Pált, hogy azonnal indítsa meg a szigorú vizsgálatot.

Nyáry Pál a szigorú vizsgálat helyett közölte Kossuth levelét az Esti Lapok hiveivel.

Általános volt a felháborodás e méltatlan vád miatt; a Kazinczy-klub elhatározta, hogy Klapka tábornokot fel kell világosítani e vád alaptalanságáról. De mikor aztán arra került a sor, hogy ki legyen hát az a bátor férfiú, a ki ezt a felvilágosítást megcselekedje, akkor erre a nehéz feladatra senki sem vállalkozott.

– No, ha senkinek sincs bátorsága, hát majd lesz nekem! Én vagyok az a kipontozott ipszilon (....y) Kemény Zsigmond emlékirataiban, a ki rögtön összepakolta az Esti Lapok eddig megjelent összes számait s egy tiszteletteljes levél kiséretében elküldte Klapkának, arra kérve a hős vezért, hogy kegyeskedjék átnézni ezeket a lapokat s megjelölni, hogy melyik czikkben található az a hazaárulás és a hadsereg elleni izgatás.

Klapkának ugyan egyéb dolga is volt ekkor, mint hirlapokat átolvasgatni. Mészáros Lázár hadügyminiszter április 6-án hivatalosan jelenti, hogy Görgey vezénylete alatt Klapka és Damjanich tábornokok a Jellachich vezénylete alatt álló császári sereget, reggeltől késő estig tartó ütközetben, keményen megverték Tápió-Bicskénél s Tápió-Ságig űzték. A nap hősei ismét a 3-ik és 9-ik zászlóalj, a 19-ik sorezred 3-ik zászlóalja s a lengyel légió voltak.

(Ezen a napon ment végbe az az általam leirt «Párbaj a csatatéren» Sebő huszárhadnagy s az óriás termetű Riedesel vasastiszt között, mely ez utóbbi elestével végződött.)

De azért a hős hadvezér még e sorsdöntő, fegyverzajos harcz-viharos napokban is tudott időt áldozni az igazság megvédelmezésének.

Az ütközet napjaiban keltezett levele, melyet válaszul hozzám intézett, így szól:

«Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Becses levele következtében van szerencsém Szerkesztő Úrnak válaszolni, hogy az átnézet végett átküldeni tetszett példányaiból az Esti Lapok-nak, melyeket mai napig, a fáradalmas hadifoglalatosságok miatt, csak gyéren volt alkalmam olvasni, tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap tisztelt kormányelnök úrnak, csupán mások állítása után, beszéd közben előhozott szavaim, mintha az Ön által szerkesztett lap a mindenáron békekötés és az elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most, midőn az érintett lap minden számait átolvastam, alaptalannak mutatkozik s azért is azt visszavonni, s azon egyszersmind szives örömet kifejezni el nem mulaszthatom, miként az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg tulajdon érdeke szellemében szerkesztve és pedig egészen máskép találtam, mint arról ez előtt mások által értesültem.

Engedjen meg tisztelt Szerkesztő Úr ezen minden további jelentőség nélkül kiejtett s Önnek tán kellemetlenséget is okozott szavaimért s legyen meggyőződve arról, hogy a szabad sajtónak, melyet mindenkor a valódi szabadság kútfejének tekintettem, s mint a szabadság legfőbb kincsét tiszteltem, nincs nagyobb temjénezője, mint

Klapka, m. k.»

Klapka levele rám nézve a megváltás, a feltámadás csodatevő szózata volt.

Hát nem vagyok hazaáruló! Nem ellenséggel czimborázó! Itt a magasabb itélet. Ez letörli rólam, mint Éliás próféta keze, a rágalom bélpoklosságát, melyet üldözőim rám kentek. Ki vagyok mentve a gyalázkodás kőhalmaza alól, melyet a fejemre szórtak. Büszkén emelhetem fel az arczomat, vallhatom be az elveimet: a nevem tisztára van mosva.

Klapka hős vezér e levelével épp úgy sánta-bénává verte a debreczeni ellenségeinket, mint a dandáraival Isaszeghnél az osztrák ellenség hadait.

Kossuth azt írta levelében a honvédelmi bizottságnak, hogy a diadalnap éjén ugyanabban az ágyban aludt Gödöllőn, a melyben megelőző napon Windischgrätz herczeg töltötte az éjszakát.

Hanem aztán most már mi sem ismertünk irgalmat.

Madarásznak le kellett bukni a hatalom polczáról. Le is bukott, csúfosan. A gyémántpörben kiküldött országgyűlési vizsgáló-bizottság kimondá rá a «sikkasztás» vádját. És Madarász nem várta be a bírája elé idéztetést; elmenekült híradás nélkül Debreczenből.

Az általa kinevezett hivatalnok-sereget, szám szerint hatvan vörös tollas flamingót, az utána következett miniszter, Szemere Bertalan mind szélnek eresztette.

Az én kis lapomnak a pártja felülkerült. Én olyan nagy embernek hittem magamat, a milyennek azóta soha többé álmodni sem mertem. (Ekkor töltöttem be a 24-ik esztendőmet.)

A nagyságomról képzelt ábránd nem soká tartott.

A Kossuth által tervezett ápril 14-iki országgyűlési határozat a Habsburg-dinasztia trónvesztéséről ezt is szétpukkantá, mint a szappanhólyagot. S ha még csak ezt pukkantotta volna szét! Hogyan ment keresztül ez a határozat, annak én szem- és fültanúja voltam.

Ott voltam a képviselőház üléstermének a karzatán, láttam a kavargó csoportokat, aggodalomtelt arczokat, itt-ott hevesen vitatkozó ellenfeleket.

Kossuth megjelent s elfoglalta kormányelnöki székét. Napirenden volt az ő indítványa, melyet a szószékről kellett volna előadnia. De mielőtt az emelvényre felment volna, előállt Besze János és stentori hangjával felszólítá a képviselőházat, hogy ehhez az ünnepélyes nyilatkozathoz költözzék át a református templomba.

Nagy ellenmondás felelt ez indítványra; de Kossuth vette a kalapját s jelt adott a templomba-menetelre, előre indulván. Erre azután a képviselők is kénytelenek voltak utána menni.

A nagy kálvinista-templomban már akkor volt négyezer főnyi sokaság. A képviselők elvesztek a néptömeg között. A «tisztelt ház» szétmállott a «hívek gyülekezetében».

Én Nyáry Pál mellett álltam, a kinek nem jutott ülőhely a padokban. Egy oszlopnak támaszkodtunk. Nem láttam én ez ülésen se elnököt, se jegyzőt. Ez nem országgyűlés volt, hanem templomi gyülekezet. Csak az volt hátra, hogy urvacsoráját osztogassanak benne. Valaki rákezdte, hogy «Im béjöttünk nagy örömmel!» De azt nagy hamar elcsitították.

Aztán Kossuth ment fel a kathedrára s előadá a gyülekezetnek a határozati javaslatát.

A debreczeni kálvinista-templomnak olyan pompás akusztikája van, hogy minden szót kétszer hallani meg benne: a visszhang megduplázza.

Kossuth hangja (igen szép hangja volt) csattogott és dörgött. Nyáry Pál azt dörmögé: «Kiabálj, kiabálj! Mentül jobban kiabálsz, annál kevésbbé értik, hogy mit beszélsz.»

Én ugyan egy szót sem értettem belőle, pedig minden szót kétszer hallottam.

Ellenmondásról szó sem lehetett. Hát szokás a templomban a prédikátornak ellenmondani?

Ezzel aztán a békepárt agyon volt ütve. Jött az «inevitabile fatum». Ez volt a revanche a békepárt diadaláért Madarász felett.

Hej, Zichy Ödön! de rettentő boszút álltál a te halálodért! Ha a te gyémántjaid nem lettek volna!

Kossuth a trónvesztési határozatot azzal az indokolással vitte keresztül a megelőző napon tartott zárt űlésben, hogy ezt a hadsereg követeli s ha az országgyűlés nem fogja kimondani, a hadsereg fogja proklamálni. Azt is felhozta, hogy a nemsokára összehivandó veronai kongresszus határozatait meg kell előznünk, nehogy ott intézzék el Magyarország sorsát.

Másnap, e végzetterhes határozat kimondása után, megérkezett Debreczenbe mr. Brown Angliából. A kanczellár lord Palmerston izenetét hozta magával Kossuthhoz. A vékony hártyapapirra irott okmányt a pomádés-döbözének a fenekében elrejtve csempészte be az osztrák rendőrök vizsga szemei elől. (A hogy ezt Kossuth titkárától, Rákóczy Jánostól hallottam.)

Palmerston (nem sajátkezűleg, de londoni magyar megbizott által) azt tudatta Kossuthtal, hogy a küldiplomáczia semmi ellenvetést nem tesz, ha a magyarok az osztrákok fölött a harczmezőn győzedelmeskednek s az osztrákoknak bárminő súlyos föltételek mellett a békét diktálják, hanem ha az Ausztriától való elszakadást s a dinasztia detronálását találnák kikiáltani, akkor bizonyosak lehetnek felőle, hogy Oroszország fegyveresen interveniálni fog; s ha az nem lenne elég, Poroszország is be fog törni készen tartott haderővel; a diplomáczia nem engedheti meg a monarchia szétbontását.

Ez irat átolvasása után Kossuth arczán galvanikus rángások vonultak át.

– Már késő! – Mondá. – A trónvesztés a tegnapi ülésben elhatároztatott.

– Azt vissza kell vonatni! – sietett a válaszszal az angol megbizott.

Kossuth ennek is előhozta a veronai kongresszust.

Az angol nagyot bámult. Soha senki nem hallotta a veronai kongresszus tervének hírét.

(Ezt Kossuth már januárban elmondta nekem; ő azt valami kis olasz hírlapban olvasta s elhitte, a mi az ujságban van.)

Mr. Brown felkereste még az országgyűlés kiválóbb alakjait, azoknak elmondá, hogy minő izenetet hozott az angol kanczellártól s egyenesen felszólítá őket, hogy a detronáló határozatot, formahiba miatt, semmisítsék meg, különben Magyarország el van veszve. A tisztelt hazafiak vakarták a fejüket, de bátorsága egynek sem volt ezt a merész lépést megtenni.

Aztán kiderült, hogy a hadsereg nem követelte a trónvesztés elhatározását.

Mikor Bem Erdélyben meghallotta az országgyűlés e határozatát, azt mondá: «Jetzt heiszt’s «finis Hungariæ.» Wir werden uns noch schlagen, als gute Soldaten, aber Ungarn ist nicht mehr zu retten.»

Még nagyobb kavarodást idézett elő e határozat a nagy hadseregnél. A főtisztek tömegestül készültek lemondani. Elébb Görgey sietett Debreczenbe, azután Klapka. Mind a kettő felkereste a békepárt vezérférfiait, arra unszolva őket, hogy országgyűléssel semmisíttessék meg az április 14-iki határozatot. Ezek bölcsen azt felelték, hogy nekik csak egy nyakuk van, azt nem dughatják a guillotin alá.

Minden reménység Szemere Bertalan felé fordult, a kit Kossuth (most már kormányzó) megbizott az új miniszterium elnökségével. Szemere egészen a mi emberünk volt: európai műveltségű diplomata. Ő tette le Dembinszkyt a fővezérségből, mint kormánybiztos, ő nevezte ki helyébe Görgeyt; ő független politikus volt, nem tartozott Kossuth bálványozóihoz. Tőle vártuk, hogy az ország szekerét helyes kerékvágásba fogja hozni.

Nagy volt azután az elbámulásunk, mikor Szemere Bertalan az ő kormányelnöki programmjában azt hirdette ki ország-világnak, hogy ő republikánus.

Barátai, párthivei ijedten rohantak hozzá, számon kérve, hogy miért tette ezt?

– Hát Kossuthot túl kell liczitálnunk!

Az igaz, hogy túlliczitáltuk vele.

Tehát azért, hogy a túlvérmes, nagyravágyó Kossuth valahogy meg ne tehesse magát Magyarország királyának: a higgadtvérű hazafiaknak ki kellett kiáltani a respublikát.

Mindjárt indítottak is meg egy nagy lepedőhírlapot e czimmel: «Respublica» s annak a szerkesztői és munkatársai lettek, a kiket mi mindig a legokosabb embereknek tartottunk. Azok még Petőfit is túlliczitálták.

Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes, a kit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették. Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy tartalékhadtestet gyüjtött volna össze Debreczenben, s aztán ennek a haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április 14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni.

E tervnek azonban neszét vette Kossuth, s egy szintoly merész sakkhúzással meghiusította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni.

Így aztán megmaradt a «decheance-act», az április 14-iki határozat történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának.

Most már, ötven év mulva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról, hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által elkövetett hiba volt-e az?

Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára:

– Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man makken, aber nikt da von sprekken.

Tehát nem a «makken» volt a hiba, hanem a «sprekken».

De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában? Képviselőknek, iróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek?

Ha elolvasom most azokat a lapokat, a miket azon időkben lángoló lelkem olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek szításában senki sem tett túl rajtam.

A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak.

Aztán a harczmezőn is egyik diadal a másikat követte.

Perczel Mór bevette Szent-Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a honnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg.

Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vívatott meg a nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét bekoronázta.

Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: «Ne írjátok meg a debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megizenni a háborút».

És ez valósággal úgy volt.

Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen. Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas szövetségeseink. Ebben a hitben lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni?

De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába.

Bizonyára, ha hiba volt a «függetlenség» elhatározása, annak egy századrésze illeti meg Kossúthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része.

Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a «makken»-nel, a hogy elsiettünk a «sprekken»-nel.

Windischgrätz csak a nagy ütközet után vette észre, hogy őtet csak bolonddá tartja az az egy magyar dandár, mely naponkint támadást intéz Pest ellen, s aztán visszavonul, s hogy a magyar derék sereg ez alatt Bécs felé nyomul nagy diadalokkal. – Ekkor aztán ő is nyakrafőre takarodott, a merre utat látott: itt hagyta Pestet, a hová három hónap előtt azzal a szóval köszöntött be, sipkáját az asztalhoz vágva: «eccoce! Finita la comedia!»

Komárom alá megérkezve a főseregével, körülnézett az osztrák fővezér, hogy nem volna-e ez a vár egy kézcsapással elfoglalható, a mi helyreütné az eddig szenvedett kudarczokat. A Csallóközben ütötte fel főhadi szállását. Úgy illett, hogy a megyei hatóság tegye hivatalos tiszteletét a teljhatalmú potentátnál. A jó Aranyossy Dénes bácsi, mint a csallóközi járás főszolgabirája, volt az üdvözlő deputáczió vezetője, ki is ékes szónoklatra gyújtott rá a herczeg előtt, természetesen magyarul.

– Sprechen Sie deutsch! harsant rá a hatalmas úr keményen.

Erre aztán Aranyossy bácsi elővette a maga tudományát s hozzá kezdett:

– Euer Durchlauft…

– Da sprechen Sie doch lieber ungrisch.

Görgey pedig Weldent, Schlicket tönkre verve, ostrommal elfoglalta Esztergomot s aztán az ostromolt Komárom felmentésére indult. De Windischgrätz az ostromzároló sereggel együtt sem birt neki ellenállni. Pedig Görgey igen jól tudott vele beszélni németül – ágyuból. A monostori sánczokat a honvédek szuronyszegezve foglalták el, zsákmányul ejtve az összes nehéz kaliberü ostromlövegeket s azoknak vitéz védőit, hatszáz Deutschmeister-katonát, tisztjeikkel együtt. Ezek lövették egész télen át az úgy is romba dült, leégett, szerencsétlen várost. Windischgrätz ezzel letünt a katonai szinpadról. Rá nézve csakugyan finita la comedia volt.

Egy kis epizód emléke.

Komárom fölmentése s az osztrák hadsereg hanyatt-homlok visszavonulása után országszerte nagy volt a fellelkesedés. Honatyák, képviselők, kik a debreczeni országgyülésből távoltartották magukat, siettek előbukkanni eddigi menedékeikből. Az országgyülés négy heti elnapoltatása miatt azonban a Ház elnökéhez nem czímezhették a mentegető leveleiket, tehát egyenesen Kossuthhoz, a kormányzóhoz küldözték azokat.

Kossuth pedig (a miben igaza volt: ő Magyarországra nézve akkor már uralkodó volt) bizony nem bontogatta fel a hozzá érkező leveleket, hanem rábizta Rákóczy Jánosra, a titkárjára, hogy végezzen velük s aztán referáljon neki azoknak a tartalmáról.

Rákóczy Jancsi pedig arról volt ismeretes, hogy rendkívül erős volt a képzelőtehetsége. Ha kerékrefeszítették volna, sem lett volna képes valamit úgy előadni, a hogy az valósággal megtörtént. Bámulatos leleményességgel tudott igen érdekes párbeszédeket elmondani két olyan ember között, a kik egymást sohasem látták. Pestmegyei főjegyző korában megtörtént vele, hogy a másodalispán, Szentkirályi Móricz, félbeszakította a jegyzőkönyv felolvasását: «adja csak ide főjegyző úr azt a protokollumot, hadd látom, benne van-e, a mit most felolvasott, mert én nem hiszem, hogy bele van irva».

No hát, – Rákóczy Jancsi referált Kossuthnak az érkezett mentegetőző képviselői levelekről. S azokat aztán rendszerető ember szokása szerint beledobta a papirkosárba.

Azok között volt Vargha úrnak, az esztergomi követnek az episztólája is.

Vargha volt a legszebb férfi a világon, a kit láttam. És egyuttal a legvicczesebb. Még patvarista koromból ismertem s később egy regényemben megörökítettem az alakját. De ő maga is tudta, hogy milyen szép ember. – Hát az ilyen remek példányát a férfiui szépségnek bizony kár lett volna a bakónak adni. Vargha úr megőrizte magát odahaza az egész hajczihő alatt s ki nem mozdult Esztergomból.

Mikor aztán a magyarok Esztergomot elfoglalták, ő is sietett Kossuthnak a hűség fogadalmát levélben megírni, ráfogva magára, hogy ő csak azért maradt az osztrákok között, hogy azoknak a hadászati terveit kikémlelje s a magyar vezérekkel közölje; végül a Habsburg-dinasztiáról is elmondta a maga véleményét, mely ellenkezője volt a hizelkedésnek.

Az a levél is megtette a maga útját a kormányzó iróasztalától Rákóczy Jancsi papirkosaráig.

Mikor aztán feldültünk szekerestül, az osztrák vérbiróság természetesen sorba maga elé idéztette a magyar országgyülés volt képviselőit. Vargha úr is odakerült.

Hát ő neki egész könnyű volt a munkája. Csak azokra az osztrák stabális tisztekre kellett hivatkoznia, a kikkel az egész szabadságharcz alatt együtt whisztezett az esztergomi kaszinóban. Ártatlan ő, mint a ma született gyerek!

Mikor már egészen tisztára mosta magát s vigan bucsuzni készült, azt mondja neki az auditor-major:

«Herr von Vargha, ein Brief ist noch da.»

S azzal eléje tartja a Kossuthhoz irott levelét. Hát biz azt az én igen kedves barátom, Rákóczy Jancsi, ott felejtette a papirkosárban s így jutott az osztrákok kezébe.

Kapott is érte Herr von Vargha négy esztendei államköltségen való eltartást – a szép stilusáért.

Hasonló esete volt egy nagynevű és nagybirtokú magyar főurnak is, ki mindeddig meg tudta tartani a semlegességét, de a midőn a magyar fegyverek diadalnapja felragyogott, őt is rávitte a hazafiui lelkesedés, hogy a Budapestre visszatérő Kossuthot üdvözlő lovas bandériumhoz csatlakozzék s a kormányzó hintaja mellett lovagoljon. Mikor aztán balra fordult a szerencse, Haynau foglalta el a fővárost, a gazdag főurat elfogatni s a Nájgebájba záratni első dolga volt, a második pedig annak a pompás palotáját Budapesten elfoglalni s azt főhadiszállásul használni.

Egyszer aztán csak szabadon bocsátották a különben lojális főurat, mindössze egy kis birságot róva rá azért a kis lovaglásért: kétszázezer forintot. Akkor aztán Haynau is visszaadta neki a palotáját. S még azzal a brutális lovagiassággal is tetézte e kegyességét, hogy felszólította a grófot, mondja meg, mennyivel tartozik neki az eddig használt kvártélyért.

A magyar főúr föltalálta magát:

– Hát én velem fizettettek azért az egy szobáért az Új-Épületben kétszázezer forint szállásbért: számítsa ki a tábornok úr e szerint a kulcs szerint, hogy mennyi jár nekem öntől az egész palotáért.

Nem számította ki.

Ugyanennek a főúrnak az öcscse egy egész huszárezredet állított ki a saját költségén. Ezek voltak a szabadságharcz legvitézebb lovas katonái.

Visszatekintés.

Ápril 5-én még a republikánusokkal polémiáztam. Szeretem idézni akkori szavaimat, mert azoknak ma is aktuális értékük van.

«Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami clubbconferentián azt mondta:

«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.»

Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és köztetek.

Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb eszméi forognak, melynek képét szivében, szineit szalagján viseli, melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.

E politikai idol tinálatok a respublica.

Minálunk a nemzetiség.

Mi nem tagadjuk meg a ti bálványotoktól a felséges nevet, ti tagadjátok azt meg a mienktől.

Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétákkal: elismeri, hogy Mózes is próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.

Nekünk is első Magyarország, azután a respublica.

S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy megtartani az elsőt választanók.

Kimondjuk, hogy mi a nemzetiséget imádjuk, nyelvében, ős jellemében, sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett.

S ha kell érte türnünk, türünk érte mindent, még a megaláztatást is.

S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért nekünk kárpótlást nyujthatna.

Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül nincs élet.

Ti azt mondjátok, hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a népfajokkal Magyarország földét, nevét, erejét: megtagadjátok, hogy magyarok vagytok; kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik szabadság.

Mi meg azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sirban, de Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.

A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvész is Magyarország, marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak, nekünk hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ad, mert bennünket e nemzet minden fájdalmában osztozni kényszerít.

Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért őrizkedünk mi koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető szentségre.

Ebben különbözünk mi tőletek.»

*

Ezeket az én szavaimat helyeselte akkor minden higgadt vérű hazafi – s két hét mulva elfeledte minden ember: csak én nem – soha – még ma sem…

Ismét Pesten.

A mint az osztrák fősereg elhagyta Pestet, nem volt nyugtom többé, látnom kellett az én imádott otthonomat, a szép fővárost. Szekeret fogadtam, hazasiettem. A feleségemet azonban még ott hagytam Debreczenben, előre sejtve a bekövetkező veszélyeket, a miknek őt nem akartam kitenni. Ő az alatt fölléphetett a szinpadon a sebesült honvédek javára adott darabokban.

Minő képe volt akkor a szép Pestnek?

A várost ketté vágta egy palizád-sor. A Nájgebájtól a hajóhidig volt leverve czölöp czölöp mellé; egy török háborúbeli palánk, lőrésekkel: arra való, hogy ha a pesti lakosság fel találna lázadni s ostrom alá venné a kaszárnyát, annak a helyőrsége fedett uton vonulhasson át a budai várba. Fölösleges munka volt; Pest nem lázadt fel, a horvát ezredek háborítatlanul vonulhattak át Pestről Budára.

Nekem rögtön akadt dolgom a fővárosban. A kiadóm, Heckenast felszólított, hogy vállaljam el a «Pesti Hirlap» szerkesztését, a hires «Pesti Hirlap»-ét, melyet Kossuth Lajos alapított, aztán Szalay László szerkesztett, majd Csengery Antal. Amaz ez idő szerint a külföldön járt a magyar kormány képviseletében, emez aktuális politikai szerepléssel volt elfoglalva, így jutottam én a legelőkelőbb magyar hirlap szerkesztéséhez. Azonban az Esti Lapok-at is fentartottam a mellett. Május végéig Debreczenben jelentek meg, azontul pedig Pesten az én felelős szerkesztésem mellett. A legtöbb czikket Ludassi Mór irta benne.

Ugyan csendes életem volt néhány napig. Se feleség, se jóbarát, se ellenség. Az Arany Sas törzsvendég-asztalánál egyedül ebédelhettem, vacsorálhattam. Az asztaltársak ki erre, ki arra. Az irók közül csak Vahot Imre maradt Pesten, meg Erdélyi János. Amaz a gyásznapok alatt is szerkesztette az ártatlan Pesti Divatlapot, ezt meg kinevezték a Nemzeti Szinház igazgatójának. Össze is különböztem vele a miatt, hogy Laborfalvy Róza szerepeit mind átruházta Szathmárynéra s azért szinházba sem jártam.

Esténkint a pesti Duna-part volt a közönség kedvencz sétáló-helye, Budára nem lehetett átjárni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a lánczhidnak még nem volt talapzata. Onnan nézegettük távcsővel a bástyafokon sétáló tüzéreket s a lőréseken kikandikáló ágyucsöveket. Baj lesz ebből!

Szigligeti, a ki szintén hazaérkezett a családjához, megnyugtatta az aggódó jóbarátokat. Ő, mint végzett mérnök, bizton mondhatja, hogy az ágyugolyó egy olyan széles vizen, mint a Duna nem repülhet keresztül, mert azt a víz magához vonzza.

Egy szép estén aztán megczáfoltatott az állítása. Derült alkony volt, a Duna-part tele sétáló néppel, a midőn egyszerre a budai oldalon két ágyulövés dördült el s arra néhány percz mulva egy csapat fehérköpenyes, rézsisakos svalizsért láttunk a várba vezető uton felvonulni.

Az a két lövés Görgey előcsapatjának szólt, mely a bécsi kapu elé megérkezett; a lovasok a vérmezőn elhelyezett előörs katonái voltak.

Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá? Miért nem üldözte az osztrákok demoralizált derékseregét egész Bécsig, a hol ő diktálhatta volna a dinasztiának a becsületes békét, a midőn még az orosz intervenczió nem történt meg, a midőn még Haynau harczedzett dandárai nem jöttek fel Olaszországból, a midőn még ő egymaga rendelkezett az összes, százhatvanezer főre menő magyar haderővel? Ezekre a kérdésekre valóságos szakértő tekintélyek már annyi tintát elvesztegettek, hogy nekem kár volna azoknak a homályossá tételéhez hozzájárulni.

Egy kérdésre megtudtam Nyárytól a feleletet. Arra, hogy ha már Budavárát meg akarta ostromolni Görgey, miért nem hozott mindjárt magával ostromlövegeket Komáromból, minek fogott hozzá a maga tizenkétfontos tábori ágyuival, holott az osztrákoknak Budán huszonnégyfontos ágyuik s százhatvanfontos bombákat vető mozsaraik voltak. Hát ez úgy volt, hogy Görgey elrendelte az ostromágyúk elhozatalát, de Guyon, a komáromi várparancsnok, azt mondta, hogy ő ágyut nem enged a várból elvitetni, csupán a kormányzó rendeletére. Az pedig Debreczenben volt. A míg aztán az izenetvivő Debreczenig elkoczogott, onnan aztán megint visszadöczögött Komáromba, abba belekerült jó egy hét. Jó Henczynek, de rossz nekünk.

Arra a hirre, hogy Görgey megérkezett Buda alá, a pesti parton sétáló közönség nem állhatta meg, hogy egy kis éljenzést ne ereszszen meg, a minek azonban nagyhirtelen vége szakadt, a mint a budai bástyafokról két ágyulövést tettek a pesti sétálókra, melyek közül az egyiknek a tekéje egy asszonynak a lábát elszakította.

Hogy miért kellett Henczynek Szigligeti teóriáját a Dunán keresztül nem lőhető golyóról megczáfolni? – azt nem tudom. Egyéb oka nem volt rá, hogy a gyanutalan népcsoport közé lövessen.

Ez csak a bevezetés volt. A mint besötétedett, megdördültek a budai bástyafokon a bombavető mozsarak, s éjfélig szórták a granátokat a városra. Bezzeg át tudtak azok repülni a Dunán. A népség azért künn sétált az utczán. Érdekes látvány volt, a mint jött a tűzokádó szörnyeteg, ívet képezve a felhős égen, a kanócza prüszkölve szórta a tüzet, mintha ő taszigálná a bombát, míg az egyszer csak szétpukkant a magasban, villamfényt vetve a házakra. A bámuló közönség éljent kiáltott rá, azt hitte, hogy ez a bomba megzápult, korán robbant szét. Pedig az shrapnell volt, melynek az a feladata, hogy szétrobbanásával golyózáport és granátszilánkot szórjon alá. És csodamódon a százötven bomba egy embert sem sebesített meg a városban.

… Arra a hirre aztán, hogy Pestet bombázzák, rögtön hazajött a feleségem. Ha baj van, akkor itt a helye az ura mellett.

Meg volt hát az édes otthon s a viszontlátás öröme, a miről a poéták olyan szépeket tudnak zengedezni.

Próbáljátok csak meg, poéták, ezeket a gyönyöröket végig élvezni, úgy, hogy a tündéri éjszaka minden perczében egy bombapukkanás rázza meg az ablakokat, vérvilággal váltva fel az éjjeli mécses pislogását. Minden csókra egy lövés.

Rendesen éjjel kezdték el a budaiak a bombázást. Most már nemcsak shrapnell-gránátokkal lőttek, a mik a légben szétpukkannak, hanem százötven fontos bombákkal, a mik lecsapnak, úgy durrannak szét.

Egy ilyen bomba épen a Pesti Hirlap szerkesztőségének az ablaka alatt csapott le, ölnyi mély vermet ásva a földben s messze szétzúzva az utczaburkolat gránit koczkáit.

Görgeynek pedig még mindig nem voltak ostrom-lövegei, a Gellérthegyről meg a budai halmokról csak afféle tábori ágyúkkal csiklandozta a budaiakat. A svábhegyi vízvezetéküket ugyan elvágta, de megmaradt nekik a dunai vízvezeték, melynek a gépháza ott volt a budai Dunaparton. Ha ezt az épületet szét lehetett volna rombolni, akkor ki lett volna az őrség szomjaztatva, de ezt csak a pesti oldalról lehetett megkisérleni. Gondoltak is erre a magyar hadműszaki vezetők! Az ostromlöveg felállításának nagy titokban kellett volna megtörténni.

Május 15-én írtam ezt a levelet Kovách Lajosnak Debreczenbe:

«Barátom, Lajos!

Egy bomba épen most döntötte le a redout homlokzatát; a másik a lapom hivatala előtt fúródott a kövezetbe; a Trattner háza ég.

Minő költői toll volna az, mely e jelenetet le tudná írni. A szakadatlanul mennydörgő bombák, mik fejünk felett szétpukkannak, egy-egy gömbölyű fekete füstgomolyt hagyva maguk után a világos égen. Az ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen, s onnan támad reánk.

Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna.

A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szívében. Gyűlöl! Gyűlölete olyan, a mely örökségbe marad fiúról-fiúra, mint a vallás. Ez a gyűlölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet.

Minő nagyszerű volna e tanítás, ha Pesten nem volna.

Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok, hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve.

Én sírtam, mikor Pestre beléptem, sírtam, mint egy gyermek, ki anyját viszontlátja. Sírtam, mikor a szabadság háromszínű lobogóit láttam minden utczán, minden házon repkedni.

Ha Pestre jöttök, sírni fogtok ti is, tán más okból, tán keserűbb okból; de azért ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok fölött mindig ott fog lebegni a nemzeti zászló.

Sok seb van ütve már e nemzet szívén, de egy sem ilyen fájó, egy sem ilyen örök.

Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok?

Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt ilyen nagy, egy sem ilyen nehéz, mint Pest pusztulása.

És senkit sem hallunk panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy nép, egy Isten.

Háladatosak legyetek a magyar nép iránt, háladatosak legyetek Pest iránt, ha eljön a jutalom osztások ideje, mert a nehéz idők érdemei a népé és Pesté.

Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest. Óh az több, mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap morális hóhérpadra vonták lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S a mit most szenved, azt Magyarország szenvedi.

Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt honfitürelemmel fogja elviselni, az bizonyos.

A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak; ennek tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint ezer bomba-lövés közül, mely városunkat érte, csak egy bírt tüzet gyújtani, a többit rögtön, ezt is fél óra alatt elolták, pedig ilyenkor legerősebben lőnek az égő házra.

A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik Nyáry szállását ütötte át. Nyáry azelőtt félórával hozatta ki a rabokat (270-et) s vitte Pilisre.

Ha csöndesebb idők lesznek s mi azokat megérjük, fel fogjuk keresni a magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van, elkezdve a legmagasabb régióktól, le a napszámos családköréig.

Ha más jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, tetteiket a haza, az utókor.

Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok, mi egyszerű, köznapi emberek erénybiróságot fogunk állítani, mely az elfeledett, a nem ismert érdemeket jutalmazza meg: legalább egy dicsőítő szóval. Csekély jutalom; de jog a nagyobbhoz.

Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy a míg büntetéseket szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon felszámlálhatunk, ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió».

Mondd meg nekik, hogy a nemzet háladatos legyen fővárosa iránt.»

Egy napon aztán változtatott a budai nagy karmester a konczertprogrammon; nem este kezdett hozzá, hanem korán reggel. Hajnalban iszonyú robbanásra ébredtünk fel. Ott volt a lakásunk abban a házban, melyben most a Nemzeti Kaszinó van, mellette volt egy földszinti ház, melyben pék lakott, a kit úgy híttak, hogy «keresztes pék». A boltja czímerén egy fehér kereszt volt. Azt hittük, hogy ránk szakad a ház. Cselédünk rémülettől kikelt arczczal rohant be hozzánk, alig tudta kidadogni: «A keresztes pék»!

– Hát mi történt a keresztes pékkel?

Az történt, hogy a lecsapó bomba keresztültörte a háza boltozatát s épen a boltja közepére esett le. A pék feleségének, ki ott ült a sütemények között, még volt annyi ideje, hogy kifuthatott a boltból; de a következő pillanatban már szétpukkant a bomba s a bolt két falát az utczára és az udvarra kidöntötte. Ez közvetlen szomszédságunkban történt.

Elég okunk volt a megrémülésre.

Itt maradni valóságos istenkisértés volna továbbra. Hirtelen összegyömöszöltük egy kézi táskába, a mi legszükségesebb volt s azután futottunk.

– Hová?

A bombák utasítást adtak.

Ott durrogtak a magas égen kettő-három egy percz alatt. A bombapukkanás úgy esett az embernek, mintha jól, de jól hátba ütötték volna.

Tehát csak arra felé, a hová a bombák el nem érnek.

Ezúttal úgy látszott, hogy a Nemzeti színház volt a bombavetők czéltáblája.

Egy bomba épen a színház gazométerjébe zuhant le. Ha az szétrobban, rombadönti és felgyújtja a színházat. Az isteni gondviselés úgy intézkedett, hogy a gazométer épen meg volt töltve vízzel: a bomba megzápult benne. Ritka eset, mert hisz az égő kanócz még a víz alatt is tovább sistereg, s a bomba a tenger fenekén is felrobban. Ez az egy megbecsülte magát.

A szétpattant bombaszilánkok pattogva hullottak a házak cseréptetőire.

Mi futottunk a Stáczió-utcza felé. Bérkocsinak híre sem volt a városban.

A Stáczió-utczában volt egy szinészbarátunknak, László Józsefnek egy csinos háza, a hol néhanapján vidám estéket töltöttünk. Ő nála kerestünk menedéket.

Hanem aztán a bombák megtanítottak rá, hogy ott sincs biztos szállás, odább kellett költözni.

Utoljára találtunk a Kalvária mögött egy kis házikót, asztalosé volt, annak kibéreltük egy szobáját s abban meghúzódtunk.

Nagy volt a rémület! Hát bizony a bombák ellenében nincs hősködés. Nem hiszem, hogy Mars istennek is a lábaszárába ne szállt volna a bátorsága, ha Trója ostrománál bombákkal lövöldöztek volna s Apollót sem híná Homér «εκεβολος»-nak (messzedobáló).

Végig kellett várni, a míg a budai pasának elmúlik a bombázó-kedve.

Akkor aztán arra kellett gondolni, hogy az új háztartásban berendezkedjünk. Az ebédet csak meg tudta főzni Gertrud királyné, de éjszakára ágynemű kell.

Rá kellett szánnom magamat, hogy visszamenjek a Hatvani-utczai házba s a Kalváriához vánkost, párnát szállíttassak. Csak kapok egy szegény tótot, a ki a batyut utánam hozza. Dehogy kaptam. Mikor az ember a tenyerén hordja a pénzt, úgy keresi a szegény embert, akkor nincs szegény ember sehol.

Már úgy volt, hogy magamnak kell a batyut a hátamra vennem s úgy czipelnem végig a városon, a midőn egyszerre csak betoppan a szobámba az István.

Így hívták Nyáry Pálnak a huszárját. Egy levelet hozott Nyáry Páltól, melyben meghív, hogy menjünk ki hozzá Nyáregyházára s maradjunk ott, míg Budavár ostroma tart.

Soha örvendetesebb izenet nem jöhetett volna a számomra.

– A hintó ott vár a Két kék baknál – mondá az István.

Beljebb a városban volt még egy néhány vendégfogadó: a Fehér ló, a Fehér hajó, az Arany sas, de azok már a bombajárásba estek, oda nem volt tanácsos megszállni. A Griff épen szomszédos, a Hattyu átellenes a Nemzeti Színházzal. Ki mert volna odamenni? – Ellenben a Két kék bak-ok a bombák hordtávolán kívül esett, a város szélén. Siettem a nőmhöz vissza. Átadtam neki a Schodelné levelét, melyet hozzá írt, meghíva bennünket Nyáregyházára. Ő volt ott az úrnő.

Rögtön útra keltünk, délre megérkeztünk.

Milyen jól esett elmenekülnünk az ostromvihar pokolzengéséből! Falura! Az áldott falura, a minek örömeit gyermekkorom óta nem élveztem, akkor is csak rövid időre, az öreg apámnál.

Volt hát egy napom, a melyen tökéletesen megpihenhettem, nem jöhetett utánam se bomba, se kalamáris.

Nyáry Pál és Schodelné körülvezettek bennünket a mintagazdaságban. Milyen pompás svájczi tehenészet volt ott. Milyen merino-juhok! Gazdasági gépek a legújabb mintára. Aztán könnyű kocsin körüljártuk a szép nagy uradalmat. A repcze akkor virágzott, illata felverte a levegőt, a rozs a fejét hányta, a dohányt ültették, a répát gyomlálták. A kopár halmokat ültetett geszt koszorúzta. Gyönyörűen állt minden vetés.

Én alig tudtam kifejezést adni elragadtatásomnak.

Nyáry Pál pedig mélabúsan mondá:

– És mindezt már nem én fogom learatni s mindebből egy esztendő múlva nem lesz itt már semmi.

De rossz proféczia volt!

Miért kellett neki beteljesülni?

Csak egy éjszakát töltöttem az idyll és bucolica helyén.

Másnap reggel már visszatértem Pestre, nőmet otthagyva Nyáregyházán.

Visszacsalogatott a kalamáris, ez a pokol kéménye. Hisz lapszerkesztő voltam.

Itthon hagyott munkatársam, Ludassi Mór, azzal az örömhírrel fogadott, hogy megérkeztek már Görgeyhez Komáromból az ostromágyúk: az éjjel megkezdik a réstörést Budavár bástyáin.

Szép kis öröm lett ennek a vége.

A budai parancsnok, a mint megtudta a magyar ostromlövegek működéséből, hogy komolyan döngetik alatta a bástyát, annál fokozottabb dühhel fordult Pest védtelen palotái ellen, bombái, tüzes golyói sorra fölgyújtották a Dunasor emeletes házait, a mit azután Görgey azzal torolt meg, hogy ő viszont fölgyujtatá a budai királyi várat.

Éjjel, nappal tartott e rémséges ágyúhangverseny.

A város lakók nélkül maradt.

Valamennyi szinész és művésznő mind oda menekült László József házához, mely a lőtávolon kívül esett. A házi gazda barátságosan megosztotta vendégeivel az elemózsiáját, nekem is részem volt benne. De már alvóhelyet nem tudott mindenkinek adni.

Késő volt már az éjszaka s még egyre tartott a rombolás.

Egy szinésznőnek volt ideiglenes szállása a Kalvária mellett. Megszánt és meghívott magához éjszakára.

Volt egy régi jó barátnője a feleségemnek, a színház komikája, Kovácsné, az félrevont s komolyan megintett.

– El ne fogadja ön ezt a meghívást, nagyon sok pletyka és háborúság lenne belőle.

Hisz úgy sem fogadtam volna el.

Hát hová leszek egész éjjel.

Majd leülök a Kalvária küszöbére s onnan fogom nézni a titánok tűzi játékát.

S úgy tettem. Ezen az éjszakán a szabad ég alatt háltam s számláltam az ágyúlövéseket.

Ezen az éjszakán lett Budapest rommá lőve.

Álomnak elég nagyszerű volt az, alvás nélkül is.

Utolsó találkozásom Petőfivel.

Egy szép tavaszelői napon volt: Budavára dicsőséges bevétele után, Nyáry Pállal sétálgattunk Pest utczáin. Szomorú látvány volt: a háztetők bombáktól átlyukgatva, a gránit-utczaburkolat feltépve, széthányva: a Dunapart járhatatlan.

Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte, végtől-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredeztek fölfelé, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le elébb? Az egész utczasor üszkös gerendákkal, kőfaltörmelékkel borítva. A nagy vendégfogadók mind kiégett romok: a hol még nem volt a földszint leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár embert látni a romok között, a kik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni.

Legijesztőbb képet mutatott a redout dunaparti része. Erre haragudtak legjobban a budaiak; hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő része lehetett a másik felének, melyben egykor a német szinház muzsái honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a pinczében a megolvadt réztető lávája, mely keresztül tört minden boltozatot. Ezt nem bírta eloltani a háromnapos meleg eső, mely Budavár bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry Pál, hogy «az az eső visszatéríti mindazt a kárt az országnak, a mit a háború dulása okozott».

Alig birtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak.

– Hát volt erre nekünk szükségünk?

Bizony bizony, mikor 1849. tavasz napján végig néztem ezen a Dunasoron, kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavágni ezt az én bolond fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon.

Hanem ha most végig nézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy még sem zuztam akkor össze ezt az én bolond fejemet.

Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb eseményeiről, azok között volt a franczia külügyminiszternek: Druyn de L’Huysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz interventio tárgyában Magyarországon. Diplomatai stilben orákulumszerű frazeologiával volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle mindenki, hogy Magyarország az ez idő szerinti franczia kormánytól semmi pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a franczia kormány sürgős figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása s a magyar fegyverek győzedelme. S hogy az alatt az igéret alatt mit ért a franczia külügyér, miszerint a franczia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz nyulni, azt meg lehetett tudni a római expedicziójából, mely által az olasz szabadságharczosokat a szent városból kiverte.

E közben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva, veres betükkel pompázó, melyet kiváncsi csoport vett körül. Mi is oda csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát.

Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete volt az, melyben előre bocsátva indokait, a közelgő orosz inváziót, felszólít minden hazafit (talán arra, hogy fogjon fegyvert, sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem biz az; hanem) hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos bőjtöt, menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a bucsujárásnak keresztes proczesszióban. Így szoktak nevezetesen a patriárkális időkben védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.

Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé:

– Lengyelország halálszagát érzem.

E pillanatban hangos kaczaj hangzott fel mögöttünk.

Hátra tekintettünk.

Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az.

Nagyon átváltozott az arcza. A szakállát nem borotválta rég; az egészen benőtte az arczát, valami gyürött fehér kalap volt a fején. Vitorlavászon zubbonyt viselt, a minőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán.

Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett: fogai közt morzsolta: «fuimus Troës! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.» Azzal megfordult s odább ment.

– Szegény bolond! – Mondá Nyáry, utána nézve. – Most ez a nyakravaló nem viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az öltözetet nem türik a testükön.

Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Írt egy magyar marseillaiset, ezzel a czímmel: «Előre!» (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar honvédség között. Magának kivánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tizezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtæusnak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekűlhetett volna a külföldre, vihette volna magával Juliáját, Zoltánját s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok miniszteriuma nem birt érzékkel a poéták fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez épen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának.

Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jön-e el a mai díszlakomába a muzeumba?

Elmosolyodott rá:

– Tudod, hogy én vízivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat.

Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve.

Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben részt vehetett minden igaz hazafi, a ki a két forintot letette; a katonák, mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagy terme szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek.

Ebéd ideje előtt itt gyültünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső lépcsőcsarnokában.

Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a vállát. Petőfi volt.

Mondhatnám volt neki: – Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.

Azonban egy másik ismerős alak is kerűlt mellém. Régi pajtás a komáromi rajziskolából, a kivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög oszlopok kiczirkalmozását. Nagy köpczös, csontos, de különben lomha ficzkó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissär volt a komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt.

Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarczú, középtermetű aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás magistratualis personák vezették, a kikkel élénken társalgott.

A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát.

Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall:

– Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der General kommt!

Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten.

Petőfinek még erre sem mozdult meg az arcza.

Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagy terembe.

A patkóalakura formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan sikerült helyet kapnunk, még pedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által ismét összekerültünk három régi jó barátok; Brosenbach jutott az asztal végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben.

Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket.

Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a régi rajziskolai időkből.

– Aha, der junge Fant neben mir!

Nem az az egyik, hanem a másik.

Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki.

– Tehát skribler!

Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbranchnál, a hol az apja Obercommissär volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez az ő hivatása. A prófunt süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás: az örökös harcz «mit den verfluchten Bauern», kik különösen nagymesterek a zab elrejtésében a requiráló tiszt elől.

Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új emberek voltak itten, mi meg az elmultak.

Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó czivilisták, a kik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá lettünk s azt éreztük.

S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, a mi lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő!

És azután – egymást sem ismertük.

Tavaly még: – Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: – Ki az az ember? Nem ismerem.

S miért igy?

Azért, mert én nőül vettem azt, a kit szerettem, – s a ki engemet oly igazán szeretett. – Igazabban, mint a «feleségek felesége» az ő halhatatlanítóját.

És ez alatt csak lepergett a diszlakoma a szokott rendben, egészen az utolsó mogyoró-dessertig, a mit kiki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő czelebritások felmagasztalására, a mi igen jeles viszhang volt Szemere Bertalan háromnapos bőjtrendeletére.

Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyük kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, a helyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva:

«Fegyverre magyar! Itt az itélet napja!»

Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt:

– Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharcz alatt még ezután el fognak esni.

Siri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyult a poharához.

Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én belőlem úgy ki kivánkozott ez a mondás!

Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakocczintá az enyémhez:

– Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.

… Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.

… Négy hét mulva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában.

Fejjel lefelé.

Budavárát hát bevettük; de azalatt elvesztettünk mindent.

Hentzi elesett: de győzött.

Ránk, magyarokra nézve nem lehet átkozottabb alak nemzetünk történetében, mint ő. De mint katona, nagy volt. Az önfeláldozás teljes tudatával vetette magát a győztes ellenség diadalszekere elé. Az szétmorzsolta őt; de feldült.

A míg Budavárát ostromoltuk, azon nagy időhaladék alatt a vert osztrák hadsereg összeszedhette magát, Haynau feljöhetett veterán ezredeivel Olaszországból, az orosz hadsereg betörhetett az ország határain, a mik védtelenül hagyattak. Magyarországnak vesztett ügye volt már.

Ezentul most már emlékeimben csak a magam dolgával foglalkozom: az országos politikával nem bajlódom. Honnan is venném a hozzávalót. Egy ötven év előtti magyar ujságiró mintaképe lehetett a tudatlanságnak. Nem terjedt a mi látóhatárunk tovább, mint a szerkesztőség ablakából az átellenes ház sarkáig, a mire a kormány plakátjai voltak felragasztva. Szamarak voltunk mind. Én két lapot is szerkesztettem, hát dupla szamár voltam. A miket én akkor irtam és kinyomtattam, azokat most elolvasnom: felér a purgatóriummal.

De hát honnan vettem volna a bölcseséget? Az okos emberek mind eltüntek előlem: az országgyűlést május végén elnapolták, hazaküldték; a «békepárt» megtagadta, hogy volt valaha a világon. Négy heti pihenés lett a honatyáknak engedve. Majd négy hét múlva összejöhetnek ismét Budapesten. Be is ülhetnek a gyűlésterembe (a redutban), ülőhely van elég.

Egyetlen adminisztráló tehetség volt a szabadságharcz alatt a kormányban, Nyáry Pál. Azt leköszöntették, félretolták. De hogy ez a nagy tehetség ne maradjon tétlenül, gondoskodott róla Pest vármegye; megválasztatta alispánnak. Nyáry Pál elfogadta. Miniszterből viczispán. Ilyet sem produkál többet az új szekulum!

Tehát az én egyetlen orákulumomat, Nyáry Pált is elvesztettem, a ki nem jött fel Pestre, csak a megyegyűlésre.

Kossuth se jött el még. Eleget is lamentálnak az «Esti lapok» miatta. Görgey rommá lövette a budai királyi várpalotát, nehogy Kossuth azt találja választani rezidencziájának.

Az ország dolgai folytak, a hogy akartak.

Még egy mondását ide kell iktatnom Nyáry Pálnak:

«Úgy látom, hogy meg lenne ez az ország minden kormány nélkül is».

Mivelhogy minden parancsoláshoz két ember kell: egy okos ember, a ki parancsol, meg egy bolond, a ki azt megfogadja. S minthogy Magyarországon ilyen bolond emberek nincsenek, annál fogva minden ember előbb megkritizálja a kapott parancsot, aztán a feje alá teszi s nem hajtja végre.

Parancsolt a kormányzó, a miniszterek, az országgyűlés, a kormánybiztosok, a hadvezérek: – aztán mindenki tette azt, a mit jónak látott.

Én úgy éreztem magamat, mint a ki fejjel áll lefelé. S ha csak magam lettem volna így, de az egész világ úgy állt.

Egy pár óra a rendőrfőnöknél.

Végre valahára kapott Budapest, ha nem is kormányt, de legalább rendőrfőnököt.

Új volt ez az intézmény. Soha sem hallott ilyenről a magyar. Ez ideig rendőrfőnök volt a pesti városkapitány.

A rendőrfőnök közkedveltségű alak volt Budapesten, – Hajnik Pál; nekem igen jó barátom; a kiről fel van jegyezve a Nemzeti Kaszinó évkönyveibe, hogy egy este tizenkét pagát-ultimót mondott ki s valamennyit megnyerte. Szép magas, francziás szakállú uri ember volt, vöröses szőke. Ismerte alaposan a külföldi rendőri intézményeket, ezért lett rendőrfőnökké kinevezve.

Ez bezzeg másformán gyakorolta a hatalmát, mint a szerencsétlen két balkezű Madarász Laczi, a kit, ha megtámadott az ellenzéki ujságíró, frissen három új lapot fordított ellene, azokkal ágyuztatott a megtámadójára sarat, piszkot, rohadékot. – Nem úgy kell a fenegyerekkel bánni!

Pálffy Berczi is hazakerült Pestre Debreczenből, s itt is folytatta a Martius 15-ikét. A kormányváltozás után úgy tudta, hogy a bukott kormányt pártoló hirlapnak kötelessége az ellenzékre átmenni és aztán az új kormány tetteit, eljárásait, szándékait kritizálni, botlásait megróni. Ez így szokás Angliában.

No hát Hajnik Pali nagyhamar felvilágosította róla, hogy nem vagyunk Angliában. Nem iratott dementiket a félhivatalosban, nem beszélt az államügyészszel, nem hivatta össze az esküdtszéket, hanem brevi manu nyakon csipte a «Martius» szerkesztőjét s becsukatta a hűvösbe. Ott is hagyta.

Mi többiek ezt persze nagyon jó tréfának tartottuk. Hogy Pálffy Albert, a ki a mártiális törvények keresztülhajtását oly buzgalommal segítette elő, saját magán tapasztalja ki, hogy milyen derék dolog az, mikor egy hirlapírót a czikkeért egyszerűen becsuknak, hazaárúlás czímén, megkerülve a sajtótörvényeket. Most már elmélkedhetik fölötte. Így vélekedett erről minden okos ember, vagyis, az én mottóm szerint, rossz ember, a ki okosat tanácsol.

Én bennem azonban ismét megszólalt a jó ember, a ki bolondot tanácsol: «Ej ej, hát nem szégyenled magad, ilyen uton szabadulni meg az ellenfeledtől. Igaz, hogy halálos ellenséged volt; üldözött, hazaárulónak hiresztelt, vesztedre tört; – de azért mégis csak pályatársad, s a mi most vele történik, az igaztalanság, és a mi legfőbb, az sérelem a sajtószabadságon».

Akkor nem volt ám sem Otthon, sem Hirlapirók Egyesülete, mely ily esetekben erélyes föllépéssel segítsen a bajon. A régi magyar közmondás járta: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra».

De hát kell-e?

Az utczán jártam: nagy néptömeg tódult a muzeum felé; mi lesz ott? Nagy népgyűlés. Besze János fog szónokolni, meg az osztrákok leghatalmasabb szabadságapostola. (Még akkor ilyen is volt Ausztriában.) Goldmarknak hítták. Én is mentem a tömeggel: hadd látom, milyen az a népgyűlés, én már elfelejtettem.

Láttam azon az emlékezetes lépcsőpárkányfalon a híres szónokokat megjelenni. Goldmark nagyszerű frázisokat bocsátott alá (természetesen németül), a minek az volt a czéljuk, hogy a népet üdvös borzongásba hozzák. Jön a muszka; nem csak jön, de már itt van. A fejünk fölött lóg. Rettenetes a sokasága. De még rettenetesebb a fegyverzete. A kozák a nagy dárdájával úgy tud hajítani, hogy három embert átspékel egyszerre. De még nagyobb a kegyetlensége. Azért minden ember siessen haza a feleségét, gyermekeit megölni, gyújtsa fel a házát, aztán álljon ki a kozák dárdák elé, magát felnyársaltatni, hogy az ártatlanul kiontott vér tengere az égre kiáltson.

No ez a beszéd nagyon elsavanyította a pesti publikum kedélyét. Hanem aztán jött Besze János; no helyrehozott az mindent. Dörgő hangjával közhirré tette, hogy nem olyan félelmes ám az a muszka, mint a milyennek a német sógor leirta. Nem rég egy csetepatéban két darab kozák ott hagyta a fogát a csatatéren. A lengyel vezér konstatálni akarta, hogy mivel élnek a muszka vitézek; felbontatta a hullákat. Hát mi volt a gyomrukban? Szecska. Már aztán, hogy ijedne meg a magyar az olyan ellenségtől, a ki szecskát eszik? Megtraktáljuk őket töltött káposztával s attól mind meghalnak. Aztán mi bajunk nekünk azzal, hogy a muszkának sok ágyuja van, nekünk meg nincs? Hisz mi az ágyu? Semmi sem, csak egy nagy puska. Ha egyszer elsütötték, akkor döglött állat.

Ez már tetszett.

Másnap mindezek a beszédek olvashatók voltak a pesti ujságokban.

Én azonban siettem a népgyűlésből a rendőrfőnökhöz. Ott volt a hivatala a szerviták kolostorában.

Az előszobája tele volt mindenféle kinézésű emberekkel.

Azokat mind a muszka fergeteg hajtotta ide. Mindannyian válogatott sztratagémákat hoztak magukkal, a kormánynak felajánlás végett.

Egy esztergályos olyan buzogányt készített, a melynek szegeivel egyszerre három muszkát lehet agyonölni: kettőt oldalt, egyet szemközt.

Egy tapeczéros golyómentes pánczélt ajánlt fel a kormánynak a honvédek számára.

Egy szinházdirektor (Fekete úrnak hívták) arra vállalkozott, hogy ő, mint régi vadász, össze fogja toborzani egy sereggé a haza valamennyi vadászait a muszkák lepuskázására.

Egy rézöntő pedig egy olyan rémséges röppentyűt hozott magával kóstolónak, a mely ott, a hol leesik, nem csak hogy szétpukkan, de olyan irtóztató fojtó bűzt áraszt maga körül, mely ötven embert megfojt. – No ezt kidobtuk a szobából, hátha itt talál elsülni a rakétája s mindnyájunkat megfojt.

Hajnik Pali kihallgatta valamennyit, s aztán adott nekik előleget a terveik kivitelére, egy pár százas bankót. Hiszen csak az kellett nekik. Hiszen százas volt elég: az előre kinyomatott urbéri kárpótlás összege, a mivel úgy sem tudtunk mit csinálni.

– No hát te mit találtál fel? – kérdé tőlem Hajnik Pál, mikor rám került a sor.

– Én nem találtam fel semmit, hanem arra kérlek, hogy bocsásd szabadon az elfogott kollégámat, Pálffy Albertet, hogy ha ma vagy holnap berukkol a muszka Budapestre, itt ne találja a börtönben, mert bizony felakasztja.

Erre a kérésemre rögtön szabadon bocsátá Hajnik az elfogott kollégámat.

A muszkák Magyarországon.

Idebenn volt hát a muszka! Az orosz czár kétszáznyolczvanezer embert küldött Magyarországra. Így kivánta azt Európa. A háborgó magyarok megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Még mást is elkövettek: lengyelekkel szövetkeztek, azokból légiókat alkottak; ez világos ok a beavatkozásra a muszkáknak.

Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben időzött, várva Bécs felől az ellenséget. Paskievics zöme előtt nem akadékoskodott más, mint Dembinszky innen-onnan összegyűjtött hadteste, a ki valósággal a hátán hozta az ellenséget.

Idehaza a nemzet és a hadsereg vezetői viszályoskodtak egymással. A kormányzó letette Görgeyt a fővezérségből s kormánybiztost küldött rá, a ki őt elfogja, de a kormánybiztos maga is Görgey mellé állt, a ki nem akart Komárom alól kimozdulni, hogy a kormányt megoltalmazza.

Még az a szerencsétlenség is érte a magyar hadvezetést, hogy legvitézebb, legszerencsésebb hadvezére, Damjanich, szekerével felborult s eltörte a lábát. Ha ez a csatatéren történt volna vele, bizonyosan ő is úgy tett volna, mint Szuvaroff, a ki a meglőtt lábával szánkóra tetette magát s úgy vezényelte tovább az ütközetet. A magyar hadsereg a legjobb erejét vesztette el Damjanichban.

A muszkák dolgairól csak a kormánybiztosok futárai útján értesültünk.

Hogy hadcsapataik kitünőek, különösen a lovasságuk. Minden ezrednek ugyanegy szinűek a lovaik, egyiké csupa pej, másiké fekete, a harmadiké sárga; a testőrlovasságé fehér. Nagyszerű látvány, mikor úgy egymás mellé föl vannak állítva.

Az élelmet magukkal hordják s annak a számára lefoglalják a városban a templomot raktárul. Az ilyen templomból aztán alig lehet később kipusztítani a denevér-sereget. Az kiséri az orosz tábort nagy sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek kedvencz csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, a mit azok zsákokba tömve hordanak magukkal. Azt a katonák mozsárban megtörik, üstben forralt vizbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a világításra szánt faggyúgyertya-csomót egy párszor a forró lébe mártogatják, a mitől a gyertya nem lesz rosszabb; de a leves egészen jó lesz.

Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve, kezükben nagy, érett uborkák, a miket hatalmas étvágygyal falnak.

Másfelől rémhírek jöttek felőlük. A hol a nép ellentállást kisért meg, ott kegyetlen megtorlást mivelnek. Egyesek hőstetteiért az egész helységen állnak boszut.

Egyáltalában nem volt szerencsés gondolat Magyarországon guerilla-harczot próbálni meg az oroszok ellen; a kik ezt tökéletesen kitanulták a kaukázusi hadjáratokban. A hol magyar guerilla-csapat alakult egy megyében, mielőtt az egy mozdulatot tehetett volna, mély, úttalan hegyszakadékon éjnek idején hátába került egy cserkesz-csapat s levágta, szétugratta a magyarokat ellentállás nélkül.

Losonczot porig leégetteté az orosz fővezér a guerilláink vitézkedése miatt s Miskolczot is csak az orosz vezér mellé csatolt magyar főuri kormánybiztos, gróf Zichy Ferencz menté meg a feldúlatástól.

Az volt az eset, hogy egy kívül eső tanyán két portyázó cserkesz az ott egyedül talált fiatal hajadonon brutális erőszakot követett el, mely miatt kétségbeestében a leány a kutba ugrott. Abban a pillanatban érkezett haza a bátyja az üres szénás szekérrel. Hirtelen lekapta a szekérről a petrencze-rudat s agyonverte mind a két cserkesz lovast. Azzal ment egyenesen az orosz fővezér főhadiszállására, magát följelenteni, mint a két cserkesz gyilkosát. Paskievics éktelen haragba jött erre s a gyilkost akasztófára itélte, a várost pedig, melyben ez történt, porráégettetésre.

Ekkor közbeveté magát a magyar kormánybiztos. Elmondá a parasztlegény vallomása után, hogy mi volt az oka a gyilkos tettének s kérte az orosz fővezért, hogy mielőtt súlyos parancsát végrehajtaná, tartasson ez ügyben vizsgálatot. Paskievics engedett a kérelmének s miután a kiküldött orvosok az öngyilkossá lett leány hulláját megvizsgálva, eléje terjeszték a rémtett okát, nemcsak Miskolcznak kegyelmezett meg, hanem a hős legénynek is, ki csak huga gyalázatát boszulta meg.

Sok ilyen eset van följegyezve az említett magyar főúr emlékirataiban, a mikbe, sok évtized multán, betekintenem adatott. E nagy idő multán én is más véleményt formáltam azokról a magyar főurakról, kik a bécsi kormány megbizásából az orosz hadparancsnokok mellé kormánybiztosokul rendeltettek. Ezek ott sem szűntek meg magyarok lenni, csak a forradalomnak voltak ellenségei, de nem a hazájuknak, melyről közbenjárásukkal sok súlyos bajt elfordítottak. – Legyünk igazságosak: elég volt, hogy évtizedeken át ez volt a szidalomszók legsértőbbike: «muszkavezető».

Be tudott volna jönni a muszka magyar urak vezetése nélkül is, s csak a dúlás, pusztítás lett volna nagyobb.

Hanem 1849-ben átok kisérte ezt a czímet.

Kezdete a végnek.

A négy hét letelt, mely az országgyűlésnek szünidőül engedődött. Az elnapoláskor az mondódott, hogy majd az új ülésszak Budapesten fog megkezdődni.

A honatyák fel is gyülekeztek Pestre, itt aztán azt mondta nekik Kossuth, hogy ő egy huszonnégy órára sem biztosíthatja őket az ellen, hogy a muszka itt terem a fővárosban, a hol senki sem állja az útját.

Ebben a honatyák nem találtak megnyugvást: felkeresték Perczel tábornokot, ki szintén képviselő volt és hadvezér.

Őt bízta meg a kormány egy tartalék-hadtest alakításával Pest alatt. Helyes választás volt; Szent-Tamás diadalmas elfoglalója érdemes volt erre, értett is hozzá.

Emberanyagban nem is lett volna fogyatkozás. A debreczeni országgyűlés, utolsó ülései egyikén, ötvenezer ujonczot szavazott meg a háború folytatására.

Ötvenezer ujoncz azonban még nem ötven ezred katona, ha egyenkint még olyan derék legény is valamennyi.

A vármegyék beszolgáltatták az ujonczilletményeiket.

Görgey, Klapka olyan okos rendszert követtek, hogy a hozzájuk küldött rekrutákat, a mint lenyíratták, azonnal beosztották a meglevő zászlóaljaikba; így aztán, ha egy új legény két régi honvéd közé soroztatott, muszáj volt annak is derék katonává átalakulni. Így soroztatott be a III. zászlóaljba (a vörös-sipkásoké) hatszáz oláh ujoncz Biharvármegyéből, a ki mind olyan derék honvéd lett rövid időn, mint a régi vörös-sipkások. Ez a katonai virtus suggestio útján.

De mit csináljon Perczel tábornok, a ki csupa ujonczokat kapott s a kinek nem voltak zászlóalj-keretei, a mikbe azokat beskatulyázza? Neki tisztek után kellett látni, azért időzött Pesten.

Mindezeket én egy hajdani jó pajtásom révén tudtam meg. Gergelyi Károly százados volt a vörös-sipkásoknál. Jogász korunkban tanulótársam Kecskeméten; műkedvelői előadásoknál ő játszotta a pörlekedő asszony-szerepeket-Később, az alkotmányos korszakban, királyi itélőtáblai biró és hétszemélynök lett. Közben pedig tizenhat ütközetben harczolt a hazájáért; megszolgálta becsülettel a vitézségi rendjelt. A komáromi táborból küldték Pestre aprópénzt átvenni. Fölkeresett, mint régi jó pajtást a szerkesztői barlangomban s elmondta, hogy milyen furcsául járt. Kossuthhoz volt küldve bizalmas levéllel, a mit személyesen kellett neki kézbesítenie. Valaki volt benn a kormányzónál; várnia kellett az elfogadó-szobában, míg reá kerül a sor.

Kivüle ott volt még egy pár előkelő tiszt, a kiknek az aranygallérja jelzé, hogy afféle tábornokok. A szögletben, az íróasztalnál ült valami fogalmazó-féle czibil.

Az egyik főtiszt köpczös, vállas volt, a másik szikár és magas, sűrű szürke szakállú.

A mint a zömök főtiszt a belépő századost meglátta, leereszkedő bizalmassággal lépett oda hozzá s a vállára veregetett.

– Ön százados a vörös-sipkásoknál?

– Igenis, a harmadik zászlóaljnál.

– Én biztosítom önt, hogy ha át fog lépni Perczel hadtestéhez, ott azonnal őrnagyi rangot fog nyerni.

Gergelyiben e hangra felébredt a kecskeméti diák. Nagy nyersen kivágta, a mi a nyelvére akadt.

– Köszönöm, tábornok úr. De a vörös-sipkásoktól egy káplár sem hagyná el a zászlóalját, hogy tiszti rangot foglaljon el a Perczel táborában.

Erre a főtiszt olyanformát mormogott, hogy «goromba ficzkó» s elfordult, odább ment; a másik főtiszt aztán, mintha vigasztalni akarná, a karja alá ölté a kezét az előbbinek s azt mondá: «No hát én beállok közlegénynek a huszárjaid közé».

Erre aztán a kecskeméti diák megint nem állhatta meg, hogy a markába ne nevessen; a miért egy szemrehányó tekintetet kapott a szürke szakállutól.

Nemsokára kijött a kormányzó szobájából a látogató, mire a titkár mind a két tábornokot együtt bocsátá be Kossuthhoz.

Az én Gergelyi barátom odalépett az íródeákhoz: «Ki volt ez a két főtiszt?»

Az íródeák fel se nézett az irásából.

– Az alacsonyabbik Perczel Mór tábornok, a magasabbik Mészáros Lázár, volt hadügyminiszter.

Az én pajtásom soha sem látta, tehát nem ismerhette a nagyhirű alakokat.

– Na, ezekkel ugyan alaposan elgorombáskodtam.

Aztán csak várt tovább az előszobában; a váróterem megtelt képviselőkkel, a kik fenhangon értekeztek azon téma fölött, hogy Pesten nem lehet megmaradni, hát akkor «quo vadis?»

Nemsokára visszatért Kossuth szobájából Perczel Mór egyedül. Azt rögtön körülfogták a honatyák azzal a sürgős interpelláczióval, hogy, ha Pesten nem lehet maradni, akkor hova menjenek.

A vitéz tábornok rögtön megfelelt az interpelláczióra:

– Menjetek, barátim, Kecskemétre. Én biztosítalak benneteket az iránt, hogy ott két hétig nyugodtan maradhattok a muszka felől.

A megnyugtató válasz általános helyesléssel fogadtatott.

– No már most, édes pajtásom, – mondá Gergelyi – te is csak szedd ám a sátorfádat s aztán iszkiri Kecskemétre! A muszka rövid proczesszust csinál az ilyen emberekkel, mint te.

Tehát «iszkiri» Kecskemétre! Ez a jelszó.

Ott még két hétig nem ér el a kozák dárda!

Igazán szép kegy a sorstól! Kétheti akasztófaszünet.

És azután? Ha Kecskemétről is tovább kell futni? Hová? De miért?

Van valami czélja a futásnak?

Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz; bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hirlapot. Átadta a félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk.

Onnan hazasiettem. Elmondtam a feleségemnek, – szégyenkedve és szomorúan – hogy minden ember fut már, nekem is futnom kell. Helyeselte. – De ennél a másodszori futásnál nem vihetem őt magammal; mert magam sem tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe menekülésnél még tudtam. – Ebbe is belenyugodott. – Csodálatos volt, hogy az orosz ellenségtől nem rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól.

A feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba elhelyezett egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte borral. Egy hétre el voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra akasztottam s kibandukoltam a szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem hagytam kijönni. Ne játszszunk érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk egymást soha többet.

Az a duplapuska volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd azzal tudom magamat a kozák ellen védelmezni.

Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt, most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el neki.) Így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is.

Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel. Ott ki kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan aztán parasztszekéren (ha lesz) tovább.

Nekem megint csallóközi szerencsém volt. A vaskocsiból leszállva, a legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt. Bizony mosolygott ezúttal is.

De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara, ott adva egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán, jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok, valami huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült.

– Hová, Móricz öcsém? – kérdé tőlem Nyáry.

Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam:

– Megyek meghalni a hazáért.

– Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz?

– Egy kenyeret, meg egy sonkát.

– Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát.

Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által egész hétre szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede elfogyasztotta. De meg volt érte az a jutalmam, hogy azontúl Pestvármegye vendégeül tekintettem.

– Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; – mondá Nyáry – de szállásra menj Szelesshez; mert hozzám nem jöhetsz.

A másod alispán Szeless Lajos volt, régi jó ismerősöm, az is külön meghítt – leendő szállására. Ez a fülembe sugta, mikor Nyáry hátat fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.»

Én nagyot sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki elhagytam a nőt, a kit szeretek!»

Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák, kiki felkapott az ülésébe; én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig a poros országúton.

Én szerettem volna valami komoly beszédet kezdeni Nyáryval. Azt kérdeztem tőle, hogy mi a magyar kormánynak a legközelebbi teendőkre nézve a programmja?

A mire ő precziz megfelelt:

– A hogy a népdal mondja: «szalad a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda felé.»

No ez ugyan világos programm.

Másnap megtartatott Pestmegye közgyűlése a kecskeméti városházán, a hol az elnöklő Nyáry konstatálta, hogy Pestmegye normális állapotban együtt van és működését folytatja.

Egy hunczut viczefiskális, a ki mellettem ült, azt dörmögé erre: «az ám, minthogy ő elhozta magával Schodelnét, hát a vármegye normális állapotban van.» De oldalba ütöttem érte!

Hát aztán csak adminisztrálgattuk Pestvármegyét Kecskeméten. Magam is részt vettem benne a naponkinti ülésekben. Az ilyen üléseket ugyan, ha közönséges emberek tartják, úgy hívják, hogy «ferbli»; de mikor a vármegye tartja, akkor ez adminisztráczió. Pénz volt, mint a polyva: – nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva. Harminczkrajczáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte vele magát. A másodalispán elnökölt, a ki a kritikus pillanatokban, a mikor a kapott kártyát gusztálta, Lortzing «Czár és ács» czimű operájából dúdolta a polgármester magándalát: «óh egy ily okos birót megcsalni nem lehet» s azzal behúzta a «czu» kasszát. – Nyáry Pál soha sem kártyázott.

Ez így tartott egynéhány napig.

Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a mi asztaltársaságunk fogy: Pestmegye kezd a normális konstitucziójában megfogyatkozni. Már Schodelné is elköltözött Békés-Gyulára, egy ottani ismerősénél, Erkel Ferencz karnagy orvosdoktor testvérénél keresve menedéket. Nyáry is elment Kecskemétről.

Erre mi is összeszólalkoztunk Gerenday Ambrussal, hogy menjünk valamerre, a hol még a világ nincs bedeszkázva. Fogadtunk egy paraszt szekeret; a lovak gazdáját azzal vesztegetve meg, hogy nagy diadalhírekkel beszéltük tele a két fülét. Hogy verte tönkre Görgey Ó-Szőny alatt az egyesült muszka-osztrák ármádiát, szavamra mondom, hogy magunk is hittük, a mit tovább adtunk. Sőt igaz is volt benne sok.

Először Kis-Kőrösre rándultunk, majd azt sem találva elég jó központnak Pestvármegye számára, odább költöztünk – Akasztóra (ominózus egy név). Végre aztán csak be kellett rajtunk is teljesedni a népdal utasításának: eljutottunk Szegedre.

Nem volt ám az akkor a mostani paloták városa. Széles utczáin, piaczain legalább ezer szekér tanyázott, mely menekülteket szállított ide. Sokan ott is laktak a szekéren, a gyékényernyő alatt.

Itt már sok ismerőst találtam. Együtt volt az országgyűlés két háza. Nyáry Pálra is rátaláltam.

Sétaközben összekerültem régi, jó pajtásommal, Degré Alajossal, ki huszárszázadosi egyenruhában, de kard nélkül, botra támaszkodva, biczegett a sétányon végig. Ő beszélt nekem a jászfényszarui (vagy a stratégák szerint turai) lovassági ütközetről, melyben ő is sebet kapott egy kozák dárdától a bokáján. Perczel Mór tábornok intézett egy merész rohamot Paskievics serege oldalába. Tizenhat század huszárja volt és négy század lengyel dzsidása, tizenkét ágyúval, vele szemben ötezer muszka lovas, Tolstoy tábornok alatt, kinek újszerkezetű serpentin-ágyúi vannak, melyeknek golyói búgásukkal rémületet gerjesztenek. De a magyar lovasság csodáit mívelte a vitézségnek. Egyenkint verte szét az orosz huszárezredeket s a félelmes kozák dárda-erdőnek is közéje rontott. Egy öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le. De a lengyel légió is kitett magáért. A forradalmi dzsidások éppen a czári ulánusokkal kerültek szembe: hasonló fegyverzetűekkel. A mi lengyeleink parancsnoka volt Thworniczky ezredes, ki a roham előtt átadta a vezényletet a csapatjában közlegényként szereplő Dembinszky altábornagynak s arra ő vette a kezébe a közlegényi fegyvert, a dzsidát s előre rohant az ellenség közé: «megálljatok, majd én tanítalak meg, hogy hogyan kell a pikával dolgozni!» S egymaga kilencz muszka ulánust leszurt a viadalban.

Én szokva voltam Lojzi pajtásomnak a mondásait készpénzül fogadni. Pedig ezek százas bankók voltak.

S még aznap teljesen igazolva találtam e nagy szavakat, a midőn Nyáry Pált meglátogattam. Ott találtam nála Mészáros Lázárt (a volt hadügyminiszter és fővezért), ki csakugyan beváltá a szavát s Perczel huszárjai közé sorakozott közvitéznek. Ő is részt vett abban a nagy petekben, s daczára a szürke szakállának, maga is kioltotta egynéhány kozáknak az életmécsét. Mert a kozákdárda hatalmas egy fegyver, de mikor a magyar huszár félrecsapja a dárdát s aláfurakodik, akkor vége a hatalmának, a huszár kardja az erősebb fegyver. Így lehetett egy öreg huszárnak tizenegy kozákot lekaszabolni. A kozák nem szúrhatott a dárda csidjével, csak a nyelével üthetett. Az öreg hős nem restellte élő tanúbizonyságul megmutatni nekünk a saját hátát, mely a kozák dárdanyelek ütéseinek kék foltjaival volt keresztül-kasul léniázva. Dicsőséges foltok! Annyi halállal lettek megfizetve!

Az én nagy tervem.

Egy délelőtt kimentünk Degrével a Szeged alatt gyülekező magyar táborba. Nevezetes eset történt. A megelőző nap délutánján egyszer csak minden ok nélkül megvadultak a lengyel dzsidások paripái s mintha összebeszéltek volna, elszakgatták magukat a kötőfékeikről s vad iramodással futottak neki a pusztának. Egy egész svadron lova úgy elfutott, hogy vissza sem lehetett terelni. A huszárok is csak erőszakkal birták visszatartani a lovaikat, a mikre szintén átragadt a kimagyarázhatatlan rémlátás.4)

Ennek a csudájára sereglett ki a nép a táborba, sok ezernyi férfi. Különösen a menekülők ógtunk-mógtunk. Már hogy lehet a ló olyan ostoba, mint… mint mi vagyunk?

Hát mi nem futunk-e világgá egy ismeretlen rém elől, a kit még nem láttunk, csak ébren álmodó lelkünk látja az árnyékát a láthatáron.

Még egy ágyúdördülést sem hallottunk, még a kozák «hurráh» ordítása sem ütötte meg a füleinket, még is úgy vagyunk, mint az adomabeli ujonczkatona, a ki az ütközet előtt azt kérdezte a vén káplárjától: «Káplár uram! Mi az, a mi én bennem úgy reszket?» – «Az a szív.» – «No akkor én tetőtől-talpig szív vagyok!»

A szégyen lehúzta a fejemet.

Itt ácsorgok ezredmagammal, csupa épkézláb férfiak, lelkes hazafiak egy csoportban.

És mindannyiunknak itt van a nyakunkon a hóhér kötele, azt viszszük magunkkal, éjszaka is benne hálunk: a halálitéletünk oda van írva a homlokunkra. Csak a halál nemei közt van válogatásunk: melyik tetszik jobban, a bitófa-e, vagy az ágyúgolyó? És mi nem tudunk választani!

Ezeren meg ezeren csődültünk ide, a hol a harcz készül s nem tudunk egyebet, mint sápítozni, szitkozódni s még talántán imádkozni.

Pedig vannak közöttünk katonaviselt férfiak, nemzetőrök, obsitosok, híres puskások, bátor párbajvívók, duhaj betyárok, – aztán meg ideálista rajongók! Külön-külön mind legény a talpán; – csak együttvéve hasznavehetetlen tömeg? Hátha meg lehetne ezt fordítani?

Merész eszmém támadt.

Én ezt az ellenség elől futó polgársereget átalakítom fegyveres ezreddé.

Nem is olyan hóbortos volt az eszmém, mint a milyennek látszik. Hiszen tudom, sűrű tapasztalásból, hogy egy csapat derék, markos legény még nem zászlóalj; a ki nincs betanítva, fegyelmezve, glédába állítva, fegyverhez szoktatva, szakaszokra beosztva, vezényszóra tanítva, azt nem lehet ezrével a csatarendbe állítani; mert ha az megfutamodik, hát a többi sereget is magával ragadja. Ezt én jól meggondoltam.

De volt egy elfogadható ötletem.

E napokban kapitulált Arad vára, hosszú, kemény ostrom után. Ezerötszáz osztrák katona lerakta a fegyvert. Most ezt a helyőrséget fel kell váltani a magyarnak. Hát nem életrevaló gondolat-e, hogy azt az ezerötszáz vitéz, tűzben keresztelt honvédet hozzák ide Szeged alá a Perczel hadserege erősítésére, mi pedig, Szegeden lógerező mihaszna legények, vegyük markunkba azt az osztrákok által lerakott ezerötszáz puskát, aztán álljunk ki az aradi sánczokra; ott csak megálljuk a helyünket, ha vezényszót nem ismerünk is: a várvédéshez nem kell egyéb, csak szív és kar, az pedig mindnyájunknak van.

Elhatároztam magamban, hogy népgyűlést hívok össze s ott az én lelkes hazámfiai előtt kikiáltom a tervemet. Jogom, sőt meghatalmazásom van rá: Kossuth és Szemere egyenesen felhívnak mindenkit a proklamácziójukban, hogy alakítson önkénytes csapatokat. Éppen csak be kell jelenteni a városkapitánynál, hogy holnap (nem levén hetivásár) engedje át a nagy piaczot a népgyűlés megtartására. Úgy teszek.

Aztán – csak fejtetővel előre – beleugrani a vizbe: ez a főkérdés; hogy tud-e az ember úszni? – az mellékes dolog.

A mint a városba visszatértem délután, siettem a városkapitányt fölkeresni. A városházán nem találtam, a házánál sem volt otthon. Ott hagytam a névjegyemet, ráírva, hogy holnap reggel óhajtok vele sürgetős ügyben értekezni. Azt mondták, hogy kiment a sétányra.