EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL. (continued 3)
Reading edition
Megpróbálkoztam vele: elindultam a sétányra városkapitányt keresni. Szamárság volt tőlem. Hisz nem ismerem személyesen e derék hazafit; egyenruhát pedig nem visel, a mi elárulja, hogy ő a városkapitány. De azért csak elmentem szerencsét próbálni. Hátha rátalálok?
Rá is találtam. De nem arra, a kit kerestem, hanem az én kedves pajtásomra, Zabolay Pistára, a kivel hajdan együtt juristáskodtunk Kecskeméten s aztán együtt műkedvelősködtünk; ő játszotta a primo amorozót a «Szerelem és champagnei»-ben. Szép, daliás fiú volt. Neki is volt valami hivatala Fehérvármegyében, úgy hiszem, tiszteletbeli viczefiskus volt.
A mint meglátott, odarohant hozzám, megölelt, összecsókolt.
– Jaj de szerencse, hogy rád találtam, kedves Móriczkám! Reggel óta kereslek, égen, földön és padláson.
– No hát mi jót hoztál, kedves Pistukám?
– Bizony a legjobbat hoztam neked! Elhoztam – a feleségedet…
… Utánam hozta a feleségemet Pestről!
Persze, hogy nekem sem kellett több városkapitány.
– Hol van ő?
Zabolay megmondta. Volt Szegeden egy köztiszteletben álló család, mely állt két éltes kisasszonyból. Ők voltak a legbuzgóbb pártfogói a magyar irodalomnak és szinészetnek. A mikor Laborfalvi Róza Szegeden vendégszerepelt, mindig ő náluk volt szállva. Most is odaszállt.
Az én barátom aztán elbeszélte utközben, hogyan került ide feleségemmel együtt. Fehér vármegye küldte fontos üzenettel Pest vármegyéhez (ibi, ubi) a saját úri fogatán. Pesten átkelve, eszébe jutott, hogy a feleségemet meglátogassa: nincs-e valami üzenete hozzám? Az asszony azt mondta, hogy üzenet helyett eljön ő maga utánam.
Az pedig nem volt tréfa dolog. A muszkák már benn voltak Pest-Budán, portyázó csapataik megszálltak minden körülfekvő helyiséget; Zabolaynak nagy kerülővel lehetett csak mellékutakon keresztülvergődni a hadaktól lepett területen; de szerencsésen keresztülosont rajtuk. Elhozta utánam a feleségemet. Megköszöntem neki a barátságot.
A feleségemet ott találtam a két hajlottkorú kisasszony házánál. A viszontlátás örömeit nem irom le. – Első feladat volt szállást keresni kettőnk számára; mert a tiszteletreméltó kisasszonyok házában soha szerelmes sóhajtás a napsugárban tánczoló port meg nem reszketteté. Estig találtam ilyen szállást s oda átköltözénk.
A feleségem aztán beszélt a muszkák bevonulásáról Pestre. A Kerepesi-úton jöttek, végig a Hatvani-utczán: valami orosz himnuszt énekeltek lóháton. Minden kozáknak a kezében volt egy nagy érett uborka, azt falta nagy gyönyörrel a zsolozsma közben.
(Ez az uborka volt a mi egyedüli szövetségesünk a kerek világon. Húszezer muszkát ölt meg – nem az ágyúgolyó, hanem az uborka. Minden faluban hagytak hátra egy temetőt azokból a halottaikból, a kiket a kolera lekaszált. Biz ez csunya öröm; – de hát ilyen a háború. Ha az Isten elhagyott, dögvész segíts!)
… Tehát megint belekapott a sors az én életpályám nekivadult paripáinak gyeplőibe! Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját alakítani szándékozom s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat. Tudatja velem, hogy az életem nemcsak a magamé, hanem az övé is.
Hányadszor térít már vissza az utamból ez a láthatatlan kéz? – Ezúttal nem fogok neki engedelmeskedni! A mit elhatároztam, azt keresztülviszem.
A szálláskeresés közben találkoztam több ismerős képviselővel, azoktól nevezetes dolgokat tudtam meg. Országos ülést tartottak Szegeden; abban elhatározták, hogy az összes magyar hadcsapatok vezérsége Görgeyre bizatik. Görgey már el is indult Komáromból 32 ezer emberrel, 150 ágyúval Paskievicset megtámadni. Klapka Komáromban maradt 20 ezer emberrel Haynaut feltartóztatni. Ezzel idő lesz nyerve az aldunai seregünk összevonására, mely aztán Görgeyvel fog közreműködni. Így határozta az országgyűlés.
Ezt mind elmondtam a feleségemnek. Aztán előadtam neki a saját merész tervemet is. Én holnap népgyűlést tartok, önkénytes légiót szervezek, azzal bevonulok Arad várába, mint helyőrség. No ezen nincs mit megijedni egy hűséges feleségnek: sőt inkább az egy nagyon megnyugtató tervezet. Akár győzünk, akár vesztünk a harczok végkimenetelén, egy vár őrségének a sorsa biztosítva van: a kapituláló csapat életét megvédi maga a kapituláczió. Átláttattam az asszonyommal, hogy ez az én tervem valóságos életbiztosítási intézmény. Ő ezúttal nem nevetett ki s nem mondta a szemembe: «Móricz, te félsz!» Belenyugodott, hogy menjek hát a dicsőség véres mezejére; majd addig ő itt marad a jó öreg kisasszonyoknál, a kik igaz vendégszeretettel látják.
Én tehát reggel azon szilárd elhatározással keltem fel, hogy kemény leszek; ha ég, föld összeszakad is, megyek a magam útján, daczolok azzal a láthatatlan mennyei hatalommal, a ki engem minden módon meg akar tartani a késő idők számára.
Oh de rettenetesen meglakoltam e vakmerő gondolatomért! Oh milyen nagyot tudott ütni a fejemre az a láthatatlan kéz!
Te színes szappanbuborék! Azt képzeled magadról, hogy planéta vagy? Mert gömb vagy és repülsz?
Korán reggel föl kellett mennem a városházára. Az egyik kötelességem az volt, hogy bejelentsem a városkapitánynak a szállásom lakczímét: a mostani zavaros időkben az lévén a regula, hogy mindenkinek személyesen kellett jelentkezni a rend őreinél, nehogy kémek lopózhassanak a városba.
A városkapitány a nagyteremben fogadott, mely körül volt támogatva szekrényekkel.
Először elmondtam neki, a mit a szállásomról tudatnom kellett, arra egy kanczellista a kezembe nyomott valami czédulát.
Azután összeszedtem magamat, hogy egy nagy hazafias szónoklathoz kezdjek…
… De mielőtt egy szót kiejthettem volna, egy irtóztató robbanás rázta meg az egész épületet, mintha egy tűzokádó tört volna ki a közelben, valamennyi ablaküveg cserepekben zuhant be a szobába, a zárt szekrények ajtajai fölpattantak. Én vak rémületemben egy ilyen szekrénybe rohantam be s csak akkor vettem észre, hogy ez nem a kijáró-ajtó. Aztán magával sodort a menekülő hivatalnokcsoport, ki az utczára.
A szegedi lőpor-raktár robbant föl.
Az égen lángvörös felhőtömeg gomolygott fölfelé, sebesen taszítva szétágazó, vakító fényű tűzoszlopoktól, a felhőből sziporka-özön hullt alá, villámok pattogtak a méhében, lángküllők közt széttépett emberi alakok, ágyúk, kerekek kóvályogtak; az a szikra-zápor százezernyi izzó tégla volt, a villámok a szétpattogó bombák és gránátok. A megnyilt pokol, a maga rettenetes pompájában!
Az egész rémjelenetre olyan élénken emlékezem még ma is; bár a nagy légnyomás, mely fejemet összeszorította, mellemet lenyomta, egészen elkábított. Annyi ösztönöm volt, hogy a városház kapuja alatt meghúzzam magamat. A robbanás földrengető dördülése s a bombák égszaggató pattogása után következett az egyiptomi csapások egyike, a kőeső.
Ki ne emlékeznék egy pusztító jégeső rémséges hatására? Most jég helyett izzó téglák zápora hullott a rettenetes égből, a háztetők, az utczák, a piaczok recsegése követte, közzé vegyült az emberi jajkiáltás, az ökrök bömbölése, a lovak nyerítése, melyeket a mennyei parittyakövek lesujtottak. Hatvan halottja maradt a romboló kőhullásnak a piaczokon; a Tisza-parton talált szekereket, júhnyájakat a rettentő robbanás vihara a folyóba sodorta.
Egy izzó gerenda repült a füstfellegen keresztül, mint egy kilőtt, tüzes dárda, mint egy sárkány a város tulsó végeig.
S a kőeső zuhogása után következett egy folyvást növekedő moraj: az ezernyi szekérnek a robogása. Rohant valamennyi a város minden utczáin kifelé; általános futás állt be. Senki sem tudta, mi történt, csak azt tudta, hogy itt a világ vége!
Azt mondják, egy fogoly osztrák tüzér, a kit a tölténygyártásnál dolgoztattak, robbantotta fel a lőporgyárat. Elhihető. Az osztrákoknak voltak ilyen ördögi hősei. Az egyik volt Hentzy. Ennek a tette fölért egy vesztett ütközettel. Hatvan halott!
A halottakért is méltó a siralom; de nagyobb veszteség ránk nézve az, hogy az egész aldunai hadseregünk számára felhalmozott töltényeink mind a levegőbe repültek: nem maradt több, mint a mit tüzérszekereink s a közvitézeink tölténytáskái tartogatnak. Most már takarékosan kell bánni az utolsó töltényekkel.
A mint ki lehetett menni az utczára életveszély nélkül azonnal siettem a szállásomra, a nőmhöz.
Keresztül kellett mennem a piaczon. Az egész nagy tér fedve téglával, melyből itt-ott feketéllett valami elő: agyonütött emberek, lovak hullája.
No vitéz barátom, Jókai Mór, tarts most itten népgyűlést.
És még ha csak ez a kis veszedelem ért volna bennünket! Egy kis lőpor-raktár felrobbanás. – «Csigavér!» Megszokott epizód a hadviselés történetében. A katasztrófák lánczolata még azután következett, de nyomban.
Mit csinál olyankor a strucz, mikor már érzi, hogy a vadász közel érte? Eldugja a fejét a homokba.
Ilyen stuczmadár voltam én, voltunk sokan.
Mikor a szállásomra megérkeztem, a feleségemet teljes készülődésben találtam: a bőröndöt csomagolta az útra. Itt nem maradhatunk. Ott volt nála egy kedves jó barátnéja, a derék Zsófi. Kardalnoknő a szinháznál, aztán az én kedves iskolatársamnak, Kőrössy Sándornak a felesége. Sándor hadbiró volt a honvédségnél. Tehát katonaember. Mint ilyen járt odafenn – a más fejét keresve. Tudniillik a hadvezetés fejét. Ugyan jókor! Mikor a saját fejét sem találta senki.
A két asszony örült, hogy én előkerültem betöretlen fejjel, nemsokára a Sándor is betoppant. Átkozott jó hireket hozott a vezérkartól.
Kossuth visszatért Madarasról, a nélkül, hogy Görgeyvel találkozott volna. A két vezéralak nem tudott egymással megállapodásra jutni a hadvezetés dolgában.
Most azután Kossuth, félretéve az országgyűlés határozatát, mely Görgeyt állítja az összes magyar hadseregek vezérletére, kinevezte Dembinszkyt az aldunai hadsereg fővezérévé, rémületére az összes magyar hadvezéreknek. Perczel Mór összeveszett a beteg Damjanichcsal, Arad vára parancsnoksága fölött, fenyegeti Damjanichot, a magyar kormányt főbelövetéssel, erre a magyar kormány elcsapja Perczel Mórt a hadtestparancsnokságból. Tökéletes a konfuzió, hogy szebbet kivánni sem lehet.
De mindannyi baleset között legsúlyosabb az, hogy a jámbor Dembinszky elfogadja a hadvezérré kineveztetést.
Boldog Isten! Ha én elgondolom, hogy engem a pesti becsületes csizmadia-czéh megválasztott tiszteletbeli csizmadia-mesterré; de, ha valaki azzal a szóval jönne hozzám, hogy: no hát cselekedjek neki az ünnepekre egy pár kordován-csizmát, a hajamat tépném kétségbeesésemben; s ez a szerencsétlen generális elhiteti magával, hogy ő azért, mert kinevezték hadvezérnek, hát már most tud is hadsereget vezetni.
«Ez a végnek a kezdete!» – mondta rá az öreg Csányi.
– No, Sándor pajtás, most repültünk már a levegőbe!
Dembinszkynek a legelső intézkedése az volt, hogy a hatalmasan elsánczolt szegedi erős hadállást feladta s a harminczhatezer főnyi hadsereggel átvonult a Tisza bal partjára.
Fusson, ki merre lát!
Két hét mulva a haza romjai fejemre omlottak, s én ott maradtam alattuk eltemetve, egy névtelen semmi.
S az élő halott még hitt a feltámadásban: a haza feltámadásában.
S hite megvalósult.