ÖTÖDIK RÉSZ. LIVIA.

A LORELEY.

Nornenstein Octavián fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidencziát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasuton ment oda, már otthon találta Octavián fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világitva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasutat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele? De azokon kivül sok félig ismerős arcz, kikkel futtában találkozott, a diplomatiai körök sikamlós parquettjein, nagynevű herczegek és grófok, előkelő prælátusok, kik a diszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. A mi nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.

– Monsieur Vendelin, mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon, nekem egy táskám is van, a mit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni.

– Óh kérem alássan, méltóztassék velem jönni.

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitudejeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy Wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.

– Itt egészen biztos helyen lesz.

Abban a Wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendberakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chequek. Ott úr lakik.

Leon az óralánczán függő kis kulcscsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihuzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e? Vendelin aztán betette azt a tresorba; rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak.

– No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyulhatni.

Leon megköszönte a szivességet, eltette a szekrénykulcsot s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a keztyűjét be tudja gombolni.

A salonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a házi urat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főurnak, s aztán rájuk bizta, hogy mulassanak egymással; maga sietett hálószobájába s csengetett a komornyikjának.

– Vendelin! Tudsz-e te lopni?

– Furcsa kérdés!

– Ennek az urnak, a ki most érkezett, útitáskája is volt.

– Azt rám bizta. Én elzártam a Wertheimszekrénybe s a kulcsot neki adtam.

– De a Wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van s a táskához hozzáférhetsz.

– Igen.

– Az a táska is be van zárva; de te azt ki tudod nyitni?

– Nem mondom, hogy nem.

– Abban a táskában van egy Párisba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?

– Aligha nem sejtek hozzá valamit.

– Annak a tartalmát betüről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.

– Ehhez nekem csak egy dolog lesz mulhatatlanul szükséges. Két órai idő, a mely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája után tudakozódni.

– Erről gondoskodva lesz.

– Miről tudom én meg azt az időt, a mikor hozzá foghatok?

– Mikor azt fogom neked mondani: «eredj, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázó szobában»:

– Elkészülök vele.

Azzal ment – theát felszolgálni a vendégeknek.

Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a sulyos titkokból, a mik lelkére vannak bizva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben neki hevülten vitatkoztak a borotvaélen tánczoló béke és háboru sorsa fölött; a portepée különösen első tenort igyekezett énekelni; azonban a fekete frakk is úgy beszélt a háboruról, mintha csak egy jótékony czélu cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen costumebe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan oszszák ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kisérték a férfiak combinátióit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen megfeledkeztek a tánczteremről miatta. Hanem a mint Leon valamelyik csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomatiával, strategiával s forditják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire: «Advocate» – «Beindlstierer» futtat a mezőn: beszélnek az «Arany Chignonról» s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az ujon érkezettől, vajjon Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton s lesz-e ott külön pavillonja? – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól, hogy az kémleli ki őket.

(«Bravó!» mondá magában Leon! «ugy én nekem a mai éj munkája nagyon meg van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell».)

Átment a tánczterembe.

Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesset, a kiről tudta, hogy itt van.

Máskor oly könnyű volt rátalálnia. A hol legélénkebb volt a raj, ott rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget; élczei, csípős aperçüi, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltünő szokott lenni, toilettje szembeszökő, s izlése a merészség határáig vállalkozó. Ahhoz is szokva volt Leon, hogy a hol ő vele találkozik Pompeia bárónő, a hölgy az első, ki az ismeretséget manifestálja s a barátság jogait igénybe veszi.

Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, a míg valahol egy szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától, melyen meghuzta magát.

Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.

Ruhája vadgalambszin selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdiszítés nélkül. Szép szőke haja egész szigoru Amalazuntha tekercsben hátra szorítva, csupán egy teknönczhajfésüvel feltüzve, mely épen oly halványsárga, mint a hajzat. Arcza halavány, tekintete részvétlen, közönyős, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.

A hajdani szeszélyes, kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni Leon; de ez a szomoru, félrevonuló alak magához igézte.

Csak azt várta, hogy a legelső kontratánczot elkezdjék. Látta, hogy Pompeia mindenkinek kosarat ad; nem akar tánczolni. Ki is találhatta az okát.

A mint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.

Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán öröm gyulladt ki arczán, a mint megismeré. Kezét nyujtá neki:

– Ah: ön rám talált!

– A bárónő igazán bujósdít játszik. Még nem is tánczol.

– A gardedameom, az altábornagyné, tánczol helyettem s én őrzöm az ő bouquetját.

– S a bárónő egész kosaras-boltot etablirozott itt, a miből a tánczrakérőket ellátja.

– Az Istenre kérem, fel ne hivjon tánczolni, mert ma minden embert a haragosaim lajstromába jegyzek, a ki ezt teszi velem.

– Nem is volt szándékom, bárónő.

– Ugy-e bár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most itt «kell» lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S még kérdezik tőlem, hogy mi bajom? Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem kérdezi, a ki egyedül nem tudja.

E közben a tánczoló párok Leont hol megtaszították, hol a schlepjeikkel sodrották el a helyéből, utoljára egy tourdesmainsnél úgy lökték hátba, hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.

– Ejh! mondá Pompeia bosszusan, gyerünk erről a helyről, hisz itt mindenki elbotlik bennünk, s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte tovább a garddedameja bokrétáját, elhagyta a táncztermet, maga után vonva Leont is.

«Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában», mondá Nornenstein Octavián fejedelem komornyikjának.

«De ugyan hova tünhetett el a leányom? aggóskodék Falbenheim altábornagy, nem látom sem a tánczosok közt, sem a helyén».

«De mi gondod neked a leányodra? Ott a gardedameje, annak a hivatala rávigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van».

Az altábornagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen harczias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha «pozdorjává törhette az ellenséget» s szerencsével játszott.

Pompeia bárónő a palota erkélyére kisértette magát Leonnal. Ott egy padra leült s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely volt, a lámpák, csillárok világát megszürték a délszaki növények virágbokrétás sürű lombjai; szerelmes pár sem választhatott volna jobb helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczzene zsibongása hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a hintórobogás szünetelt az élénk utczákon.

– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom? Ezek odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek, hanem gyülölök! S ön oly ártatlan arczot csinál hozzá: ön nem is sejti azt, hogy gyülöletem legelső tárgya ön.

– Én? bárónő! Mit tettem én, a mi ezt fejemre vonta?

– Nem az a mit tett, hanem a mit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela herczegnővel?

– Legutoljára a képviselőválasztáskor.

– A mikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta el ezt a helyet egészen?

– Bárónő!

– Kapott ön akkor egy himzett zászlót? Kaphatott volna még egy jegykendőt is!

– Nagyon téved ön, bárónő.

– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas, szives, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró álarcz, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.

– A herczegnő jegyben jár mással.

– A ki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét elfoglalni, mert félt, mert nem bizott magában, hogy ura, parancsolója tud lenni egy nőnek, ha herczegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a férfiui gyávaságot gyűlölöm, de a herczegnőben az asszonyi erélyt. A szép herczegnő így gondolkozott: «ha ezt választom, a kiért égek, ez nekem uram és hódítóm lesz; ha a másikat, a kit kinevetek, az szolgám lesz és játékszerem; majd megtartom mind a kettőt: a szolgát czímemnek, a hódítót szivemnek. Úgy lesz az jó».

– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel vádolja a herczegnőt.

– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak: hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, a ki Nornenstein Alienort szeretni tudja? Szeretni? A reágondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt. – Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú hölgynek nem csak büszkesége van; hanem szenvedélye is. S a kettő megfér szépen együtt. «Alienor» nevéből máskor is lehetett már csinálni «Leon»-t. Lehet azt tüzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?

Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Szinjáték-e az csupán, vagy valódi érzés is van mögötte?

– Oh nekünk nőknek csalhatatlan érzékeink vannak. Ön épen olyan szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott csapongna mellette s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket? engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.

– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntől egész a fegyverlerakásig félek.

– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni; mit érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, a ki maga vasalja a ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni. Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé; hanem, hogy Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e fájdalmakat? azt nem tudom.

Ez veszedelmes vallomásnak látszott.

– Bárónő! Nem jó az embernek váltót irni alá, bármily hosszu időre is; mert az egyszer mégis letelik.

– És aztán?

– Akkor fizetni kell.

– S kettőnk közül melyik a másiknak adós?

– Én vagyok az, bárónő, elismerem.

– A multakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette azt, a mit kivántam s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve, bizonynyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, a minek az értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba mennem.

– Ez végletekhez csapongás.

– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szivem. Mert, higyje el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja élete czéljául azt, hogy másnak mindig csak örömet szerezzen, magának pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint a hogy gyülölhet egy leány egy férfit, a kinek egyszer elárulta, hogy szive van s az nem vette azt észre.

Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete, hogy «segíts engem férjhez menni ahhoz, a kihez én akarok; akkor szeretni foglak téged». De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak ismerte ő Pompeiát, mint hogy ezt elhigyje neki, s sokkal ravaszabb volt ő maga, semhogy ilyen pókhálóval elhagyja fogni magát. Nem engedte képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától; a szép ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arczába melegítő langy lehelletét s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?

– No hát beszéljünk másról; szólt Pompeia, könnyű bajaderjét meztelen nyaka körül burkolva. Mit gondol ön, lesz az idén háborunk?

– Kivánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.

– Én kivánom, hogy legyen; remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy mi benne leszünk s a jövendőt előre fogom tudni.

– Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját táborszernagynak látni?

– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háboruval? Nekem csak egy gondolatom van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háboruba belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és conspirál most odabenn ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy tánczol és kártyázik, Nem: ezek imádkoznak és conspirálnak. – Ne tekintgessen ön az ajtóra; nem leskelődik utánam senki. Atyám a tarokasztalnál ül s onnan őt nem engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint a milyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tête a tête-t…; sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: «Isten szűz leányának».

– Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?

– Azt. S tudja, mit nyerek vele?

– Nem tudom; nem ismerem az értékét.

– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajjon csakugyan teljesül-e az, a mit én óhajtok: lesz-e háborunk?

– Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavián fejedelmet?

– Oh ne higyje ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein Octaviánnak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél. Megbizottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia mulatja magát mellettem, de a mellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve «partie». Ha egész ember volna! Annak még egy kiegészitő rész kell, a ki őt «valamivé» tegye. Ő enged engem hirbe hozni, csalogattatni, hizelgő reményekben élni. «Kedves kis leányomnak» nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S a világ gunyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, a kik a cyankalit olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni. Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a lámpának a fénye, a mi a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél mozdul, és Octavián rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak és Alienort elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.

– S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?

– Ott vár először is a fejedelem, a ki a ligának a feje, s a ki a szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha az actióba fog lépni. Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, a ki pupos hátu ugyan és mellbeteg, de a kinek keze Alienort a nornensteini uralkodói méltóságba visszavezeti.

– De hisz akkor ön csak azt éri el bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett Ehrenbreitsteinba fog menni.

– Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!

– Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a «qui vive?»-en.

– Lássa ön: én még a tervembe is behagytam pillantani. A gyóntatómnak nem mondom el azt, a mit önnek! pedig bigott vagyok s félek az elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése Rafaelával megtörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már most, hogy mennyivel adósom ön nekem?

Leon e perczben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, a mi egészen kedveseé volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!

Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a merészség, a mivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi «ellenséges» szándékkal az iránt, a kit szép szemeivel megigéz. Ő rá nézve nem akar nő lenni; csak tündér.

Leon sem volt gyermek.

Hanem azért mégis azt felelte a szép syrénnek erre a kérdésre:

– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi ketten ma itt?

– Világosabban szóljon.

– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviánnak Zárkány Napoleon, hogy azt útjában el kellett fognia; mert nála nélkül e fényes estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt, hogy mikor gyülöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni? s minden migrainek, görcsök s más otthonmarasztó ürügyek úgy elmultak-e örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni akkor, a midőn princz Alienort Etelvárra küldték házasodni? És harmadszor: valjon Nornenstein Octavián fejedelem azzal a szent szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk princz Alienor etelvári házasságát elrontani?

Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt nem közönséges ellenféllel van dolga.

Most még közelebb simult hozzá. Egészen oda tapadt Leon vállához.

– Nem. Mind a három kérdésre «nem!» Ön egészen le akar engem fegyverezni s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le hát legalább az egyik keztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut tőle? Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem?

Ezzel odasugott a fülébe.

– Az alatt, a míg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.

E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett Leonra, mint a ki saját vakmerő kisérletétől megrettent, s két kezével erőszakosan szorítá össze Leon kezét.

Leonnak most két teendő közt volt választania.

Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztül rontani a fényes termeken, a míg a házi úrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: «uram, önnek a házában tolvajok vannak!» s azzal sietni a rendőrhivatalba s feljelenteni a történteket; vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s aztán azt mondani neki: «édes bárónő, csak enyelegjünk itt, a meddig önnek tetszik, (nekem tetszik); hanem aztán mondja meg azoknak az uraknak, hogy soha se törjék a fejüket azon a sürgönyön, a miért kár volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az épen csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt nem hagyom elcsenni».

E kettő közül kellett volna választania.

De nem tudta megtagadni jellemének alapszinét: a hajlamot a gúnyra, a csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni azt, a ki lop. Elnézni, hogy czepeli ez a kavicscsal telt zsákot, abban a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek kártyavárat máskor is segített már építeni s mikor készen volt, ráfújt, összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni! Elvezetni a diplomatia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a posványba saját kivánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék magukat bolonddá.

Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, a miket milliók vére és könyhullatása fizet meg!

Csupán egy kisebb catastrophát látott előre, a mi utána bekövetkezik, s ezt nem sajnálta. Nornenstein felfogja bontani fiának eljegyzését Rafaelával, mihelyt nyilt útat lát maga előtt uralkodói méltóságába visszajuthatni. A Rajnaszövetség az ő tündérálma, s annak a naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy magyar mágnás czímere, azok közt elhalványul. S Leonban volt valami gonoszság, hogy ezt meghagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, a kit nem szeret, nem becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak a rangja még egy fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, a mit a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Soha sem lenne boldog Alienorral.

A gúny dæmona súgta, mit mondjon.

Csendesen mosolyogva szólt:

– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem: húzzon ki egy selyemszálat bajaderjéből és kössön meg vele, hogy el ne futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem ismétli rajtam, a mi Berlinben oly nagy zajt ütött, a sürgönyelsikkasztást? Hogy a mit az ön varázsszava ki nem vehetett belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is neheztelek érte; s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni, azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves barátomnak is, mint Octavián fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.

E közben csendesen nevetett.

Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.

– Mit nevet ön?

– Azon a sajátszerű sarcasmusán a sorsnak, hogy ugyanazon perczekben, a mikben én Falbenheim altábornagy leányának szemeiből egy titkos jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenhein altábornagy maga az én sürgönyöm kibetüzésén töri a fejét; s aztán a mily hasztalan keresem én az én cryptographiám nyitját, ép oly sikertelenül sorozza ő a maga rejtélybetüit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő épen úgy nem tud meg semmit, mint én.

– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet, szólt forró lélekzettel a leány: átadná nekem az ön rejtélyét?

Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e, vagy a szenvedély? Mi benne a ravaszság, mi az esztelen hajlam? mi a számítás, mi az önfeledtség?

Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárczát, a minek pergamenlevelei mint egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá Pompeiának:

– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának kulcsát.

Pompeiának egészen oda kellett dülnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák rezgő fényénél az irón vonásait kisérhesse, melylyel a rejtély mintáját Leon megérthetővé tette előtte, a míg megmagyarázta neki, mint történik a megoldás a «non semper idem» jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arcz arczhoz érni; a leány keze az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a titokcsomó kibontása.

– Felfogta ön, bárónő?

– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én kisértem meg a titkos irás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?

Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy figyelemmel betűzve szavakat: a titkos irás rendszere nyomán.

Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betüzze ki a talányt.

Mik lehettek e leirt szavak?

A míg azokat Leon egymás után kibetüzte, a leány arcza lassan kigyuladt, homloka kipirult s szemei megteltek könynyel. Mikor minden szót kitalált Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, a ki sír.

Ki lett megcsalva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Octavián?

… Hát Livia?!…

Ki lett meglopva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Livia?

… Hát Alienor?!…

A soupéenál diadaltól ragyogó arczczal került Pompeia Nornenstein Octavián elé.

– Kezünkben van a sürgöny másolata, sugá halkan a rendúr.

– De nálam van a titkos irás kulcsa; suttogá Pompeia.

E szóra Octavián felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán összecsücsörített száján át szívta a levegőt, a mi azt látszott kifejezni:

«– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg».

Pompeia elérté az arczkifejezést, s mutató ujja hegyével végig ütött gyöngén az összecsücsörített ajkon s ezzel megint az volt mondva:

«– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral».

Leon, a mint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?

Hát csak nem törött el.

RAGYOGÓ VESZÉLY.

Fél év mult el Etelváry Madelaine herczegasszony halála óta, a mely napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a fehér diszítéseknek; azon a napon bontották fel a herczegasszony végrendeletét is s felolvasták a hivatalos személyek, az aláiró tanuk s a meghívott hagyatékosok jelenlétében.

A herczegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.

A herczegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a cselédjeiről, azután környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig feljebb a kedvenczeire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a férjén.

Liviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a herczegnő patrociniumi joggal bírt a zajnai szent Erzsébetről czímzett zárda irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Livia foglalja el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.

Rafaela kezében tartá Livia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták előttük s úgy találta, hogy a leány reszket.

Rögtön utána Zárkány Napoleonról volt szó.

Livia szívdobogása a lázig fokozódott.

A herczegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak azok, miket most felolvastak.

Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás. Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi czélzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratából, szerelemből meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy halottól sem!

Livia szívdobogása szünni kezdett s a reszketést hőség váltotta fel.

A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka úr lett megbízva.

A hivatalos tény bevégzése után a herczeg megölelte leányát, és az arczát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított; de Liviát legutoljára hagyta. Ő előtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak is meg szokta csókolni a homlokát; hiszen fogadott leánya volt, de most már fejedelemasszonyi jelölt.

– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten, szólt Rafaela, felsóhajtva, mikor Liviával szobájába visszatért. Az én vőlegényem csak egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az enyimben… és te?

Livia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.

– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes polczot? Te nem akarsz apáczafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a dicsőséget magadtól?

– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!

Rafaela e szóra egész szenvedélylyel ölelte magához Liviát s összevissza csókolá.

– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, a mire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek, ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét. Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Külömben nekem kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla s az nekem nagy lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy az égnek szentelje magát s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön, minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.

S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.

– Látod, én is férjhez megyek; szólt Rafaela nagyot sóhajtva; pedig ha végiggondolok azon a mi rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet vegyem magaménak.

Liviának minden idege összerezzent.

Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:

– Az én uramat és megváltómat.

Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve. Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.

– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk. Belenyugodtam. Én felfogom magamat találni mindenütt. Nem várom férjemtől azt, hogy angyal legyen! s a mit más hibának tart, azt én emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mende-mondákra. Így nyugalmat biztosítok magam körül. Saját sorsom nem igen aggaszt engen; de mi lesz atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel, mint más nagyúri gyermek, a kit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernanttal az angol nyelvben? Én kis gyermek koromban is mindig az atyám nyakán csüngtem; mindenüvé elvitt magával, a hova utazott. S czipőimet ő húzta fel mindig reggel. Maga tanított az első ábéczére. Minden ruhácskámat, a miből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban felaggatva, mint egy emlékgyüjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült, ha én beléptem hozzá. Orvosának soha sem mondta el, hogy mi baja, nekem kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek, vagy iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arczára, lélekzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most? rémület, iszonyat kínozza-e? hogy felébreszszem belőle. Ki ébreszti fel őt ezentúl kinzó álmaiból?

Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arczképe állt.

– Ha magára fog maradni, egy évig nem él; suttogá a herczegnő.

Aztán egyszerre Livia felé fordult s oly gyorsan ragadta meg a leány kezét, hogy az szinte összerezzent bele.

– Hát te hová lészsz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé. Nekem férjem lesz, a ki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni valamerre: tán a hyerei szigetekre, vagy Kairóba. Kire maradsz, te kedves kicsikém?

– Az Isten majd gondot visel rám; szólt Livia nyugodtan.

– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt meg senkinek, a míg jó anyám végrendeletét fel nem bontották; mert a te elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást, vagy visszautasítod azt? Most már elindulhatok. Te megmaradsz elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól, nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza; nehány nap alatt meg kell érkeznie. Külömben ő róla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat fogsz tőlem hallani, a mikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem?

Livia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának?

A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Livia és az özvegy herczeg.

– Vezessük ketten az én jó atyámat, monda Rafaela, s egyik jobbról, másik balról akasztá magát a herczeg karjába. A haraszt alatt tavaszi ibolyát kerestek; már egy pár szál virított; a mit találtak, összetették s azt Rafaela Miksa herczeg gomblyukába tüzte.

– Az én apám egy kedves kis dandy! úgy-e Livia?

Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött; ajándékokat hozott Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, a miért Liviának semmit sem hozott s azt kivánta tőle, hogy az ajándékokat oszsza meg Liviával.

Az nap este hárman családi értekezést tartottak, Livia nélkül.

Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba s meglátogatták a családi sírboltot.

Madelaine herczegnő márványemléke ott állt már. A boldogult fekvő szobra művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt.

Imádkoztak, könyeztek mellette.

A herczeg megcsókolta a kőszobor homlokát.

Rafaela és Livia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve; a herczegnő kivette azt mindkettőjük hajából s odatette a szobor egymásra hajtott kezeibe.

Azután ő is megcsókolta a kezeket, Livia is.

Este madame Corysandenak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon talált mondani Liviának, csak szokása szerint.

Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysandenál, átadta neki egy szép újdonat új bőrtárczában az egész évre járó kegydíját, a mit a herczegnő végrendelete biztositott számára s tudatá vele, hogy rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.

Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint bárki másra, s midőn búcsúzni a herczegnőnél megjelent, ott találva Livián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba s megkimélte a társaságot minden theatralis jelenettől.

Livia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni Érezte, hogy annak jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela meg fogta a kezét és visszatartotta.

Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a hölgyeket a lépcsőkön lekisérve, Liviát minden fordulónál jobb kéz felül ereszsze.

Liviának feltünt, hogy Alienor eddigi kaczér udvarlói modora egyszerre hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.

Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Livia, a herczeg és Alienor.

Rafaela előre bocsátá az atyját és Liviát.

– Gyönyörüen ül a lovon ez a kedves teremtés; mondá Alienornak elég hallhatólag.

Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott, átöltözni.

Rafaela hamarább készen volt a maga toilettjével, mint Livia. Ő sietett át amahhoz. A mit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.

– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ád.

– Hát azt akarja a herczegnő, hogy matrónás külsőm legyen.

– Megállapodottabb. Komolyabb. Így.

S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira, hogy idősebbnek tessék.

Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka úr nem voltak ma hivatalosak.

A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak szükségből keresi azt a tárgyat, a miről beszédet kezd. Más van a fejében.

Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog beszélni, a miért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela gyöngéden szigorú intése. A herczeget nem szabad izgatni e hírekkel.

Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa herczegre nézve az ebéd utáni óra az a boldog idő, a melyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az. Ilyenkor, a mint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek drága pillanatok, a miket féltve kell őrizni.

A két leány ott maradt mellette.

Rafaela odaült a szék karjára s legyezőjével hüsselte az alvót.

– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsőült arcz! Ez a kimondhatlan szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá, valóságos glóriát látok arcza körül. Van-e ennél szebb férfi a világon valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon villanyos rángások czikáznak át; lélekzete szakgatott lesz; öklei reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh hányszor imádkoztam el róla e lidércznyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet összetenni a szive fölött, aztán rebegni: «óh Isten, légy hozzá irgalmas! Amen!» Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arcza mosolyogni kezd. Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet szive fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.

Az alvó jobb kezét felemelte s a szive fölött imádkozó kezeket hirtelen eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:

«Óh Rafaela!»

Azok Livia kezei voltak.

Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy perczre föltekintett:

«Kegyed az, Livia? köszönöm.»

Livia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó szive fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel nem ébredt.

Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herczeg.

Este whiszthez készültek.

Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától, mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, külön vonattal. Veszély a késedelemben.

Ennek tehát rögtön pakolni kellett.

– Azért nem bomlik meg az asztal, mondá Rafaela, mikor vőlegénye bucsút vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából). Játszunk hárman, egy szalmabábbal.

A herczeg örült az indítványnak, mint egy gyermek.

– Játszunk hárman! Jó lesz!

– Az én társam lesz a szalmabáb.

A herczeg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is sarcasmus. Ebben az volt: «tartok tőle, hogy a tied lesz!»

– Ti pedig együtt lesztek Liviával.

A herczeg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.

– Ah milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.

Abban a perczben pedig már nem kellett a herczegnek attól tartani, a miért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani. A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog ő hozzá visszajönni többet; a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi czímer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember; s ezek nagyon vágynak egymás kebelére borulni.

A herczeg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt Livia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a herczeg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal alatt, a min aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. Máskor a herczegre nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.

Sokáig tartott a játék. A herczegnek egész öröme telt benne, hogy ő és Livia sok pénzt elnyertek Rafaelától és a szalmabábjától.

Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herczeget, hogy már ideje lesz a lefekvésre gondolni.

A jó éj kivánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s épen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Liviától.

Másnap már korán reggel felkölteté Liviát Rafaela.

A herczegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy a mint a hajnal hasadt, rögtön felkelt; igen egyszerű házi öltönyt vett magára, s aztán Liviával együtt lekocsizott a parkba; ott volt egy tó, melynek vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán ketten gyalog visszamentek a palotába.

– Használjuk fel még a rövid időt; monda Rafaela e napon Liviának, úgy sem soká tart már ez az örömem is.

Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herczeggel. A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki, hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön!

– Hogyan? Te már fenn vagy?

– Az éjjel igen jól aludtam s azért korán lehetett kelnem.

– S nem várhattál bennünket haza s elénk jöttél?

– Úgy van.

– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Oh mint szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!

– Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.

– Oh de nem úgy, a hogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!

A herczegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával beszélt.

Ez nap a reggelizés után Rafaela Liviát vállánál átölelve, a saját szobájába vitte s aztán leültette a balsacra.

– Igy. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj herczegnőnek.

– Jól van; kis mama.

– Semmi kis mama! Te nem vagy kis leány többé; te nagy, eladó leány vagy. Én téged férjhez akarlak adni.

– Ah!

– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz. Hiszed-e, hogy én szeretlek?

– Sőt bizonyosan tudom, herczegnő.

– Már megint «herczegnő!»

– Kedves Rafaela!

– Hát hogyan szeretlek?

– Mint édes testvérét.

– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édes anyámat. Livia! Én téged édes anyámmá akarlak tenni.

– Herczegnő!

– Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.

Livia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.

– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese… Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam kifejezést? Atyám ötven éves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az vagyok. És én tudnék oly férfit, a milyen ő, egész lelkemből szeretni. – De hát szerelmet kivánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget. Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány törvényszéke előtt halálra van itélve. Ki van rá mondva, hogy rendes körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán kettőig is; szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én másra gondoltam, arra, a mit szent József-házasságnak neveznek. A minek köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, a mi nem tartozik a csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben s nem cserélnéd el a birtokát semmi hizelgő ifjonczért. Ha ő még egyszer boldog lenne! És te általad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arczvonásait! Ha a boldogságot, mit évtizedeken át megvont tőle a sors, most későre tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre mindent. Maradjunk csak a jelennél. Engem boldogtalanít az a gondolat, hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik arról, a mit érez, a mint nem kérkedik azzal, a mit tesz. Élete egy folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ; de a melyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása; mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna? azt csak a férfikönyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod. Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott herczegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? de szólok az ő martyrkoronájáról. Oszszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh fogadd el férjül az én szegény atyámat!

Livia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsujtják a hulló csillagok!

Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.

Rafaela nem is várt tőle feleletet.

– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom; mert magam is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után találkoztunk, mit mondtam neked? Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam egyszerre te rád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul. De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, a kiket közelből s messziről ismerek, az élő pokol volnának ő rá nézve; kínoznák szeszélyeikkel, s a mely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, a ki mint egy oltárkép jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Soha sem árultad el egy sóhajtással is, hogy szivednek valami titkos vágya lehet. Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam. Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, a mit nem tudnék megbocsátani!

(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, a kit vágytársnéjának hisz? s Livia őt még most is annak hiszi!)

– Én azt gondoltam, folytatá Rafaela. Ime itt van egy hölgy, a minőt valaki leimádkozhat az égből, a kinek gyermekkorától a mai napig minden gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt, maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvencze volt. Ha én roszszalkodtam, azt mondta: «nézd, Livia milyen jó!» Ő szeret téged. Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta: «igazad van. Csak a czíme változnék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon korában lenne szabad ismét. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?»

Livia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.

– Ne szólj; ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit felelj? Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is azokkal. Nézd ezeket a leveleket, a miket rokonaimnak, nagynénéneimnek írtam s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül? Elolvashatod, hogy mit feleltek rá? Megtudhatod, hogy mi véleménynyel vannak felőled. Nyilt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang magas köreiben. «A magyar főnemesség társasága csak a nem-nemes előélet irányában ismer zárfalakat;» így szól az egyik. A másik példákat sorol fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta kastélyunkban megfordulni, azok mind «leánynézőbe» jöttek. S te nem is tudtál a felől, hogy téged megbirálni jöttek ide. Egytől-egyig mind meghódítva mentek el innen s üdvöt kivántak nekem e sugallatomért… A legutolsók voltak Nornensteinék, a kikkel e tervemet közöltem. Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége előtt s Octavián fejedelem azt kivánja, hogy a midőn fia engem oltárhoz vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.

Livia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.

Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela ott állt mellette az orvossal.

Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.

– Óh milyen gyermek vagy te! szólt feddő hangon hozzá. Ugy-e orvos úr, nem lesz semmi baja?

Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítni sem kell, elmúlik magától.

– Kérem doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.

Azután, hogy egyedül maradt Liviával, azt mondá neki:

– Kivánsz valamit kedvesem?

– Aludni, rebegé a leány.

Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá vánkosait feje alatt, Livia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá azt.

Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:

– Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.

Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.

Ah dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány. De arczra borulva zokogni ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit s attól az újjáról lehúzott vékony karikagyürűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.

Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.

Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, a mit a sors eléje vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?

Ime a legnemesebb férfi kinálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, a mije van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek, úgy elhatározása nem lehet kétséges. Herczegnővé lenni, a köztisztelet legmagasabb polczára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is azokat, a kik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni azért a férfiért, a kit csak bámulni és tisztelni tanult; s ha azt kivánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené kivánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh ez rettenetes! S hogy válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: «nem!» Mi okot adjon rá? Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok, a kik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő birái elől, a kik azt fogják rá kimondani: «neved vagy bűnös, vagy bolond?»

Óh valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor, a midőn Nornenstein bádeni tánczestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Loreley ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele; hanem elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg? s aztán szépen leül levelet írni Liviához, a hogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkisértés nehéz órájában s büszkén, üdvözülten mondhatná: «nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyürű nászjegyem, s nincs az a herczegi koronája a kerek földnek, a miért én ezt elcseréljem!» – Akkor nem volna kénytelen eltakart orczával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?

Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Liviát szobájában, hogy szokott najadi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta s Livia asztalán egy levelét, mely hozzá volt czimezve.

Felszakítá a levelet sebesen s ezt olvasá belőle:

«Imádott herczegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen; de nem hálátlan. –»

Egyéb semmi.

Mikor ment el, és mely úton? azt nem tudta megmondani senki.

Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.

Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.

Senki sem látta őt elmenni.

Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanuja nem akadt hoválétének.

Mi üldözhette oly nagyon?

AZ OROSZLÁN, A KIT MEGÜTNEK.

– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük: mondá a herczeg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. «Ő szeretett valakit.»

– De ki lehetett az, a kit jobban szeressen, mint engem? Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia én előttem? S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.

– Soha sem bocsátom ezt meg magamnak.

Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.

Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, a mint visszajön; csak kegyetlen tréfa volt az egész; még éjjel is felkelt álmából s átment Livia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott? hátha visszatért már?

Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak, rossz szivűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét, s ezzel a személyválogató igazságtalan biróval mondatott itéletet az eltávozottra: «Ő el tudott utasítani egy herczegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Izlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S ime nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herczeg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, a mit bevallani nem szabad!»

S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midön atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a herczegnek igen rossz éjszakája volt.

Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.

A kiről azt mondta pár nap előtt: «az én apám egy kis dandy!» kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.

(«Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!»)

Rafaela egy perczre sem hagyta a herczeget egyedül; igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt saját közelgő menyegzőjéről; hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni; dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte; kiváncsiságot árult el megláthatni a tündér szép nornensteini székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével; felfogta a ragyogás sugarait arczával, hogy annak viszfényét a beteg arczára vethesse.

Ebéd után, mely a herczegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herczeg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott s azt mondá: «te vagy itt Rafaela?»

(«Csak én vagyok itt!»)

Rafaela már kezdte gyűlölni Liviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszakgatott arról a fehér rózsáról, a melyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sirboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.

Póstakürt szólt a park útján végig; a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a herczegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van; – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól; hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.

Dumka úr kitalálta gondolatját s végig tekintve a levelek czímein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a herczegnő számára azok közt semmi sincs.

Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, a mi a park közepén a szökőkutat körülveszi; hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig?

De alig tette meg a kerülő fele útját, a midőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a herczegnő felé.

Nagy dolognak kellett történni!

– Kegyelmes herczegnő! Siessen, az Istenért! A herczeg rögtön meghal.

– Irgalom Istene! Sikolta fel Rafaela s aztán nem kérdezősködőtt tovább, hanem elfogta Dumka úr karját s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.

Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.

A herczeg karszékében feküdt s szakgatott, taszító lélekzetvétele tanusítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veriték gyöngyözött. Néha megnyiltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.

Rafaela oda térdelt eléje.

– Atyám! Mi történt veled?

Az orvos felelt helyette.

– A herczeg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel; a midőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.

Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.

A czímer a papiron már tudatá vele, kitől jön az? A cserkoszorús vadember e jelmondattal: «In fortitudine virtus» (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.

A levelet Octavián fejedelem irta. Rafaela elolvasta azt.

«Kegyelmes herczeg!»

«Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándékát Etelváry Rafaela herczegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó herczegkisasszonya iránt, hanem az európai constellátiók, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politika kényszerüségnek. A boldogságnak hátrálni kell a «missió» előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, midőn ily missióval ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.»

«Fogadja stb.»

Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére s kezei közé szorítá jobbját.

– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rabláncz esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, a ki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Oh ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szivedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!

Sikerült neki.

A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hirre, megenyhül egy sikerült tréfától.

Miksa herczeg felemelkedett fektéből s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arczába.

Aztán keserüen felsóhajtott.

– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?

A főúr ennél a szónál egészen elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.

– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet; míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettűk; míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk nagygyálételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, muzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal iratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet sem tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról, mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég; ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, a kinek csak hűséget esküdtek; s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített ballerinák nevei sincsenek, mint az övékén.

– Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!

– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. A ki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem oda megyek hozzájuk, a hol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai constellatiókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!

A herczeg arcza lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel s öklével szive fölé vert; mintha végtusára hivná ezt az ő legnagyobb ellenségét.

Rafaela odaborult keblére.

– Óh atyám! édes jó atyám!

– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés; de azt hittem: szeretitek egymást s nem akartam elszakítani, a mit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenbe vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok meg még nekik! Ne higyjék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó lehelletemmel ráfujok kártyavárukra s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.

Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.

– Kegyelmes uram, szólt az orvos, az önnek halálát okozhatja.

– Akkor csak az történik velem, a mi a jó katonával, a ki a csatatéren hal meg. Készüljön utra, a ki velem akar jönni.

Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.

Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet, addig, a mig küzd, addig, a míg össze nem rogy.

MOST JÖVÖK ÉN!

Most jövök én! E szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga strategiai lumene, midőn ki lett betűzve a megnyert sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé; most a kard fog vezényelni.

– Csak lassan a testtel! mondá neki Nornenstein Octavián. Nem kell azt a kardot még zörgetni. «Si vis bellum, para pacem.» Nekünk a nagy hadvezér, Józsué jelszavára van szükségünk: «állj meg nap!» a míg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik; a végett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan paniqueot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk; s a hol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a hadi tervünkbe illik, hogy azok, a kiké a «szó» és a «toll», még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párisban hadd játszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet; Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig az alatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, a mit mi teszünk; mi pedig, hogy tegyük meg, a mit ők eltagadnak.

– Igy már szeretem a magyarázatot.

– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahivni s eljegyzését felbontani.

– És Etelváry herczeggel mi történik?

– Azoknak az embereknek, a kik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában? Ők adják a közkatonát s többet nincs rá gondjuk.

– De hátha szeretik egymást?

– Kik? A képviselők a közkatonákat?

– De ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.

– Ugyan! ugyan édes báró! Hát szokták azt valahol? Ön tud sakkozni? úgy-e, ha egy parasztot bevihettek az első sorba; felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre a terre nyargalni Ehrenbreitsteinba; ott a rég tervezett eljegyzést a princessel végrehajtani.

– Lesz-e hozzá kedve? A princesse nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől.

– A természettől megtagadott «Staffirung» hiányát kipótolja az atyai «kelengye». Ha valaki princesse, akkor okvetlenül szép.

– Azt is mondják, hogy igen csipős természete van: a környezete nem képes kiállani.

– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserüséget tudjon okozni.

– Ez hát az ő dolguk lesz.

– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor missióját; azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség aegise alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!

– Kivéve Zárkány Napoleont, a ki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, a mit mi valamennyien szőttünk.

– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.

– Aztán tovább?

– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe s a welf hivek táborában kiosztja az ordre du bataillet. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párisba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomatiai titkot. Az alatt én a bankárconsortiumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasutvállalat czíme alatt; s mikor az megvan: akkor jön azután Falbenheim táborszernagy.

Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hizelgő czímelőlegezésre.

– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.

– A mint Alienor hazaérkezik.

Másnap már Badenben volt Alienor.

– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?

Octavián fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa herczegnek irt.

– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.

– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellenek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogják hajigálni. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe.

– Légy mulattatóbb.

– Az leszek. Még ma este útrakelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suitejével; ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában; míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.

– Potz element! Még szinpadi costumeöt is kapok?

– A perronnál a nornensteini hymnust fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.

– Ismerem. A «hymenaeus»-t a «Kék szakáll»-ból.

– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.

– Hát ne kómizálj mindig.

– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.

– Ugy! Ez már elég komoly dolog.

– Arczképét tekintsd meg. Itt van.

– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.

– Gyermek vagy, ha azt hiszed; a rút leányokból lesznek a legkaczérabb nők, kedvező körülmények között.

– De ezzel meg egészen elijesztesz.

– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a franczia herczeg, a ki a felesége hálószobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: «comment? Sans y étre obligé?» nagyon hasonlít te hozzád.

– No hát tovább!

– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánló levelekkel és további utasításokkal, a miket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy a mit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek souverain urává fog tenni.

– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.

– Hát hiszen más ember is meghal.

– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.

– Hogy mennyire komoly e missió, a mit rád bizok: azt megitélheted abból, hogy az összeg, a mit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy fél millió.

– Ez már «hagyja magát hallani».

– Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsselben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e, vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket; de ezer látcső kisér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Te rólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz, Párisba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseaut; a nagykövetnél, az udvarnál «Schwarzer Pétert» játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzd meg őket: notorius «tékozló fiú». Ez álcza alatt végrehajthatod a komoly küldetést, a mit «Brutus»-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt utikészületed becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jösz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod s én majd keresek mást, a kit ezzel megbizzak; te pedig mehetsz haza Budapestre s folytathatod a «váltónyargalást», a mit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.

– Hahaha! öreg! szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet; még a dzsidás jelmezedet is; s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.

Octavián fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.

– No! Ne nyald le a képemről a festéket!

… Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor; legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem vive magával.

«Most jövök én…»

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó altábornagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ez úttal.

– Három ezer milliom tüzes ördög és pokol! E rettentő üdvözlettel kivánt másnap jó reggelt Falbenheim altábornagy Nornenstein Octavián fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.

– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedélylyel veré theás csészéje aljába a szivarhamut.

– Hallatlan gyalázat ez, uram! szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.

– No, mi az?

– Az, hogy princz Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.

Már erre a szóra Octavián fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott s az égő szivart belehajítá a theába.

– Az nem igaz! ordítá vissza. Az ön leánya szöktette el Alienort!

– Az mindegy ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!

– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, a kinek a leányát el kell vennie.

– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.

– A kék úr Istenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte olyan szabadelvűen! tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a catastropha.

– Csak catastropha! Ez nem catastropha! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor, meg ezerszer?

– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még csak álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!

– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utána megyek a princznek s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.

– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.

– Uram!

– Nos mit uram?

– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.

– Tudom. De abból nem lesz semmi. «Vérségből» való princzek rangjukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.

– Ez sértés ellenem és leányom ellen!

– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hizelkedő kedvemben legyek ma?

– Ezért önnek meg kell velem verekedni!

– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal; egy szétvert hadsereggel; egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó altábornagyot, lecsatolta oldaláról a kardot s odadobta azt Nornenstein Octavián fejedelem asztalára.

– Itt van! tehát tessék! szólt mélyen elérzékenyülve. Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.

Nornensteint az altábornagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.

– Még utoljára ön fog itt sirva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy herczegasszonynyal, a leggazdagabb, leghatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…

– Falbenheim baronessel. Remélem.

– Igen baronessel, a kinél még csak kezdődik az ember…

– Az ön fiánál meg már végződik az ember!

Ekkor meg Octavián kapta fel a kardot s csapta oda az asztalhoz.

– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlanul hagyni!

– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihivás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak s egymást összekaszabolják, a midőn épen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin, szinpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálczán levelet hozva Octavián fejedelem számára.

A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.

– Egy levél, magasság! szólt mosolyogva Vendelin.

Octavián fejedelem elkapta azt a tálczáról s feltette orrcsiptetőjét.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: «Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronessel, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a menyegzői útra s egyenesen Párisba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kisér. Irtam Falbenheimnak is. Egyébiránt a mit rám biztál, azt hiven elvégzem stb. stb.»

– Most már készen vagyunk, dörmögé Octavián, harminczkétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.

– Nos! mi az? kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.

– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellentiádat e levélnek a párja. Egyébiránt megmondhatom: a princz nőül vette már a baronesset. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a dispensatiót. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela herczegnővel járt jegyben. Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. Hanem most kezdődik a jó mulatság. Ez a futó bolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintézni való van Dél-Németországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni; a helyett szalad egyenesen Párisba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk Salinenscheinjaival s a háromszázharmincz nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja altábornagy úr, hogy «most jövök én!» Hanem én meg elmegyek. Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet; megyünk medvevadászni Mármarosba.

Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.

Octavián pedig dehogy készült vadászatra menni; levágta magát a karszékébe nagy búsan s az öklére támasztotta fejét.

Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot; mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől; s rakott mindent sorba; míg egyszer aztán Octavián olyat ütött az asztalra, hogy minden edény tánczrakerekedett rajta.

– Ne boszants a készületeiddel.

– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?

– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok; én pedig már meg vagyok lőve!

– Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen. Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavián fejedelemnek:

– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, a kit princz Alienor tartott keresztvizre, Pompeia baronesset hivatni keresztanyának?

TÁNCZ A VULKÁN FELETT.

Leon Párisba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.

Ott talált már egy csomó táviratot, a miknek titkos írása az általa elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték azon nézeteket, a miket ő már élőszóval is elmondott, s a miknek összesége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.

Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint a kiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, a kit valaki jónak látott rászedni.

Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy benyomásról, a mit a szajnaparti világváros gyakorolt rá. Egy város, a melynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló áloe, szemmelláthatólag nő, melyben még a mi kőből van, az is ujjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett; szellemével meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket, melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a dicsőségnek, classicus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, a kiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre tőle.

Most épen ilyen szivdobogás ideje volt.

A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a boulevardokat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt le a toursi törvényszék előtt s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége volt e kornak, hogy egy császári herczeg tanukat esket sorba annak a bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont s egy republikanus vezér minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva lett volna annak. Ha egy csepp caesári vér lett volna az egyikben, s egy csepp cassiusi chylus a másodikban, épen megfordítva kellett volna allegálniok.)

Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy «tömegszínjáték» a plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifestummal. A szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok dicséretesen működtek.

A kőzönség megunta ezt is.

Egy pár napig megtette hatását az a hír, hogy a császár megint beteg. Harmadnapra csak megint meg kellett neki gyógyulni.

Előkeresték az ócska darabokat a repertoirból. Hátha nem ismer rá a közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak egy összeesküvőt, a ki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a longchampsi lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeesküvés feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni, nagyon természetesen, Londonba; hanem fogtak helyette egy csoport stereotyp összeesküvőt, a kiknek kenyérkeresetük volt a gyanuból befogatás czíme alatti ingyen kitelelés.

De összeesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál. Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Templeben döntöttek fel két omnibuszt, barrikádépítéshez; másik nap a rue St.-Martinban állt elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a chateau d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’ Afrique ezrednek egy, providentialis véletlenből épen közel levő escadronja megjelent a helyszínén s az emeutöt szétverve, a mouchardok segélyével egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.

Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek csatakiáltása alatt az «engesztelhetetlenek» manifestumai, az orleansok petitiói, a börze lamentója a szent gothardi vasút miatt, sőt még a püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak egyesülni.

Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbizóinak; s egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomatiai körökben.

A külügyminiszteriumnál volt egy úr, a ki Leonnal egyszerre benső barátságot kötött; Vicomte de Brancardiernek hitták, ép olyan bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről. Eleven, ruganyos alak, mindig jó kedvű és jó barát, lelkesült és fellobbanó: a mellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben állt, hogy az ő ressortja a külügy tekintetében épen Magyarországról szerezni informatiókat, mint a hogy voltak mások, a kik Dániát, a Skandinávországokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy térkép nélkül.

Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier meghallotta Leonról, hogy ő «hongrois», sietett őt szivélyesen üdvözölni és megrázta a kezét.

– Igy ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?

Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre; de új barátja hirtelen kimagyarázta magát alaposan.

– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél külömböző: az oroszok köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét; a lengyelek meghajtják a térdüket s a kezüket leeresztik a földig; a törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor; az olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak; a berliniek azt mondják «morjen», a mi azt teszi, hogy «majd holnap!»; a bécsiek pedig azzal insultálják egymást találkozáskor, hogy «nekem van becsületem». (Ich habe die Ehre) A samoyedek az orrukat értetik össze…

Mikor már a samoyedekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.

– Oh mi nálunk pedig a «karikás parola» járja. Megfogjuk az üdvözöltnek a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutató ujjunkkal egy karikát rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk s akkor csapunk bele kézszorításra.

– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah ezt Ollivier legközelebbi estélyén produkálni fogom. Ön «hongrois», vagy «magyar»? Mert én tudom jól, hogy ez nagy különbség. A hongroisk az aristocraták, az uralkodó faj; a «magyarok» pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?

– Úgy: valami a kettő között, olyan mestiz.

– Ah! Ez naiv. Egy fehér mestiz! Én nagyon jól ismerem Magyarországot; utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és kék szeműek. Egygyel utaztam a gőzhajón Galaczig s attól megtanultam, hogy a «dix» magyarul is «tíz», hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan mondják magyarul azt, hogy «je vous aime», az nagyon rosszul hangzik, azt mondta hogy «nix tájts»!

– Azt nekem is mondták már.

– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, úgy-e bár? Külömben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencznek is ezüst kardot ajándékozni?

– No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.

– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború esetén talpra áll legalább egy millió?

– Különösen reggel, mikor fölkel.

– Megvannak még azok a régi harczos osztályok: a gouillachok, a chiquauchok és a cannasseok? a kik a fejszéjükkel, mint a bomeranggal úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.

Leon rettegett, hogy most mindjárt a «mamelukokról» fog tudakozódni s az több lesz, mint tréfa.

Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.

– Micsoda külömbséget talál ön a bécsi, berlini és a párisi benyomások között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép hangulata mint hatott önre? mert ezt egy idegen, a kire nézve mind a három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború eshetősége iránt?

– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, «minket okvetlenül megvernek, akárki ellen háborúba megyünk» s ezt mondja derült jó kedvvel. A párisi azt mondja: «mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk», s ezt mondja keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi igen nagy phlegmával.

– Hát a magyarok?

– Azoknak két világhirű tábornokuk van: az egyik vasútat épít, a másik csatornát ás, a többi meg ezeknek segít.

Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve Leonnak, mondá:

– «Mon ami: az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait eltitkolja vele»! ezt mondja Talleyrand.

– Ki az a Talleyrand? kérdé Leon ártatlan képpel.

Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.

– Az egy udvari szabó a Palais royalban.

– Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.

A vicomte erre ruganyos léptekkel körültánczolta Leont, s a közben védnöki oktatással mondá neki:

– Mon cher ami, még egy historiai datummal akarom önt gazdagítani. Az első franczia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a hadsereg szűkölködik, s e miatt zúgolódik; küldjenek neki kenyeret, csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: «se kenyeret, se csízmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab marseillaiset, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek»! Hanem ehhez a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az megszokta kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres zeneszerzőjük, mint a francziáknak volt Rouget de L’isle; ez a nagyhírű Rákóczy, a ki azt a Berlioz-féle marschot írta: szólítsák fel Rákóczyt, hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, oszsza ki azt közöttük egy magyar Robespierre.

– Csakhogy mi nekünk nincsen Robespierreünk; nekünk csak «schwarzer Peterünk» van.

– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persifflál! s én csak most veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról: egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des lilasba; ott tartsuk készen a tilburymat, s ha valami emeute talál kiütni valahol az éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének ottan.

– Farceur va! Adta vissza neki Leon. Hiszen nincsenek azok a puskák golyóra töltve.

Egyszer úgy éjfélután a Closerie des lilas mulatozó köreinek csakugyan meglett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hirrel riaszták fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt: «fél Páris tűzlángban áll».

Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utczára s a mit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a tornyokat.

– Nos, mon ami! szólt vicomte Brancardier Leonhoz: ez csak nem komédia többé?

– Nem. Ez csak kivilágítás.

– Jön velem oda?

– Hogy ne mennék?

Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe a gyeplőt s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.

Egész Páris talpon volt már. A pompiérek vágtattak tűzoltókészleteikkel, trombitaszó mellett az utczákon végig; dzsidások, cuirassierek robogtak zárt phalanxban, fegyver a kézben; bérkocsik, úri fogatok űzték egymást, a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészet toilettekben. A kiváncsiság nem ismeri a félelmet.

Pedig a lárma nagy volt. «A Mont Parnass ég!» «A lázadók felgyújtották a rue des gobelinest!» «A rue Mouffetardban torlaszokat emeltek és harczolnak!»

A vicomte tilburyja a Mouffetard utczai irányt választá.

A mint e hosszú egyenes utczába kiértek, azt egész végig bevilágította a tűz.

– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a zendülést, félvárost gyujtanak fel.

– Azt mondom, hogy ez a tűz legalább fél napi járásra van Páristól.

– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide világítson.

– Miért ne? Hiszen «vulkánon tánczolunk».

Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni maguk előtt.

«A tűz kívül van az erődítési vonalakon», hangzott eléjük.

Lovas csendőrök jöttek szemközt s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleauban van: ott ég ezer acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párishoz.

A kinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párisi forradalom helyett fontainebleaui erdőégést lásson, az gondoskodott a visszafordulásról: a mi nem történhetett meg máskép, mint a rue Mouffetardból valamelyik mellékutczába befordulni. Arra gondolni is vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utczán a folyvást szemközt tóduló kocsiár ellenében kisértse meg valaki a visszatérést.

– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás: dörmögé a vicomte. Önnek ezuttal igaza volt! akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből s valahogy elérje a rue Croulbarbeot, a melyen könnyebbnek igérkezett a menekülés. Ehhez ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról fenyegető kocsik között kigyóvonalban átcsuszamlani.

A mint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.

A mint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely ismerős mosolylyal volt fűszerezve.

– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? Mondá Leon új barátjának.

– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell vigyáznom, hogy valami parasztszekér mesallianceot ne kössön a tilburymmal.

Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra s most már az abban ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.

– Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az arcza.

– Hát valami herczegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a köszöngetés. Hahó!

– De czímert láttam a hintó ajtajára festve.

– Azt is kapni kölcsön. Ohé!

Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arczára a bashlik csipkefátyolát.

Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arczot valamikor?

Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.

Másnap délben Leon egy aranyszegélyes czímeres meghivót kapott: «Mr. le prince et princesse de Nornenstein Pratz» holnaputáni estélyére.

Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela herczegnővel ez időtájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párisban fogják tölteni; s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.

Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiscretiója még sem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitünő hölgyet, a kinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette magával, hogy ez már a világ rendje.

Harmadnap a kitűzött időben sietett a princz hotelét felkeresni.

Alienor fejedelmi szállást tartott; Leonnak várnia kellett, míg kocsijára kerül a sor, hogy a vestibulebe begördülhessen az előtte érkezett vendégek kocsisora miatt.

A termekben Páris akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt a szépség és nevezetesség világa.

A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt az érkezőhöz, karon fogta s sietett őt nejének bemutatni.

A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben aztán ráismert Leon a tegnapelőtti rejtélyre. Az Alienor neje volt: Pompeia.

Mult este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon épen nem gondolt arra, hogy őt most Párisban találja, azt pedig a mesék közé sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesset tisztelje e helyen.

Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is ez azt eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.

– Minket csak a véletlen hozott össze: szólt Pompeia. Ha a tegnapelőtti nagy égéskor össze nem jövünk par hasard; én meg sem tudom, hogy ön Párisban van.

Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párisban van, holott a sürgönyéről, a mit ide kellett hoznia, egész történetet tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.

– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide? Miután Brüsselbe voltam küldve valami financziális operáczió miatt. De hát az embert a régi szerelme elcsábítja. Párist nem lehet kikerülni.

– Sokáig fog ön itt maradni?

– Már sietnem kellene innen; de Gounod új operájának az előadását meg akarom várni.

– Mi pedig Biaritzba sietünk, mihelyt a longchampsi versenyeknek vége lesz.

Úgy hazudtak, mintha olvasnák.

De ez csak addig tartott, a míg Alienor is ott volt. Amint azt házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította a beszédet.

– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna? Lehetetlen, hogy Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig békét.

– A princzczel találkoztam már egyszer; de azt nem tudtam, hogy nejével van itt.

– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá, ezért én önnek nagy hálával tartozom.

– Óh princesse, az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.

Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi implicite Alienort.

– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, a kivel tegnapelőtt együtt kocsizott?

– Több egy heténél, hogy az.

– Mert Alienornak is jó barátja.

– Köszönöm a figyelmeztetést, princesse; akkor jó lesz előtte nem fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy épen rivalisok a diplomácziai téren.

– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gymnazista.

– Már megtette.

– És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?

– Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.

– Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.

– Ah! Ki árulhatott el?

– Az a sürgöny, a minek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét!

– S a nélkül, hogy a reciprocitás elvét fentartaná.

– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de a kiket épen az ellentét elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, a melynek mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. A melyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya győz: ön mint szt. István rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog hazatérni; ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinba. A melyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a «vas kakadu».

– Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.

– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyém fölött. Ennyit elárulhatok önnek. A jó szándék meg volna itt; de nem tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke idején zárva van. Az utczai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, a mi ismét Ausztriára nézve irányadó; s a mire megint ez határozza magát, az dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni, de egy kényes alternativa előtt áll, a hol nehéz a választás.

Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princesse, egy újon érkező herczegi pár miatt, a kiket el kellett fogadnia s arra Leon is eltünt a vendégtömeg között.

Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna találni, hogy micsoda kényes alternativája lehet Alienornak az Ehrenbreitsteinba menetelnél?

Pompeia princessel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát egyedül hagyni Párisban! Mindenképen gonosz kelepcze! S nem lehet csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs, a mit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.

Az estély obligát hangversenynyel kezdődött; a mint zongora, hegedű és hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.

Vicomte de Brancardier megigérte Nornenstein Pompeia princessnek, hogy az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek, a mikkel a császárt megakarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet felforgatni, Francziaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes részlet egy concert spirituellhez. Szoktak ott előadásokat tartani a magasabb bűvészetből is.

A hölgyek különösen kiváncsian tolakodtak az asztalka körül, melyen a vicomte a dobozkát felbontá, a mibe a valóságos Beary-bomba volt rejtve, ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.

«Bonboniere!»

– Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba, magyarázá a vicomte, ez két darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze, melynek fogantyúja van, a minél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két félgömbből tizennyolcz szög nyúlik elő, a mik igen könnyen járnak, de belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!

– Mi lesz azokkal a szegekkel?

– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a bomba kétfelé nyílik s meglátjuk mi van belül?

– A pokol? Egy arsenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek megvoltak töltve nitromannittal és pyroxylinnal, a mi a leghatályosabb két durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat a levegőbe vettessen. Már most ennek a tizennyolcz szögnek az a hivatása, hogy a mint e bomba a földre leesik…

– Dieu! Le ne ejtse ön!

– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban s a bombát ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes egy utczát ötven méternyire tisztára söpörni.

– Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!

– Élő ember nem maradna a közelben.

– Valószínű! Mind elfutnának.

– S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy «harmadik öntés». Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karczolást. A bombakéreg lyukai kitünően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe, győződjenek meg felőle.

Vicomte Brancardiernek különösen nagy gondja volt a küldiplomatia tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy miből készül a nitromannit?

Leon a kiváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta össze-vissza a szemnemlátta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult Vicomte Brancardierhez:

– S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?

– Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!

Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.

Mint a futó tűz terjedt el a fényes társaságban a barbar hongrois aperçuje s a vicomtenak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze kellett neki azt pakkolni és hazaküldeni.

S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot; s másnap monsieur Grandperret államügyészt minden ember azzal boszantotta, hogy «mennyibe is kerül egy olyan bomba?» Nem is látta senki az ő exposéját e tárgyról soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.

Elég, hogy Nornenstein princesse (la belle hongroise) salonjában egy esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lyonjává tette.

(Szegény apja jót tett vele, hogy Napoleonnak kereszteltette, most a keresztneve is ajánló levél volt számára).

A «SCHWARZE PÉTER».

Az idő egyre borongósabb kezdett lenni; a börzék: a politika barometrumai, közelgő zivatart jósoltak; a hírlapok repülő mondatokat eregettek a szélbe.

Grammont herczeg is megérkezett Bécsből s a rákövetkező napokon a Nornenstein hotel nagy izgalmak szinhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába jött az a repülő mondat, a mit a berlini «vas ember» bocsátott világba: «Grammont herczeg köztudomásra oly erős ember, hogy a két újja között egy Napoleont ketté tud törni; vigyázzon, hogy az erős kezével azt a másik Napoleont is össze ne törje!»

A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.

Hirlapok, interpellatiók, távoli villámokat engedtek felpislanni: tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.

Egyszer aztán megérkezett, a mi egyedül hiányzott még a történelem új fejezetéhez: a czím!

Még pedig olyan helyről, a honnan senki sem várta: a spanyol félszigetről.

Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, a melyben forradalom van. Az históriát játszik odahaza s ha senki meg nem támadja, úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.

A spanyolok megunták a köztársaságot s elindultak királyt keresni.

A historicusok így adják elő a dolgot:

Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A kormányférfi aztán felírta ugyanannyi czédulára a Coburg, Leuchtenberg, Montpensier, Savoya, Napoleon, Orleans és Hohenzollern neveket, azokat a kalapjába tette, azután rábizta a kis hat éves leánykájára, hogy húzzon ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz épen a Hohenzollern nevet húzta ki.

Ez így történt! Az egykori krónikairók megesküsznek rá, hogy semmi czélzat és szándék nem működött ez elhatározásban.

Megkerült a Jánus templomának a kulcsa.

A franczia diplomaták azt mondták: «elég nekünk egy Caesar keleten, nem engedünk még egy másikat délen is támadni!»

A lázadók csodamódra megtértek egyszerre; a nép, mely még tegnap torlaszokat akart emelni, ma már harczi riadót énekelt s éltette a császárt.

A diplomatia zenekarában elkezdődött a rémséges «tintamarre». A ki kiakart okosodni az ellenmondásokból, az belebolondult.

A spanyol küldöttség megjelent Párisban, melynek onnan hivatása volt Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern herczegnek.

Az nap a spanyol bikaviadorokat kikergették a circusból. Pedig épen Donna Dolores die Santamula produkálta magát, a ki a spadával jobbjában, a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik bikát volt halálra üldözendő, s még egy héttel előbb a «Journal amusant» 98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arczképe megjelent. Ma elkergették. Ilyen mulandó a nagyság! – S a hotel d’Espagne et d’Hongriet épen csak a dualisticus czím mentette meg valami catastrophától.

Az egész Páris lázas izgalomba volt helyezve.

Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovatióknak volt kitéve egy hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés paraphrasisa volt ennek a dodonai oraculumszónak: «ajo te Aeacidam romanos vincere posse».

Másnap a lapok Bonaparte Napoleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai békecongressus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.

Julius hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a külügyminiszter, hogy «nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése a Hohenzollern herczeg trónjelöltsége ellen».

Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom ütött ki.

Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az összes franczia papok, az irgalmasnénék, a franczia ügyvivő és consul leölettek, a franczia templomot fölégették. De hát ki törődött volna most ily bagatellekkel?

Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a keresztre felirtak: «Io Non Ricognosco Infallibilita».

Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni és mekkorákat?

Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni?

Zárkány Napoleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott feladatnak. Azt vette észre, hogy a mit ő nappal épít, azt éjjel egy másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik egymással szemközt. Az egyik a boszú, a megtorlás politikája, a másik az engesztelés, a kibékítés törekvése.

Leon egész szivéből ez utóbbi hive volt.

Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a legmíveltebb világrész kulturáját vezetni, melyeknek egyike a vallási, másika a társadalmi reformácziót adta a világnak, most minden elv és czél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán s szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harczi «diráknak»! hogy ez a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó ízlésének a tüzér-tudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh ne tiporjátok el, a mi mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh ne verjetek egymáson sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!