NEGYEDIK RÉSZ. POMPEIA.

AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ.

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt Etelváry Madelaine herczegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a sűrű küzdelmeket, az életveszélylyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt. Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges felfegyverezett táborba, s annak ellenkirályát hivei közepéből a históriához hiven kiszakította. Princz Alienor is igen bátran viselte magát, minden strapácziát vitézül kiállt, sőt még csárdást is tánczolt Bátokon, s a mi nem kisebb virtus: programmbeszédét igen szépen elmondta Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szive meg van számára nyerve. Hiveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét, minélfogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, holnap után este a győzelemhirrel és a kiérdemlett koszorúkkal a princz Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.

Két órával később kapta aztán a princz levelét.

Első gondolatja az volt, hogy utána megy és visszahozza.

Leonnal azonban közölnie kellett a princz levelét, mert annak szólt. Azt már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a princzczel törődött. A fél bankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Ugy gondolkozott, hogy ha a princz Dancsháza felé vette az útat, akkor ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton eléje kerül s a perronnál csipi el, mikor fel akar ülni.

Mint láttuk, a princz túljárt az eszén.

A herczegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával fogadni.

A herczegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá s gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harcz hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az ünnepélyi pompát; a tűzi játék sikerét Stuwer maga és a szép csendes, derült idő biztosítja; madame Corysandenak pedig tökéletes elégtétele van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövérpofájú angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Livia rádisputálta Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, a mit a herczegnő csak oly föltétel alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a zöld ciprus bozót között, mint két villi.

Különös érzés, mondá Rafaela, arra gondolni, hogy az a férfi, a kinek kedveért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.

– Igen, igen.

– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy férjhez adhatsz s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig én nekem úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, a miből végre semmi sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha. Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem elvegyen.

– De igen, herczegnő, igen!

– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit; ha láncz lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.

– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, a mi nem Rafaela herczegnőé volna.

– De igen van: a szived; s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor én megyek nőül ahhoz, a kit te szántál nekem; ha te vesztesz, akkor te mégy ahhoz, a kinek én szántalak.

– De ez nem jól van föltéve, herczegnő! Inkább megfordítva tán; a férjhezmenés a nyereséghez van kötve.

– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak az ő kegyelmétől függ. Tehát maradunk az előbbinél: ha én vesztek, én ahhoz, a kit te nekem: ha te vesztesz, te ahhoz, a kit én neked…

A fűszálakat azután kötözte, kötözte, mikor mind meg volt, szétbontotta: nem lett belőle láncz.

– Én vesztettem.

Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Livia pedig örvendve tapsolt.

Ha tudta volna, hogy minek tapsol?

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki, hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a corridorra s nem kérdezősködik senkitől. Az anyaherczegnőt látszik keresni, ki nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá s oszt száz felé parancsot, hangja folyvást hallik, magyarul, németül, francziául; most épen a két leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande bokrétanyujtó pufók angyalkájának valami felköszöntőt igyekeznek betanítani, «mért nem végzik már toilettjüket?» (Mi van még hátra? Még keztyüt nem húztak.)

– Hisz arra ráérünk akkor is, mond Rafaela, mikor az őrök jelt adnak, hogy a princz közelít.

– Jaj, de azok nem fognak jelt adni, sóhajt fel a díszbokrok közül egy gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepetve tekintenek oda s ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:

«Dumka úr!»

– Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? kérdi a herczegasszony.

– Én magam egyes egyedül; nyög a bánatos férfiú.

– És princz Alienor?

Dumka úr úgy tett, mint a mikor az ember egy legyet akar lecsapni a kezével a légből, a mi azt jelenti, hogy «hol van az már!»

– Megbukott-e?

– Azt nem tudom.

– Hát mit?

– Csak azt, hogy megszökött a választás elől.

E perczben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb tetejéről, s utána még két dörrenés.

– Hát ez mit jelent?

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély corridorjáról, ez úton egy hosszan elnyuló lovascsapat kezdett kibontakozni az alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

– Hát ott ki közelít?

Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.

– Nem tudom én.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett, melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

– Mi ez Dumka úr?

– Nem tudom én.

– Dumka úr! Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy a princz Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem evett, csak minden állomáson egy kupicza szilvapálinkát hajtott fel; az is igaz, hogy ő a princzet szökni nem látta: de még az a levél is eltünt (talán nem is volt soha?) a melyikben a princz azt jelenté, hogy ő szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi választó népség, a mint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel kisérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy álmodta.

– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó urról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott a hajdú által lehuzatni a csizmáit s fenhangon pirongatta magát.

– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába! gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem birjuk már ki a négy napi tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember elhagyta magát altatni csak azért, hogy a herczegasszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela diadalmas örömmel ragadta meg Livia kezét s nagyot szorított rajta, mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el kezét magától.

A herczegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a közelgő menetet távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett reá nézve.

Rafaela türelmetlen lett.

– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arczod csupa redő lesz a távcsőbe bámulástól.

– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak feketének tünik fel; merő silhouettek.

– Hiszen majd itt lesz egy félóra mulva, s akkor aztán láthatod színről-színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek s már ott volt az égen mind a két fényes plánéta, a mi ez évben az alkonyt látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred; szakaszonkint különválva, a hogy a külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér lobogó ingújjal és lábravalóval; a harmadiké hegyes csalmákkal, kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon, kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzeti szín lobogók tűzve. Közel nyolczszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok; huszárviselt legény mind, vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott gebék; mind gyönyörű paripák.

Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt.

A herczegasszony előhozatta a himzett zászlót, s kibontva annak lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a szél, hogy a nemzeti czímer kivillant egy perczre; az a pillanat egy rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban s a riadal közepett érkezett meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Két férfi szállt le belőle: Nagy János uram és Leon.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta. Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga harmincz év mulva.

S arczkifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha meg kell fizetni!

Lehet-e az?

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kiséretével a veranda lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak s ott megállt előttük némán, lehajtott fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó? a nők kedélyes udvarlója, az ötlet gazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját levágták?

Tudja jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem ő reá várt, ezek a virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve; ez a kivilágítás nem az ő örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak; ez a zászló nem az ő diadalára lett himezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: «ime ez a poros arcz az, a mi titeket képviselni fog; három évig én hordom a ti neveteket».

De mondani annyit sem tudott.

Kisérőjének kellett azt helyette megtenni.

Nagy János uram régi ismerős volt a herczegasszonynál, sokszor járt közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyességgel szüntetve meg a régi villongásokat. Szivesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes herczegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott képviselőjét.

Rafaela ajkairól egy önkénytelen «hah» kiáltás csattant fel, melyben bámulat, diadal és dacz, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre összefonta két karját mellén s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött fővel állt előtte s gondolá: «és én mindezt loptam, és tőletek loptam el».

A herczegasszony pedig félkezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállára, mintha meg akarná állítani ezt az embert, a ki olyan nagyokat tud lépni.

Perczekig nézett így reá. A mit e perczek alatt gondolt azt nem tudta meg ember soha. Éveit járta be az alatt a lélek a múltnak és a jövőnek a fény gyorsaságával.

Végre megszólalt a herczegasszony, halk, szelid hangon.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy hímezte, a kik közűl három kivánta azt, hogy ön legyen Etelvár képviselője…

(«Oh mind a négy»! mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölé tette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a szemeivel. Megjelent bennük a köny.

S egy könyező szem annyit csinál, a hány belenéz.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni. A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

– Kegyelmes herczegnő, szólalt meg, rövidre van szabva képviselőnk gyönyörűsége, a mit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi, meg ezernyi nép kisérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött; napi járó útat tett, azokat békében vissza kell bocsátani; más része tovább akarja őt kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játszék el, mint a mi szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a herczegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Épen ott, a hol Livia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt hitte, hogy ez csak véletlen.

– Atyámfiai! kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvarra Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újoncz szónoké: egy szót sem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt. Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a választási jegyzőkönyvet kezébe adták: «Szegény embert választottatok meg, a ki még igéretekben sem gazdag». Mert hogy mind az, a mi a gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok; az ország a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei, őszintén, igazán. «Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat. De ha azt kivánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket, fényes igéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével, akkor összetépem a megbízást; válaszszatok más képviselőt!» Így beszélt hozzátok. És ti egy szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az «éljent». Ez a mi emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel bennünket. Kivánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi adjuk neki szeretetünket; az Úr adja neki lelki erejét; s aztán ne mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, a mit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.

A tüzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a tájat bengáli tűzzel. Kékes fény áradt el az udvar és környéke felett; a fény közepett, mint mozdulatlan érczszobor, állt a nap hőse, egyik kezét a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy alak, mely talán él: de nem érez.

A hölgyek a magas oszloptornáczról néztek le reá.

Csábító bűbáj van az ily jelenetben.

A mint az udvaron csoportosúlt nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt meg egy hang.

A görög tűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a mai nap örömében s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár képviselőjét diadallal kisérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának minket e szóval: «ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek mihozzánk, árok van mi közöttünk, a mi bennünket elválaszt». Micsoda ez az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, a mit elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás harmincz pénzért, ki lesz az a Júdás, a ki a mi megváltónkat eladja huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta? fordítsuk igazi helyére: építsünk tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ez indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az udvaron összekeveredtek és aztán egymás nyakába borúltak, ölelték egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszálkodást, őszintén, igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni, nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt. Percz szülte azt s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, a kinek varázslatára e csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, a mit elérhettek. Nevettek, zokogtak. Óh, azok igazi könyek voltak! Meggyógyúlt betegek, feloldott bűnösök, kiszabadúlt rabok, hazatért száműzöttek igazi könyei.

Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesűlt mámorában iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi körűl, a mi elszédít.

(Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? gondolá Rafaela.)

(Hát te vagy az, a kit én a fűszálakon elvesztettem? aggódék Livia.)

(És büszke volt rá mind a kettő.)

A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündér jelenetet.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, tovább vonúlt. A lovas csapatok kardalt énekeltek, azt a hymnust, mely vakmerően vitáz az Isten ellen egy nemzet mellett; azt mondva a szenvedésekre, hogy «elég már»!

A zsolozsma közé vegyűlnek a fényes tűzijáték ropogásai.

A szikrázó színpompánál vonúl végig egyik csapat a másik után.

– Fölséges jelenet! sóhajt fel magánkívül madame Corysande.

A herczegasszony pedig boszúsan toppantott a lábával.

– És most következik valami, a mi a fölségest egyszerre a legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani; most jön a tüzijáték utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre dæmoni kaczagássá átalakító tréfa lesz, a midőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, a mikből a csillagos magasban e betük fognak messze sugárzani: ALIENOR. Így volt megrendelve.

– Erre nem gondolt senki!

– Hátha mégis gondolt rá valaki; suttogá Rafaela.

A következő perczben már felrobbant a tűzi játék végkitörése, s a szétlövelő röppentyűk e betüket rajzolták a csillagos égre: LEON.

A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből a betüket felhasználni.

Csak Livia vette észre, hogy Rafaela herczegnő a nagy diadalmámor közepette néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve távozott a park felé.

. . . . . . .

Dumka úr is felébredt egyszerre a nagy diadalzajra, azt mormogta: «hej de nagy szél fúj odakünn»! s aztán befordúlt a fal felé s aludt jó lelkiismerettel tovább.

LIVIA FELADATA.

Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:

– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.

– Bocsánat, kedves herczegnő, én csak «egy» ellen követtem el árulást: a ki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az? s én sietni fogok, hogy kiengeszteljem.

Rafaela herczegnő egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt, hogy övé volt a külön szavazat. De Liviának csak fél percz kellett, hogy őt megelőzze s kimondja:

– Enyim volt a fekete golyó.

A herczegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Liviát s megcsókolta a homlokát:

– Bravo, kis leány! Most megjártad te szép aranyfáczány! A míg te törted rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Livia megelőzött.

– No hát kövesd meg őt.

– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem igértem, hogy publikum előtt teszem. Te holnap reggel madame Corysandedal haza mégy Etelvárra. Liviát pedig itt hagyod nálam az én ős-odumban csak egy napra.

– De csak egy föltétel alatt; hogy nem viszed őt a boncztani muzeumodba.

– Még a tájékára sem.

– S nem tartasz neki physiologiai felolvasásokat.

– Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.

– S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, a hogy én szoktam magamnak.

– Nem lesz rám semmi panasza.

– És végül, ha Livia is itt akar maradni, ő a maga ura.

Ezen még szegény Livia is nevetett. Ő a maga ura! A ki soha sem volt más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szivesen marad.

– Tökéletes némber vagy, a ki minden levélhez három utóiratot függeszt, mondá a herczegasszony Rafaelának. Egy föltétel alatt hagyod itt Liviát s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Livia itt marad; és semmi természettudományban nem részesül.

Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a boncztani muzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahoszszant, mint hogy a herczegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett rá, hogy az eszét veszítse bele.

A mint másnap reggel, (t. i. d. u. négy órakor) Rafaela madame Corysande kiséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári herczeglakba visszatérjen: a herczegasszony karon fogta Liviát s elvitte magával a parkba; ott egy művészien összerakott grotta állt, nyilt kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A herczegnő egyikbe leült, szemben az ajtón beható vilálágossággal, Livia ott maradt a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.

Szokása volt a herczegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.

– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közűl hármat. Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame Corysandeon. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem mondja ugyan szóval, de elárulja az arcza, ha jót, ha rosszat beszélnek az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait elrejteni, s ha valaki madame Corysandenek az orrát veresnek akarja látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta nem követtem el árulást. A második vagy te.

Livia remegett.

– Te is hívünk vagy; családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi köt oly erősen hozzánk? Nem csak az, hogy mindnyájan szeretünk, hanem a végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után a mienk lettél.

– Négy éves voltam akkor.

– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a ki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá neheztelj, úgy-e bár?

– Nem. Kegyelmes asszonyom.

– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival, a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kivánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?

– Nem… Rebegé a leány, kezdett félni.

– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, a mit az anthipathicus alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot megbolygatja, fogva van.

Livia hevűlt és fázott.

– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Hogyan? kegyelmes asszonyom?

– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?

A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.

– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak, vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van. – Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá? Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a hányat útban találsz, mind letéped?

Szegény Livia! tudja is ő, hogy mit csinál most.

– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?

– Nem tudom – kegyelmes asszonyom, rebegé a szorongatott leány.

– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?

– Igen, kegyelmes asszonyom; monda, nem is eszmélve arra, a mit mond, Livia.

A herczegasszony kedélyesen felkaczagott e vallomásra.

– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel madame Corysandeot boncztani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.

Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt tőle és az anyjától.

Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s fogadott testvérétől.

CSATAVESZTÉS UTÁN.

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik; mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége, vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.

A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:

– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: «nem ettem.»

– Ez leczke a vesztegetőnek: mondá rá az igazmondó prépost.

– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási campagnet Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.

– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.

Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a vád megszólalásra bírta a «Carthausit».

– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkövetni.

Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim vannak: a félbankjegyek.»

Nornenstein visszanyomta őt helyére.

– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.

– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a prépost.

– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.

– Hát akkor mégis nála veszett! kapott rajta Kolompi.

– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és iskola» riválisok!

– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.

Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.

– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához talál.

– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.

– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

Számításba jött minden közreműködő.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy miért nem üt?

Ennek pedig különféle okai vannak.

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál az európai concertben.

A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak.

Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe, a hol nincs constitutió.

Végre kijött a türelméből és kifakadt:

– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni; pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.

– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e, vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.

Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot.

Útközben azt mondá neki;

– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.

– Hisz az úgy van Európaszerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.

– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért lefeküdni.

A korai hazatérés annyira feltünt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:

– No! Talán valami baj van?

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.

– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem, becsapva maga után hálószobája ajtaját.

Percz mulva aztán csengetett neki.

– Parancsol magasságod?

– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.

– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokróczot vonva elő.

– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.

– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokróczot.

– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas habet aures asininas».

– Annyival jobb, hogy én belőlem nem nőnek ki nádszálak.

– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok». Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.

– Hát panaszolja el, magasság, majd én az alatt levetkőztetem.

– Elébb nedvesítsd meg a pokróczot.

– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.

– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.

– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokróczra.

– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?

– Nyújtsa ki a lábát magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.

– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak «blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.

– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordúl a tabourette.

– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, a mi én vagyok! Még egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz. Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket. Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?

– Engedje az éji italt a szájába töltenem magasság.

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott egymásután szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.

– Auh, Aauh! Mit szólsz hozzá Vendelin? – Eredj, imádkozzál helyettem.

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN.

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni.

Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

A kinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?

A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót.

– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer éve, hogy nem láttam.

– Pedig mutogatnak engem mindennap.

– Hol?

– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt ingyen kapja: a választási diadalára.

– A másodikért aztán majd duplán fizetek.

– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.

– Óh majd kérni fogok még többet is.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a «szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– De hát mi okból?

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.

– «Kikérnének» talán valami kriminálitásért?

– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.

– A bárónő mindent tud.

– Vannak nekünk «Dyonisius-füleink».

– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.

– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomatiai állásra jut.

– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.

– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!

– Miért?

– Mert kicsinylőleg beszél róla,

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak «udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána kémkedik: azért, hogy el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret, azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professorom.

– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony, közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Eddig is nagyon tiszteltem őket.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát, most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.

– Találkoztam én ezzel már valaha!

– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne. Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek; de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a diplomatából, a kit elgázol a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.

– A bárónő figyelmeztetése nagy becscsel fog előttem birni.

– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.

– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?

– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani, hogy kinek higyjen, kinek ne.

– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai levelezésbe léphetek, bárónő.

– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.

Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.

– Ismeri ön most már a barátjait?

Leon arczán sajátszerű mosolygás derengett.

– Én tökéletesen értem önt bárónő.

– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentul?

– Mindenkor, bárónő.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)

– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?

– Ah! olyan régen itt volnék?

– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is elég.

– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!»

– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»

Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.

– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szemeláttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más nem volt itten.

Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát.

A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI.

Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan megbetegedett.

Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a herczeglakra felügyeljen.

Először életében volt egyedül.

Milyen nagyon egyedül!

A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.

Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a terrasseról már eltüntek a narancsfák.

Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.

Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az ember bucsuzott a szép természettől.

Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott az embertől.

Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.

A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis gyermeknek álmot hoznak.

Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!

Idáig jöttek ők – tavaly tavaszszal – egymástól különváltan.

Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»

Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.

Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?

Azóta még csak másfél év mult s mily örökkévalóság volt az!

Akkor kéz kézben haladtak itt végig.

Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most; akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a kunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?»

És ő azt mondta neki: «menj!»

S mily messze haladt azóta!

Csak fölfelé messze? vagy talán a távolba is?

Meg van-e még az a repkénylevél valahol?

Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.

De vissza fog-e térni?

S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, a mi egy szerető leánynak a szive?

Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.

Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt szivében.

Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: «vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!»

Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen útjukba akadnak?

A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.

Miért imádkozott?

Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a herczegasszonyt.

Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.

A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól.

Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!

– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!

Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt.

«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.»

Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:

«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»

«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.

«Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?»

«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy istennővel!»

«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!»

Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a mit Leon elvitt.

«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».

«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett e férfitól, azt visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».

«Szörnyeteg vágy az, a mi után te epekedel!»

«Kisérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?»

«Essél kétségbe és mondj le róla!»

Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.

A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ izenete a földhöz.

Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.

Félt tőle s még is vágyott utána.

Izenetet várt, a mitől rettegett.

Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.

«Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».

Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.

Milyen különös, hogy a sárgarózsa csipkebogyói feketék!

Egy virágbokor, mely gyászol.

Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah minő halavány most! «Ő az én feleségem…»

– Szép jó estét «kisasszony!»

Összerezzent e köszöntésre.

Az odujába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.

Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.

– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?

– Oh igen. Szépen megmaradt szárazon.

– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szin.

– Köszönöm.

– A kisasszony nagyon szomorú!

– Az vagyok.

– Miért szomorkodik?

– Mert úrnőm nagyon beteg.

– Már nem beteg, mert meghalt.

– Szent Isten!

– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.

Livia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.

Oh Isten! Isten! Isten!

És elkezdett zokogni kétségbeesetten.

– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer.

– Jaj én nekem! Jaj én nekem!

S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.

A vad ember észrevette a veszteséget s fölemelte azt a földről.

Livia zokogva futott vissza a herczeglak parkja felé.

A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:

Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.

Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.

– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!

– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?

– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!

– Heh te akasztófáravaló vén gazember!

(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)

A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.

– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja!

– Meg fogom csókolni a kezét.

Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Liviára.

Tukmányi röhögött.

– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.

Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.

– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!

Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.

Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végig hangzott a lármájuk.

Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel ez a két ember hogy nevezte egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»

Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.

Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»

Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.

Valamit határozott. Valamit tenni akart.

Először életében mert tenni valamit, a mivel önmagát védje.

Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.

Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. – «Úgy ötven krajczár lesz az ára».

– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?

– A hol dróton beszélnek?

– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papirszeletkére e sorokat írta:

«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine herczegasszony meghalt».

Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé s átadta a kis leánynak.

Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.

A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt, tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse.

A MEGTALÁLT KÖNYEK.

Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.

Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő kastélyába.

Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.

Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették.

Rafaela épen gyászruháját próbálta fel.

Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a kikkel Livia találkozott.

Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyujtá neki.

Rafaela megölelte őt és megcsókolá.

– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek? Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.

– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető szív, sietett Livia a vigasztalással.

(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha!)

E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Livia kezét:

– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e hogy az? úgy-e hogy az? Livia!

S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.

– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.

És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.

– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz kemény szívem van.

Annál kevésbbé bocsátá el magától Liviát madame Corysande.

– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbüvölt kastélyban.

– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen kellemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is jelen kell lenni.

– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan kastélynak, a hol a «benczék» járnak.

– «Benczék?» madame Corysande!

– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket? kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az inasnak!

– De hát mi az?

– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.

Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal, meg egy rézlapáttal segítségre.

– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.

Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen tusából.

– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? kérdé Livia.

– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz hozzá ér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.

– Hát akkor oltsuk el a lámpát.

– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és beszélgetünk egymással.

– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.

– De egyszer-egyszer még is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.

– Hiszen nem vetkőzöm le.

– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)

Azt Livia szívesen megtette.

– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni, hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől, a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám: «Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.

Livia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.

A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?

(Kit tart a negyediknek?)

– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével: nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.

Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Livia.

– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?

– Igen. Egy rovar! rebegé Livia.

– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!

– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!

Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.

Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.

Tehát Leonnak is táviratoztak.

Ő vele is tudatva van, hogy a herczegnő meghalt.

Az a pillanat pedig elhatározó.

A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást hozhat.

A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.

Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.

A herczegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.

És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!

Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!

Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!

Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.

Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?

Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.

Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:

– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.

Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.

A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.

Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:

«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»

Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával.

Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr kifogyhatlan volt.

– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.

– Ahhoz is gyakorlat kell.

– Miért nem szivarozol inkább?

– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.

– De hát mért nem hagysz engemet aludni?

– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása könyekre fakaszszon.

– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia». Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.

– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre, közkivánatra tudott sírni.

– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.

– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoriczák!

Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.

– Egész éjjel egymással beszéltünk, mondá a herczeg.

Az a lelke volt a herczegnőnek. Teste már be van balzsamozva.

A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.

– Vezess a ravatalhoz.

Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató közönség számára.

A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott imádkozott mellette.

A herczegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében.

De Rafaela könyeit még ez a látvány sem indítá meg.

Ez épen nem.

Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt mesterkélt reájuk.

Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.

Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak, a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.

Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.

Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.

Egész teste összeborzadt tőle.

Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az arsenas sodæ után vízüveggel.

Nem «személy» az többé: hanem «tárgy».

E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.

A herczeg eléjük lépett.

– Nornenstein fejedelem, Alienor princz…

– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.

Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.

– Nézze ön: szegény anyám.

Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.

S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.

«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.

S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.

Alienor tekintete azt kérdezé, hogy «mit»?

– Hogy megtaláltam a könyeimet.

Alienor is hozzá adta az övéit.

S az összevegyült könyek frigye szentesítő erővel bír.

Legalább a költők azt mondják.

A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.

Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?

Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.

Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt sugá neki:

– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai napon eljegyeztek atyáink.

Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!

… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi lesz a vége?

MAGYARORSZÁG BÉCSBEN.

Bécs belvárosának utczatömkelegében van egy szűk sikátor, a mit Bankgassénak tisztelnek.

Ez eldugott utczában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország háza Bécsben, régi nevén «magyar királyi udvari canczellária».

Zárkány Leon új hivatalával e házban talált foglalkozást.

Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia. Telkét Nádasdy canczellár vette meg Bécs városától s másfél századon át e magyar főúr nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a bécsvárosi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél századon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.

A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította faragványok, homlokán az aranyozott Szent-István korona és országczímer, belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika vandaljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tünnie a fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s legelső dolguk volt a lépcsőház gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany czíkornyázatai, miket az építészek mintául rajzolnak le ma is.

A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesíték, a miken Mária Terézia megannyi ünnepélyes historiai momentumban van ábrázolva hű magyarjai között; első kép, midőn a koronázásra indul, elől lóháton a tárnokmester szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az arany sarkantyú lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek s azok lelkesülten kiáltják: «vitam et sangvinem pro rege nostro!» E képeket ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek renaissance-kori bútorzattal voltak feldiszítve: aranyozott karszékek, pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmü; külön-külön a himzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék ábráival; azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai használatra.

Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges gobelinszőnyegeknek; ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta XV. Lajos franczia királytól; három remek mythologiai csoportozat istenalakokkal heliconi tájképek között. Azoknak a felső részébe, mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette Magyarország czímerét. A politikai vandalok aztán neki álltak s beragasztották csirizzel, papirossal a magyar czímert a gobelinon! a papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal, hogy egy félreeső pitvarba szorult; ez ábrán a művész sajátszerű phantasiája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az ethnographiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő.

Az antik órák, broncz- és ébenfaállványaikkal, a pompás kristálycsillárok, zománczozott kandeláberek felhordattak a padlásra. Útjában voltak a czivilizáczió egyformaságának. A két nagy porczellánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól, mindegyiknek tetejét tizezreket érő aranyozott broncztrofeumok képezik, muzeumi ritkaságok ez idő szerint.

S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde des robesnak) kihányattak a «liber regiusok». A magyar nemzet «arany könyve», historiai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét őrzi; mikben minden magyar nemesnek ősi czímere gyönyörű festői remekben van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte a nemességet, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás bőrkötésben. Egy históriai unicum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.

Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés, Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepén. Most itt vannak a király személye melletti miniszter lakása és hivatali helyiségei, valamint a magyar kormány többi tagjai részére fenntartott szállások. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s adják folytatását minden évben a vitam et sangvinemnek: «avenam quoque!»

A régi gazda aztán neki fogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt aranyozásokat: előkeresgette padlásról, félszerből az antik bútorokat, kargyertyatartókat, órákat, csillárokat, miket a műértő, a régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda neki állt a becsirizelt gobelinoknak s kávésöprűvel, káposztalével letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országczímert; a gyönyörű históriai képeket kitataroztatta, (egy csakugyan eltévedt belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. Ki tudja, melyik excellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol, (négy lába volt, elment) összeácsolt a számukra egy deszkaállványt s rárakta kincseit. És aztán hozzá látott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kileczvenedik) «királyi könyv» is megtelt félig.

Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az ujabbkori nemesség diplomáit.

A hajdankori czímerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők, üstökön fogva, vagy pallos hegyére szúrva; nyilak, sasok, griffmadarak, oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi czímereinek jelvényei a korszellemet képviselik.

Az Aesculap-bot a felkúszó kigyóval az orvosi érdemeket jelenti; törő kalapács van a bányász czímerében; egy vasöntőde alapítójának czímere fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét visszaadó arany hegy; arany méhek és arany buzakévék jutottak az œconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitünt új nemes czímere zöld fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vizépítészé ezüst csatorna; a mérnöké arany czirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a biróé serpenyő és pallos. A heraldica jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül koczkás oxford ingbe, alul fehér vászongatyába öltözött griffmadarat választott jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse, egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron ibolyát a gomblyukában? Ennek a nemesi czímerében négy szál ibolya a jelvény.

Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek czímerei. Egész combinált tableaux-k. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új symbolumokkal.

Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, a mik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi alkotásokon is. Azonkívül minden alak egy jól talált arczkép. Mind nevezetes államférfiak, főfő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor divatozó franczia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e kócsag, nyuszt-, párduczbőr között simára borotvált arczok, a piros, duzzadó, erőteljes magyar typus a versaillesi, trianoni udvaronczok mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkocscsal! Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s hátul a czopfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk most. Pedig történelmi arczkép.

A magyar Pompéji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is.

Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, a kik az épület falai között évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig; üldözve, gyanúval kisérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelöl.

Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak, mely életfeltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta kiki, a mit a nagy hajótörésből megmentett; ott vannak a királyok pecsétnyomói, a tányérnagyságú érczminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen hiányzik a kettős sas a magyar orczágczímer körül: ez Ferencz pecsétje.) A canczellárok roppant ezüst országczímer mintái; az ezüst szekrényben őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezüleg írt hű magyarjaihoz, fekete szegélyű papiron (meghalt férjét gyászolta akkor). Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, a kik épen olyan élő halottak, olyan járókelő mumiák lettek most, mint voltak ők eddig.

S e mumiák némelyike – be sincsen balzsamozva.

A VAS KAKADÚ.

A legelső tanuja az ősidőknek, a ki Leont Magyarország bécsi házában fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mops. A hajdani kávénénikék, a nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan kisérője, mint Szent Péternek a kakas; egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német lapok; ime egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.