EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL.

(1899.)

Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz történet nem volna, azt mondanám, hogy regény.

De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma kellett ez évek történetének megalkotásához, tényezőkül rendkívüli nagy emberek egész táborkara, s maga e tábor egy csodákra képes fiatal nemzet s mindenek fölött egy felséges eszme, mely egy nemzetet lelkesít, s vezéreinek útját végig bevilágitja.

Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása egész multamra kiterjedt.

Megkisértem ez átélt tapasztalatokat emlékezéseim, feljegyzéseim nyomán rendbegyűjteni, elkezdve ott, a midőn Jellachich bán betört Magyarországra a reactio hadseregével s hatolt ellenállás nélkül Budapest felé. Az ellene küldött magyar hadvezér, Feleki Ádám, a hátán hozta az ellenséget.

Az volt a sorstól feladott kérdés, hogy van-e a magyar nemzetnek karja és lelke hazáját, szabadságát hősi módon megvédelmezni, vagy elernyedten fogja a nyakát rabigába hajtani?

Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!

Felöltöttem a nemzetőri buzavirágszín egyenruhámat, a hosszan lengő veres tollas kalapot hozzá, a szuronyos puskát vállamra csatoltam s így állítottam be Kossuth Lajoshoz, felajánlani neki fegyveres szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök sorába állni.

A honvédelmi bizottság elnöke elfogadta az ajánlatomat. Akkor alakult hirtelen egy fiatal intelligens emberekből álló önkénytes csapat, melynek feladata volt Kossuthot a népfölkelést szervező útjában kisérni, személyét megvédelmezni, rendelkezéseit végrehajtani. Ennek a testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt az első érintkezésem Kossuthtal.

És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő szelleme Kossuth volt. Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, a ki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, a mik hősöket teremtettek a békés polgárokból; hadsorok nőttek a földből elő; napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza védelmére halálban elszánva.

Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba utaztunk, egy nehéz homokos útnál a szekereink sehogy sem tudtak előre haladni, Kossuth türelmetlen lett.

«Ifjak! Szálljunk le. Ott már a város tornya. Gyalog hamarább oda érünk.»

S azzal neki vágtunk a fenyérnek, egyenesen torony irányában tartva: Kossuth elől.

Alkonyat volt az idő: őszi tájék. Oldalt egy nyirfa-erdő látszott. Egyszer csak porfelleget látunk közeledni irányunkban. Lovasság jön.

Egyike a testőrbajtársaknak (Rákóczy János) azt mondja Kossuthnak: «jó lenne abba a nyirfa-erdőbe huzódnunk, hátha svalizsérek jönnek?»

– No és ha azok jönnek, mondá Kossuth, majd közéjük lövünk. (Ő maga kitünően tudott lőni és vívni.)

Hozzátette: «aztán csak közelre kell őket bevárni és jól czélozva lőni. Az ólom drága.»

Tizenketten voltunk. A lovas csapat látszott egy svadronynak. Körülfogtuk a vezért: őt utolsó csepp vérünkig megvédeni.

Nehány percz mulva aztán kibontakozott a porfellegből a közeledő lovas csapat: nem ellenség volt az, hanem előre küldött lovasbandérium az alföldi városból: a ki Kossuthot jött üdvözölni.

Az a város még aznap egy egész ezred lovas önkénytest állított ki, jól felfegyverezve, a haza védelmére.

Kossuth még aznap este sürgönyt küldött a népfelkelés eddigi eredményéről a pesti honvédelmi bizottsághoz.

A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába.

– Valamit akarok rád bizni, a mihez szükséges egy kicsit poétának és jó kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért: ott, a hol rátalálsz. Most kaptam a levelét, melyben ajánlkozik, azon esetre, ha a magyar kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész szegénylegény-csapatjával, a mi százötven főre mehet, a szabadságharcz zászlóját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakítani, mely a lázadó ráczokat megtorolja. Ez pedig «duplex libelli dos» lesz; mert egy ilyen százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szintén rendetlen ellenség csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, épen akkor, a midőn az összes férfi lakosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én elkészítettem már Rózsa Sándor amnestia-levelét, rád bizom, hogy vidd el hozzá.

– Vállalom.

– Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának: hogy kezdesz hozzá?

– Nagyon egyszerüen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni. Az a valaki itt vár a válaszra: s az elvezet engem a rablóvezér tanyájára.

– Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nekem csak Pesten fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre érkezel, keresd föl Nyáryt: mondd el neki, a mit tudsz. Eddigelé harminczezer harczos indul a Duna felé az ellenséggel szembeszállni.

(Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi bizottság tagja, mely a leköszönt magyar miniszterium helyét elfoglalta s a honvédség ügyét vezette.)

Veres Tóni átadott nekem uti költségre száz forintot magyar ötösökben, a miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér, butykos ott volt a tarisznyámban.

Megtudtam mindjárt.

A szekérállás legsötétebb zugában, a hova az esküdtpógár elvezetett, állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rudja közé fogva egy gubanczos sörényű dikhencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis-ülésben.

– Héj Kacska te! – kiáltott rá az esküdt pógár, a mire fölébredt. Nem a családi neve volt a «Kacska», hanem hogy a bal karja össze volt zsugorodva.

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kivánok tőle egyebet, mint hogy szállítson el engemet azonnal oda, a honnan ide jött.

– Hát aztán mi lesz a fizetség?

– Mit kiván polgártárs?

– Tíz pöngő elég lesz.

Az egész fogatja lovastul nem ért annyit.

Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra.

– Ejnye, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb szerszámot szerezni?

– De csakhogy van.

S azzal ráhuzgált a kötélostorral a befogott négylábu állatra s az tudta a kötelességét.

Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fénylett az égen. A jegenyék az útfélen, a tanyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk. Egyszer megszólítottam a polgártárst:

– Messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?

– Rózsa Sándortól? – dörmögé vissza. – Hát tudom is én?

– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?

– Az árgyélusát! Nem ettem gombát?

– Hát há visz?

– Hát oda, a hova kivánta az úr, a honnan én jöttem, a topa betyárhoz.

Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbe esik még egy főudvarmester: így szokás ez a fejedelmeknél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva; annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lábafejével át tudta szorítani a ló vékonyát; de gyalog nem tudott valami gyorsan szaladni.

– Mingyá ott leszünk má! Ahun van a hajléka.

Hajlék? Akárhogy erőltettem a szemeimet, semmi házformát nem tudtam kivenni a sík pusztán.

Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hijják azt ott a vidéken.

Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld; teteje kukoriczaszár. De a lakója független úr. És bizonyosan boldog ember.

Ha ház nem volt is, de komondor volt; az messziről csaholva rohant a közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a mint a lovat megismerte, mingyárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek; annak a fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putri kéményén leugatni.

A mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyilt annak az ajtaja s a szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az igazi nevét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a szájában égett a kurtaszáru pipa.

– No hát mi baj? – hörögetett a troglodita.

A kocsisom néma jegyekkel integetett felé.

– Tisztelt polgártárs – kezdém (ez volt az általános czimezés ebben az évben). Én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz, azzal a kéréssel, hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, a kinek fontos iratot kell átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor?

– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.

Én aztán elmondtam neki mind azt, a mi Rózsa Sándor és társai megkegyelmeztetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias kiküldetésre; de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba nyultam, s kihúzva egy öt forintost, odasimítottam azt a kérlelhetetlen hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: «no hát tudom.»

– S elvezet engem odáig?

– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.

Azzal elkalimpázott a közel kukoriczásba, melynek valószinüleg ő volt a csősze, s nem sok idő mulva előkerült lóháton. Lehetett abban a kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jó el volt takarva.

– No hát menjünk.

Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakandturásos sömlyék, a mit később fölváltott a süppedékes csincsés, miben kerékágyig vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gondviselést, hogy csak két kereke van a szekeremnek, nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt; de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel is úgy tudta abban az utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magányban volt Rózsa Sándor rejtett tanyája; egy füzes szigeten, nádkévékből összerakott gunyhóban.

Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen másnak képzeltem, külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami dalia: nem is alföldi magyar tipus: alacsony termet. De még alacsonyabb volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi fizetését, meg a legényeinek a lénungját, s a mint e felől megnyugtattam, hogy a mint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a zsoldját. «De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!» Ott hagytam nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a Veres Tóni száz forintja.

Aztán azon az uton, a melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen) kikeczmelegtem valami tanyáig, a hol aztán becsületes szekeret fogadtam, a mely haza szállítson Pestre.

Nyáry Pált ott találtam a honvédelmi bizottság szobájában. Rajta kívül jelen volt még egy másik tagja is az ideiglenes magyar kormánynak, mely ez idő szerint az ország sorsát vezette: Patay József, pestmegyei nagybirtokos úr és képviselő.

(Majd később megirom azt is, hogyan ismerkedtem én meg Nyáry Pállal s hogyan fogadott engemet kegyébe ez a legtisztább fejű s legtisztább szivű vezérférfia a magyar közéletnek.)

Ott ültek egy tintapettyes asztalnál s a beérkezett tudósításokat szedték rendbe.

Én azon módon, a hogy a szekérről leszálltam, siettem fel Nyáry Pálhoz: a puska a vállamra csatolva, a kard az oldalamon, természetesen a vadásztáska is keresztbe vetve.

– No, Móricz öcsém, hát mit lőttél? – kérdé tőlem ez az ember, a ki ez időben hadügyminiszter is volt, belügyminiszter is volt.

Hatalmas, erőteljes alak: az arcza olyan, mint egy mosolygó oroszláné; fiatal korában a himlő meglepte, de az egészséges arczszín, a kidomborodás eltünteté azt s ez olyan jól illett ahhoz a humorhoz, mely őt a legváltozatosabb nagy bajokban sem hagyta el soha.

Bennem még akkor nagyon sok pátosz és dicsekedési hajlam volt. Azon kezdtem, hogy Kossuth Lajos ötvenezer harczost küld az Alföldről a haza megvédésére. (Kossuth ugyan csak harminczezret mondott; de én kiszámítottam, hogy azóta Szegedre is elment s onnan is hoz magával húszezret.)

– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? kérdezé Nyáry.

Engem megzavart a kérdés. Kenyeret? Hát az minek?

Folytattam:

– Harminczezer harczos már elindult Pest felé.

– Tudom, öcsém. Én már vissza is küldtem őket.

Megrettentem: «visszaküldte?»

– Vissza bizony. Kell is nekem egy sereg szűrös, vasvillás ember, a ki a rendes hadsereg elől köröskörül felegye a vidéket. Katona kell nekünk, a ki tud verekedni, csak az a kérdés, hogy akarnak-e?

– No, ezek akarnak.

– De nem tudnak. Az első ágyuszóra úgy el szalad valamennyi, hogy a pegazusodon sem éred utol.

Nagyon elkedvetlenített ez a szó. Hát annyi dicsőséges napnak az eredménye ne legyen egyéb, mint egy szappanbuborék?

No pedig még egy dologról kellett Nyáry Pálnak referálnom: a Rózsa Sándornál teljesített kiküldetésemről.

Végig hallgatta szépen s akkor azt mondta rá:

– Tudod, öcsém, ezt mind leirhatod te a Charivariba (ez volt a lapom mellékletének a czíme), ott nagyon beválik humorisztikus freskónak; de hivatalos tudósításodban ne írj te egyebet, mint annyit, hogy a kormány amnesztiáját kezéhez juttattad a híres zsiványnak.

Én allegálni akartam.

– De ez a csapat nagy dolgokat van hivatva végezni.

– Hogy sok birkát el fognak lopni a ráczoktól, azt elhiszem; de katona nem lesz a zsiványból soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni; de a hol a saját bőrét félti, ott az árokba bújik. Én, a hány ellenséget a te Rózsa Sándor bandád megöl, mindannyinak monumentumot emeltetek.

Engemet ez a szó egészen elszomorított. Hát semmi sem igaz, a mi a poézisban él? Milyen szép téma volna: «a rablóvezér mint szabadsághős»!

– No hát ott van egy darab papiros, írd le rá röviden a referádádat s hagyd itt.

Úgy tettem. A tudósításom most is megvan valahol a szabadságharcz okiratai között.

– És már most eredj haza, édes öcsém, a feleségedhez; de ne dicsekedj el neki a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony: ki fog nevetni vele.

Valahára hát egy este, mikor együtt vacsorálhatunk! S utána egy nyugodalmas éjjel.

Csakhogy a sorsnak máskép tetszett intézkedni.

Még vége sem volt a jóízű vacsorának, a mi a hosszas fáradalmak után bizony jól esett, a midőn kopogtatnak az ajtón s belép rajta – a Szomjas Gyurka.

Nem ismertem én ennek egyéb nevét. Törzskorhelye volt a Pillwax kávéháznak; ezúttal azonban nemzetőrségi őrmester; valamikor kiszolgált katona, a kinek ilyenkor nagy volt az értéke. Azt jött jelenteni, hogy miután a kormány minden katonaságot elküldött a városból az ellenség előtti táborba, annálfogva az éjjeli őrjáratot a nemzetőrségnek kell teljesíteni. Az éjjel épen a mi kompániánkon a sor, hát csak készüljek.

S nekem szépen fel kellett öltenem a buzavirágszín attilámat, felcsatolnom a tölténytartómat, kézbe kapnom a szuronyos puskámat, kezet csókolnom a feleségemnek s aztán indulnom lumpokat, csavargókat összefogdosni az utczán a Szomjas Gyurka vezetése mellett.

Későn reggel kerültem haza a városjárásból; mert a következő őrjárat, melynek fel kellett bennünket váltani; nem verődött előbb össze. A feleségem már akkor elment a szinházba: próba volt új darabból. Azon fegyveresen mentem oda, hogy hazakisérjem. Hát bizony akkor az volt a divat. A hogy manapság az igazi gavallért arról lehet megismerni, hogy a sétapálczáját a fogantyujával lefelé fordítva hordja a kezében, úgy illett a 48-iki nyalka legényeknek, hogy puska legyen a vállukra akasztva, a buzavirágszín attila fölé.

Az éjjel Szomjas Gyurka apróra megismertetett a helyzettel. A pesti első nemzetőri zászlóaljnak három szakasza már kivonult a táborba s valahol Hamzsabég körül tanyázik, Görgey Arthur őrnagy parancsnoksága alatt.

Elhatároztam magamban, hogy én is odamegyek.

Háborúban legjobb a táborban lenni. A feleségemnek is elmondtam a szándékomat s ő helyeselte.

A szinházból visszajövet láttuk, hogy a «Zrinyi» falára valami nagy betűs táviratot ragasztanak; az ácsorgók bámulják, odamentem megnézni, mi az? Csakugyan volt rajta mit bámulni; napi parancs és tudósítás volt a táborból, hogy Görgey Arthur őrnagy az áruló gróf Zichy Ödönt kivégeztette a Csepelszigeten. (Tévedés volt a névben, nem Ödön volt az, hanem Jenő.)

Ennek a kivégzett grófnak a története később válságos befolyást képezett a politikai pályámon; az állam nevében lefoglalt családi kincsei, hirhedett gyémántjai által.

Görgey neve egyszerre nimbuszszal lett körülvéve. Ime egy férfi, a ki nem ijedezik!

Ebédre odakerült hozzánk Kuthy Lajos. (Ragyogó tollú író; de kevés tartalmú jellem.) Arról, hogy én megyek a táborba katonának, úgy beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna szó, hogy estére menjünk a «Kutya-villába». Ő is elkisér egy darabon. Természetesen fiakkeren megyünk. Aztán még egy eszméje támadt. Valahol Érd környékén hevenyészett sánczot ásnak, melynek az lesz a rendeltetése, hogy onnan fognak ágyúzni az ellenségre, a kit egész odáig engednek előnyomulni. Ezen a sánczon dolgozik most Pest egész elegáns hölgyközönsége: a divatos úrhölgyek hordják fonott kosarakban a rögöket, a mikből e redoute emelkedik.

Szép idők voltak ezek nagyon.

Mindjárt ebéd után elindultunk a bérkocsival a táborba. Én udvariasan átengedtem a belső ülést Kuthynak, magam a szuronyos puskával kiültem a kocsis mellé.

De még nem jutottunk el odáig, a hol a bájos pesti delnők a védő sánczot építik, a midőn szembetalálkozunk egy csoport buzavirágszín atyafival, a kik, az attillájukról itélve, nemzetőrök lettek volna, de nem volt se puskájuk, se patrontásuk. Nagyon rossz kedvüek voltak. Egyet ismertem közülök: megszólítottam.

– Hát ti hová mentek?

– Haza.

– Miért?

– Mert Görgey elszedette a puskáinkat. Azt mondta, hogy jobban kell az a honvédujonczoknak.

(Már nem tudom bizonyosan, hogy Görgey volt-e, vagy Perczel Móricz.)

No ez szép biztatás! Hát most én azért vágtassak a tábor után, hogy a puskámat odaajándékozzam a vezérnek?

E tétovázás közben jön nagy vágtatva a széles országuton egy parasztszekér három lóval; a hátulsó ülésben erősen fogódzott kétfelől a lőcsben egy verestollas kalapu uri ember, a kinek az arcza ismerhetlen volt a portól.

No de ő ránk ismert. Megállíttatá a szekeret, mikor hozzánk ért s onnan kiabált át hozzánk. A hangjáról aztán ráismertünk: Farkas Jancsi volt (holtig Jancsi maradt). Miniszteri tanácsos. Kuthynak különösen jó pajtása.

«Megvertük Jellachichot Pákozdnál kegyetlenül. Futnak a horvátok! A lovagias bán huszonnégy órai fegyverszünetet kért!»

Azzal újra elvágtatott, sietett a diadalhírt megvinni a honvédelmi bizottságnak. (Nem volt ám még akkor villanytávíró.)

No hát akkor mi se tehetünk okosabbat, mint ha visszafordulunk. Ha Pákozdnál megvertük az ellenséget, akkor a védősánczra sincs már szükség. Nekem sincs mit keresnem a táborban, a verekedés után, a diadal után: csak azért, hogy elmondhassam, hogy én is segítettem űzni, a kik már úgy is futnak. Menjünk vissza.

Ámde ez a nap még nem végezte be az izgalmait. A mint a Rudas-fürdő elé értünk, egy ismerősünk ugrott a kocsinkhoz. A jó Remellay Guszti volt (írótársunk), a ki rendes állapotban is úgy nézett ki, mintha agyon volna ijedve; most kék-zöld volt az arcza: nem győzte az orrát fújni.

– Barrrátim! Pesten forradalom van! Lamberget meggyilkolták a lánczhídon, darabokra tépték!

Gróf Lamberg volt az, a kinek az országgyűlést fel kellett oszlatni a császár parancsából.

Kuthy megrémült e szóra.

– Akkor az éjjel bombázni fogják Pestet a várból. Én nem megyek a szállásomra alunni. Maradjunk itt, a Rudas-fürdőben.

S ő csakugyan leszállt a kocsiból s ott maradt Remellayval a Rudas-fürdőben; mi azonban hazakocsiztunk a feleségemmel. Az utczákon nehéz volt a járás a sűrű embertömegtől, mely egyre azt kiabálta: «barrikádot! barrikádot!»

Valami okos ember aztán azt gondolta, hogy összeszedte, a mi csak nemzetőri dobos kapható volt s verette velük egész éjnek éjszakáján végig az utczákon a «Generalmarschot», – a hogy Párisban szokták.

A jövő napok nyugalmáról ugyan rosszul gondoskodott a sors. Egyik izgalmas hír a másikat kergette. A lovagias bán, az éj sötétségét felhasználva, a fegyverszünet huszonnégy órája alatt elhagyta a tábor állását s reggelre úgy elsietett a magyar tábor elől, hogy utól nem lehetett érni; az osztrák határ felé nyomakodott. Ez ugyan minden katonai tisztesség és haditörvény ellenére történt; de a haditudósításban szabályszerű elnevezés igazolta: «machte eine Flankenbewegung».

Most aztán a Kossuth által talpraállított ötvenezernyi népfölkelő seregnek sem maradt tennivalója. Kossuth maga is abbanhagyta lelkesítő körútját s hazajött Pestre.

Még izgalmasabb események következtek gyorsan, összefüggésben. A magyaroktól kergetett horvát bán segítségére az osztrák hadügyminiszter több ezred katonát szándékozott küldeni a bécsi helyőrségből, ágyúütegekkel. Ez ellen a szabadságvédő Bécs föllázadt, a katonákat megrohanta, lefegyverezte; a miniszter a nép közé ágyúztatott, erre az aulista ifjuság elfoglalta az ágyúkat, megostromolta a hadügyminiszterium palotáját, a minisztert elfogta s a palotájának a lámpás-vasára felakasztotta, A császárvárosban úrrá lett a forradalom. Hadi kormány alakult, a nép fegyveres ezredekbe sorakozott; a nagy téreken torlaszokat emeltek.

Késő este volt, mikor Kossuth engemet odahivatott magához. Ő már ágyban feküdt, fején egy selyem reczével, mely haját leszorítá. Együtt fogadott a szintén meghívott Csernátonyval, ki a Márczius 15-ikének a főmunkatársa volt.

Én előbb beszámoltam Veres Tóninak a rám bízott száz forintról: visszaadtam neki belőle a megmaradt harmincz forintot. «No, ez az első eset a világtörténelemben, mondá, hogy egy futár az utiköltségből valamit visszahozzon».

– Kedves fiaim, – mondá Kossuth – én titeket egy nehéz küldetéssel bízlak meg. Ti nektek rögtön ez órában fel kell mennetek Bécsbe és a magyar kormány izenetét átadnotok a bécsi forradalmi kormánynak.

Ezzel kezünkbe adta az írást.

– Minthogy azonban megtörténhetik, hogy Bécs környékét már megszállva tartják az osztrák katonai csapatok s ti abba a helyzetbe jöhettek, hogy azt az iratot meg kell semmisítenetek, mert ha nálatok találják, minden tétova nélkül főbe lőnek, annálfogva élőszóval is elmondom a tartalmát. A magyar kormány felszólítja a bécsi forradalmi kormányt, hogy a rendelkezése alatt levő csapatokkal akadályozza meg Jellachichnak Bécs felé közeledését. A bán hadserege már átlépte a Lajtát. A magyar országgyűlés még habozik, hogy elrendelje-e a magyar hadseregnek a bán üldözését osztrák területen s így az vonulhat Bécs felé s egyesülhet Windischgrätz seregével. Ezt akadályozhatja meg a bécsi forradalmi kormány egy erélyes sakkhúzással. A többit rátok bízom.

Ezzel a súlyos feladattal lettünk útrabocsátva fiatal barátommal.

Az akkori közlekedést Bécscsel egy tősgyökeres magyar intézmény tartotta fenn: a nyergesujfalusi gyorsparasztok. Egy parasztszekér, mely elé négy sárkányparipa volt fogva, röpített bennünket a «mészárosok útján». A hol a szemközt jövő Bécsből indult gyorsparaszttal találkoztunk az úton, mind a kettő megállt, kifogott, befogott s a budai vitte bécsi pasasírját Budára, a bécsi a budai utast Bécsbe; úgy, hogy azok közül az egyik soha sem látta Bécset, a másik Budát.

Azon az úton vágtattunk, a melyen a bán hadserege végigvonult. Nagy volt a pusztulás, még a jegenyefák is le voltak tarolva.

Az osztrák határon nem kértek tőlünk se passzust, se mauthbareszt. Még a vámőrök is eltüntek.

Egész Bécsig üres volt az országút, szemközt jövő szekérrel nem találkoztunk: nem lehetett kérdezősködnünk.

A mint azonban Bécs város jegye (Wahrzeichen), az Istvántorony kimagaslott az alkonyködfedte láthatáron, a parasztunk odafordult hozzánk a kocsis-ülésből:

– Látják az urak azokat a fehéreket ott előttünk az úton?

– Ugyan látjuk.

– Tudják, mi az?

– Igenis. Svalizsér-köpönyeg.

Az utat már elzárva tartja az osztrák lovasság.

Mit tesz a jójáratban levő ember ilyenkor? Odahajtat egész nyugodt lélekkel a lovasok sorába; az útfélen van egy vendéglő, abba beszállásolunk, a kocsisunknak meghagyjuk, hogy kapassa meg a lovakat s magunk betérünk a tágas vendégterembe, mely már tele van borozó katonákkal; ott találunk egy még üres asztalszegletet, s aztán hozatunk magunknak azt, a mi van, bort hozzá s megvacsorálunk, s közbe németül beszélgetve, hogy vajjon milyen áron adjuk el Bécsben a hízott gőbölyeinket.

– Te! Ha ezek tudnák, hogy micsoda írás van most a zsebedben?! – dörmögém tréfásan Csernátonyhoz.

Ő pedig éppen olyan tréfás ficzkó volt, mint én.

– Már mint ez ni? – mondá, előhúzva a zsebéből a magyar kormány megbízólevelét.

– Ez annak a híres mészárosnak szól a Matzleinsdorfon? – folytatám én a tréfát. – Jó firma?

– Áll ezer ökörig. – Nagyot nevettünk rá.

S a két tréfálkozónak a hóhér kötele volt a nyakán e kedélyes vacsora alatt.

Estére érkeztünk meg Bécsbe, megszálltunk a gyors parasztok tanyáján: onnan gyalogoltunk be a városba. Bérkocsinak hire sem volt. Én akkor voltam életemben először Bécsben; de Csernátony már járatos volt a városban. Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma jó czimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: «a kőszívű ember fiai»). Arról szó sem volt, hogy rögtön beszélhessünk a főhadparancsnokkal: majd reggel. Addig is bekóboroltuk a várost, a szomorú Bécset. Az utczák kövezete még fel volt szakgatva s itt-ott halomra hányva, a mi barrikád akart lenni; a Burg-utcza házainak falán, az üzletek bezárt ajtaján meglátszottak a kartácsok nyomai, a legtöbb ajtóra fel volt írva krétával: «Szent a tulajdon». «Halál a tolvajokra»! – Aulista barátaink elmondták, hogy minő volt az utczai harczok képe: hogyan rohanták meg a hídon a diákok a tűzéreket, hogyan foglalták el az ágyúikat. Derék fiúk voltak! Ha olyan lett volna az egész bécsi nép! De a népseregből nem láttunk semmit. Egy pár barrikádnál tüzeltek s azt körülállták a nemzetőrök: azokon ki volt tűzve a német trikolor zászló (fekete, veres, sárga), egy ilyen nagy lobogó csüggött alá az István-toronyról is; de a magánházak ablakai nem igen voltak fellobogózva.

Másnap korán reggel siettünk felkeresni a bécsi forradalmi hadparancsnokot, a kinek átadtuk a magyar kormány átiratát. Felbontotta, elolvasta, fejet csóvált: azt mondotta, hogy nem érti az egész dolgot.

Mi aztán Csernátonyval elkezdtük neki élőszóval magyarázni, hogy ez egy haditerv, mely szerint a horvát bán hadserege a magyar hadsereg s a bécsi forradalmi sereg által két tűz közé lesz szorítandó és brevi manu lefegyverezendő.

Sehogy sem ment a fejébe, hogy mi köze van a bécsi forradalmi seregnek a horvát bánhoz? Előhozatta a katonai térképet s azon kimutatta gombostűkre szúrt zászlócskákkal, hogy a horvát hadsereg arczvonala egészen a magyar hadsereg felé van fordulva, azzal korrespondeál stratégicze és Bécset távolról sem fenyegeti: és így a bécsieknek semmi okuk sincs ellene táborba szállani.

Én aztán elmondtam neki, hogy Jellachich bizony nem rostokol az ő gombostűs zászlói árnyékában, hanem közeledik gyors menetben Bécs felé, a hogy tapasztaltuk.

Erre azt mondá nekem, szemüvegét megtörülve:

«Ja thut er das»? (Azt teszi-e?)

Abban a perczben lépett be egy ordináncz a szobába, egy háromfontos ágyúgolyót hozva a markában, azzal a jelentéssel, hogy ezt a horvát hadsereg egyik ütegéből lőtték át a bécsi nemzetőrök előörsére: egy nemzetőrnek a lábát meg is sértették vele.

Ez már azután csalhatlan bizonyíték volt. Nem vagyok felőle bizonyos, hogy a forradalmi hadparancsnokság visszalövette-e három fontost Jellachichnak. Hanem arról mind a ketten meggyőződtünk, hogy a bécsi forradalmi hadseregtől a magyar hadvezetés semmi támogatást nem várhat.

– Te! Az a matzleinsdorfi mészáros csakugyan áll ezer ökörig.

Most aztán az volt a tudomány, hogyan visszaszökni Bécsből, melyhez minden utat elfoglalva tart már a császári sereg.

Kossuthot nem találtuk már Pesten: ő elment Pozsonyba a hadsereghez. Csernátony maga mehetett hozzá a bécsi állapotokról értesíteni. Időközben Kossuth a Csallóközből is nagyszámú kaszás népfölkelőt szállított a magyar hadsereghez.

A magyar országgyűlés tanakodott. A vélemények meg voltak oszolva. A radikálisok azt követelték, hogy a magyar hadsereg rögtön lépje át a Lajtát s üldözze Jellachichot osztrák területen is: a mérsékeltek ezt ellenezték. A magyar hadsereg aztán így hol átkelt a Lajthán, hol visszatért, a hogy az ellenkező határozatok mozgatták.

Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbizottja jött le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy sok darabra tépett papir csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon esetre, ha Austriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a függetlenség biztosíttatik, a mivel bir Norvégia Svédországgal szemben. Kossuth nem fogadta ezt el. Így aztán másodszor is átkelt a magyar hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült Windischgrätz seregével s ez a rendezett hadsereg elébb Schwechátnál a fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi forradalmat.

Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás népfölkelőkkel, mikor az első ágyugolyó közéjük csap.

Olyan volt ez, mint egy iszonyu fölébredés egy szép álomból.

Kossuth és Petőfi.

Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem létezett indulatnak – Kossuthtal való összeköttetésem miatt.

Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó leveleiben; de ennek a tulajdonképeni okát csak én ismerem.

Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, a kit a fiatal radikális szabadelvüek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kisért argonauták között, a kik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilvánult; Petőfi hívei kalapjaikról alálengő veres strucztollakat viseltek, Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé forradalmároknak gunyoltak, mi pedig őket táblabiráknak. Irótársunk, Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek jelszava volt «nem kell táblabiró-politika».

Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál szülővárosában, Szabadszálláson; még csak a szószékre sem eresztették föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében, Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hirlapi nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz lovagias elégtételt kérni. Nagy mahumed-ember volt. Azt felelte nekünk: «no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki.»

Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek nyilvánítottuk.

Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős.) Holott Kossuthnak minden híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is, kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel birjon, egy negyedrész jobbágytelket ajándékoztak.

Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth iránt.

Kossuth pedig ignorálta Petőfit.

Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál.

Kossuth, az ideálista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a poétákat, meg a művészeket (egy mondását föl is jegyeztem); Nyáry pedig, a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatu férfi nagyon szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz.

Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a miért egy pár évvel hátrább kell nyulnom.

Kossuth, a kiadójával meghasonulva, visszalépett a Pesti Hirlap szerkesztésétől. Új lapra azonban, a hogy számított rá, az akkori kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként organum nélkül maradt hosszabb ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czimű lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak. Kossuth elfogadta az ajánlatot.

E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt csoportosult «tizek társasága» szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva.

Ekkor Frankenburg a tizeknek is azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag kivételével).

Frankenburg aztán az új év előtti előfizetési felhivásában kihirdette, hogy az Életképekben a jövő évfolyamban Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és a többiek fognak közreműködni.

Ezért Kossuth megneheztelt és visszavonta az igéretét.

Érthető volt ez. Kossuth nem szépirodalmi lapnak készült elfogadni az Életképeket, hanem a saját nemzetgazdászati politikája organumának s velünk, szépirodalmi irókkal, semmi czélja nem lehetett közreműködni.

No hát Frankenburg megvált Kossuthtól és megtartotta Petőfit és költőtársait.

De Petőfi ezt határozott megszégyenítésnek vette Kossuth részéről s ez a vett seb soha sem hegedt be a lelkén.

Mennél nagyobbra nőtt Kossuth históriai alakja, annál súlyosabban nehezedett az Petőfi mellére; a ki még azokat is, a kik ennek a szobornak a talapzatára felkapaszkodtak, ellenségei közé számitá.

De hát miért futni?

Hát bizony a mai kor közönségének mindent apróra meg kell magyarázni.

Ki érti azt meg, hogy mikor egy hadsereg meghátrál, mikor egy kormány székhelyet változtat, akkor a poéták, ujságirók, szinészek is szekérre kapjanak s fussanak a diadalmasan felvonuló ellenséges hadsereg elől? Hát üldözte valaha a világon czivilizált nemzet katonája a nemharczoló dalnokokat, művészeket? Lövöldöztek az énekes madarakra golyóval?

Nálunk megtették.

A bécsi forradalom leverése után valóságos hajtóvadászatot tartottak a hirlapirókra s igen rövid proczesszust csináltak velük. A szellem harczosait megbecsülték azzal, hogy a forradalom vezéreivel helyezték egy kategóriába. A megtorlás rémhire megelőzte jöttüket. – S nekem nagyon sok adósságom volt a rováson.

Hogy mi várt rám, ha az osztrákok kezébe jutok, azt később gróf Kreith Béla kedves barátomnak egy elmondott adatából következtethetem. – A világosi fegyverletétel katasztrófájakor egy bécsi hirlapiró, Hauk is foglyul esett. Bezárták az aradi kazamátába a többi uri emberek közé.

Hauk körülbelül olyanforma dolgokat irt a maga bécsi lapjában, mint én az enyimben. Maró szatirákat a főfőegyéniségek ellen. Hiszen csak visszhangja volt ez is, az is a közhangulatnak. Uton-útfélen dalolták a gúnyverseket. De ez az, a mit a hatalmasok nem bocsátanak meg.

A rab urak az aradi kazamátában mivel tölthették az időt? Kártyáztak. Járta a négyes tarokk, a paskevics. Ez most nagyon népszerű név lehetett Magyarországon.

Hauknak éppen nagy kártya volt a kezében. Kimondja a tuletroát pagát ultimóval, megkontrázzák, ő rekontrázza, a midőn belép az ajtón a porkoláb s gyöngéden megérinti a vállát s fülébe sug:

– Egy szóra, Herr von Hauk.

A költő leteszi a kártyáit, kérve a játszótársait, hogy várjanak, míg visszatér s kimegy a porkolábbal a folyosóra.

– Most érkezett meg az itélet, – mondja neki a porkoláb. – Önt ki fogják végezni holnap reggel hat órakor.

– Hát hisz akkor elég időm van még a pagát ultimómat kijátszani. Ma még csak délután hat óra.

A porkoláb könyörgésre fogta a dolgot:

– De én nagyon szépen kérném az urat egy kis szivességre. Nézze csak, a feleségem tegnap elment Szent-Annára, a beteg anyját meglátogatni s most kapom a tudósítást, hogy ő is veszélyesen megbetegedett, halálán van, engem kiván látni. Még ma oda kellene utaznom. Az úrnak az már ugyis mindegy, akár ma, akár holnap. Tegye meg a kedvemért, engedje magát még ma felakasztatni.

A porkoláb szemében köny csillogott. Hauk jószivű ember volt: megkönyörült rajta s megtette neki azt a kis szivességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau itéletét végrehajtatni.

… Hát bizony futottunk mindannyian, a kik az ilyen «kis szivességtételre» nem voltunk diszponálva.

A szolnoki napok.

Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Szinház szétrebbent. Maga az igazgató, Bajza, Vörösmarty társaságában elmenekült, Egressy Gábor kormánybiztos lett, az öcscse, Béni, tűzértiszt, az ifjabb Lendvay Márton honvédhadnagy volt, Telepi Tardonára vonult, a hol kis háza volt. A nőmön kívül Debreczenbe menekültek még Schodelné, az operai primadonna, Bulyovszkyné a férjével, ki ugyanakkor nősült meg, mikor én; Éder Lujza, a csendes őrült anyjával, Kovácsné, a kómika, és maga Szigligeti, a titkár, a drámaíró.

Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal. Az vett fel mindannyiunkat késő estve. Csak a személyeinket; a bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani.

A legkegyetlenebb hideg volt, a mire életemben emlékezem. Gyakran meg kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgey hadseregéhez. Egy vonat rendes katonákat szállított; veres hajtókások voltak: «Nem kell már félni! itt vannak a Dom Miguelek»! hangzott a biztató szó. A nagy hidegben is énekelték: «Ég a kunyhó, ropog a nád»! Egyszer aztán csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk megnézni, mi történt? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasábfákból tüzet kellett rakni a gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány. Heten laktunk egy szobában; velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik.

A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind Debreczen felé készültek.

Hát miért nem mentek, ha úgy siettek? Csak azért nem, a miért mi. Mert az uti málhájuk még nem jött utánuk.

Megsemmisülés.

Még nem voltam huszonnégyéves és már meg voltam semmisülve!

Nemcsak ez a nyomorult csontváz, gyarló zsigereivel, mely fölött hatalma van egy megmérhetetlen lénynek, a mit léleknek neveznek, hogy ennek a fájdalma, zsibbadása lerontja a testnek minden gyönyöreit; de az egész éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy és nincs reménye, hogy kiszabadítsa valaki.

Láttam semmivé lenni a hazát. Mint a földrengés alatt zuhant le egyik boltív a másik után. A magyar hadtestek mindenütt vereséget szenvedtek: keleten, nyugoton, északon csupa Hiób-hírek vesztett csatákról, magyarok kiirtásáról. Hallottam az országgyűlésen a jó öreg Mészáros Lázárt beszélni: «Szeretnék pinczéből felszólalni, hogy ne látszanék arczomnak pirulása». Nem ütközetről, hanem szégyenletes megfutamodásról szólt a gyászhír. Bevégezte az összeomlást a moóri ütközet, melyben Perczel Mór szenvedett elhatározó vereséget. Kétségbe kellett esni a haza sorsa felett.

Hat a szellem világa, a költészet mivé lett?

Ez az én mindenségem, a poézis szférája, melynek csillagai még most is átmelegítenek! Mivé lett? Köddé, káoszszá.

A mióta Petőfivel szakítottam, mind a ketten azon versenyeztünk egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszméket papirra vetni.

A forradalom egész korszaka alatt nem voltam képes költői művet írni. Elkezdtem egy regényt közölni az «Életképek»-ben Szomorú napok czím alatt. A harmadik közlésnél elhagyott a képzelő tehetségem. Nem tudtam szépirodalmi dolgot írni. Az az én kifogyhatatlan érczforrásom, a költői véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve lett belőle. A humorom elvadult paskvill-írássá. Megszüntem költő lenni! Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés? – Két egész év van kitörőlve költői életem folyamából; éppen a fiatalság korszaka.

A közönség is éreztette velem a lelki szétomlást. A szerkesztésem alatt megjelenő «Életképek» (tavaly még a legkedveltebb szépirodalmi lap) az utolsó évnegyedben annyira elvesztette az előfizetőit, hogy a kiadóm felmondta annak a további kiadását. A jövő évtől kezdve nem volt lapom.

Senki sem voltam, semmi sem voltam.

Debreczeni idill.

Minden pályatársamról, minden barátomról, a márcziusi napok minden szereplőjéről gondoskodott a sors. Petőfi, Vasváry, Egressy, Degré, Bulyovszky, Sükei, Lendvay, Oroszhegyi, Királyi, Irinyi, Irányi, Pompéry, Lauka, Vajda, mind-mind volt valami: képviselő, miniszteri hivatalnok, szabadcsapatvezér, honvédtiszt. Egyik Gózon bátyám, az ügyvéd (Lajos), már Parendorfnál őrnagyi rangot szerzett hősi magaviseletével, a másik Gózon bátyám, a szinész (Antal), élelmezési biztosságra kapott: – csak én rólam feledkezett meg Isten és kormány.

Egy ködös, deczemberi napon (azt hiszem, karácsony szombatján volt), a Kigyó-utczán bandukolva, szembetalálkoztam Pálffy Alberttel, a kit már régen nem láttam. Visszahökkent, a mint meglátott.

– Hát te még itt vagy? – kérdezé tőlem.

– Itt vagyok. Várom, mig a döntő ütközetet megvívjuk Buda alatt; magam is oda megyek.

Az utczaszegleteken még lógtak a plakátok, a mik ezt nagyöblű frázisokban hirdették.

– Ne higyj te a plakátoknak; nem lesz Buda alatt semmi döntő ütközet; Görgey elvonult a seregével Vácz felé: Buda is, Pest is minden oldalról nyitva van; Windischgrätz akkor vonulhat be, a mikor akar, tán még ma éjjel.

– Hát Kossuth és a kormány?

– Azok már tegnap elmentek Debreczen felé; elvitték a bankjegysajtót is és a hivatalos sürgöny nyomdáját, minden katonai felszerelést; velük ment minden ember, a kinek csak valami tudat nyomja a lelkét, hogy vétett az osztráknak. Én még ma megyek utánuk. Te is haladéktalanul siess.

S azzal, jól sejtve, hogy nekem (hónap végefelé) vajmi szűken lehet az utiköltségre valóm, a kezembe nyomott egy százas bankót: «Majd megadod, ha pénzhez jutsz».

Ez a kölcsönadott százas volt az egész utiköltségem.

Siettem haza. Elmondtam a nőmnek, a mit megtudtam.

– És most búcsút veszek tőled.

– Dehogy veszel búcsút, én is veled megyek.

S azzal összepakolta a legszükségesebbet s még aznap délután, itthagyva úri kényelmét, művészetvilágát, szerződését, eljött velem egy ismeretlen életbe, egy ismeretlen világba. Köd volt előttünk, utánunk, köröskörül; köd az égen, köd a földön, köd a jövendőben…

A tehervonatok éjjel-nappal szállították a tömérdek monturt, nyerget, bőrt és posztót, prófuntot, lisztet, a mit az ellenség elől jó volt eltakarítani. Ez volt a legelébbvaló. Az utazók málhája az utolsó. Minden érkező vonat elé kimentünk: nem jött-e meg a holmink? Senki sem tudott róla.

Igy töltöttünk el öt keserves napot Szolnokon.

A hatodik nap reggelén kétségbeesett sikoltozással tör be a szobánkba Szilágyiné, Bulyovszky anyósa: «Koldusok vagyunk! Mindenünk odaveszett; most jött meg az utolsó vonat Pestről; semmit sem hozott a mienkből»!

Az asszonyok el voltak keseredve.

– Majd utána nézek én magam! – mondám én, s a köpönyegemet nyakamba kerítve, siettem az indóházhoz. Kérdésemre, hogy megy-e még egy vonat Pestre, azt a választ kaptam, hogy megy. Felkaptam rá. Egyedül ültem az egész waggonban. Kalauz sem volt már. A czeglédi megállásnál egy szembejövő vonatot látok. Annak az ablakából egy ismerős arcz tekintett ki. Madarász József képviselő volt. Ő is rám ismert. Odakiáltott hozzám:

– Hát te hová mégy!

– Megyek Pestre, a szinésznők holmijait keresni!

– Dehogy mégy Pestre! Windischgrätz Budán van már; ugorj át frissen a mi kocsinkra; a holmik ott lesznek a zárt kocsikban.

Bizony Madarász József mentett meg ezúttal, hogy bele nem szaladtam a pokol torkába. S a szinésznők málhái csakugyan ott voltak mind ezen az utolsó vonaton. Most aztán futhattunk a fehér világba.

Rajtunk kívül még Szigligeti is együtt utazott a gyékényes szekéren. Ő is jónak látta nem várni a Windischgrätz kritikáját a «II. Rákóczy Ferencz fogsága» felől. Feleségét, gyermekeit otthon hagyta az apósánál Pesten, maga elvonult a szülőihez, a kik Biharban laktak.

Debreczenben a városháza előtt álltunk meg a szekerünkkel. Felmentünk a főbíróhoz (polgármester még akkor nem volt). Nagy volt annak a hivatala: lajstromozni az érkező idegeneket. Két íródiák alig győzte. A mint bediktáltuk a neveinket, nagy elégedetten mondá: «milyen nagy szerencse a városunkra nézve, hogy most ennyi híres ember látogat meg bennünket». (Részünkről a szerencse!) Szigligetinek kocsi kellett, a mi tovább szállítsa Biharba, nekem pedig szállás. Mind a ketten megkaptuk, a mit kivántunk. Engem elvezettek szekerestül a Nagy Péterfia-utczába s berekomendáltak Dudás uramnál, a ki hivatására nézve becsületes szűrszabó volt. Annak volt egy utczai szobája, mely kiadó volt.

– Mennyit tetszik érte kivánni?

– Húsz forintot.

– Pengőben?

– Magam is úgy értettem.

A nap hátralevő része eltelt a kipakolással. Örültünk, mikor nyugalomra térhettünk a több napi keserves út elcsigázó fáradalmai után: magunk főzte tea volt a vacsoránk.

Másnap korán reggel aztán előttünk álltak az élet komoly feladatai.

Mi lesz ma ebédre?

No ti mai világbeli hősök és heroinák! Mit mondanátok erre a kérdésre, ha nászutatok Debreczenben végződnék, a hol «összevissza két vendégfogadó van: a «Bika», meg a «Fehér ló», de már azok úgy tömve vannak menekült képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal, hogy a ki egy sóskiflit akar kapni, annak előtte való nap kell reá magát abonnálni.

«Magad uram, ha szolgád nincs»! De jó magyar közmondás ez! Ezt vettük elő. Én korán reggel nyakamba kerítettem bundámat, kimentem a vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a hentes-, mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót, zsírt, szalonnát, kalbászt, a kofaasszonyságoknál lisztet, hagymát, sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort; az mind belefért egy gyékényszatyorba, a szatyrot takarta a bunda. Ezt mind hazavittem a szállásunkra. – A szobánkban volt egy belülfűtő kemencze: annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet csillaga) olyan szépen megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a másik után, hogy én soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túrós csuszát tudott gyúrni Gertrudis királyné!

Mielőtt hozzáültünk volna, oda vetődött hozzánk Farkas Jancsi, a már említett barátunk. Nagy gurmand volt! Egészen el volt ragadtatva attól, a mit maga előtt látott. Túrós csusza! Tepertyűvel. Ő már félholtra volt csömörölve a fehérlói koszttól. Szépen kért, hogy fogadjuk el vendégnek. Volt elég! És aztán így lakomázott lukullusi módon egy primadonna, egy poéta meg egy kormánytanácsos abból, a mit egy szép asszony főzött egy belülfűtő kemenczében.

A bor is nagyon jó volt: csakhogy éppen egy kis paprika uszkált a fenekén, a mit a becsületes korcsmáros azért pergetett az italba, hogy annak több karaktere legyen.

De a jutalom sem váratott magára. A kormánytanácsos annyira meg volt elégedve a lakomával, hogy hatvan forintot ajánlott fel egy hónapra, ha őt elfogadjuk állandó kosztosának. Előre le is fizette.

Hatvan kemény forint! A mit Jókainé Laborfalvy Róza szerez a művészetével, a főzőkanalával! Van hát már hivatal! Jövedelemforrás!

Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott. Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben.

Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki valamit.

Az én Pálfordulásom.

«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító eszmékkel.

Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt: Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt.

Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól is. Ő a gyakorlat embere volt.

Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál:

– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért.

Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni?

– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat?

– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott, vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán haladj tovább.

Ez volt az egész instrukczió.

A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry.

Én aztán hozzákezdtem.

Mi volt a témám?

Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik áldozni a nemzet vérével.

Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora.

Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások ellenben nagyon felháborodtak miattuk.

A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius 15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot. (Különben is siettem volna azt visszafizetni.)

De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent vezérczikkel?

A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van ellenük, a maga módja szerint előadhatja.

Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra.

Kossuth Lajosnál.

Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden mozzanatára, mintha tegnap történt volna.

Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót.

A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le. Intett nekem, hogy üljek le én is.

Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel.

– Köszönöm, nem szivarozom.

– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a sugalmazására irta ön azokat a czikkeket?

(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?)

– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel szolgálatot teszek a nemzetemnek.

– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja?

– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is váczi napiparancsát.

Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra:

– Görgey áruló!

Én nyugodtan válaszoltam:

– Tettei az ellenkezőt bizonyítják.

Erre boszusan elfordult tőlem.

Meg akartam kérlelni.

– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos kiegyenlítésére.

Nagy füstfelleget fujt maga elé.

– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly eredménye legyen a jó szándékának.

– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést Magyarország és Ausztria közt.

Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis vártatva megszólalt:

– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket, mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk.

Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal: Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás iránti diszkréczióból.

Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s egész közel lépett hozzám.

– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál; reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé.

Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat, sem a hangot.

Aztán más hangba csapott át.

– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a végletekig nem erőszakolná a harczot.

Meg voltam győzve.

– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny lapvezérségéről.

– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe. Beszéljen Jósika Miklóssal.

Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott.

Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai napig megtartotta.

Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem.

Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja.

Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni azt, a mit ÉN irok!

Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm!

Még aznap benyujtottam a lemondásomat.

Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az esztendőm.1)

A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna valami esztergályos-műhelybe legénynek.

Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk (ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány. Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben.

Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben.

Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka.

A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres alak volt a rendőrminiszter.

A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről pedig csak a mitológia beszélt.

Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák fölfedezése.

No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket, sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott.

Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki lett rájuk mondva az itélet.

Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről.

Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta mindennap látható Windischgrätz lakásán.

Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt, fölötte volt.

Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a nyáregyházai kastély régóta otthona volt.

Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló.

A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak egyre megtartotta oroszláni mosolygását.

– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az, hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem mozdult innen.

A rendőrminiszter mérges lett.

– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek?

Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr.

– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá Kossuth.

– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt.

Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének!

Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást.

– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor egy elhinni való szó sincs bennük.

Hát persze hogy nem volt.

Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben.

Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek.

A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt: Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét, Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik: «csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és sírt.

Okos emberek között.

Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is felriasztották álmából azok a rémlátások.)

Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke.

Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal; szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel (bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok».

És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte.

Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a kiket okos embereknek nevezünk.

Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben.

Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a magántudósításaikat a homályfedte eseményekről.

Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon».

A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj. Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni.

Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni. Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába. Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.) Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona.

Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben.

Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház «közvélemény-asztala».

Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam; Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket nekem adományozta.

A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság!

Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk, Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez megmaradt jelszavunknak.

Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós), a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot, hasonlót a Márczius 15-iké-hez.

Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom.

Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett megindítani egy hasonló elevenségű napilapot.

Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép, reklám!

Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó, ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben, a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén, Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem voltam így honorálva.

S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított. Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.

Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak.

És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok évfordulóján hazaáruló legyen a nevem.

Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt rákiáltották.

És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta hiven az elrágalmaztatásom balsorsát.

Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza.

Nehéz próba.

Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott. Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom.

Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót, mikor szembekerültünk.

– Nem szeretem a sápadt arczokat!

Ez volt a megszólítása hozzám. (Az én mondásom volt ez valaha!)

Biz az enyém elég sápadt lehetett.

Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és felelt helyettem is.

– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem; tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád. Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig.

Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment.

Nagy kisértés volt ez!

Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot, lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól! Csábító ábránd!

E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz.

Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal.

Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után, melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi Madarász Lászlót elnöknek.

Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt a szájából.

Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra.

Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá:

– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár.

– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget.

– Hát a kapitányságot tanultad?

– Bizony nem én.

– Hát lovon ültél már?

– Gyermekkoromban, hintalovon.

– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy egész századot a csatába?

Nagyon le voltam forrázva.

– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék, milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a mellett, a mihez értünk.

Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra.

A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla.

Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz!

Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!»

Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a háboruban is van harcz, de az szép.

No hát nem félek!

Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának.

Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt.

Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a tartalmát.

Jól van…

Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal.

Elvittem az iratot a nyomdába.

Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk. Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra.

És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig.

Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze őket! – Én? A senki! A semmi!

Az Esti Lapok szerény félivecskéje történelmi faktorrá nőtt fel.

*

Vasváry Pál pedig haladt előre a hadak útján, a maga Rákóczy szabad csapatjával, melynek törzsét képezték a derék pillwaxi fiuk, a muzeumudvari szónokok, a lelkes barrikadőrök; mindnyájan el voltak látva jól dupla vadászpuskákkal és kardokkal. A móczok hegyei közé kellett előhatolniok.

A móczok voltak az ellenforradalom legkegyetlenebb szövetségesei, ők pusztították el Abrudbányát, Zalathnát, a honnan kiirtottak minden magyart és németet; ők gyilkolták le a tizenhárom Brádyt. Vezérük volt Janku Ávrám, a néptribun. Stratégiai tekintetek arra birták a magyar kormányt, hogy kisértse meg a lázadó móczok kibékítését, rakják le a fegyvert, térjenek hegyeik közé vissza. Szép szónak s még szebb valóságnak az oláh sem tud ellenállni. Drágoss, biharmegyei képviselő, volt a kormány teljhatalmu képviselője, a ki elvállalta e feladatot s maga felkereste Janku néptribunt a móczok táborában.

Az ő kiséretéül rendelte a kormány a Vasváry- és Hatvani-féle szabadcsapatokat. Vasváryt előreküldték Vidra felé, a hosszu Bihar hegygerincz sziklás útján, Hatvani az oláh táborral szemközt foglalt hadiállást. Egynéhány ágyuja is volt.

Drágoss békéltető kisérletének teljes sikere volt. A fellázadt móczok vezéreik felszólítására lerakták a fegyvert s pópáik szavára készek voltak a hűség esküjét is letenni a magyar kormánynak.

Minden jóra fordult volna, ha a felfuvalkodott Hatvanit meg nem szállja az ördög: a nagyravágyás ördöge. Neki nem békés kiegyezés kellett, hanem véres diadal. Az ő terve az volt, hogy egy győzelmes csatában egyszerre hadvezéri nagysággá emelkedve mint triumfátor vonuljon be dandárjával Debreczenbe s ott azután megalkossa a radikális kormányt s maga adjon irányt a világtörténetnek. – Az őrjöngő ember, mikor már a móczok lerakták a fegyvert, egyszerre közéjük ágyuztatott. Ez nem volt magyar emberhez, nem katonához, nem becsületes emberhez illő tett! Rettenetes lett a megtorlása. – A móczok legelébb is a békéltető követet, Drágosst tépték szét izekre, azután ujra felragadták a lerakott fegyvert: Hatvanit körülfogták, pocsékká zuzták, maga is ott veszett: s vele együtt Madarász Lászlónak a pretoriánus gárdája. Dicstelen kudarcz, melynek még elsiratója sem akadt.

De ugyanakkor veszett el Vasváry Pál is, a Rákóczy legiójával.

Ott, a Bihar hegygerinczén, egy kimagasló sziklatoronynál lőtték le a lováról, mielőtt a kardját kihuzhatta volna s aztán a mindenünnen körülfogott csapatját lemészárolták az utolsó emberig: hirmondó sem szabadult meg közülök. A halottakat egy halomra hányták s kőrakással betakarták: az a síremlékük.

… Tiz év mulva ott jártam e gyászos helyen, néhány jó barátommal, ugyanazon oláhoktól kalauzolva, a kik e harczban részvettek; – már ekkor békés jó emberek voltak. Azok vezettek el a kőhalomhoz, mely Vasváry Pált és a pillwaxi fiukat takarja.

Nekem is ott kellene közöttük lennem.

Ha akkor a feleségem ki nem kaczag!

Biz ott volnék együtt a többivel.

Mindenki, a kit az útja elvisz mellettük, dob rájuk egy követ.

«Azt» legalább nem érezném «most».

Bizony félünk.

Én már bevallottam, hogy féltem. Kemény Zsigmond még jobban elmondja, hogy mindnyájan féltünk, kivált mikor a «martialis törvényt» keresztülvitte Madarász az országgyülésen, mely rögtönitélt halállal sújt midenkit, a ki az ellenséggel összejátszik. Ez a törvény a mérsékelt honatyák s azoknak az ujságírója ellen hozatott; mégis egy szegény püspökladányi gazdának kellett benne keresztülakadni, a ki egy osztrák katonatisztnek a bőröndjét szállította Szolnokba a szekerén. Rajtakapták, vésztörvényszék elé állították; hasztalan védekezett szegény ember, hogy nem tudta, kié a bőrönd, hogy katonatiszté; hasztalan hivatkozott rá, hogy három fia szolgál a honvédségnél, bizony főbe lőtték azt a «martialis törvény» értelmében.

De hát nem volt nekünk egyéb félni valónk, mint egymástól félni? Hát az ellenségtől nem féltünk?

Volt is valakinek tudomása arról Debreczenben, hogy még ellenség is van a világon! Ugyan honnan tudtunk volna felőle valamit? – Postajárás nem volt a Tiszántúl (geografiailag «innen»). A kormány ugyan küldött minden hadparancsnokhoz egy-egy tollfogható poétát, hadi tudósító czimmel (én elneveztem őket «hadi pacsirtáknak»), a kiknek ott jó dolguk volt, együtt vacsoráltak a táborkarral, de hogy valaha egy közülök valami tudósítást küldött volna a magyar kormánynak, arra ugyan nem volt eset. De hogyan is küldtek volna? A futárt elcsípi az ellenség, megtalálja nála az eldugott levelet, felakasztják. A hadvezetőknek is egyéb gondjuk volt, mint a debreczenieket hogylétükről értesíteni, csak a derék Perczel Mór írt egy levelet a kormánynak, melyben valamennyi politikust mind hazaárulónak nyilvánít s szörnyen fogadkozik, hogy az egész dandárával egyenesen Debreczenbe fog nyomulni s ott mind valamennyinek hátrafelé fordíttatja a fejét. A sors szeszélye nem engedte e biztatását beváltania a druszasága miatt, mivelhogy először az egyik druszájánál, «Mórnál» verték meg, azután meg a másik druszájánál, «Berczel»-nél.

Debreczen a szélrózsa minden irányában fedetlen volt: egy svadron ulánus összefogdoshatta volna egy éjjel az egész kormányt és országgyűlést.

A kitől legközelebb lehetett félni, az volt Schlick tábornok. Ő ott állt a Tisza mellett, fél napi járóra Debreczenhez s nem állt vele más szemben, mint egy szétzilált tömeg magyar. A mi tüzérfőparancsnokunk ugyan okos sztratagémát vélt elkövetni, a mikor a tiszafüredi hidat felgyújtotta. Hej, áldotta is érte Nyáry Pál! Leégetni az álló hidat, mikor végtől-végig be van fagyva a Tisza: ott jöhet át rajta az ellenség, a hol akar! S ha a jég olvadni kezd, hogy megy vissza a Tiszán a saját hadseregünk?

Olyan napok voltak ezek, a mikor Schlicknek egy ideájába került volna, hogy a magyar kormányt elfogja. De erről a rémes eshetőségről csak egy nagy emberünknek volt sejtelme: a rendőrminiszternek. Az ő számára ott állt a városháza udvarán éjjel-nappal befogva a négylovas szekér, hogy a mint a veszedelem jelentkezik, egyszerre vágtasson Galiczia felé, a merre szabad az út. Hogy útravalóval is ellátta magát, arról már nyiltan beszéltek még az országgyűlésen is, a hol kérdőre fogták, minek váltott be ötszáz aranyat a kereskedőknél? (Nyolcz-kilencz forint volt akkoriban az ára egy körmöczinek Kossuth bankókban.) Hanem hát ez csak a «minor summa» volt; majd a nagyobb tételről beszéljünk a Zichy-féle drágaságok napirendre kerültével.

Mi tehát nem tudtunk semmit. Hát hiszen a struccz fejének is jó dolga van, mikor eldugja a homokba.

Mit tehet ilyenkor a bús magyar? Előveszi a pasziánszkártyát s kiveti rajta, hogy győznek-e a magyarok? Hol ki jön, hol nem jön ki. Az asztalon nem vetheti a bús magyar a kártyát, mert ott a feleség rétestésztát nyujt; hanem az ágyterítőn. Hát a mint már harmadszor is bukik a Napoleon grandpatiance, kemény kopogtatás hangzik az ajtón, kisérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? – Egy nyalka főhadnagy. Nem is ismerünk rá. – Csak a mikor kezet csókol a nőmnek s engemet megölel, akkor rivallunk fel: «hisz ez a mi Marczi fiunk! A kisebbik Lendvay Márton!» De hogy is ismertünk rá, mikor most már bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának s lett belőle «pik-auf» főhadnagy.

– Honnét, édes Marczi fiunk?

– Hát a Klapka táborából. Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó hírt. Visszavertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát.

De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, a mi a Marczi piros ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget!

Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután a Marczi adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a magyar sereget most már nem az öreg «Kóficz» vezette, hanem Klapka. A honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre s ott a jéghátán mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget: visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat minden vonalon s most az egész hadtest a Tisza tulsó partján foglal már állást, támadásra készen.

Hogyan történhetett meg ez a csoda?! Nem az, hogy a magyar honvéd jól verekszik, mert az nem csoda; hanem, hogy a magyar honvédet jól vezénylik, ez volt a nagy csoda!

Ennek a nyitját is megadta a mi Marczink.

Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harmincz honvéd tisztet talált elbújva, a kik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka rögtön elcsapta valamennyit s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és századosoknak.

Azok az árokba bujók mind a honatyák protekcziója mellett tiszti rangra emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az eddig vallott kudarczoknak.

Néhány nap mulva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, a kiket kegyosztás tukmált a hadseregre s helyettük kinevezték a tizedeseket, őrmestereket vezénylő tisztekké.

Radikális kura volt, de bevált!

Görgey-adomák.

Jött azután több hirmondó is a magyar táborból, még Görgey seregéből is.

Schodelnénak volt egy fia, a ki egy huszárezredben szolgált, mint főhadnagy, az került fel Debreczenbe, valami üzenettel a hadügyérséghez. Természetesen meglátogatta Nyáry Pált is.

Nyilt titok volt Nyáry Pál viszonya Schodelnéhoz: évtizedek tették azt tartóssá. Nyáry bizonyára nőűl is vette volna Schodelnét, ha az az akadály nem lett volna közöttük, hogy a művésznő férje még élt, imitt-amott lakozván a külföldön, a hol nem lehetett ellene válópört indítani.

Csak akkor került elő, a mikor Schodelné meghalt, akkor aztán élt is férji jogaival.

Schodelnének egy idősebb fia is volt, de ez még a mult évben főbelőtte magát. Az ideálisták azt mondják, hogy boldogtalan szerelemből, a reálisták ellenben, hogy boldogtalan adósságok miatt.

A Schodel-fiú aztán sokat tudott beszélni Görgeyről, a kinek a kiséretébe volt beosztva, különösen arról a szigorú fegyelemről, a melyet a fővezér egész hadseregénél fentartott. Azon a fárasztó hadmeneten, melyet Budától a bányavárosokig vezényelt, megkövetelte a honvédtisztektől, hogy ki-ki ott masirozzon a közvitézi élén s kiadta a napiparancsot, hogy senki a tisztek közül a tábort kisérő podgyász-szekerekre fel ne üljön.

Itt Schodel még egy drasticus sanctiót is elmondott a parancs ellen vétkezők büntetésére, de ezt a legilletékesebb körök megczáfolták, bár akkor közbeszéd tárgya volt: most nem jegyzem fel.

Maga a fővezér mindig nyeregben ült s végignyargalta az egész felvonuló hadoszlopot. Az ellenség hol elől támadt, hol hátul; ő mindig ott, a hol nagyobb a veszély.

Volt egy híres fekete paripája, másfél marokkal nagyobb minden rendes lónál, azon vágtatott egyik csatából a másikba. Szárnysegédei, nyargonczai alig birtak a nyomába érni.

Mikor aztán késő éjszakára megpihenhettek valahol, hirtelen elköltött frugális vacsorára, akkor sem következett a magyaroknál hagyományos poharazás. Az asztal más czélra szolgált. A tiszt uraknak (mintha nem gyalogoltak, nem lovagoltak volna eleget egész nap) még be kellett bizonyítaniok, hogy mint tudják átugrani az ebédlőasztalt félkezükre támaszkodva. Mind megtették. Hiszen kitanult tornászok voltak Görgey táborkari tisztjei. Végül aztán maga a fővezér mutatta meg, hogyan kell ezt csinálni. Ő előbb a hüvelyk újjára, majd a mutató ujjára támaszkodva vetette át magát az asztalon keresztül. Ez imponált a katonáknak.

Egy hátvédi csatában, melynek czélja volt a hadsereg felvonulásának biztosítása, maga is ott volt Görgey, az ellenség támadását visszautasító huszárcsapatot vezetve. Kiséretében volt szárnysegéde, a kit nagyon szeretett. Egy ellenséges kartácslövés, mely a lovasság közé csapott, azt szétzilálta, de egyszersmind Görgey hadsegédének lovát is leütötte; az összerogyott s lovasát is maga alá szorította. Görgey rögtön leugrott a lováról; a ló elfutott; ő maga a hadsegédéhez sietett, hogy azt kiszabadítsa a lova alól. Akkor látta, hogy a lovas maga is halott, egy kartácsgolyó a homlokát fúrta át. Elszomorodva állt meg kedves fegyvertársa hullája előtt; észre sem vette elbúsultában, hogy az úton fölfelé közeledik egy ellenséges lovascsapat. De ott volt közelében egy vén huszárja, az figyelmeztette a veszélyre.

– Tábornok úr, a svalizsérek jönnek! Meneküljön.

De a ló elfutott a visszavonuló huszárok után.

– Üljön fel tábornok úr az én lovamra! – mondá a huszár. Értem nem kár, ha levágnak.

– Csak maradj a lovadon, – mondá Görgey, – nyújtsd a kezedet, aztán vágtass.

Azzal megfogva a kezével a huszár kezét, a vágtató paripa mellett oly óriási szökésekkel haladt Görgey előre, melyek a huszár ló ugrásaival egyenlők voltak s néhány percz mulva utolérte a huszárjait. Ott azután a lovát is megtalálta. Mikor aztán éjszakára pihenőt tartottak, Görgey a csákóját lecsatolva fejéről, észrevette, hogy az keresztül van lyukasztva egy kartácsgolyó által s kirepült rajta.

– Miért nem két ujjnyival alább? – mondá szomorúan a magyar fővezér.

Egy derék ütközetben, a hol az ellenség ágyúütegei erősen tüzeltek a harczvonalban felállított honvédekre, Görgey odalovagolt eléjük, nem törődve a feje fölött búgó tekékkel. «Ne féljetek, fiúk! – biztatá a fiatal harczosokat – Csak minden tizedik golyó talál, csak minden huszadik halál!» Abban a pillanatban egy ágyúgolyó elsodort egyet a honvédek közül. «És ha talál, az a legszebb halál!» S a honvédek kiállták bátran az ágyútüzet, mig a magyar ütegek elhallgattatták az osztrákot.

Görgey kezdett mindnyájunk reménysége lenni.

A debreczeni Esti Lapok.

A debreczeni Esti Lapok történelmi nevezetességű tény volt. Még az országgyűlésen is tárgyalták. A kormány radikális tagjai követelték pörbe fogatását, a képviselőház megtagadta. Megvonták tőle a postai szétküldést, követelték a pénzbeli biztosíték letételét (a melyet egy lap sem tett le), rossz hírét költötték.

Jelenleg egyetlen egy példány van meg belőle az egész világon, a Nemzeti Muzeumban; a többit sietett mindenki elégetni, a kinek birtokában volt. Kemény Zsigmond sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi (…y). Mikor ő ezeket a memoárokat írta, akkor még javában folyt a nagy inkviziczió: nem akarta, hogy a hatóság kezébe kerülő jegyzeteivel engemet kompromittáljon. A haditörvényszék elé állított képviselők hosszú sorban azzal védekeztek biráik előtt, hogy ki-ki az Esti Lapok munkatársának vallotta magát.

Ilyen Esti Lapokat pedig nem tudott a haditörvényszék kezeügyébe kapni. Egyetlen példány létezett belőle s az a közvádló Kossalkó János birtokában volt. Kossalkó János az abszolutizmus régi hive volt; de jó szív, becsületes lélek. Azt mondá Kazinczy Gábornak: «Ha én ezt az egyetlen példányát az Esti Lapoknak a haditörvényszéknek által adnám, mindazokat, a kik az Esti Lapok munkatársának vallják magukat, bizony súlyos várfogságra itélnék; hisz az Esti Lapok még jobban buzdította a magyar nemzetet az ellenállásra, a hadsereget a vitéz küzdelemre, mint a többi lapok s abban ugyan még csak árnyékát sem találni az osztrákokkal való egyezkedésnek.» Kossalkó tehát dugaszban tartá a maga egyetlen példányát s a haditörvényszék csak azon lapok után itélt, melyek szakadatlanul hazaellenes, ellenforradalmi irányzattal vádolták a lapomat s – valamennyi vele tartó képviselőt (de sok munkatársam lett egyszerre!) felmentette. Csak Kemény Zsigmond nem hivatkozott, nem mentegette magát az auditor előtt azzal, hogy ő is írt az Esti Lapokba. Nem irt, de eszméket adott.

Kossalkó Esti Lapok példánya csak az ő halála után jutott hagyatékképen a Nemzeti Múzeum könyvtárába, a hol most örök álmát aluszsza. Legyen neki könnyü a por.

De abban az évben, melyből emlékeimet tarlózgatom, kevésbbé volt nyugodalmas sorsa az Esti Lapoknak.

De hát nem is akarta, hogy nyugodalmas legyen.

Két párt állt szemben egymással: a mérsékelt, a törvényesség, az alkotmány alapján álló, – s a radikális, a diktatúra után törekvő.

S olyat még nem látott a világ, hogy a mérsékelt párt legyen a támadó s a radikális a kétségbeesetten védekező.

Mert azok bizony már a kétségbeesés eszközei voltak, a miket Madarász ellenünkben használt.

Először keresztülvitte a marcziális törvényeket, melyek szerint a legkisebb gyanúokra vértörvényszék elé állíthattak minden hazafit; s a ki egyszer ott állt, annak már lőttek!

Azután elhatároztatá a képviselők purifikáczióját. A mely képviselő nincs jelen az országgyűlésen, az hazaáruló, annak a neve kitörlendő a képviselők sorából. (Ha ezt manapság vennék gyakorlatba!) Így lett Pázmándy Dénesből, Ghyczy Kálmánból hazaáruló.

Azután kinevezett Madarász ötven flamingót rendőrminiszteri hivatalnoknak. Ezeknek az volt a dolguk, hogy bejárják a vidéket s különösen a magyar hadcsapatokat s mindenütt elhireszteljék, hogy a debreczeni országgyűlésen egy áruló párt grasszál, mely az osztrákkal mindenáron kibékülést s a magyar hadsereg elárulását tervezi.

Itt most félbe kell szakítanom az Esti Lapokról szóló feljegyzéseimet, hogy egy piaczi jelenetről emlékezzem meg.

Egy fagyos februári napon, a mint a megírott czikkekkel a zsebemben, bandukolok a nyomda felé, nagy népsokaságot látok a piaczon. Nem csak látok, de hallok. Iszonyú lárma volt ezer meg ezer polgár torkaszakadtából. S a zsivajt magyarázták a felemelt öklök, melyek nem csak furkós botokat, de sőt baltákat, fejszéket és taglókat is forgattak a fejek fölött. Ilyennek én Debreczen népét még soha sem láttam.

Az összetódult néptömeg között látható volt egy félfödelű hintó, melyben egy férfi ült, bundájába rejtett arczczal; a bakon egy kocsis, a kinek nagy baja volt a lovaival.

Megszólítottam egy kurtasubás polgártárst:

– Vajjontén mi történjék itten?

– Voltaképpen semmi sem történjék, csak éppen az áruló Földváryt óhajtja a nép darabokra tépni.

Földváry volt az eszéki várparancsnok, a ki a rábizott várat, ostrom nélkül, védelem nélkül feladta az osztrákoknak, holott Mészáros Lázár előadása szerint még 2400 mázsa lőpora volt. Most ezt hozzák fogva Debreczenbe.

Ez még a debreczeni flegmának is sok volt.

Én láttam ezeket a dühtől lángoló arczokat, hallottam azokat az ádáz szidalmakat: soha e jelenetet el nem fogom felejteni. Osztozni akart a nép ennek az embernek a vércseppjein.

Ekkor egy hatalmas délczeg alak tört magának utat a néptömegen keresztül. Ismerte mindenki: utat nyitottak előtte. Besze János volt, a nép kedvencz szónoka. Felhágott a hintóba s mig egyik kezével a néptömegnek csendet inte, a másik hatalmas tenyerét rátette a halálra keresett fejére, kinek csak a prémes süvege látszott ki a bundagallérból. És aztán megszólalt azon a hatalmas dörgő hangján, melyet az egész piacz meghallhatott.

– Polgártársaim! Ezen ember itt oly országos nagy gonosztevő, a ki nem érdemes arra, hogy az önök tiszta kezei magukat az ő vérével bemocskolják! Ennek a bakó keze által kell kivégeztetni, itt ezen a piaczon; rémítő példaadásul minden hazaárulónak! Engedjük őtet át a büntető igazság kezének!

S a debreczeni nép becsületére mondhatom, hogy ezen szónoklat után egyszerre elcsillapult a népharag: a fejszék, balták eltüntek a kurta subák alá. A hintót a nagy delikvenssel és Besze Jánossal együtt engedték rendén behajtani a városháza kapuja alá. Földváry még azután hosszú életet élt. Jó ember volt, csakhogy éppen nem találta fel a puskaport.

Bem apó.

Igy nevezték el a katonái.

Őt is árulónak kiáltotta ki az ultrák sajtója, mikor Bécs ostroma után Budapestre menekült s egy fanatikus lengyel agyon akarta lőni, de golyója csak surolta a vezér fejét. A magyar kormány mégis kinevezte őt az Erdélybe küldött dandár fővezérének.

És Bem ezzel a hirtelen szervezett hadcsapattal két hónap alatt visszaszerezte Erdélyt, megverte Urbán tábornok hadseregét, kiűzte az orosz segédcsapatokat, szétkergette az oláh lázadókat s elfoglalta Nagy-Szebent.

És minderről a hazafiak egy szót sem tudtak ott Debreczenben két hónapig! Február 28-án találjuk az első tudósítást a lapokban Bem viselt dolgairól. Azt bizonyosan valami futár hozta, nagy kerülővel, Bukovinán keresztül, akkor aztán egész mondakör képződött a kis szürke generális alakja körül.

Január közepén már Erdély közepén járt Bem tábornok, győzelmesen előnyomuló hadseregével. Ő maga kitünő vezér volt. Nagyon jól tudta használni az ágyúit; ha látta, hogy tüzérei nem jól czéloznak, leszállt a lováról s maga irányozta az ágyucsövet. Egy csatában az osztrák gyalogság, arczvonalba sorakozva, erős sortüzeléssel tartá fel a honvédeket. Bem egy huszárcsapattal rohamot indított az osztrák gyalogság ellen. Urbán seregének leggyakorlottabb csapatja volt az, egy zászlóalj gránátos. Ezek a lovassági roham ellenében egyszerre négyszöget alakítottak: az első sor térdepel, a második előrehajol, a harmadik áll s az elébbi vállán keresztül czéloz fegyverével, gyilkos tüzelésre s vitéz szurony-csatára elkészülve. Ekkor a huszárcsapat hirtelen kétfelé szárnyal s a mögötte vágtató-repülő ágyuüteg rágyujt a kartácstüzelésre a tömegbe verődött gránátosok közé. «Oesterreichische Taktik», mondja Bem a táborkari tisztjeinek. S ezuttal jól bevált az. Az ágyutüztől szétrobbantott gránátosokat «rajta magyar!» kiáltással rohanják meg a honvédek: a szép gránátos zászlóalj felében ott vész a szuronyharczban s a csata végén a diadalmas honvédek úgy kerülnek vissza, hogy mindeniknek a fején ott ágaskodik a nagy medvebőr süveg.

Az öreg nem félt a fegyvertüztől. Úgy járt a legsürűbb golyózáporban, mint a méhész a dongó méhei között: tudja, hogy őt nem szúrják meg. Az ellenségnél is az volt a hit, hogy Bemet nem járja a golyó.

No ha a golyó nem, majd talán a kard! – Egy osztrák dragonyos tiszt, három közvitézzel elrejtőzött egy hid alá. Az út azon vitt keresztül, melyen Bem tábornok közeledett a felvonuló magyar hadsereggel. Mikor a hid közelébe ért a vezér, egyszerre előrohant a mély árokból az osztrák kapitány s kivont karddal rohanta meg az elől lovagló tábornokot. Azonban ép oly gyorsan útját állták Bem táborkari tisztjei s a vakmerő dragonyos tisztet és három társát kegyetlenül összevagdalták: meg is ölték volna, ha Bem el nem csitítja őket. «Ne bántsátok a vitézeket! Bár nekem volnának ilyen merész katonáim!»

A vakmerő dragonyos tiszt neve volt Hepberger Oszkár: méltó, hogy a neve följegyeztessék: jó katona volt. (De a magyarok mégis csak jobbak voltak, a kik összevagdalták.)

A magyar tisztek között, kik Bemet e megtámadásnál hősileg megvédelmezték, ott volt a mi most is közkedveltségű czimboránk is: doktor Csatáry Lajos, a ki még most sem ijedne meg két svalizsértől.2)

A piskii hídnál mégis csak megcsipte Bemet egy gonosz csatatéri darázs. Az ellenség heves sortüzelése között osztogatá parancsait s a közben a felemelt kezén szétzúzta a középső ujját egy puskagolyó. A tábori felcser rögtön ott termett a vezérnél, segédeszközeivel. Bem le sem szállt a lováról az operáczió alatt. «Se baj, mondá, csak egy fölösleges ujjammal kevesebb». – S engedte a szétroncsolt uját amputáltatni – s aztán folytatta a vezénylést.

Tudott kedélyes is lenni a hős vezér. Egyszer eléje hoztak egy elfogott szász legionáriust, vitéz tagját annak a nagyszebeni legiónak, mely magát «Löwen-Legionnak» nevezte s jelvényül oroszlánt viselt a sisakján. A fiatal vitéz nagyon meg volt illetődve s nem birta balsorsa fölötti könyeit visszatartani. Bem apó megvigasztalta a jámbort. Az ő ismeretes lengyel selypítő kiejtésével mondá: «wájnye nyikt májn lyiber Lyöwe» s szabadon bocsátá haza a mamájához a kedves fiút.

Ha furcsa volt Bem apó német beszédje, még furcsább volt a német hallása. Mikor a magyar kormány a nagyszebeni diadalnap után megküldé Bemnek a vitézségi érdemrendet, annak az átadásával Németh ezredest bizta meg (Németh Berczi képviselőnek az atyját). Az mondott is neki – ékes német nyelven – egy szép frázisokból összeállított dikcziót, a mit az öreg ellenvetés nélkül hallgatott végig. Csak midőn vége volt a beszédnek, akkor mondá: «nagyon sajnálom, hogy nem birom a szép hangzatos magyar nyelvet és így egy szót sem értettem belőle», Tehát a lengyel vezér azt hitte, hogy ez a huszárezredes most magyarul szónokolt előtte – a kiejtése után. Ekkor azután az ezredes elővette tarsolyából az irást s abból igyekezett a szöveget lehető német akczentussal előadni. De mikor odaért benne, hogy «die tapfere polnische und deutsche Legion», rácsapott az öreg az irásra:

«Ik (leirhatatlan szó) auf die polnisze, und deutze Legion! Nur der Ungar und der Szekler ist Soldat!»

Németh ezredes aztán nem tehetett mást, mint hogy (tiz évvel öregebb volt Bemnél) megcsókolta azt a magyar szabadságért megcsonkított drága kezet…

… De legemlékezetesebb mondása (egyuttal tette) volt Bem apónak, a mit a piski-hid előtti nehéz ütközetben hangoztatott:

«Ist die Brukken ferloren, Siebenburgen ferloren.»

Ezzel fordította meg az egész hadjárat sorsát.

A többi fel van jegyezve a történelemben.

Hősök.

A mig Bem Erdélyt visszahódította, az alatt Görgey is végrehajtá azt a csodával határos kerülő had-utját a bányavárosokon keresztül felső Magyarországig s onnan le a Tiszáig, folyton harczolva hol elől, hol hátul támadó ellenséggel, egy helyütt régi bánya alagutján át kerülve meg az ellenség erős hadállását. Bekoronázta a hadjáratot a branyiszkói szoros emlékezetes megostromlása, mely egyike a legremekebb hadmüveleteknek. Guyon Richárd (az angol nemes) volt ott a vezér, Schultz ezredes az alvezére. Ez a kitünő katona a császáriaktól lépett át a magyar hadseregbe, egészen süket volt, csak az ágyuszót hallotta meg, hanem kommandirozni tudott. Branyiszkó elfoglalása után első dolga volt a városban bált adni s arra a város előkelőségeit meghívni. Dob, trombita volt elég a tánczzenéhez. Mikor legjobban folyt éjféltájon a táncz (tisztjeink úgy járták, mintha nem is ők vették volna be aznap az ellenség tizenkét hadállását, hegynek fölfelé rohanva), jön sietve a segédtiszt s jelenti, hogy az ellenség az éj sötétjében rohamot intézett a táborozó csapatok ellen: ágyuzás hangzik… «bocsánat, hölgyeim, – mondta Schultz – egy kis kontratánczunk lesz, tessék addig fagylaltozni, mindjárt visszajövünk.» S azzal hirtelen felkötötték kardjaikat a vitézek és siettek oda, a hol az ágyu dörög. Rövid időn elhallgatott az, az éjjeli támadást visszaverték, a tisztek visszatérhettek a bálba: «No már most hölgyeim, folytathatjuk a tánczot, hogy volt hogy?» Ez a Schultz sok érdemet szerzett a hadjáratban, magyar előnevet kapott a német mellé, Báthory.

Még többet tudott beszélni a szájhagyomány Guyon Richárdról, a ki a csatamezőn nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen». A melyik tisztje azt mondta a rábizott feladatra, hogy az lehetetlen, annak pisztolyt szegzett a homlokára s aztán mindjárt lehető lett.

A mint Görgey serege egyesült Klapkáéval, a magyar kormány rögtön Debreczenbe hivatta Guyon Richardot s megbízta Komárom vára parancsnokságával.

Komárom várában baj volt. Rémhirek jártak Makk tüzérfőparancsnok árulási szándékáról s Majthényi várparancsnok ingadozásáról.

A mult nyáron alkalmam volt Majthényival személyesen találkozni. Kossuth küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy küldjön haladéktalanul gyakorlott tüzéreket az Ausztriába betörő magyar hadsereghez.

Soha sem felejtem el azt a képet, mely akkor elém tárult. Szülővárosomat láttam – háromnegyedrészben leégve: a város tornyai mind tető nélkül meredeztek a romtömeg közül, egyedül a kálvinisták tornyának veres fedele állt még épen. A dobogóhid is le volt égve s a hajóhid a szőnyi csillagháztól egyenesen a várhoz vezetett; magánfogatnak csak felsőbb engedély mellett volt szabad rajta átmenni, gyalog kellett átmennem. És én nekem nem lehetett a rommá dőlt szülővárosba bemennem; nem volt szabad megnéznem, hogy hát a mi házunk nem égett-e le? Az édes otthon! – Nem égett le – akkor. Éppen annál a keresztutczánál találta a határát a pusztító tüzvész. Sietnem kellett: minden óranegyed drága volt most. Más oka is volt annak, hogy nem lehetett annak a háznak az ajtaján belépnem. Az az én erőszakos szivem, mely választani tudott a szerető és az anya között. Egyenesen a várba siettem, felkerestem a várparancsnokot: átadtam neki Kossuth levelét. Olyan közel vitte a szeméhez, a mennyire az orra engedé. Soha sem láttam a Majthényiénál nagyobb orrot. S a fiziológusok azt mondják, hogy a nagy orr a hűség szimbóluma.