HATODIK RÉSZ. A VADONBAN. (continued 3)

Alienor oda nyujtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a márvány s olyan lágy, mint a tapló) s azt mondá neki:

– Én megfogadom tanácsodat.

Azzal vette a kalapját s sietett Zárkány Leont felkeresni.

VIGASZTALÁS.

Leont szállásán találta Alienor egyedül.

Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor elé, a melyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád ez ember, mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet.

Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt és megszorítá mindkét kezével.

Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.

– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes, hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre. Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott «Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság. Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet! Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!

– S honnan kaptad ezt a betegséget?

– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el kellett jönnöd Párisból.

– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs. A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a szívével játszik benne. Ő diplomatiai titkokat akart kicsalni tőlem. S én megcsaltam nődet, de nem tégedet.

– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.

– Azt ne hidd el!

– Te magad mondtad.

– Akkor kétszer ne hidd el!

– Apámtól hallottam.

– Akkor háromszor ne hidd el!

– Leon!

– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket, azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.

– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd, behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak, mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem mégy, hogy engem megölj.

Leon megszánta Alienort.

– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek, megyémben kell maradnom, s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem lehetek.

Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.

– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.

– Kivel?

– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves meglepetésül.

Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy képét fehér ruhában.

Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:

– Etelváry Rafaela!

(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)

Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:

– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb, legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!

Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta tenni a boldogságát.

– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár? Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá fognak tenni téged.

Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé akarta nyitni.

Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte óraművében:

«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»

Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget ébresztenek helyébe.

Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!

Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.

Még az ajtóban elkezdett kiabálni:

– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!

Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban; utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e valami bajuk némely asszonyoknak?

– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.

BŰBÁJOS ÉJEK.

Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.

Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a menyegző napja elérkezik.

Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.

Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt, s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal. Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.

Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra vonatkozott.

Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.

A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, a maga kis asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé: nincs annak ott helye többé!»

Az éj csöndes volt, a herczegnő beszélt.

– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről, sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e? Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó. S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán jött, de nem az, a kit vártam…

Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, boszantó emlék volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.

Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.

– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?» Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva, hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!

Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e beszéd alatt Leon arczvonásait.

Mit kellett annak szenvednie!

És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s nem volt kinek beszéljen róla eddig.

– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen, mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka, szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?

– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott. A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála volt!

– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly ügyes ember. Önhöz talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni: találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van? Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt szeretik. Kérjen számára kegyelmet!

(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)

– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst szeret. Nem hiszi ön?

– Hiszem…

– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé meghalt már…

(… Halt volna bár meg inkább!)

– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében számára hagyott, a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!

(Hogy ezt «ő» mondja el neki!)

Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a levegőből.

– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart taposni a rovarra: hátha párja van?

Leon minden idegein borzadály futott végig.

Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.

– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle. Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem találtam fel őt!

Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása elitéli azt a leányt!

– De úgy-e, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy lehetetlen!

Leon helyett a várkastély órája felelt.

Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus érczhangocskáján. Éjfél volt már.

A boldogság órái gyorsan röpülnek.

– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk egymásnak jó éjszakát.

Leon sokáig állva maradt még s utána nézett az elsuhanó alaknak.

«Neked te tiszta lélek: jó éjszakát!»

Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta, hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.

Kezét nyujtá neki.

Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt a kezet: mint egy szentét.

Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.

«Ezt elfeledtük, úgy-e bár?»

TÖPRENGÉS.

De most hová?

Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.

Elérte azt a magasságot, a hová vágyott.

Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére, kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával, munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi jellemével.

Lehet-e azt, a mit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?

De lehet-e azt megtartania, a mit megnyert?

Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor egy vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete. Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert, szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek, ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett? Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!

Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli – az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem eresztik be a mennyország kapuján.

«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét, jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának, valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!» És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban bezárkózva!»

Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi egy ilyen életet kárpótol?

És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény; a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között. E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».

Leon szerette Liviát.

Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt, mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!

Hogy tudja elfelejteni őt most?

Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.

Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött? Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni magát általa?

Minő rémséges horoscop!

Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: – Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!

LÉGY ÜDVÖZ!…

Leonnak születésnapja közelgett; harminczadik évforduló.

Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjuságtól.

Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.

És ő ezen a napon egy életpálya végczéljához hatolt fel.

Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.

Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették s csupa jót vártak tőle.

Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.

Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend fogja díszíteni e napon mellét.

Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit tartalmazza.

Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom bajnokát, magukénak követeljék.

Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a derék Dumka úr fogja tolmácsolni.

Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor képviselőjüknek megválasztották s fognak hozni olyan ajándékot, a miben lelke örömét találandja.

Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz) másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére; mert az első nap mindaz ki nem telik az időből; annyi minden üdvözlés, meglepetés halmozódik össze, a mit nem szükség előre elhiresztelni, hogy annál nagyobb legyen rajta az öröm.

Mind e dicsőség elfogadására Leonnak fel kellett jönnie Budapestre, míg Rafaela Etelvárott maradt. Leon több nappal előbb feljött, hogy szállását berendezze. (Csak ideiglenesen; hiszen ha fényes házassága létrejön, akkor az Etelváry herczegi palotába kell majd átköltöznie, a magyar high-life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian fejedelem kalauzolta, most ő lesz a házi úr, s lehet nála Nornenstein Octavián cotillon-előtánczos, ha kedve tartja.)

Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel kelt fel, mint a kire az vár, hogy ma hirdetik ki a halálitéletét. Szerette volna magát valahol elhagyni és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra lefeküdni s végigaludni ezt a napot. – Csak át kellett esni rajta.

A nap a legfényesebb eredménynyel kezdődött; az uralkodói kegy tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.

Nem tagadhatta meg szivétől, hogy az büszkén fel ne dobogjon.

Meg tudta találni a külömbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok között, a miket világkiállítási biztosok csűstül hoztak haza Bécsből.

E dicsvágyban kéjelgő szivdobogás pillanatai alatt egy most érkezett levelet hoztak be neki, melynek borítékján a mint megismeri az irást, elhalványul a büszke ember s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott olvassa el azt.

A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az ismerős kézvonásoknak e nehány sorától kisérve:

«Légy áldva, légy boldog örökre!»

Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű; hanem azt, hogy: «légy örökre átkozott!»

Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga ajándékát. Csak erre volt még szüksége. Csak erre a kis platina gyűrűre, hogy diadala tökéletes legyen.

Óh e gyűrű mellett hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorúl ennek a kis karikának a körületébe!

«Hát te is eljöttél üdvözölni engem!»

Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert s elkezdett beszélni a gyűrűvel.

«Szólj, hogy hagytad el őt? Mint válhatott meg tőled?»

S a gyűrű felelt neki.

«Könyezve hagytam el. Szivéről szakított le.»

Talán ha halálhirét hallotta volna Liviának, az nem rendítette volna úgy meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.

Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt s könyei hullottak a levélre. Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.

A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés, és torkok köszörülése.

(«Kelj térdeidről nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el».)

A megyei küldöttség volt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka, Kadártay alispán remek rhetoricai mondatokból szerkesztett szónoklatban sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, a mik megannyi zálogai az ezután következendő nagy tetteknek; szerencsét kiván neki a fejedelmi kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan becsülését.

Leon válaszolt a szép szónoklatra; kényszerítette lelkét, hogy itt legyen: ne kalandozzon másfelé, nehány perczig. Beszélt nehéz időkről és még nehezebb kötelességekről; azután nem tudott tovább beszélni, valami keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt illetve általa. Könyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal s mondák egymásnak: «ez az igaz ember! ez a valódi nagyság».

Aztán mikor bucsút vett tőlük Leon s azok eltávoztak, visszasietett ismét dolgozószobájába.

A kis gyűrű pedig ezt mondta szemébe.

«Nem igaz! Nem igaz! Te nem vagy az igaz ember!»

«Játékot űzesz mindenből, a mi szent!»

«A király koronájából, a hazaszeretet oltárából, a pap pásztorbotjából, az ország czímeréből, ha játékot űzhettél én velem!»

«Ne higyjen neked senki. Ne higyj te magad magadnak soha!»

«Légy önmagad üldözője örökre!»

Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szivéhez, hogy őrizze, védje meg ez átok ellen; hisz abba az van írva: «légy áldott, légy boldog!»

Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. (El a kétségbeesett arczczal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)

A hajdani irókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindnyájan osztoznának benne. Vezérszónokuk, Kolompy úr büszkén hivatkozik rá, hogy e dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papirnyiradékos irodájából került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak megkoszorúzott arczképe, buzdításúl minden fiatal lángésznek, hogy mi lehet a toll hőséből időjártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon számára.

És Leon igéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört, melynek emelkedését köszönheti s részvéttel tudakozódik az itt nem lévők után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.

Elmennek azok is.

S aztán beszél hozzá az a kis érczkarika.

«Hazudsz! hazudsz! Te soha sem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni senkit. Jaj annak, a ki nálad szivet keres! Jaj neked, ki minden szivet kicsufolsz! Nevess szemükbe azoknak, a kik hozzád hizelegni jőnek, s sugd meg nekik, hogy ez mind csak komédia».

«Komédiát játszottál az irótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyiltan és álarcz alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most üdvözölnek, harczra buzdítottad, csatába vitted és ott magad megverted».

«Te komédiát játszottál én velem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?» «De azért légy boldog, légy áldva örökre.»

Megint egy üdvözlő testület szólítá el kinzója mellől. Mosolyogni kellett.

Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak tisztikarának küldöttségét s Dumka urnak nagy szöksége van rá, hogy az üdvözölt nagy férfiu biztató mosolygással fogadja; mert a betanult új szónoklat nagyon czifra s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy baj lesz belőle.

Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel egy fiakkerbe, hogy ki ne verje a fejéből. («Te imádott hazám dicskoszorus érdemrendterhelt magasztos férfia.») Mégis megesett rajta a fatum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a sarkantyujára, mikor épen hozzá kezdett s ez egészen belezavarta: «te hazám érdemkoszorús… dicsterhelt… rendérdemlett… dicsőrendterhelt… koszorúérdemes… nagy hazám… imádott dicső férfia… magasztos… (Ennek az epithetonnak már nem jutott gazdája.)

(«Soha se lesz ebből gáliczkő!» dörmögé a bátoki kasznár oda hátul.)

Leon aztán megszánta a jó Dumka urat; jószívű tréfával fordított a dolgon, odasúgva neki: («Te ki kora zsenge ifjuságodtól fogva…»)

Dumka urnak sem kellett több! Csak hogy szájába adták a szót: úgy elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a «dagadó hullámokon tánczoló gályáról», hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kaczagott, mintha a legfainabb népszinművet adták volna elő; csak Leon csinált komolyan ünnepélyes arczot. A mi olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett. Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekintett szét a társaságon, mint a ki dolgát legjobban végezé s egészen megérdemeltnek találta azt a kézszorítást, a mit ő méltóságától kapott.

Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, a kik kamaszkori tréfáira még emlékeztek; ez emlékek fölidézésével igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr.) Az eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint hajdanta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma. Hisz nem is lehet azon csodálkozni.

«Kinevetted jól magadat?» kérdé tőle a karikagyűrű. «Nevess most már én rajtam is.»

«Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd mind a kettőt.»

«Légy boldog, légy megáldva!»

«Hát nem nevetsz rajta?»

Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát s hajdujának meghagyja, hogy senkit se ereszszen be hozzá mai nap többé!

Akármilyen nagy úr keresse is!

Hiszen nagy urat könnyü elutasítani. De mikor a gezetleni szegény emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: lehet-e azoknak azt mondani, hogy «ott kinn tágasabb!» Jőjjenek máskor?

Azokat épen be kell bocsátani a méltóságos úr szine elé; kik az ő orczáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arczvonásaiban s odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, a kit a mi vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!

Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli az új zászlós urat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, a miket a nép nevében átadának neki.

És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az; tele nagybetűs irásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.

E furcsa albumot kétszáz gyermek irta; olyan gyermekek, kik árván, elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon megválasztásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen üdvözlet az, kétszáz árvagyermek kezétől leirva s ebben az az első, az az utolsó sor:

«Légy áldva, légy boldog örökre!»

Ah, csak az a gyűrű ne volna közbül!

… A választó polgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüst billikomot: emlékül.

Ezeket meg már épen összeölelgeti és a közben lehordja.

– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek volna nekem emlékül egy seres krüglit, az is jó lett volna! A ki a szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná el!

A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt az össze; még a kapus sem akart kimaradni belőle; sőt a jámbor vas kakadú is adott hozzá egy darab igazi ezüst pénzt s megkivánta az ötvöstől, hogy azt befalazza a billikomba.

Minő emlék!

Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke kiséretében: «Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor.»

A doboz egy japáni porczellán szobrocskát tartalmaz; egész hasonlót azokhoz, minők a szűz Mária szobrok: fiatal szép nőalak, fején arany diadémmal, bibor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni szépséget.

«Mit ábrázolhat ez?» kérdik a kiváncsi vendégek.

És Leon még egyszer hazudik:

«Nem tudom.»

Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a mit jól tud: hogy ez a szerelem istennőjének szobra Japánban, a mit akkor szoktak küldeni az ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék szivébe a tőrt üdvkivánataikkal!

Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült és megkönnyebbült a szíve, mikor eltávoztak.

Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az emlékajándékokat s kiűzze a tisztelgőket és kikiabálja az utczának:

«Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós úr, boldog vőlegény: én a «Napoleon öcsém» vagyok: a világ legnagyobb kómédiása!…»

Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be neki, a mi elől nem zárhatta el magát.

«Seregély!»

A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire? egész Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?

– Hogy vagytok szegény Seregély?

– Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szent Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott. Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyermekeit. A jó Isten majd visszaadja Jóbnak, a mit elvesztett! Köszönjük önnek kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnőnek kegyelmébe ajánlott.

Most meg Rafaela!

És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott feledett ifjukori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett Rafaela herczegnőnek, azt megtartotta magának.

Óh mint szeretett volna Leon «visszaélni» három elmult esztendőt életéből, s aztán újra kezdeni és másként csinálni mindent!

Megczirógatta régi hű szolgája arczát.

– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami kivánságod, a mit betölthetek?

– Van egy igen alázatos kérésem, a mit, ha megengedi, előadok.

– Mondd el, édes barátom! ha lehetetlen is megteszem.

– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye, hanem a másé. Egy jámbor ember kivánságát, illetőleg két emberét kellene előterjesztenem.

– Hát mit kivánnak tőlem?

– Szeretnének beszélni a méltóságos urral.

– Hát jőjjenek be, ha itt vannak!

– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a méltóságos úr.

– Hogy vernék én ki valakit? Kivált mai nap?

– De ezek olyan emberek.

– Kicsodák?

– Hát a szegény vad Palatinus; meg tetszik tudni: a mátkája.

– A Rákhelke a vadaskerti korcsmából?

Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába s ott találva az említett szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, a mi a menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt szegényke. Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos ur igen illendően bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldódott a nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s miután a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor megragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy legyen jövendőbeli násznagya a feleségének. Tukmányi ur egészen megváltozott az új hölgy befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette, emez szelid állatot csinált belőle; a cynismus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg pislogása a tüzről pattant Rákhellelkemre elárulá, mennyire szerelmes az arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől!

Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit. Mikor már birta az igéretét, kivont a kézi táskájából valami összehajtogatott papirt.

– Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a mit úgy hiszem, hogy szívesen fog venni.

– Mi lehet az?

– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, a mit az etelvári követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is közreműködtem abban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zászlóhoz is én festettem a mintát papirra: s azt kértem ki magamnak a megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi a szegélyére van irva. A négy urhölgy megosztozott a munkán, s a minta szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a melyet felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának himzették a legkedvesebb kezek? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.

Oh dehogy kedves szolgálatot!

Leon nem volt egy szónak ura többé.

Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kivánva neki, odább mentek.

Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt sugá Rákhelkének:

– Kincsem: én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne is kérdezz tőlem semmit.

Leon egyedül maradt.

Mi van még hátra? Mi jön még fel a multak kriptáiból kisérteni? Hát az itélet napja van-e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s követeli helyét az élők oldala mellett?

Most már kiadta a rendeletet hajdujának, hogy a mai nap ne bocsásson be hozzá senkit.

Szüksége volt a magányra.

Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a «tartozik» és «követel» rovatai között.

Mi volt rá nézve ez a leány?

S mi lesz belőle, ha ő elhagyja?

Mi lesz siralmasabb: ha él? ha meghal?

De hát Rafaelától lehet-e visszalépni?

Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tettel, hogy a midőn egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette, akkor elforduljon tőle s egy más nőnek nyujtsa kezét s felébreszsze őt arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az ővéből játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!

Ki hoz itéletet e rettentő perczben?

– Már pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit parancsol is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus hang; mert ez az egy ember az etelvári prépost, a ki számára mindig itthon kell lennie: még ha nincs is! A ki még akkor is be fog törni az uradhoz, ha esztergomi primás lesz belőletek, s ki tudja? az is meglehet!

Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót.

– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! mondá tréfásan a főtisztelendő úr. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok diktióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer toasztra. De hát nem soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, a mit tégy a többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember. De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a miért személyesen orczád szine elé kivánkoztam. Látom, tele van már rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galanteriaboltot nyithatnál már vele! Phüh hah! Még «vörös sas» is van közötte! De biz az enyim se kutya! Nos találd ki mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy levelet a te szép herczegnődtől. No ez már csak valami, ugy-e? ő maga kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszodat is én vigyem el hozzá. No hát fiam, tedd le öt perczre a méltóságos urat, légy addig az én «Napoleon öcsém» és olvasd el ezt a levelet.

Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyü levélpapirt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi korona.

A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkivánással kezdődött a mai nap ünnepeltjéhez. Azután – legdrágább születésnapi ajándékul – felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. Ez csakugyan olyan ajándék, a mi a világ minden dicsőségénél többet ér!

Az utóiratban pedig ezt kérdezé a kedves levélirónő:

«Feltalálta-e ön már Liviát?»

Leon szemei előtt összefolytak a betűk.

– Gondolom, hogy meg vagy a tartalommal elégedve? mondá a prépost.

Vajjon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e előtte? Az utóirattal együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest; a ki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e elégedve?

– No, most erre nekem rögtön irj választ; mert még ma vissza akarok utazni.

– Még ma? kérdé Leon tompán elbámulva.

– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi banquettod kedvéért! Ki nem állhatom az olyan vendégséget, a hol az embernek minden ételét elsózzák valami bolond toaszttal!

– Jól van szent atyám: megirom a választ, csak az irószobámba megyek.

– Aztán nagyon szépet irj: tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj, mert ahhoz is tudsz!

Leon leültette a prépostot díszkönyvekkel rakott asztalához.

– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a megintés: azóta megszereztem a bibliát.

– Ah! Illustrált Szent Irás! A biblia, mint modejournál! Hát a costumeökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Igy még nagyobb kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól elkezdve Szulamithig?

Ott fekszik a két levél egymás mellett.

… «Tűzze ki a mennyegző határnapját, a mikorra akarja».

… «Légy áldott, légy boldog örökre!»

És közbül a visszakapott karikagyűrű.

Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, a minek nincs kezdete, nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.

Ime visszakapta ajándékba.

«Légy áldott, légy boldog örökre!»

«Felejtsd el azt, a ki e gyűrűt viselte. Mondd róla magadnak, hogy meghalt… és hidd azt…»

«Ne háborítson többet a rágondolás.»

«Légy áldott, légy boldog örökre.»

«Imádd Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könyes szemeit, hervadó arczát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd nevét, s a hitves meg ne hallja azt!»

«Ne vegyüljön az ő éjszakai sirásának hangja az édes szerelmi suttogás közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka soha.»

«Légy áldva, légy boldog örökké…»

«Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj senkit. Fogadj el: de ne adj.»

«Temesd el azt a kis világot, a mit egy szerető szívben birtál, s legyen tied az egész nagy világ helyette! És soha meg ne bánd a cserét!»

«Légy áldva, légy boldog őrökké.»

«S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el nevemet! én már akkor az égben leszek: Lejövök hozzá s meggyógyítom azt!»

«Légy áldva, légy boldog örökké!»

… Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érczkör többet tud mondani, mint a világ minden ékesen szólói!

Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, a mennyiért a legrészrehajlóbb biró: a hiuság, egy napot elengedjen a földi kárhozatból az elitéltnek!

Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a kétségbeeséshez közel.

Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz nyugtalan léptei hangjára s aztán leült iróasztalához s úgy olvasta el újra meg újra egymás után azt a két levelet.

Ah; de hisz még egy harmadik is van!

Egy felbontatlan levél.

Az ott van a tárczájában.

A mit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakásczím, borítékba lepecsételve.

Még mindig le van pecsételve.

Kivette azt és letette maga elé.

Mit tegyen vele?

Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tüz lobog. Egy perczig tart a levélke lángja s azután eldőlt a sors.

«Meghalt az ara; éljen az ara!»

A tűzbe dobja-e?

S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képét a medaillonból… és a platinagyűrűt is…?

S aztán fogja a tollat s írja menyasszonyának ezt:

«Nem találtam fel Liviát!»

S ezzel temesse el őt örökre. Ugy, hogy még az emléke is el legyen temetve.

Ugy, hogy még a nevének a kimondása is tiltva legyen előtte mindenkinek.

Csak három lépés a kandallóig.

«Dominus vobiscum! hangzott a mellékszobából. Méltóságos uram, Napoleon öcsém! Soká tart-e még az a levélirás? Négy oldalt tele irhattál azóta verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát végignéztem az alatt. Segítsek-e bevégezni?

Segített!

Leon felriadt a megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva irta meg a levelet Rafaelához.

Nem volt ez sok szó. Két sorból állt az egész.

«Feltaláltam Liviát…

Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek…»

Azzal felszakítá a lepecsételt levelet, elolvasá, a mi benne volt.

És «végül» lepecsételte a herczegasszonyhoz irottat, s egy percz mulva derült arczczal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.

Ez volt az utolsó levél, mely Zárkány Leonról hírt mondott.

Másnap nem találták őt sehol.

Ott hevertek asztalán érdemrendei, üdvözlő levelei, ő maga nem jött elő többé.

Hová tünt el? Mi érhette, hogy a boldogság küszöbén, a gazdagság, hatalom, dicsőség magaslatán, mint egy ködkép, úgy eltünt? Ezt a talányt nem tudta megoldani senki.

MI LETT A VÉGE?

Sokáig próbálgatták megoldani a talányt, mely Leon eltűnését fedezte. Mindenki más magyarázatot adott neki.

Nornenstein Octavián fejedelem bizalmas körökben elbeszélte, hogy Alienornak amerikai párbaja volt Leonnal. Alienor ugyan ezt nagyon ügyesen el tudta tagadni, de mégis bizonyos, hogy ez okozta Zárkány elveszését. Vagy elölte magát, vagy úgy kiszökött a világból, hogy rá ne találjanak.

Alienor pedig épen ellenkezőleg fogta fel a dolgot. Ő meg azt hitte, hogy Leon egyenesen őt játszotta ki, s azért hagyta ott Rafaelát és a főispánságot, hogy mégis csak Párisba szökjék Pompeiához. Most már erősen élt a gyanuperrel, hogy Pompeiának örvendetes levelei kettőjük között kicsinált cselszövény művei voltak, s tartott a kétségbeesés a háború végeig, a mikor aztán, a békekötés legelső hirére, ő volt a legelső, a ki a felszabadult Párisba rohant, azzal a szándékkal, hogy Pompeiát megöli. Ott azután a kétségbeesésből egyszerre megint az atyai örömök extasisába esett bele. Onnan írt apjának, hogy Pompeia mégis csak egy angyal! újszülöttét ma fogják keresztelni, nagyapja tiszteletére Octaviánnak. A mire Octavián fejedelem emez ismeretes mondatot válaszolta:

«A hajó útját a tengeren, a madár röptét a levegőben és a többit, és a többit ki ismerhetné fel! Egyébiránt miért ne hihetné a coeurkirály azt, hogy ő igazi ura a coeurdámának, holott jól tudja, hogy minden játékkártyában ott van a coeur-alsó?» (Gyönge példálózás Pompeia kártya-silhouettjeire, a mikről mindenki tudott, csak Alienor nem).

Leon tehát itt sem került meg.

Dumka úr fejéből senki sem verhette ki, hogy Leont titkos ellenségei sikkasztották el, s minden módot megkisérlett feltalálására, jutalmakat tűzött ki annak, a ki nyomára tud vezetni, s a ki legalább hulláját megtalálja.

Kárba veszett nemes buzgalma. Leon halva sem jött elő.

Voltak, a kik titkos politikai vendetta áldozatát akarták látni benne, s éjjeli elraboltatásról beszéltek, s sürgették a kormányt, hogy járjon utána a követségek útján, nincs-e külföldön elzárva a keresett nevezetes férfi?

Aztán voltak megint, a kik megesküdtek rá, hogy látták őt majd itt, majd amott megjelenni; hanem aztán, mikor utána jártak, hallák, hogy az vagy valami kalandor volt, a ki Leon nevét bitorolta, vagy pedig valami jámbor utazó, a ki beleillett a személyleírásába.

Csak hárman voltak, a kiknek sejtelmük volt a valóról.

Az egyik Rafaela herczegnő.

A másik madame Corysande.

A harmadik a vas kakadu.

De ők egymást soha sem keresték fel, hogy gondolataikat kicseréljék.

Annyit megtudtak, hogy Leonnal együtt Livia is eltünt.

De hogy hova lettek aztán? az kideríthetetlen titoknak maradt.

A FRANCZIA UTAZÓ VÁZLATA.

Az 1872-ik nyár utólján egy franczia utazó: Beaulieu Gaston megkisérté a schweizi havasok egyik legmagasabb csúcsára, a Mont-Viergere feljutni. Uti naplójából közöljük ezt a részletet.

Augusztus huszadikán reggel tovább indultunk a pásztor gunyhóból, hol az éjszakát töltöttük, a Mont-Vierge csúcsa felé, melyet még egy veszedelmes jégmező választott el nyugpontunktól.

E jégmező egymásra düledező romtömegein keresztülhatolás közben, az egyik vezetőm oly szerencsétlenül csúszott el, hogy a fejét belevágta egy párkányba s eszméletlenűl terült el.

A másik vezető, ki emennek testvére volt, a balesettől úgy megrémült, hogy nem volt rábírható a továbbmenetelre. Azt mondá, hogy ő már előre tudta, hogy valami baleset ér bennünket, mert reggel, a mint kitekintett a gunyhóból, előtte ugrált el a fehér kőszáli kecske: a havasi vadászok rémkísértete; a kivel találkozni bizonyos veszedelmet jelent.

Miután a ficzkót semmi igérettel és biztatással nem bírtam rávenni, hogy a pompás hegycsúcsra feljöjjön velem, föltettem magamban, hogy neki indulok egyedül. A jégkúp, melyre még föl kellett mászni, kétszáz méter magasan meredt föl előttem, s én nem akartam magamon hagyni azt a szégyent, hogy ily közel a czéltól engedtem magamat visszariasztatni. A vezetőt utasítottam, hogy mit csináljon a bátyjával, hogy életrehozza, s azután várjanak ott rám, míg visszatérek, ha nem akarnak utánam jönni.

Három órai erőfeszítő fáradság után felkapaszkodtam a Mont-Vierge legmagasabb csúcsára, a honnan a világ legszebb panorámája látható be köröskörűl.

De nem a nagyszerű kép lepett meg első pillanatra, nem a napfénytől tündöklő jéghegyek csoportjai világoskék árnyékaikkal, nem a fehérrel fehérre rajzolt havasi tájképek, nem az egymásba folyó hegylánczok; hanem a mi közvetlen előttem volt: két holttest a szikla tetején.

Egy ifjú férfi és egy leány.

A leány halt meg elébb, mert feje oda volt téve az ifjú keblére, ki egyik karjával magához ölelte őt, míg más karján saját feje nyugodott. A leány arcza az ifjú mellét érinté, mig ennek az arcza ég felé volt fordítva, azon ég felé, mely örökké derült. E pontját a földnek felhő el nem éri soha.

Mellettük hevert a két kiürített üveg, melynek tartalma halálukat okozta.

A leány úgy feküdt ott, mintha aludnék: lecsukott szemekkel; az ifjú mintha virrasztana fölötte, felnyitott szemeivel az égbe nézve.

Mióta alhatnak itten?

Kővé fagyva az örök hidegtől; szobrok, a miket az idő el nem pusztít. Megörökítve a halálban. Eltemetve a szabad égbe!

Minő balsors üldözhette őket, hogy ezt a helyet, ezt a halált választották maguknak a világtól megválásra?

Semmi irás, semmi jel nem volt náluk található, mely kilétükről felvilágosítást adhatott volna. Régen itt lehetnek már.

A kőszáli sasok nem jöttek el értük. Talán nem járnak ily magasan prédát keresni? Talán nem bántják a halottakat? vagy talán azt hiszik, hogy él az a férfi, ki szemeivel folyvást az égbe néz s félnek hozzá közelíteni.

Köröskörül ünnepélyes csend van: a természet teljes, tökéletes hallgatása. A ritkult légbe a mély völgyből semmi zaj sem emelkedik föl. Háborítatlan alhatják álmukat: egyik, kedvese keblére borulva, másik, örökké nyitott szemmel nézve a kelő és lemenő napot, s a támadó és leáldozó csillagokat. Gyönyörű sírbolt!

Minő tragoedia előzhette meg ezt a végzetet?

A szerző *) alatt megjegyzi, hogy az eset tán összefüggésben van annak a magyar ifjúnak a rejtélyes eltünésével, ki pár év előtt a párisi diplomatiai körökben is feltűnt. Szerző is találkozott vele egyszer s a halott arczvonásaiban hasonlatosságokat hisz fölfedezhetni. A vezetőket azonban semmi áron nem bírta rávenni, hogy a holttesteket lehozzák a magasból. A mint azok meghallották, hogy ott halottak feküsznek, elfutottak onnan.

RAFAELA KISÉRLETE.

Rafaela herczegnő, a mint az úti vázlatott olvasta, rögtön elutazott személyesen Saint-Croixba, a mi a Mont-Viergehez legközelebb eső falu s ott legelébb arra akart vállalkozni, hogy maga fölmenjen a Mont-Vierge csúcsára. Nem talált rá vállalkozót, a ki őt oda felvezesse. Nőre nézve ez a lehetetlenség erőszakolása volna.

«De ha az a nő felmehetett oda, a ki ott halva fekszik».

Azután nagy jutalmakat igért azoknak, kik a Mont-Vierge ormán fekvő halottakat onnan lehozzák.

Senki se vállalkozott rá.

Kinevették vele. Azt mondták, hogy nem ment oda még fel senki: azért is Mont-Vierge a neve. Nem feküsznek ott halottak. Az útleírás szerzője csak úgy gondolta ki az egész történetét, hogy a könyvét érdekesebbé tegye vele. Ő maga sem ment fel arra a csúcsra.

Mesének állíták az egészet.

Vagy talán erősebb volt náluk a babonás félelem, mint a pénzvágy? s nem mertek közelíteni ahhoz a helyhez többé, a mit két elenyészhetlen halott választott magának örök nyughelyéül?…

A NÉMET UTAZÓ VÁZLATA.

1874 végével pedig egy porosz útleírásban, a mit Frohman tanár szerkesztett, ki Japánban füvészeti tanulmányokat tett azzal az expeditióval, mely nemzetközi szerződés végett volt odaküldve a német kormánytól, ez a részlet olvasható:

«Dezimában találkoztunk egy telepítvényessel, kinek ott a megszokott japáni fa- és papirházak között szép, kényelmes kőháza van s abban jól rendezett theaüzlete. Mynheer Ruysdalenak nevezik. Európai műveltségű férfi, a harminczas években, arczán hollandi nyugalom és figyelmesség. Mindenféle európai nyelven beszél, s azért a japáni hatóságoknak nélkülözhetlen embere.

A Mynheer, megtudva füvészi szakküldetésemet, meghitt magához a Mogi falu mellett fekvő nyári lakába, hol családja lakott.

Márczius vége volt az idő, Japánban a virágok évszaka. Mind az a növényzet, a mit nálunk Európában üvegházban ápolnak, itt erdőszámra borítja a hegyoldalakat, s a fűszerillat erdőről-erdőre változik.

A gazdag föld, az áldott éghajlat mellett nem ismerik itt a mostoha évet: inség, rossz aratás nincs. A nép szorgalma csodákat tesz. A hegyoldalakat escarpeokra metszi, s a vizet felvezeti a hegytetőre és rizst termeszt ott, a hol nálunk kecskék legelnének. A lapályokon épen akkor szántottak rizs alá: eke és szántó két lábnyi mély vízben jártak. A fiatal thea-ültetvényekről akkor szedték a legdrágább theát, a tavaszi első sarjat.

A Mynheer nyári laka egy pompás völgyben fekszik, a két hegyoldal közűl az északit örökzöld japáni cedrusok és tiszafák fedik, a déli nagylevelű fejedelmi pawlowniaerdőket mutat, miket datolyapálmák sorai szegélyeznek.

S e völgy egy tengeröbölre nyílik, melynek hátterét egy távolban füstölgő vulkán foglalja el. Gyönyörűbb látványt képzelni nem lehet.

Kedélyes házi gazdám nyári lakása egészen a Nangasakiban otthonos modorban épült, tágas verendával, hol a lakomát elköltöttük.

A házi gazda neje, kinek bemutatott, csak japáni nyelven beszélt; ámbár feltünően szép kék szemei meghazudtolni látszottak japáni eredetét; nemes vonásai európai typusra emlékeztettek, a mi azonban mind a german, mind a latin, mind a szláv fajoktól elüt.

A férj tolmácsolása mellett mégis csak megértettük egymást valahogy.

A kedves háziasszony megmutogatta nekem szobakertjeit: azokat a csodálatos japáni műkertecskéket, a hol egy arasznyi magas skatulyában eleven fenyőfák, cseresznyefák zöldülnek, virágoznak és még gyümölcsöt is teremnek, akkorákat, mint egy mustármag; s egy terebély diófa, a minek a kerülete akkora, mint egy zsebóra, rakva diókkal, míg egy lúdtoll nagyságú élő kókuspálma valósággal görnyedezik a borsószemnyi kókusdiók terhe alatt. Ez a japániak ártatlan mulatsága.

Az ebéd japáni izlés szerint készült s ebéd alatt japáni énekesnő mulattatott bennünket gottojátékával az ott divatos sokhúru zongorán, valami legendát énekelve hozzá, a mi a háziasszony tetszését nagyon meglátszott nyerni; anynyira, hogy szinte elvonta a figyelmét kis leányáról, a ki szüntelen a nyakán csüggött, s keresztül-kasul mászkált az ölén. Egy kedves kis három esztendős gyermek, épen olyan kék szemekkel, mint az anyjáé. Ez sem beszélt más nyelven, csak a japánin.

Hanem mikor vége volt az ebédnek, s az énekesnő egy perczre elhallgatott, hogy legendakönyvében új dalt keressen: a kis gyermek egyszerre letérdelt az anyja mellé s két kis kezét összetéve, elkezdett imádkozni egy előttem ismeretes európai nyelven: magyarúl.

Gyakran utaztam Magyarországon füvészi búvárlataim végett, a vendégszerető magyar nép asztalánál sokszor hallottam ezt az asztaláldást a kis gyermekek ajakáról:

Bámulva tekinték gazdámra és nejére: azok zavarodottan vissza én rám. Ők nem adtak nekem magyarázatot, s én láttam, hogy a kérdezősködés őket kellemetlenűl fogja érinteni s nem tettem a miatt szót.

Hanem most már kezdek rá emlékezni, hogy láttam én egyszer ennek a férfinak az arczát valamikor Berlinben, egy nagy ünnepélyes tánczvigalom alkalmával: akkor meg is mondták a nevét; de már elfeledtem. Úgy hasonlít hozzá.

S a többi!

* * *

A tisztelt olvasó és olvasónő tetszésére bízzuk, hogy válaszsza a két változat közűl azt, a melyik kedélyéhez jobban illik.