III. KÖNYV. A XIX. SZÁZAD.
Reading edition
I. KÖLTÉSZET.
1. A romantikusok.
Az élet nem szokott megpihenni a századok sorompóinál, de Angliában a XIX. század költészete mégis merőben elüt az előbbi századokétól. Megszűnik a zsarnok forma symmetriája; a költészet összeforr az élettel. A kor mozgató eszméi: a politikai szabadság és a társadalmi problémák utat lelnek a költészetbe s szabadon sugárzik széjjel minden költői egyéniség. A két kor közt Burns a kapocs, akiben tetőpontjára jutott a természet átérzése s kifejlődött a szabad egyéniség mintaképe. Ez a kettő egyre terebélyesedik az új században. Minden újabb költőn végigrezzennek a természet mélasága és viharai, Wordsworthtól Byronig. A leírás sokaknál németes bölcselemmel telik meg. Mások a szabadság rajongói, mint Shelley és Byron; csodálják a nagy szenvedélyeket s annyira viszik az egyéniség cultusát, hogy legillanóbb hangulataikat is megörökítik. Természetimádásuk s egyéniségüknek ez az érzékenysége egybetorkollik egy nagy elégedetlenségben a körültök való világgal és társadalommal. Megfürdenek India és Perzsia gyönyörűségeiben, mint Moore, magukba szívják elföldelt öltők életét, mint Southey és Scott. Ezek minden irodalomban a romanticizmus jellemvonásai.
Még él a Thomson iskolája: Robert Bloomfield (1766–1823), egyszerű csizmadia, az ő mintájára az évszakok rendjében írja meg a parasztlegény életét, George Crabbe (1759–1832) a Várost és Falut. Mások előbb hagyják el Anglia földjét, mint a régi példákat. Samuel Rogers (1763–1855) tankölteményei (Az emlékezet örömei) és tetszetős kis eposza (Jacqueline) mellett Kolumbus útjáról s Itáliáról rajzol képeket. John Wilson (1785–1854) edinburghi tanár, a Pálmák szigetére (The Isle of Palmes) kalandozik el s onnan néz vissza a civilizáció pestises városára (City of the Plague). A skót Thomas Campbell (1777–1844) a remény gyönyörűségeit fejtegető ódivatú tankölteményének honoráriumán beutazza Németországot s a német irodalom megnyitja szemét a természet ereje és rejtélyessége iránt. Ő vezeti be az angol irodalomba a természet gyermekét, Chateaubriand (Atala, 1806) és Cooper nemes indiánusát, Gertrud of Wyoming (1809) c. elbeszélésében.
Ezentúl a költők nem érik be a tájképek szemléletével, hanem mélyére szállnak a természetnek s hol rejtett bölcselmét érzik ki, mint Wordsworth, hol természetfölötti erőit, mint Coleridge, vagy változó színpompájának csodálatába merülnek, mint Southey. Fiatal korukban mind a hárman forradalmárok voltak; William Wordsworth (1770–1850) francia földön töltötte 1791-et s verset írt a királyok ellen, Coleridge, és Southey drámát írnak Ropespierreről s szabad telepet készülnek alapítani Amerikában. Később megházasodnak, mind a hárman Cumberlandban telepednek le, a tavak környékén; Wordsworth a Grasmere tava mellett, Southey Keswick közelében. Angliában a nevök is Lakists. Coleridge a kormány hírlapírója lesz, Wordsworth és Southey évdíjas és poeta laureatus. Nyugodt, szemlélődő életet élnek s megverselik minden benyomásukat. Wordsworth legnagyobb munkájának címe is Excursion. A költő séta közben szóba áll előbb egy házalóval, aztán egy remetével, akiktől sok történetet hall, végül a falusi pappal, aki elvezeti a temetőbe s elbeszéli egy pár halottnak az életét. Mindegyik az emberi sors példája. Minden bölcselmi gondolatot kelt benne, amit lát. Ha egy macska száraz levelekkel játszik, rögtön arra gondol, hogy a bölcs is így babrál az élet elhullt leveleivel. Minden kép gondolatot és felindulást ébreszt benne. A természetből természetfölöttit olvas ki. Előbb, mintsem Byron megírta volna a Childe Haroldban (III. én. 72), hogy «magas hegyek neki érzelmek», Wordsworth már elmondta magáról a Tintern Abbeyben, hogy a vízesés moraja lenyűgözi, mint valami szenvedély. Bérc és vadon érzések neki. Ruskin e korszak legnagyobb tájfestőjének nevezte. Minél közelebb van valami a természethez, annál jobban érdekli őt. Az állat szenvedése jobban megindítja, mint az emberé. Peter Bellnek az a tárgya: hogyan térít egy elvetemedett napszámost az erény útjára egy elkínzott szamár önmegadása. Az emberek közül a föld egyszerű népéhez vonzódik, akikben a természettel való együttélés mélyebben veti el az érzéseket. Kivált a gyermekeket szerette, akik még nem régen szakadtak ki a nemlét állapotából. Emberei egytől-egyig ebből a világból valók: a messze szakadt falusi gyerek, aki hazatérve, csak a sírkereszteken akad ismerős nevekre; egy együgyű fiú, aki éjtszaka a városba lovagol orvosért és eltéved. Mindent olyan higgadtan mond el, mintha nem benyomásokat és érzéseket énekelne, csak emlékeket. A pillanatnyi érzéseket, a szenvedély fellobbanását s a humor kacaját nem ismeri. Ezért nem sikerülhetett drámája (The Borderers). Ehhez képest nyelve is egyszerű, higgadt. Első kötetének (Lyrical Ballads, 1798) előszavában azt fejtegette, hogy a költői nyelv édestestvére a mindennapi beszédnek. Verse csakugyan nem más, mint összerímelt próza. Minderről tanuságot tehet egyik legismertebb költeménye, a Heten vagyunk.
Samuel Coleridge (1772–1834), épen ellenkezőleg, természetfölötti, rejtélyes erők természetes leírásában találja gyönyörűségét.
Plato s a mystikusok voltak kedvenc könyvei. Töredékben maradt elbeszélő költeményében, Christabelben előérzetek és szellemjelenések a rugók. Egyetlen befejezett nagyobb munkája, A vén tengerész (The Ancient Mariner) elbeszélése rémektől hemzseg.
A vén matróz kint a tengeren lenyilazott egy albatroszt. A tájék védőszelleme ezért megbünteti a hajót: a szél elül, ivóvizük elfogy, a tengert körültök ázalékok lepik el. A hajó egész népe a gyilkost kárhoztatja; büntetésül hátára kötik a megölt albatroszt. Egy vitorla bukkan fel; feléjük tart; egy hajóroncs, födélzetén egy nőalak kockázik a halállal. Vakot vet; a bárka népét elepeszti a szomjúság; egy szálig meghal a négyszer ötven ember; csak a vén matróz marad életben, hogy végig szenvedje a halál minden borzalmát. Csoda csodát ér, rémség rémséget. A holtak éjjel munkába állnak s a légben rejtélyes hangok siránkoznak. Végre partot ér a gálya. A vén matróz elbeszéli irtózatos történetét, mely megbűvöli az embereket; a hallgató megfeledkezik barátja esküvőjéről, nem tud szabadulni tőle.
Hátborzongatón igaz a szörnyűségek leírása s Coleridge azt is éreztetni bírja, hogy a «való borzalminál a képzelt rém nagyobb». De a felséges leírásokban az angol kritika hosszas magyarázgatása sem tudott más tartalmat és alapeszmét találni, mint azt az állatvédő egyleteknek való jeligét, hogy: «Ne bántsuk az állatokat!» Érzéke lassanként egészen eltompult a való világ iránt; költeményei mintha visszajáró álmok volnának; ezért nem írhatott igazi drámát, noha háromszor is megkísérlette. Kubla khán verséről maga azt híresztelte, hogy álmában szőtte és félálomban írta le. Később ópiumevésre adta magát; orvosa házába költözött s családját sógora, Southey gondjaira bízta.
Robert Southey (1774–1843) költészetét ez a gond ölte meg. A maga és Coleridge családján kívül ő volt a kenyérkeresője másik sógora, Lovell, családjának is, nála élt Chatterton nővére, hát tömérdeket kellett írnia. Munkái tíz kötetre mennek. Megírta Braziliának és a francia-angol háborúnak a történetét, Bunyan, Chatterton, Nelson életrajzát; fordított spanyolból (Chronicle of the Cid) és portugálból; írt töméntelen ujságcikket, Specimenst szerkesztett az újabb angol költők munkáiból s mint évdíjas és udvari költőnek verseket kellett gyártania minden évfordulóra és névnapra a királyi házban. Pedig fiatal korában forradalmár volt, drámát írt Wat Tylerről és eposzt Joan of Arcról. Fiatal tüze szűntén kiapadt költői ere. Ő volt az első angol költő, aki keletre ment érdekes tárgyakért. Hősei: a kelta Madoc, a kalandos királyfi; Roderik, az utolsó gót; a varázsgyűrűs arab Thalaba, a mágusok kiirtója; az ind varázsló Kehama rádzsa, aki tulajdon fiát átkozza el, amért parasztlányt akar elvenni (Curse of Kehama). De csak az arcok Ézsau-arcok, a lélek Jákobé: arab hőseinek szívében angol erkölcsök fészkelnek; Thalaba a monotheismust fejtegeti s kikel a többnejűség ellen. Mély erkölcsisége tette a pogány Byron ellenségévé, ezért nevezte őt s a körülte sereglő szilaj, dacos és szabadszájú költőket «sátáni iskolá»-nak.
Akkor egész Anglia Southey és a tavak higgadt költői mellé állott, ma az újítók dicsősége sugárzik ki a korszak irodalmából. Az érzések és gondolatok ezekben lobognak fel szabadon. Nem merengenek el a természet szelid képein; viharaiért lelkesülnek, erejét érzik s meghatottságukban pantheistákká lesznek, mint Shelley. Nemcsak ódákat írnak a szabadságról, hanem küzdenek hazájuk szabadságáért költői tehetségükkel, mint Moore, vagy a sajtóban, mint Leigh Hunt, vagy akár idegen népekért karddal, mint Byron vagy Landor. Lelkükben nemcsak lágy érzések tanyáznak; bevallják szenvedélyeiket; erőteljesen éreznek és őszintén beszélnek. Majdnem valamennyiüket kiüldözték Angliából. Byron és Shelley idegenben éltek és haltak, Landor Flórencben, Keats Rómában van eltemetve.
Néhány írót csak politikai meggyőződése révén soroznak az új irányhoz, munkáikon nem érzik annak sugallata. Ilyen Walter Savage Landor (1775–1864), a szabadság rajongója, aki Spanyolországban magatoborzotta csapat élén harcolt Napoleon ellen, azután garibaldista volt s nyolcvan éves korában kihirdette, hogyha valaki meggyilkolja III. Napoleont, ő a gyilkos családjának ajándékozza vagyona maradékát. Inkább tudós volt, mint költő; legnagyobb munkáját, Gebir c. eposzát (1798) latinul írta; drámái, Count Julian s bennünket magyarokat különösen érdeklő drámai trilogiája: Andrea of Hungary, Giovanna of Naples, Fra Rupert könyvdrámák. Értékesebbek prózai munkái, kivált költött beszélgetései írókkal és államférfiakkal, melyekben szó esik mindenről a világon s amelyek eredetisége s formatisztasága méltán tette büszkévé szerzőjüket.
Az amerikai születésű Leigh Hunt (1784–1859) barátság révén szít e csoporthoz. Mikor hírlapi támadásai az uralkodó herceg, a későbbi IV. György ellen börtönbe juttatták, kiszabadulása után Olaszországba ment, hogy szerkesztője legyen Byron és Shelley lapjának, a The Liberalnak, mely azonban, főként Shelley halála miatt, a negyedik számmal megszűnt. Ez ismeretségre vonatkozó feljegyzései szereztek olvasókat önéletrajzának, ami később arra indította, hogy e barátságot Byronról és kortársairól szóló könyvében bántó módon kiuzsorázza. Szépirodalmi munkáin annak a világfájdalomnak a lehellete érzik, mely Byronban elemi erővel szólalt meg. A Dante Poklabeli Francesca da Rimini epizódjából kikerekített költői elbeszélése, a Story of Rimini, egyetlen jelentős költői alkotása.
John Keats (1795–1821) azért került a proscribáltak listájára, mert barátja volt Leigh Huntnak. Ezért rontott a Quarterly Review oly élesen munkáinak, úgy hogy az érzékeny, gyönge ember Itáliába menekült, hol öröklött betegsége az izgalmakra visszatért s megölte. Egyetlen kis kötetét az angolok ma legjobb könyveik közé sorozzák. Munkáit éppen az élteti, amit Wordsworth gáncsul vetett Endymionjára, mikor egy darab pogányságnak nevezte. Lámia is az; tárgya a görög monda, melyben a viruló szűzzé változott kígyó behálózza s a nászéjszakán megöli Lyciast. Keats Homeroson és Chauceren nőtt; ennek hatása érzik Isabella történetén, melyben a leány szobájában egy tő virág alá temeti kedvesének levágott fejét s gyilkos bátyjainak aztán a virág olvassa fejökre bűnüket. Keatshez az olvasót az érzések pogány elevensége, szín- és hangbenyomásainak tisztasága vonzza s valami görögös naivság és üdeség.
Ezekben a költőkben van ugyan egy-egy új vonás, de költészetükben mégsem fejezik ki koruk vágyait és gondolkozását. Ezek sokkal nagyobb lelkekben lobbantak ki, amilyenek Moore, Shelley és Byron.
2. A szabadság énekesei; Moore Shelley, Byron.
Thomas Moore (1779–1852) a természetnek csak hímes köntösében gyönyörködik, mint Southey s kedvtelve dúskál a ragyogó színekben, mikor lefesti a Bermuda-szigeteknek, a hol hivatalnokoskodott, buja tenyészetét. Ódákban énekli meg a szabadság földjét, Amerikát, melyet meg is látogat s összegyűjti népmondáit. Férfikorában dalai saját hazájának, Irországnak a szabadságát zengik és sóvárogják vissza, melynek kegyetlen elnyomását atyja szegényes kiskereskedéséből fiatal korában végig nézte. Meg is írta a nemzeti ellenállás hősének, lord Edward Fitzgeraldnak, életrajzát s Irország egész történetét. Honszerelmét rövid, legtöbbször jelképes lyrai sóhajokba tördeli. Egyik legerőteljesebb versét mindhárom nagy költőnk lefordította: Vörösmarty 1847-ben, distichonokban, elegikus hangon; Petőfi 1848-ban mint a honszerelem hymnusát; azután 1852-ben, épen költőjének halála évében, Arany János, hangra, tömörségre híven, mint a hazafi bánat költeményét, így:
Eszünkbe jusson, hol veszett el Hősink utója, legjava, Mind, mind! – s ápolt fényes reményünk, Sírjokba szállván, elhala. Oh! nyernők vissza csak halálból E szíveket úgy, mint előbb, Megvíni még egyszer, szabadság! Szent harcodat, isten előtt; Csak egy percig szakadna még el Az akkor ránk vert rabbilincs; Nem! nincs erőszak földön, égben, Hogy összeforrasztná megint. De vége, vége. S bár az évlap Kürtölje hóditónk nevét: Átkos a diadalmenet, mely Elhúnyt szabad szivekre lép. Sokkal becsesb a sír, vagy börtön, Melyből egy honfinév ragyog, Babéritoknál, ti, szabadság Romján emelkedett nagyok.
Irish Melodies (1807) című kötetében, melynek minden versében ó-ir dallam zendül meg, megtalálni a lyrai költészetnek minden faját, vannak ott szerelmi elegiák, hangulatfestő költemények – a világot bejárt Utolsó rózsa is ilyen, – bordalok, szerelmes versek Erinhez; de alig rezdül meg bennük forradalmi hang. Mégis minden borongásnak a hazafi bánat az alapszíne; az elegiák Moore iskolatársát, Emmet Róbertet, az ir szabadság martyrját gyászolják vagy menyasszonyát vigasztalják. Más szerelmi vers olyan magasztos, hogy az idegen olvasó érzése szerint sem vonatkozhatik földi nőre. Alig akadnak képek e költeményekben, de mindegyik egy-egy kép maga, melyben minden vonásnak mélyebb jelentősége van. Vallásos énekeit is (Sacred Songs, 1816) hazafias érzés sugallja. A sanyargatott ir nép már csak az Istentől remélhetett segítséget s a katholikus vallásban erős nemzeti különbséget ápolt maga s a protestáns Anglia közt. Vallásos fohászaiban, félénken, a nemzeti vágyak libbentik meg szárnyukat. Regénye, a The Epicurean s az Angyalok szerelmei című verses elbeszélése mellett, mely földi nők iránt szerelemre gyúlt angyalok történetét (Mózes I. 6.) beszéli el, legértékesebb elbeszélő költeménye legszebb részében a hazafi érzésnek köszöni érdekességét. Ez Lalla Roukh.
Aurungsebe tulipánarcú (ezt jelenti Lalla Roukh) leányának utazását beszéli el vőlegényéhez, Kashmirba. Egy fiatal énekes, Feramorz, négy verses történetet mond a királyleánynak pihenőkön; a királykisasszony beleszeret az énekesbe s az utolsó oldalon kiderül, hogy az maga a vőlegény, aki így akarta aráját meghódítani. E keretben a legszebb elbeszélés A tűzimádókról szóló s e hősök képe alatt a szabadságimádó irek lappanganak. Az elnyomott Iránban mindenki a szegény Erinre ismert, mely «önföldjén, – óh, már nem hazája! – Görbedve hódol», de
Őrzi bosszu s hit tüzét, S miként a gyöngy a nap sugárit Felszívja s éjen át sugárzik – Múlt szép világát szórja szét.
Az ő multja volt, amire a költő gondolt, mikor elpanaszolta,
Mint zúzta Irán koronáját S gyöngyét szedé vad jövevény, Hitére is láncot tevén. (Ford. Lőrinczi Lehr Zsigmond.)
Irlandszerte Emmet Róbertre ismertek Hafedben, aki vérit ontja «Boldog honért – szabad hitért» s «szabadságszózat bűszere» – s arájára, az angolokhoz szító családban élő, vőlegényét holtáig gyászoló Sarah Curran-re Hindában, aki «Géber ha vérzik, mindegyikben – kesergve holt ifját siratja». – S a legköltőibb ilyen elbeszélésben is a Paradicsomból kitiltott péri jóvátételül egy hazáért hullott vércseppet viszen, csak azután az anya sóhaját gyermekeért s végül – ami aztán megnyitja előtte a menny kapuját – egy gonosztevő bűnbánó könnyét.
Erős szabadság- és hazaszeretet lüktet politikai szatiráiban is, az Elfogott levelekben s a szent szövetségnek való mesékben, melyeket Thomas Brown álnév alatt Byronnak ajánlva adott ki. Ezeket a verseket ma nem lehet kommentár nélkül olvasni, de ötletei talpraesettek s humora metsző. Művészi szempontból hasonlíthatlan zeneiség ad értéket Moore költeményeinek. Nem hiába lelte gyönyörűségét a clavicine hangjában s az énekben: csodálatos zenei érzéke volt. Az ir melódiákat egyenest régi ir énekek dallamára írta, szent énekei a Händel, Mozart, Haydn, Beethoven compositióiban áradó áhítatnak adtak szavakat; verseket írt minden nép jellemző és hangulatos dallamaira. Így támadt a National Airs kötete, 1815-ben. Ezzel a zenei élvezettel szemben dalai egyetlen megjegyzésre adnak okot: éppen mert éneklésre vannak szánva, az első stróphák rendesen mintha gondosabban volnának kisimítva a többieknél, amelyeket úgy sem szokás énekelni.
Moorenak az irodalomtörténetben, mely nevét egy másik fejezetben mint Sheridan munkáinak s Byron naplójának kiadóját és Sheridan életrajzíróját jegyezte föl, két értékjelzője van. Egyik csodálatos zeneisége, a másik, hogy helyet szerzett az angol irodalomban az irek érzéseinek, eszükjárásának és dallamaiknak, mint Burns a skótokénak.
Percy Bysshe Shelley egészen más volt. Ő nem tudott élni szabadság nélkül s mindent feláldozott érte. 1792 augusztus 4-én született. Atyja baronet volt. Az egyetemen nehezen tűrte azt a szokást, hogy a kisebb diák tartozik szót fogadni a nagyobbaknak. A francia encyclopaedistákat forgatta, amiért pajtásai «atheista Shelleynek» nevezték. Tizennyolc éves korában kiadott egy kis röpiratot Az atheismus szükségességéről. E miatt kizárták az egyetemről, apja is kitagadta. Hugai segítették megtakarított pénzecskéjükkel, melyet egy barátnőjük révén juttattak kezéhez, akit Shelley 19 éves korában Skóciába szöktett. Ebben a magányban válik valósággal a természet és szabadság rajongójává. Ezért szerette és fordította Petőfi (A szökevények). Huszonegy éves korában ifjúi áradozással írja meg első nagy költeményét, a Tündérkirálynőről (Queen Mab), erről a bölcselkedő nemtőről, aki egy szárnyrakelt lélek előtt az ősi tiszta emberi lélekért lelkesül s az egészséges testért, melyeket a kultura ront meg, az önzés és zsarnokság, s melyeknek épsége és tisztasága csak a természet ölén jöhet meg újra. Két évvel kesőbb (1815), tisztább és érettebb költői erővel, megrajzolja önmagát, aki álmában megpillantotta a tiszta szépség tüneményét s kit egy démon, Alastor, a tévelygés szelleme, egyre megújúló remények közt végig hajszol az életen, míg végre a halál csendesíti le meddő vágyát. Ő maga mégsem tesz le elérhetetlen eszményeiről. Laon és Cythna légies viziójában (későbbi címe: Revolt of the Islam, 1817) azt álmodja végig, mint változtatja át az államot egy szerelmes testvérpár a pozitiv vallás- és zsarnokuralom romjain vér nélkül az emberszeretet társadalmává, melyben a nő egyenjogú a férfival, végezetül abban is, hogy fegyvertelen községük megdőltével együtt halnak a máglyán.
Már ezek az epikai munkák megvilágítják egyéniségét. Természet- és szabadságimádó. Ez a két érzés testvér volt benne: a természetet azért szerette, mert természettől mindent szabadnak látott s azért a szabadságot tartotta természetes állapotnak. A szabadságnak Byronnál is tüzesebb rajongója volt. Byron a politikai szabadságért égett, Shelley imádta a szabadságot mindenben. Fiatal házas korában elment Dublinbe, hogy küzdjön a katholikusok emancipatiójáért s 1817-ben röpiratot adott ki a parlamenti reform s a választói jog kiterjesztése dolgában, melyben megelőzte az 1867-iki újításokat. Vallása elvetette a bibliát, melyet bilincsnek érzett az észen s melynek istenét, amiért a rosszat megtűri a világban, zsarnoknak és ellenségnek érezte. Lelkesült a szabad szerelemért s első felesége halála után házasság nélkül vitte magával Svájcba Mary Godwint, a regényíró William Godwin leányát; csak élete végén esküdött véle meg, «mert a világ nőnek nem bocsátja meg az ilyet». Egyik nagyobb költeménye, Rosalinda és Helén, két házasság rajza: Rosalinda boldogtalan az urával, a másik boldogan él szabad szerelemben szerelmesével. Julian és Maddalo – tulajdonképpen Shelley és Byron – párbeszédében az akarat szabadságát bizonygatja.
A költészetnek minden ágában fölgyújtja a szabadság tüzét. A drámában is. Drámával köszönti Maurokordatót (Hellas, 1821), mikor kibontja a görög szabadság lobogóját. Fölszabadult Prometheusa (Prometheus unbound) a szabadság hőse. Goethe Prometheusa a bálványoktól elfordult szabad és munkás emberi szellem; Byronnál az emberiség lenyügzött és dacos ereje; Shelleynél a jóltevő emberi lélek, akit a Természet s az emberi szellem segélyével az örök igazság végre is fölszabadít Jupiter zsarnoksága alól. Itt is, mint Mabban és Laonban: a szabadság az emberszeretet és jóság szülője, mert visszavezetvén az embert a természethez, feltámasztja őseredeti jó tulajdonságait. Kisebb költeményeiben is a szabadság lantosa; hevében kegyetlen szatirát zúdít a feleségével perpatvarkodó IV. Györgyre, a Dagadtlábú zsarnokban, s az ördögi Castlereaghre. Szabadságszerelme s természetimádása miatt nem volt maradása Angliában. Gyermekeit is elvették tőle, nehogy istentelen forradalmárokat neveljen belőlük. Természetimádását atheismusnak vették, pedig Laon előszavában azt vallja, hogy munkáját nem a legfőbb lény, hanem a róla való alacsony fogalom ellen írta. A mindenség élő organizmus volt az ő szemében, amellyel lelke közös életbe olvadt. Az ő szemében minden élt s ez a személyesítés nála nem puszta költői fogás. Úgy látta az anyaföldet, mint aki elaszott kezét melengeti a parázs hamván, mely valaha a legtüzesebb szellem volt: Napoleon. A felhő nála azért borítja hóval a bérceket, hogy a fehér párnákon töltse az éjszakát, a vihar karjaiban. Szóba állott a fákkal és a széllel:
Bár volnék kobzod, mint a rengeteg! Mit bánnám, hullna rólam a levél: Csak keltene hatalmas zengzeted Szívembe dalt, mely őszies, de mély, Mely bús, de édes! Légy a szellemem, Vad szellem! Oh légy én, zord nyugoti szél. (Ford. Radó Antal.)
Shelley a természetnek a velejét, lelkét vette ki s Peter Bell ellen írt szatirájában kikél Wordsworth ellen, aki eunuchja volt és nem merte övét feloldani. Byront is Shelley vezette be a szentek-szentébe. Byront eleinte a képek színvarázsa ejtette meg; mikor a genfi tó partján Shelley közelében él, egyszerre megjelennek Manfrédben az alpok szellemei.
Byron hát a szabadság és természet szeretete dolgában egyaránt érezte Shelley hatását; de ő mindegyikben reálisabb. Tájképei földi tájak rajzai, a szabadságnak pedig hőse is volt, nemcsak hirdetője. Shelley érzéseinek örökös suggestiója alatt élt, mint egy fanatikus, a földdel és az élettel nem törődött. Mondanivalóját legszívesebben légies alakokra bízta, az eszményi szépség nemtőjére, aki felhőn repülve bejárja a világot s álmukban megjelenve, tanítja az embereket. (Az Atlas tündére, színmű, 1820, Mab, Alastor). Lágysága azért nem volt lagymatagság. Laonban a pestis leírása (VI. ének) s Beatrice Cenci tragédiája, aki meggyilkolja szörnyeteg atyját, az erőteljességnek felséges példái. Beszéde is olyan volt: aetheri finomságú; verseiben a szavak lágy csengéssel olvadnak tündéri harmóniába. Maga is szinte csak eszméinek és érzéseinek megtestesülése volt. Szűkvállú, nyulánk alakja, finom ajka és beszédes szeme, halavány arca, melyről jóság sugárzott, mintha nem is e földről való lett volna. Gyermekkori barátai úgy emlékeztek rá, mint a kin már akkor is feltünt a «természetfölötti értelem». Mulready azt találta, hogy nem lehet őt lefesteni: «Nagyon is szép». Legszebb költeményeit kint írta a szabadban. Nagyon szeretett lovagolni s még ennél is jobban, hanyatt feküdve egy csolnakban, nézni az eget és gondolkodni a szabadságról. A tenger volt a szenvedélye, nemcsak a viharos, szilaj, byroni tenger, amely városokat nyelt be s melyen egy emberélet csak egy buborékot vet, hanem a szeliden szunnyadó óceán, amelynek ezer fodrán isteni színjátékban csillog a nap sugara.
Halálát is ez a szenvedély okozta. 1822 július 8-án Livornóból Speziába indult bárkán; vihar támadt s a csolnak népe odaveszett. A tenger tizennégy napig tartotta magánál szerelmesét. A törvény azt rendelte védekezésül a pestis ellen, hogy ami hullát a tenger partra vet, el kell égetni. Byron hatalmas máglyát emeltetett, melyet, mint a görögök szokták, behintettek sóval és tömjénnel, megöntöztek borral és olajjal. A halott barátja, Trelawney, a hamvban éppen találta a szívet, a Cor cordiumot, amint felesége Shelleyt sírkövén nevezte, mely Rómában a protestáns temetőben áll, Cestius piramisa mellett, ahová vágyott, s hol együtt fekszik kis fiával. Az égő máglya mellett ott állott Byron, legjobb barátja, aki osztozott eszméiben és érzéseiben s halála után ő nála is nagyobb erővel képviselte azokat.
A XIX. század első felében Noel Gordon George Byron az angol irodalom központja. Minden szál hozzá vezet: Wordsworth előfutárja, Southey irígye, Moore barátja, Shelley mestere, ő maga a korszak kifejezője. Lelkesedése a szabadságért, pesszimizmusa, kétségei és melancholiája «a század testének tulajdon alakja és lenyomata». Műveinek érdekességét fokozza egyénisége, egyéniségéét művei; személye nem kevésbbé érdekes hőseinél. Minden vonása olyan határozott, hogy az ellentmondók sem folynak össze; Walter Scott nem sokat tartott Childe Harold írójának sem szívéről, sem erkölcséről, de csodálattal beszélt Kainról. Goethe ugyanakkor «incommensurable» tehetségnek nevezte s Don Juanról azt mondta, nem lelni benne egy gombostűfejnyi helyet, hol ne volna szellem és lelemény. Beyle-Stendhal, hetekig élvén környezetében, azt hagyta ránk, hogy néha épp oly magasztos tudott lenni, mint másszor kellemetlen s nagy indulatai mellett kicsirázott a világfi kicsinyes hiúsága. Minden olvasója tudja, hogy a ragyogó szerelmi képeket sötét érzékiséggel szokta aláfesteni s tekintete a sugárzó csillagokról gyakorta fordul az ágylepel gyűrődéseire; elkeseredésének palástja sokszor a személyeskedő gúny tőrét rejtegeti, büszkesége alatt néha oktalan dac lappang; ámbár magának tiszteletet követel, ő maga mindennel packázik; nem ritkán oly teljesen meg akarja hódítani a természetességet, hogy átcsap a mesgyén.
Életében és természetében sok ellentét találkozott. Családja atyai ágon Hódító Vilmos vitézeig, Radulph du Burunig, anyain a Stuartokig ért vissza, de történetét sok szégyen tarkázta. Atyja kicsapongó volt, anyja oly indulatos, hogy veszekedés közben bénaságát is szemére lökte fiának, aki erre kés után kapott, aztán mindegyikük a gyógyszerészhez futott, hogy ha a másik méregért jönne, ne adjanak neki. Szép volt, arca minta egy Apollo-fejhez, de bicegett, mert lába megsérült születésekor (1788 január 22). Tehetsége szegénységök miatt skót falusi iskolákban tespedt, mig tíz éves korában a lordsággal reá nem szállott Newstead Abbey birtoka. Nem élhetett erős érzések nélkül. Iskolai barátságai is szenvedélyek voltak. Nyolc éves korától kezdve folyvást szerelmes volt. Mire a cambridgei egyetemet mint baccalaureus odahagyta (1808), már túl volt az első nagy szerelmi csalódáson. Még egy évvel előbb kilépett első verskötetével, Hours of Idleness, s mikor ezt az Edinburgh Review megtámadta, azt írva róla, hogy a címlapon bejelentett kiskorúság meg is érzik a költeményeken, megvívta első írói harcát, egy sújtó irodalmi szatirával (English Bards and Scotch Reviewers). Nem lelte helyét az életben. 1809 júliusában a szél már búcsúját vitte hazája felé. Sevilla, Cadix, Gibraltáron át a Balkán-félszigetre vette útját. Bejárta Albániát és Törökországot, Delphit, Chaironeát, Thébét s karácsony estéjén Athén elomlott fellegvára rajzolódott ki az égre hajójuk előtt. Ez útnak költői leírása Childe Harold zarándokútjának (Ch. Harolds Pilgrimage) első két éneke. Amint ez megjelent (1812), Byron egy reggel arra ébredt, hogy híres ember. Kiváncsian olvasták keleti történeteit, a tiltott szeretkezéseket és kockáztatott szökéseket, izgalomtól reszketve találgatták, mennyiben takar a költői mez átélt kalandot. Hogy a Gyaúrban (The Giaour) volt kedvese utóléri s tengerbe veszti a megszökött török leányt; hogy az Abydosi arában a szökevények üldözői elejtik a félkeresztény Szelimet s Zuleika szörnyet hal rémületében; hogy Korinthos ostromában (The Siege of Corinth) elesik a fiatal velencei Alp, aki a várvédő Minotti leányáért vívja a bástyát, azt csak a mese elkerülhetetlen kikerekítésének nézték, máskülönben magát a költőt tették meg e szerelmek és kalandok hősének. Mikor a Kalóz (The Corsair) megjelent, az a hír keringett, hogy Byron maga is kalózkodott a Levantén. Ő rá ismertek Larában, a szótlan főúrban, kinek multját homály fedi; azt képzelték, Lara az új életet élő Konrád, a kalóz, s az apródruhában körülte forgolódó nő Gulnare, Konrádnak török kézből szabadítója. Meséket suttogtak arról, mennyi vér tapad kezéhez s nem egy nő érezte, ami Anglia első szépségének ajkáról nyilt bálban lebbent el: Ez a halvány arc a sorsom.
A mendemondák nem csillapoltak el akkor sem, midőn Byron 1815-ben feleségül vette Milbanke baronet leányát, Annabellát. Mikor alig egy esztendő multán az asszony a kis Adával hazament atyja házába, azt suttogták, hogy Byront féltestvéréhez, Augusztához köti bűnös szenvedélye. Byron bűnbánó költeményeket küldött felesége után, de az asszony, mint valami «morális Klytaemnestra», aki megöli férje jó hírét, szótlanul tűrte, hogy a «primum mobile», a rágalom, kiüldözze urát Angliából (1816 ápr. 25). Azután is megbotránkozva tárgyalták, hogy a genfi tó partján, a Villa Diodatiban, Shelley kedvesének a hugával szerelmeskedik s szenvedélyüknek már gyümölcse is van. Most Velencében él, közönséges szeretők karjai közt; most Ravennába megy Gamba Theresa grófnővel, akit elválaszt férjétől, Guicciolitól. Most Shelley és Leigh Hunt társaságában lapot indít, a The Liberalt, elbizakodottságában, mint Voltaire, idegen földről kívánván kormányozni hazája szellemi életét. Alakjaiért elítélték őt s munkáit személyeért. Hiába volt szebb Childe Harold 3. és 4. éneke az előbbieknél, a magasztalás most hallgatott. Mikor olasztárgyú munkái szállingóztak haza, Beppo (1817) vidám farsangi tréfája, melyben az elveszett férj mint renegát állít be felesegéhez, Marino Faliero (1820) s a két Foscari (The two Foscari) történetéből vett színművei, akkor az kapott szárnyra, hogy comtessa Gamba kedvéért ime egészen olasszá lett, az ő jövőjükért lelkesül (Prophecy of Dante) s a Gamba grófokkal együtt a carbonárikkal cimborál. Régebben alakjainak szerelmeit, most bűneit olvasták reá. Ő lakolt Don Juan (1818) ledérségeért, őt ítélték el Ugo vérfertőző szerelméért mostohaanyjával, Parisinával; Kainját (1821) úgy olvasták, mintha Abel halála is az ő bűne volna; őt látták Sardanapalusában, az elpuhult kéjencben. Ez az egy hasonlat talált: ő is felövezte kardját, szembenézett a halállal s hősi elszánással tette jóvá életének tévedéseit. 1824-ben elment küzdeni a görög szabadságért. Élete regényének utolsó lapjáról ragyogó kép sugárzik felénk: egy szép fiatal lovas, aki a korán leáldozó tavaszi nap sugárözönében a tengerparton vágtat szilaj paripán, Missolounghi falai alatt, amelyekre ő vontatott ágyúkat, ősi birtokának árán. Körülte ötven suliota sürög, akik királyuknak nézik; fején arany sisak, családi jelmondatával: Crede Byron. Április 20-án elmaradt a lovas. Előtte való estve megölte Byront a mocsárláz, 37-ik évében, Rafael, Burns és Mozart korában.
Regényes életét regényben írták meg sokan (Disraeli: Venetia, Lady Lamb: Glenarvon); legérdekesebb életrajzát leveleiben és naplóiban Moore adta ki; írói értékét Macaulay és Swinburne tanulmányai állapították meg. Egész irodalom szól róla; legfurcsább hajtása Guiccioli grófné ezer oldalas könyve, mely külön fejezetekben írta meg erényeit s hangjának, ajkának szépségét; Medwin kapitány följegyezte beszélgetéseit. Egyéniségét, mely fajsúlyára nézve lángész, megnyilatkozási módjára költő, egészen kifejezte munkáiban. Kortársai annyiban túloztak, midőn őt magát keresték hőseiben, hogy nem tetteik és sorsuk az övé, hanem lelkük. Meg-megcsillan képe sok helyütt: Harold, amint hazája a tengerbe merül háta mögött, Lara, megmérgezett életével idegenek között, Manfréd a havasok között bolyongva, őt juttatják eszünkbe; de mint darabjában, a Transformed Deformedben (Átidomított idomtalan), melyben egy anya kicsúfolja fiát sántaságáért, tüstént megjelenik a démon, aki a bénát átformálja Achillessé, nála is mindenütt elvégzi az varázslatát. Egy szál mégis valamennyiöket hozzája fűzi: a szertelenség élvezetben és kétségbeesésben egyaránt; minden érzésük szenvedéllyé dagad. Ezen át önti mindegyikbe önnön lelkének tüzét s ezzel teszi őket élőkké. Hőseinek érzése mindig az övé, azért válik drámáinak párbeszéde csupa kettészaggatott monológgá.
Ehhez járul még realitása a részletekben. A genfi tó partján írta meg a Chilloni fogoly (The Prisoner of Chillon) történetét, aki ott sorvad börtönében a svájci protestantizmus ügyéért; Tassóra (The Lament of Tasso) és Parisinára Ferrarában gondolt, a helyszinén. Ez objectiv pontosságot ő subjectivségének köszöni: ott jött meg hangulata, hol a környezet elébe idézte hősét. Leveleiben meg van a vázlata minden leírásának. Látta a pyrrhi táncot, San Fiorenzo öblében kicsi híjján átélt egy hajótörést, Ismail ostromát törökországi útjának benyomásaiból nagyítja fel. Ez az érzése mondatta vele egyszer: «Szeretném tudni, mit érez, aki valakit agyonütött».
Minden leírása hiteles s rendesen magát sem feledi ki a képből. Amint Manfréd lefesti a Colosseum düledező boltíveit, egy pillér tövében mintha ott állna sötét palástban Byron is. Máskor beleszólal, mint Athén alkonyának leírásába a Kalózban (Kacziány G. ford.):
Csúcsíves oszlopok fehér sorára Csillogva hull a hold fehér sugára, – Odébb mecsetre ciprus árnya hull, Víg kéjlak néz ki érctető alúl. – A szent magányban bús sötéten állva A Theseus-templom mögötti pálma. Oly lágyan mormol az Aegei-tenger, Csitítva önkeblét, mit vésze vert fel. – Egy-egy szigetke rajt itt-ott a folt, – S a nyájas tenger arra is mosolyg. – Im, mást dalolva, csak rád tévedek, S ki lenne az, ki látva tengered, Ne rólad zengne, – bármi is regéje, Kinek oly bűvös báj tapad nevére. Van-é, ki látva egy alkonyt feletted, Csodás Athén, éltében elfeledhet!? Ah én se, – tér s idő nekem se korlát, Varázs köt, oh Cycladok gyöngye, hozzád! E hódolat dalomnak méltó része, Tied volt egykoron kalózom réve, Bár voln’ az újra s a szabadság véle.
Ha nem szól is bele az elbeszélésbe, mindig érezzük közellétét. Minden az ő pillanatnyi kedvét követi; a hősök sorsa, a stanzák hangja, az egésznek fejlődése mintha szeszélyétől függne. Cél és terv nélkül fogott Childe Haroldba és Don Juanba is, legnagyobb munkáiba. Szerette a szabályosságot, még a hármas egység elvét is, nagyra tartotta Popeot, de írás közben szenvedélye ragadta. Rendkívüli izgalmak között, csodálatos gyorsasággal dolgozott. Azt beszélte, hogy Larát vetkőzései közben írta, mikor dorbézolásaiból hazavetődött. A Kalóz készen volt tíz nap alatt, az Abydosi ara negyednapra. Nem csoda, hogy e korbeli műveiben az előadás hézagos, a jellemrajz el van nagyolva, az egész nem mindenütt egyformán csiszolt és kerekített; de mindez éppen így teszett. Javítgatást, pepecselést nem ismert. «Olyan vagyok, mint a tigris; ha elhibázom szökésemet, elkullogok a sűrűbe, de ha jól ütött ki, mindent tönkre tesz».
Minden pillanatnyi hangulata tükröződik versén; pedig ő végletek közt hánykolódik. Zokogva virrasztott anyja ravatalánál, de koporsóját csak a kastély kapujáig kísérte, azután vítőreit kérte s tornászni akart. Munkáiban is szomszédosak ily végletek. Elmélázunk s a következő strófában frivol megjegyzéssel fricskáz meg, a lelkesedést életunalom lohasztja le, ellágyulásának sarkában van a gúny.
Érzéseinek a szerelem a központja, gondolatainak a halál; a végletek. Munkáiban megvan a szerelemnek minden formája. Julia kalandja loppal járó tolvajkodás, Alpé a gáton átrontó szenvedély, Konrádé a megmentett élet ajándéka, Larában a lelkek feleződése, Hajdéban a szívet megtöltő boldogság, melynek egy csillagsugár is csábítója.
Nagy írók rendesen nem serdülő gyermekeknek írnak, de e szerelmeket mindenki megbotránkozással olvasta s «könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint Don Juan egy jó házba». Byron egymaga tartotta erkölcsösnek ezt a költeményét, azzal szándékozván jóvá tenni Juan paráznaságait, hogyha eljutott volna a 24. énekig – csak 16 van meg – elvinné az ördög, mint ősét a kőszobor-vendég. Első munkáiban tisztább volt s igyekezett legyőzni gyöngeségeit – önmagában is s hogy bénaságát legyőzze, átúszta a Hellespontost Cestos és Abydos között – később, merő dacból, oly bűnöket szenvelgett, melyek nem voltak meg benne.
Drámái a magánynak és nem a színpadra valók; – egyetlen egy színszerű darabja van, Werner; – tiltakozott is előadásuk ellen. Az élet és halál, erény és bűn e darabok problémái. Manfréd alig sekélyebb Faustnál. Manfréd nem az ember, mint Faust, hanem egy férfi, amilyet csak az egyén költője rajzolhatott. Multjában testvérszerelem foltjával, Manfréd, mint számkivetésében Byron, egyedül bolyong a berni Alpokon, maga vádlója és bírája magának, nem tudva eligazodni az erény és bűn útvesztőjében, élete megoldását a haláltól várja, melyet e szavakkal köszönt: «Meghalni nem nehéz». – Kain az emberiség örök tragédiája, hogy az életbe szólítnak kedvünk ellenére, szenvedünk mások vétkeért s elvesztjük életünket kérdezetlenül; szűk jelen és bizonytalan jövő millió kétséggel ostromol, a természet rendje s az erkölcs szabályai nem vágnak össze; a jónak az élet alapjának kellene lennie, nem céljának. E kétségbeesés pecsételi meg Kain sorsát s a mystérium a biblia adatai szerint, philosophiai megoldás nélkül zárul. Byron nem is akart egyebet, csak hogy bizonyos érzelmek és kételyek megrezdüljenek bennünk s annyira fel tud izgatni, hogy józan megoldás nem is csillapíthat le többé. Egyszerre elhallgat, hősei eltűnnek, csak hatásuk és emlékük rezeg bennünk tovább.
A végső következtetések, az érzések utolsó dobbanásai nagyobbak, hogysem szó kifejezhetné. Azért az utolsó szóval rendesen adósunk is marad. Oly hatalmas szeretne lenni, hogy az író-művészet eszközei cserben hagyják. Mintha mindent nagyobbá akart volna tenni, embert, szenvedélyt, magát a természetet. Az írás itt megtagadja a szolgálatot s ő türelmetlenül kiált föl: «Actions, actions and not writing!»
A Westminster nem fogadta őt nagy írói közé s Anglia legnagyobb romantikusa, mint legnagyobb klasszikusa is, magában alszik Hucknall Torkard templomában, nem messze Newstead Abbeytől; de az irodalomban nagyobb hatása volt, mint sokaknak, akik ott pihennek a nagyság templomában. Ő mutatta fel az egyéniséget korlátlan szabadságában s ő házasította össze a költészetet az élettel. A kor mozgató eszméje, a szabadság, a politikai szabadság vágyának gyakorlati formájában szólalt meg nála. A nyomor és szocializmus költői tőle tanulták a szókimondás bátorságát. Minden irodalmon érzik hatása. Lamartine egy utolsó éneket fűzött Childe Haroldhoz; Victor Hugo, Musset, Delavigne, Heine és Leopardi költői arcképén egy-egy vonás ő rá ütött. Puskin Anyeginje, Lermontov Korunk hőse ő rá mutatnak vissza. Visszhangra talált Spanyolországban és Dániában is. Így okunk van hinni, hogyha beteljesül is Macaulay jövendölése s az utókor szigorúan megrostálja műveit, beteljesül a jóslat másik fele is: hogy munkáinak nagy része csak az angol nyelvvel veszhet el.
3. A társadalmi problemák költői.
A katholikusok emancipatiója s a parlamenti reform meghozta az ország politikai nyugalmát. A figyelem most belső reformok felé, az osztályok ellentétére fordult. 1833-ban eltörölték a gyarmatokban a rabszolgaságot, szabályozták a szegényügyet és adótörvényt, Cobden összekovácsolta az Anti-Corn-Leaguet, a gabonavám eltörlése érdekében, mely a szegény népet kiszolgáltatta a belföldi termelők önkényének. Mindez érzések és eszmék hullámot vetnek az irodalomban. Ezek a költők a bátorságot, hogy ez égető témákhoz nyúljanak, hangjuk merészségével együtt Byrontól tanulták. Egyikük, Bryan Waller Procter (1790–1874), a kitűnő jogtudós, ki Barry Cornwall nevet vett föl az irodalomban, Harrowban iskolatársa is volt. Szomorújátéka Pico della Mirandoláról s English songs (1832) c. kötete nincsenek érték híjján. Nyelvének bája s rokonszenve a szegények iránt a maga idejében sok olvasót szereztek neki. A szegényházról, egy halálraítélt utolsó éjjeléről és hajnaláról szóló költeményeit, a fegyencek telepére induló rab búcsúját mindenki ismerte akkor.
Sokkal forradalmibb Ebenezer Elliott (1781–1849). Maga is egyszerű kovács, sorsosaival átélte az olcsó munka és drága kenyér kétségbeejtő nyomorát. A koldusok költőjének nevezték s az is akart lenni. Az ő elkeseredett hangjukon szólaltatta meg kétségbeesésüket ritka erővel. Cornlaw Rhymes (1831) című kötetének egyes versei élnek és gyujtanak ma is, majd nyolcvan esztendő multán.
Thomas Hood (1799–1845) is a szegény emberek költője, kivált a nem lázadozó, elcsüggedt szegénységé. Sírjára ez van vésve: «Ő dallá az Ing-dal-t» (Song of the new shirt) s ez akkor is fenn fogja tartani nevét, ha humoros költeményei feledésbe merültek. Egy varróleány dala ez, minden strófa a kimerültség jajkiáltása:
Oh férfiak, ha húgotok, – Oh, anyátok, nőtök ha van; Nem vászon, emberélet az, Amit viseltek gondtalan. Ölts – ölts – ölts! Szenny, éh, rongy közt tovább! Kettős szállal egyszerre varrsz Inget – s halott-ruhát!… De mit nekem a halál is! Sápadt, – vigyorgó foga van, Nem félem rém-alakját, Csak olyan, mint magam, Csak olyan, mint magam, Ki annyit, annyit koplalok. Oh ég! oly drága a kenyér… De hús s vér, az olcsó dolog! Oh egy órára csak! Csak egy kis szünetet! Nem szerelemre, nem reményre, Csak míg könnyezhetek! Ha sírhatnék: szívem könnyűlne; De hogy’ ejtsek könyűt, Maradjon rejtve, hisz minden cseppje Késleltetné a tűt. (Szász Károly ford.)
Ilyen tragikai képek mellett erős volt humoristának is. Mark Twainre emlékeztető humorral figurázta ki az utazó angolt (Up the Rhine), írt humoros költői elbeszéléséket s éveken át kiadta Comical Annualját.
Ezeknek a költőknek verseiből az élet vihara harsog. A csöndes mélázás és szelid elmélkedés, amivel Wordsworthék megnyitották a századot, hangját veszti s még a nőírók is Byron és Shelley költészetéhez szítanak. Sarah Nortont (1807–1877), Sheridan unokáját, egyenesen «a női Byron»-nak nevezték; egy pár képe, szerencsétlen házassága s a bolygó zsidóról írt mondája (The Undying One) voltak ez elnevezés alapja. A londoni életből vett szatirikus rajzának (Rout of the Dandies), regényeinek s a nők jogait vitató röpiratainak abban az időben elég olvasójuk volt.
Adelaide Procter (1825–1864), Barry Cornwall leánya, Letizia Landon (1802–1838) a társadalmi problémákhoz szítanak. Dúsabbak náluk Felicia Hemans, leánynevén: Browne (1793–1835) és Elisabeth Barrett (1809–61), a Browning Róbert felesége. Mindkettőjükön Shelley és Byron hatása érzik. Hemans vallásos, érzelmes költeményei, románcai és balladái, Herder hatása alatt írt Cidje és népdalai költői kifejezéseik, tiszta hangjuk és kerek formájuk által fel is tűntek. Elisabeth Browning viszont gondolatokban gazdagabb s tanultabb. Megtanult latinul és görögül s 24 éves korára lefordította Aischlyos Leláncolt Prometheusát. Rendesen nagy dolgokba fogott. Byron Kainjával szemben keresztény szellemű drámát írt (Drama of Exil, 1844); hangot adott a szegény gyermekek jajszavának, kiket a gazdag Anglia bányákban, műhelyekben fiatalon keserves munkára fog. Urával Firenzében élve, lelkes költeményeket írt az olasz egység mellett. Az angolok Shakespeare-leányának nevezték, de ezt csak a chauvinismus mondhatta róla. Nagyobb munkái compositió híjján szerte hullanak, alakjai nem elevenek, meséje szegényes és elnyűtt. A Lady Geraldines Courtshipnak az a tanulsága, hogy a gazdag asszony nem alázza le magát azzal, ha szegény emberhez megy feleségül. Legnagyobb, ma is olvasott munkája: Aurora Leigh (1856) verses regénye, sokban saját élettörténetének felhasználásával, egy költőnőnek a társadalmi balitéletekkel való küzdelmeit beszéli el, míg végre egy reformátor karjai közt boldogságot talál. Terjedelemre majdnem az Odysseával vetekszik ez a munka (12,000 vers); hősnője pompásan van rajzolva s a női léleknek sok olyan titkát tárja fel, mit csak nő ismerhet.
Sehol sincs annyi nőíró, mint Angliában, sehol másutt nem tartják őket annyira egyenjogúaknak az írókkal. Abban a korban szólaltak meg, mikor elhallgattak a szabadságvágy sóhaja és a nyomor jajkiáltásai, a megrázó érzelmek és hangok. A reformok kiölték a régi hősöket s az új társadalom koldusait. Polgári társadalom élt és dolgozott a régi helyén. Most szóhoz juthattak a csöndes érzelmek és gondolatok. A költészet kétfelé vált: a józan, mindennapi világot élethíven tükrözték a nagy regényírók munkái; ettől a világtól tündéri képekkel pihentetett ki s a szórakozás végével zökkenés nélkül tett vissza a földre Tennyson költészete.
II. A REGÉNY.
1. A történelmi regény. Walter Scott.
Classcius regényeket írtak Angliában előbb is, de a regényírás classicus korszaka a XIX. század. Virágzik a regénynek minden fajtája. A kalandos regény ebben a században megtalálja a maga tiszta angol formáját a tengerészregényben, melyet Cooper egy-két kísérlete után Frederick Marryat (1792–1848) alapított meg. Maga is tengerésztiszt volt, harcolt a franciák, törökök, Észak-Amerika ellen, őrizte Napoleont Szent-Ilona szigetén s ő hozta halála hírét Európába. Életének epizódjait s környezetének alakjait írta le regényeiben, melyek közül Frank Mildmay a hajóslegény, A kisérteties hajó – a bolygó hollandi hajója – s Peter Simple ma is kapós olvasmányok, míg a gyermekek kevésbbé érdekes és geniális, de valószínűbb és részletezőbb új Robinsont kaptak tőle Masterman Ready történetében, mely magyarra a német átdolgozás után Rüstig Zsigmond címmel van lefordítva. A fő sudár mellett a kalandos regény kétfelé ágazik el.
Egyes írók a borzalmasig feszítik képzelődésüket, mint Matthew Gregory Lewis (1775–1818), aki drámát írt a Vár kisértetéről s elbeszéléseit is Rémtörténetek (Tales of Terror) és Csodás históriák (Tales of Wonder) cím alatt gyűjtötte össze. Híres regénye A szerzetes (The Monk), egy barát története, aki elcsábítja tulajdon húgát, azután anyjokkal együtt megöli őt; a börtönben eladja lelkét az ördögnek, ha az kimenti, de mint minden ilyen szerződő, ő is pórul jár. Mások, így Clara Reeve (1764–1823) abban keresik az érdekességet, hogy hőseiket erőteljesebb korokba viszik vissza. A kalandregények e fajából tisztul le a történeti regény.
A mult iránti érdeklődést és a történeti érzéket olyan kitünő tudósok ébresztették már fel, mint Edward Gibbon (1737–94), aki bámulatos részlet-ismerettel dúsgazdag nyelven idézte vissza a római birodalom hanyatlásának történetét; David Hume (1711–76), aki Montesquieu és Voltaire lélektani módján írta meg Anglia történetét Caesartól az 1688-iki forradalomig, nem a dynastiák, hanem a nép történetét, s William Robertson (1721–93), aki Skócia történetét írta meg Stuart Mária és VI. Jakab alatt. Meg volt hát a fogékonyság a mult idők érdekessége s a képzelet színessége iránt; e kettő ritka költői erővel párosult egy új tehetség, Walter Scott műveiben, aki regényeibe beleolvasztotta a régi családi regények kedvességét is.
Walter Scott 1771 aug. 15-én született Edinburghban, hol atyja kisebbfajta ügyvéd volt. A vézna, sántikáló gyermek sokat időzött nagyatyja falusi birtokán s ott tanulta meg népi mesemondóktól a skót történetet. Ügyvéd korában az volt legnagyobb gyönyörűsége, hogy bejárja a skót történet regés helyeit. Bolyongásai közben vették magukat lelkébe e helyek képei s így gyűjtött össze három kötetnyit a skót határszél népköltészetéből (Minstrelsy of the Scottish Border, 1802). A maga költészetében is a népies egyszerű hangot vette például s a hősies erőt: Bürger és Goethe balladáit s Götz von Berlichingent fordította. Költészetének varázsa is onnan fakad, hogy nem adatokat halmoz össze, hanem a költőibb hagyomány révén támasztja fel a multat, nem a társadalmi állapot hű rajzával, hanem a nép érzésének s az emberi szív költészetének erejénél fogva.
A skót mondák és skót hősök támadtak fel költői elbeszéléseiben. A tó asszonyában (Lady of the Lake) pl. együtt van a romanticismus egész kincstára, a szarvast űző király, V. Jakab, egy hős leánya, aki megvendégeli az eltévedt királyt, a gyűrű, melyet a vendég ad s mellyel a leány később atyjának, a hős Douglasnak, életét váltja meg. Épp így a hagyományból vette regényeinek tárgyait, mikor verses elbeszéléseinek sorát, melyekből máskép ki nem fogyott volna, megszakította Byron költői sikere. 1814-ben jelent meg első regénye: Wawerley, vagy hatvan évvel ezelőtt, melynek képzeleti alakjai és eseményei a cullodeni csata köré kristályosulnak. A skót jellem tiszta rajza s a félszázad előtti világ embereinek és eseményeinek hallomásból eltanult színes részletei megkedveltették az új műfajt: a valódi történeti regényt. Egy esztendő mulva megjelent a második: Guy Mannering, egy csempészek elrabolta gyermek története, aki sok szenvedés után végre birtokához jut. Ettől fogva minden esztendőben megjelent egy-egy ilyen «Wawerley-regény» néha több is, Scott haláláig összesen huszonkilenc. Az író képzelete mind távolabb eső korokat és égtájakat jár be, lankadatlanul.
Manneringet a saját gyermekkorába helyezi, Rob Roy, a gavallér haramiavezér (Macgregor Campbell), egy emberöltővel az ő születése előtt pusztítgatta a herceg birtokát, aki rosszúl bánt vele; a Lammermoori menyasszony a tizenhatodik században emelt kezet hitestársára, akihez hozzákényszerítették; Kenilworthnak Leicester a hőse, aki Erzsébet királyné kezére vágyik; Nigel I. Jakab udvarába vezet; Peveril és Woodstock a restauráció korába; Ivanhoeban Oroszlánszívű Richard és Robin Hood alakjai csillannak ki a mondák ködéből (XII. sz.)
A regényeknek ilyen futtában jelzett tárgyai is mutatják, mennyire romantikusak azok. De a mesés cselekménybe rendszerint életet vitt az emberek természethű leírása. Teljesen ismerte a skót természetet, sokat köszönt a szájhagyománynak s a krónikáknak, amelyeket gondosan áttanult, kivált ha idegenbe ment, mint mikor Quentin Durwardját átkísérte XI. Lajos udvarába. Az alakokat élőkké tudta tenni önnön megfigyeléseivel, minden ismerőse belekerült munkáiba. E réven sokszor sikerült kikerülnie a typusokat. Igaz, hogy embereit inkább külső tulajdonságaikban ismerjük meg, lelküknek rejtett bensejébe nem igen van bejárásunk. De hiszen az elmult korszakok reconstruálásához őt magát is ezek a külsőségek segítették el, csorba fegyverek, behorpadt sisakok, amilyeneket halommal kapott tisztelőitől; csoda-e, ha képzelete nem tudott szabadulni azoktól a tárgyaktól, amelyektől erejét kölcsönözte? Ezekkel a leírásokkal adott realitást romantikus történeteinek és mesés hőseinek; az emlékezetes helyek festői leírásainak köszönte nagyrészt honfitársainak csodálatát; szívesen olvasták azokat akkortájban a külföldön is; nálunk Jósika különösen e vonásokat tanulta el Scottól.
Nem csodálhatni, ha ilyen roppant termékenység mellett nincs minden gyümölcs teljesen kifejlődve és megérve. Regényei és költeményei mellett öt színdarabot is írt, később történelmi meséskönyvet unokáinak; azonfelül kiadta Dryden munkáit 19, Swiftéit 18 kötetben, mindkettőt életrajzzal; amellett alapítója volt a Quarterly Reviewnak s munkatársa az edinburghi Annual Registernek. Rendkívüli előmenetelt is köszönt munkái népszerűségének; sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja volt az uralkodó hercegnek, aki 1820-ban baronetté ütötte. Még nagyobb volt munkáinak anyagi sikere: összes munkáival többet szerzett három millió koronánál. E pénz legnagyobb részén földbirtokot vásárolt a Tweed mentén, melynek partján pompás kastélyt építtetett. Olyan lovagi pompában élt itt, Abbotsfordban, mint hősei; mint a skót vendégszeretet képviselője fogadta a hozzá betévedőket, néha tizenhat társaságot is egy napon, amint veje, Lockhardt, megírta életrajzában. Ez az élet rengeteg pénzbe került; Scott részese lett kiadója üzletének; az nem értette a dolgát s csődbe jutottak. Tisztelői segíteni kívántak rajta, de ő maga akarta kifizetni minden tartozását a keze munkájával. Öregen, özvegyen, robotba írta meg Napoleon óriás arányú életrajzát, egy gyönge munkát, mely mégis 400,000 korona körül jövedelmezett neki, oly kelendők voltak könyvei. Vagy másfél milliót le is törlesztett, de a túlfeszített munka megölte 1832 szeptember 21-én.
E csodálatos munkásság értéke nincs arányban népszerűségével. Mestere volt a könnyű írásnak, hevenyészett munkái jobbak, mint sok jónevű író verejtékes görnyedezésének gyümölcse, de ő tőle jobb is telt volna. A történelmi regény terén az úttörés dicsősége az övé. Érdeme az is, hogy a maga korában jó és szórakoztató olvasmánnyal látta el a maga közönségét, még jobban rákapatta őket az olvasásra s megkívántatta velük a magvasabb és kritikaibb regényeket.
Költészetének népszerűsége az utánzók egész raját csődítette mögéje. Verseit és regényeit egyaránt utánozta William Edmonstone Aytoun (1813–65), aki az ő mintájára a skót népköltészet virágait is gyűjtötte. Harrison Ainsworth (1805–82) London környékének, John Banim (1798–1842) ir hazájának történetét öltöztette regényekbe, utánozva Scott modorát, de meg sem közelítve tehetségét. A század végén is az ő nyomait kereste George Macdonald (sz. 1824) legjobb művében: St. George and St. Michael, mely a puritánok küzdelmeibe nyúlik vissza.
2. A társadalmi regény. Bulwer és Disraeli.
A színes történelmi regények mellett a közönség nem vette le szemét a mindennapi józan életről sem. Az írók portrait-kat festenek a valóság után. Robert Bage (1728–1801) megrajzolja az Embert, amilyen; Frances Burney, a későbbi d’Arblay asszony (1752–1840), egy fiatal leánynak a világba lépését írja le Evelinában. Nem kopnak ki a régi érzelmes történetek. Henry Mackenzie (1745–1831) leírja az Érzelmes embert, akinek szíve megszakad szerelmében. Visszajárnak a régi regényekbeli bűnök és erények. William Godwin (1756–1836) munkáiban a társadalom s az igazságszolgáltatás is szinte csak arra való, hogy egy-egy ember meghatóbb sorsot érjen, mint Caleb Williams, a főúr Falkland titkára, akit volt ura, mert egy gyilkos tettének tudója, rágalmakkal üldöz, hogy szavának ne legyen hitele, ha vallana. Mikor mégis vall s később féltében meghazudtolja magát, Falklandban feltámad a lelkiismeret s beismeri bűnét.
Most is a magasabb társaság vétkei az irodalmi csemegék. Mulgrave (1787–1863), Blessington grófnő (1789–1849) az előkelő világ gyarlóságaival mulattatják közönségüket. Az igazi szenzációs, idegrázó regényt s a törvényszéki történeteket azonban Bulwer írta először komoly tehetséggel.
Edward Bulwer (1803–73) maga is az előkelőbb körökhöz tartozott. Tábornoknak a fia volt s unokája a híres nyelvtudós Warburton Lyttonnak. Cambridgeben tanult, kétszer is időzött Franciaországban, szerepet vitt a parlamentben, miniszter lett és Lord Lytton. Nem nagy tehetség, de rendkívül ügyes s a maga korában nagyon olvasott író volt. Még Scott életében, 1827-ben, jelent meg első regénye, Falkland, levelekben elmondott története egy férjes asszony szerelmének, aki belehal a felfedeztetés izgalmaiba. A következő évben Pelhammal ostromolta meg a közönség közönyét, egy fashionable regény kettős szerelmi történetével. Egyáltalán Bulwer végigpróbált mindenfajta regényt. Pelham félig-meddig erkölcsi regény. Paul Clifford és Eugene Aram törvényszéki regények, de a bűnösök soha sincsenek nála jobb érzés híjján; Dévereux, Harold történelmiek, Walter Scott modorában; Pompéji utolsó napjai és Rienziben, melyet Wagner alapul használt operájához, idegen földre is lépett. Megpróbálkozott a phantastikus regénnyel (The Coming Race) s a mult századi nagy humoristák utánzásával is, a The Caxtonsban. Utánozta Byront és Werthert a Falklandban, Wilhelm Meistert a Godolphinban és Ernest Maltraversben. Egymásután minden formához hozzáhajlította símulékony ügyességét s azt érte el vele, hogy ma egyéniségének képe maga a zűrzavar és határozatlanság. Nem is csak regényeket írt, hanem költeményeket, szatirákat s hét színművet is, Richelieuről, La Valliéreről, Walpoleról; egyszer, A pénzzel (Money) nagy sikert is aratott. Belefogott egy történelmi tanulmányba is, Pausaniasról. Sok ennyi egy embertől, de neki minden nem kis mértékben sikerült. Szerencsés keze volt: a materialismust és a mesmerismust egyaránt érdekessé tudta tenni regényeiben ügyes előadásával, csak úgy, mint ahogy a parlamentben sikerült híres és érdekes szónokká válnia nálánál sokkal értékesebb tehetségek között, noha a szóbeli előadás mindig nehezére volt.
Tehetségének az időn nincs követelni valója, a maga kora búsásan kifizette őt. Egy időben feledtette Scottot is, legkivált ügyességével a helyzetek rajzában, a szenzációk rendezésében. Mindez egy időben javára billentette a mérleget, ma épp ellenkezőleg. Meséje sokszor közönséges; egy oktalan gyilkosság, egy nagy örökség, a családjától messzire vetődött apa, aki ismeretlenül is vonzódik a leányához, úgyszólván ráérez: mindez ma nem szórakoztatna bennünket annyira, mint szórakoztatta Aram, az Éj és virradat meg Maltravers olvasóit. Tagadhatatlan, hogy sokszor typusokba vész, hogy nőalakjait szemlátomást gyengébben jellemzi; kétségtelenül megérzik könyvein az elsietés, de írói tehetségét, mely érdeket tud kelteni, szellemességét, mely kibukkan minden sorából s elmés ítéleteit, amint Pelhamben a modern irodalomra nézvést, Devereuxben Addison és Popera vonatkozólag beleszövődnek a párbeszédbe, ma is élvezzük.
Nagyjában ugyanezek a vonások jellemzik D’Israeli Benjamint (1804–81). Ő is egyszerre volt író és politikus. Az irodalmat mint arra alkalmas eszközt becsülte, hogy nevét és programmját ismertté tegye. Ő rá ismerni első regényének, Vivian Greynek (1825–27) hősében, ő az író-apa fia, aki káprázatos politikai pályafutásról álmodozik s az a polgár miniszterelnök, akit itt leír, az ő képzeleti előképe. A politika és irodalom közt tétovázó Contarini Fleming is ő, nem ok nélkül nevezte ezt a regényét «lélektani önéletrajz»-nak. Munkái – amennyiben nem actuális politikai szatirák, mint Popanilla kapitány kalandja, melyben Bentham utilitarismusát figurázta ki – egyrészt a zsidó faj fensőségét vitatják, másrészt társadalmi és politikai terveket hirdetnek. Azzal, hogy a zsidóságot mint értékes, életrevaló fajt tüntette fel, valószínűleg a maga útjából akarta félrehengeríteni zsidó származásának hátrányait, melyeket hogy kikerüljön, már atyja kikeresztelkedett (1817). Ő adta a büszkét a maga spanyol-zsidó eredetére s nagy kedvvel fürkészte ki kortársai közül a zsidó eredetűeket. David Alroy regényében e XII. századbeli zsidó fejedelem nagy zsidó-világbirodalom alapításán gondolkodik, de belebukik, mert levetkezi faji vonásait; míg a The Rise of Iskanderben Skander bégnek abban van az ereje, hogy nemzete jellemének a megtestesülése. Maga is elment a Szentföldre, ahová egyik hősét, Tancredet is elzarándokoltatja. Mikor azonban harminckét évi pihenő után megint regényt ír: az új vallást kereső Lothair visszatér az anglikán egyház kebelébe. Politikai és társadalmi probléma egy van munkáiban: a nemességnek össze kell házasodnia a munkás polgársággal, a gyárosokkal, ezt hirdeti Coningsby (or the new Generation) és Sybil (or the two Nations). Utolsó regénye is a politikai életet festette: Endymion. Puszta regénymesét keveset írt: a Byront és Shelleyt szerepeltető Venezia, A fiatal herceg (the Young Douke) és Henriette Temple szerelmi történetei ilyenek. Az utóbbinak lélektani rajzaiban aratta talán legnagyobb íróművészi diadalát. Minden regénye a gyors észjárású, nagyműveltségű ember munkája, aki akkor is leköti érdeklődésünket, mikor hősei nem. Bizonyára nem írt olyan munkát, mely hű képe volna egész tehetségének; sebtében írt, három-négy hét alatt készen volt egy regénnyel. Különben elfoglalta előbb a vágy politikai szerep után, később e szerep maga. Három ízben volt miniszter, később miniszterelnök; ő tette meg Viktória királynőt az Indiák császárnőjének, amiért hála fejében ő lord Beaconsfield lett. Ez a név él a történelemben, talán akkor is, midőn az irodalom Disraelije halványulni fog.
A három főúri angol írónak – akik úgy állnak az angol regényirodalomban a XIX. század kezdetén, mint nálunk a három báró – nevét hamar elhomályosította a mult század két legnagyobb angol szépírója: Dickens és Thackeray.
3. Az erkölcsös regény. Dickens és Thackeray.
Az angolok uralkodóik szerint osztják korszakokra irodalmuk történetét. Viktoria királynő trónralépésének évében jelent meg egy könyv a Pickwick-clubról, 1836, s Dickens így a királynővel egyszerre kezdte meg uralkodását. A könyv a kiadó megrendelésére már kész képekhez készült, mulattató olvasmányúl, a rajzoló öngyilkossága után azonban az író a maga kedve szerint folytatta történetét, komoly magvat rejtett a humoros rajzokba: Pickwick urat, amért lakásadónéját ájultában karjaiba fogta fel, házassági igéret be nem váltása címén pénzbüntetésre ítélik s mikor fizetni nem tud, az adósok börtönébe kerül. Ezzel az író nevetségessé teszi a törvényt, mely feljogosítja a nőt, hogy minden félreértett szót vagy tettet kötelező házassági igéretnek vegyen s mely az adósokat börtönre veti, hol a lehetősége is megszünik annak, hogy pénzt szerezhessenek. A könyv így elevenébe vágott az angol életnek, sikere óriási volt. Hamarosan kitudták, hogy a címlapon álló Boz csak álnév, mely valami Dickens Károlyt takar, aki 1812 február 7-én született Landportban (megh. 1870 jún. 9) egy kis vámhivatalnok házában, hetedik gyermeknek; hogy tíz éves korában apjával maga is két évig lakta az adósok börtönét; volt inas egy cipőkenőcsöt áruló boltban, írnok ügyvédi irodában, parlamenti tudósítója egy pár hirlapnak s most, könyve sikerére, elvette a hírlapíró George Hogarth leányát s az irodalomnak készül élni.
Ez élet közben nemcsak megismerte legaljáig az életet, hanem meg is szerette a nélkülözőket. Barátja és életrajzírója, Forster, beszéli, hogy mindig szívesen kószált London utcáin s be-bevetődött lebujokba és szegényházakba. Író jobban még nem szerette az embert, nem látott több jót és erényt a nyomorultakban s nem fakasztott azok sorsán több könnyet, mint ő. Feltárta életük minden szenvedését.
Oliver Twistnek (1837), e kis lelencnek élete során szívünkbe hasít a szegényházakbeli kegyetlen bánásmódnak s a hányt-vetett gyermekek szenvedéseinek rajzával. Nicholas Nickleby (1839) eleven tanúja a magániskolák embertelenségeinek s élő példája annak, hogy a becsület és munka boldoguláshoz vezetnek. Nyomozza az emberi léleknek azokat a tulajdonságait s a társadalomnak azokat a törvényeit, amelyek nyomorúságot hoznak az emberre. Az Ódon ritkaságok tárában (the Old Curiosity shop) egy jó nagyapát rajzol, aki, hogy unokája tőkéjét gyarapítsa, játékos lett s végül mindenét elveszti, a nyomorúságban aztán a leány is elhervad. A fiatal Martin Chuzzlewit becsületességével és munkásságával meghódítja gazdag nagyatyját, akit egy álnok rokon elidegenített tőle; a képmutató végre is felsül. Dombey és fia a ridegség és szertelenség büntetését rajzolja az apában, aki elveszti fiát s elhanyagolja leányát, mert nem lehet fenntartója nevének; nagy későre mégis ebben találja boldogságát. A társadalom kinövései közül a halálbüntetés ellen szól Barnaby Rudge, aki gyámoltalanságában ártatlanul összeesküvésbe sodródik s kicsi híján vérpadra jut. Bleak-house a törvénykezés lassúságát vádolja sok szerencsétlenség okozójául: egy örökségi pör addig húzódik, hogy mire eldől, a költségek felemésztik az egész örökséget; a perlő férj belehal bánatába. Mint Pickwick, az angol börtönök ellen kél ki a Kis Dorrit is.
Ezek az actualitások a maguk idejében bizonyára csak fokozták e regények érdekességét; de ma csak avítanák azokat, ha Dickens könyvei irányregények volnának s gyakorlati célzatuk nem csupán a mesék szövődésének egy-egy pontján jutna szóhoz, melyen a cselekmény átvezet. Igazi céljuk e regényeknek az, hogy megmutassák, mennyi nyomorúság van e világon az emberek között s mennyi jóság és szépség lakik a szegények és lealázottak körében. Senki sem festett a jóságról és erényről sugárzóbb képeket, mint Dickens, senki olyan napsugártisztaságú nőalakokat, mint ő az Ágnesek, Nellyk, Florentinek képében. Dombey rideg palotája mellett ott van az öreg Gill Salamon kis boltja, a becsületesség és nyájasság derűs tanyája. Abban a regényében, mely legjobban a szívéhez nőtt, hiszen nagyrészt a saját életrajza, David Copperfieldben, a Peggottyék szerencsétlen házatája a becsületnek és derékségnek valóságos példája. Hát Caleb Plummer, a játékgyáros Tackleton szolgája, aki vak leányának jóságból úgy festi le kis lakásukat, mintha valami tündérpalota volna s Tackleton a világ legderekabb embere (A tűzhely tücskében, 1861). Későbbi nagy munkáinak, a Nehéz Időknek (1854) s A mi közös barátunknak nincs is más tárgya, mint a jóság dicsérete.
Rettentő gonoszakat tud rajzolni, de csak hogy a sok szenvedés után annál nagyobb legyen felettük a jóság győzelme. Munkáiból az a kettős tanulság árad: Ime, milyen hiábavaló volt a mi gonoszságunk, milyen keserves most a bűnhődésünk s mily jóleső megtérésünk; másrészt: Nézzétek, mennyi jó érzés, mennyi boldogság tanyázik az irgalmasok és tisztaéletűek szívében. Hát legyetek jók, fogjátok pártúl a szerencsétleneket, segítsetek a szegényeken; nem győztök eléggé jók lenni, annyi a nyomorúság a világon.
Mindez Dickensnél nem unalmas erkölcstan, hanem eleven élet. Csodálatosan értette a módját, mint kelljen valamit élővé tenni. Kitünően tudott leírni várost, házat, embereket egyaránt. Elég ereje volt, mozgásban mutatni mindent s ezzel az élet hatását keltette. Másik nagy ereje az, hogy nem csupán képeket láttat olvasóival, hanem közvetlenül bírja velök közölni érzelmeit, felháborodását, ellágyulását, mosolyát, mert mindezt igazán és erősen érzi. Annyira beleélte magát regényeibe, hogy részleteiket úgy tudta előadni, mintha egy egész színtársulat játszotta volna el; nem hiába készült fiatalon komikai színésznek. A közönség csak úgy tódult felolvasásaira, Amerikában és Anglia vidéki városaiban egyaránt. Írás közben is páratlanul közel van az olvasóhoz, mintha nem írna, hanem beszélgetne vele; szinte a hangját is halljuk. Elbeszélésének olyan varázsa van, melyen minden gáncs megtörik. Különben is csak aprólékosságokra vonatkoznak ezek. Ámbár sokat és sokfélét írt – regényei mellett néhány bohózatot és vígjátékot s megírta Anglia történetét gyermekek számára, azonfelül több lapot indított és szerkesztett – összes munkáiban nincs egyetlen valószínűtlenség vagy lélektani következetlenség. Rámondhatják, hogy kikerülte a nagy szenvedélyeket, hogy házasságaival be lehetne népesíteni egész Angliát, hogy tulajdonképpen csak London egy osztályát írta le; hogy forma dolgában regényeinek terjedelmességén itt-ott megérzik, hogy folyóiratoknak s némely részeiken az is, hogy a közönség szélesebb köreinek készültek; – de ezzel könnyű szembeállítani azt: hogy regény-világa alighanem a legnépesebb és legelevenebb az egész világirodalomban, hogy a regénynek új területet foglalt, a nyomorúltak világát, ezzel gyarapította az olvasóközönséget és demokratizálta az irodalmat, végül, hogy gazdag írói scálájával, érzelmességével, rajzával, humorával nemcsak szórakoztatta, hanem jobbakká is tette közönségét. Hiteles tény, hogy egy karácsony sem látott annyi jótettet Angliában, mint az 1843-iki, mikor a Karácsonyi ének megjelent, ez a próza-költemény, melyben egy vén zsugorit ellágyítnak gyermekkorának emlékei. És bizonyára nem ez egy munkája járt ilyen hatással. Mindez együttvéve jellegzetesen angol, sőt londoni létére világszerte a legnépszerűbb írók egyikévé tette. Népszerűségén az sem ütött csorbát, hogy mindjárt pályája elején komoly vetélytársa támadt William Makepeace Thackeray (1811–63) személyében, aki azonban sokban éppen ellentétes tehetség.
A legnagyobb különbséget kettejök közt egy kiváló író így határozza meg: «Dickens abból indult ki, hogy az életben minden jobb, mint amilyennek látszik; Thackeray pedig, hogy rosszabb». Első regénye, mely 1841-ben jelent meg, Tithmarsh Sámuel története volt, egy fiatal emberé, aki be akar fonni egy bankárt, a bankár meg őt s végre mindakét csaló rajta veszt. Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját, melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és hazugságnak egész képtárát rajzolta meg a nagyképű, urizáló inastól, Yellowplushtől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbül esik a Snobok könyve, csupa olyan emberekről, akik többnek akarnak látszani, mint amik. Ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is. Pendennisnek minden fejezete azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag az ifjúság híres lelkesedése, ennyire rest a jóra, ennyi elbizakodás és alacsonyság van e gyönyörű évek alján. Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes urak, a kereskedők, a nagyapák, férjek, unokák: az egész világ; ezt mondja a Hiúság vására (Vanity Fair).
Emberei is ehhez képest gyarlóbbak Dickens alakjainál. A valóság jegyét egy-egy gyarlóságban ütötte rájok. Nem hiába készült torzrajzolónak: pompás szeme van a ferdeségek meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi az olyan hűséges férfit, akinek motolla-karja és nagy lába van, mint ha valami szemrevaló kapitány dolmányában mutatkoznék be.
Természetes, hogy ilyen író népszerűség dolgában nem érhette utól Dickenst; eleinte kiadóra is nehezen bírt szert tenni. A közönség csakhamar ritka egyértelműséggel állította e mellé Thackerayt, de azért megmaradt a Dickens könyvei mellett. Dickens mindent cselekménnyel mond el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót megakasztaná, Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni; míg ő magyaráz, már Dickens könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst lehet úgy olvasni, mint egy meséskönyvet, benne mindenki azt találja meg, amit keres: mesét, embert vagy életfölfogást; Thackeraytől mindenkinek tanulnia kell s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább. Az is, amiben a kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek táborát növelte. A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká alakjait, hogy külsejöket és környezetöket, lakásukat és utcájokat írja le. Thackeray belül kerül; beavat gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem veszteget szót. Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és élet. Dickens áldott jó lelkeket és megátalkodott gonosztevőket rajzol, Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Ez a művészibb, de Dickens mozgalmasabb és tetszetősebb. Thackeray művészete egészben többoldalú, hiszen ő verseket és essayket is írt s három nagy regénye alapszín dolgában olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő szatira, a másikba belerezdül az elégia tört hangja; Esmond élete lehelletfinom festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények alakjaival; egyenként azonban Dickens regényei színesebbek és változatosabbak. Legnagyobb különbség mégis világfelfogásuk között van. Alig volt író, aki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint Dickens s aligha van olvasó, akinek szívét néha-néha meg ne sebezte volna Thackeray keserű sarcasmusa. Tehát Dickenst olvasták.
Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő közönsége. A Pall-Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki, hogy megláthassa kedves íróját, reggeli sétája közben. Mikor felolvasásokat tartott a négy Györgyről meg az angol humoristákról, csak úgy özönlött azokra Anglia és Amerika legjobb közönsége. Népszerűsége és olvasottsága csak nőtt halála óta, könyvei nem avulnak el, mert mindegyik egy darab élet.
Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott problémáit, hanem egészében nézte s úgy találta, hogy csupa csalódás és csalás és kimondta azt. Ha kiderült mindennek a valódi értéke, vége a hiúság vásárának és – a regénynek is. Az embereket sem szemelgette ki, csak kimarkolt az életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán érdekli. A Hiúság vásárának címlapjára oda is írta: regény hős nélkül. Minden meséje a világ rosszaságára tanít; ahány alakja, annyi intelem, de ez a lecke általánosságban marad. «Csak a szerető szív teszi elviselhetővé az életet; erényetek fölemel, magatokat is, másokat is» – mondják a jók; a többiek pedig így szólanak: «A képmutatás hiábavaló, a csalárdság kiderűl, az álnokság megbosszulja magát. A nem igaz élet örökös rettegés s a vége megaláztatás, szégyen és elhagyatottság». – Ebben találkozik Dickenssel, ami természetes, mert mindkettejöknek erős volt az erkölcsi érzésök, mindaketten angolok voltak s ott minden házban megvan a biblia, hogy aszerint ítéljék meg az erényt és a vétket. A tanulságot, melyet az életből és emberekből kiolvasott, csodálatos realitással testesítette meg. Ennek egyik nyitja az, hogy csupa mindennapi, gyarló embereket rajzolt, amilyenek körülöttünk élnek. Másik eszköze: hogy önmaga előtt is realizálta alakjait. Fieldsnek megmutatta a házat, melybe képzelete az Osborne-családot telepítette s nem messze onnan a Sedleyékét. Azonfelül sokat segített ebben sarcasmusa. Amint korholni kezdi alakjait, egészen különválik tőlük, úgy hogy az az érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk ez s ez urakra és asszonyságokra, akik ezt meg ezt valósággal elkövették.
Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte azt az ábrándját, hogy fiatalon festőnek készült s az volt a leghőbb vágya, hogy Seymour halála után ő legyen a Pickwick-Papers illusztrátora; de vázlatai nem tetszettek Dickensnek s ‚mister Pickwick szerencsésen megmenekült’. Akkortájban vette el feleségét, aki két évvel azután holtig tartó elmebetegségbe esett. Egyéb csapások is érték; vagyona valami lapvállalatban odaveszett s tolla munkájával kellett eltartania családját. Pedig nehezen és lassan dolgozott. Amellett sokat szenvedett szívgörcsökben. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy olyan sötétnek lássa a világot.
Munkái az életnek csak egy tanulságát foglalják szavakba s regényeiben Anglia egy osztályának képét rajzolta meg s az emberi lélek számos indulatának és hajlamának nem adott szavakat. De Balzac és Dickens is sokkal több emberben csak egy-egy város bizonyos osztályát tudták leírni, szintén csak némely érzést bírtak megmagyarázni s maga Shakespeare nem hirdette ki az életnek egy tanulságát sem. Az ember megtette a legnagyobbat, ami tőle telt, ha egy szívdobbanást megértett és egy embert megmagyarázott s ezt az érdemét Dickensnek és Thackeraynek még senki sem vonta kétségbe.
4. Újabb regényírók és írónők.
A nagy regényírók óta nem támadt velök vetekedő tehetség, de azért egy pár kitünő íróval találkozunk a század vége felé is. Különösen Charles Kingsley (1819–75) munkáit olvasták széles körökben, már tárgyuk és irányzatuk miatt is. Atyja példájára papnak készült s 1842-ben Eversley lelkésze lett, ott is halt meg, ámbár közben Viktoria királynő káplánjává, a cambridgei egyetemen az újabbkori történelem tanárává, a Westminster dékánjává nevezték ki. Munkáiban is vallásos érzését és emberszeretetét fejezte ki. A munkásosztályon kívánt segíteni, egyrészt vallásosságuk fejlesztésével, másrészt életmódjuk könnyítése révén. Yeast című regénye a mezei munkások életével, Alton Locke egy szabólegény történetében a városiakéval foglalkozik. Ez a tárgya utolsó regényének is (Két évvel ezelőtt), épp úgy egyházi beszédeinek. Legolvasottabb regénye: Hypatia, az V. századbeli virágzó Alexandriában játszik, melynek falai közt találkozik minden faj, gondolkodás és vallás: Hypatia az új-platonikus bölcsészet híve, a haldokló pogányság világfelfogásának megszemélyesítője, mellette ott van Róma præfectusa, egy gót fejedelem s egy bölcs zsidó, a vakbuzgó Cyrill és egy felvilágosultabb püspök s egy sereg fanatikus barát, akik meggyilkolják Hypatiát. Kingsley párhuzamba állítja a régi középkort a mi napjainkkal s a közökön átcsillogtatja az igazi kereszténységet, melytől azt reméli, hogy végül minden felekezetet, fajt és gondolkodást magához vonz. A jó keresztények példái mellett megmutatta a jó hazafiakét is: Hereward regényében az angolszászok és normannok küzdelmeit beszéli, a Nyugatra el! (Westward Ho!) címűben hazájának a világuralomért vívott harcait, Drake, Raleigh dicsőségét s a nagy armada pusztulását. Pompás erővel rajzolta a hatalmas jeleneteket s az erőteljes embereket. Fel tudta támasztani a korszakok lelkét. Munkáiba csak hosszas előtanulmányok után fogott, melyeket magvas értekezésekben össze is foglalt. Mégsem vált soha tudálékossá; attól megmentette erős költői érzéke, mely sok költeményt is sugalmazott neki. Ugyanez a vallásos érzés iratta Wiseman kardinálissal (1802–65) a katakombákban játszó Fabiolát, mely sikerét nagyrészt formásságának köszöni. Anthony Trollope (1815–82), Thackeray életrajzának írója s modorának utánzója, három évtizeden át 80 regénnyel árasztotta el az olvasó asztalokat.
Angol regények címlapján csaknem épp oly gyakran akadunk női nevekre, mint férfiakéra. Ezek a regények természetesen annál erkölcsösebbek. Mary Edgeworth (1767–1849) népies tárgyú, erkölcsös elbeszélései (Moral Tales, Popular Tales) ma is olvasottak, főként a fiatalság körében; ő ismertette meg ir hazája népét komolyan az angolokkal, kik az ireket addig csak bohózatokban szerepeltették. Jane Austen (1775 1817) is erkölcsös írónő s szintén a vidéki élet festője. Puszta címei: Büszkeség és előítélet, Érzelem és érzelmesség, elárulják, milyen mozgató rúgókat és bonyodalmakat várhatunk ez élesszemű, gondos leíró, szenvedélytelen asszony munkáitól, melyek egyhangú nyugalmába csak erős szatirai érzéke visz életet; ennek és erkölcsi tisztaságának köszönheti, hogy Macaulay nagy szeretettel olvasta regényeit. Több szenvedély lobog a Currer Bell név alá rejtőző Charlotte Brontë (1816–55) alakjaiban. Ő nem riadt vissza az emberi lélek viharainak szemléltetésétől s ennek köszöni nagy hatását, noha lélekrajza nem a legpontosabb s tehetsége rövid írói pályája alatt nem is fejlődhetett ki egészen. Shirley és Vilette-en túl fenn fogja tartani nevét Jane Eyre, egy gouvernante története; ez az alak itt lépett be az irodalomba, hogy aztán Lowoodi árva címen sok könnyet fakasszon német és magyar színpadokon. Finom, gyöngéd történeteket szőtt Thackeray egyik leánya, Anne Isabella Ritchie (sz. 1838.), aki pályáját atyja folyóiratában kezdte. Minden nagy regényírónak meg volt az utánzója az asszonyok között is. Frances Trollope (1780–1863), férje (l. fent) modorával ellentétben, Dickenst utánozta, Michael Armstrong, a gyári munkás történetében. Kingsley csapásán halad, szociális témák felé, Elisabeth Gaskell (1810–68), egy lelkész felesége, Mary Bartonban eleven képet rajzolt a manchesteri posztókészítők nagy strikejáról. Mary Humphrey-Ward (1851–1920), szintén lelkésznek a felesége, szabad gondolkozású, egyházellenes regényeivel (Robert Elsmere, David Grieve) szerzett hírnevet. Mrs. Craik, Dinah Mulock (1826–87) John Halifaxának ritka sikerével.
Legnagyobb tehetség az angol nőírók közt és a regénynek sokak szemében Dickenshez mérhető mestere Mary Anne Evans, George Eliot (1820–1880), amint magát az irodalomban neveznie tetszett. Egyszerű kádárnak, aki később ispánná lépett elő, volt a leánya s a legműveltebb írók egyike lett. Olvasott holt és élő nyelveken, Strauss Jézus életét fordította, olvasta Comte-ot és barátnője volt Spencernek, eskü nélkül ideális házastársa volt a feleségétől külön élő Lewesnak s hatvan éves korában is oly bájos volt és szeretetreméltó, hogy egy fiatal emberhez ment hites feleségül. Első rajzai: Vázlatok a papi életből (Scenes of Clerical Life, 1858) nagy tehetséggel biztattak, Adam Bede megjelenése után Thackeray elsőrendű csillagnak nevezte. Történelmi regényét, a Savonarola korában játszó Romolát kivéve, későbbi regényei sem igen mutatnak hanyatlást. A vidéki élet volt az ő valódi tárgya, ezt ismerte s legtöbb regényéből ennek egyszerű tanulsága szól hozzánk, hogy az ember nem lehet egészen boldog s meg kell elégednie azzal, amit sorsa ád. Bede, a derék asztalos, Hettyt szereti, de az megszökik egy kapitánnyal s Ádám nyugodt életet él a vallásos, tiszta Dinahval. Middlemarch is azt beszéli el, hogy az összeillő szerelmesek nem lehetnek mindig egymáséi, de azért le bírják élni az életet mással is. Felix Holtban a szerelem diadalmaskodik: egy leány lemond örökségéről s egy iparos felesége lesz. Bede Ádám frisseségét többé nem érte el, de tanultsága azért nem rontja meg regényeit, csak tanulsághoz segíti. Silas Marner, a raveloei takács, megnemesül egy gyermekhez való szeretetében; Daniel Deronda a zsidóság védelme. Legtöbb olvasója a Vizi malomnak van, melynek Maggie-ja az ő gyermekkorát éli át.
Könyveiben eleven emberek mozognak; hogy a nők elevenebbek, az természetes. Objectiv a világgal szemben, igaz és világos a jellemek rajzában, kedves az előadásban, de széthulló, nem szilárd a compositiója. Verseiben csak részletek szépek. Mindamellett férfiíró is kevés van, aki megközelíthetné, nőíró egy sincs hozzáfogható.
Az újabbak közül a continensen az Ouida néven író Miss Louisa de la Ramée (1840–1908) a legnépszerűbb, talán azért, mert ő hasonlít leginkább a földrész íróihoz, kivált a franciákhoz, főként színes és könnyed előadás dolgában, bár az angol hosszadalmasságtól ő sem mindig bír szabadulni. Francia hatásra vall az is, hogy erejét szívesen próbálja ki a nagyvilági és félvilági élet rajzában. Itáliát is szívesen írja le, hiszen ott élt, Flórenc környékén. Regényeinél (Idalia, Ariadne, Strathmore, Wanda) olvasottabbak elbeszélései – legismeretesebb az Egy pár kis facipő – melyekben nem minden affectátió nélküli, de mégis érdekes és vonzó mesék vannak elbeszélve, szórakoztató, élénk előadásban.
Újabban titokzatos történeteivel nagy olvasóközönséget szerzett Mary Elisabeth Braddon (1837–1915); Jean Ingelow (1830–97) nevét valósággal ünnepeltté tette költeményei mellett Sarah de Berenger regénye. Mary Oliphant és Mrs. Wood nagy termékenységükkel tünnek ki.
Az újabb irodalom regényeiben nem annyira az aesthetikai és lélektani érték a főcél, mint inkább az érdekesség. A sensatió-hajhászat e mesterségében Wilkie Collins (1824–89) áll első helyen, akinek rémséges, titokzatos, érdekfeszítő regényei sokakat lebilincselnek. Dickens utolsó regényein is megérzik a hatása. Főmunkája a Fehér asszony (the Woman in White), de nagy kelendősége volt a The Dead Secretnek és a Boszorkányos vendéglőnek (the Haunted Hotel) is. Jóval kevesebb tehetséggel míveli ugyanezt az irányt Charles Reade (sz. 1814–84), aki a nagyobb hatás kedvéért útféli közmondásokká csépelt erénytanokat von ki történeteiből, amelyeknek efféle címeket ad: Megjavulni sohasem késő, Tedd magad az ő helyébe; tárgyúl pedig a börtönök életét választja vagy egy tébolyda rejtelmeit (Hard Cash). Nem nagyobb művészettel, de rokonszenvesebb tehetséggel írta ir regényeit Charles Lever (1806–72).
Rider Haggard (sz. 1856) abban keresi az érdekességet, hogy kevéssé ismert, titokzatos világrészekbe vándorol olvasóival, Dél-Afrikába, Egyiptomba, Indiába, ember nem járta földekre, mint a She (Ő), vagy a föld alá, Salamon király bányáiba. Byron hatása alatt született meg az efajta földrajzi regény, Thomas Hope (1770–1831), James Morier (1780–1849) és Trelawny (1792–1881) munkáiban. Csakhogy Rider Haggard valósággal ismerte ezeket a földeket s színes képzelete, hajlama a mystikushoz itt érezte magát igazán otthon. Pompásan festi a buja délvidéki tájakat s a csodálatos, szinte érthetetlen jellemekben találja kedvét, a valószínűséggel keveset törődik.
Hasonló eszközökkel vadássza az érdekességet Mayne-Reid (1818–83), aki az őserdőket zúgatja s az indiánokkal viaskodik könyveiben, mint Cooper, de több természetességgel, mert ő szemtől-szemben látta ezek életét s elbeszélt kalandjainak legnagyobb részét át is élte. Kivált az ifjúság írója. Még tovább, egész a negyedik dimenzióig, távolodik a köznapi élettől du Maurier Potter (Páris, 1843–96), akinek hypnotikus-bohéme regénye, Trilby, színdarabbá átdolgozva bejárta az egész világot.
Herbert George Wells (sz. 1866) a természettani alapról indulva szövi képzelődéseit, képtelenségek világa felé, Az időgépről (The time machine), az első emberről a holdban (The first man in the moon), a láthatatlan emberről (The invisible man). A háború alatt a vallásos megújhodás szükségét hirdette, végével pedig egy világtörténeti kézikönyvet írt, regényes, de nem érdektelen egybekapcsolásával jelenségeknek, eszméknek.
Ezekkel szemben a komolyabb és tehetségesebb írók a való élet rajzában, természetes alakok jellemzésében keresik erejök próbáját. Egy részük nagyon is beleszédül a gyakorlatiasságba, mint James Payn (sz. 1850), aki a szenzáció-hajhászatot a való életbe terelte s például az anglikán egyház belső hibáit pellengérezte ki. Tisztább művészi cél vezeti Walter Besant (1838–1901) tollát. 1882-ig James Rice segítségével dolgozott. Mindenféle emberek (All Sorts and Conditions of Man), Élet a kórházban (Life in a Hospital), Gibeon gyermekei (Children of Gibeon) c. regényeiben a londoni szegény nép életét rajzolja, elfogulatlan, éles szemmel. Jó sikerrel próbálkozott a történelmi és művelődéstörténeti regénnyel is (Hitért és szabadságért, A Szent Pál harangjai). Ritka feltünést keltettek szatirikus regényei, A férfiak forradalma, mely a nőemancipatiót figurázza ki, s A bábú-ház – és azután, melyben Ibsen Nóráját folytatja, logikus következetességgel. Fölülmúlja Thomas Hardy (sz. 1840), aki írói feladatát nem problémáiban s nem elmés előadásban keresi, hanem az emberi lélek nyugodt, művészi rajzában. Far from the madding crowd c. regénye Dickenst és Thackerayt juttatta eszébe a legkitünőbb kritikusoknak. Az emberek rajzán az élet ereje ömlik el Otthon, a szülőföldön c. regényében is.
Problémáival s finom elemzésével tünik ki John Galsworthy (sz. 1867); színműveiben (Justice) s regényeiben társadalmi, szociális kérdéseket elemez: a tőkepénzesek körét a The man of property (1907), a nemességét a The country house (1907), az osztálygyűlöletet a Fraternity (1909); az előkelőkről szóló regénye a hivatás küzdelmes uralmát rajzolja a szerelem fölött; egyik színműve a zsidó-kérdést is érinti. (Loyalties). Hangulat-festése, az ember és a természet rajza elbeszéléseiben is kitünő. Ezekben is sűrűn rajzol társadalmi jelenségeket, így a vén kocsis alakjában, a kinek kenyerét elveszik az automobilok. Ma külföldön is sokan olvassák. Bennet a vidéki ipari központok életét festi (Five Towns).
Egy másik gárda a vidéki élethez vonzódik, melynek rajzát Richard Doddridge Blackmore (1825–1900) a Monmouth-fölkelés történetével olvasztotta össze rendkívül sikert ért Lorna Doonejában (1862). A skót William Black (1841–98) szülőföldjének és a Hebridáknak tájaival, embereivel, népjellemével gyönyörködteti az angolokat, akik Thulei királykisasszonyát rendkívül tetszéssel fogadták. A siker hatása alatt annyian kezdtek vázlatokat rajzolni a skót paraszt-életből, hogy egész iskola támadt belőlük: a «konyhakert-iskola» (Kail-yard-School); ennek egy tagja, Crockett, annyira pontosan rajzolja a skótok körmönfont szólásait és tájszólását is, hogy kénytelen munkái végére kis tájszótárt ragasztani.
Robert Stevenson (sz. 1850. Edinburghban) jogot végzett, aztán egészen az irodalomra adta magát s első munkáiban főkép Samoa tropikus bujaságának színes festéseivel vonta magára a figyelmet, hová gyógyulni ment; ott halt meg, 1894. A leírások mellett kalandok és fordulatok teszik érdekesekké munkáit. Méltán tisztelik a regény megújítójának: ő bővítette ki a köznapi élet fakó, sekélyes nyelvét régibb nagy írók föltámasztott szókincsével és fordulataival, Dickens és Defoe stílusának eltanulásával s tette a háromkötetes regény helyébe a mi zaklatott életünk szűk óráiba inkább beleférő egykötetest. Ő az egyedüli modern író, aki iskolát alapított, melynek tagjai Conan Doyle (sz. 1859), a Poe-féle detektiv-elbeszélések folytatója, s Anthony Hope (sz. 1863), aki csupa megnevezetlen emberekre bízza regényeinek főszerepét.
George Meredith (sz. 1828, Hampshire – 1909) nagy értékei nélkül szegényebb volna az újabb angol irodalom, de éppen nem mondhatni népszerű írónak. Az angol kritika ítélete szerint Beauchamp’s career (1875) kicsi híján egyik legkitünőbb könyve az utóbbi évtizedeknek, annyi benne a szépség és erő, oly pompás a jellemek rajza; nemcsak hogy bepillanthatunk az alakok egész lelkivilágába, hanem elhatározásaikat is előre kiérezhetjük. De ez a regénye sem ment legfőbb fogyatékosságaitól; nyelve mesterkélt, túlterhelve fordulatokkal és szokatlan kifejezésekkel, előadásának vontatottsága még inkább kiemeli meseszegénységét; nem ritkán homályos, mintha nem venne magának elég fáradságot, hogy ami neki világos, az olvasónak is világossá tegye. Valami levertség van benne, még humorában is, pedig éppen burleszk-szatirikus elbeszélése tünt fel (Farina 1857, The tragic comedians, 1880); komoly értéke Feverel Richard tűzpróbájában mutatkozott először. Több kötetre menő lyrai költeményei változatos hangulatokban s érzelmekben gazdag lélek híradásai.
Legkelendőbbek s erre legméltóbbak is a Rudyard Kipling (sz. 1865) munkái, aki a gyarmatok életének írója s az anyaország világuralmának a költője. Megfordult mindenütt, a hol angolok élnek. Bombayban született, Angliában tanult, aztán visszament Indiába hírlaptudósítónak; később Északamerikába költözött s végre Angliában telepedett meg, Rottingdeanben, Brighton mellett. Könyvei az angolok életét rajzolják a gyarmatokban s rendkívül kapósak voltak otthon, legkivált indiai történetei, melyek e külön világ életét először mutatták meg igazi művészi erővel az anyaországnak. Végig futtatja kezét minden scálán, a torztól az érzelmesig; a bohókástól, amilyen Balestierrel együtt írt kötete: Naulahka, a tragikusig; leírja a vadak királyává felcsapott brit kalandort; Lispethet, a pahari leányt, a mint hiába várja vissza az angolt, akit felápolt sebéből; az udvar homokjában játszadozó indus gyereket, aki egyszerre eltünik örökre; van története még az orangutánról is, amely megöli a gazdája feleségét, mikor emiatt az megfeledkezik róla. Csodálatosan erős az állatok rajzában; leghíresebb könyvében, a Jungle Book állatregényben, valósággal egyéníteni bírja a vadállatokat. Megindítóan festi a gyermekek és állatok viszonyát, izgatón érdekes elbeszéléseket kovácsol az állatok életéből és jellemeiből s meséinek néha mélységes tanulságok van, mint a ritkaszép, kiváló fehér fókáról szóló történetnek, amelyet a többiek szépségéért, különb voltáért üldöznek. Képzelete azokon a vidékeken jár, amerre angolok járnak. Legszebb regényében is, a Kialvó világban (The Light that failed, 1891) Khartum környéke a háttér. E regény hőse egy fiatal művész, aki az egyiptomi hadjáratról illusztrált lapoknak küldöz rajzokat. Mikor lassacskán hírre vergődik, egy csatában kapott lándzsadöféstől elveszti szemevilágát. E történet Kipling rendkívüli erejét mutatja a tekintetben, ahogy a művész-élet jókedvű tréfáit össze tudja olvasztani a legszomorúbb hangulatokkal s a katona-festőből kicsillog az író kedvtelése a vitéz angol katonák derekasságán.
Kiplingnek újdon a formája: a rövidre fogott egykötetes regény (short story), új a tárgyköre: a gyarmatokbeli élet; egyéni egész tehetsége, mely állattörténeteiben új érdekességgel ruházta fel az új életre keltett állatmesét s néprajzi vonásokkal színezte ki regényeinek és elbeszéléseinek lélektani értékét. Objectiv rajzainak érzelmi rúgóját költeményeiben kell keresnünk.
III. A VERS ÉS SZÍNMŰ A SZÁZAD VÉGÉN.
1. A versköltők.
A század végének nincsenek olyan mértékben világhírű költői, mint voltak elejének. Hiányzanak az olyan égő lángelmék, akikben kigyulladnának korunk vágyai és problémái; az újabb költészeten bizonyos hidegség érzik. Maga Alfred Tennyson, aki legmélyebben véste be magát kortársai közül hazája s az egész világ lelki életébe, higgadt, szenvedélytelen ábrándozó. Mindvégig megmaradt benne a somersbyi kis paplaknak csöndes nyugalma és tisztasága, amelyben 1809 aug. 9-én a napvilágot megpillantotta s holtáig abban találta gyönyörűségét, amiben már 12 éves korában kereste: a rímek minél tisztább csengésében. Az egyetemről világgá bocsátott két gyüjteménye észrevétlenül maradt, de mikor tízesztendei hallgatás után régebbi költeményeinek javát az új terméssel bővítve kiadta (1842), verseinek zenéje mindenkit elbájolt, a kritika nem győzte magasztalni szűzies nőalakjait, Elainet, Godivát, hazafias versei pedig 200 font állami évdíjat szereztek költőjüknek. Híre ezentúl folyvást nőtt s népszerűsége is; Wordsworth halála után poeta laureatus, 1884-ben lord lett s e díszt még nyolc esztendeig viselte. Az élet zűrzavara elől elmenekült Wight-szigeti kastélyába meg a mondák és a naivul kitalált mesék világába, melynek finom hangulatrajzai s részletező képzelete adtak valódiságot. Ehhez a világhoz illettek tiszta érzései s csodálatosan egyszerű előadása.
Első nagyobb költői elbeszélése, The Princesse (1847), egy szeszélyes királykisasszony története, aki tanulásra fogja a nőket s száműz országából minden férfit, tulajdon vőlegényét is ki akarja végeztetni, mikor női álruhában hozzá lopózkodik; de mikor a királyfi megsebesül, odarohan hozzá ápolni, miközben bevallja szerelmét. Ilyen naiv és tiszta a Tennyson humora, ily csöndes vidámsága; többnyire a búsongás rabja. Leghíresebb kisebb munkája, Enoch Arden is szomorú; Arden tengerre száll, híre vész; mire tíz év multán visszatér, felesége másé s ő csak azért fedi fel kilétét halálos ágyán, hogy hozzátartozói most már biztosak legyenek halála felől. Az ilyen csöndes szomorúságot festi legigazabban; ennek minden árnyalatát ismeri. In memoriam címmel egész kötetet szentel egy barátja emlékének s 131 versében alig van ismétlődés. De csak az érzelmek e középtere az övé, tragikus szenvedélyekhez nincsen ereje; Maud (1855) története, akiért bátyja elesik szerelmese kezétől, mi a leányt is halálba kergeti, épp oly kevéssé sikerült, mint drámái, melyek nagyobb része (Queen Mary, Harold, the Falcon, Promise of May) könyvdráma maradt s mindössze a római történelemből vett Serleg (The Cup) és Az erdő népe (The Foresters), melyben Robin Hood és legényei szerepelnek, értek valamelyes sikert.
A kritikának sok kifogása van Tennyson ellen. Azt a sok szépséget és nemességet, mellyel félszázadon át gyönyörködtette Angliát, az életnek csak felületéről hordta össze, anélkül, hogy mélyére szállott volna; egész életén át kerülte az élet viharait, szövevényességét, nagy összeütközéseit s megmaradt a busongás, nemesség és nyugalom költészeténél; nem tudott sem tisztán epikai, sem tisztán lyrai művet alkotni, mindig teljes fegyverzetben indult a harcba, aggodalmasabb volt költeményének külső csíszoltsága és színjátszása, mint belső széparánya dolgában s mikor összhangzatosságra és választékosságra törekedett, olykor egyhangúságba és cikornyák felé tévedt; de hogy így is tudott világraszóló költeményt alkotni, annak tanuja főmunkája, a Király-idyllek.
Tennyson úgyszólván egész életén át írta e művét. Már első gyüjteményében (1832) ott volt Elaine vázlata, Shallot kisasszonya címmel; 1859-ben adta ki összeforrasztva az addig különálló elbeszéléseket s 1885-ben írta utolsó részletét: Balin és Balant. Az Arthur-monda a történet magva, kihímezve más lovagok és hölgyek epizódjaival.
Semmi kigondolható finomság el nem kerülte a költő figyelmét; ilyen például az is, hogy az egésznek háttere az év különböző szakai, aminek egyrészt leírásainak változatosságát köszönheti, másrészt azt, hogy a történet tizenkét részlete szemlátomást, mintegy jelképi egységbe olvad. Arthur újévkor születik, lakodalmát virágfakadáskor üli, májusban. Lancelot és Elaine sorvasztó szerelme a tikkasztó nyárra esik; a nyári napfordulóval ér tetőpontjára Arthur lovagkörének dicsősége s azután lefelé száll, a nappal együtt; Pelleas és a csalárd Ettare története a csalékony őszbe játszik s az év utolsó napján tűnik el Arthur király a földről. A költemény utolsó sora ez: Fölkelt az új nap s új évet hozott. – Ez csak egyetlen finomság ezer közül, melyekkel meg van rakva a nagy mű minden részlete, legkivált Helén története, az astoláti liliom-leányé.
Robert Browning (1812–1889) sok tekintetben egyenes ellentétje Tennysonnak. Tervei sokkal magasabbra szállnak, érzései és szenvedélyei mélyen járók, de a kidolgozást könnyen veszi, egészen a homályosságig, úgy hogy még életében külön társaság alakult szövegeinek magyarázatára. A lélekfestésben az erőt és bonyolultat keresi s mystikus utáni vágyában néha majdnem a torzig elkalandozik. Kedvenc témája: a szenvedély összeütközése a hagyomány szentesítette szokásokkal. Csak a mélység érdekli, az élet és a lélek bonyolult problémái; sohasem szállt alá ahhoz a nagy közönséghez, mely a népszerűség koszorúját fonja. Első drámája, Paracelsus, mély és nehezen érthető Faust-tragédia. Strafford is ezért szorul le a színpadról. Pedig a tárgya mindig érdekes, leírásai színesek, festőiek; vágya nem egyszer vonzza Itália színpompája felé, hol maga is évenként megfordult s hol a halál is érte. Sordello c. költői elbeszélése egy olasz költő sorsát festi; Harangvirágok és Gránátalmák (Bells and Pomegranats) című kötetének legkedvesebb darabja, Pippa, egy olasz gyári munkásleány történetét dramatizálja; legolvasottabb munkája, A gyűrű és könyv (The Ring and the Book), szintén Olaszországban játszik. De színes leírásai és történetei csak hímzések komoly bölcselkedésén, amely kisötétlik a karácsonyi áhítat alól is (Christmas Eve and Easter Day) s megszólal a nagy emberek átköltött életéből (Men and women). Felesége, Elisabeth Barrett, még bölcselkedőbb.
Tennyson zenei gazdagsága s Browning szenvedélyének erélye egyesülnek Algernon Charles Swinburne (1837–1909) költői egyéniségében. A hatalmas erő, melyet szülőföldjének, Northumberlandnak sziklás partjaiban megcsodált, a lelkébe vette magát. Érzései Angliában szokatlan szilajsággal törnek ki belőle s szenvedélyének heve, mely miatt az érzékiség bélyegét ütötték munkáira, az erkölcsös és álszenteskedő Angliában annyi üldözést zúdított rá, mint annak idején Byronra. Első kötetét, melyet észrevettek (Poems and ballads, 1866), a kiadó kénytelen volt visszavonni, de azért mindenki elolvasta azt amerikai utánnyomásokban. Szerencsére elég vagyonos ahhoz – atyja admirális volt, családja arisztokratikus – hogy nem kénytelen magát hozzátörni a közönség ízléséhez s szabadjára hagyhatja forró érzéseit, melyek szabadságszeretetét forradalmivá hevítik s szerelmét olyan erotikussá, hogy Anglia Shakespeare Venus és Adonisa óta nem érzett ekkora hőfokot. Lassanként mégis megbarátkoztak költészetével. Újabb költeményei ünnepélyes fogadtatásra találtak, poeta laureatus lett Tennyson halála után, akinek babérjára vágyott az Arthur mondakörből vett költői elbeszélésével. Költeményeinél otthon drámáit tartják többre. Hírnevét is drámával alapította meg, a sophoklesi formában írott Atalantával, melynek hangban, formában, compositióban, lelken kívül mindenben görögös voltát barátja, Walter Savage Landor, hatásának tudhatni be. Későbbi tragédiái, Stuart Mária történetéből vett trilogiája, lassúk, vontatottak.
Egyáltalán nem olyan ura a belső szerkezetnek, mint a nyelvnek. Nyelvének gazdagsága, hajlékonysága és zenéje legnagyobb írói érdeme. Oly föltétlen ura a formának, hogy szinte fárasztón összehalmoz minden alakzatot s nemcsak új, szabad formákat tervez, hanem utánozza mások, kivált Théophile Gautier, Baudelaire, Villon szabadságait is. Ma mégis úgy néznek már rá, mint aki egyedül lehet alapja a jövő fejlődésnek.
E három «új romantikus» költő mellett dolgoztak a «praerafaeliták», akik a régi egyszerűséghez próbáltak visszatérni. Dante Gabriel Rosetti (1828–1881), olasz apa fia, a vezérük, képíró, kit Ruskin fedezett föl és tett naggyá. Mint rajzoló állott a Pre-Raphaelite-Brotherhood társaságába s csak a maga gyönyörűségére irogatott verseket feleségéhez, aki 1862-ben, nem tudni véletlen vagy szándékos laudanum-mérgezés következtében, meghalt. Rossetti koporsójába temette csodálatosan szép szonettjeit. Barátai, akik ismerték költeményeit, rávették, hogy ne hagyja elveszni gyönyörű szonettjeinek egyetlen kéziratát, hanem exhumáltassa azokat. Így a szonettek 1869-ben napvilágot láttak s történetük révén, melyet Hall Caine (sz. 1853) regényben is megírt (Eternal City), még inkább felköltötték az érdeklődést. De nincs szükségök ilyen érdekességre: érzés- és formatisztaság dolgában kiállják a versenyt Petrarca szerelmi szonettjeivel s megvan bennök egy oly vonás, ami hiányzik a Rosetti kortársaiban: a művészi mérséklet.
Ehhez az iskolához tartozik William Morris (1834–1896) is, az iparművész, a művészi könyvnyomtatás úttörője, aki egyrészt csupa régi tárgyakhoz nyúl, az Arthur-mondákhoz (The Defense of Guinevere 1858), Jason történetéhez, középkori legendákhoz (Earthly paradise 1870), másrészt régies a megírás módja is, miben főként Chaucert utánozza, de annak gazdagsága és frissessége nélkül, sőt újabban a régi moralitásokat is.
Mint a prózai elbeszélésben, a költészetben is egészen külön hely illeti Kiplinget. Ott a gyarmatokat írta le, itt az anyaország és a gyarmatok eggyéforrásáért lelkesül. Ez az ő hazaszeretete. Hazájának nagyságát, hatalmát, összekötő kapcsát a tengerben látja, amelynek nincsen egy hulláma, mely angol halottat ne ringatott volna vagy angol hajóroncsot.
Tenger kék vizének hogyha vér az ára, Hatalmas nagy Isten, megfizettük azt.
Dicsőíti a tengerre szálló meg a hazatérő katonákat, egész kötetet írt róluk, Tommy címűt, ahogy Angliában tréfásan a katonát nevezik.
Kipling verseiben is a legújabb kor költője. Bámulatos erővel tud hatalmas témákat egy versbe varázsolni, mint ahogy a mesebeli törpék bele tudnak rejteni egy arany dióba egész királyi palástot. Élővé tudja tenni az élettelen tárgyakat. Modern világunknak mindaz az ujdonsága, amit a költészet megölőjének néznek, nála költőivé válik. Verset ír A kábeldrótokról, melyek a kígyók fészke közt húzódnak a tenger fenekén s rajtuk át rezdül az emberi szó, bánaté, örömé, a tenger túlsó partjára.
Mintha benne valóra válnának Emerson szavai, hogy a költő épp annyi hasznát veheti valamely gyártelepnek s a vasútnak, mint a méhkasnak vagy a pók művészi hálójának. «A természet hamar fölveszi ezeket életkörébe s úgy veszi a vasutat, mintha saját teremtménye volna». Ez a fajta költészet Angliában és Kiplingben szólalt meg először. 1907-ben a Nobel-díjjal tüntették ki.
2. A színpad.
Amilyen gazdag volt tehetségekben a regény- és versköltészet, olyan szegény a színpad. Byron és Swinburne nem színpadra szabott drámai költeményei, Browning homályos és Tennyson erőtlen alakjai nem éltek meg a színpadon. Dickens itt aratta egyedüli kudarcait. Ennek nem pusztán az írók az okai, hanem főként a közönség. Példák és érdeklődés híjján apránként egészen kivesztek a komoly színművek; a század dereka felé alig egy páran tettek vele kísérletet, így Sheridan Knowles (1784–1862) egy pár hatásos történelmi drámával Caius Gracchusról és Tellről, a poeta laureatus Alfred Austin (sz. 1835) Savonarolájával, Thomas Talfourd (1827–62) hellenisztikus Ionjával s Douglas Jerrold (1803–57) a hajóséletből vett látványos meséivel.
Egy pár évtized óta a komoly törekvéseket végkép leszorították a színpadról a mozgó dekorációk és a színpadi gépek csodái. Ez az irány végkép elszoktatta a színházból a jobb közönséget s a színpad mindinkább hozzáromlik a megmaradthoz. Harminc év óta a látványos színmű van divatban, pazar díszletekkel s mozgó hajókkal a színpadon; modern Robinzonádok, mint a skót James Matthew Barrie (sz. 1860) Egyenlősége (The admirable Criton), melyben egy lord családja puszta szigetre vetődik, hol az élelmes és munkához értő inas lesz a társaság ura és parancsolója, amiben mélyebb tanulság van. Mester az aprólékos finom rajzban (ez tünteti ki anyjáról festett arcképét, kinek jellemrajzáról egész könyvet írt, leányneve, Margaret Ogilvy címen). A társadalmi élet kritikájának s ezzel a magasabbrendű vígjátéknak útját szegi a felelőtlen állami censura s a színpadon felburjánzanak az olyan bohózatok, melyekben a sült kappan belsejéből szerelmeslevél bukkan elő s az após ötször rálő a lánykérőre, megtudni, hogy nem gyáva-e.
Az angol humorban nincs meg a franciák változatossága és elméssége, igaz, hogy frivolsága sem. Az angol tréfa vagy a bohózatosságig szertelen vagy gyermekes. Méltán panaszkodott Stendhal, hogy a csatornán átkelve, az elmésség huszonöt százalékot veszít értékéből; ezen a vámon az angol humor viszont 75 százalékkal apad. Puszta mókák komolyabb vígjátékaik is, mint Jerome K. Jerome (sz. 1859) Miss Hobbsa, mely egy modernebb makrancos hölgy megszelidítésével a mi közönségünket is megnevettette. Humorukat nem kell úgy irigyelnünk az angoloktól, mint irigyelhetjük azt a komoly napi munkát, amelynek fáradtságát ez a sikamlósság nélküli gyerekesség pihenteti ki. Jóízű humora teszi mulatságossá Három ember egy csónakban és Hárman csatangolás közben (Three men in a boat, Three men on the bummel) c. köteteit. Van egy finom, komoly darabja is, A harmadik emeleti lakó, Jézus, aki egy modern penzióban jelenik meg s az ellenségeskedő ottlakókat jóvá hangolja egymás iránt.
Egy hírnevesebb színműírója volt Angliának a század végén, Oscar Wilde (Dublin, 1856–1904), a svéd király keresztfia, a keleti és classikus szépnek rajongója, aki Londonban és Párisban évekig ura volt a színpadnak, a társaságnak és a divatnak s végre életét a readingi fegyházban végezte be. Ma darabjait nem adják, sőt nevét sem említik Angliában. Pedig érdekes tehetség volt. Igaz, hogy különc thémákban találta gyönyörűségét; de ezeket vonzóan és szépen tudta megírni. Regényt írt Gray Dorian arcképéről, amely festményen meglátszik mindaz a bűn, amit gazdája elkövet; elbeszélést írt a halászról, aki elvágja magától árnyékát s ezzel a lelkét, s a tenger mélyén szerelmeskedik egy sellővel; a pásztorból lett királyfiról, aki mikor megtudja, hogy az aranyat, gyöngyöt életveszedelemmel hozzák fel a bányák s a tenger mélyéből, a pompában szomorúságot lát és elfordul az élettől. Színművei épp ily különösek. Írt társadalmi színművet és történelmit. Ezekben is sok a különösség. A flórenci tragédia csupa szín, hangulat, mesterkedés. Lady Windermere egy bűnös asszony, úgy él leánya közelében, hogy az nem sejti kilétét, csak egyszer lép elő, hogy leánya botlását magára vegye. Darabjai sok tekintetben fogyatékosak, legegyénibb vonásuk a sokszor túlságig is szellemes párbeszéd. Nem annyira drámai igyekszik lenni, mint inkább festői: főművének, Saloménak minden jelenete egy-egy gondosan componált kép. Az erkölcsös angol közönség ma végkép letiltotta színpadáról e színes és érzéki darabokat.
A század fordulóján az ir Bernard Shaw (sz. Dublin, 1856) jutott uralomra a színpadon, külföldön is. Ujságíró volt, regényeket is írt, melyekben a felcsigázott kíváncsiságot egyszerre lelohasztja; így mikor a phidiasi szép férfiről kisül, hogy – díjbirkozó (Cashel Byron mestersége). Tanulmányozta Ibsent és magyarázta Wagnert. Színdarabjaiban a történelmet mindennapiságában akarja festeni, így Caesar és Cleopatrában, Szent (d’Arc) Johannában; Katalin cárnőnek a hálószobájába vezet; balkáni háborúskodókat rajzol, akik nyugati tisztek nélkül azt se tudnák, hogyan kell a háborút elkezdeni. Komoly darabja, Candida, érdekes lélektani thémát érint művészien: serdülő fiatal fiu komoly és bátor szerelmét egy férjes asszonyhoz, szembeállítva a két férfi rajzában a nagyhírű prédikátor ürességét és az élhetetlen semmittevésében is igéző eszű és szívű ifjat. Vígjátékaiban a társadalom bűneit, félszegségeit, ostobaságát ostorozza; ha végig néz a világon, a legtermészetesebb és legokosabb embernek egy nyers gépkocsi-vezetőt talál, Ember és természetfölötti ember darabjában, mely a Tanner John és Anna alakjában a Don Juan mondáját tépegeti szét s fordítja gúnyossá, hogy a férfi hiába fut futva, álmában akár a pokolba is, ha a nő egyszer kivetette rá hálóját, lefüleli az áldozatot. Nagyon túloz, egyes jeleneteket a képtelenségig feszít, ismétli is magát, de csúfolódásának mindig van magva. Munkái európa-szerte nagyon el vannak terjedve a színpadokon.
IV. AZ IRODALOM EGYÉB FAJAI.
1. Tudományos irodalom és essay-írók.
A tudományos irodalom Angliában nem válik élesen külön a szépirodalomtól, mert művelői a nagyközönségnek írván, kiváló gondot fordítanak az előadás élvezetességére. Amellett alaposság, józanság és világosság tünteti ki az angol munkákat.
Grote (1794–1871) a görögök 12 kötetes nagy történetében (History of Greece) egészen beleélte magát Athén politikai életébe, amihez hasznos iskolául szolgált politikai pályája, mely megérttette vele a pártszenvedélyek küzdelmeit. James Anthony Froude (1818) Anglia történetét Wolsey bukásától Erzsébet haláláig drámai, életeleven rajzokban adja elő, melyek úgy olvastatják könyvét, mint valami történelmi regényt. Épp ily vonzón tisztázta Anglia őstörténelmét Edward Freemann, a középkor történetét Henry Hallam (1778–1859). Az angol nép egész történetét John Richard Green. Justin Mac Carthy a legújabb kor eseményeit kimerítő alapossággal s objektiv ítélettel fűzte hozzá a történelemhez. Több érdekes regénynek is a szerzője, többek közt egy Donna Quixotenak.
Mind e mély tudományos munkák valóságos példái a művészi előadásnak. Max Müller (1823–1900) a német származású oxfordi tanár, aki a beszéd s a szótövek vizsgálata útján nyomult be az emberiség őskorába, mestere az angol stílnek. John Addington Symonds alaposságuk mellett az olasz renaissance történetét olyan három kötetben írta meg, melyek stíljük szépségével, hasonlat- és képgazdaságukkal, az egészen átlengő költői szellem révén a legszebb olvasmányok közé tartoznak. William Lecky (1838–1903), kinek költeményei nálunk Szász Károly műfordításai révén ismeretesek, az európai rationalismus történetének buvára, Henry Lewes (1817–78) Goethe jeles életrajzának írója, aki ritka népszerűségű munkájában Thalestől Comteig rajzolta meg a bölcselet történetét, egyúttal mestere volt az irodalmi és színi kritikának s a lélek nagy kérdéseit értekezései mellett a regény gyakorlati formájában is tanulmánya tárgyává tette.
Egészen külön hely illeti Henry Thomas Bucklet (1822–62), az európai civilisatió történetíróját. Halála, negyven éves korában, végét szakította a munkának, a bevezetés második köteténél. Buckle azt akarta megmutatni, hogy az emberi műveltség kifejlődése és elterjedése nagyrészt azon physikai törvényektől függ, amelyeknek az ember alá van vetve, amilyenek: az égalj, a talaj, a népsűrűség. A fejlődés a törvények felismerésétől függ s ebben segítője az emberi szellemnek a kételkedés, lohasztója az egyházak s egyéb szervezetek gyámkodása. Eféle gondolatok, határozatlan formában, szállongtak már a levegőben, de Buckle történelmi példák és gyakorlati érvek segélyével látott bizonyításukhoz.
Mind e nevek közül az irodalmi érték és népszerűség hasonlíthatlan fényében ragyog ki Macaulay és Carlyle neve. Lángész és hatás dolgában vetekszenek, de munkásságuk és életük merőben elütő. Thomas Babington Macaulay 1800 okt. 25-én született, Rothley Temple-ban. Miközben az egyetemen ügyvédnek készült, rendre elnyerte a költői és történelmi pályatételek díjait. Szelleme és műveltsége egyaránt sokoldalú volt. Az ügyvédséget odahagyta a parlamentért, ezt meg azért, hogy Indiába menjen a törvényeket reformálni; később a pairek házának tagja lett. Mint parlamenti tag ünnepelt szónok volt, mikor onnan kimaradt, megírta hazájának legmesteribb és legnépszerűbb történelmét; kisebb értekezései példaképei az essay-irodalomnak s közben volt érkezése, hogy költeményeket is írjon Anglia történeti eseményeiről, így a nasebyi csatáról, s Róma mondáiból, Personna és Virginia történetéről. Essayi, melyek sorát a Miltonról szóló nyitotta meg az Edinburgh Review 1830. évi folyamában, az angol irodalom, gondolkodás és történelem legérdekesebb alakjaival foglalkoznak, Byron, Bunyan, Bacon, Walpole, Chatham, Gladstone egyéniségeivel. A külföldről is vizsgálata körébe vonta a messze kiható intézményeket és alakokat: foglalkozott a pápaság szerepével, megrajzolta Nagy Frigyes és Mirabeau arcképét s elhárította Macchiavelliről az emberiség kárhoztatását, megmagyarázva felfogásának természetszerű kifejlődését. Hallamról írott essayjében azt vallotta, hogy az igazi történetírás a költészet és bölcselet vegyüléke. Egy halomba hord mindenféle adatot, gazdasági, társadalmi és műveltségi vonásokat, politikai és hadi eseményeket, mindebből egy nagy, mozgalmas, eleven képet festve, mely történeti olvasmánynak vonzó, complexitásában az élet ereje lüktet s teljességével hű képe a kor életének, világfelfogásának, egész szellemének. Essayi rendesen a korszakok vagy irányok egész képeivé szélesednek. Fejtegetései Cliveről és Warren Hastingsről magukban foglalják India meghódításának egész történetét, Walpole és Chatham a hannoverai ház trónfoglalásának korszakát. Baconról szóló értekezése a gyakorlati és a tisztán speculativ philosophia fejtegetésévé bővül. Ez különösen tanulságossá és méllyé teszi minden munkáját; eleven kor- és helyfestései pedig ékesszólásával, érvelésének hevével párosulva vonzóvá és érdekessé. Nagy munkája, Anglia története II. Jakab trónraléptétől II. Vilmos haláláig, ezen érdemei révén a legnépszerűbb történelmi mű. Tele színes leírásokkal, érdekes fejtegetésekkel, meglepő ellentétekkel, események és jellemek eleven rajzával, gyakorlati és bölcsészeti axiomákkal; az egész oly csillogó, hogy egy időben szokás volt felületesnek tartani. Oly alapos és gazdag e könyv, hogy szinte feleslegessé teszi más angol történelem olvasását. Világos, sehol sem marad adósunk okkal vagy magyarázattal; néha inkább a természetest is megmagyarázza s megvilágítja azt is, ami világos. Pontosan mérlegbe veti minden embernek hibáit és erényeit s valóságos esküdtszékbe hívja meg az olvasót, melyben vádló és védő az író. Itélkezésében van nemesítő ereje: erkölcsi tisztasága. (Megh. 1859.)
Thomas Carlyle (sz. Ecclefechanban, Skóciában, 1795, megh. 1881) még nagyobb hatással volt közönségére; egy időszakon át szinte egész Anglia az ő esze szerint gondolkodott. Csaknem mindenben elüt Macaulaytől. Nem élt a való élet zürzavarában, hanem csendesen, előbb mint egyszerű tanító, azután mint író, később elvonultan, felesége birtokán, a dumfriesi Craigenputtockban, legvégül London egy félreeső zugában, valami ódon házban, honnan éjfélkor indult napi sétájára a kihalt utcákon át. Nem meglepő, ha nincs meg benne a Macaulay természetessége és józansága. Macaulay világos és határozott, Carlyle borongó és titokzatos. Macaulay mestere az angol nyelvnek s példája a józan angol gondolkodásnak: Carlyleon mindkét tekintetben némi idegenszerűség érzik, valami német hatás, nem hiába volt hazájában első ismertetője a német irodalomnak s nem ok nélkül fordította le Goethe Wilhelm Meisterét s írta meg Schiller életrajzát. Első nagy munkáján, Sartor Resartus torz-humorisztikus, csapongó fejtegetésén Jean Paul Richter hatását tapasztalta az egykorú kritika. Később a legeredetibb író lett; minden új és szokatlan nála: stílus, hang, eszme; de éppen szokatlansága révén válik néha modorossá. Ez a stíl elvvé teszi a paradoxont. Amaz mestere a formának, Carlyle meglehetősen széteső és szakadozott. Macaulay csupa angol gyakorlatiasság és világosság, Carlyle elvont fejtegető, aki mindenben kettős értelmet lát: a külső köznapin kívül egy rejtettebb benső fény átsugárzását. Minden eszmét ébreszt benne s minden eszméje képpé válik. Sem hangjában, sem gondolkodásában nincs egység, a legnagyobb ellentétek tolonganak egymás sarkában, mint a megilletődés és gúny. Macaulay lépésről-lépésre halad előadásában, Carlyle felhalmozza adatait s egy szökéssel a dolgok, emberek és események mélyén terem. Módszere a lángész intuitiója. Főmunkájának, a Francia forradalom történetének, anyagát Stuart Mill adta át neki, de sem felfogása-, sem módszereért nem tartozik senkinek semmivel. Mindennek mélyebb értelmét veszi ki, valóságos puritán látnok. Az ilyen történelem nem tarthat számot arra, hogy minden szavát szent igazságnak vegyük; Cromwell és Nagy Frigyes életét csak úgy olvashatni, hogy ez emberekről és tetteikről ime ez a Carlyle véleménye. Az alatt, amit elmond, egy szóval kifejezhetetlen más világ lappang. A gondolat épp oly élő az ő szemében, mint az anyagi világ. «Ugyanazon szövetből készültünk, mint álmaink» – mondja. S ezekből az álmokból kifelé ítéli meg az embereket essayiben. «Minden, mit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen külső anyagi eredménye, gyakorlati beteljesedése és megtestesülése a gondolatoknak, melyek a világba küldött nagy emberekben laktak. Az egész világtörténet az ő történetök» – mondja a Hősökről tartott felolvasásaiban. A bennök rejlő gondolatokból és erkölcsi erőből ítéli meg az események és korszakok fontosságát. Halálakor a szószékekről mint a puritán erények mintaképét gyászolták el.