II. KÖNYV. CLASSICUS KOR.
Reading edition
I. A RESTAURÁCIÓ.
1. Erkölcse és költői.
Mialatt a kor legnagyobb költője csöndben és homályban dolgozik nagy művén, vidám és zajos élet tobzódik körülötte. II. Károly, the merry Monarche, magával hozta Franciaországból az ottani erkölcsöket és szokásokat. A király évdíjat, példát és szeretőket kap XIV. Lajostól, akik együtt kocsikáznak a királynéval. Megvan a lever és coucher, akár csak Franciaországban; a király bálvány, az állam maga. Volt nevelője, Hobbes (1588–1679), dolgozza ki a királyi hatalom korlátlanságának elméletét a Leviathanban (1651). E tan szerint a nép a királyért van, ez csak a királyok királyának tartozik számadással. Hobbes még így is elvesztette II. Károly kegyét, mert nem hirdette az Isten kegyelméből való királyságot; pedig máskülönben mi a különbség Cromwell és Károly uralkodása közt? Ennek a hatalomnak természetes kifejlődését aztán Robert Filmer rajzolta meg Patriarcha or the natural power of kings c. munkájában (1680), melyben Ádámot tartja az első uralkodónak. A királyi hatalmon most nem vett erőt semmi. A puritánizmusnak együtt bukott meg hatalma és erkölcse. Úgy járt, mint előtte az anglikán egyház: a vallást oly szorosan összekapcsolta az állammal, hogy dőltében az egyik magával rántotta a másikat. Szigorúsága, mely az áhítatot testi megcsonkítás, fogság és pénzbüntetés terhe alatt rótta az emberekre, gyűlöletessé, számtalan szektája s a buzgóság jutalmazása révén elterjedt képmutatás pedig nevetségessé tette.
Az Elvesztett Paradicsommal körülbelül egy időben jelent meg egy humoros költői elbeszélés, Hudibras, mely csúffá tette a puritánokat (három részben 1663, 1664, 1678). Írója, Samuel Butler (1612–80), éveken át titkára volt Cromwell egyik hadvezérének, Sir Samuel Lukenek; innen ismerte a puritánokat s róla mintázta Hudibrasát, a kóbor lovagot, aki szolgájával útnak indul, kiirtani a puritánizmus minden ellenségét. Az ütött-kopott kalandkereső azonban minduntalan pórul jár.
Alig indul el, már elveri egy medvehajszára készülő csapat, akiknek az állatkinzás ellen akar prédikálni. Mikor elszélednek, a vitéz foglyul ejt egy féllábú csavargót s a városba viszi és kalodába zárja. Az iménti csőcselék azonban kimenti az áldozatot s magát a lovagot ülteti helyébe. Kushadtából egy asszony szabadítja meg, akit aztán el akar venni, de mikor az asszonyság cselédei ördögöknek és boszorkányoknak öltözve éjszaka rajta ütnek, egy-kettőre kivallja, hogy csak a pénzeért venné el, mire az asszony kiveri házából s a jámbor puritán hiába igyekszik azután kiengesztelni.
A lelemény nem új; az elszánt presbyterián lovag a Don Quijote útján indul el, együgyű, independens szolgájával. Az angolok nagyon rossz szolgálatot tesznek Butlernek, mikor a két munkát összemérik. Híre sincs itt annak a rokonszenves mosolynak, mellyel Cervantes nézi a maga ábrándozóját; Butler utálja és kineveti az otromba puritánt, ezt a hogarthi alakot, aki csizmájáról a sarat kardjával kaparja le, azután meg hagymát ültet vele. Nem is kedvessége vagy írói értéke tette a könyvet népszerűvé, hanem irányzata; bele van abba szőve a forradalom egész története s ki van benne csúfolva minden puritán, az egy Miltont kivéve, és pedig olyan alaposan, hogy Voltaire is hathatós eszköznek találta az álszenteskedés és kegyesség kiirtására s Butlernek 1720-ban állított sírkövére is azt vésték rá: qui simulatæ religionis larvam detraxit.
Ámbár a királypárt dicséretére sem volt szava, a könyv mégis nagy szolgálatot tett az udvarnak; nem hiába tudta Károly az egészet könyv nélkül s szokta egy-egy példányát ajándékba adni. Durvaságain és befejezetlenségén nem akadt fenn senki. A párosával összerímelt négyes jambusok, ezek a torlódásig szapora rímek könnyen megragadtak az emlékezetben s a költeményt ismertté és népszerűvé tették, ismertebbé és népszerűbbé Miltonénál. S ha Miltonnal kiállta a versenyt, mástól nem kellett tartani. A Boileau tanácsai és mintái szerint készült tanköltemények, a Roscommoné a jó fordítás módjairól, Buckingham hercegé a szatiráról, Rochesteré az emberről, üres stilgyakorlatok voltak, melyekben a francia classicismus finom formáin minduntalan púpot dudorított az angol nehézkesség. A könnyebb verselők pedig úgy hadonáztak az elmés frivolság szúrós-virágos galyával, hogy a virágok egy szálig lehulltak s a tüskék vért serkesztettek. Nem is lehetett máskép; a költészet az udvar bérence volt s a kegyenc olyan lesz, amilyen a pártfogó.
2. A színház.
A legtöbb írót a színház vonta magához. Károly kedvét találta a színjátékokban, politikából is azon volt, hogy a népnek visszaadja régi mulatságát (1663), melytől a puritán köztársaság megfosztotta.
Az új színpadot gyertyafény világította meg, mozgó díszletek ékesítették, gépei voltak s nagyobb érdekesség kedvéért nők léptek fel a női szerepekben. Így szórakoztatón lehetett előadni olyan látványos zenés darabokat, amilyet egy párat a színháztilalom alatt is eljátszatott William Davenant (1606–68), I. Károly udvari költője és játékrendezője s amilyen volt az ő The Siege of Rhodusa is, az első darab, melyet a tilalom vége felé (1656) elő mertek adni.
Az új színpad nem a nagy angol drámaírók tartománya. Egy tanulságos memoire-író nyiltan bevallja, hogy középszerű darabnak találja Othellot s unalmasnak a Szent Iván-éji álmot. S ha Dryden úgy emlékezik is meg Shakespeareről és kortársairól, mint «özönvíz előtti óriásokról», nem habozik A vihart meg Troilus és Kressidát üres szószátyársággá felpuffasztani, amilyenné válik a kezén Milton Elvesztett Paradicsoma is, amelyet Az ártatlanság állapota és a bűnbeesés címen viszen színpadra.
A zabolátlan hősök helyén erényes lovagok sétálgatnak itt most, rímbe csengő tirádákat szavalva, zenekiséret mellett. Gazdag cselekmény és természetes fejlődés helyett választékos párbeszédek és elegantia után áhitoznak az írók. Davenant, Howard és Stapleton darabjaiban ezek a tulajdonságok lesznek a hősi színjátékok (heroic play) áhított érdemei. Az aranykorát élő francia classicismus a minta; Boileaut tanulják, Corneillet fordítják és lopják Molièret.
John Dryden (1631–1700) az új drámának a vezéralakja. Ő állapítja meg annak elméletét, egyes darabjainak előszavaiban s két nagyobb tanulmányban (Essay on dramatic poesy, 1667; Essay upon heroic plays, 1670). Arany középutat keres a divatos francia és a régi angol dráma közt. Szabadulni szeretne a hármas egységtől s a sivár és fárasztó bonyodalomtól; sokallja a kicirkalmazott nagy orációkat; viszont a régi angol drámában zavarónak érzi a több cselekményből egybefont mesét, a szüntelen helyváltozást, a gyakori gyilkosságot, mit a francia író a színfalak mögé rejt. Magasztalja Shakespeare csodálatos természetességét a jellemalkotásban, de úgy érzi, hogy a tragédia méltósága nem teljes a rímes beszéd nélkül. Darabjai ez elméletnek megfelelőek. A lovagi szerelem és hősiség dicséretétől duzzadnak e tragédiák versei, a párjával összerímelő, kifogástalan ötös jambusok, amelyek összecsendülését nem élheti túl a gondolat; a harmadik sor küszöbét a világért sem lépheti át. Kifogástalan hősök jönnek-mennek a színpadon, elpanaszolják boldogtalan szerelmüket, sorsuk csapásait, amelyekbe végül bele halnak.
Elég egy pár címet megemlíteni: a Zsarnoki szerelem vagy a királyi vértanú Szent Katalin történetét dramatizálja, a középkornak ezt a szűzi szép legendáját, Almanzor és Almahida vagy Granada elfoglalása a Boabdil történetét és a mórok elüzését, az Indiai császárnak Cortez hódítása a tárgya. Mindez csupa szerelem és szörnyűség.
Ha bizonyság kell, ime az Indiai császárnő meséje, melyet Dryden sógorával, Robert Howarddal együtt írt. Montezuma, a hős hadvezér, nem nyerheti el Horácia királyleány kezét, mert ő nem királyi vér. Erre az ellenséghez szegődik; egy csatában elfogja a királyleányt apjával együtt. Az ellenséges királynő meg akarja öletni a leányt, mert félti tőle Montezumát, akibe beleszeretett. A gyilkos terv hallatára a királynő fia megöli magát, mert ő is szerelmes Horáciába. Közben lázadás tör ki s Montezumát királlyá teszik. Ráadásul az is kitudódik, hogy királyi sarj. Erre elveszi Horáciát.
A színházat és a hallgatók idegét temérdek trombitaszó rázza meg; ebben keresi Dryden a hősies hatást, mint’ ahogy a fenségest meg a lélekjárásokban. Ha itt áll meg Dryden, nevéhez százados hatás helyett annak az emléke fűződik, hogy nevetségessé tette a tragédiát a Shakespeare halálának századában. Egy görcsös-fütykös szatira azonban más útra térítette. Georg Villiers írta ezt, Buckingham hercege, Butler és mások segítségével, Davenant és Howard ellen, de utóbb Drydenra fordította s Lacy, a pompás komikus, Dryden maszkjában játszotta el a főszerepet. The Rehearsal volt a címe, Színházi próba, amelyben egész sereg jelenetet játszanak el, burleszk módra, Dryden szomorú és vígjátékaiból. A darab olyan hatásos, hogy még 1819-ben is adták, a maga korában pedig újjá formálta a színművet.
De ezt az újjáformálást megint Dryden végezte. A színházból élt, évenként három darabra volt kötelezve az udvari színpad számára; – hát kénytelen volt szerencsét próbálni valami újjal. Nem rémítgette többé a közönséget kisértetekkel, be hagyta rozsdásodni a trombitákat; a hatást bensőbb eszközöktől várja: összeköti a jellemeket és a cselekményt s mindegyiket indokolja s a természetesség kedvéért még a versekről is lemond – igaz, hogy ezt a verses Troilus és Kressida előszavában hirdeti ki, de később csakugyan sző is közbe prózában írt részleteket. Jóformán ennyi volt az, amit újabb elméletéből meg bírt valósítani. Amit ezután írt: Shakespeare Antonius és Kleopátrájának esetlen átdolgozása, a Leevel együtt írt Oedipus s legjobb darabja, a vérfertőző Dom Sebastian – mind tisztára a francia mintaképek utánzatai. Élete azt a sajátságos ellentétet mutatja, hogy mikor elméletben feladta a franciáskodást, darabjaival akkor erősítette meg az angol tragédiában hosszú időre a francia classicismus stílusának uralmát.
Nemcsak darabjaival, hanem költeményeivel is. Termékeny író volt; tizenöt tragédiát, nyolc vígjátékot, három tragikomédiát és két operát írt s amellett számtalan ódát, hymnust és szatirát. A kornak minden eseménye, minden hangulata megvan munkáiban, nem mintha kora hangulatát akarta volna megörökíteni, hanem mert köpönyegforgató volt, mint akkorában mindenki. Elébb Cromwellt magasztalta, aztán dicshymnussal fogadta Károlyt (Astraea redux = az igazság visszatérte); mikor Monmouth herceg, II. Károly törvénytelen fia, el akarta ütni a király öccsét, Jakabot, a tróntól, Absolon és Achitophel történetét újítja fel; aztán a katholikus Jakab alatt a király vallására tér s új egyházát hosszadalmas allegorikus költeményben védelmezi, melyben az egyházat jelentő sértetlen fehér szarvastehén a vallás dogmáit fejtegeti üldözőjének, a párducnak (The Hind and the Panther); végül még diadalénekkel köszönti III. Vilmost is. Mindezen verseinek a nyelvén megérzik a francia pompa-keresés. Szatirája, Mac Flecnoe, egyenes utánzata a Boileau Lutrinjének, mint ahogy Meséinek nagy része Boccaccióból és Chaucerből van átdolgozva.
Nem élt meg egyetlen nagy írói sikert sem, de – ami ennél több – hatása volt. Udvari történetíró és költő lett, de ennél többre vette azt, hogy vagy száz író utánozta modorát, akik Boileaujuknak tartották. Nagy tisztességszámba ment, ha valaki eljárhatott asztalához, a Will-kávéházba, hol kényelmes karosszék várta délutánonként, nyáron az ablaknál, télen a kályha mellett. Itt szokott ítélkezni és tanácsokat osztogatni.
Utódai közül csak kettő tehetség. Nathanael Lee (1657–92) az egyik, aki az őrültek házába került s részegességébe halt bele. Egy pár munkájában segítőtársa volt Drydennek. Ideges képzeletét csupa véres thémák vonzották, Nero, Sophonisbe, Mithridates, Borgia Cézár; Nagy Sándor haláláról írta a maga korában leghíresebb darabját. Szerelmes volt a rímbe s mikor a rímes tragédia már divatját multa is, ő még lépten-nyomon rímeket csempészett a szabad jambusokba. Thomas Otway (1651–85) kisebb tehetség, de két darabja a mult századig tartotta magát a színpadon: Az árva leány (The orphan) és a Megszabadított Velence (Venise preserved).
Véres tragédiák ezek. Az árvát két testvér szereti. Az egyik titkon meg is esküszik vele s megegyeznek, hogy a leány éjjel bebocsátja sötét szobájába, de egy hang nélkül, nehogy valaki neszét vegye titkuknak. A másik testvér kihallgatja ezt és semmit sem sejtve a házasságról, ő lopózik a leányhoz. Másnap minden kiviláglik. A leány megmérgezi magát, az ura megöli testvérét és önnön magát.
Gyors a cselekvény, tragikus az összeütközés, a jellemekből folyik a kifejlés; de éppen a világos alaprajz, gyors lepergés és óvatos előkészítés az, amiben szemlátomást ráismerni a francia mintákra, melyek uralmát az udvar ízlése és Dryden munkássága sokkal inkább megszilárdították, hogysem egyhamar felszabadulhatott volna alóla az angol dráma.
Az új vígjáték nem üt el annyira a régiektől; a régi is eléggé szabadszájú volt, prózai nyelve is érintetlenül maradt, csakhogy a csiklandós vígjáték-thémák nyerseségét most sértőbbé teszi az apróra kiszámított hatásvadászat s a jobb tárgyra méltó írói ügyesség. Az alacsony szenvedélyek pőrére vetkőzve hancúroznak a színpadon. A házasságtörés ezekben a darabokban állandó mulatsága a férfiaknak s rendes szórakozásuk a nőknek. Az erény nevetséges itt, a jóság csak ravasz képmutatás lehet. Az író a nőszereplők szájába adja a legegyértelműbb sikamlósságokat s teljes a siker, ha hozzá az író maga is nő, mint Aphra Ben (1640–89), a kém és örömleány, vagy Susanna Centlivre (1678–1722).
Legmesszebb William Wicherley (1640–1715) vitte ezt az irányt. Királypárti atyja Franciaországba küldte, honnan mint elegáns úr és buzgó katholikus tért haza, mert ott ez is a jó modorhoz tartozott. Azután még kétszer cserélt vallást. Eleinte a clevelandi hercegnővel, őfelségének és sok másnak a szeretőjével tartatta el magát; úgy befurakodott az udvar kegyébe, hogy a király meg is látogatta betegágyán s később őt szemelte ki fia nevelőjének. Azután elvett egy kikapós özvegyet, akinek áhítozott vagyona azonban nem szállt reá. Mikor családi vagyona kezeihez jutott, hetvenöt éves korában megint megházasodott, csakhogy unokaöccsét kiüsse az örökségből. Megdézsmálta Shakespearet, Molièret, Racinet és Calderont s minden alacsonnyá vált kezei közt. Munkáiban nincs más érdem, mint azok a sorok, melyeket újra írt a vers nagymestere, Pope, ki rövid barátságuk alatt fiatal lelkesedéssel segített javítani a híres vén író munkáit. Wycherley maga nehezen írt; már Rochester adta rá a «lassú» jelzőt. Csak egyben volt eredeti és kifogyhatatlan: az ocsmányságokban. Legnépszerűbb darabja, A vidéki asszony (The country wife 1675), a körül forog, hogy egy férfi elhíreszteli magáról, hogy ő már nem sértheti meg a férji jogokat; ezért a férjek szívesen bízzák rá feleségeiket, akiket aztán ő meggyőz az ellenkezőről. A The gentleman Dancing-master, The plain-dealer, Lowe in a Wood semmivel sem különbek.
Az utolsóban egy legény el akarja adni szeretőjét egy előkelő úrnak. Úgy feldicséri neki, mint egy jó tehenet szokás. Aztán bekopogtat a leányhoz. Az anyja nyit ajtót, aki megint másnak árulja a portékáját. A puritán uzsorástól alku közben ebédre, pántlikára, cipőre valót zsarol ki. A leány, mintha semmiről sem tudna, táncmesternek nézi az öreget. Végre kiabálni kezd. Beront az anya, rendőrséggel. Az uzsorás ötszáz font árán menekszik a kezükből.
Nem lehet ezen túltenni. Sem író, sem emberei nem lehetnek már aljasabbak. William Congrevet (1670–1729), ha nem is erkölcse, legalább tehetsége visszatartotta az írásmesterség ilyen lealacsonyításától. Ő is divatos piperkőc volt, neki is meg volt a maga hercegnője s vágya gazdagság és úri élet után; később be is telt az, mikor Jamaika kormányzója lett. Szeretett úgy beszélni, mintha csak kedvtelésből, gond nélkül irogatna, pedig jó ideig abból élt s ebben a korban nem is volt nagyobb írói tehetség nála, sem zajosabb sikerek az övéinél. Dryden a Congreve Agglegényét (The old-Bachelor, 1693) és Kétszeresen kereskedőjét (Double dealer) tartotta a kor legjobb vígjátékainak, Johnson Sámuel a Gyászoló menyasszonyt (The mourning bride, 1697) a legjobb tragédiának; s Macaulay azt olvassa ki az évkönyvekből, hogy vígjáték még nem aratott azelőtt akkora sikert, mint a Szerelmet szerelemért (Love for love), egy másik darabját, a Világ útját (The way of the World, 1700) – mely a maga idejében megbukott – ma általánosan jeles munkának tartja a kritika. Huszonhét éves korában azon emberöltő legelső költőjének tartották a víg- és szomorújátékokban egyaránt. S ezt a hírét nem vesztette el, noha később nem írt darabot, csak egy-egy értekezést vagy mesét. Pope neki ajánlotta Ilias-fordítását, Voltaire meglátogatta. Igaz, hogy ő is szabadszájú s a cselekményben és párbeszédben nem sokkal finnyásabb Wycherleynél. Jobb darabjaiban is van mindenikben két vagy három csábítás és házasságtörés, melynek előkészületeit és utójátékát is végig nézzük. Egyik hőse azzal csillapítja szemrehányásokban kitörő kedvesét, akit máshoz adott férjhez: ha undorral van férje iránt, attól majd kedvet kap szeretőjéhez. De azért ő sokkal különb Wycherleynél. Ez szellemes volt és egy kevéssé olvasott; Congreve tehetség és rendkívül művelt. Wycherley úgy vét az illem ellen, mint a vén kéjenc és számító író; Congreveben ez az erőszakos fiatalság kitörése, mely a szellemességnek, leleménynek, élcnek egész zuhatagával indul elénk. S ha illetlenségek megesnek is nála, a beszéd nem forog folyvást a körül.
Sokan keresik még ezen az úton a sikert s köztük ötletes írók is, mint Etheredge és Ravenscroft, de az erkölcsök már tisztulni kezdenek s a «dicsőséges forradalom» megtisztítja a politikai életet és az erkölcsöket s ezzel az irodalmat és a színpadot is.
II. A SZABAD GONDOLKOZÁS ÉS A TISZTA ERKÖLCSÖK KORA.
1. A gondolkozók.
A Stuartok elűzésével megváltozik Anglia képe. Orániai Vilmosnak alá kell írnia a Declaration of rights pontjait s ebben király és nemzet azt a kétoldalú szerződést kötik meg, melyen már Milton szerint is nyugszik az uralkodó hatalma és a nemzet joga. John Locke (1632–1704) a kész példából formál elméletet, midőn nagyszerű értekezéseiben: (Two treatises on civil government, 1690), azt fejtegeti, hogy király és nemzet közt kétoldalú szerződés áll fenn, mellyel a nép a felségjogot átruházza a királyra, aki viszont kötelezi magát, hogy hatalmát a törvények és jogok megvédésére fogja használni.
Locke maga is hasznát látta az egyezségnek: a politikai és vallási üldözések megszüntével ő is hazatért Hollandiából, kiadta leveleit a vallási türelem dolgában s 1670-ben nagy munkáját az emberi értelem vizsgálatáról: Essay on human understanding. Ez a könyv szabadította fel az emberi értelmet a carthesiusi «velünk született fogalmak», innata ideák alól. Locke azt vallotta, hogy az értelem tiszta lap, tabula rasa, melyre ismereteinket a tapasztalás rója fel: a külső érzéklés (sensation) és a belső észrevevés (reflection). Az ismeretnek nincs más útja, csak amely érzékeinken át vezet.
Locke munkásságából háromfelé visz út. Sensualismusa éppen olyan biztos utat tör a megismerésnek befelé, mint Bacon a külső világ felé. Ezen az úton jelenik meg azután David Hume (1711–76), aki még szűkebb határokat szabott a megismerésnek. Közelebbről vizsgálva az érzéklések összekapcsolását és a fogalmak genezisét: észreveszi, hogy két dolognak csupán hasonlóságáról vagy különbözőségéről, egy időben vagy egy helyen való együttlétéről lehet biztos ítéletünk, oki összefüggésüket azonban nem láthatja át az értelem; két dolognak rendszerint való egymásra következése csupán a gyakori tapasztalat nyomán kifejlődött szubjektiv meggyőződésünk, amelyet átviszünk a külvilág jelenségeire. A másik út az ő észvallásán át – mert egy angol sem meri megtagadni a vallást, hanem kiegyezik vele – a deismushoz s ezen át a materiálismushoz vezet. Az erkölcstannak is új szakasza fűződik – közvetve – Lockehoz. Mikor az innata ideák házát sámsoni erővel összedöntötte, födél nélkül maradt az erény. Lord Shaftesbury (1671–1711) fogta ezt pártul, a görögökre emlékeztető, nemes stilű dialogokban védelmezvén az erényt, mint erkölcsi szépséget s hirdetve cultusát, az új erkölcs-esztétikát, valami görögös kalokagathiát, oly korban, mikor a főurak meglehetősen szilaj életet élnek s lord Chesterfield (1694–1773) sziporkázó levelekben oktatja fiát a boldogulás alacsony mesterségére s a csábítás művészetére. Shaftesbury nyomán sokáig összakapcsolják a gondolkozók a jót a széppel, így Francis Hutcheson (1694–1746), ki mindkettőre egyforma elégedettségben ismer rá. Ezentúl egyforma mértékben terjed a moralphilosophia és az erkölcs maga. Csak Bernard de Mandeville pengeti még egy verses elmefuttatásban (A méhkasról) a rossz szükségességét, mint ami nélkül a társadalom föloszlanék s a kultura megszünnék, mert a jó emberek visszahúzódnának a magányba. Mandeville rászolgált volna, hogy megérje a mai kulturát. A philosophiainál semmivel sem csekélyebb Locke hatása a politikában. Ő a constitutionalismus atyja. Az ő tana szerint nyert részt az államban az egész nemzet. Hogy mennyire átment Locke tanítása az egész nemzet meggyőződésébe, azt legjobban az az ellenállás bizonyítja, amely meghiúsította III. Györgynek korlátlan uralkodásra törekvő terveit. Az erős és önérzetes polgárságban védelmezőre talált az alkotmány s fényes szószólóra Junius leveleiben A vallási, politikai és philosophiai szabad gondolkodás kimondhatatlanul sokkal tartoznék Lockénak, ha az igazság tiszteletének nem az volna az egyedüli módja, hogy eltanuljuk és felhasználjuk.
2. A költészet. Pope.
Oraniai Vilmos a politikában megtörte a francia beavatkozást, a sajtószabadság szárnyat adott a gondolkozásnak; Boileau hatalma azonban erősebb és szívósabb volt a XIV. Lajosénál. Ennek a kornak a legcsodáltabb költője, Alexander Pope, abban az esztendőben született, mikor Orániai Vilmos kikötött Angliában (1688). Ötvenhat esztendeig dolgozott szakadatlanul s mindvégig éppen olyan sérthetleneknek tartotta a francia classicismus szabályait, mint mestere, Dryden. A verstan és műforma szabályaiban való jártasság, tanult elmésség és elegáns modor, szerencsés költői szólásformák bő szótára és alkalmas fordulatok gyűjteménye volt az, amit a költészethez szükségesnek tartott. Úgy tanulta a versfaragás mesterségét, mint más a szépírást. Gyermekkorában azzal mulatott, hogy rendre utánozta Chaucer, Spenser, Dryden verseit s fordított Statiusból és Ovidiusból. Végigolvasta a legjobb kritikusokat, a görög, latin, angol, francia költőket eredetiben, az olaszokat fordításban. Nem is volt egyébre való, mint szobai életre és tanulásra. Mindössze négy lábnyi magas kis nyomorék volt; derekát vászonba kellett csavarni, hogy egyenest ülhessen; lábára háromszoros harisnyát húztak, hogy valami formája legyen. Olyan kopasz, hogy nem lehet el sipka nélkül. Meglett korában magas gyermekszékre kell ültetni az asztalnál. Egészen rendes dolog, hogy az ilyen ember tehetsége révén akar kitűnni. Tizenkét esztendős korában egy tragédiát ír az Ilias után és ódát a magányhoz. A következő két esztendőben négyezer kiráspolyozott verssort illeszt egymás mellé egy eposzban. Tizenhétéves korában átjavítgatja a hetven éves Wicherley verseit; ennek kértére olyan szigorú, hogy azt végre is kihozza sodrából, ámbár nagyon örvend a kicsiszolt verssoroknak. Huszonegy éves korában tankölteményt ír a kritikáról (Essay on criticism). Szünet nélkül dolgozott, összegyűjtött munkái tíz kötetre mennek. Swift csúfolgatja, hogy soha sincs érkezése beszélgetni, mert mindig valami költői terven jár az esze. Johnson pedig azt beszéli, hogy társalgás közben minden valamire való gondolatot vagy találó kifejezést, amelyet hallott vagy mondott, nyomban följegyzett. Éjjel is fel szokta költeni a gondját viselő asszonyt, csak hogy egy ötletet se veszítsen el. Fáradhatatlan volt a másolásban; sokszor évek múltán visszakérte leveleit, hogy átnézze és simítson rajtok.
Nem is való volt másra, csak ilyen irodalmi ékszerésznek, aki kifejezések filigrán kiesztergályozásával pepecselget. Nincs fordítás, mely fogalmat adhatna erről a szabatosságról. Az is a címe az irodalomtörténetben: the prince of rhyme. Fizikuma stíl-aprólékoskodásra ítélte; még tárgyait is az határozta meg. Az életet nem ismerte; szenvedélyek nem fértek abba a satnya testbe. A francia classicismus hideg, leíró idylljei, magyarázó tankölteményei és elmés levelei vagy csipkedő szatirái voltak az ő tehetségéhez illő mintaképek, amelyeket sikerrel utánozhatott. Nem igen indul el határozott minta nélkül. Pásztori költeményeiben (Pastorals, 1709) erősen felhasználja Vergilius Eclogáit és Spensert. De minden kimért, hideg és szabatos lesz nála; Heloise levele Abelardhoz egy képekből és leirásokból szabályos rendbe rakott máglya, melyet az író sajnál felgyujtani a szenvedély tüzével. Négy énekes nagy tankölteménye az emberről, az Essay on man (1734), Milton nyomán járó theodicea, mely érveit, mint Lessing kimutatta, Shaftesbury és King érsek munkáiból veszi. Még legjobb munkája, A fürtrablás (The rape of the Lock, 1712) közben is gondolt, legalább egy kissé, valamire: a Boileau Lutrinjára. Ez víg eposz, melynek tárgya az az eset, hogy lord Petre lecsippentett egy fürtöt a miss Arabella Fermor hullámos szép hajából. Nagy háború lett ebből a két család közt. Egy közös barátjuk ajánlotta ezt a thémát Popenak s célt is ért abban a reményében, hogy a rablás kifigurázása összebékíthetné a haragosokat.
Pope pompásan nagyította az esetet. Négy énekes eposz lett belőle, részletes expositióval, amelyben Belinda – ez itt a neve Arabellának – felöltözik, hogy hajókázni menjen a Themzén. Víg mulatság ez, csak a Belinda védőszelleme sejt valami veszedelmet. S a lord csakugyan ekkor teszi fel magában, hogy el fog orozni egy fürtöt Belinda hajából. S estve egy társaságban meg is teszi, bár sylphek, manók, nymphák védelmezik. Követek járnak visszakövetelni a drága zsákmányt, de hiába. Erre Belinda barátnőivel és szolgálóival harcot kezd a férfiak ellen, Csokonai Dorottyájának elkeseredett harcát. Az istenek is beleavatkoznak a háborúba s végtére Zeus az égre szegzi az elrablott fürtöt, a csillagok közé.
A nagy eposzok hatalmas gépezete csikorog itt, egy tréfa körül, előhordva sülyesztőkön a mythológia nympháit s repülőgépen az isteneket, hogy harcot álljanak egy semmiségért, minek komoly előadása közben torz-ötletek bugyborékolnak föl, magukat viselőseknek képzelő férfiakról, leányokról, akik azt hiszik, hogy palackok és dugók után kiabálnak. A nevetségig tökéletes forma: ez volt az, ami Pope tehetségének éppen kapóra jött. Nincs más munkája, mely vetekednék ezzel. Epésebb szatirája, a Dunciade, melyet Lewis Theobald ellen írt, aki megtámadta Popenak csakugyan felületes Shakespeare-kiadását s melyet később egy másik támadója, Cibber ellen fordított, többet ártott Popenak, mint támadóinak. Pope csakugyan olyan nagyra tartotta magát, hogy átalta idejét a nyers Shakespeare gondos kiadására fordítani s nem ereszkedett le a megromlott szöveg pontos kritikájáig.
Nem volt több kimélettel Homeros iránt sem, mikor az Iliast s az Odysseát fordította. Naiv stílusát szónokivá cicomázta fel, az egészet rímes pentameterekbe törte át s azon volt, hogy a Dryden tanácsa szerint úgy beszéltesse Homerost, amint akkor beszélne, ha Angliában és a Pope korában élne. A nagy philológus, Bentley, meg is adta neki: «A költemény nagyon csinos, Pope úr, csak ne nevezze Homerosnak». És mégis nagy érdeme van ennek a fordításnak: kifogástalanabb, tisztább, szabatosabb nyelvet nem ismer az angol költészet. Annak idején azt is vitatták, hogy ez a fordítás többet ér az eredetinél és Johnson is ehhez a párthoz tartozott. Oly elterjedt volt ez a két fordítás, hogy hatezer font körül jövedelmezett Popenak; ezen a pénzen vette twickenhami villáját. Ő maga mondja az Essay on criticismben: «Ítéletek gyakran különbözők, miként egymástól órák térnek el», de abban semmi kétség, hogy bárki bármint vélekedjék is Pope munkásságáról, azt senki sem tagadhatja, hogy nyelve kifogástalan s minden egyes verspárja műremek. Byron egyik levelében azt írta róla Moorenak: «Nevezze ön Shakespearet és Miltont pyramisoknak, ha kedve tartja; én többre nézem a Theseus templomát és a Parthenont akármekkora téglahegynél». Ez persze túlzás; de Popenak többet ér a Byron tévedése, mint a mi igazságunk.
Pope tehetsége és sikere hosszú időre példa volt: azok a műfajok virágoztak, amelyekhez ő adott mintát. Matthew Prior (1664–1721) tankölteménye, Salomon, szatirái Dryden és Boileau ellen, forma és hang dolgában Pope mintáira ütöttek; szerelmesei, Henry and Emma, ő hozzá jártak iskolába. Legtehetségesebb tanítványa, az orvos Akenside (1721–70), az ő rendes hősi verseiben írja meg tankölteményét a képzelet gyönyörűségeiről (Pleasures of Imagination), Addison egy értekezése nyomán; John Pomfret (1667–1703) Pope módján puhatolgatja a boldogság útjait (The Choice). Leghamarabb a pásztorok népe szabadul fel Pope kormánypálcája alól. John Gay (1685–1732) már azzal dicsekszik eclogáiban (The Shepherd’s Week), hogy az ő pásztorai nem tilinkó-billegetéssel töltik az időt, hanem kévét kötnek s nem myrtus-bokor alatt hűselnek, hanem a sövény árnyékában. A skót James Thomson (1700–1748) már csak a műformákat kölcsönzi Popetól; de érintetlenül csupán az allegorikus tankölteményt hagyja, amilyen a szabadságról szóló verse meg a Tunyaság vára (The castle of Indolence), amelyben egy varázsló várába csalogatja dőzsölni a népet, de azután a megbánás tornyába veti őket s hiába jő megváltásukra a nemes lovag, the Knight of Arts and Industry, már erőtlenek a szabadulásra. A négy évszakot festő verseknek (The Seasons) már csak a hátterében sötétlik Pope szürke Windsori erdeje; ez a természet nem hideg kép után készült rézkarc, minden csupa mozgás és élet itt, minden sor egy-egy personificatio. Egyszerű eleven vonásokkal van belerajzolva a tájképekbe az állatok, kivált a madarak élete. A leírásokba beleolvad az író elegikus kedélye. A sorok alatt érzés áramlik, amely nem kanyarodik vissza minduntalan a rím kedvéért. Az érzés és a gondolat kormányozza a verset s Thomson, Alfréd királyról szóló egyik gyönge darabjában, már meg tudja írni azt a nemzeti dalt, amelyet a hazafiság szenvedélye repít előre, amely a szívvel egy ütemre lüktet s amelyet ma is énekel egész Anglia: a Rule Britanniat!
Egy másik költő is ilyen réven lett érdekes és népszerű. Edward Young (1681–1765) ez, II. György udvari papja. Ő is mankón indult el: gyönge színdarabjaiban a régi nagy drámaírókat utánozta, az utolsó ítéletről és a vallás erejéről írt tankölteményeiben meg szatiráiban Popet. Egyszerre nagy csapások érték: meghalt a felesége, leánya és ennek a vőlegénye. A fájdalom elragadta Youngot, bánata átfeketéllett terjengő versein. Nyolc hosszú költeményben írta le éjszakai vívódásait s a kilencedikben a vigaszt (The Complaint or Night Thoughts, 1743). Az emberi élet szomorúsága és a hit vigasza áradoz e versekben; az egészben csakúgy nincs fejlődés, mint a Thomson leírásaiban, mégis kapós volt a könyv, mert hosszú idő multán a szív mélyéről csendül fel egy hang, az utánzás és keresettség korszakában megszólalt egy igazi érzés. Young önkénytelenül fedezte föl a természetességet, ha a stilusban nem is, legalább érzésben, de megbecsülte a talált kincset. Egy kis elmefuttatást írt On original composition, azt vitatva, hogy a természetet kell utánozni, nem a könyveket; Shakespeare, a legnagyobb, csak két könyvből tanult: a természetből és emberből. Young tanulmánya 1759-ben jelent meg s ebben az esztendőben született Burns.
3. Az erkölcsös színdarabok.
A színpadon hamarább gyengült meg az idegen hatás, mint a versben. A hármas egység ugyan erősen tartja magát és sok görög hős jön-megy a színpadon, de a verssorok végéről lepattog a rím, a gondolatot nem fejezik le minden második sor végén, hanem kedvére hagyják kószálni a szabad jambusokban. A szóáradat nem csörgedez csupán azért, hogy a sorvégző jambusnál nagy harsogással rímekbe csapódjék széjjel. A darabok ezentúl nemcsak szabályosak, hanem tartalmasak is; nem eresztik el az olvasót tanulság és erkölcsi prédikáció nélkül. Dryden is azt tanította, hogy a szenvedélyeket a tragikus példák s azok tanulsága tisztítja meg, de leckéi csak ódon közmondások voltak, amilyet százat lehet kiolvasni egy eseményből. Orániai Vilmos és Anna királyné koráról a följegyzések csupa jót mondanak s ez a közerkölcsösség adhatott súlyt Richard Blackmore (1695) és nagytiszteletű Collier Jeremiás (1698) a színház és a színdarabok erkölcstelensége ellen írt röpiratainak. Nemsokára Anna királynő eltiltja a vallásba vagy jó erkölcsbe ütköző darabok előadását s az álarcos színházlátogatást.
A régente oly igen szapora házasságtörések és királygyilkosságok közül egy sem marad többé büntetlenül. Ha egy asszony urának holt hírét hallva, apósának gyűlölködése elől más férjhez menekül, mint a Thomas Southerne (1660–1746) darabjában: The fatal marriage, a férj most okvetlen előkerül s kegyetlen véráldozat mossa le a bűntelen paráznaságot, csakhogy az író végül odakiálthassa: Kegyetlen apák, tanuljatok megbocsátást! Ha egy királyné most a halálba kergeti idősebb mostoha fiát, tulajdon gyermeke meggyűlöli, mert Nicolas Rowe (The ambitious stepmother) nem érheti be olyan külső igazságszolgáltatással, mint a Ferrex és Porrex szerzője. Rowe (1673–1718) Szomorú feleségében egy feleség minden kisértésen át hű marad urához. Mikor ez hazatér, vágytársa, a király, börtönbe veti, de egy fölkelés kiszabadítja, mert «Az erénynek sohasem kell kétségbe esni», mint ez a mese mutatja.
A classikus kor valamennyi darabja közt formai és erkölcsi tisztaság dolgában legkiválóbb Addison Catoja. Cato az erény, önmegtagadás, jellemszilárdság maga.
Uticában van s el van szánva, hogy utolsó lehelletéig védelmezi a szabadságot. Cæsar közeledik. Cato szobájába megy, egy karddal és Plato értekezésével a lélek halhatatlanságáról s többé nem jő ki onnan élve. Nem csupán a forma, ez a cselekmény is maga a tisztaság. Mellékalakjai és epizódjai is. Cæsar követe Cato elszántságának láttára könnyezve tér vissza. A numida királyfi, Juba szerelme Marciához, olyan tiszta, mint egy márványrelief alakjaié. Szeretik egymást, de Sempronius is szereti Marciát. Jubának öltözve, hozzá lopózik, az igazi Juba ezért megöli s a leány keservesen elsiratja, mert Jubának hiszi, Juba meg ebből látja csak Marcia hű szerelmét, akit haldokló apja rája bíz.
Emberek ennél erkölcsösebbek már nem lehetnek. Pope szerint Catót nem csodálhatták úgy annak idején Rómában, mint most Angliában; a franciák maguk is Corneille darabjai mellé sorozzák ezt. Éppen az mutatja ennek a kornak jobb erkölcseit, hogy ezt a darabot harmincöt estvén át adták megszakítás nélkül. Csakhogy e sikerben része volt a politikának is. A toryknak szinte abszolut hatalma idején a whigek mindent elkövettek, hogy népszerűvé tegyék a népszabadságnak a dictátorság ellen szegülő nemes bajnokát. A tory párt vezére pedig, Bolingbroke, tüntetőn magasztalta a darabot s páholyában ötven guineával ajándékozta meg Boothot, a Cato személyesítőjét. Csak ez az egy nem volt egészen tiszta ebben a darabban: a sikere.
A vígjáték mélyen zuhant volt a fertőbe, hát nehezebben is emelkedhetett ki. Hiába volt az első írók jó szándéka, akik megszívlelték a Collier intelmeit, egyelőre vissza kellett térniök a régi fajta borsos tréfákhoz. George Farquhar (1678–1707), egy hányt-vetett ir ember, akinek oda kellett hagynia a színpadot, mert szerepe tüzében megfojtott egy színészt, aztán meg szegénysége miatt kénytelen volt eladni tiszti rangját, végül színdarabírónak csapott fel s olyan darabokat próbált írni, amelyek szerencsés leleményökkel, fordulataikkal, ötletes párbeszédekkel kötnék le a közönség figyelmét, anélkül, hogy nevetségessé tennék az erényt s aljassággal mulattatnák a nézőt. Egy pár darabja (Love and a Bottle, The constant Couple, Sir Harry Wildair), csélcsap fiatal emberek megjavulását és boldog családi életét rajzolják. Előszavaiban el is mondja, mekkora gonddal volt arra, hogy a nők ne piruljanak. De ha nem pirultak, nem is mulattak s Farquharnak vissza kellett térni az örökségvadászókhoz és nőcsábítókhoz (The beaux Stratagem).
John Vanbrugh (1666–1726) azonban megmaradt a jobb úton. Legjobb darabjai, The Relapse or Virtue in danger és a Provoked husband, az erény diadalával végződnek. Az első egy asszony ingadozását rajzolja, aki végre is megállja helyét; a jellemzésben és a helyzetekben egyaránt annyi ügyesség van, hogy e mesét Sheridan is kölcsönvette (Trip to Scarlborough), Voltaire iratai közt pedig ráakadtak a fordítására (Comte de Boursoufle). A másik sem lehet még el egészen valami sikamlósság nélkül: míg egy előkelőségre vágyó feleségétől agyongyötört apa Londonban állás után futkároz, a leányát kicsi híján elcsábítja egy semmiházi, a fia pedig majdnem elvesz egy nem feleségnek valót. De még minden jóra fordul s e jobb befejezésekkel jobbra fordul a sorsa magának az angol vígjátéknak is.
Ezt a darabot Colley Cibber (megh. 1757) fejezte be, aki önéletrajzában azzal dicsekszik, hogy az ő darabjai voltak az elsők, melyek kimélték a házasélet tisztaságát s a nézők jó erkölcseit.
Olyan erkölcsössé, amilyen ebben a korban a tragédia, Steele tette a vígjátékot, az Addison barátja. Thackeray azt mondja róla, hogy hosszú idő óta ő mutatott először tiszteletet a nők és a női erkölcsök iránt. Csak négy darabot írt, de ez a négy erényessé tette az egész angol színpadot. The funeral or Grief à la mode (1702), The tender husband or the accomplisted fools (1703), The lying lover (1704), The conscious lovers (1721) a címök s már ezekből is kitetszik szatirikus vagy erkölcsdicsérő tartalmuk. Nem minden porcikájuk valószínű. A Funeralban egy lord, akivel élvvágyó felesége kitagadtatta fiát, tetszhalottan, később magához térve nézi végig az özvegy hamar uraskodását; a Tender husband férfinak öltöztetett régi szeretőjével kémlelteti a feleségét. Bizony bohózatos ez, de Steele nem is törődik egyébbel, csak egy-egy jellemmel és egy pár helyzettel, amelyből kiolvashatja a tanulságot.
Olyan erős a Steele hatása, hogy még a zsiványdarabok is erkölcsösek ezentúl. A John Gay (1688–1732) Koldus operája (The beggar’s opera 1728) tele van Macheathnek, az elegáns rablóvezérnek s a nők kegyencének, szeretkezési és egyéb aljasságaival, kétszer börtönbe is kerül; először kiszabadítja a porkoláb leánya Lucy, akinek házasságot igér; másodszor azonban már az akasztófa várja, mikor Lucyn kívül még öt más asszony is eljön börtönébe, elsiratni s legtöbbjük gyermeket is hoz a karján. A kétségbeesett zsivány maga kiált hóhér után, aki azonban kegyelmet hoz neki, mire a lator hites feleségének a karjába dől s az erény és a család itt is győzedelmeskedik. Ez volt ennek a kornak a legnépszerűbb színdarabja, az első opera. Gay ki akarta figurázni a divatos olasz operát, dalokat énekeltet darabjában s átszövi azt a régi népdalok gyönyörű melódiáival, amelyek kedvéért ma is élvezettel hallgatják a darabot. A másik nyitja hatásának az volt, hogy tele van politikai célzásokkal. Minden bűn és gazság a Walpole minisztériumra mutat. Csoda, hogy megtűrték ezt a darabot a színpadon; csak a folytatását, Pollyt, tiltották el.
A vígjáték ezzel odáig jutott, mint a tragédia: nemes példái és keserű gúnyja a politikai életet illették. A színpad szószék lett, ahonnan erkölcsi példák és feddések hangzottak.
Világos, hogy a vígjáték nem fejlődhetett ide egymagától; segítette a szabad sajtó, a politikai hírlapok s különösen azok az erkölcsi folyóiratok, amelyeket azok alapítanak és írnak, akik az erkölcsös irányt bevitték a vígjátékba és a tragédiába: Steele es Addison.
4. A sajtó. Steele és Addison.
Orániai Vilmos alatt a nemzeti és polgári szabadság mellett a sajtó is felvirágzott. Már a század dereka óta jelentek meg ujságok, de ezek csak puszta tényekről adtak hírt, a kritikától tartózkodtak. Az idegen király behívása idejen azonban két pártra szakadt a nemzet s eszerint a hírlapok is. Vilmos uralmának első négy esztendeje alatt huszonhat új lap indult meg; közülök egyik a kormánynak hivatalos lapja. A censurán ezek úgy fogtak ki, hogy a két nyomtatott laphoz két másikat fűztek, amelyeken kézírással értesítették a vidéket a politikai eseményekről. 1693 ban örökre eltörölték a censurát; erre magában Londonban tizennyolcra szökött a politikai hírlapok száma. 1704-ben Defoe befogadja a maga szemléjébe az erkölcsi és irodalmi kérdéseket. 1709-ben megindul Európa legelső napilapja, a Daily courant.
E hírlapok hasábjain nemsokára komoly értekezések jelennek meg az állam és a társadalom alapjairól meg nemzetgazdasági kérdésekről: a hajózási törvény, az érték és ár, adóalap és munkabérek dolgában.
A hírlapokban jutnak szóhoz a kor politikusai és tudósai, William Temple, North, Davenant, Locke; a lapok körül sereglenek az írók: Steele, Addison, Defoe, Swift. Az irodalom fejlődése Richard Steele (1671–1729) és Addison (1672–1719) erkölcsi folyóiratainak köszön legtöbbet. Együtt dolgoznak s elütő egyéniségeik szerencsésen egészítik ki egymást. Steele főképpen a politikáról ír indulatos hévvel, Addisont az erkölcsi kérdések vonzzák. Jó pajtások voltak már az iskolában. Steele aztán gárdistának állt s egy ideig szilaj életre adta magát, Addison theológiát végzett s latin verseket irogatott. Mindkettőjöket az irodalom vonzotta magához és a színpadon találkoztak, hol ők juttatták szóhoz a tisztább erkölcsöket, Addison a tragédiában, Steele vígjátékokban. 1709-ben együtt erkölcsi folyóiratot is indítottak, a The Tatlert (csevegő), «hogy Nagy-Britannia földjéről száműzzék a bűnt és a tudatlanságot». Az előfizetési felhívás hiteles értesülésekkel és megbízható levelezőkkel dicsekszik, bizonygatja a vállalat szükséges voltát, igéri, hogy mulattatni fogja a szépnemet s ingyen ajánlja fel az első számot, szóval: akárcsak ma írnák, olyan. Értesülései is pontosak: hiszen Steele egyúttal a kormány hivatalos lapjának a szerkesztője. Mikor azonban a whig-kormány megbukott, Steelet kitudták a Gazettetől, a Tatler nem kapott politikai híreket s azontúl tisztán erkölcsi fejtegetésekkel volt tele, a fényűzés, a párbaj és a szerencsejáték ellen, értekezésekkel a nevelésről, nyelvtisztaságról, vasárnapra vallásos elmélkedéseket közölt. 1711-ben The Spectator címmel átalakult napilappá, mely irodalmi kérdésekkel is foglalkozott s nem ritkán idézte példákúl a régi népköltészet hajtásait. Anna királyné alatt, mikor a politikai élet megint összebonyolódott, a lap megint átváltozott, The Guardian (Gyám) címmel őrködött a politikán; s hogy erre több tere legyen, később ketté is szakadt s lett belőle a politikai: The Englishman és az erkölcsös The Lover. 1715-ben ezek is végkép megszünnek, mikor Addison, aki közben maga is adott ki lapokat, első államtitkárrá lett.
Egyik épp olyan kapós volt, mint a másik; a Spectator naponkint tizennégyezer példányban kelt el. A közönség nem győzött betelni Steele velős magyarázataival s legkivált Addison virágokkal telehintett fejtegetéseivel. Ezek a lapok nevelték fel az angol olvasóközönséget.
Még nagyobb érdemük is van. Minthogy jóformán minden számot ők ketten írtak tele névtelenül, abban kerestek változatosságot, hogy más és más személyek mögé rejtőztek. Minden álnév novellisztikus alakká nő s ez alakok sorsáról egész kis regény folyik a lapokban. A Tatlerben eleven életet él Bickerstaff esquire, a Spectatornak egy szemfüles hírhordó a lelke, akinek barátjaival is megismerkedik a közönség, kiknek sorsáról a szerkesztők be is számolnak, mikor a lap megszűnik; a Gyám egy tapasztalt öreg úr, aki egy barátjának a gyermekeit oktatja az élet mindenféle dolgaiban. A közönség itt kedvelte meg a társadalmi és családi élet jeleneteit, melyek az angol népnek legkedvesebb olvasmányai.
Addison rá is vezette ezeket a regényeket az angol regény rendes útjára. A Spectator elmélkedéseiben megadta az erények és bűnök egész leltárát; leírta a kisértéssel kacérkodó nőket, szót emelt a kivágott ruhák és álarcos mulatságok ellen s aprólékos kifogásai közben megrajzolta eszményi képét az angol nőnek és hitvesnek, az angol regények e kedves és tiszteletreméltó alakjának. Éppen így megrajzolta a lelkiismeretes polgár és derék földbirtokos képét, az angol regények brit férfiának mintaképet. Taine azt mondja: «Nem kis dolog divatba hozni az erkölcsöt; Addison megtette». Nem kisebb dolog megkedveltetni az olvasást és ők ezt is megcselekedték. Azonfelül kicsíszolták a széppróza stilusát, moralizálásukkal és novellisztikus alakjaikkal utat törtek az erkölcsös regénynek, mely a legspeciálisabb műfaj az egész angol irodalomban.
5. Az első nagy regények. Swift és Defoe.
Az első elterjedtebb regények még a régi kalandos elbeszélésekre ütöttek. De csak külső formában. Annak a két e korbeli regénynek, melyet, legalább peadagógiai átdolgozásban és gyermekkorából, mindenki ismer, mélységes tartalma van, úgy, hogy ez a gyermekkori ismeretségünk merő félreismerés. Robinson a felnőttek számára is ugyancsak magvas olvasmány, Gullivert pedig politikai és társadalmi szatirának írta szerzője. Jonathan Swiftet (1667–1745) kitűnő életrajzírója, Walter Scott, nem is annyira írónak nézi, mint inkább politikusnak. Swift arra is termett, de szegénynek született s hogy megélhessen, titkárnak állott, előbb William Temple, azután Berkeley lord házában, jobbfajta cselédnek, aki az inasok asztalánál eszik, ódákat ír gazdája tiszteletére, kiadja annak munkáit s végzi az istentiszteletet. Végre, bár hitetlen volt, nagynehezen egy kis papsághoz jutott, az irek közt, akiket gyűlölt. Ránk maradt prédikációja a templomi szundikálók ellen, mutatja, milyen szatirákat szokott volt prédikálni. Mindent elkövetett, hogy bejusson a felsőházba s ámbár határozott jellem volt, mindig az uralkodó párthoz állt s lapjában, az Examinerben védelmezte a kormányt, noha támadónak született. Végre is egy irlandi decanatust vetettek oda néki. Nem csoda, ha ennyi nyomorúság és megaláztatás végre elvette az eszét. Egy sziget volt ebben a tenger keserűségben: szerelme Johnson Eszterhez, aki miatta nem ment férjhez s akit azzal keserített meg, hogy közben viszonyt szőtt egy más leánnyal, akihez pedig olyan verseket írt, hogy: «ha termetedet és éveidet ketté vághatnák, nem volna takarosabb nympha nálad» (Cadenus és Vanessa). Élete végén megőrült; hetekig nem aludt, egy évig nem szólt egy szót sem; utolsó szava ez volt: Megőrültem. Vagyonát őrültek-háza építésére hagyta.
Lelke olyan sivárrá lett ebben a küzdelemben, hogy csak egy érzése van: az utálat; egy hangja: a gúnyé; egy formája: a szatira. Ha a politikusokra gondol, viseletökből A politikai hazugság mesterségéről szóló értekezést vonja le. Az asszonyokról beszélve, öltözőszobájokat (The Ladys dressing-room), szépítőszereiket (The Progress of Beauty) és a gyógyszertári segédeszközök egész seregét írja le (A Love-poem from a Physician). Semmi sem ment utálatától. Verset ír tulajdon haláláról s kifigurázza barátait, akik meggyászolják. Szétfröccsenti utálatát az egész világra, vallásra, államra, társadalomra. Pap létére kifigurázza a vallásnak minden felekezetét. Nem csoda, ha nem akadt kormány, mely a Tale of a Tub (1704) íróját ki merte volna nevezni püspöki székre. Oly jellemző ez a szatira, hogy minden egyház felismerte benne a maga képét s oly kegyetlen, hogy egyik sincs benne csak valamivel is inkább kimélve, mint a másik.
Egy atya három gyermekének egy-egy ruhát hagyott azzal a kikötéssel, hogy a ruhát azon egyszerűen viseljék. De mikor a városba mentek, elcsavarta a fejöket három csábító fehér cseléd: Pénz, Rangné, Gőg. Péter nagy csalafintán bele is magyarázza a végrendeletbe a divatos vállrojtok, vitézkötések, lángszín selyem bélés engedelmét. A scholastikus Péter azután nagy örökséghez jut. Mylordnak hivatja magát s lenézi testvéreit. Ezek újra elővették a végrendeletet, áhítatosan szavát fogadták, kezdték lefejteni ruháikról a cifraságokat. Az anglikán Márton kimélte a szövetet és meghagyott egy pár sujtást. János, a puritán, minden ilyet leszaggatott s ruháját összetépte; rongyosságában aztán irigykedni kezdett Mártonra, hogy majd elment az esze. Beszédébe unos untalan beleszőtte a végrendelet szavait, a zsebe mindig tele volt kővel, hogy megdobálhassa a cégtáblák képeit, aztán összeszövetkezett Péterrel a Márton megfojtására, de mikor Pétert a rendőrség keresni kezdte, elpártolt tőle s leste az udvar kegyét.
Odáig ment Swift a gúny élvezetében s az emberek lenézésében, hogy úgy beszélt erről a könyvéről, mintha az államvallás védelmére volna írva. Pályáján nagy akadálya volt ez a mérges szatira; az irodalomban Steele és Addison tiszteletét es barátságát szerezte meg neki. Hatása nagy volt. Swift barátja, John Arbuthnot (1667–1735) e mese példájára írta politikai allegoriáját John Bullról (1713), mely név maig rajta maradt az angol népen. Swift világgyűlölete valósággal rendszerré nőtte ki magát. Az a könyv, mely annyi kacagást csendített meg mohó kis olvasói ajkán, Gulliver utazásai (1720–26) az undor és utálat teljes rendszere.
A kalandszerető Gulliver, a szegény matróz, a világtól való megundorodás egész iskoláját végig járja. A lilliputiak szigetének kacagtató kis állama hat hüvelyknyi lakóival, akik közül a legjobb kötéltáncosok lesznek államminiszterekké, Swift szemében Anglia képe volt, torzzá kicsinyítve, a presbitériánok mozgolódásai eltörpítve, az angol-francia háború – kicsinyítő üveg alatt. Az apró-cseprő államélet szigetéről Gulliver az óriások szigetére vetődik, Brobdingnagba. Ez a nép csupa hegytestű barmokból áll: értelmük nem nőtt hozzá testalkatukhoz, csak szenvedélyeik: óriásokhoz méltó módra érzékiek, kicsapongók és vadak. A törpe államocska után kacagtatók az érzékiségnek ezek a méretei, pedig ez a sziget is Anglia. Aztán egy levegőben úszó szigetre vetődik, hol senki sem törődik a közönséges élettel, mindenen a mathematika törvényei uralkodnak, a lakók egytől-egyig tudósok, – világos, hogy a királyi akadémia tagjai, akik a légürben lebegnek, nem tudni, hová. Még sem elég a nevetségből, még egy tartományt kell megismernünk, a Houyhnhmmok országát, a bölcs lovakét, akik lenézik az embert, aki csak a yahoohoz hasonlít, a sziget piszkos szörnyetegeihez, melyeket Swift az ember formájára ír le. Megvan bennök minden emberi szenvedély: a pukkadásig torkosak, marakodók, szeretik nézni a ragyogó köveket, valami mérges gyökeret szopogatnak, míg mámorukban a sárban fetrengenek. Nincs már hova menni; szegény Gulliver megundorodott már a politikai és társadalmi rendtől, az ember belső életétől, a tudománytól; látta, hogy az állatok is különbek az embernél, ez csak a legpiszkosabb dögökhöz hasonlatos. Mikor hazaér, az a tanulság vár rá, hogy az ember még ezeknél is utálatosabb. Nem állhatja feleségének és gyermekeinek a szagát s visszakivánkozik a lovak tiszta országába.
Igazán, csak a gyermekek olvashatják ezeket a leírásokat anélkül, hogy megundorodjanak az embertől és a világtól. Ami a felnőtteket kétségbeejti bennök, az nekik mulatság: hogy a huncut kis törpék és az otromba óriások szakasztott olyanok, mint az emberek.
Legfurcsább szörnyetegei is elevenek. Olyan részletességgel és annyira komolyan mond el mindent, hogy alig van író, aki ennyi valószínűséget tudna szerezni polgári történeteinek, olyan könnyen kormányozná hiszékenységünket, mint Swift. Egy-egy lehetetlenségből kiindulva, teljes realissággal halad tovább. Messze felülmúlja ebben mintaképét, a Cyrano Bergerac könyvét: Histoire comique des états et empire de la Lune. Stílusának ez az egyszerűség és keresetlen természetesség ad erőt, ez teszi oly metszővé gúnyját, de szárazzá is. Swift megnevettet, de maga nem nevet velünk. A sors azt a bosszut rótta rá, hogy aki megnevettette az egész emberiséget a világ aljas, gonosz és komikus apróságainak, az ember csenevész tudományának, kolosszális romlottságának és nevetséges esztelenségének a képeivel, maga mindezek miatt csak elkeseredést érzett, kétségbeesést és dühöt, ámbár maga írta, hogy a harag esztelenség, mert magunkon bünteti meg a mások hibáit. – Szerencséjök a gyermekeknek, hogy ennek a törpékről és óriásokról szóló mesének a mérge olyan csontos héjba van beleékelve, melyet nem törhet fel, csak a tapasztalat; s még nagyobb szerencséjök, hogy a felnőttek értetlensége a kezökbe juttatott egy második kalandos regényt is, melyet ha nem értenek is meg jobban szüleiknél, mindenesetre szívesebben olvasnak s amelyet minden komoly olvasó a munka és műveltség őszinte és költői dicsőítésének talál. Nem írhatta ezt a könyvet más, csak aki maga is lelkesült a civilizációért s szünet nélkül dolgozott. Daniel Foe (1661–1731) – mert csak később faragta a D. Foe-ből az előkelő Defoet – valósággal megtestesülése szorgos Robinsonjának. Hősének sincs több terve és szorgosabb keze, mint neki. Harmadfélszáz kisebb-nagyobb mű maradt utána, politikai meg közgazdasági értekezés, vegyest versekkel és regényekkel. Ott volt a Monmuth táborában és Orániai Vilmos seregében, mikor London felé masirozott, mintha nem is lett volna egyszerű harisnyakereskedő. Ha Spanyol- vagy Franciaországba vetődött, többet gondolt az államformákkal, mint boltjával; nem csoda, ha csődbe jutott. De tervben nem ismert hiányt. Egyik munkájában (Essay on projects) ő sürgeti először az országutak javítását, őrültek-háza építését, biztosító társulatok és takarékpénztárak alapítását s mindezeknek létrejöttében is bő része volt; később megírta a kereskedelem történetét. Amellett verset írt a király védelmére, akit ócsároltak idegen voltáért, mikor nincs a világnak zagyvább népfaja az angolnál (The true-born Englishman = A valóságos angol). Vilmos személyesen köszönte meg neki ezt a jó szolgálatot s akármikor jelent meg a palotában óriási parókája, mely alól kivillogott szúró szeme, rögtön megnyílt előtte a király ajtaja. «Ismerem a világ ragyogó oldalait épp úgy, mint kegyetlenségét; utam a börtön odujából a király szobájába vezetett. Elvesztettem vagyonomat jó nevemmel együtt, csakhogy megőrizzem becsületemet és elveimet – nem is bántam meg. Most szegényen és megvetetten élek, de én megvetem ezt a megvetést». Ő maga ezekbe a mondatokba foglalta össze életét. S a börtön épp oly igazság ebben, mint a király szobája. Mikor a dissenterek üldözésének idején, akikhez maga is tartozott, azt írta, hogy legegyszerűbben úgy bánhatni el velök, ha mindnyájokat kivégeztetik, pellengérre ítélték; de a nép elborította virággal annak környékét s naphosszat énekelte mellette versét, melyet a pellengérre írt. A Newgateban röpiratokon és szatirákon járt az esze s ott írta meg első számát a legelső reviewnek, melyben irodalmi kérdéseknek is tért nyitott; azután jobb keze volt a kormánynak az Anglia és Skótország közti unio összekovácsolásában, aminek történetét meg is írta. Másodszor is börtönbe került, mert a Hannover-ház örökösödési jogát védelmezte, de I. György alatt megint bizalmas embere lett a minisztériumnak.
Ennyi munkával is nehezen tudott megélni, úgy hogy jóformán szükségből kezdett regényeket írni, mindenfélét. Moll Flanders (1722), Colonel Jack (1722) és Roxana (1724) a kalandor és gézengúz-regények vegyülékei; mindegyik mélyre sülyedt emberek története, melyek azonban egytől-egyig erkölcsösen végződnek. Különösen tetszettek tengerjáró kalandos regényei; Singleton kapitány kalózkodása (1720) és Duncan Campbell kalandos élete (1720) meg Carleton kapitány visszaemlékezései (1728). Egypár regénye ma is kelendő, a családot illető iratai is: A házi nevelő (1719) és A vallásos család. Különösen egy fényes írói tulajdonság tünik szembe valamennyiben: az elhitetés művészete. Annyi komolysággal, olyan részletesen és hosszadalmasan ír le mindent, hogy a sok részletképből pontosan kialakul előttünk az egész s az az érzésünk, hogy mindezt csak az írhatja le ilyen pontosan, aki valósággal látta. Úgy írta le a londoni pestist, hogy dr. Mead bátran hivatkozott ezekre a megfigyelésekre; A gavallér emlékiratait úgy idézték, mint I. Károly korabeli kútforrást. Amit ő leír, szinte a látással ér föl. Ez a kiválósága teszi örökké azt a könyvét is, melyre csak nagynehezen találkozott kiadó, aki tíz font sterlingen megvegye s amely ma egyik legelterjedtebb könyve a világnak Amerikától Szent-Pétervárig és Arábiáig. Ez a könyv The life and surprising adventures of Robinson Crusoe; megjelent 1719-ben.
Nem csökkenti Defoe érdemét s nem emeli a könyv érdekességét, ha az irodalomtörténet kifürkészi, hogy a magva megtörtént eset, hogy egy Selkirk nevezetű makacs matrózt kapitánya csakugyan kitett Juan Fernandez szigetére, hol négy esztendőn át élt egyes-egyedül, míg Rogers kapitány meg nem mentette. Az eset meg volt írva Rogers és Cook utirajzaiban meg a Steele Englishmanjében, de egyikben sem volt kirajzolva az, ami Defoe könyvének a tárgya: az ember küzdelme a természettel. Defoe könyve a civilizáció története, regény formában. Robinson kicsiben elvégzi a civilizáció egész munkáját, magára hagyatottságában feltalálja úgyszólván az egész kulturát. Nem hiába akarja Rousseau Emilje ezt az egy könyvet adni minden gyermek kezébe olvasmányul. Defoe maga sem érte utól ezt a művét; leleményes feje nem talált többé hozzátenni valót, Robinson folytatásai puszta kalandok.
Minden olyan egyszerűen van elmondva, hogy átérezni minden helyzetet s ez a másik nyitja annak, hogy a könyv olyan érdekes és valószínű. Robinson fiatal szívének kaland- és szabadságvágyában, a veszély, megmenekülés és elhagyatottság láttára az érzések egész scáláját végig érezzük. Minden egyes találmánya és munkája az élete biztonsága révén is érdekel. Egymás mellett látva őt és Pénteket, latra vetjük az értelem és civilizáció értékét a műveletlenséggel szemben. Mikor hozzájok vetődnek a spanyol matrózok, átérezzük az emberi összetartozás érzését s látjuk nyomában a társadalmi rend kialakulását. Végül, hogy semmi ki ne maradjon, megjelenik egy bölcs pap, az erényes élet apostola. Philosophiai értekezés ez a művelődés történetéről s meg kell csodálnunk a Defoe művészetét, aki ezt természetesen tudta belevinni egy embernek az életébe s aki a legtisztább valószínűséggel rajzolt meg olyan érzéseket és gondolatokat, amelyekből a polgárosultság kellő közepén semmit sem tapasztalhatott magán.
A szülők, akik a gyermekek kezébe adták ezt a könyvet, nem értették sem mély tartalmát, sem finom művészetét s az ő segedelmük nélkül a gyermek szeme sem nyilhatik meg ezek iránt, legfeljebb ösztönük érez valamit. A gyermekek azért jól jártak: a világ egyik legérdekesebb könyvét kapták olvasmányul és jól járt Defoe, mert a felnőtteknél mohóbb és hálásabb közönséghez jutott. Jól jártunk mi is, mikor olyan könyvet adtunk gyermekeink kezébe, amelyből többet és hasznosabbat tanulhatnak, mint a mi példáinkból.2)
III. A POLGÁRSÁG EMELKEDÉSE.
1. Állambölcselők és közgazdák.
A Habeas Corpus és a Declaration of rights óta folyvást emelkedett a polgárság. A parlamenti háborúk során megerősödött, a gyarmatokban meggazdagodott; Locke elmélete az állam éltető erejévé tette. Tudatában is van erejének és féltékenyen őrzi jogait. Mikor a király ki akarja zárni a parlamentből Wilkest, amiért lapjában szóvá tette a trónbeszédet, négyszer választják meg újra s mikor a megvásárolt követek mégis kizárják, a felsőházban Chatham, az alsóban Burke kél ki ez önkény ellen, a londoni polgárság pedig felír a királyhoz, hogy ez a parlament nem képviseli a népet s így törvénytelen. Fel kellett azt oszlatni és befogadni belé Wilkest. Pedig Wilkes üres politikai kalandor volt, de éppen az mutatja a polgárság értelmét, hogy kitartott az elv mellett, ha ilyen egyénről volt is szó. Részt vett a küzdelemben az egész nemzet. A Public Advertiser nagy időközökben politikai leveleket adott közre a Wilkes esetről, Junius aláírással, melyek mind nagyobb feltünést keltettek. Elmés, csípős és fordulatos volt a levelek hangja, eleven a formájuk – kivált mikor az író Philo-Junius néven önmagával polemizálni kezdett, csakhogy ismételhesse és megerősíthesse nézeteit – meggyőzőek a fejtegetések, tiszteletreméltó írójuk bátorsága, mely akkor sem lohadt, mikor a lap kiadóját a király ellen írt levél miatt törvény elé állították. 1768 november 21-étől 1772 január 21-ikéig 69 levél látott napvilágot, később kötetbe gyüjtve is megjelentek. A könyv előszava azt mondja: «Hallgassatok meg, mikor arra intelek: sohase tűrjétek elszánt és szívós küzdelem nélkül, hogy alkotmányotokat megtámadják, akármilyen csekélységben is. Egyik eset a másikat vonja maga után. Felhalmozódnak és törvényekké válnak… Írjátok lelketekbe s véssétek bele gyermekeitek szívébe, hogy a sajtó szabadsága palladiuma az angol nép minden polgári, politikai és vallási jogának. A király hatalma s az előljáróké nem önkényes hatalom. Csak megbizottai az állammnak, nem tulajdonosai».
Nemcsak az angolokénak, minden alkotmánynak védelme a Június levélsorozata. Az angolok legnagyobb politikai írójuknak tartják e levelek szerzőjét s magánlevelek kézírásának, stilisztikai fordulatainak és felfogásának összevetéséből kinyomozták, hogy e vasálarc mögött a dublini születésű Sir Philipp Francis (1740–1818) rejtőzik, aki a hadügyi hivatalban nem bírván előre menni, 1774-ben átlépett a kalkuttai bírósághoz, 1781-ben visszatért Londonba s a Bath-rend lovagja lett. Ő mellette mások is küzdöttek az angol nép politikai szabadságaiért. Oly államtudósai voltak ennek a kornak, mint Burke, aki a választójog szabályozásában s a nyilt szavazásban kereste a parlament megtisztításának eszközeit s olyan szónokai, mint William Pitt, később Earl of Chatham (1708–1778), akinek cicerói beszédeit ma minden gimnazista ismeri Angliában, és Sheridan, aki a Byron szemében felülmúlta Foxot, Burket s korának minden szónokát.
A szabadság mellett támadnak szószólói a jólétnek is. Adam Smith (1723–1790), az erkölcstan és logika tanára Glasgowban, értekezést ír a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Oly korban, mely csak az arany és ezüst felhalmozásában kereste a gazdagságot s mindent elkövetett, hogy ami máshol olcsón terem, azt az ország sorompóinál drágává tegye: Smith a szabad kereskedés hasznosságát hirdette s azt, hogy a jólétnek egyedüli forrása, minden értéknek teremtője: a munka. Tanításai, amint azokat Cobden Richárd tovább fejlesztette s Malthus kiegészítette, ma az útfélen röpködő szárnyas igék; de hogy azzá lettek és ma is azok, éppen az a bizonyság igazságuk mellett.
2. Az erkölcsös és szatirikus regény.
Megnövekedett erkölcsi és anyagi erejével a polgárság lett a nemzet magva. Ebben a rétegben csirázott a jövő. A főurak életét a gyarmatokból beözönlő kincsek hallatlanul színessé és fesletté teszik s oly elkeseredetté a szegény népet, hogy félős az utcákon járni a rablók és gyilkosok miatt. E két véglet közt a polgárság munkás, vallásos és erkölcsös. Belőlük kerül ki az olvasóközönség, nekik és róluk írnak az írók. A regény, mint eleinte mindenütt, itt is demokrata s itt annak is marad, formában, tartalomban egyaránt; a köznapi élet prózáját választja nyelvül; a mindennapi életet rajzolja és a tömeg embereit. A tapasztalás és megfigyelés eszközeivel dolgozik; érdeme a józanság és élethűség. Itt mindig is ezen az úton marad a regény, mert e tulajdonságok a nemzeti jellem alapvonásai. A közönségnek maig is azok a könyvek tetszenek legjobban, melyek nem zaklatják föl a szenvedélyt és képzeletet, hanem meghagyják olvasóikat a maguk világában. Szeretnek gyönyörködni a maguk erényeiben s elítélik a főurak paráznaságait. Az írók tehát erényt prédikálnak és kigunyolják az erkölcstelenséget. Megterem a polgári élet józan és élethű rajza, a nem regényes regény: az erkölcsös és szatirikus.
Az erkölcsös regény megteremtője Samuel Richardson (1689–1761), maga is egyszerű polgárember volt; szedőségen kezdte, azután meggazdagodott és nyomdát nyitott. Nyugodt kedélyű, megelégedett ember s meghiggadt, ötven éves, mikor első regényét írja. A címe: Pamela, vagy az erény jutalma. Pamela erényes cselédleány, aki addig áll ellent lord-gazdája kísértéseinek, míg az, meghatottan ekkora lelki nagyságtól, a VIII. kötet végén feleségül veszi. Richardson elmondja egyik levelében, hogy hallotta ezt az esetet s alkalmasnak találta arra, hogy a fiatalságnak megmutassa az erény hasznos voltát. A második regényben (Clarissa, 1748) Harlow Clarissát kedve ellen erőltetik férjhez pénzvágyó szülői, mire ő régi lovagjához, az elmés, csélcsap Lovelacehoz menekül, aki hosszas ellenállás után, altató segítségével zsákmányául ejti. Clarissa meghal bánatában; egy rokona megöli Lovelacet, aki bűnbánón hal meg. Tanulság: Ne erőszakoskodjatok gyermekeitek szívén, szülék; leányok, ne hallgassatok a mézes-mázos beszédre; csábítók, meglakoltok ám! – Végül megírta az erényes férfi és nő jellemrajzát Sir Charles Grandisonban (1753) és szerelmesében, Poretta Clementinában, aki inkább zárdában hervad el, mintsem protestáns férj neje legyen. Nem hiába volt a regény első címe The good man: Grandison valósággal a jóság tökéletes automatája. Ennyi erényt már a puritán közönség is megsokallott. De Richardson a tanulság kedvéért írt s ezt be is vallotta a Pamela előszavában. Szerencsére a sivár oktatáson kívül van ezekben a munkákban egyéb is. Megdöbbentőn terjedelmesek ugyan s a levélalak, melyről Richardson nem tud letenni, hamar válik unalmassá, de szerkezetök olyan kitünő, hogy Diderot kész drámáknak nevezte e regényeket s a levél bizalmas formája annyi finom részletrajzzal teszi elevenekké az alakokat, hogy nemcsak az író maga könnyezett sorsukon, hanem a közönség is. Smollett abban kereste e regények legfőbb érdemét, hogy az írásműveknek egészen új műformái. Kétféle értelemben is: mint erkölcsös- és mint levélregények. Hatásuk elér Voltaireig és Lessingig, másfelől Rousseau Nouvelle Heloiseáig.
Walter Scott azt írta Richardson életrajzában, hogy ő rántotta le a regénybeli mesés királyfiak merev álarcát s addig elburkolt arcukat ő árnyalta ki az élet színeivel. De azért alakjai még erkölcsi szabályok példái maradtak, akiket nem egyéniségük hajt, hanem az író vezet.
Az élet egész össze-visszaságát, rossznak és jónak egybetorlódását Henry Fielding (1707–1754) tudta először összebogozni alakjai lelkében. Ő nem egy csendes comptoir kis ablakán át nézte a világot; legaljáig ismerte az életet, minden szenvedélye végig szántott lelkén. Volt víg etoni diák s mikor a szegénység onnan elkergette, felcsapott színigazgatónak Londonban, aki könnyedén odavetett bohózatokkal kereste kenyerét, többek közt a Hüvelyk Matyi történetével. Azután jogot tanult a Templeben, közben röpiratokat és regényeket írt s mint békebíró halt meg. Az emberi természetnek majdnem minden vonása megvolt benne: jószívű a könnyelműségig, vidám a léhaságig. Mikor házassága és valami örökség révén vagyonhoz jut, három év alatt elveri; de azután is tökéletesen boldog, ha valamelyik lebujban egy darab húshoz jut vacsorára. A maga életét rajzolja Amelia (1752) c. regényében, mikor Amelia összekészíti szerény kis vacsorájukat s dobogó szívvel várja férje hazajöttét, az meg ezalatt újabb bánatot hoz a fejére. Ebben a regényben feleségét gyászolta el, akit lelkéből szeretett. Hónapokig együtt siratta szolgálójukkal, azután feleségül vette ezt. Természetes, hogy ez az ember nevetségeseknek találta a Richardson erénybábjait. Tulajdonképpen azért fogott tollat, hogy azokat kiparodizálja. Nem az erényt gúnyolta ki, csak az erényesség affektálását. Képmutatóknak tartotta a túlságosan erényes embereket s a Tom Jones Blifiljében megmutatta, mennyi gonoszságot takar az álszenteskedés. Gyönyörködik az emberi fonákságokban, jóízűen nevet rajtuk. Tom Jones kitöri a karját, Square maximákkal vigasztalja, hogy a gondolkodó ember egykedvűen tűri a fájdalmakat; beszédközben azonban megharapja a nyelvét s tüstént kiloccsan belőle egy pár káromkodás.
Ment volt minden mellékes céltól, pusztán az emberi természet rajzában találta kedvét s abban kereste az olvasóét. Tom Jones első fejezetében azt mondja: «Amit itt feltálalunk vendégeinknek, semmi egyéb, mint az emberi természet… A válogatósak, félős, azt vetik ez ellen, hogy ez közönséges és mindennapi; hiszen mi más a tartalma valamennyi regénynek, elbeszélésnek, színdarabnak és versnek, amelyek megtöltik a könyvesboltok kirakatait? De hány pompás eledelről kellene az epikureusnak lemondania, ha ezen a réven visszautasítana minden köznapit és közönségest, csak mert hasonló elnevezésű fogásokat a legutolsó lebujokban is találni. S csakugyan, az íróknál éppen olyan ritkán találni igazi emberi természetet, mint a boltokban valódi bayonnei sonkát és bolognai kolbászkákat». S hátrább (X. könyv. I. fej.) azt mondja az emberi jellemekről: «Okosnak sem tartom, ha angyali vagy ördögi alakok szerepelnek a költeményben, minthogy láttukra az embert hamarább aggodalom és szégyen fogja el, mintsem hogy példát venne róluk. De alapjában jó embereknél a hibák és vétkek annál szembeötlőbbek, mert kirínak erényeik közül s láthatjuk, hogy ezek a hibák mennyi bajba keverik e szeretetreméltó jellemeket».
Ezekben a sorokban Fielding maga jellemzi magát. S munkái pompásan megfelelnek elveinek. Abraham Adams a legderekabb alakja s Thackeray azt a regényét nézi legtöbbre, amelyben ez a becsületes pap, a wakefieldinek előképe, a főszemély: The Adventures of Joseph Andrews and of his friend Mister Abraham Adams s mennyi gyarlóságát ismerjük meg ennek is. Fielding nem teszi alakjait a jómód üvegburája alá; kiűzi őket az életbe, a kocsmák borgőzébe, az országutak szennyébe, nélkülözések és gyarlóságok közé; ott válik el, hogy milyenek. Mennyi ütleget kap az ő kedves lelence, Tom Jones, amíg elnyeri a Squire Western leányát. A realitás iránt való kitűnő érzéke révén vált Fielding a realista regény atyjává s a legnagyobb regényíróvá Dickens előtt. Regényeit ma is olvassák s egy pár erős neveletlenséget nem számítva, most is gyönyörűséggel.
A korszak hű képét adja ez emberöltőnek több más írója is, de az emberi léleknek ilyen pontos és könnyed rajzát nem találni sem Smollett, sem Sterne munkáiban. Tobias Smollett (1721–71) annyira a valószínűség után veti magát, hogy minden története egy-egy darab valóság; a nevek nála egytől-egyig álnevek, melyek őt magát leplezik. Roderick Randomja hajóorvos, mint ő volt s tengeri kalandjai és szerelmi története az író tulajdon életéből valók; az Előkelő hölgy emlékezései a Peregrine Pickleben épp ilyen hitelesek, lady Vane írta ezt a részt s vétette fel jó pénzért a kapós író regényébe. Humphrey Clinker útileveleit az ő saját skóciai útjának emlékei teszik elevenekké. Mindezen regényeiben s Fathom morális és Sir Lanncelot Greaves kalandos történeteiben is, frissebb és leleményben dúsabb elbeszélő Richardsonnál; a lélekrajz élethűségében nem messze marad Fielding mögött. De Fielding emberei szeretetreméltóbbak s jobbak is, bár a francia kritikusok már róla is azt mondják, hogy «a bő aratásból, melyet tele kézzel hoz, kifeledte a virágokat». Nyersek és illetlenek az ő emberei s erős és durva természetük annyi kalandon tombol át, amennyi, ha őket nem is, az olvasót bizonyára kimeríti. Nyers őszinteség dolgában közeli rokona Hogarth a maga reális rajzsorozataiban.
Finomabb elemző Laurence Sterne (1713–68). Egyszerű falusi lelkész, vérköpős beteg ember, akinek az élet csak egy gyönyörűséget engedett meg: a szemlélődést. Ebből aztán ki is vette a részét. Szeretetreméltó, meleg kedélyű író, akinek a közelében jól érezzük magunkat; azok az apró illetlenségek, melyeket itt-ott elkövet, a kor rovására mennek. Munkái nem is egyebek örökös megfigyelésnél; mind csupa ötlet és megjegyzés; az író elmésen társalog, szórakoztat és lebilincsel, de a regény áll, sőt alig indul meg. Tristram Shandyban a hős csak a harmadik kötetben jő világra s a hatodikban adják rá az első nadrágocskát. Ez lett volna a világ legterjedelmesebb életrajza, ha ebben a tempóban egyáltalán elkészülhetne. Lassúságán látszik, hogy a maga gyönyörűségére ír. Egy kissé mindig azok pártján van, akiken nevet s közel van hozzá, hogy hálás legyen azok iránt, akik másoknak egy mosolyt ajándékoznak. Minden alakja oly rokonszenves, mint Yorik, a lelkész, akiben magát rajzolta, de a legkedvesebb egyéniség könyveiben: az író maga s nincs okunk valami nagyon bánkódni azon, ha alakjai nem jutnak tőle szóhoz. Mint az embert, a természetet is úgy figyeli meg; az Érzelmes utazás (Yorik’s Sentimental Journey) címében ő faragta a rá nézve annyira jellemző szót: sentimental. Könyvében az út érzelmek közt vezet, amelyek Francia- és Olaszország természeti szépségeiből sarjadnak. Pompás apró hangulatképek, kis genreképekkel tarkítva. Ennek a könyvének vége is van, éppen mert csupa apró skizzekből áll, amelyek akárhol abbamaradhatnak.
Ezek az írók, Fieldinget kivéve, ma már csak nevek az irodalomtörténetben. De maradt fenn ebből a korból egy kis regény, mely ma is ott forog az olvasók kezén. Népszerűségre kiállja a versenyt Robinsonnal, érték dolgában a legkitűnőbb elbeszélés Dickens előtt. Oliver Goldsmith (1728–1774) regénye ez: A wakefieldi papról (The Vicar of W.).
Meséjét összefoghatni egy pár mondatban. Egy jámbor lelkész családja örömest veszi a fiatal földesúr látogatásait. Az úrfi elcsábítja a nagyobbik leányt, álpap előtt feleségül veszi, azután elhagyja. A leány testvérbátyjának egy indiai ezrednél szerez helyet s a szükséges pénzt ő hitelezi az apának. E réven azután az ellene támadó apát az adósok börtönébe juttatja s azalatt elraboltatja kisebbik leányát is, akit azonban a családnak egy régi szegény ismerőse megment. «Legyünk törhetlenek s a szerencse végre hozzánk hajol» – mondja az egyik fejezet címe, amelyben csakugyan jóra is fordul a csüggedetlen papnak és észretérő családjának a sorsa. Kiderül, hogy az élvhajhász úrfi esküvője Oliviával igazi házasság volt egyik cinkosa cseléből, aki e bűn tudójaként akart pénzelni az úrfitól; a kisebbik leány megmentőjéről kiviláglik, hogy a csábítónak nagybátyja, dúsgazdag baronet, aki most feleségül veszi a leányt s kiváltja ipát a börtönből. Az Indiából hazajött fiú, kit a csábító börtönbe juttatott, mikor huga gyalázatáért párbajban akart bosszut állni, elveszi régi szerelmesét, az úrfi mátkáját.
E kis mesében sok a képtelenség; de az író maga azt mondja rövid előszavában: «Lehet a könyv mulattató, ha sok hibája van is és lehet unalmas egyetlen képtelenség nélkül». Az egész úgy van összeállítva, hogy az erkölcsi intelem és tanluság minél hatásosabb legyen. Minden fejezetnek megvan a maga tanulsága. Mikor az úrfi jövedelmező állások ürügye alatt a leányokat Londonba szeretné csalogatni, de terve szerencsére füstbe megy, Goldsmith előre azzal az axiomával kereszteli meg e fejezetet: «Látszólagos balesetek valóságos áldások lehetnek». Ilyen erkölcsi axiomákkal szolgál valamennyi szakasz. A párbeszédekbe is vitatkozások vannak szőve az angol szabadságról, az irodalomról, a börtönökről, a törvényekről, melyek büntetni akarnak, nem javítani. Maguk az alakok erkölcsi mintaképek. A családfő azt tartja, hogy a becsületes ember tartozik honának hasznot hajtani, derék emberek felnevelésével; ezért házasodott meg. Hitvesét úgy választotta ki, mint ez az esketőruháját, nem a külcsínnal, hanem jóságával gondolva. Felesége jó gazdasszony, gondos anya; ő a ház feje; ő szeleteli fel a húst, közben elmondja minden tál históriáját. A gyermekek az ő szemükben a hazának adott ajándékok, akiknek kötelességök szüléiket ebéd után énekkel vidítani; a fiúk a gazdaságban segítenek. Az apa maga «a világ három legnagyobb hivatását egyesíti: lelkész, férj és családapa». Még pedig milyen férj! Előre megírta s berámázva a kandallón tartja neje sírversét. Apának is ilyen: ha marka üres, bő tanácscsal ereszti világgá nagyobbik fiát. Életének minden percében lelkész. Midőn megtudja, hogy leányát megszöktették, elátkozza a csábítót. «Bocsásson meg az ég nekem s neki, amiért ezt tettem», teszi hozzá nyomban. Mikor a börtönbe hurcolják, megdorgálja azokat, akik ki akarnák szabadítni; a tömlöcben vallásos tanításokat tart rabtársainak. Jámborsága néha majdnem túlságos, de mindig őszinte. A lelkész és polgár tökéletes mintaképe az öreg Primrose, akiben atyját rajzolta Goldsmith. Goethe lelkesülve beszél ez alakról s e csöndes, elégedett életről a Dichtung und Wahrheitban.
Ez a regény mintája minden későbbi angol regénynek. Az erős erkölcsös érzés, az elvetemült gazemberek s a derék, vallásos, tűrő jók, szerencsétlenségeik, türelmök és diadaluk meg van minden angol regényben. Goldsmith jellemzési módja is átszállott utódaira. Az angol józanság, a pontos megfigyelés jut itt szóhoz, hogy divatba hozza az élethű realizmust.
Hányt-vetett életén át, mely szinte a Primrose György életére emlékeztet, Goldsmith mindennel megpróbálkozott: de színdarabjai megbuktak, görög, római és angol történelme nem keltett figyelmet, természetrajza befejezetlen maradt. Két költeménye (The traveller, The deserted village) komoly becsű munka, de egymagukban nem szereztek volna hírt írójuknak. Mint Manon Lescaut története a Prevost abbéét, úgy tartja fenn az ő nevét kis regénye, mely hű képe az angol népnek, mintája az angol családnak, dicsérete az angol erkölcsnek.
Az angol regény, éppen mert tulajdonságai a nemzeti jellemből sarjadtak, mindig az maradt, ami akkor volt: nem fordult el sem a köznapi élettől, sem a józanságtól, sem az erkölcstől.
Külföldön a regény útja kettészakad; az egyik a külső világ megfigyelése, az életviszonyok vizsgálata felé halad s a naturalismus révében köt ki; a másik a belső emberbe fúrja bele magát, lélektani eszközökkel dolgozik s az analysisben leli gyönyörűségét. Mindegyik utat keresztezik a tudományok és eszmeáramlatok, a regényíró lélekbúvár és szociológus, történetíró vagy az erkölcsök kritikusa, a regény pedig a korszak encyklopaediája. Ezek az utak Angliában nem szakadnak úgy külön, mint egyebütt.
Az író levetheti a mindennapi élet zubbonyát, fürkészhet kivételes jelenségeket, lehet világfelfogásában arisztokrata s ha kedve tartja, a képzelet lovagja, mindez csak egyéniségét jellemzi, nem a műfajt.
A külső és belső élet rajza egybefonódik náluk s jórészt ennek köszönhetik íróik, hogy hírnevüket nem sodorják el a korszellem változó divatai. A régi classikus regények nem kopnak ki a könyvtárakból a regényírás classicus századában sem, melyben az angol közönség Scott, Dickens, Thackeray műveiben gyönyörködhetik.
3. A polgári színmű és a bohózat. – Garrick.
A színházaknak ugyanaz a közönségük volt, mint a regényeknek s e közönségnek ugyanaz volt az ízlése itt is. A színmű tehát hasonló lett a divatos regényekhez, csak a színműírók tehetsége maradt messze a regényíróké mögött. A főurakat a színpadról is kiszorítja a polgárság. Beszédükről lepattog a rím és rhythmus fénye, a francia drámák eleganciája veszendőbe megy. Megbomlik a szabályos alaprajz; kuszán van odatoldva egy-egy részlet itt is, ott is, mint a polgári házaknál. A rend iránti ízlés kivész; a cselekmény kedve szerint szökellhet ide-oda. Ez emberek lelkének nincsenek mélységei; a darabok csupa felpuffasztott napi hírek, melyek szembe állítják a bűnt és az erényt, akárcsak a Steele és Addison kritikái.
Egy fiatal embert rávesz egy csábító asszony, hogy lopja meg gazdáját, egy gazdag boltost. Azután megöleti vele nagybátyját, hogy gazdag örökséghez jusson. Egyszerre minden kiderül s mind a kettőjüket kivégzik. Ez a kor legnépszerűbb színdarabja, George Lillo George Barnwellje. A city kereskedői esztendőkön át ide küldözték tanulóikat és segédjeiket, hogy megtanulják, mire vezet a hűtlenség és lopás. Szakasztott ilyen Lillónak (1693–1739) valamennyi darabja s a másoké is. Edward Moore (1712–57) A játékosban (The gamester) egy hamis játékos leálcázásával és bűnhődésével gyönyörködtette a közönséget. Nincs ezeknek az együgyű színdaraboknak egyéb érdemök, mint hogy Voltaire és Lessing ezek mintájára faragják ki a polgári drámát.
A vígjáték is erősen az élethez símul. Young Sam Foote (1720–1777), a kitünő színész és igazgató, a maga kis színháza számára csupa olyan bohózatot írt, amelyekben általánosan ismert személyek voltak kifigurázva. Sokan próbáltak szerencsét a vígjátékban, némelyek, mint Garrick és Goldsmith, a felsőbb komikum felé is igyekeztek. Igazi tehetség egyetlenegy akadt: Richard Brinsley Butler Sheridan (1751–1816), akinek atyja is színigazgató volt; ő maga színműírói sikerekről álmodott, míg később kitünő parlamenti szónok lett s Cornwall főadószedője. De azért holtáig vidám legény maradt, tele adóssággal, úgy is halt meg, a végrehajtóval halálos ágya mellett. Meséiben nem sok az eredetiség; ha visszafizetné, amivel a régi angol drámaírókon kívül Molièrenek és Kotzebuenak is tartozik, egy árva jelenete sem maradna éppen. Mégis nagy tehetség; lobogó jókedve, röpködő élcei, kedves dévajsága, a frissen surranó cselekmény, mulatságos helyzeteivel és eleven, talpraesett alakjaival Beaumarchaishoz teszik hasonlóvá egyéniségét, természetesen ennek történelmi jelentősége nélkül. The Rivals, St. Patrick’s Day, The Duenna voltak első darabjai. Legnagyobb sikert a School for Scandal aratott. Mint Tom Jones és Blifil, úgy áll itt szemben a két Surface testvér. A kisebbik csupa derékség, a nagyobbik merő képmutatás; egy második Tartuffe, a tisztességnek csak látszatára ügyel, de lelkiismeretes annyira, amennyire előmenetele megkívánja. Viszonyt sző gyámjának a feleségével s öccséről hírleli ezt. Az nyiltságában mindent kitálal, de azután össze is békíti a házaspárt. Örökre élő alakok ezek s velök együtt Sir Anthony és Mister Malaprop a The Rivalsban. A legelevenebb mégis Puff, a darabgyártó és színházi kritikus, a pózoló reklámhős, a Kritikus vagy egy tragédia-próba című darabban (The Critic, or a Tragedy Rehearsed), melyet Cumberland szörnyű tragédiái ellen írt, mint Buckingham Dryden ellen a magáét. Shakespeare óta nem látott az angol színpad ilyen vérbő és mozgékony embereket; a vígjátékban maig sem akadt ott párjok. – Sheridan nélkül merő sivárság lett volna az angol színpad élete, ha éppen ez időtájt fel nem támad maga Shakespeare. E kor első színésze, David Garrick (1716–79) huszonöt Shakespeare-szerepet játszott; igaz, hogy nagyrészt a maga átdolgozásában, elferdítve. Ő rendezte az első nagy Shakespeare-ünnepeket Londonban és Stratfordban, ő gyüjtött Shakespeare első szobrára. Megérdemli, hogy ott feküdjék a Westminsterben, Shakespeare szobra alatt – Heine szavai szerint: «mint a hű kutya gazdája lábai előtt». Ekkor kezdődik Shakespeare elmúlhatatlan uralma a színpadon.
4. Aesthetikai elméletek; a kritika. Johnson Sámuel.
A regény és a színdarab új útra tértek, de az új iránynak még nem akadt aesthetikusa. A kritika codexe még Pope és Dryden tanácsaival volt tele. A messzebb néző moralista gondolkodók meg a művészi gyönyörűség eredete körül puhatolóztak, rendesen közös forrását keresve a szépnek az erénnyel, mint Francis Hutcheson (1694–1746). Mások, Gerard es Home, atomokra darabolják az emberi lelket s ilyen parányaiban keresik a szépség egyes árnyalatainak fészkét, mint ahogy Gall és Lavater a koponyának külön-külön dudorodásába szállásoltak el minden egyes tehetséget. A szerencsésebb elmélkedők is szűk elméletekbe rekednek. Addison a fenségesről értekezik; Burke a fenségesnek és szépnek a gyökere után az önfentartás és társulási ösztön rétegéig ás le; szerinte: ami az elsőt megfélemlíti, hatalmasnak és vészhozónak tetszik, vagyis fenségesnek; ami az utóbbit kielégíti, kellemes és gyönyörködtető s ez a szép. William Hogarth, a szépséget a maga művészetében analysálva, úgy találja, hogy az: egység a változatosságban, aminek egyszerű példája és jelképe a hullámvonal.
E gyakorlati tanácsok és lélektani találgatások közt jelenik meg az első igazi műbíró, Samuel Johnson (1709–84). Apjának lichfieldi kis könyvesboltjában nőtt fel, azután az egyetemre ment, ahonnan szegénysége miatt nemsokára kimaradt. Hogy megélhessen, elvett egy csúnya vén asszonyt s hozományából iskolát nyitott szülőföldjén. De mindössze három tanítványa akadt; görvély elrútította arca, folyvást hunyorgó gyönge szeme, gorombasága, böfögő beszédje visszariasztottak tőle mindenkit. Nagynehezen bejutott a Gentlemen’s Magazine szerkesztőségébe; volt tanítványa, Garrick, előadta szomorújátékát, Irenet, de az megbukott; Juvenalist utánzó költeményei Londonról meg Az ember vágyainak hiábavalóságáról ráfordították Pope figyelmét, aki főiskolai minősítvényt szerzett neki; Addison mintájára indított két lapja, a The Rambler és a The Idler, egymásután megszűntek s ennyi kisérlet és igyekvés után is szegény volt; hogy anyját eltemettethesse, hét nap alatt tákolt össze egy regényt Rasselas abissziniai királyfi vándorlásairól, aki végtére visszatér a boldogság völgyébe.
Szépirodalmi munkái egytől-egyig ódivatúak, de mikor kalandos életű barátjának, Savage Richardnak életrajzát adta ki, a nyelv tökéletessége, irodalmi ismereteinek gazdagsága, világos fejtegetései és tiszta irodalmi ítélete egyszerre Pope tekintélyének örökösévé tették. Kávézó helyén körülte seregeltek az írók. Egy piperkőc skót jogász, valami Boswell, úgy sarkához nőtt, mint Goetheéhez Eckermann. Húsz éven át járt be Edinburghból Londonba, csakhogy megfigyelhesse Johnson életét, roskatag kis házában a kereskedők során, amelyben annyi ágrólszakadtnak adott födelet, amennyi csak elfért alatta. E gyönge tehetségű ember könyve éppen bőbeszédűségénél fogva igen érdekes. Az egész ország magasztalta Johnson nevét és tudományát. A könyvkiadók őt kérték fel az angol nyelv nagy szótárának megszerkesztésére. Hét esztendeig dolgozott ezen a művén. Etymológiája nem szerencsés ugyan s meghatározásaiba belekeverte minden indulatát – így pl. az évdíjról azt mondja, hogy az ellenszolgáltatás nélkül húzott tartásdíj, melyért a kormány bérencei eladják a hazát – de mikor megjelent, mégis olyan lelkes fogadtatásban volt része, mely effajta könyvnél példátlan. A kormány évdíjat adott Johnsonnak s még 1855-ben is, száz esztendővel a szótár megjelenése után, a parlament évdíjat szavazott meg két szegény rokonának; a kérvény, melyet Macaulay, Carlyle, Dickens, Thackeray, Disraeli is aláírtak, azt mondja a szótárról: «Az a szótár, mely egy szegényes fenyőfa-pulpituson készült, büszkesége az egész angol nemzetnek. S nem csupán philológiai tekintetben. Ez a szótár kiváló módon architektonikus; tervének massziv biztosságára, a kivitel férfias correctségére és hűségére nézve, lángeszű felfogás, értelem és jellembeli kiválóság dolgában alig van ehhez fogható könyv; a maga nemében a Szent Pál kathedrálishoz hasonlatos».
Irodalmi jártassága és ítélete még jobban szembetűnik az angol költők életrajzgyűjteményében (Lives of the most eminents English Poets), mely a régebbi költőknek Cowleynél kezdődő új kiadásához készült. A pár ívre tervezett munka Johnson tudományától tíz kis kötetre duzzadt. Életrajzai élvezetesek, az egyes írók s az egész irodalom fejlődésének feltüntetése mesteri. Ízlése ósdi, mint a legtöbb irodalomtörténetíróé. Popeot tartotta a legnagyobb költőnek, Drydenben a nyelv kifinomítóját tisztelte; többre nézte az erkölcsös és finom Addisont Shakespearenél, akinek természetességét, elütő és színes jellemeit s ízlését, mely csak a cselekmény egységére ügyelt, magasztalja ugyan kiadása előszavában, de nem foghatja meg, hogy oly kevés erkölcsi leckét adott, nem egyszer ok nélkül feláldozta az erényt, kellő indokolás nélkül zúdította le a katastrophát. A maga korabeli írók közül Richardsont méltányolta; közbenjárt a Wakefieldi pap kiadása dolgában; a Percy ó-angol balladagyűjteményéről kicsinyléssel beszélt s Ossian énekeiben is azt becsülte legkevesebbre, ami azokban legtöbbet ér: a természetes, eredeti, népies hangot.
Ítéletein sokat változtatott a kor, de meghagyta azt az érdemét, hogy ő az első komoly irodalomtörténetíró s az első igazi kritikus, bár iránya és ízlése még életében lejárta magát. A balladák és Ossian magukhoz hódítják az írókat. Young arra biztatja a költőket, hogy dobják el a szabályok mankóit, álljanak a maguk lábára, nézzenek Shakespearere, aki csak két könyvből tanult: a természetből és az emberből. Hugh Blair 1783-ban azt hirdeti, hogy a költészet a szenvedély és képzelet beszéde, melyben az író egyénisége jut szóhoz, melynek fő célja a jellemfestés, mintaképe pedig Homeros (Lectures on rhetoric and belles lettres).
S mikor ezek a könyvek megjelennek, már mindenfelé olvassák a Percy összegyűjtötte ó-angol balladákat, melyekből először csendül bele a nép hangja az angol irodalomba s már él és a mezőn az aratókkal együtt énekli a skót népdalokat Burns, a népies irány legnagyobb mestere.
5. A népies költészet. Burns.
Thomas Percy püspök félénk és óvatos előszóval adta közre ballada-gyűjteményét, 1765-ben, The reliques of ancient English Poetry. Szinte bocsánatot kér, amért ezeket az egyszerű és igénytelen verseket összeszedte; csak halványan villan át fején a gondolat, hogy ezeknek a költőknek, akik gyér hallgatóság tetszéseért daloltak, érdemök nagyobb lehet a tanult és kiművelt költőkénél. Féltében műdalokat is soroz e népi versek közé s nem vehetni ki, hogy teljes értékök szerint becsülte volna e maga kedvére gyűjtött népénekeket, e szűkszavú, homályos, hézagos, drámai és tragikai népballadákat, melyek e műfaj örök mintái, melyekről Arany is példát vett. A gyűjtemény termékenyítőn hatott nemcsak az angol, hanem az egész európai költészetre. A vándor költői tárgyak, megszokott kölcsönzések helyébe nemzeti tárgyak, események, szokások lépnek, melyeken a régi kor s a népi képzelet hit- és világnézetének zománca csillogott; hatalmas szenvedélyek mellett naiv érzések s mint a népköltészetben mindig, a föllengző műköltészettel szemben bizonyos józanság, realizmus érzett; a szerkezet egységes világossága együtt járt a természetes jellemekkel, az egyszerű nyelvvel, naiv hanggal; a szobai költészet helyébe a mezők szabad levegője áradt. Percy példáját követte a németeknél Herder, Stimmen der Völker gyűjteményével, mely minden nép énekeiből közöl fordításokat, sokat Percy után (1778); e példákra jött létre nálunk Erdélyi népköltési gyűjteménye s Krizáé, segítve nálunk is a költészet népies, nemzeti megújhodását.
Percy gyűjteményénél akkoriban még nagyobb hatása volt írókra és közönségre egyaránt egy öt évvel előbb megjelent gyűjteménynek, melyben egy fiatal skót theológus, Macpherson Jakab, tizenöt elbeszélő éneket adott ki e címen: Töredékek a régi költészetből. Ossiant, e borongós költemények szerzőjét, Blair Hugo fölébe tette Homerosnak; egy pár év alatt egész Német-, Olasz- és Franciaország ismerte és rajongott érte, Goethe Wertherének a szívéből is «kiszorította Homerost», nálunk Petőfi együtt emlegette a mult idők e két nagy költőjét; Arany is, abban az időben, mikor mi is olyanok voltunk, mint Kaledonia népe: «Enyésző nép, ki méla kedvvel Multján borong»… Elképzelhetni, mekkora volt e könyv hatása megjelenésekor. 1765-ben megjelentek Ossian összes művei. A roppant siker támadókat is szült: a franciák ráfogták Ossian énekeire, hogy a Macpherson csinálmányai; de ez eredeti költeményei szerint gyöngébb tehetség volt, hogysem ez énekek szerzője lehetne, a gael nyelvet pedig nem ismerte úgy, hogy arra hosszú angol költeményeket fordíthatott volna. E költemények tartalma ősrégi korra vall; képzeletből azt nem restituálhatta így költő: fejedelmek kelnek bajra egy tehénért; a király a tenger partján vendégeskedik; házasságnak, későbbkori kulturának semmi nyoma. Olyan naivak és egyszerűek nyelvben meg érzésben ez énekek, akár Homeroséi, de Ossian inkább hat a szívre, Homeros a képzeletre. Homer felségesen írja le a világot és az embert, Ossian mélyebbre férkőzik lelkébe; elegikusabb és erkölcsösebb. Az «allons dans le jardin!» jelszava idejében ez egyszerű és természetes világnak egyszerű és költői leírása minden szívet meghódított s mindenki oda hallgatott mikor
A lefolyt időknek bárdja Együtt beszél atyáival, Fejdelminkkel az őskorban.
Az írói cselfogásnak tartott kaledoniai énekek az egyszerűség és természetesség utánzása mellett divatba hozták a régiességgel való szédelgést is. Henry Ireland, egy agyafúrt fickó, Shakespeare-kéziratokat adogatott el hiszékeny atyjának, többek közt a Learét s egy addig ismeretlen – öngyártotta – darabot is, Vorrtygerne királyról, melyet elő is adtak. Egy nagy tehetséggel megáldott gyermek, Thomas Chatterton (1752–70), egy bristoli templomszolgának a fia, valami Rowley barát neve alatt adta ki költeményeit, mintha a templom régi levelesládájában bukkant volna rájok. A csalás, bármily ügyes volt is, hamarosan kiderült; a nagyravágyó gyermeket csalónak nézték; nyomorba jutott és megmérgezte magát, tizennyolc éves korában.
A balladák s a bárdok énekei azonban jobb és állandóbb hatással is voltak. Azon a napsugáron, mely ezekre sütött, zsendült föl az egyszerű, naiv népies költészet. A Thomson-féle természetleírásokat utánzóinál, Glover, Dyer, Falconet munkáiban átmelengette a belső természetesség. Szóhoz jutnak a lélek bensőbb hangulatai. A mélabús, beteges William Cowper (1731–1800), aki kétségbeesve és tébolyultan hal meg, szíve lágyságát szólaltatja meg szerelmes verseiben; boldogtalanságát panaszolja s hogy «rá nem ragyogott a szerencse csillaga». John Gilpin humoros balladájában a patkócsattogás népies ütemet ver ki s maga hosszú elmélkedő költeménye, melyben lady Austen kívánságára annak pamlagát énekli meg – ezért a vers címe A feladat vagy a pamlag (The Task or the Sopha) – semmiben sem üt az ósdi szószátyár tankölteményekre. Nem tudta megbocsátani Popenak, hogy kézművességgé alacsonyította a költészetet s egész erejéből rajta volt, hogy gondolatát egész mélységében, érzését forrtában fejezze ki. Szerepe inkább a Mózes szerepe volt, mint Józsuáé. «Megnyitotta a szolgaság házát, de nem jutott el az igéret földjére».
Azt a skót Robert Burns hódította meg. Általában Skócia a megújhodás földje. Ott soha sem hallgatott el a népdal: hajtásait maguk a költők gyűjtötték. Allan Ramsay (1686–1758) két ilyen kötetet adott ki (Teatable-Miscellany és Evergreen, 1724 és 25) s verseiben is a népdal eleven ritmusa lüktet. Robert Fergusson (1750–1774) is egyszerű és természetes. Az ő versein tanulta meg Burns, mint lehet művészivé emelni a skót népdal természetes érzéseit és egyszerű hangját. A földmíves tűzhelye c. versének hatása meg is érzik a Burns híres Szombat estvéjén.
Burnsnek az a jelentősége az angol irodalomban, ami nálunk a Petőfié és Aranyé; ott az ő lángesze avatta költőivé a népi élet jeleneteit, természetes érzelmeit és egyszerű hangját. Maga is földmíves volt; egy vertfalú kunyhóban született, mely pár nappal azután összeomlott, Doonholmban, 1759-ben, Schillerrel és Kazinczyval egy esztendőben. Apjának hét holdnyi bérlete volt s maga vitte gazdaságát, hét gyermekével. Robert alig is látott iskolát; olvasni is csak azt olvasta, ami könyv megvolt a falu kovácsánál, kihez lovaikat patkoltatni járt. Testvéreivel együtt cselédi sorban dolgozott egész nap, kivált mikor huszonkét éves korában rászakadt a család eltartása. Hasztalan próbált a nyomorúság elől odább-odább vándorolni; szántott és aratott mindazon folyók partján, melyeket verseiben említ. De az alkony rendesen csókokat hozott neki. Legszebb szerelmes verseit egy kis szolgálóleányhoz írta, a fiatalon meghalt Campbell Marihoz. Nem is illett volna hozzája más, hiszen maga is olyan szegény volt, hogy későbbi feleségét, Armour Jankát, apja, egy vén kőműves, évekig nem adta hozzá, noha már gyermekük is volt. Első költemény-kötetét is azért adta ki, hogy árán Jamaicába mehessen szerencsét próbálni (1786); s mikor bejárt Kilmarnockba a nyomdába, ebédje rendesen bablepény volt s két penny ára sör. A kiadás csak 20 font sterlinget hozott, de azonfelül baráti meghívást Edingburghba. A fővárosban a tüzes szemű, szép arcú athléta, magas csizmájában, szarvasbőr nadrágjában, a földmívesek kék zekéjében egyszerre ismert és ünnepelt emberré lett. «Bizonyos mennyiségű pudding és dicséret koronkint szívesen cserélődött ki az ő jelenlétének bűbájaért» – írja Carlyle. Mackenzie magasztaló cikket írt «az ayrshirei paraszt»-ról, versei hamarosan második kiadást értek s ez ötszáz font körül jövedelmezett. E pénz nagy részét anyjának és testvéreinek adta; a megmaradt részből síremléket állíttatott Fergussonnak, a többin földet bérelt Ellislandban, a Nith vize partján, Dumfrieshez közel, hová végre feleségestül költözött. De itt is nehezen boldogult, pedig családja szaporodott; négy fia született. Edinburghi pártfogóinak segítségével állás után nézett. Akózónak nevezték ki a vámhivatalnál 50, később 70 font évi fizetéssel. Ebben az állásban halt meg, harmincnyolc éves korában. Emlékét sírkápolna, festmények, három nagy életrajz, Currie, Walker, Lockhardt tollából s Carlylenak egy essay-je őrzi; mindezeknél inkább pedig saját költeményei.
Minden verstárgy neki és mindig szer a dalra. Juha belebonyolódik a pányvába s megful, nyomban versben gyászolja el; ekéje szétrontja egy mezei egér fészkét, vers lesz belőle, ott nyomban az eke mellett; estve, mikor hazamegy, hamarjában leírja emlékezetből. Erejének igazi nyitja abban van, hogy amilyen egyszerű és természetes, olyan költői is. Kiszánt egy százszorszépet; érzése és gondolata szárnyra kap s ilyen messze száll:
Így jár az egyszerű leány, Ki a mezők virága tán; Tőrbe csalja a szerelem Ártatlanúl, Míg mint te, törve, védtelen A porba hull. Így jár a dalnok is, szegény! Bolygván az élet tengerén, A jobb irányt és tájakat Nem ismeri, Vihar zudul, hullám dagad S őt elnyeli. Így jár számos derék, bizony, Kit szenvedések terhe nyom; Csel zaklatja, gőg kergeti, Erője fogy – Csupán az ég marad neki, Míg összerogy. Ki most e százszorszép felett Busongasz, ép így lesz veled, Már a nyomor ekéje dúl, Érezheted; Míg a barázda rád borúl, Ez végzeted! (Lévay ford.)
Nyelve olyan cikornyátlan, hogyha régi népdalokból sző be versébe egyes sorokat vagy szakokat, azok soha sem rínak ki az övéi közül. Dala mind rövid és formás, hamar megragad az emlékezetben; nem csoda, hogy ma is mindenfelé danolják.
Mester a nyugodt leírásban és az arcképfestésben is. A Víg koldusok (The Jolly Beggars) minden egyes alakja, a vén csavargó, aki féllábát a csatában hagyta, a zsebmetsző lotyó, a vándor üstfoldozó egytől-egyig mesteri rajzok. Másik nagyobb költeményében, a Tom o Shanterben, melyet Burns maga legtöbbre tartott s melyet Arany János fordított magyarra Kóbor Tamás címmel, a pityókos Tamás, szürke gebéje, a széljárta sötét vidék a boszorka-haddal, amint a bámuló legénynek utána zúdul s megtépázza lova farkát: a táj- és hangulatfestésnek valóságos példái s a boszorkánytáncban művészin keveredik össze a torz a félelmessel. Maga a kárvallott Tamás felesége is kész kép, noha nincs több mondva róla, mint hogy otthon ül:
Ránc homlokán, mint vész egen, S ápolja mérgét melegen! (Arany ford.)
A Szombat estve a kunyhóban épp oly teljes és hű rajza a skót földmíves családnak, mint a magyar háznak a Családi kör. Sok hasonlatosság is van a két család között, csakhogy a magyar szomorúbb s Arany leírása festőibb.
Külön kellene szólani Burns humoráról. A népmesék pajkos képzelete sem elevenebb és üdébb s természetesebb és egyszerűbb, mint az övé (például Árpa Jankóban).
Burns sokoldalú tehetségében két fővonás az állandóan uralkodó: tárgyai, képei természetessége, hangja földmívelő életéből sarjadnak s szorosan hozzásímulnak a természethez; közelebbről ezt a skót természet színezte, amit ő maga szerényen a skót balítéletek árjának nevezett. Ez a két jellemvonás csillan fel két honfitársában, az elbeszélő költeményeket szerző pásztorfiúban, James Hoggban (1770–1835) s a kőmíveslegény Allan Cullinghamban (1784–1842), ha sokkal halványabban is, mint ő benne. Burns szépségei megmutatták, hogy a Dryden és Pope szabályai nélkül is költővé lehet valaki, aki természetes érzéseit erővel bírja kifejezni, akárha a népdalok hangján is; az iskolák egyhangúak, a szentesített elméletek megölői a költészetnek, melynek megváltója minden új írónak új egyénisége és eredetisége. A szabályok összetörtek a XVIII. század végén s a XIX. század nem a szabályokat, hanem a költők egyéniségét tekinti fődolognak.