HATODIK RÉSZ. A VADONBAN. (continued 2)

– Ugyan ne sírj, csillapítá a férj a nőt. A nagyságos úr nem alhatik tőled a szomszéd szobában.

Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s aztán csendes lett minden. Niobe könyjei kifogytak. Vagy talán elhagyta a síró asszony a házat s elment oda, a honnan nem hallik idáig?

Leon szemeire ólomként nehezült az álom.

De ez nem a jóltevő tündér volt, a ki még a rútat is megszépíti, a ki édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még szaporodtak egygyel. A felkonczolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört ágyúk, halomrahányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott a tövisinda, ült a halavány szűz alakja és hímzett egy szörnyű szemfödél szélén, a mi az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt, átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló tetem. És előtte, karéjba fogódzva tánczolt egy mosolygó gyermekkísértetcsoport, egy-egy fénylő lobogványnyal a fején s a haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte: «Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis kifordulnék!»

Leon lerúgta magáról takaróit s felugrott fektéből.

Nem lehet megmaradni ennél a háznál.

Felkelt, felöltözött; kiment a szobából. A fogyó hold épen akkor kelt föl a magas hegyek mögül.

Leon fölkelté kocsisát s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga előre megy gyalog. Siessen utána.

A hold a völgy egyik oldalát bevilágította, a másikat sötéten hagyta.

A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden gondolatján keresztül, ő maga is azt dudolta magában s úgy tetszett neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültánczolja, karéjba fogózva s együtt halad vele dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket szólítani: «hát tovább, hogy van a nóta?»

Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a gyermekdal, halkan, hizelgőleg.

Széttekintett. – Épen a temetőkert dombja alatt haladt el. Az új sirhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó gyermekeinek ezt a kedvencz nótát ébresztőül.

Zörgött a szekér, utólérte, ő felült rá és elhajtatott.

AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK.

Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott Helgolandba.

A mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolut nyugalomra volt szüksége.

S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a tenger közepén. Még országgyülése is van; igaz, hogy csak hat tagból áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehér-zöld állam országgyülésében. Egyébiránt a hazájukat ők is épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat: barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, egyszer egészen el fog tünni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben beszélik. Mégis szeretik azt.

Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.

Itt, a ki nem akar tudni a világról semmit: nem tud meg róla semmit.

Etelváry Miksa herczeg ideérkezte óta nem látott egy hirlapot, egy levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte meg a házi orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből.

Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle.

Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemerből, mint a morphiumból vagy laurocerasusból, Az abszolut hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik; de csak két fél között, változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.

Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy «hol» történtek nagyobb ütközetek? Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville, Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne, Strassbourg; mind olyan nevek, a mik azt bizonyítják, hogy mindkét fél egyenlő erővel harczol.

A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.

A herczeg aztán elővétette az «Utazást a holdba» s átengedte kedélyét a holdba lőtt golyó csodálatos történetének.

Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a kit «ennek» a golyónak a sorsa érdekelt. Vajjon eléri-e a holdat?

(Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vajjon eléri-e Mac-Mahon Párist?)

Az aluminium golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a hogy kifejték a strategák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac-Mahon Párisba?

De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a beteget most nagyon.

A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold tulsó, lakott oldalára.

Egy szeptemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének.

– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg «kell» kötni a békét.

A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdtól s ismét haza fog esni a földre. Csak a benne lakókat ne érje valami baj!

Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat mulva egész sortüzelés követett nehéz ütegekből.

Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépve a függönyöket róla s kitekintett a tengerre.

A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó alatt állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek pirosfehérkék lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.

Hasztalan bujnak el a betegek, a világkerülők, az európafáradtak a sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozták a háborút, s jól tartják őket ágyúdörgéssel.

A tengeri ütközöt egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett villanások a láthatáron, a hogy harczolva mentek odább.

Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelemdöfés.

Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé.

– Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.

Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A mire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobbanásoknál.

Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja megérni.

És aztán átadták neki a legutólsó napon érkezett hírlapot.

Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó erejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, a kik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszüntek lenni; semmivé lettek, elmultak. Elmulhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok többé.

A herczeg mindenkit kiküldött a szobájából, csak a leányát marasztá ott egyedül.

– Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom; de kezem reszket, nem bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leirod-e helyettem, a mit mondani fogok?

– Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, a mit kimondani nem bír.

– Ird a levél fölé: «Zárkány Leonnak».

Rafaela fogta a tollat és írt.

«Kedves Leon!»

«Az élet végénél vagyok. A miket most mondok, azok utolsó szavaim, s azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve? Csak lelked volt az enyim, semmi más; s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád; semmi mást. Mert a mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a magas diplomaták «anonym országnak» neveztek; az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: – te ismered a névtelen munkát, a mely az ő fentartásáért küzd; melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt; az egyik hazámé, a másik szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom».

Elhallgatott.

Szivét elszorítá valami.

«Sötétség!»

Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s ajkait homlokára nyomta.

A haldokló leküzdte kínjait.

– Hol hagytam el?

– «Sötétség…» olvasá Rafaela.

– Mit akartam mondani azzal, hogy sötétség?

– Talán ezt: «Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mindkét kincsem rossz kezekre száll majd».

– Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: «ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz helyén. A folyó tulsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy; de nem életerő. Te vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet». – Oh Rafaela; nem tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mind az, a mit ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. «Halálom közelg.» Ezt írd oda. «Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harczos időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború folyik. Kisérőim is mind gyámoltalanok. Jőjj el értem: szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei között – mutasd meg neki lelked egész nemességét: férfiértéked egész kincsét a válság, a keserüség napjaiban…» – Írod-e még, a mit mondok, leányom?

– Írom, jó atyám.

«S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!» Leírtad ezt is? – Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd irjam alá nevemet.

Rafaela odavitte hozzá az író támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.

– Jól van! suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. – Csókold meg arczomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre. – Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küld a gyóntatót.

Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a nagy sötétségbe, a hova erről a homályos földről olyan fényes reménysugarak kisérik el az örökélet hivőit.

A HERCZEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA.

Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja elkövetkezett volna.

Ott minden ember, a ki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napoleont? Ez volt a «jó reggel!» s a «jó este!» ez volt a mártás, a mit a pinczér a hús mellé feladott; ez volt a disagio, a mit a pénzváltó az ezer frankosából visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakadúval. (A kinek igazi nevét soha sem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt fenyegetni.

– Azon ne kezdd, hogy «elfogták Sedánnál Napoleont!»

Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arczczal mondá: van eszemben. Látod ezt itt?

Azzal levette fejéről a kalapot s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon. Derék fehér czilinder kalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles gyászfátyollal körítve.

– Tudod, mit jelent ez rajta?

Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a csúfondároskodásra.

– Azt, hogy a kalapod ócska.

Az öreg úr megfenyegeté őt az ujjával.

– Leon; egyszer magad fogod a te saját szádat megütni a csúfondároskodásért.

– Hát komolyan? Gyászolsz? Kit?

– Bizony nem azt a Napoleont, a kit Sedánnál elfogtak: hanem azt, a kit én fogok el most. A te gyászod ez fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Etelváry Miksa herczeg…

Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni ököllel, hogy az a szemöldökéig horpad. Megérdemelte; – nem a kalap: hanem a feje.

– Talán nem igaz? Ezzel vigasztalá magát.

– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes levelet hozzád s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze. Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az utczán csak nem fogsz elolvasni ilyen levelet.

A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védenczét. Nem akarta a levél első hatását ellesni annak arczáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt végigolvasá.

Az iráson magán mindjárt megismerte Rafaela vonásait.

Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami kérdése valami oraculumhoz, miután az irásra ráismert? Nem szentesíté-e a szavakat a kéz, mely azokat leírta?

Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új élethez, melynek pályaczélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e biztatást Rafaela keze által iratta le örök jóltevője. És nevének reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.

A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál s ő még mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk mind emberalakot öltöttek előtte.

Egyszer aztán, a mint a pinczér valami sültet hozott, mintha arra várt volna legjobban, hirtelen neki esett késsel, villával, hogy azt mentül hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti állomáson.

– Te sietsz, a mint látom, mondá az öreg; hogy el ne késsél a déli vonatról.

Leon csak fejével inte.

– Tanácslom, hogy Hamburgnak menj s amerikai gőzöst fogadj az útra.

– Tehát te tudod, hogy én nekem Helgolandra kell mennem?

– Igen, a herczeg holtestét és családját hazaszállítanod. Még egyebet is tudok, a mi téged érdekel; de annak még nincs itt a napja, hogy elmondjam. Te még ma elutazol?

– El.

– Lehetek valami segítségedre az elutazásodban?

– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szivességre kérlek.

– Parancsolj velem.

– Emlékezel hát arra az asszonyságra, a ki azt a levelet én hozzám küldte Párisba?

– Madame Corysandera? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a leányának? A te kedvedért?

– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem kívánok. Ez az a hölgy, a kinek szállását te kitudakoltad, de a kinek én becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, a míg meg nem engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság) nekem viszont megigérte, hogy holnapután délben a Stadtpark egyik padján ülve fog rám várni és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába várjon rám.

– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.

– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás czélját is. Etelváry herczeg koporsóját.

– Mindent értek. «Csak» a koporsóját.

– Mit akarsz ezzel?

– No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a herczegkisasszonyt.

– Azt úgy is tudni fogja. Jól ismerte a herczeg családját.

– Ah, tehát valóban distingvált úrhölgy! Bízd rám. Elvégzek mindent.

– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha azon kezded, hogy «engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal:» hátat fog fordítani s félvállról mondja azt, hogy «mi közöm nekem ilyen nevű úrhoz?»

– Óh csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden genreben. Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbehozom vele a dolgot. Egészen rendbehozom. Többek között – légy szives nálam egy kis rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.

– Szivesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell? Hanem arra az egyre figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon hölgy kezébe valamiképen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz róla, hogy azt a szemed közé dobják.

– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, az alatt készítsd össze a pénzt, a mint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.

Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz itt ebben az országban!

Másnap korán reggel ott csengetett a vas kakadu madame Corysande lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papirba takarva.

Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakadú üstökét divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgy, hogy összeesett arczával a legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.

A csöngetésre egy nem épen invitáló hang szólalt meg az ajtón belől:

– Ki az?

– A fekete rózsa; válaszolt az öreg úr mézédes hangon.

E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban s egy női fő dugta ki magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.

– Mit akar itt? riadt a látogatóra a főkötő tulajdonosnéja.

– Alászolgája madame! mondá csoszogó bókkal az öreg úr, kalapját leemelve alázatos udvariassággal. Ön kegyes volt e napokban a «fekete rózsánál» valami himzés munkát keresni. Akkor épen nem volt semmi alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s főnökünk feljegyezte asszonyságod czímét, és elküldte a kelmét; ha megalkudhatunk.

– Mindjárt! válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét bezáratott kulcscsal.

Az öreg úrnak aztán szép ideje maradt a folyosóról lenézegetni az udvarra, míg odakinn felejtődött s számlálgatni kezdé, hogy hány czukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó boltossegédek? Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt: ki tudta számítani, hogy a míg a suta főkötő húsz centiméternyi magas chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.

Ez idő lejártával megnyilt az ajtó ismét, s most már igen impozáns fenségében jelent meg az imént eltünt fő, gyönyörű nagy áttört elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a kontyába.

– Méltóztassék uram! Szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame Corysande: előre bocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső szobájába, a kis előszobán keresztül.

Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli fel.

«Pamina»! kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: a miből az a quiproquo támadt, hogy az öreg úr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet üdvözlé e névvel: «Alázatos szolgája, Pamina kisasszony»! A mire mind a két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvenczé; mire aztán a furcsa öreg úr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, a mi a hölgyeket még derültebb hangulatba hozta.

Épen csak azt akarta az öreg úr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy kis bohókás alapszinezettel akarta megvilágítani a tervezett szini előadást; a minek a szövege nagyon is tragikus.

– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a «fekete rózsa» vagyok. A magam részéről már elég «szürke rózsa». Hehehe. Van szerencsém negyven év óta ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes gyászpompa kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, a ki ád magára valamit, el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, a kik egy hétig vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni fog ön madame herczeg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis leány volt. (Ez nagyon hizelgett madame Corysandenak, a ki már akkor bizony nagy leány volt) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom! Nem hiszi ön! Két napig harminczkilencz himző nőt foglalkoztattunk. Én jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot átadni. Arra a nagyszerű aranynyal hímzett katafalk terítőre bizonyosan emlékezik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párisban lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak mindent Párisban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész Párisban himzőnő, a ki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony? Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a himzésnek nagyon háládatlan foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután a kisasszony nagyon rosszul ül. A himzésnél nem szabad ilyen széket használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabourettek. Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak is drága minden percze. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom. Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herczeg halt meg; csaknem olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr. Csodálom, hogy nem Párisban rendelték meg a gyászkiállítást.

– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napoleont elfogták s Párist ágyuzzák, szólt bele madame Corysande; büszke volt rá, hogy az esze túljár az együgyű férfin.

– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az ujságokat olvasom, a mikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A herczegi gyászpompát a «fekete rózsa» fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a gyászfátyol kiállítását, melyet a herczeg lánya fog viselni. Roppant gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a fekete rózsának? mert az üzleti titok: a fekete rózsa fizetni fog a kisasszonynak négy ezer frankot.

A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy quinterno a lutrin!

– Még a firma is nyer rajta eleget; szólt hamis szemhunyorítással az öreg úr, s Párisban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s fizettek volna a himző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a fekete rózsa «általában» adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négy ezer frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja. No azt gondolom, hogy elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordúl elő újra. Nem minden nap hal meg egy herczeg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt lesz a czíme a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a megrendelés. Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt a himzéshez való selyem és ezüst. Mert a himzés fekete selyemmel és argent friseével fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetnie s ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik bőven a négy ezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam. Ezekből láthatja kisasszony, hogy az egész à la Savonnerie modorban készítendő: ön gyakorlott ebben, úgy-e bár?

– Óh jól értek hozzá! szólalt meg Livia.

(Milyen szép csengő hangja van! motyogta magában az öreg úr.)

S hogy szakértését bebizonyítsa, Livia rögtön tűbe húzott egy szálat az argent friséeből, s megmutatta egy fátyoldarabon, hogyan kell azzal à la Savonnerie himezni?

– Óh pompás! nagyon szép! (Milyen finom fehér kezei vannak! milyen szép rózsás ujjacskái!)

– Ez nem könnyen fog menni.

– Sietni nem szükség vele kisasszony. A herczeg külföldön halt meg; azt elébb tengeri úton, vasúton hazahozzák: abba beletelik két hét, s csak akkor lesz az ünnepélyes szertartás, a mikorra e fátyolnak el kell készülnie. Azért csak nappal dolgozzék ön, éjjel lámpánál ne rontsa a szemeit. (Milyen gyönyörű kék szemek!) Az éjjeli munkának, kivált a gyászhimzésnek még az a hátránya is van, a szemrontó sajátságán kívűl, hogy meglátszik a hímzeten magán; s a herczegnő, a kinek a számára ez készül, nagyon finnyás; mondhatom, hogy igen kényes! S a «fekete rózsa» büszke arra, hogy senki se mondhassa: «bezzeg, ha ez Párisban készült volna». Azért csak nappal dolgozzék ön rajta. Tudom, tudom: az van benne, hogyha hamarább kész lesz a munka: ön hamarább megkapja az árát. Segítünk ezen is. A fekete rózsa azt akarja, hogy olyan készüljön, hogy az irigység se találhasson rajta nagyító üveggel sem egy makula hibát. Én fel vagyok hatalmazva, a hímzőnőknek előleget adni. Önöknél azonban még többre is kész vagyok. Itt hagyom az egész összeget, a miben megalkudtunk. Az ön tiszteletreméltó arcza, madame, ez ártatlanságot sugárzó szemek, kisasszony, biztosítanak engem arról, hogy a «fekete rózsa» semmit sem koczkáztat az előrefizetéssel. Engem az én emberismeretem még soha sem csalt meg.

Ez a nagy bizodalom némi gyanút gerjesztett madame Corysandeban.

– Uram, mi nem tartozunk azok közé, a kik előlegeket szoktak kérni.

– Madame! szólt az öreg úr, termetét büszkén kiegyenesítve. Ne bántsa ön meg helytelen pruderieval a fekete rózsa firmáját. A fekete rózsa valóságos menhelye a munkás női erénynek. Administratióját egy titokban működő női testület viszi, melynek feladata: jó erkölcsű fiatal hölgyeket, kik erényes életmódot folytatva, kézi munka után élnek, pályájuk folytatására buzdítani, nyilt titok, madame. A gazdagok azért halnak meg, hogy a szegények élhessenek. Ön ért engemet. Erős alap egy fiatal nőre nézve, ha van egy kis félretett pénze. Kivált midőn azt tisztességes úton szerezheté. Egyébiránt, ha tartózkodik ön elfogadni, hát visszaviszem.

Madame Corysande mégis csak inkább az elfogadásra határozta el magát.

Az öreg pseudo-boltoslegény leszámlálta neki az asztalára a négy ezerfrankost.

– Önök elfogadják a franczia pénzt, úgy-e? Azért, hogy Napoleon tönkrejutott.

– Micsoda Napoleon? riadt fel madame Corysande.

– Hát hiszen remélem, hogy csak egy Napoleonról lehet szó.

De bizony egy másikon járt annak az esze akkor s Livia is megszúrta a tűvel az újját erre a szóra. A mi felett az öreg magában nagyon jót nevetett.

– Aztán ne tessék az asztalon hevertetni a pénzt. Egy perczig se! Ebben a Bécsben nagyon vigyázni kell az embernek. Zárja el madame rögtön a fiókjába. Aztán kérnék egy kis nyugtát róla, ha nem lenne terhére.

Madame Corysande leült s elővéve apró írószerét, elkezdett nyugtát írni.

Egyszer aztán elakadt.

– Ugy-e bár, uram, azt is ide kell írnom, hogy kinek a számára van megrendelve az előre kifizetett munka?

– Természetesen, természetesen. A herczegnőnek a nevét.

– Hanem akkor mulhatatlanul szükséges volna elébb, hogy tudjam a herczegnőnek a nevét.

– Ah, hát még nem mondtam volna meg? Nézd csak; most meg már nem jut eszembe! Ilyen a vén fej: a míg idáig jövök elfelejtem. Azt hittem, hogy a zsebembe teszem a czímét. Oda ám, csakhogy más kabátot vettem fel. No nem tesz semmit. Egyszeribe szaladok haza, s hozom a czímet magammal. Óh, hogy még egy herczeg nevét sem tudom megtartani. Szaladok: egy percz alatt itt leszek.

S úgy elszaladt ki a szobából, mintha lopott volna.

Madame Corysande pedig utána szaladt és lekiabált utána a lépcsőn.

– Uram, uram! Ha nem viszi a nyugtát, vigye el a pénzét; jőjjön vissza a pénzéért uram.

A vas kakadú félt, hogy még elfogják erre a pénzkiabálásra.

– Köszönöm madame, köszönöm; kiabált vissza. Nem fogadok el ajándékot. Bocsásson meg. Nem szabad borravalót elfogadnom. Nem vehetek el pénzt. Ne bántson meg vele!

Ezzel a ravaszsággal lemenekült a lépcsőn. Mindenki azt hitte, hogy a szegény lovagias érzelmű vén boltsegéd menekül a kinált borravaló elől.

A pénzt tehát már odaezermesterkedte volna.

De hol hagyta az izenetet?

Majd azt is megkapja madame Corysande; ki van az csinálva szépen, mint a strassburgi dom óraművének egymás után következő csodagépei.

Madame Corysande csak várt türelmesen a visszatérőre; várt délig, akkor fogta a félig megirt nyugtát s azt mondta Liviának, hogy elmegy vele egyenesen a «fekete rózsá»-ba.

A nagyszerű etablissementben már ismerték arról madame Corysandeot, hogy sokat járt oda munkát keresni egy himzőnő számára, s veszekedett velük, ha nem adtak.

– No hát uram: mondá madame Corysande az üzletfőnöknek, letéve a nyugtát az írópolczra, mondja ön csak, hogy hívják azt a megboldogult herczeget, a kinek a gyászpompáját önök állítják ki?

A főnök megmondta neki jó szivvel.

– Azt Etelváry Miksa herczegnek hivják.

– Etelváry Miksa herczeg meghalt? rebegé madame Corysande, s e szóra úgy elveszté a lelkét, hogy kiszaladt a comptoirból, s nagyon sok embert le kellett taszigálnia a járdáról, míg anynyira magához tért, hogy e vészhír egész nagyságát átérezze.

A legelső józan gondolata aztán az volt, hogy visszasiessen a fekete rózsába. A főnök ott várta már az ajtóban.

– Ön valami nyugtát felejtett itt madame.

– Igen, szólt madame Corysande, elhatározott hangon, s a nyugtát berepeszté két helyen és zsebre dugta. Uram! Livia kisasszony nem fogja azt tenni, nem teheti azt, hogy Etelváry Rafaela herczegnő számára gyászfátyolt hímezzen semmi áron. Én visszaadom a pénzt.

A főnök felhúzta mind a két vállát s zsebébe dugta a kezét.

– De hiszen tőlünk nem volt önöknél senki se megrendeléssel, se pénzzel.

– Hogyan? Egy öreg úr, a kinek egy foga sincs, a haja fehér és kétfelé van választva, s a bajusza fekete!

– Madame! Az én segédeim mind fiatal emberek, s az a bajuk, hogy több foguk van, mint a mennyit el tudnak tartani.

– Akkor ki volt hát az az ember?

– Valami csaló. Adja fel a rendőrségnek. Meglopta önt?

– Dehogy lopott, inkább pénzt hagyott ott nálam.

– Akkor ne adja ön fel a rendőrségnek.

Madame Corysandenak egy világos gondolata támadt.

– Ki rendelte meg önöknél a gyászpompa kiállítását?

– Azt mindjárt előkereshetem a journal könyvből. Tessék besétálni madame. Itt a neve. Dumka Péter, uradalmi jószágigazgató. Lakik a herczeg hotelében.

– Köszönöm, uram.

Azzal elsietett.

A tramwayra felülve, szabad folyást engedett könyeinek. Ez volt az első végezni valója. Azután elkezdett magában beszélni:

«A herczeg halálával is épen úgy vagyok, mint a herczegasszonyéval voltam. A szomorúsággal vetekedik a boszuság. Még csak nem is sírhatok kedvem szerint. Micsoda komédia ez itt most? Ki küldi hát Liviának azt a pénzt? Insultálni akarják azt a szegény gyermeket? Hogy ő most üljön le gyászpompát hímezni annak a halottnak a szertartására, a kinek, ha akarta volna, most ő lehetne az özvegye? Hogy a hány gyöngyöt, annyi könyet ejtsen a munkára? Ki gondolhatott ki ilyen kegyetlenséget ellene? Majd megtudok mindent Dumka úrtól. Áldott jó herczeg, ha tudná, mennyi keserűséget okozott még a halálával is»!

Madame Corysande még épen otthon találta Dumka urat, ki egész gyászba volt öltözve még a herczegnő halála óta. Madame Corysande is azt gyászolta még.

– Ah, kedves madame Corysande, látja, milyen szomorú napunk van ismét. A mi jó herczegünk meghalt.

– Boldog ő; mert ismét annál van, a kit szeretett: véleményezé madame Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.

– Az égben bizonyára együtt vannak már; hanem a földön még időbe és fáradságba fog kerülni, a míg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól Etelvárig bizony hosszú az út.

– Tehát Etelvárra fogják őt szállítani?

– Természetesen, a családi sírboltba. Ott lesz a gyászszertartás.

– Képzelem, milyen nagy pompával.

– Nem igen biz az. A herczeg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.

– De annál pompásabbak a toilettek. Úgy tudom, a herczegnő gyászfátyolán négy ezer frankba kerül a hímzés.

– Ah, az városi mese! Én nem tudok róla semmit.

– No de én magam beszéltem azzal az úrral, a ki azt egy ismerősömnél megrendelte. Ki is fizette az árát.

– Tőlem nem kapta rá a pénzt.

Akkor aztán madame Corysande tetőtől-talpig leírta a kis öreg urat Dumka úr előtt.

– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! kétfelé választott őszhajjal, à la bon enfant; de furcsa lehetett.

Tehát Dumka úr sem tud róla.

Most madame Corysande az igazi nyomra kezdett akadni.

Leon iránt fogott gyanút.

– Talán a herczegnő maga adott rendeletet.

– Nem madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és félelmével, a blokadeon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is foghatják. Van annak eszében a gyásztoilette! Különben is szereti az egyszerűt.

– De hát nem ment eléje senki, hogy kisérője legyen?

– De igen. Zárkány Napoleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját levelében a meghalt herczeg.

– Tehát Zárkány Napoleon elutazott?

– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel tengerre szállt, a herczeg koporsóját és családját haza hozandó.

Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég volt neki egész hazáig, még pedig gyalog.

Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a megrendelést? most már teljes tökéletes sötétségben maradt.

Kisírt szemei elöre elárulták a titkát.

Melyik gyászhíren kezdje Livia előtt? A herczeg halálán-e, vagy Leon elutazásán?

Az egyik hirrel sebet fog ütni a leány szivén, másikkal mérget fog csepegtetni a sebbe.

«Szegény, szegény leány»!

E szókkal rohant be szobájába s elébb egy verset sirt, Livia nyakába borulva; csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént sorrendben.

A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame Corysande elcsodálkozott rajta.

Livia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak.

Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két kezét szivére nyomva mondá:

– Áldja meg őket az Isten.

– Mit tesz ön most?

– Most? Most már hímezni fogom a herczegnő menyasszonyfátyolát…

AZ ÉN ATYÁM.

Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, mire a herczeg jogot adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, mely egyszerre a tulsó égsarkig taszítja; ha pedig könyekkel szemében jelenik meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e classicus arczon: visszaemlékezést Alienorra.

Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorúságnál.

Az igazi bánat nem csinál arczfintorgatásokat, az előtte jár az arcznak, s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető.

Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el, kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való turi süveg volt az; mindössze is a darutollat tépte ki mellőle.

A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a herczegnő nyújtá eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja.

– Vártuk önt; mondá Rafaela.

– Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől, a hova a levél intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön.

– Önért sajnálom azt: mert most már nem látja jó atyámat. Már le van zárva a koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan volt halva is, mint mikor élt: olyan szép, nyugodt, kiszenvedett arcz. Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem: azon majd megosztozunk. Én nem akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Úgy-e jól tettem? Már szegény jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel. Így nem lehetett mást tenni, mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt?

A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra.

Leon pedig nem helyeselte azt.

– Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak volna ólom helyett. Vagy messinget, vagy bármi más érczet.

Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonaglott át.

(Ejh? Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni! Másnak azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.)

– S miért?

– Vannak aggályaim; a mik meglehet, hogy alaptalanok. Úgy áll az esély, mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni rajta.

Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyilt corridorra, feltakarva előtte a lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi diszítés, czifraság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az.

Nem következett semmi érzékeny jelenet.

Leon az orvoshoz fordult.

– A koporsó meg van töltve szeszszel?

– Szabály szerint. Ez az enyészet ellenóvszere.

– Eképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet elhelyezni, s hogy a hajó himbálása közben a tengerbe ne essék, le kell srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva?

– Biz erről nincs. Ez nem is jutott eszünkbe.

– Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most.

Azután nehány suttogó szót váltott az orvossal, Rafaelától elfordultan.

Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit?

– Óh miattam ne aggódjanak önök: én nem félek a zajló tengertől.

Leon helyeslőleg bólintott.

– Akkor holnap útra kelhetünk.

Az orvos ezután eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai nehézségeinek elhárításával; kézművesek, hordárok megrendelésével.

Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon helyet vele szemközt, úgy, hogy a világosság Leon arczába sütött, egészen a szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e mélységet vizsgálta.

– Ön félt engem a tengeri betegségtől? kérdezé Rafaela. Én nem kapom azt meg. Bizonyos vagyok felőle.

– Utazott már a herczegnő zivataros tengeren?

– Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt hiszem, hogy az akarat sokat tesz.

– Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész utazó társaság neveti a bajt; de a mint egy megkapta közülök, a többi utána esik bele. A félelem felkölti azt: a bátorság visszatartja.

– Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a kajütben, a hol az emberek jajgatása ragályos; hanem felmegyek a tetőre, belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban: ejh, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jer: én nem félek tőled, jó barát vagy; s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a födélzeten: egy matrózét, s arra fogom kérni, hogy beszéljen nekem adomákat, úti kalandokat.

Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más ember is, a kinek bátorsága van, a ki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat.

E helyett azt mondta neki, hogy «jól lesz, herczegnő».

Erre Rafaela azt a fontos mondást ejté ki ajkán:

– Kérem: ne nevezzen engem herczegnőnek.

Akárki is odamagyarázta volna e felszolítást, hogy itt az ideje most, elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni, ama hófehér kéz után nyulni, azt megcsókolni és elértő sóhajjal rebegni: «Rafaela!»

Leon nem tette azt. Meggondoltan mondá:

– Azért tán, mert a herczeg meghalt?

Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg.

– Azért. Családunkban a herczegi czím az utolsó férfival el lesz temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő. Így volt az adományozva.

– De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa herczegnek meg volt igérve, hogy ha leányát fiúsítja, a herczegi czím arra is rászáll.

– Meg volt igérve. Ő el is készítette ez iránti folyamodását. De az utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be s én ezentul «csak» grófnő vagyok.

Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez revelatio volt. Rafaela egy fokkal lejebb lépett a ranghágcsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük köztöt olyan nagy; ne kerüljön olyan nagy fáradságba annak a másiknak hozzája felemelkedni.

Rafaela grófnővé lett, hogy közelebb legyen.

Leon agyát nem kábítá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban, melylyel e felfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő volt; megannyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levélnek, a mit Rafaela keze irt.

– Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari etiquette: a közélet azt, a ki herczegnőnek született, herczegnőnek fogja nevezni holtáig: a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt Magyarországon, a mint semmi különös elöjoga nincs egyik mágnási osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czímerkoronák közötti különbséget fokozatnak tartsa valaki; nálunk vannak nagytekintélyű bárók s «jó pajtás» herczegek.

– Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó tenger. A hajófödélen a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok, mint a matrózok, s minden méltóságnak vége a földön heverő alaknál. Ilyenkor az egyenlő emberek, az utitársak, csakugyan hihatnák egymást «ön»-nek.

– Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen: az nem az én hibám lesz.

– Hanem az enyém. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az utitársnőt. Nézzünk ki a tengerre.

Leon addig is az ablakkal szemközt ült, a honnan a tengerre volt kilátás; szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény; most Rafaela is odafordult.

– Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, a mióta Párisból megjött?

Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leirta kis ősi lakhelyét, s az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó vészt, mely e boldog családból hét nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el. Kilencz parasztgyermek történetét, a kik mult héten keresztapjukat körülfogva dalolták az ipsilándi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben; hanem azért mégis, mikor a kilencz czipőcskéről beszélt Leon s az üres vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerre a szemébe szökött a köny: «Istenem!» rebegé, és a míg egyik kezével eltakarta arczát, a másikat öntudatlanul nyujtá Leonnak.

Pedig Leon nem sírt, mint Alienor.

– És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért? (Rafaelának korábban feltünt már, hogy Leon kalapja mellett nincsen gyász. Másért is talán?)

– Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa velem, hogy kit és miért gyászolok? (Ez válasz volt azért a másért is.)

– És most hallgassa meg ön a mi tragœdiánkat; mondá Rafaela.

És aztán elmondta Leonnak, minő idylli életet éltek itt a tenger közepett, míg az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre feltépte; midőn mindent megtudott, a mit titkoltak előtte; hogy halt bele a fájdalomba!

S a míg ezt elbeszélte, Leon arczán oly változás ment végbe, mely Rafaelát megdöbbenté. Elsápadt, szemei elveszték fényüket, homlokán nehéz veríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád képe volt ez. Azt az egész ólomkoporsót emelte e beszéd alatt. Utoljára Rafaela megszólítá:

– Valami változása van? Ön beteg?

– Bár volnék az! szólt Leon, felkelve helyéről. Ennek nem így kellett volna történni!

Rafaela elérté az eszmét.

– Tehet ön róla, hogy így történt?

– Talán nem. De hátha igen? Ki tudja azt?

– Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vádolta önt előtte, azzal, hogy ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá: «nem igaz! Zárkány Napoleon mindent úgy tett, a hogy kellett. Istenség titka a jövendő!» Jól esik önnek, hogy ezt megmondtam?

– Lelkemből köszönöm.

Leon csak most vette észre, hogy homloka mennyire meg van izzadva, s letörülte azt zsebkendőjével.

– Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell szállíttatnom a koporsót a födélzetre s ott megerősítenem.

– És reggel értem fog ön jönni? Igen korán jőjjön. Mihelyt hajnalodik. Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka.

Leon bucsút véve, azt mondá, hogy meg akarja elébb tekinti a koporsót, ha jól van-e összeforrasztva?

Rafaela nem ment utána.

A teremben, a hol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletekbe voltak elhelyezve, úgy, hogy diagonálban adták vissza a terem képét. Az egyik tükörből épen a corridorra lehetett kilátni, épen oda, a hol a koporsó feküdt.

Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt és sokáig nézett egy helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat nagyot ütött ököllel a homlokára.

Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a terembe.

Ott ismét találkozott Rafaelával.

– Minden rendben van; mondá neki és eltávozott.

Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van körülfonva: ezt Rafaela tűzte oda, az alatt, míg ő künn a corridoron a koporsóval tartott néma találkozót.

Az nap nem is látta őt Rafaela többet.

Szavatartó emberre talált.

Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a holdvilágot hajnalnak vélve, felöltözött, már nem találta a corridoron a koporsót. Azt olyan mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta álmából.

Rafaela azután künnmaradt az üres corridoron, s a párkányzatra kidülve várt Leonra.

Már annyira volt vele, hogy várt reá.

Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az? több-e, mint puszta érdeklődés, több-e, mind engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e, mint ragaszkodás az erősebbhez? várt reá.

Szép, csendes, holdvilágos éj volt. Éjfél utánra lecsillapult a szél.

És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, a ki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnője; mert neje lett annak a férfinak, a ki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest beszél a szép nőkről s ez a nő szeret beszéltetni magáról a világgal. Az a félbeszakadt légyott nem maradhatott titoknak; a diplomaták feljegyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a szenvedély és önuralom rendkivüliségeit. Rafaela is megtudta azt, a mi ezzel a nővel történt. Ez a nő épen így várt egy holdvilágos éjszakán Leonra: szivében tilos szenvedélylyel, s a hogy a kéjmámor és a gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva szivében háboruszomjas vad indulatokkal. A nő szép volt, csábító és önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfira, a kire ő most. S a kinek a lépteit már hallja a távolból a fövényen ropogni, a ki az ő hivására megjelen. Vajjon a két nő közül melyik a nyertes, melyik a vesztes fél?

Rafaela a corridorról kivánt jó reggelt Leonnak, mikor az a ház elé érkezett.

Leon felsietett hozzá.

– Egy órával korábban jöttem, mondá Rafaelának; a szél egyszerre lecsendesült: jó lesz felhasználnunk az időt a hajóraszálláshoz, mert hajnalra ismét fel fog támadni a szél.

Rafaela megvolt régen útikészületeivel. A férfi-cselédeket előre küldé, aztán útiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntözé az ablakába tett virágokat, a villatulajdonos figyelmének tanujeleit s aztán Leon karját kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna kiséretében. Rafaela egy perczben visszafordult komornájához s azt kérdé tőle:

– Emilia! Itt van Camilla?

– Igenis, herczegnő; felelt a megszólított. Leon szétnézett. Nem látott sehol egy harmadik hölgyet.

A part előtt a keletkező dagályban tánczoló csónakba lépésnél segíteni kellett a hölgyeknek. Mikor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá Leonnak:

– Ugyan kérem, vegye át Emiliától, míg csónakba lép, Camillát.

Leon összerezzent, mikor a komorna egyszerre a kezébe adta azt az addig kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér czicza volt.

Rafaela észrevette e megrettenést s rábámult nagy szemeivel.

– Ön is fél talán a cziczáktól?

– Ah dehogy félek! (Hanem Livia kedvenczére ismert benne, az rezzenté meg oly nagyon! s aztán gyöngéden odaszorítá a szelid állat selyempofácskáját arczához s biztatólag suttogá neki: «cziucz-miucz!»)

A míg a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s a mint az induló gőzös megkezdé oldalhintázását, a komorna rögtön eltünt a födélzetről s lement a cabinjába lefeküdni.

A mint aztán a nap fölkelt, veres fényével még pirosabbra festve a távozó sziklaszigetet, mintha magával hordaná a szelet, egyszerre ujult erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó oldalmozgásokat követte, a mik még olyan jól esnek, mint a ringatás, hanem a mint a hullámhegyeken átbukdácsolt, egész hosszában hányta-vetette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva fölfelé.

Minden ember eltünt már a fedélzetről, maga az orvos sem tudott magának semmi prophylacticus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen: senki sem kérdezősködött a más baja felől.

Csak Rafaela állta meg helyét és Leon a fedélzeten.

A kajüt-gádor ajtajának támaszkodva s kezével a kilincsbe fogózva, nézte a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, frecscsenő hullámok ellen s beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajókéményt megerősítő lánczba kapaszkodva tartá fenn magát.

– Én szeretem a tengert. Ha tengerész neje volnék, mindig együtt járnék vele. A kinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát meghódítani. A tenger megvalósulása a «közös haza» eszméjének. A tenger soha sem olyan mostoha ahhoz, a ki rajta keresi kenyerét, mint a föld, s annyi embert táplál, mint a föld s annyinak ád sírt, mint a föld. Most, mikor ez a hajó recseg-ropog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a jövő perczben a tenger fenekéig sülyedünk le, s a hullám mint egy hegyláncz közeledik felénk: arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész tartományainak elsülyedését siratja. S ettől a gondolattól az orkán maga szelid tündérnek tünik fel előttem. Ezzel szoktam minden rossz érzést leküzdeni magamban, arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek, mint én. Én szeretem ezt a vihart. «Ezt» a vihart!

– Nekem is jó barátom a tenger, szólt Leon; s még úgy jöhet, hogy tengerész leszek. Mindig kárhoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették a lovat, szerették volna inkább a hajót. Akkor nem keresték volna a pusztát, a hol zöldebb a fű; hanem a partot, a hol szabad a tér. A mennyi erővel Magyarországot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha oda ne kerüljek. Köröskörül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi diplomatia. Maga teremt magának mindent.

Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát: nem tud állva maradni.

– Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegséggel megküzdjünk, az állva maradás, mondá Leon. Támoszkodjék ön vállamra s engedje, hogy karommal fentartsam.

Rafaela úgy tett s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a feje.

Addig-addig dicsérték egymásnak a tengert, míg az kiengesztelődött a sok magasztalásra: dél felé megszünt a vihar, eltisztultak a felhők s a hullámhegyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis gyors yacht hintázva lapátolt előre.

A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál; aczéllá tette idegeit. Nem szenvedett a tengeri betegségtől, a mi valamennyi kisérőjét előfogta. Leont természetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen.

Eddigelé kevés hajó tünt fel láttávolukban, az is messze elmaradt; de a mint a vihar megszünt, egyszerre kezdtek feltünedezni a vitorlák s a gőzhajót jelző fekete füstvonalak a láthatáron.

Egy nyugot felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjokat látszott keresztezni. A hajó hadi fregatte volt, két árboczos, vitorlával és gőzzel haladt. A mint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a franczia czirkáló hadihajót.

– Ez alkalmasint velünk akar szóba állni; jegyzé meg Rafaela, távcsövét felé irányozva.

– Akkor az ő dolga, hogy utolérjen bennünket, mondá nyugalommal Leon.

A czirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje irányt változtatott. Azok alkalmasint német hajók voltak s nem igen kinálták oda magukat hadi zsákmányul: a fregatte nem talált mást útjában, mint a yachtot. Azt utól is érte Neuwerk magaslatán. A yacht nem tartozott róla tudomást venni addig, míg meg nem szólal. A fregatte megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, jellövést adott: mire az utazó gőzös megállt s közelbe engedte amazt magához jönni. A czirkáló hajó mintegy tizenkét fonalnyi közelig jött a yachthoz, s akkor hosszoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyuja torkát.

Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadihajót, mely a gőzöshöz evezett. Egy tengerész hadnagy jött rajta, hat tengerész katonával.

Nehány percz mulva a födélzeten volt a tiszt és a katonák.

A yacht kapitánya és a tengerész hadnagy a szokott értekezést megkezdték. Ez előkérte a hajóiratokat, amaz megmutatta neki azokat. Minden rendben találtatott.

– Semmi hadi dugárú a hajón? kérdezé a hajóshadnagy.

– Semmi; felelé a kapitány jóhiszemüleg.

A hadnagy kötelességéhez hiven széttekintett, az adott szón kivül, még saját szemeivel is meg akarva győződni s a legelső tárgy, a mibe belebotlott, a koporsó volt.

Ez a hajó födélzetén feküdt, leszorítva erős vaspántokkal és csavarokkal a padozathoz. Nem volt betakarva semmivel.

– És ez itt, uram? kérdezé a hadnagy.

– Ez egy koporsó. Felelt a hajóskapitány.

– Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi dugárú?

– Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik benne, kit Helgolandból haza szállítanak.

– Ezt én hihetem is, nem is.

– Itt van a családja, orvosa, kisérete, a kik mind bizonyítják.

Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz ennek a kimenetele?

– Ezt látta ön előre: sugá Rafaela Leonnak; odatapadva hozzá s karjába fogózva.

– S ha úgy van is! mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én nyolcz-tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németországba egy halott által?

A yacht kapitánya erre kijött türelméből.

– Tán csak nem kivánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a koporsóból? viszonzá s tevé hozzá nyomatékkal: «ez egy igen előkelő férfiú volt!»

Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot.

– Ejh uram! Mit akar ön? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös verembe; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor hősök, hadvezérek, lángelmék és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik százan egy fakereszttel; most, mikor hidegvérrel rugják félre a koponyát, a mi tegnap még egy félistené volt: most azt kivánja ön, hogy sirassunk meg egy magyar főurat, a miért egy nyugodalmas halál után nem adatott neki más sir, mint a dicsőséges tengerfenék? Hát egy vég vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három bucsúlövés, félárboczra felvont lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési tisztesség-e a világ bármely herczegének?

Leon érzé, hogy a leány keze reszket az övében.

Hirtelen odalépett a két értekező tengerész közé.

– Uram!

– Uram! Szólt a tengerész hadnagy is, udvariasan meghajtva magát s most már Leonhoz beszélt. Vagy ha épen olyan erősen el vannak önök határozva, a magyar főurat hazája földének visszaadni: Hamburg már nem messze van: betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba; ott vehetnek számára másik koporsót, s beletehetik abba. Aztán más mód is van. Önöknek van orvosuk. Mi kölcsönzünk önöknek mercurius corrosivust: van hajónkon elég; az orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát.

– Istenem! hangzott Rafaela reszketeg sikoltása.

– Én elhiszem, mondá a hadnagy, hogy ebben a koporsóban egy hulla fekszik; az az önöké: azt elvihetik; hanem az ólom az enyim; azt én viszem el!

E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé s kirántva revolverét oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta:

«E koporsóban az én atyám fekszik! a ki ráteszi a kezét, azt én főbelövöm.»

Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzá pisztolyát, a hat tengerész katona pedig czélra kapta karabélyait mind ő ellene.

A fiatal tengerészhadnagy elébb hátrafordult katonáihoz s azt mondá nekik:

– A míg én nem vezénylek, addig maradjon mindenki karravetett fegyverrel.

Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett pisztoly csövébe s karjait összefonta és mosolygott, mikor Leonhoz szólt:

– Kár volna önért is, ifju barátom, meg azért is, a kit le fogna lőni. Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja fekszik?

Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Vevé észre, hogy nagyon rosszul czéloz oda a szemközt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan ereszté le karját a revolverrel.

Mit feleljen erre a kérdésre?

Azt felelje-e: «igen, ő az én atyám! Becsületszavamra mondom!» Becsületszavát dobja-e oda ennyi ember hallatára, a ki mind tudni fogja, hogy nem mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e büszke hölgy hallatára, megbántva őt akkor, a midőn megmenti? Képtelenné tegye-e magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni?

Meg volt rendítve.

E pillanatban odarohant melléje Rafaela s megragadva mindkét kezével Leon karját, sietett helyette megfelelni:

– Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mindkettőnk becsületére mondom! Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül elárult hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megrendíté vele.

A tengerészhadnagy nem lett volna franczia, ha e nyilatkozatot tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a hadviselés közepett is megvannak a maga kiváltságos jogai.

– Honneur au malheur! mondá, kardjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak tisztelgést vezényelt: visszaadta a kapitánynak iratait s elhagyta a födélzetet.

Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a födélzeten.

Kisérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herczeg csak úgy lehetett Leonnak atyja, ha a herczegnő Leonnak a menyasszonya.

Hamburgba még elég jókor érkezett meg a yacht, hogy a koporsót vasútra lehessen szállítani, s külön vonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem sok vasúti nyomorúság jött eléjük.

Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne időzzenek tovább, mint a míg az új különvonatot elő lehet állítani; de Leon azt tanácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni.

– Én nem vagyok fáradt, mondá Rafaela.

A valóságban pedig azért nem akart ott éjszakázni, mert a Spree melletti Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy diadalhírre; örömzaj hangzott fel az utczákról s mindez nem illett Rafaela kedélyébe.

– Pedig jobb lesz «önnek» kipihennie magát: itt szállunk meg a vasúthoz közel, a hová nem hat a zaj.

– Én tovább akarok menni! mondá Rafaela határozottan.

– Engedjen meg, «herczegnő!» de én nekem van itt halaszthatlan dolgom.

Rafaela észrevette a «herczegnő» czímzésből, hogy ő volt a hibás: megint elfeledé, hogy az utitársak között egyenlőség uralkodik s sietett hibáját helyrehozni:

– Az változtat a helyzeten. Ha önnek van dolga, akkor itt maradunk.

Leon azt is megmondta, hogy mi dolga van itt.

– A hadügyminiszterrel, vagy helyettesével kell okvetlenül beszélnem ma.

Rafaela belenyugodott.

Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s olyan igen közel találta, hogy mégis sajátszerű alkotású emberek ezek a diplomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari körökben, nem futhat keresztül a fővároson a nélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga üdvözletének adóját le ne rójja az illető köröknél, s nem szolgál mentségeül az, hogy utazásának czélja egy halott hazaszállítása s egy gyászoló hölgy lovagias kisérése.

Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsuzzék s Rafaela meglátta rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény, frakk. Igy mennek hadügyminisztert látogatni?

Leon olvasta a kérdést Rafaela szemében.

– Az excellentiás urakat most otthon nem találom. A főváros tánczvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére; azok mind ott lesznek s ott kell őket felkeresnem.

Tehát még bálba is megy? Tánczoló, kaczérkodó hölgyek közé! S itt hagy az alatt egy gyászoló hölgyet, a ki, legalább is, gondjára van bízva.

Az udvariasság bizony nagyon hidegvérű.

Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni hogyan esik az, mikor az otthon maradt nő vár arra, a ki másutt jól mulat?

Nem soká kellett várnia. Leon még éjfél előtt hazaérkezett.

A mint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt, bejelenteté magát nála.

– Herczegnő! Ha úgy látja jónak, minden kész a továbbutazásra.

– Rafaela beleegyezést inte fejével.

Leon öt percz alatt útnak volt öltözve.

Egy óra mulva az indóháznál voltak.

A különvonat gépe fűtve volt, csak az előrejelzést kellett bevárni, hogy a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk.

Leon ezalatt egy alvókocsi-osztályt rendeztetett be Rafaela és komornája számára, s igen szépen kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre.

– Arra önnek még több szüksége van, mint nekem, mondá Rafaela; ön a mult éjjel sem aludt semmit.

– Én is aludni fogok a kocsiban, igérte meg Leon.

Ez azonban nem olyan éjszaka volt, a melyiken az emberek azért ülnek fel azokra a tűzszemű szörnyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva, aludjanak. A míg a kettős vágányú vasútak tartottak, rövid időközökben rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak mint futó, dübörgő rémképeket látott jönni és eltünni. Azután pedig, hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébreszté a gép vészfütyölése és a rendelkező személyzet lármája.

E zűrzavaros hangok között megismeré Leon hangját is.

Kiváncsi volt rá, felyitá az ablakot és kihajolt rajta.

Egy nagy kokolysza lapály (Moorland) közepett állt meg a vonat, a hol semmi állomás nem látszott. Szomorú vidék. Fiatal vörösfenyő és luczerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homok rónára, miktől az ingovány vize, a mint visszatükrözte, még feketébbnek látszott.

A vasút itt éppen erős elhajlást tett délfelé, s ez ívhajlaton látszott közelíteni egy égő veres szempár: egy éjjeli szörnyeteg.

A gép egyre fütyölt. A szembe jövő kettős tűzfény megállt, mire a távolból visszhangja kelt a fütyölésnek.

Annyit kitudott venni Rafaela a saját észlelete nyomán is, hogy egy előre nem jelzett vonat jött az övékével szemközt.

Leont hallotta a távolban kiabálni.

Azután megismerte a visszatérő alakját a kalauz lámpafényénél. Meg akarta tudni, hová ül be?

Az pedig egy utazó kocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető mellé a gépre. Leon az egész útat künn a gépen tette meg, hogy őt a bajtól megőrizze.

Rafaela aztán szíve szerint megsajnálta őt s föltette magában, hogy a mint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem bocsátja ki.

Ezen a jó szándékon aztán elaludt.

Csak Drezdánál ébredt fel.

Itt a kalauz tudtára adta, hogy ez olyan állomás, a hol reggelizni szoktak.

Az orvos jött érte, hogy a váróterembe átvezesse s mondta neki, hogy Leonnak nagy dolga van az állomásfőnökkel, a kit arról kell meggyőznie, hogy semmi ellenmondás nem lesz a szabályzattal szemben, ha a koporsót nem szállítják át más waggonba, hanem engedik azt egész Bécsig tovább gördülni.

– Azt hiszem, hogy ennél még nagyobb bajunk is lesz, mondá az orvos Rafaelának. Bodenbachnál a határon ismét meg fognak bennünket állítani a vámőrök a végzetes ólom miatt, a mire egyikünk sem gondolt; ismét megújul a kellemetlenségünk, s nem tudom, elütjük-e egy kis páthoszszal? a minek a tengeren, a franczia előtt nagy hatása volt: nem tudom, mit mond rá a szárazföldön a flegmatikus német? Az ólmot pedig épen úgy tiltják a németek kivinni, mint a francziák behozni.

– E miatt én is aggódom, mondá Rafaela, ki most épen csak egy perczre találkozott Leonnal, a midőn az jelenté, hogy minden kész a továbbutazásra.

– Ön az éjjel kinn utazott a mozdonyon? szólt neki a hölgy szemrehányólag.

– A mire nagy szükség volt. A mozdonyvezető a mult éji ünnepély hatása alatt nagyon derült hangulatban volt, egyszer egy szemközt jövő vonattal kellett volna összeütköznünk, másodszor pedig kicsiny híja, hogy egy előttünk haladó tehervonatba nem futottunk bele.

Ezért aztán Rafaela szemrehányást tett magának, hogy miért erőszakolta az éjjeli utazást?

– Már most jöjjön, üljön be ide hozzám. Nappal csak nem történik semmi baj. Ott azután elmondatta magának Leonnal, hogy milyen volt a mult esti bál? Minő celebritások voltak jelen? Találkozott-e ismerősökkel? Jó kedvük volt-e?

Bodenbachnál csakugyan az történt, a mit az orvos már Drezdában előre sejtett, a vámfelügyelő felelősségre vonta Leont az ilyen nagy tömeg ólomért. S ez igen komor, prózai hangulatú férfiú volt. Nem árult el költői hajlamokat.

– Tudja ön, hogy az ólom háboru idején hadiszer?

– Tudom, mondá Leon.

– És így dugárú?

– Azt nem tudom.

– Hogy-hogy?

– Úgy, hogy «hadiszer» és «dugárú» két külön substantivum és nem egyik a másiknak az adjectivuma.

– Nézze meg az ember! Ez az úr most nekem grammatikai előadást akar tartani. De hát van önnek engedélye ennyi ólmot kivinni?

– Van bizony.

– Hol van? És kitől?

– Itt van a zsebemben. A hadügyminiszteriumtól.

Azzal átadta a hivatalos okiratot.

– Hát miért nem mondta ön ezt hamarább?

– Miért nem kérdezte ön hamarább?

A vámfelügyelő hol az engedélyokmányt, hol Leon arczát nézte.

– Hallja ön: mind ilyen élczes emberek a magyar urak?

– Hja, de hát még azok, a kik odahaza vannak!

Mikor aztán Leon visszatért Rafaelához, ez hálateljesen nyújtá eléje kezét.

– Ön a mult éjjel ezért maradt Berlinben. Arra gondolt, a mi másnak nem jutott eszébe, s a mit más talán nem is tudott volna ily gyorsan kieszközölni. Én félreismertem önt. Nem fogok önnek soha többet ellentmondani.

– S én ezt a jóságát rögtön felhasználom egy kérelemre.

– Rendelkezzék tetszése szerint.

– A mint Bécsbe felérkezünk, ott félbeszakítjuk az útat, azért, hogy egy egész napot ott töltsünk.

– Értem akarja ön ezt, hogy kipihenjem magamat?

– Önért is; de másért is. A megboldogult herczegnek őszinte tisztelői voltak Bécsben, kik nem jöhetnek le Etelvárra, hogy koporsójánál végső Istenhozzádot mondjanak neki. Ha egy napig ki lesz téve a koporsója egy kápolnában, mindazok eljöhetnek hozzá s jól fog esni nekik a kisírt köny.

– Ez szép gondolat öntől… rebegé Rafaela, Leonnak nyújtva kezét.

Annak pedig az a gondolat járt a fejében, hogy lakik ott Bécsben egy elhagyott leány, a kinek szíve nagy fájdalomtól szabadúl meg, ha látatlanúl, megfigyeletlenűl kisírhatja magát azon férfiú koporsója fölött, a ki atyja volt, a míg élt, halottja, midőn meghalt: a kinek nagy lelkét oda áldozta az égnek szerelméhez való hűségeért.

Leon nem szeretett senkit, csak Liviát szerette.

És Rafaela az egész úton egy szóval sem hozta elő Liviát!

Pedig kedvenczét, az elhagyott kis cziczát, még Helgolandba is elvitte magával.

A GÚLA MAGASÁN.

– Nos, kedves Leon, hát kezded-e már körültekinteni szerencséd láthatárát? Van-e már sejtelmed arról, hogy mi vagy és mi fogsz lenni? Hej, hogy összeránczoltad a homlokodat! Bánt ugyebár az a gondolat, hogy ez a nevetséges alak, ez a minden ajtón kidobott vándorló lélek, a vas kakadú, tud arról valamit, hogy te milyen szerencsés ember vagy? Hogy emelkedésed titkába be van avatva, hogy tégedet még méltóságos úr korodban is tegezni bátorkodik?

– Nem úgy van. Sőt ha valaha az lennék, a minek most gúnyolsz: notabilitás, befolyásos úr, egész életed szerepét elrontanám azzal, hogy nyiltan kikiabálnám az egész világnak felőled: íme, ez egy derék ember, a ki nekem jó barátom, a kit én becsülök, ne higyjen senki az álarczának!

– Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy ezt négy szem között hallottam tőled. Igen jól esett. És már most ugyan őrizkedni fogok, hogy veled nyilvánosan találkozzam valahol. Te végetted. Mert ha te azt kikiabálod a világnak, hogy én derék embered és igaz barátod vagyok, azt ugyan felőlem senki sem fogja elhinni; hanem te rólad fogja azt hinni, hogy bolond vagy. Hanem hát már most miért ez az összeránczolt homlok? mondd meg! Ha herczegünk halálát gyászolod, azt jól teszed; de egyúttal engedj arczodon egy kis derengést a hálaérzetnek is, ha rágondolsz. Ő halála órájában egy világot nyitott meg előtted.

– Neked van tudomásod arról a levélről, a mit Rafaela herczegnőnek mondott tollba, én hozzám?

– Van!

– S hiszed te, hogy én azt az előnyt, a mit egy haldokló adott a kezembe, ki fogom zsákmányolni most?

– Micsoda észjárás ez?

– Azt tudod, hogy mennyi mindent ki tudok állani? A gyomrom éhséget, az idegeim rettegést, a bőröm vágást, égetést, hideget, a büszkeségem lemondást. Meg tudom bocsátani egy nőnek, ha szeretett és megcsalt. De hogy egy hölgy más jogon nevezzen magáénak, mint azon, hogy «szeret»: ezzel a gondolattal nem tudok kibékülni soha!

– S félsz, hogy így lehet?

– Tudom, hogy így van. A herczeg szeretett engem, s leánya azt hiszi, hogy ezt lehet örökölni is. A bálványozás, a mivel ő atyját körülvette, képessé teszi őt arra, hogy annak végakaratáért saját magát is áldozatúl hozza. Járul hozzá egy neme a boszúnak is. Sokszor látunk megfoghatatlan házasságokat, a miknél minden ember azt kérdi, hogyan választhatta ez a delnő ezt a férfit a maga urául? Csak a közelebb állók tudják, hogy sértett női büszkeség foglalta el a hajlam szerepét. Valaki hűtlenül elhagyta a hölgyet, s az meg akarta mutatni a hűtelennek, hogy nem búsul utána, el tudja felejteni, s férjhez ment a legelső férfiúhoz, a ki meghajtotta magát előtte. Mire a gyászév lefoly, majd elmúlik a harag, elhalványul a megdicsőült apa végakaratának emléke s ezzel együtt Zárkány Leon képe is az elmúltak közé hanyatlik. Várjuk be ennek a végét csendesen.

– Ugyan nem szégyenled magadat? Vagy engem tartasz a világ legegyügyübb emberének, a kit ilyen lélektani felolvasásokkal lehet jól tartani? Hát kell ahhoz boszú, elkeseredés, hogy egy hölgy Nornenstein Alienor helyett Zárkány Napoleonnak adja kezét? Ha megforditva történt volna a dolog, akkor állna az okoskodásod. S nem tudom, hogy nem úgy történt-e? Nem tudom, hogy nem Leon volt-e az, kinek vigasztaló megjelenésére várt egyszer egy gyászoló hölgy, anyja koporsója mellett. Táviratot is küldtek utána, hogy jöjjön. Ő nem érkezett meg. Félreértették elmaradását. Helyette beállt ez a festett szalmabáb. Sírt, mint egy rossz szinész. S elfogadták őt. Így megfordítva áll a te meséd. Hidd el, hogy téged nagyon régen szeret Rafaela.

– Ő tudna szeretni?

– Attól függ, hogy minő szerelmet keressz egy nőben? Ha kedélyednek kalandos, szeszélyes, csapongó szenvedély kell, akkor szaladj Pompeia után; az most Párisban szalmaözvegy s az ura nem mehet hozzá; ha pedig naiv, érzelgő gyöngédség kell: egy leány, a ki bolondod, a kivel mindent tehetsz, a ki játéktárgyad, mulattatód, a kinek nincs egyéb vágya, mint téged a földi paradicsom üdvözültjévé tenni: akkor maradj a varrólányodnál; Rafaela ezekhez nem fog érteni soha, nem is fogja megtanulni soha: sem a te kedvedért, sem a maga kedvéért. Hanem ha nőt akarsz találni, a ki eszményképe a feleségnek, a ki a férjnek nem játszótársa, hanem saját jobbik fele: a ki bajaidban osztozik, távollétedben minden féltő kincsedet megőrzi, a ki becsületedre büszke, a ki elpirúl, ha megcsókolod s megcsókol, ha alszol; a ki úgy ölel meg, mintha mindig menyasszonyod volna; a ki majdan gyermekeidet az anya fogalmával megismerteti s ha gyónni megy a paphoz, ezt az egy bűnét tudja megsúgni neki: hogy férjét még jobban szereti, mint a gyermekeit! de a mit az nem fog megtudni soha. Ha ilyen nőt kerestél, megtaláltad.

Leon nem engedte magát érzelgésekre ragadtatni.

– Mindig gúny tárgya volt előttem az olyan férfi, s véleményemben osztozik az egész világ, a ki vagyont és rangot házasodik magának. Egy férfi, a ki megfizetteti a szerelmét. Mennyi gúnyt űztünk az olyan tekintetes úrból, a ki nőül vett egy méltóságos asszonyt, s aztán, hogy ne legyen közöttük olyan nagy a distantia, a férjet elkezdték azontúl nagyságosnak czímezni; ez volt a zsámoly, a mire felállt, hogy megcsókolhassa a feleségét. Ha már csakugyan világtörténeti nevezetességgé kell lennem, Anchisest válaszszam-e mintaképemül, a ki arról lett historikussá, hogy fiatal korában egy istennőt szeretett, s vénségében nem bírta a lábait?

– Neked nem lesz szükséged arra a zsámolyra. Nem volna szabad kifecsegnem, a mit csak vísszatértedben tudsz majd meg; de hisz a te titkod az, meg fogod őrizni. Te, édesem, mire visszaérkezel Budapestre, olyan magasan fogsz rang dolgában állani, mint maga Etelváry Rafaela herczegnő.

Erre épen nagyot kaczagott Leon.

– Hahaha! Csak nem tesz tán meg a közvélemény «nemzet bárójának»? Ez a hely már be van töltve.

Az öreg úr vállát vonogatta bosszúsan.

– Én egyenlő rangról beszéltem. Van «ugrás» a heraldikában! Veled nem kezdik a báróságon. Nem csupán a diplomatiai téren tett szolgálataid megjutalmazásáról van szó, hanem nagy tehetségeidnek felhasználásáról. Te a meghalt Etelváry Miksa herczeg helyébe fogsz kineveztetni főispánnak.

Leon arcza egyszerre elsápadt e szóra:

– Te tréfálsz!

– Veled négyszemközt soha. Már készen van kineveztetésed; csak a gyászszertartás peripetiáit nem akarják vele megzavarni. És akkor te egyszerre azon a magaslaton állsz, a melyről Rafaela atyja letünt, zászlós úr vagy: felsőházi tag, egy vármegye kormányzója, külömb főúr, mint Fürst Pratz Alienor von und zu, und ohne Nornenstein.

– Komolyan megrémítesz! Főispán! Ugyanabban a megyében, melyet eddig herczeg Etelváry kormányzott: nemcsak Magyarország első dynastáinak egyike, de a legbölcsebb fő, a legnemesebb szív, a mire valaha ország dolga bízva volt! s most én következzem utána, mint a régi ezüst után a fertálybankó! Én, a ki szolgabíró voltam ugyanabban a vármegyében, az is rossz: tréfacsinálója az egész környéknek, bálokban előtánczos: arról celebritás; különben senki és semmi. Se ész, se tapasztalat, se érdem, se birtok, se tekintély! S hitessem el valakivel, mikor abba az elnöki székbe beleülök, hogy én főispán vagyok! Hát ennyire kifogyott volna az ország nagy emberekből, hogy én rám kerüljön a sor?

– Sunt, qui se nequiter humiliant! Mások más véleménynyel vannak felőled.

De Leon nagyon belejött, mint az egyszer neki lódult lokomotiv, nem tudta magát megállítani.

– Hogy én abban a teremben elnököljek, melynek zöld asztalát csupa tizenhárompróbás hazafiak, kiszolgált képviselők, honvédezredesek és ménestartó kiskirályok ülik körül, a hol még a birtokos paraszt is olyan büszke, mint egy brahmin, magam pedig, a ki esernyővel vágtatok végig az utczán, próbáljak vezetni egy ilyen társaságból álló gyülést, melyet csak egy olyan ember, a ki patriarcha volt, tudott rendben tartani, s tűrjem, hogy per «méltóságos úr» szamarazzanak le? S ne merjek parancsolni, attól félve, hogy senki sem fogadja meg? S aztán, mikor ülés oszoltával alattvalóim fennhangon kiáltják elé ötös fogataikat, halljam a malitiosus felkiáltást a hátam mögött: «János! a méltóságos úr kalucsnijait!» S a míg eddig ahhoz volt szokva a közönség, hogy a közgyűlés után a főispánja az egész tekintetes karokat és rendeket meginvitálja lakomára, hogy az utolsó kortes is a csizmaszárában vitte haza a pezsgőt, a mit már nem tudott meginni, s kilencz ujság nyögött az elmondott toasztok reprodukálásában, most én megszökjem vendégeim elől! Vagy pedig tegyem az ellenkezőjét? Feszítsem magamat, játszam a nagy urat, a szerepet, a minek felvettem a jelmezét? hogy azzal dicsérjenek meg a hátam mögött, hogy a pezsgőm, szivarom ugyan jó, hanem kár, hogy száz perczentre szedem fel a pénzt Lőw Hirschtől! Ez a fátum van szánva nekem?

– Nem vágtam a szavadba, mert féltem, hogy elüttetsz a rúddal. I tempi passati az kedves barátom, a miről te beszélsz. A vármegye sem olyan vármegye már, mint a hajdani volt, a gyűlés sem olyan gyűlés s a főispán sem olyan főispán. Az most hivatalnok, bureaucrata, a kinek dolga van: sok. A parádénak vége. A fényes szónoklatok helyett prózai munka vár minden emberre, s azt a szerint itélik meg, ki hogy elvégzi? nem hogy hány lóval hajtat bele? A mostani főispáni állás igen nehéz: nem fényes, de annál fontosabb hivatal. Épen ezért bízzák te rád. Nyugodt lélekkel fogadd el azt. Fizetés jár vele annyi, a mennyiből meg lehet élni tisztességesen; de meg kell szolgálni erősen. Egyébiránt (előre mindent kifecsegnem nem szabad), de annyit megmondhatok, hogy fényes rangod mellett nem fogsz te a «Johannes sine terra»-k osztályába tartozni.

Leon arcza lángvörös lett e szóra.

– Te! Talán csak nem gondolsz arra, hogy engem a herczeg végrendeletében valami hagyománynyal alázott volna meg? Ez elől kiszökném Európából!

– Ne készülj sehová szökni. Nem hagyott neked a herczeg semmit. Ismerem a végrendeletét; nekem diktálta le; én írtam azt alá, mint egy az öt tanú közül. A te neved elő sem fordul abban.

– Tehát az által hiszed, hogy gazdaggá leszek, hogy előbb elszédelgem magamnak Rafaela herczegnő jegygyürüjét?

– Óh nem. Már akkor gazdag ember fogsz lenni, mikor hozzá közelítesz, hogy őt megnyerd.

– Hihetetlen tündérmese ez.

– Hogy tündérmese: az igaz; hanem azért hidd el, mert én mondom.

– Ha parancsolod, hát elhiszem.

– És akkor elfogadod a főispáni állást?

– Majd meglátom.

– Meglátod! – Úgy-e azt sem akartad elhinni, hogy a kis varróleányodnak átadom a négy ezer frankodat s nem vágja a szemem közé?

– Nos? szólt Leon s ismét arczába szökött a vére.

– Elvégeztem mindent úgy, a hogy kellett. Megtudta, hogy mi küldetésben jársz, s a pénz oly modorban lett kezébe adva, hogy még büszke is lehet rá. Derék leány, nagynénjével együtt. Megérdemli a pártfogást. Nem fogom őt szem elől elveszteni. Te nem kerested őt még fel?

Leon elővette tárczájából a lepecsételt levélborítékot. Még nem volt feltörve.

– Nagyon helyesen van. Egészen correct ember vagy. Igazi gavallér csak egész szivet ád egy nőnek. Akár az egyiknek, akár a másiknak. De abból, hogy levelemet fel nem törted, arra a meggyőződésre jutottam, hogy daczára tenger scruplusaidnak, mégis komolyan gondolsz te a herczegnőre. Tehát csak kisérd le most Etelvárra; temessék el a herczeget, a kitől én majd csak itt az irgalmasok kápolnájában vehetek bucsút, a hol ravatalát felállítják egy napra. Aztán mikor visszatérsz, Budapesten már várni fog a meghívás. A mit kinálnak fogadd el.

– Még egyet. Kérlek: küldj egy gyászjelentést madame Corysandenak. Neki is jóltevője volt a herczeg. Talán jól fog esni, ha ravatalánál kisírhatja magát.

– Már meg is tettem.

Leon nagyon érzékenyen szorítá meg a kezét a bohókás vas kakadúnak, a ki azért volt a világon, hogy az ő gondolatait megelőzze.

Mert Leon csak Liviára gondolt most is.

MINDENFÉLE AUSPICZIUMOK.

Azért, hogy Szent-Ilonán, meg Helgolandban és a tenger tetején semmi szó sem hangzott Zárkány leendő új méltóságáról, abból nem következett, hogy már az egész vármegye ne tudta légyen azt. Az is nagyon valószínű, hogy az embereknek Etelvárott is azért vannak a szemeik, hogy lássanak. S midőn azt látja mindenki, hogy Zárkány Leon hazahozza az ős kastélyba Rafaela herczegnőt; az fogadja el a magas rokonságot, az ország előkelőit, kik a végtisztességre megjelennek, az kiséri a herczegnőt a templomba a requiemhez: mind ehhez aztán már nagyon kevés kombináló tehetség kell, hogy kitalálja a többit.

Leon tapasztalhatá is az első hallásra és tekintetre, hogy irányában a közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté, hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, a mit leeresztenek, és ő, a kit fölemelnek.

Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind tegezni kezdték s abban a modorban, a melylyel a hölgyek az üdvözletet viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.

A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arczczal közelített felé. Most még csak egyenkint.

Pedig hiszen a komor gyászos arcz csak addig tart, a míg a kriptaajtót bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász.

Tehát a komoly hangulat egyenesen az ő személyét illeté.

Kadártai alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről; előadta, milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól elkülöníteni. (Most csak egy unokaöcscse van a hivatalban: akkor lehetne kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok elkelne. (Retardatum ugyan azért csak annyi lenne, de legalább ki volna egészítve a preferánczpartie). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé kellene osztani; mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez veszélyezteti a közbiztonságot).

A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztül szelő folyam szabályozásáról; s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet a miniszteriumtól elég friss himlő-oltóanyagot kapni az újszülöttek számára, s hogy hét hivatalos krajczár egy beojtási műtétért, tizennégy krajczár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés A csendbiztos panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nemlátta más módját a megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.

A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is szives üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha miniszter lesz is! de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott vele – a felsőház reformja iránt, mint a melynek megoldása égető kérdés az országra nézve.

Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves Karakán barátját, a ki három órája, hogy antichambriroz neki ottan. Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arcza van; a szakálla az állán kiborotválva. Kivánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak czímezze. Nem kivánja magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr emlékezzék rá; sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr elfelejtette, hogy ő ki volt? Egészen más ember lett, mint a régi Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az útibiztosi állomás, s neki különös szenvedélye, életének legfőbb feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon nem szabadúlt meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, a miben az obsittól kezdve a visumrepertumig minden benn van, a zsebébe nem dugja.

Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan csiklandozta az, hogy őt itt mindenki «gazdának» nézi.

A park egyik útján Dumka úrral találkozott össze.

A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy léptekkel járt alá s fel a parkban s egy darab papirosból, mely reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fenhangon, s a mint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten dugta zsebébe a papirosát.

«Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy; Dumka úr ujdonat új szónoklatot tanul be!»

Leon aztán útat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik mellékúton, a hol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami ismerős jöjjön elébe.

Pedig mégis jött.

Azok a vándor hangyák ott az úton keresztül, a mik akkor is így jártak egy hosszú szakadatlan lánczolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár azt mondta ezen jártában: «ne tapossunk rájuk a szegény férgekre, mikor mi magunk oly boldogok vagyunk!»

Vajjon megvan-e még az a nagy mohos fa, a mire az a repkény felfutott, a minek a levelét még most is hordozza valaki?

Vajjon vissza lehet-e adni a fának a leszakított levelet?

Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidülten. A legutóbbi vihar kicsavarta azt százados gyökereiből.

Leon elmélázva állt meg a kidölt fa előtt: az is az ő halottja volt.

Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel.

A hang ismerős volt, de nem kellemetes; s még ellenszenvesebbé idomítva a szokatlan nyájasság által.

Visszafordult: a vadpalatinust látta maga előtt.

Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, a mi nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a földig; maga a lemeztelenített fő pedig símára meg volt fésülve, s a haja odatapasztva tarkójához jó avas pergamenolajos pomádéval, a minek a szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt kényszerítve bajuszpedrővel; a mitől ugyan egyes részei emanczipálták magukat, s különváltak, úgy hogy négy bajusza támadt kettő helyett, de a mi legismerhetlenebbé álczázta az alakot, az, hogy teljes ujdonatúj ruha volt rajta, még pedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és az ingelőjén gomb volt.

Ki alkotta őt újra?

– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak. Ismétlé még sokkal édeskésebb hangon a megszelidített szörnyeteg.

Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Oda lépett hozzá. Kezét nyújtá neki.

«Csuppsz!» Abban a perczben rajta volt a kezén egy nagy teleszájas csók.

– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hiszen régi jó ismerősök vagyunk.

– Tudom én a mi illik, kérem alázatosan. Változnak az idők; változnak ez emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?

Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén; akkorát fohászkodva, mint egy beteg tehén.

– Nagyon szép öntől, hogy ön is gyászt öltött a főispánunkért.

– Oh nem, kérem alássan. Én nem ő excellentiáját gyászolom. Hogy vetemednék arra a vakmerőségre egy ilyen magamforma szegény ördög, hogy egy ilyen illustris személy gyászkiséretéhez számitsa magát? Én a saját halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.

S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.

– Ah! Az Isten nyugtassa meg szegényt. Áldott jó teremtés volt.

– Derék, jó asszony volt. A mi hibája volt, most már felejtsük el neki. Szegény! Sok pálinkát ivott s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.

– Vigasztalja önt meg az ég.

– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat méltóságod, nagyméltóságod, excellentiád. Azért bátorkodtam alkalmatlankodni.

– Én? Tukmányi úr!

– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?

– Hogyne? a melyikben az a kitünő szép búza terem.

– A megboldogult herczeg igen szép összeget kinált nekem egykor azért, s én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha sokallja az eddig igért árt, magam fogom azt leliczitálni; a míg csak elfogadhatónak nem találja.

Ez mégis olyan beszéd volt, a mit nem lehetett hallatlanná tenni.

– Jól van Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató úrnak.

– Oh de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.

– Keresztyéni cselekedetet? Hogyan Tukmányi úr?

A megszelidült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a karját, s húzódozva ereszkedett bele a magyarázatba.

– Hát a mint mondám az elébb, folytatá reszketeg, siránk hangon, az én jámbor oldalbordám elkivánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván és özvegyen hagyott itten. Már pedig oldalborda nélkül csak nem élhet az ember.

– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság arany jármát Tukmányi úr?

– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott hozzá!)

– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, a kinek sorsát megédesíteni szándékozik?

– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik minden nagy férfiú szívében; hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a gezetleni piaczon kegyesen példálódni tetszett velem.

– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát még sem hiába jött a Nemesis!

– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig boszantott vele a vén hárpia (nyugodjanak békével hamvai!) míg daczból is oda kezdtem járogatni. Ott meg szivesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek háládatlan. Az ember nincs kőből!

– De még nincs behozva a polgári házasság az országba; úgy tudom.

– Hisz épen ez az oka, a miért hajlandóva lettem eladni a jószágomat; mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternativát állít fel: aut-aut? «vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel a kedvemért keresztyénné lesz; – vagy pedig nem adom el a birtokomat, akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.»

Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását oly nagyon, mint az, hogy ennél a revelátiónál hangos hahotába nem tört ki. – El sem mosolyodott rá.

– Látja már most a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet fog mívelni, ha a herczegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma; míg ha nem teszi meg, akkor az a példa fog széthangzani az országban, hogy egy igaz hitű keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ez által az anyaszentegyháznak!

Leon még erre sem mosolyodott el.

Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg ajánlatát Dumka úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.

A gyászos férfiú aztán még egyszer neki ágoskodott Leon kezének, hogy azt megcsókolja, s csak azon mult, hogy nem érhette el, mert Leon olyan magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, a merre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább hármat sodorintani össze.

Leon pedig ott maradt azon a helyen, a hol állt s azon gondolkozott, hogy ha ő nagyon nagy úr volna s aztán ez a park az övé volna, csináltatna egy olyan gépet, a mivel ezt a fát megint vissza lehetne ültetni a helyébe.

Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a részecskéjének, a melyben valami elrejtett hiuságát lakozni hite. Vágyott valami gorombaság után.

Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez tud még valamit mondani, a mi keserű?

Neki indult, hogy meglátogassa.

A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap épen a harminczkilenczféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja, semmi más.

– Szent atyám, ön nem mondott igazat! támadá őt meg Leon; azt izente, hogy nem jól érzi magát.

– Qui bene distinguit, bene docet. «Itthon» nagyon jól érzem magamat. De «másutt» nem érzem magamat jól. A hol sok ember van, és sokat beszélnek. Titeket szeretlek, tégedet, meg a herczegasszonyt is. Még ha méltóságos úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Úgy-e méltóságos és kegyelmes uram?

(Ez is hizelkedik már, a mióta szelét érzi «nagy szerencsémnek», gondolá magában Leon elszomorodva. «Ennek se csókolok már többet kezet.».)

– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató predikáczióra; folytatá páter Timót. Igen szép textusra akadtam. «Sámuel X-ik könyvének 1-ső és azt követő verseiben.»

– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a bibliát, mint rabbi Hirsch Dænemark: nincs is meg könytáramban ezen nagybecsű olvasmány. Inkább mondja elő szóval, miről szól e textus?

– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X-ik könyvé nek 1-ső és további versei beszélnek arról, miképen elindula Saul az ő apjának a szamarait keresni, – és talála helyettük egy királyságot!

Leon egyszerre elérté a czélzást. Goromba volt az; de talált!

– De szent atyám! szólt méltatlankodva. A szamarak hasonlata erős!

Erre aztán a pap szemközt állt neki s azt mondá:

– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, a ki elvész a hűsége miatt?!

Ha csak ez kellett Leonnak: ezt ugyan megkapta.

Kezet csókolhatott már a prépostnak!

Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy irmagnak megtartogassa az igazkimondást.

A REJTÉLY KULCSA.

A gyászszertartás után harmadnapra már híva volt Leon Budapestre.

Ismerte hivatása tárgyát: a főispáni méltóság várt rá.

Elfogadta azt.

Az eskületétel utáni napon Etelváry Miksa herczegnek a pannonhalmi apátságnál letett végrendelete felbontatott és nyilvánossá tétetett.

Általános örökösül Rafaala herczegnő lett megnevezve.

Fejedelmi nagy birtokaiból csupán egy darab volt elkülönítve, a herczegnek saját szerzeménye: a hajdani Zárkány uradalom, mely a mostani karban megért másfél milliót.

E birtokból a végrendelkező hitbizományt alakított; azon czélból, hogy megyéjének vezénylete az eddig megszokott fényt és tekintélyt ne nélkülözze. Ezt a hitbizományt, ily nézettől vezérelve, az utána közvetlenül következő főispánnak hagyományozta.

A véletlen hozta-e így? Vannak-e vakesetek a világ és a közélet történeteiben? Vagy összefügg minden egymással, s a mik egymás után jőnek, azokat úgy rendezte valami titokban működő kéz? Ki tudja azt?

Zárkány Leon egyszerre gazdag emberré lett; független, senkinek sem tartozó úrrá; visszanyerte apja hajdani nagy birtokát; s a nélkül, hogy a neve előfordult volna valakinek a végrendeletében.

Most már egy lépcső sem választá el többé a herczegnőtől.

Ott állt mellette a pyramid tetején!

A KINNREKEDT FÉRJ.

Nornenstein Octavián fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor hirhedett emberei, Napoleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni, ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arczot öltött. – Octavián a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimaceolni, midőn nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.

– Ah! Kihez legyen szeréncsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serte szakállal, ezzel az elsült arczczal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, a ki most nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard után!

– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi útvesztőt tettem, hogy visszakerüljek; hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a németek kezébe ne essem valahol. Szólt Alienor, megnézve magát a tükörben s visszaijedve saját arczától.

– Hát nem tudtál tengeren Triesztnek jönni?

– Majd, hogy a német czirkáló hajók elcsipjenek.

– Ej, de rád ijesztettek a németek, mondá Octavián az egyik rugmézga főt Alienorra vigyorogtatva; ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába: itt nincsenek németek.

– Hát ti mik vagytok?

– Neutralis nemzet.

– Történt valami azóta, hogy én bujdosóban vagyok?

– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napoleont elfogták a németek s Párist ostromzárolják.

– És a francziák?

– Azok két hadsereget már elvesztettek s most három újat állítottak ki, hogy Párist felmentsék. Nem vártak rád!

– És a mi szövetségeseink Németországban?

– Azok mind vaskereszt-rendet kaptak már harczi vitézségeikért.

– Hát a Welfek?

– Azok egészen a te instructióid szerint cselekszenek.

– De hisz én nem vittem nekik semmiféle instructiókat.

– Hát hisz ők is épen a szerint cselekszenek.

– És ti magyarok mit csináltok?

– «Mi magyarok?» Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk rajta, hogy fázunk.

– Hogy fáztok?

– No igen. A kinek nincs köpönyegje, az fázik.

– Az világos.

– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.

Alienor még most sem értett belőle semmit.

– És a szent liga?

– Alszik és imádkozik.

– Hát Falbenheim altábornagy?

– Mikor nem alszik, káromkodik.

– És Pompeia?

– Micsoda Pompeia?

– A feleségem!

– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezuvtól elborított városról beszélsz.

– Itt van nálad, vagy az atyjánál?

– Nálam, vagy az atyjánál? Octavián meg is tapogatta a zsebeit, hogy nincs-e hát nála? Nálam ugyan nincs.

– Hát hol van?

– Bizonyosan Párisban.

– S mit csinál ott?

– Valószinűleg azt, a mit egész Páris: ostromoltatja magát.

– A kék öreg Istenre Bajorországban!

– Hagyd el fiam! Nincs az már Bajorországban.

– De hát miért nem hoztad el Pompeiát magaddal, mikor hazajöttél?

– Hát tudod fiam, az úgy volt, mondá Octavián s elkezdett mind a három kaucsukfejjel egyszerre lapdázni: hogy a mint én megérkeztem Párisba s láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsselbe a kölcsönt megkötni, de ez alatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyujtottátok a tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe kalimpáztattatok. Már nyolczadnapra nem tudtam visszamenni Párisba, hogy te nálad «pro aris et focis» hősileg helyt álljak. Örültem, mikor hajóra ülhettem.

– De hát miért nem írtál Pompeiának, hogy jöjjön haza?

– Megtettem én azt fiam atyai kötelességem szerint.

– S mi lett a válasz leveledre?

– A válasz valószínüleg egy borsóhurka volt, a mit a németek beletakartak. Nehéz most innen Párisba correspondeálni.

– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne ereszszék az ostromlott városból a nőket!

– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párisi katonai kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes néposztályát) egybegyűjtött s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy tömegben kitolonczozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a carricaturákat nézni, a mik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!

– De mit fog ő csinálni, ha Párist csakugyan ostromolni fogják? sopánkodott Alienor.

– Meg fogja enni a lovaidat.

– Kétségbe akarsz-e ejteni a tréfáiddal?

– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábbadozó beteget; vagy tanácsokat adjak, mint szegények prókátora tönkre jutott cliensnek?

– Mit tegyek most?

– Alakits egy szabad csapatot és törd keresztül a zárvonalat.

– Tudod, hogy még a pezsgődugó lövését sem szeretem hallani.

– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli közlekedési módszer Párisba és vissza s hozd ki azon a feleségedet.

– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem a másikkal; nem egy apa a fiával!

– Ah! Kezdünk haragba jönni? Soha se hittem volna. A mi a fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kivánod, hogy mint apa és fiú beszéljünk egymással, arra ráállok. Talán emlékezel a drezdai Schuster levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik: «Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád», ez igen szép mondás, és ránk illik. Én rám, a miért azt a tanácsot adtam neked, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela herczegnővel; te rád pedig, a miért azt megfogadtad. Most íme a herczeg meghalt. A roppant nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna gazdagabb ember náladnál a continensen, ha elvetted volna.

– De hát minek mondod ezt most nekem?

– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, a mi e lépés következése lett volna, hanem e helyett elrontottad az egész tervet, a mit én és mások oly remekül fogalmaztunk. Legveszedelmesebbek az ilyen akaratnélküli lények, mint te vagy, mert ezekről soha sem tudhatja senki «ma», hogy «holnap» kinek az akaratát fogják végrehajtani? Ezen már most a pap sem segít! Azaz, hogy mégis csak a pap segít. Hát akarod, hogy komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?

– Kérlek nagyon.

– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiádat ott, a hol van. Bizonyos lehetsz felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Páris felszabadúl, akár így, akár amúgy, egész archivumával fogsz rendelkezni az ő hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan városban, mint Páris, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan férjnek, mint te vagy: híve nem maradhat. Indíts ellene válópert, a curia elválaszt benneteket a «si clandestinus» alapján. Aztán, nem mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt, semmi szükséged neked arra többé; de térj vissza Rafaela herczegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!

– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! kiálta Alienor, mérgesen toppantva.

– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a dühöngésig? Ez megint más diagnosis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó tanácscsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra az alakra, a ki Zárkány Napoleon név alatt került néhányszor az utadba? Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, a kire valaha fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van Bécsben.

– No hát akkor mi bajom nekem vele?

– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt az embert küldi a kormány Párisba rendkívüli politikai megbízással, s ott marad Páris egész ostroma alatt.

– Hogy tudod ezt?

– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt nekem.

– Akkor én megbolondulok!

– Ne azon kezdd. Ha már most csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s csakugyan olyan őrült szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni. Felkeresed Zárkány Napoleont s azt mondod neki: «Uram! Ön abba a városba fog menni most, a hol az én nőm lakik s a hova én nem mehetek. Intézzünk el előbb egy csekélységet egymás közt. Ide a kalapomba beleteszszük a névjegyeinket, s aztán leborítjuk a kalapot; a melyikünk névjegye alul esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hivják, hogy amerikai párbaj.» No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd menjen szépen Párisba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellől, míg saját maga, a harangozópénzzel a szájában, nem lesz veszedelmes udvarló s a kitűzött napon kivánatodra főbe lövi magát. Ennél több komoly tanácsot nem tudok. Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor az a baj nem olyan veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se szerelemféltő, s én megnyugszom benne.