I. KÖNYV. A RENAISSANCE ÉS A REFORMÁCIÓ.

I. A RENAISSANCE.

1. A versköltészet.

Az angol irodalom a XVI. században éri meg első virágzásának korát. Kiforrt már az angol nyelv; prózáján John Wiclif (1320–84) le tudja fordítani a Vulgatát. A versből kikopik a francia szó; az erkölcsös John Gower (✝ 1408) bocsánatot kér tört franciaságáért: «de hiszen angol vagyok» – mondja s főművének, a Confessio amantisnak már csak a címe idegen. Chaucer egymásután levetkezi a francia és olasz hatást s a Canterbury Tales verseiben tiszta angol nyelven valódi angol embereket rajzol. A népballadák hőseiben testet öltöttek a szenvedélyek, a csöndesebb és szomorúbb érzések azonban még nem jutnak szóhoz. A Langland-féle vizióban megszólalt a józan angol gondolkodás, de meglehetősen bárdolatlanul.

Már egészen szállóigévé vált, hogy a renaissance fedezte fel a természetet és az embert. Az ember bensőségét, a lélek rejtelmeit, a szív édes gyötrődését és tiszta álmait, az elmélyedés és fölemelkedés útjait Angliával is a renaissance ismertette meg, olasz költők révén, csakúgy, mint a formák finomságait és változatosságát, a filigrán szonettet és a lágyan csengő stanzákat.

A XVI. század a hatalom és gazdagság áldásaival köszöntött be Angliába s ezek nyomában jár az ízlés fejlődése. Összetört a spanyolok nagy ármádája, Amerika és India felől kincsekkel megrakodva vitorláznak haza a hajók. Palotákkal díszítik Londont; kialakul a Tudor-stílus. A régi erkölcsökről azonban csak lassankint tesznek le. Az urak medvék és kutyák marakodásában találják mulatságukat, melynek végeztével halálra korbácsolják a megkötözött vadállatokat. A nép is ünnepélyeket rendez utcán és mezőkön; egymást éri a májusfa, aratás, juhnyírás, Szent Márton és Karácsony ünnepe; mind ittassággal végződik s megszakgatják a lányok koszorúit. Az ünnepélyek bőven termik a verseket; a mezőn a régi balladákat éneklik; az utcákon a céhek színjátékokat rendeznek a népnek. A régi vidám Anglia ez, «merry old England».

Az udvar erkölcsei sem finomabbak. A királynő indulatában arcul üti udvarhölgyeit és kegyencét. De ez a nyerseség nincs műveltség és fogékonyság híjján. A lovagok levetik a vértet és a két kézre való kardot s a könnyű selyem zeke alá oda gombolják Dante, Ariosto vagy Petrarca könyveit. Eredetiben olvassák a klasszikusokat a nők is, különös kedvvel a francia és olasz költőket. Ezeket utánozzák a költők.

Divatjukat múlják a száz öles allegorikus oktató költemények, amilyenekkel William Forrest (Pleasaunt Poesye of Princelie Practice; Gryselde the seconde) meg Thomas Sackville (Mirror of Magistrates) magasztalták az uralkodó erényeit meg a királyné báját s az angol történet kiválóságait, Hallásuk kifinomul a lélek elfojtott sóhajai, a szív halkabb dobogása iránt. Éppen mert az élet csupa erőszak és szilajság körültök, a költők megtanulják az élet hiábavalóságát, megismerik a bánatot, mélabút és lemondást.

Sir Thomas Wyatt (1503–42) kétszer kerül a Towerbe, mert bele van bonyolódva a Boleyn Anna pörébe, akihez fiatalon verseit pengette, kétszer nyeri vissza VIII. Henrik kegyét, hogy aztán a sors változandósága elől visszahúzódjék falusi jószágára, hol szatira-írással s a bűnbánati zsoltárok fordításával vigasztalja magát.

Barátja, Henry Howard, Surrey grófja (1516–1547), a király rokona, hőse háborúknak és harcjátékoknak, négyszer került börtönbe, mert bőjtben húst evett s gorombáskodott a királlyal, végre felségárulásért, fejével lakol. S ez a katona, aki börtönbe zárásakor perdöntő párbajra akar kelni s kész fegyvertelenül szembeszállni egy vértezett vitézzel, panaszos versekkel eseng a Fitzgerald tizenkét esztendős leánya előtt, olyan csábító Petrarca tiszta epedésének a példája. Mestere egészen megköti a kezét; nem mer olyat írni, amire annál nem lát példát. Geraldineje sokban a Laura mása, de az angyal-kép alatt már ott van a komoly, mély szerelmű, tiszta angol nőnek a képe.

Sir Philipp Sidney (1554–86), az ir alkirály fia, aki el akarta kísérni Draket az újvilágba s már bejárta az egész óvilágot; Párisban érte a Bertalan-éj, megfordult Magyarországon is, olvasta korának minden költőjét s jártas minden tudományban: egy lépést sem mer tenni Petrarca nélkül; úgyszólván a lába nyomaiba lép. Meg van nála a párja Petrarca minden finomságának, epedésének s mesterkéltségének is. Stellája (Devereux Penelope, Essex hercegének leánya), a testet öltött erény maga, a költő «lelkének fészke», vágyainak vezére; ajkai mézillatú rózsák, gyöngysort rejtő rubintok, arca hajnalodó ég. Sidney korának mintaképe: tökéletes lovag és humanista, kegyence a királynőnek, akinek tiszteletére írja ragyogó mascaradeját; korai és hősi halált hal. Hármajuk közül Wyatt a leggazdagabb versformákban, ő írja angolul az első szonettet és az első terzinákat; honvággyal tele spanyolországi elégiáiban megcsendíti az ottava rímát is, sőt megpróbálkozik egy újfajta verssel, mely a szótagoknak csak számát méri. Surreynek finomabb érzéke van a vers belső szerkezete iránt, nem hiába fordított az Aeneisből. A költői erőnek Sidney volt közülök a leglángolóbb csodálója. A Defence of Poesyban a legmagasabb tudománynak tartja a költészetet, mert a többi a világhoz vagy az emberekhez van kötve, ez új természetet s az élőknél hatalmasabb embereket teremthet a képzelet hatalma által. Ez a hatalom azonban egyiküknek sem jutott osztályrészül. Az ő napjuk még csak a rügyeket bontogatja.

A virágzás Edmund Spensernél (1552–99) borítja el a fát. Fiatalon Petrarcát fordítja, de aztán Ariostóhoz fordul s az ő példájára mintázza meg phantastikus lovagi eposzát. Huszonnyolc éves korában, mikor a cambridgei egyetemről Irországba megy lord Grey titkárának, két nagy eredeti munka tervét viszi megkezdve magával. Egyik a The Shepherd’s Calendar (Pásztorkalendárium, megjelent 1579), mely tizenkét eclogából áll, didaktikus tartalommal, klasszikus olasz divat szerint. Mindegyik egy-egy hónap nevét viseli. Szerelmi panaszokból, párbeszédekből, a királyné dicsőítéséből állanak az egyes énekek; kettőben a reformáció van szóvá téve s kiviláglik a költő puritán hajlandósága. Tizenkét esztendővel később jelent meg főmunkájának, a Tündérek királynőjének (The Faerie Queene) első három könyve, a királynőnek ajánlva. Spenser egész életén át dolgozott e művén, még sem készült el vele. Tizenkét könyvben az aristotelesi tizenkét erényt akarta megtestesíteni. Minden erény testet ölt egy lovagban, aki védelmezője s lesujtja a vele ellenkező bűnöket és gerjedelmeket.

Spenser tizenkét könyvre tervezte eposzát; s minden kész könyv 12 énekből áll. De csak a hat első könyv készült el teljesen, melyeknek a tiszta élet, a mértékletesség, a szűzi szerelem, a barátság, az igazságosság és lovagiasság személyesítői a hősei. A lovagok az aristotelesi 12 erény képviselői s Gloriana tündérkirálynő szolgái, aki a nemes becsvágy személyesítője. Mindegyikben szerepel a Glorianát kereső szerelmes Arthur király s az egésznek vége az lett volna, hogy elveszi a tündérkirálynőt.

Össze van itt halmozva az ó- és középkor képzeletének minden gazdagsága; a szépség pogány imádata és középkori jámborság; az Olympus istennői és szatirok mellett a lovag-romantika varázslatos barlangjai, sárkányaikkal és boszorkányaikkal egyetemben; Ariostóra emlékeztető lovagok és rózsaszín testű nymphák s hozzá tassói gyöngédség és keresztény tisztaság. Minden más munkája, szerlemi himnuszai, lakodalmi verse (Epithalamion), az Amorettik, a Pillangósors (Muiopotmos) mind csak önmagának a keresése. A lovagvilág és Tündérország az ő igazi hazája, akinek képzelete olyan eleven volt, hogy életet bírt adni az elvont erényeknek s olyan gyöngéd, hogy nem tépte össze a tündérnép pókháló várát, mikor belépett. Tündérekhez méltók érzései és színei. Szűzei nymphák és napsugarak leányai, akik pikkely-csónakon járnak a kék hullámok fölött s a tenger mosolyogva csókolja lábaik nyomát. Boldog költő ő, aki le tudta festeni az arany sápadt sajogását s a test rózsaszínű párázatát. A gyönyör kertjében ezüst hullámú forrást bugyogtat, partján meztelen fiúk játszadoznak. A csermely jáspis-medencébe gyűl. Madárdal és vízesés moraja szűrődik a levegőbe. Ott pihen rózsaágyon Akrasia, lankadtan, készen az édes bűnre, ezüst fátyolban, mely nem födi el testének vonalait s a rajta gyöngyöző verejték-harmatot. Ilyen képekkel gyönyörködtette Spenser a harcban kifáradt angolokat, akik nem győzték verseit kapkodni. A királyasszony birtokot ajándékozott neki kétszer is, de az elsőt vissza kellett adnia, a másodikat valami lázadáskor földúlták, házát elhamvasztották; sok kézirata s egy gyermeke is odaégett. Megtörten ment vissza Londonba, a hol nemsokára meghalt nyomorban és kegyvesztetten, mert egy tanulmányt írt Irland állapotáról, ami akkor is kényes téma volt. Utolsó, elvitathatlan birtoka: egy szöglet a Westminster Poet’s Cornerjében. Ő az allegorikus lovagi költészet utolsó vitéze. Hat esztendővel az ő halála után jelenik meg Cervantes ütött-kopott lovagja, Don Quijote, akiben a világ kikacagja a rozsdás lovagi erényeket. Spenser költészete azonban épen maradt; rózsái nem hervadtak el, nymphái nem vénültek meg. Az ő tündérligetében virított legszebben az angol nyelv és angol képzelet Shakespeare előtt. Dús, színes és zengő ez a berek, akármelyik percben beléje léphet Titánia. A Faerie Queen első könyvének megjelenése után négy esztendőre (1594) írja Shakespeare a Szent-Iván éji álmot.

2. A színjáték.

a) Eredete. Shakespeare elődei és kortársai.

A színjáték nem idegen mintára fejlett, hanem a maga erejéből, azért van, hogy e mellett a gyöngéd és erényes költészet mellett olyan izmos és megtermett a dráma. Ez az utcákon sarjadt ki, hol pünkösd hétfőjén és úrnapján végigdöcögtek a céhek hatkerekű szekerei. Tenyeres-talpas tréfákkal és vaskos ötletekkel fűszerezett egyszerű históriák termettek ezen a vándorló tákolmányon, amilyeneket a színjátszó iparosok fölértek ésszel s amelyek megrázták és megröhögtették az utca ácsorgó népét. Mindegyik kocsi zeneszóval jött, megállt az utcasarkon s ha Heródes meg Kaifás megszolgálta a maga két shillingjét, mentek tovább s jött utánok a másik kocsi. Az ember egy álló helyében végig nézhette a bibliai történeteket a világ teremtésétől Krisztus mennybemeneteléig és az utolsó ítéletig. Minden céh olyan jelenetet játszott, amely foglalkozásához talált: az ácsok Noé bárkájának építését, a hajósok és halászok a vízözönt, a szőlőmunkások a kánai menyegzőt, a pékek az utolsó vacsorát. Minthogy mindegyiket más céh játszotta, kereknek elég kerek volt mindenik jelenet, de belső csirázás nem zsibongott ezekben a mysteriumokban, a biblia készen adta a történetet és az alakokat. Az apostolok és szentek életét feltüntető miraculumokban (Miracle Plays) volt valamicske jellem- és sorsfordulat, de égi hatalom munkált bennök. Csak a bibliai jelenetek közé ékelt Interludesben, a moralitásokban (Moral Play) jutott szóhoz az ember belső küzdelme, az erények és bűnök allegorikus alakjaiban. Henry Medwallnak a XV. század végén az a szerencsés ötlete támad, hogy a főbűnök enyhébb álnevek alatt adják ki magukat: a Fösvénység Takarékosságnak, a Harag Férfiasságnak. Az allegoria leple alatt így venni észre egy-egy emberi mozdulatot.

Nemsokára egészen levetik ezt az erkölcsös mondásokkal tele himzett palástot, mely bő redőivel elburkolja a test életét. E beszélő fogalmak még megszólalnak Skelton színjátékaiban (Magnificence, 1515) s elhirdetik a reformált új hit igazságait John Bale (1495–1563) ír püspöknek isten parancsolatjairól, Keresztelő Jánosról, Krisztus megkísértetéséről szóló darabjaiban, melyekben a mysteriumok összeolvadnak a moralitásokkal. Ők fogadják a deszkadobogón az első hús és vér embert, az első angol királyt, aki meghódítja utódainak a színpadot: Bale János királyát (Kynge Johan). Ynglond vidua, a megszemélyesített Anglia, maga térdel elébe, oltalmát kérve a papok ellenében. A Lázadás azonban a Hizelgéssel, a Gazdagsággal, a Törvénytelen Hatalommal szövetkezik s együtt átok alá vetik Angliát. Bale protestáns dühében megszaggatja bő palástjukat s a darab közepén egyszerre Langton canterburyi érsek, toulousei Raymond, Pandolfo legatus s maga a pápa állnak a nézők előtt az iménti allegoriák csuhájában; széttépett köntöseiket senki sem foldozza össze többé s nem viselik azokat tovább az angol színdarabokban.

Az allegoriák átköltöznek az udvar mulatságaira, a hol sokáig élnek, mint jó alattvalók, akik térdet hajtanak őfelségeiknek; a Hold elsápad erényeik láttán s Vénus meghódol a királyné bájainak. Egy ízlésesebb korban, mikor Ben Jonson írja az ünnepi alkalmi játékokat és Shakespeare e játékok gyöngyét, a Szent-Iván éji álmot, az allegoriáknak szárnyaik nőnek, hogy mint nemtők és áldáshozó tündérek röpködjenek a palotában. Az elszállt allegoriák után a pőrén maradt moralitások is átvándoroltak a királyi udvarba, általános erkölcsi tanítás helyett politikai gúnyolódást véve ajkukra (Soties). VIII. Henriknek egy ötletes muzsikusa, John Heywood (1495–1565) volt a mestere az ilyen csúfolkodásnak. Hahotát keltő torznép őgyeleg az ő színpadán: a Szentháromság lábaujjával s más ilyen ereklyékkel csaklizó kolduló-barátok, lóvá tett férjek, hazugságban versengő fogadkozók. Van kacagás, mikor a versenyben az lesz a győztes, aki azt hazudja, hogy életében sem látott türelmetlen, zsémbes fehér személyt (The four P’s = A négy P., alakjai: Palmer, Pardoner, Poticary, Pedlar = zarándok, búcsúárús, patikáros, koldus). Vagy mikor az asszony férjét küldi el a papért, kit pástétomra vár, de mikor férjuram is hozzálátna a lakomához, elpáholják és otthagyják. Szegény eldöngetett már épp elhitetné magával, hogy ő kergette el amazokat, mikor eszébe ötlik, hogy jó lenne utánok nézni, hova lettek. (Johan the Husbond.) Mindennek politikai célzata volt a reformáció idején, de e mókákban Heywood megmintázta egy pár vígjátékfigurának a torsóját, amilyen ez a rászedett férj is, azóta annyi vígjáték-férjnek az őse.

Nemcsak az utcán és az udvarnál divatosak a színjátékok: a diákok Plautus és Terentius darabjait játsszák az iskolákban (Westminster-Play). Az etoni iskola érdemes vezetője, Udall Miklós (1506–66), 1540 körül angol darabot adat elő tanítványaival, melyet maga írt. Ez az első angol vígjáték, a címe Royster-Doyster, (kinyomtatták 1566-ban). Kérkedő hőse távoli rokona a Miles gloriosusnak s némiképen őse Falstaffnak. Nem valami épületesek ezek az első próbálkozások. John Still (1543–1608) püspök volt, darabját, a Gammer Gurton’s Needlet (Gurton néne varrótűje) a Christ’s College diákjai a királyné előtt játszották el, s ez a darab a körül forog, hogy az asszony nem leli varrótűjét, a keresésben felfordul az egész ház, gyanúba keverednek a szomszédok s végre el akarja nadrágolni a szolgáját, mikor keze ráakad a tűre, mely ott maradt a nadrág hátsó részében, mikor foltot vetettek rá vele.

Ezt a vidám komédiát szertartásossá téve és elfinomítva vezeti fel az udvar színpadára John Lyly (1554–1606). Holdbeli asszonyról (The Woman in the Moone), Endymionról, szerelmi átváltozásokról (Love’s Metamorphosis) szóló párbeszédes mesékkel – szinte látványos daraboknak lehetne nevezni – gyönyörködteti közönségét. Vontatott és bonyodalmas prózai regényének, az Euphuesnek körmönfont bőbeszédűsége, tudálékossága, nagyképű renyhesége valósággal orgiákat dőzsöl végig ezekben a színjátékokban, melyekben mintha a földiek örökölték volna az allegoriák fellengzését. Nagy Sándor bele van bolondulva Campaspéba, de lemond róla Apelles javára, mert ő nem élhet a szeretkezésnek, neki nagy feladatai vannak – s elindul Perzsia meghódítására (The Most excellent Comedie of Alexander, Campaspe and Diogenes). Aristoteles és Diogenes úgy feleselnek a darabban, mintha a philosophia csak a szószátyárság tudománya s a vitatkozás puszta nyelvelés volna. Nagy Sándor annyi szóvirággal búcsúzik, amennyivel beültethetné kertté Perzsia egész sivatagát. S így megy ez Lylynek minden darabjában. Galatheát és Phillidát atyáik fiúruhában járatják, attól való féltükben, hogy világszép leányaikra sor kerülhet az évenként Neptunnak tartozó hajadon-áldozatok közt. A két leány halálosan beleszeret egymásba, mindegyik abban a hitben, hogy a másik fiú. Itt csak az istenség segíthet, aki Phillidát csakugyan férfivá is változtatja. Az értelem minduntalan eltéved ebben az összevisszaságban és phrasis-erdőben. Az író, mintha maga is ráunna magára, prózai részekkel pihenteti ki versét – s azóta minden színműírónál fel-felüti fejét a próza –, de prózája csak olyan cikornyás és fanyar, akár a verse. Ez a cikornyás dagály, a léha euphuismus, megérzik ennek a kornak minden darabján s nem egyszer foltot ejt a Shakespeare nyelvén is, mikor úgy dobálja egymásra a hasonlatokat, hogy e garmadához képest «az Ossa egy bibircsó».

Ezekkel az első vígjáték-csirákkal egy időben pattannak ki az első tragédiák rügyei. A legelsőt 1560 után adták elő a Temple épületében. A címe: Gorboduc vagy Ferrex és Porrex; első három felvonását Thomas Norton (megh. 1584) írta, a végső kettőt Thomas Sackville (később lord Buckhurst, 1536–1608). Egész meséje ennyi: Gorboduc király megosztja országát két fia közt. Porrex az egésznek az ura akar lenni s meggyilkolja bátyját. Az anya kedvesebb fiáért megöleti Porrexet. Erre fellázad a nép s megöli az öreg királyt és feleségét. – Az ilyen országrendítő eseményekről, királyi hősökről s erről a vérszomjról nem is tesz le többé az angol dráma; első emberei: a Gorboducra visszamutató Leir, Julius Caesar, IV. és V. Henrik, később csupa shakespearei hősök. Azonfelül Gorboductól örökölték a későbbi tragédiák az ötfelvonásos beosztást s az ötös jambust, amelyet Shakespeare is használt.

Sackville még maga is hallotta Shakespeare jambusait; ez a legjobb bizonysága a fejlődés gyorsaságának. Szabadon és hirtelen fejlett ki az angol dráma, a vallás, erkölcs és illem korlátai nélkül, olyanformán, mint a görög. A vallásra nem kellett tekintettel lennie: a katholicizmus már elvesztette uralmát a lelkeken, a reformáció még nem jött el. Az erkölcs és ízlés sem korlátozta: láttuk ez emberek erkölcsét és szokásait. Az illem sem; a külvárosi deszkabódé sem adhat már több szabadságot, mint itt az udvar. Kelete is van: amint az első bódék felépülnek a városi nép számára, egyszerre tömérdek a közönség s megnő az írók száma. Igénytelen és egyszerű mulatság ez eleinte. Nem kíván itt mást senki, csak hogy pezsegjen az élet és mentől több legyen a látnivaló. A nézők naiv kedélyek, tüstént belemelegszenek a játékba s három dárda és két paizs láttára átjárja őket a háború minden izgalma. Könnyenhívők, kötélidegzetűek, akiket szórakoztat a gyilkosság; nem finnyásak a hullaszagra, hiszen az utcán is mindennap elvész egy pár emberélet. Ilyen a közönség.

Az írók pedig maguk is e közönség közül valók. Csodálatos keverékké forr bennök a nyers angolszász természettel a humanista műveltség. Nem hiába adják darabjaikat felváltva az udvarnál és a nép színházaiban: magukba szívják a műveltséget, de nem vetkezik le a faji darabosságot. Ben Jonson egy kőmíves mostohafia, de Magister Artium lett az oxfordi egyetemen; Marlowenak az apja csizmadia volt, Massingeré inas s amannak Faustja meglepő hasonlóságokat mutat a Goetheével, Massinger jellemvígjátéka, A new Way to pay old Debts (Új mód régi adósságok megfizetésére) olyan elmés meg mulatságos, hogy ma is meg-megjelenik az angol színpadokon. Sokan egyetemet jártak, mint George Peel (1558–1598), Robert Greene, Fletcher és Beaumont, de hamar odahagyták, hogy kenyér és kalandok után fussanak. Többnyire színésznek állnak, így Peel, Ben Jonson, Marlowe, Shakespeare, Thomas Heywood (1570–1650), Lodget (1558–1625) az apja ki is tagadja e miatt. Mert a színészeknek nincs nagy becsületök. A színházakat a külvárosokba szorítja a hatóság. A Rose Southwarkban áll, 1592 óta, Soderitchben a Courtain, nem messze tőle 1576 óta a Burbageé – itt fog először föllépni Shakespeare – s mikor leég és lebontják, ennek helyén épül a Globe, Shakespeare színháza. Csak úgy üthetnek tanyát a városban, ha valamelyik nagy úr pártfogásába fogadja őket. Kis kerek köpenyegben járnak, melyen pártfogójuk címere csillog. Jórészükben egy zálogházas uzsorás tartja a lelket, valami Henslowe, aki előlegeket ad nekik s zálogba veszi kézirataikat, melyeket aztán ő ad el a színházaknak. Az író hét-nyolc font sterlinget lát egy-egy darabja után; később, a Globe virágzása idején, húsz fontot. A kiadók nem fizetnek. Irnokaik loppal lejegyzik a párbeszédeket előadás alatt vagy megszerzik suttyomban a színészektől, hogy gazdájuk kalózkiadásban kiadhassa. Rengeteget kell hát írniok, hogy megélhessenek. John Heywoodnak kétszázhúsz darabjáról tudunk. Mennyiség dolgában nem páratlan az olyan termékenység, mint a Shakespeareé. Némelyek együtt dolgoznak, mint John Fletcher (1579–1625) és Francis Beaumont (1584–1616); tizenkettőnél több színművet írnak együtt 1609-től 1616-ig, a Beaumont haláláig; azután Fletcher egymagában húsz darabot ír életének utolsó kilenc esztendeje alatt. John Websternek (1575–1650) három munkatársa is van: Dekker, Ford és Rowley. A félénk természetű és szerény Philipp Massinger (1584–1638) leginkább mások darabjainak átdolgozásával keresi kenyerét, mégis harmincnál több eredeti színdarab marad utána. Chapman (1557–1634) eredeti darabjai mellett lefordítja Homeros munkáit, hetes jambusokban, szabadon. És ilyen roppant munka mellett is nyomorúságban élnek. Ha egy kis pénzük kerül, eldorbézolják. Szeretik a szőlő levét; mintha ezen a hideg szigeten az szítta volna magába a nap tüzét és ragyogását, hogy felgyujtsa vele a vért s lángra lobbantsa a képzeletet. Mindnyájukra ráillik a Thomas Nash (1567–1600) beismerése, hogy «mindig összeesküdött saját jó órái ellen». Greene (1560–1592), ez a gazdag és termékeny szellem, aki számtalan euphuistikus elbeszélésen kívül egész sereg színdarabot írt, az olasz Bojardo eposzából Őrjöngő Lorántról, a spanyol Alfonz aragon királyról, a skót IV. Jakabról s George a Greenről, az ő korabeli Robin Hoodról, a skót lázadás elfojtójáról s III. Edvárd barátjáról, olyan darabot, amelyet sokáig a Shakespeare munkái közé soroztak: ez az ember színész és író-cimborái közt valósággal halálra dorbézolja magát. Megházasodik, csakhogy pénzhez jusson s miközben kedves verseket irogat a rendes családi életről, feleségének minden pénzét eltékozolja rajnai borra. Egyetlen inge volt már csak, az is tele féreggel – s ő részegen ődöngött egyik csapszékből a másikba. Egy szegény csizmadia fogadta a házába, különben az utcán halt volna meg. Halála előtt, ebben az állapotban, még ő maga írta meg élete tanulságát egy elbeszélésben: Egy batka ára bölcseség, melyet egy millió megbánáson vásároltam.

Nem különb a többiek élete sem. Marlowe (1564–1593) csizmadiamesterséget tanul, azután Cambridgebe megy és baccalaureus lesz az egyetemen. Egy színdarabot ír, amelyet aztán Londonba visz. Ott maga is felcsap színésznek. Egy dőzsölésben a lábát töri, megsántul, többé nem léphet fel. A lebújok hőse lesz, aki istenkáromlásáról városszerte ismeretes. Egy céda szeretőt tart, aki megcsalja. Marlowe tőrt ránt a vetélytársra, de annak tőre a szemén át agyvelejébe fúródik; meghal, átkozódva, huszonkilenc éves korában.

Ben Jonsonnak (1573–1635) lelkész volt az apja; egy hónapos korában árvaságra jut, aztán egy pallér mostohaapa kezei alá. Benjamin megugrik a kőmívesség mellől s közkatonának áll Nassaui Móric németalföldi seregében. 1597-ben már a Henslowe színtársulatának tagja. Itt összetűz egy színésztársával s párbajban megöli. Börtönbe kerül, hol a katholikus hitre tér. Amint kiszabadul, megházasodik, állás és pénz nélkül. Miután előadták egy pár darabját, az udvari színjátékok rendezőjeül szerződtetik (Master of the Revels) s talán poeta laureatusa is Jakab királynak. Marstonnal és Chapmannal együtt egy darabot ír (Eastward hoe 1605), amelyről elhitetik a királlyal, ki maga is skót, hogy a skótokat kicsúfolja. Két társa börtönbe kerül és Jonson önkényt velök megy. Kicsibe múlt, hogy el nem vesztették fülüket és orrukat (ez volt a felségsértés büntetése). Azután beutazta Franciaországot, gyalog felment Skóciába; tanult, könyveket gyüjtött. Hatalmas lélek lakott ebben az óriási testben, a széles arc mögött, melyet már gyermekkorában elrútított a skorbut. Hatvankét éves korában halt meg, ismétlődő gutaütésektől.

Ezek az írók csak tehetség dolgában állanak fölötte közönségüknek, erkölcs és ízlés dolgában maguk sem jobbak nála, vagy legalább hozzája alkalmazkodnak, hiszen kenyerüket keresik a színházban. Rendesen különbséget szokás tenni Shakespeare elődei és kortársai közt. Úttörői volnának Kyd, Greene és Marlowe, kortársai Ben Jonson és a többiek. De egyrészt valamennyiök közt Marlowe a legnagyobb, az igazi lángész, aki közelebb van hozzá, mint kortársai közül bármelyik; másrészt pedig Greene és Marlowe 1592-ben és 1593-ban halnak meg, mikor Shakespeare már harminc éves s tíz év óta él Londonban, Kyd pedig 1584–88 közt írja a Shakespeare előtti korszak leghíresebb tragédiáját, éppen mikor Shakespeare Londonba kerül, – tehát ezek is kortársai. Azért egyszerűbb, egyben venni szemügyre, mint fejlődött a szomorú- és a vígjáték azon mindössze három évtized vagy még rövidebb idő alatt, mely Gorboducot és Lyly színjátékait elválasztja Shakespeare első darabjaitól.

Nézzük a Shakespeare előtti korszak leghíresebb darabját, Kyd (megh. 1594) Spanyol tragédiáját, a Hieronimo folytatását, melynek egy pár körvonala kiütközik a Shakespeare Hamletjén.

A spanyolok és portugálok közt az adó miatt háborúra kerül a dolog. Hieronimo a spanyol sereg vezére, s fia, Horatio, a sereg hőse. Ez foglyul ejti Baltazárt, a portugál királyfit, mikor ez megöli a spanyolok követét, Don Andreát. Itt kezdődik a Spanyol szomorújáték. Baltazár foglyul a spanyol udvarba kerül, s ott beleszeret a Don Andrea volt jegyesébe, aki azonban Horatiót szereti. Baltazár a lány bátyjával meglepi és fölakasztja Horatiót. Hieronimo, mikor megtudja, kik voltak a gyilkosok, eszelősnek teszi magát. Mikor aztán a portugál király fiát kiváltani Spanyolországba jön, tettre szánja magát. Színjátékot rendeznek, melyben föllép ő is, a fia volt jegyese, meg a két cinkos. A játék végén Hieronimo megöli a leány testvérét, a leány pedig a királyfit, aztán önmagukat is.

Így tele vannak zsúfolva mesével az első színjátékok. A nézők naiv kora ez még, mikor a pőre tett érdekli őket. Azért olyan rövid az út e színdarabok embereinél a gondolattól a tettig; egyre-másra kész elszánások röppennek ki belőlük s a szónak ikertestvére a döfés. Az emberek csak arra valók itt, hogy cselt szőjenek és gyilkoljanak s a sikamós vérben tovább vonszolják a darab cselekményét. Minduntalan kifordulnak a rendes emberi természetből. Iszonyatos tettek és szörnyű emberek tolonganak itt. Leánygyilkos apák (Massinger: The fatal Dovry = Végzetes hozomány) és anyagyilkos fiúk (Webster: Anyagyilkos), vérfertőző testvérek (Ford: ’T is a pity she is a Whore = Kár, hogy rima) és fiaikba szerelmes természetlen anyák mellett (Fletcher: Thierry and Theodoret). Rettentő és iszonyatos tettnek kell annak lenni, ami e vérhez szokott emberek hátgerincét megborzongatja. Massinger milanói hercegén (The Duke of Milan) egyik vitéze úgy boszúlja meg elhagyott hugát, hogy gyanút kelt a hercegben hitvese ellen – mint Jago – s addig szítja, míg a herceg meg nem öli a feleségét. A boszúálló még akkor sem elégszik meg: orvosi köntösben a halotthoz férkőzik, s mérget tesz ajakára, mely megöli a halottjára boruló herceget is.

Semmi sincs messzebb e daraboktól, mint a mese-szegénység. Ha tett kell: szenvedély, gyilkosság és boszú – irodalom abban nem lehet dúskálóbb ezeknél az inquisitori phantasiával írott munkáknál, melyekben az író nemcsak alakjainak hóhéra, hanem közönségét is megkínozza. Nem emberek ezek, nem jellemek, hanem boszúló ördögök vagy elvérző áldozatok. S az író a részletekkel még tetézi az egésznek borzalmasságát. Webster (1575? – 1650?) Malfyi hercegnőjét testvérei meg akarják őrjíteni és halálra kínozni, amért együtt él udvarmesterével. Viaszbábokat küldenek szobájába, melyek férjét és gyermekeit ábrázolják holtan. Mikor ennek nincs foganatja, rikácsoló őrültek ugrándozzák körül. Végre megfojtják, két gyermekével és komornájával együtt, a nézők szemeláttára. Aztán elhullanak egymás kezétől bátyái és szerelmese. Semmi sem lehet már szörnyűbb. A tragédia maga is fuldoklik ennyi vértől. Pedig a legtanultabb írók sem mentek a rémségek e divatától. Jonson is Sejanus bukásában (Sejanus his fall 1603) és Catilina összeesküvésében (Catilina his Conspiracy 1611) keresi tárgyát, Marlowe meg Tamerlánban és a Bertalan-éjben (The Massacre at Paris).

Ezek a tárgyak rettentő emberekkel járnak együtt, akik meghaladják az életnagyság határait s szinte szétvetik a drámát és a színpadot. Ott van Marlowenál II. Edvárd s még inkább a Máltai zsidó (Tragedy of the Rich Jew of Malta). A jellemek mindig több-több téren terpeszkednek el a színpadon, a cselekmény, melyet az alakok elébb csak úgy vettek magukra, mint egy tarkán kihimzett bő palástot, most jobban hozzájok feszül: a mese kezd a jellem öltözete lenni. Barabás, a máltai zsidó magára veszi az egész darabot. Mindent ő végez és mindennek ő az oka.

Mikor a kormányzó elrendeli, hogy a máltai zsidók vagy keresztényekké legyenek, vagy fele vagyonukat adóba adják az ostromló töröknek, Barabás megmaradt kincseit elrejti a házában. De házát is lefoglalják; zárda lesz belőle. Ekkor a zsidó az apácák közé adja lányát, csakhogy az ő révén kincséhez férkőzhessék. A lány szerelmeért ketten versengenek: a kormányzó fia és egy másik vitéz. Abigél emezt szereti, de apja addig ingerli ezt, míg leszúrja vetélytársát. Így áll boszút Barabás a kormányzón. A gyilkos azonban maga is belehal sebébe, mire Abigél csakugyan fölveszi a fátyolt. Apja dühében megmérgezi a klastrom egész népét. A barátokat, kik rájönnek tettére, elteszi láb alól, végül meghitt szolgáját is, aki tudója a dolgoknak. Mikor aztán minden kitudódik s Barabást a várfalról a tengerbe vetik, megmenekülve a törökökhöz megy s elárulja a várost. Aztán megint a törökök ellen tör, mire végre eléri büntetése.

Nem tagadhatni, hogy ezek a rémséges történetek és iszonyú hőseik összeillenek, egészen egy világból valók: egyformán szertelenek. S a gondolatok, érzések, képeik és beszédök éppen megfelelő. Az egyes jelenetek felépítése és habzó ereje bámulatos. Az írók olyan szenvedéllyel élik bele magukat alakjaik lelkébe, hogy minden helyzetet szétpattanásig megfeszítenek; de azért sohasem jutnak erejök fogytáig. Olyan gazdag a képzeletök, írói erejök olyan acélos, hogy bár úgy tetszik, mintha minden egyes jelenetben egész gazdaságukat eltékozolnák, a következőben megint kifogyhatatlanok. Nem ismétlik sem önmagukat, sem egymást. Letarolnak minden thémát, jellemet, helyzeteik szinte kimerítenek minden lehető permutációt, de alig nyúlnak ketten egy mese és egy alak után. A képek olyan bőven áradnak tollaik alól, hogy sohasem szorulnak oda nem találó képre vagy érzésre. Lassanként odáig jutnak, hogy minden szavuk a helyzetből és az alak lelkéből hajt. Marlowe Faustja, mely egész világosan a Spiess-féle népkönyv után készült, de csak átdolgozásban (1604) maradt fönn, egészen úgy kezdődik, mint a Goetheé: a legtermészetesebb módon, amint egy mindent áttanult középkori tudós, aki sorra vette a philosophiát, az orvosi és jogtudományt a theológiával egyben, végre a mágiához fordul. Mennyire a lelkéből fakad minden szava, amint az éjfélt várja, mikor az ördögé lesz! Tudománya még ekkor is átütközik beszédén; olyan gondolatai és képei vannak, amilyenek csak egy sokat tudó, tépelődő és kifáradt lélekben támadhatnak a kétségbeesés villámtüzénél. Ha benézünk – homályos ablakon át – boltíves cellájába, így halljuk őt vivódni:

Ennek a mély és sokoldalú beszédnek, amely ennyire a helyzetből s a szív mélyéből fakad, nem találni párját a Hamlet nagy monologjáig.

A komédia játszi muzsája épp olyan messze elszökdécselt a Gorton-néne-féle mókáktól, mint kothurnusos nénje a maga első játékaitól. A nyerseségnek és túlzásnak hasonló gyermekbetegségein ment át, míg a Ben Jonson keze alatt kinőtt belőle az izmos, ép polgári vígjáték. Az író a mesének éppen olyan bonyolult szövevényével hálózza be a néző érdeklődését, mint a tragédiaköltő s az alakok a maguk módján éppen olyan szertelenek s csak akkora zsákmányt akarnak a hahotából, mint marcona bátyjaik a hátborzongásból. Az otromba cselédek és furfangos barátok azonban hamarosan leszorulnak a színpadról s ötletesebb és fürgébb nép tódul helyökbe, akik szétpukkanásig tömik bohóságaikkal a mese dagadó iszákját. Amíg a tragédia a borzalmasság vidékén hajszolja a szertelenségeket, a komédia a varázslatok és lehetetlenségek csodáit kergeti; túlteszi magát mindenen, megperdíti talpa alatt a földgolyót, varázslókkal cimborál, boszorkánytükrökbe pislog, álarcban és álruhában bujkál, úgy vadássza a nézők hahotáját és tapsát.

A korszak elején Greene darabja a legnépszerűbb: Historie of Frier Bacon and Frier Bungay (Bacon és Bungay barátok históriája, 1591).

Edvárd (I.) herceg szerelmes Margitba, egy erdész leányába. Barátját, Lacyt, a leányhoz küldi, hogy azt ő hozzája hajtsa, maga pedig Bacon bűbájoshoz fordul, aki egy varázstükörben megmutatja neki, mint szépeleg Lacy a lány körül, akivel egymásba szeretnek. Meg akarnának esküdni s egy pap is van kéznél, Bungay. Bacon azonban elveszi a Bungay szavát, aztán őt magát eltünteti a szerelmesektől, Edvárdot meg odasegíti a pár közelébe. A herceg elébb meg akarja ölni Lacyt, de később megbocsát neki és hozzáadja Margitot, maga pedig Elinort veszi el, a castiliai királylányt, akivel apja régen eljegyezte. A mese váza derült végig (ugyanaz, ami Arany László Elfridajáé és Dóczy Ellinorjáé).

Mikor a tragédia cselekménye a jellemekbe veszi magát, mint Sejanusban meg a Máltai zsidóban, a vígjáték is eltanulja ezt s a cselekményen itt is elhatalmasodik egy-egy typikus jellem. Ben Jonson darabjai: Mindenkinek megvan a maga hibája, Alchimista, Az ördög szamár olyan eleven és találó gúnyképei az emberek különféle fajtáinak, hogy a jellemvígjáték határát érintik. Az első darab prologusában maga mondja – versben: – «Olyannak mutatunk szót és tettet, minők valóban s a jellemet, mint vígjátékba illik, ha a magunk korát akarja feltüntetni s nem bűneinket, hanem dőreségeinket festeni. E gyöngeségekre, melyeket ma szemetek elé tárunk, könnyen ráismerhettek, nevetve rajta». Pompás elv, szilárd alapja a polgári vígjátéknak. Azt a természetességet és élethűséget, amelyet a tragédiába Shakespeare vitt be, a vígjátékba Jonson vezette be. Csakhogy Jonson alant maradt, a nagyon általános gyarlóságok, a felduzzasztott hibák kifigurázásában; nem lelkeket, csak mulatságos alakokat teremtett, a cselvígjáték olcsó eszközeivel.

Volpone olyan fösvény, akinek a lelkéből minden más kiszorult. Imádja az aranyat s halálos betegnek teszi magát, csakhogy az örökséglesőktől ajándékokat gyüjtsön s hálából lóvá tegye őket. Egyikük a feleségét is neki adja; a másik a fiát tagadja ki s ő rá iratja vagyonát. Mindebben Volponénak egy furfangos szolga a jobb keze, Mosca. Utoljára azt a tréfát eszeli ki, hogy ura írjon egy végrendeletet, melyben minden vagyonát ő rá hagyja. A zsebrák egy függöny mögül élvezi végig az örökségüktől elesett rokonok tehetetlen dühét. De aztán Mosca az ő eszén is túljár s a végrendelettel a keze közt fele vagyonát követeli. Civakodásuk leleplezi csalásaikat s mind a ketten pellengérre kerülnek.

Olyan sok a közönség és az író – Jonsonnak a szolgája is ír, Brome, – oly nagy a divatja a színjátéknak, hogy feldolgoznak minden idegen eszmét és mesét is. Fletcher és Beaumont a Don Quijote nyomán írják The Knight of the burning Pestle c. darabjokat, sorra veszik a régi írók thémáit, kivált Plautust, az életnek minden oldalát. Van vígjáték az előkelőkről (Beaumont és Fletcher: Wit at several Weapons), a papokról és ügyvédekről (Fletcher: The Spanish Curate), a hivatástalan költőkről (Jonson: Poetaster), a párbajozókról (Fletcher: The Lyttle French Lawyer), nőgyűlölőkről (u. a. Woman-Hater), mindenről. Vannak polgári vígjátékok, mint a Jonsonéi és Massingernél egy pár, romantikusak, s élnek még az udvar zenétlen operái is, a bús pásztorról (Jonson) és hű pásztorleányról (Fletcher). A vaskos polgári komédiákból kiszorult finomság és képzelet ezekben szökdécseli ki magát. Tündérországban járunk, hol a harangvirágok ütemre csilingelnek, majdnem olyan szépen, mint az Oberon ligetében.

Ezekkel a színművekkel egy időben adták a Shakespeare darabjait s ezek íróival együtt élt ő. Mit talált a színpadon és mit hozott maga?

Talált áradó meséket, melyek átcsaptak a rémség és lehetetlenség határain s elöntöttek minden egyebet: jellemeket, arányt; talált mesébe illő szörnyetegeket, amelyek túl voltak nagyítva az emberi élethűségen; vérengző szenvedélyeket, mértéktelen indulatokat a tragédiában, hasonlóan szertelen varázslókat és torzalakokat a komédiában; hajlékony és csengő, de túlzásban áradó nyelvet, mely sokszor fuldoklott önnön phrasisaitól. Shakespeare átveszi és megszázszorozza egész vagyonukat; eltanulja görög és latin forrásaikat, sőt a spanyolokat és franciákat is; példájukra nyúl hozzá az angol történelemhez; átveszi kész meséiket, hiszen újra írja Lear, Caesar és a zsidó tragédiáit s részben Hieronimo után Hamletet; formáikat is eltanulja; a Ben Jonson-féle polgári vígjáték mintájára írja a Windsori víg asszonyokat; regényes játékaik mintájára költi a Téli regét és másokat; pásztorjátékaikból sarjad ki nála a Szent Iván-éji álom. Hozni pedig hozta a természetes iránti érzéket, ízlést és mérsékletet, mely mederbe szorítja a mindent elöntő mesét, művészi gondot, mely a jelenetek fokozatos fejlesztésével egyensúlyba hozza az egészet. Arányba és kölcsönhatásba állította a történetet és alakjait; nála nem fojtják el egymást, hanem támogatják: az események irányítják a jellemet, a jellemek az eseményeket s ezzel megadja munkáinak az élet egész complexitását. A természetnek igazabb, emberibb határai közé szorítja a színpad alakjainak lelkét, indokolja indulataikat; emberré teszi az embereket, akik előtte – Hamlet szavaival élve: – «heródesebbek voltak Heródesnél». Ezzel a tragikai tisztulásnak megnyitja a másik forrását is: az ő alakjai nem puszta iszonyatot ébresztenek bennünk, hanem rokonszenvet és szánalmat is; ezért feledteti az ő Julius Caesarja a Jonson Catilináját, a kétségbeesésig felbőszültében is érthető Shylock Barabást. Azokat a szertelen színfoltokat, amelyekkel elődei az emberi lelket inkább vázolták, mint festették, Shakespeare árnyalatokra bontja s az író-művészet fejlődése főként az árnyalatok meglátásában mutatkozik. Mindent összefoglalva: ő teszi az angol drámát élethűvé és művészivé. Úgy áll kortársai mellett, mint Dante meg Goethe Petrarca és Boccaccio, Lessing és Schiller mellett. Emezek meglátták az emberi léleknek számos vonását, sok nagy szenvedélyét, tömérdek finom megrezdülését, remegő vágyait és addig szóvá nem tett szenvedéseit; Dante, Shakespeare és Goethe azonban ismerték és megértették s visszatükrözték az egész emberi lelket. Ami Shakespearet a nagy görög tragikusok meg az újabb civilizáció legnagyobb költői, Dante és Goethe mellé, sőt ezek elébe állítja, azt ő maga hozta magával. Fogyatkozásai korának gyarlóságai, érdemei az ő tulajdon érdemei.

b) Shakespeare.

Shakespeare magyarázói hasonlítanak a gyermekhez, akit szent Ágoston látott a tenger partján játszani, amint kis kobakjával ki akarta meregetni a tengert. A lángészre nincs magyarázat, még tulajdon élete rajzában sem. Az egyetlen jogos magyarázat Shakespeare keresztelésének dátuma: 1564 április 26. Ez az évszám kész milieu. Ez magyarázza meg mindazt, amin munkáiban a járatlanabb olvasó talán megütközik: író kortársainak dagályos stílje menti szóvirágait; a kor erkölcsei és szokásai teszik természetessé, ami benne itt-ott nyersnek, túlzottnak vagy lehetetlennek tetszik; ez a mértéke nagyságának, melyet negyedfél század sem homályosított el. Minden egyebet hiába böngészni össze. Mit köszönhet ő Stratfordnak egy pár eleven gúnyneven és otromba modellen kívül, minők Bardolph, Fluellen, Peto; mit gyermekkori benyomásainak, melyeket egy kis boltban szerzett házuk földszintjén, hol atyja húst mért, magvakat árult, keztyűket varrt s a hol William inaskodott? Jobb drámákat ír-e vajjon, ha a stratfordi iskola, melyből tizenhárom éves korában kivette atyja, különb, vagy ha megtanul görögül? Hiszen tudott franciául és olaszul s e nyelveken olyan jelentéktelen könyveket olvasott, mint Belleforest Histoires tragiques, Sir Giovanni Fiorentino Il pecorone és Cinthio Hecatommithi című, angolra akkor le nem fordított munkái – s mit talált ezekben is! Az elsőből vette Romeo és Julia s részben Hamlet történetének vázát, a másodikból a Velencei kalmár anyagát; Cinthio elbeszéléséből formálta Othellót és a Szeget szeggel meséjét. Iskola nélkül is ismerte az irodalom minden ágát, a classikus és angol költőket, Rabelaist és Montaignet. Payne Collier összeböngészte mindazt, amit Shakespeare egyáltalán csak olvashatott. De mindezt mások is olvasták, akikből nem vált Shakespeare.

Bámulatos, hogyan bírt annyit tanulni, mikor egész fiatalsága szakadatlan küzködés volt. Tizennyolc éves korában elvette egy szomszéd falubeli birtokos és bérlő leányát, a nála nyolc évvel idősebb Hathaway Annát. A család nehezen éldegélt. A fiatal házast nem egyszer vadorzáson érték sir Thomas Lucy békebíró charlecoti erdejében. A nyers úr meg is vesszőztette s elüldözte szülővárosából. Ez a botbüntetés az egyetlen, ami kedvezett kifejlődésének: ez keserítette el úgy, hogy 1585-ben Londonba ment szerencsét próbálni. Egy földije is csábította, Field Richárd, aki nyomdász volt a Blackfriars városrészben s később Shakespeare elbeszélő költeményeinek kiadója lett.

London akkor a gazdagság és élvezet ünnepét éli, virágzanak az ünnepélyek és a színházak. Shakespeare a Burbage társaságához szegődött, melynek később Chamberlain főudvarmester volt a patrónusa. Eleinte a rendező segédje volt s a színészekért futkosott, ha jelenésük következett. Később a színház dramaturgja lett. Abban az időben a színház megvette a darabot s tetszése szerint javíttatta mással. Ily javítás közben fejlesztette ki Shakespeare óriási technikai készségét. Fel is lépett az ujonnan alapított The Rose színházban. Tudjuk, hogy ő játszotta Hamlet atyjának szellemét s az Ahogy’ tetszik Ádámját. Egyszerre volt színész, dramaturg és író. Játszott, kocsmázott a színészekkel és írókkal, javítgatta a mások és írta a saját darabjait. És senki sem vette észre, hogy köztük él a világ legnagyobb költői lángesze. Pedig a királyi palota termében kitünő elmék, műértő szemek figyeltek darabjaira. A főkancellár székéről Bacon nézte; ott ült Raleigh, aki maga is szonetteket írt s a philosophia kérdésein töprengett; a fiatal Essex, a németalföldi háborúk hőse és a királyné kegyence s barátja Southampton, Shakespeare különös pártfogója, akihez szonettjeit írta s akinek költeményeit ajánlotta. Mindezek nem tartották őt többnek jókedvű és derék igazgatónál, aki nagyon meg lehet elégedve, ha száz egynéhány hold földet szerez szülővárosában. Háromszáz költő verselt akkor Angliában és nem akadt egy, aki észrevette volna, hogy a népszerű színész álruhájában századokra szóló költő jár közöttük.

Mindegy. Ő maga a nagy egyéniségek egész önkénytelenségével és őszinteségével tárta fel lelkének egész nagyságát. Hű képeket adott az életről és halálról, megrajzolta az akarat és végzet határmesgyéjét; tökéletes hűséggel feljegyezte a szenvedélyek természetrajzát; megmagyarázta lelkét az emberek legkülönbözőbb fajtáinak. Henrik herceg a bizonyság, mit tartott egész életnek; tudjuk, mint szeretett, hogy’ búsult, hogy’ gyűlölt, mert Romeo és Troilus, Perikles és Macbeth értesítenek róla. Korábbi darabjaiban egyszerű, vidám jellemeket találni, amilyenek otthoni és első londoni ismerősei lehettek. Később hall tiltott szerelemről, meglesi a csábítás mesterfogásait, hallja a hír suttogását mérgezés okozta halálokról: megismeri a Macbeth és Lear udvarát; jellemei bonyolultabbak és zordabbak lesznek; képe az életről tragikusabb.

Csodálatos, hogy Shakespeare az utolsó lépést nem tette meg: nem hatolt be az élet értelmébe, hanem csak leírta, amint látta. Ezért nem érti Emerson, hogy «ez az emberek virága, ki a lélektannak nagyobb tárgyat adott, mint volt valaha s az emberiség zászlóját mérföldekkel előbbre tűzte ki a chaosba», soha sem kérdezte meg magától: mit jelent az élet? Csak egy Vízkereszt vagy Szent Iván-éji álom vagy Téli rege? Mennyivel jelent valamely más kép többet vagy kevesebbet?» Királyi elméjének úgy tetszett, hogy bennünket azzal elégítsen ki: «Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes».

Ha lángeszének legbensőbb bástyájánál felhúzta maga után a felvonó hidat, hol van az a Horatio, aki utána mehetne? Megelégedett azzal, hogy az életnek csak a képét rajzolja. Ebben ő eddig a legnagyobb. Nagyságát nem lehet szóval kitenni. Akár azt mondjuk, amit Carlyle, hogy ő a legnagyobb Intelligencia, akár Taine-nel, hogy ő tud legjobban angolul (szókincse 15,000 szó): mindig kívül maradunk a házon. Munkái az emberi értelem legnagyobb alkotásai közé tartoznak. De amellett művei megtermékenyítettek minden nemzeti irodalmat. Franciaországban Victor Hugo óta minden író adósa neki. A német irodalomnak, legszebb korában, példaképül mutatta fel munkáit Lessing. Oroszország is meghódított tartománya. A mi költészetünk tavasz-korában Vörösmarty, Arany, Petőfi álltak össze munkái lefordítására, mert «Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is felér legalább a felével».

Lángeszének nagysága s egyszerű, józan gondolkodása a mindennapi élet dolgaiban különös ellentétben tűnik fel. Okiratunk van róla, hogy Macbeth írása közben bepörölte sir Rogers Fülöpöt 35 shilling 10 pence-ért. Négy font járt akkor egy átdolgozásért; 6–10 fontot fizettek egy Hamletért vagy Learért s ha nagy sikere volt, az író még 10 shillinget kapott. Színészi fizetésével együtt évi jövedelme fölmehetett 130 fontra. 1599 után, mikor a leégett Theatre helyén felépült a Globe, melynek résztulajdonosa volt, 600 fontra rúghatott. Ez az ember, kit a múlt század egyik angol költője túlzás nélkül nevezhetett az emberiség monarchájának, munkáinál büszkébb volt arra, hogy Stratfordban övé a legnagyobb ház s még két háza és százhét hold földje van.

Ide tért meg huszonnyolc esztendei távollét után. Jakab király ugyan udvari színészeivé emelte Shakespeare társaságát s ő vele élükön helyet juttatott nekik díszmenetében Londonba bevonultakor, de vele uralomra jutott a puritánizmus, minden művészetnek, kivált a színháznak ellensége. Otthon is jóformán idegennek kellett magát éreznie. Egész családjában senki sem olvasta vagy látta egyetlen darabját sem, fiatalabb leánya, Judit, a nevét sem tudta leírni. 1616 tavaszán meglátogatták Drayton és Ben Jonson. Ward János, a stratfordi pap, azt a tudósítást hagyta ránk, hogy «úgy látszik, nagyon sokat ittak, mert Shakespeare aztán erős lázt kapott és belehalt» (1613 ápr. 23). Hihetőbb, hogy typhus ölte meg; Stratford tavasszal a halál barlangja.

Shakespeare a Michel Angelo halála évében született s egy esztendőben halt meg Cervantesszel. A tragikai fenségű óriások nagy mesterének s a komikum kacagtató lovagjának művészete egyesült az ő lelkében. A Mózes és Sancho Pansa közti mérhetlen távolságot ő benépesítette számtalan alakjával Lear és Falstaff között.

Hagyatéka a leggazdagabb örökség, melyet az emberiség valaha embertől öröklött, ámbár nem mondhatni, hogy minden munkája egyenlő becsű. Elbeszélő költeményei és szonettjei aligha őrizték volna meg írójuk nevét; Venus és Adonis (1593) meg Lucretia (1594), melyek tárgyát Ovidiusból vette Lodge és Chaucer közvetítésével, érzéki olvasmányok egy ifjú főúr számára, elnyújtott, szónokias modorban. De Shakespeare nem írhatott semmi olyat, amiben ne volna valami shakespearei. Az elsőben a paripák tüzes leírása vetekszik a legjobb Rubens-képpel.

A szonettekben (154 van, 1593–94) le van tarolva a korabeli szonettírók minden szóvirága, elnyűtt esdeklése és magasztalása. De Shakespeare kezén megenyhül a forma merevsége: az egyes négysoros strophák felszabadulnak egymástól, különválnak s új meg új rímeket csendítenek. Az alaprajznak ezt a gazdagodását s dicséretben szűkszavú Schopenhauer is megcsodálja. A tartalom is gazdagodik. A pompás miniature-képeken, mint a csibét kereső anyáé (146.), a Will-szonettek dévaj szótréfáin, a törvényszéki stílus elcsavarásán át kibuggyan egy pár önvallomása a költőnek, aki a színészdicsőség Ikarus-szárnyain száll s Prometheus kínjait egy deszkabódéhoz lecövekelve szenvedi át. Itt jutnak szóhoz az életcsömör és önutálat keserű órái (109, 29), melyeket egy jobb ember sem kerülhet el – addig a visszafojthatatlan versig, melyben legbenső érzése bibliai erővel és hamleti szomorúsággal szólal meg (146):

A szonettek nagyobb része (1–127) férfihez van intézve, de szerelembe játszó baráti érzéssel. Sokáig úgy is olvasták ezeket, mintha leányhoz volnának írva, pedig alig érthető ilyen felfogás. Egyszerűen: akik nagyon éreznek, azok barátsága méltán látszik többnek és gazdagabbnak a közönséges emberek szerelménél. A másik egybeolvadó csoport nőhöz szól, az igazi szerelem hangján. A két részt erősen összekapcsolja egy pár szonett: barátja is annak a bájnak rabja, mely őt megigézte, így elveszti barátját is, szerelmesét is, kik egymást szeretik. A barátban némelyek (Sidney Lee) Southamptonra ismernek; neki ajánlotta elbeszélő költeményeit s baráti kezéből elfogadott házvételre ezer fontot. Mások Pembroket tartják a szonettek szép ifjának, akinek ajánlották Shakespeare barátai a halála után megjelent folio-kiadást. Fürkészték azt is, ki lehetett az, aki egyszerre szőhetett viszonyt az udvarnál játszó Shakespearerel és főúri barátjával. A királynő udvarhölgyei közül kicégérezték a Mary Fitton nevét és beledobták az irodalmi pletykák özönébe. Nem sok okunk van hinni, hogy eltalálták volna nevét. S ha el is, mit nyert vele Shakespeare? Minek bolygatni halottjait, mikor elég embert teremtett ő, akik örökké élnek drámáiban.

Shakespeare egész gazdagsága drámáiban van. Tizenhat darabja látott napvilágot életében, hat pence-es negyedrét kötetben. Halála után, 1623-ban jelent meg összes munkáinak első foliokiadása, melyben az előbbieken kívül még húsz színművét adták közre a társaságba állt londoni könyvkereskedők. A kiadást Shakespearenek két volt színésztársa és barátja rendezte: John Heming és Henry Condell. A kötet, melyben a vígjátékok, történelmi színművek és a tragédiák külön-külön csoportba vannak szedve, címlapján a költő arcképével, Pembroke grófnak és öccsének ajánlva jelent meg.1)

Ma minden darabjáról tudjuk, honnan vette meséjét, de ez nem jelenti nagyságának korlátját. Hogyha Hamlet történetét a Saxo Grammaticus krónikájában olvasta is, a római darabok tárgyát pedig Plutarchosban, ha vígjátékainak váza meg volt is idegen elbeszélésekben vagy régebbi darabokban, a vért, az élet színét és lüktetését ő vitte azokba. Lássuk egy példán, mi az, amit készen kap és mit farag belőle. Romeo és Julia meséjét az ephesusi Xenophon írta meg, Anthia és Abrocomas történetében, aztán bejárta Olasz-, Spanyol- és Franciaországot, míg Shakespeare ráakadt a Brooke Artur rímei alatt (1562-ből). Brookenál csak egy szó esik a két ház gyűlölségéről, Shakespearenél ez lesz az egésznek háttere; az ő szerelmesei első csókjukat oly nap estvéjén váltják, melynek reggelén a két család harca verte föl Verona lakóit. Ott három hónapig élnek boldog házasságban, Shakespeare három találkozásba sűríti egész életüket és sorsukat: az estélyen és utána a kertben, másnap a barátnál s éjjel Julia szobájában. A sors nála tragikai arcot ölt a kénytelenség vonásaival. Romeo Brookenál önnön sérelmeért szúrja le az ingerkedő Tybáltot, emitt a sors sodorja oda, hogy boszút álljon Mercutio ártatlan véreért; előbb még elfojtja a maga sértődését s azt mondja a dühöngőnek:

Az esetleg okszerűvé válik, a mult érintése megvan a lelken Shakespearenél. Az írók rendre öröklik egymástól Romeo első szerelmének megemlítését, de csak Shakespeare használja magyarázatul: Romeóban a már föléledt s visszafojtott szerelem lobban fel Julia láttára. A jellem és cselekmény összeolvadnak. Brooke Juliája hirtelen kiissza a méregpoharat, mert tart tőle, hogyha még gondolkozik, a félelem visszariasztja. Az igazi Julia előtt megjelenik Tybált, amint Romeót halálra keresi s ő siet urához.

Így tesz a mondák és a történelem hőseivel is. Holinsheed krónikájának száraz híradását Macbeth és Lear tragédiájává bontotta széjjel. A krónika véreskezű zsarnokát megmutatja hős korában; szemünkbe csillantja koronás vágyát; halljuk, amint önbensejének rejtelme kívülről visszhangzik felé a fenyér boszorkányai s a várbeli boszorkány, lady Macbeth, szavában. Hol van a krónika Learjében a Cordelia elűzésével magaszerezte balsors; hol ez az «ízről-ízre király», aki az első szófogadatlanságra kifordul magából? A szörnyű éj, a bolond és Tamás, a Cordélia fellelése, az ébredés, szóval mindazok a jelenetek, amelyek örökre szívünkhöz nőttek, a Shakespeare kezeírása. A tragikai erő mindenütt a legnagyobb feszültségig van halmozva. Romeo titkos rokonát, Tybáltot kénytelen megölni, Hamlet keze az Ophelia atyját találja; Macbethnek legjobb barátja, Banquo áll útjában, őt teszi el láb alól s aztán az ő árnyától bűnhődik először. A tragikum csirája az évek során mind beljebb vonul az alakok lelkébe. Romeo veszte a két ház gyűlöletéből, kívülről sarjad, Othello szerelemféltését Jago öntözi ármányaival; Macbethben álma már monomániává fejlődik, Lear tragédiája nagyrészt öregségéből, Hamleté tisztára lelkének természetéből fakad.

Darabjainak külső compositióját, írói rendszerét bajos rövid általános szabályokba leszűrni. Oly változatos a teremtésben, mint maga a természet. De művei felépítésében van egy pár állandó sajátsága.

Minden darabban erősen felduzzasztja a cselekményt s mindig mindent az elején kezd. Romeóval akkor találkozunk, mikor még nem szerelmes Juliába, látjuk Leart koronásan. De az első szavak gyorsan nekilendítik az eseményeket. Kezdje a darabot monolog, mint III. Richárdot, vagy népjelenet, mint Julius Caesart, az első pár szó mindenről tájékoztat. A kezdet hirtelen: Romeo tüstént lobbot vet; Lear első pár szavával megpecsétli sorsát. A cselekvény aztán rohanvást halad. Rendesen a harmadik felvonásban ér csúcsra; ott a fordulópont. Macbeth sorsa lejtőre jut, mikor Banquo meggyilkolásakor Fleance megmenekszik; Caesart megölik az összeesküvők s tüstént kezd alászállni csillaguk. A katastropha lezuhanásakor azonban nem szakad vége a darabnak. A tragédia hőseinek sorsával országok sorsa forrt össze s az a hős halálával és így az után dől el. Csodálatos művészi érzék munkál ebben. A tovább folyó darab lecsendesíti felizgatott érzelmeinket s a költő a végzet viharai közül visszahoz az élet partjára. Az áldozatok sírjánál egy jobb jövendő képe enyhít. S a tovább folyó darab hűbb képe is az életnek, melyet senki holtteste sem állíthat meg útjában. Oly gyorsan peregnek darabjai, hogy nem jut hely egyetlen henye epizódnak sem. Minden epizód vagy belefonódik a főalak jellemzésébe vagy legalább ez kapcsolja oda a cselekmény valamely mellékágát. Jessica panasza, hogy atyja háza ő neki pokol, már felindít Shylock ellen. Az ő megszökése kapcsolja össze Shylock körét a Portiáéval; az ő szökése és útja áll időt kitölteni a kötéslevél fogalmazása és lejárta közé s ez a szökés keseríti úgy el Shylockot, hogy nem akar lemondani az egy fontnyi keresztény húsról. A magánbeszéd is, ha van, csak második fele egy gondolatláncnak, ami hangossá válik, mint a «Lenni vagy nem lenni»-ben, mely egy néma gondolatsor folytatása. Shakespeare nem tűr semmi akadályt a cselekvény útjában. Csak a legpezsgőbb jeleneteket mutatja meg s ezek kedvéért egyik helyről a másikra röppen képzelete. Hirtelen száll az idő, sokszor változik a színhely. A mai színpadon bajos is darabjait eredeti alakjokban adni. Az ő színpadja más volt, célszerűbb és egyszerűbb.

Meg kell néznünk egy színházat, hogy megértsük az angol drámát. A Globe magas, nyolcszögletű deszkaépület, tetején vörös lobogó. Aki lovon érkezik, az elé tódul a szolgálatkész fiúk serege, akik ügyelnek a lóra az előadás alatt. A mende-monda szerint eleinte Shakespeare is így kereste kenyerét. Az ajtóban egy penny a belépti díj; bent ráfizet az ember, aszerint, amilyen helyet kíván. A színház elrendezésében a kocsmaudvar csontosodott meg, a hol régente az előadásokat tartották: az udvarból lett a földszint, az emeletek körülfutó folyosóiból a páholyok, háromemeletesen. Itt ülnek elől az urak, hátrább a polgárság. Csak a folyosók födöttek s a színpad egy része, az épület közepe födetlen. A nők hát álarcosan jönnek, hogy védjék arcukat a nap és szél ellen s elrejthessék pirulásukat a sikamlós helyeknél. A födetlen földszinten a munkásnép ácsorog; ezek itt költik el ebédjüket s a csontokkal nem egyszer megdobálják a rossz színészeket. Az urak is beszélgetnek és pipálnak előadás közben. A főnemesek kétoldalt a színpad előrészén ülnek.

A színpad előrésze nyilt. Oszlopokra támaszkodva jócskán benyúlik a földszintbe. Ez az előtér a színdarabokban a nyilt tér, utca, kert vagy csatamező, amint a beszélgetésből kiviláglik, mert dekoráció nincs. Itt áll őrt Horatio, itt beszél Cassius Brutusszal. A színpad hátsó része emeletes zárt hely. Az alsó szobát az előtértől két oszlop és függöny választja el. Háttere a nyers fal, az öltözőbe vívő ajtókkal. Jobb időkben e falat szőnyeg takarja, mely alatt Shakespeare alakjai olykor meghúzódnak hallgatózni, mint Polonius. E belső rész mindig szobaszámba megy; itt játszanak Hamlet színészei, itt ül tanácsot Caesar. E fölött még egy oszlopos szoba hol szobának, hol erkélyül szolgál. Ide kétoldalt lépcső vezet fel; e lépcsőn szokott feldöcögni kocsmai szobájába Falstaff. Ha a színhely változik, a hátsó falra kiakasztanak egy táblát, melyre föl van írva a hely neve: Velence, Cyprus. A jelenetek színterének változtatására a három színtér mellett nincsen szükség, mindig van a színen szoba, erkély, nyilt tér. A darab egyszerre folyik mind a hármon, ami nagyon meggyorsítja előadását. Nézzünk végig egy ismerős darabot: Romeo és Juliát. Délután három órakor harsonaszó jelenti a játék kezdetét. Megjelenik a Prológ, koszorúsan és bottal s elmondja a bevezető szonettet. Az előtér most piac, hol a két ház szolgái összetűznek. Aztán egyszerre utca; jön Capulet és Paris, rendes ruhákban, jelmezt nem ismernek. Fent az emeleti szobában beszél Juliával az anyja – fiatal színészek, női álarcban – alant, a teremben, gyűlnek a vendégek. Fönt jelentik a vendégek érkeztét, Julia és anyja lejönnek az alsó szobába s a darab folyik tovább. Az előtéren megjelenik Romeo barátaival. Bemennek. A tánc végeztével indulnak haza. A szünet után az előtér kert, fent az erkélyen megjelenik Julia. Később az alsó szobában szorgoskodnak a nászlakoma körül, fent a dajka benyit Juliához. Az apa, anya ott siránkoznak, lent játszanak a muzsikusok, míg az öreg Montecchi lekiált Parisnak: «Aráddal a halál hált».

Ezen a hármas színteren egyfolytában pereg a darab; a cselekmény színváltozás nélkül jut be az utcáról a házba, vissza a kertbe, föl a lakószobába; nem kell megállani az egyes jeleneteknél. Az emberek három színhelyen mozognak folytonosan; az író ott lepheti meg őket, a hol leginkább kapóra jön neki s minden nehézség nélkül egyszerre szőheti a cselekmény minden szálát: láthatjuk Hamletet, amint anyjához hívják, az imádkozó királyt, akinek termén átmegy és anyja szobáját, a hol beszél vele. Mindez még puszta külsőség; Shakespeare halhatatlan nagysága élet- és emberismeretében gyökerezik. A jellem a fő nála, abból sarjad a hős sorsa, a cselekmény, a tragikai vétség és bűnhödés, minden. Jellemrajzoló erejével vált az emberiség tanítójává, azzal emelkedik a világ minden más költője fölé. Elég IV. Henrik I. részében azt a jelenetet megnézni, mikor Falstaff az eastcheapi kocsmában a királyt adja, koronaképpen egy párnát nyomva fejébe; mily otromba a vén korhely bárdolatlan mókája, beszéde milyen lapos és prózai! S mikor Henrik herceg ül a helyébe, mennyivel komolyabb az ő tréfája; erélyes és parancsoló tud lenni rövid mondataiban; már kész király (II. 4.). Ugyanez a jelenet valósággal megismétlődik a III. felv. 2. színében. Az igazi királynak minden szaván átreszket az apai bánat; vénségében komolyan és mélabúval emlékezik vissza önnön ifjúságára, küzdelmeire, trónszerzésére s fájdalommal, amért fia nem méltó hozzá és mindezekhez. S e fájdalmas vádakra Henriknek, aki a Falstaff komédiázására nem is válaszolt, ez a pár komoly szó a felelete: «Jövőre inkább úrrá leszek magam felett». Ebben a két jelenetben, a komoly feddésben és a fonák csúfondároskodásban, benne van Shakespeare egész jellemfestő ereje. Az egész ember megnyílik egy-két szavában. Az elkeseredett Brabantio öreg szívének egész keserűsége és kétségbeesett bosszuvágya tolul ajkára, hogy megmérgezze Othello szívét az első gyanúval:

A becsületes Horatio ragaszkodása a királyfihoz s Laertes udvaronc-hízelgése feltárul első szavaikban, mikor Horatio azt mondja Hamletnek:

S Laertes a királynak azt:

Ez a jellemző erő fel tudja tüntetni a jellemben a délkörök és évszázadok különbségeit. Ez is volt célja, melyet Hamletben így fejezett ki: «A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát».

Magát az őrültséget is meg tudta érteni és rajzolni, nem is egy, hanem három alakjában: a Hamletét, Learét és a «szegény Tamás»-ét. Legmélyebbre az emberi lélekbe talán Hamletben szállt alá. Ezt a munkáját azóta sem bírták megmérni, bár ennek volt legtöbb magyarázója. E mélységes lélek titkát Goethe jelölte meg legtalálóbban Wilhelm Meisterében: «A lehetetlent kívánja tőle a sors; nem ami teljességgel lehetetlen, hanem ami ő neki lehetetlen». S ez a magyarázat sem más, mint átírása annak, amit Hamlet maga mond:

A komikum virágos völgye épp ilyen népes; pityókos naplopók szunnyadnak ott; zsémbes asszonyok pörölnek s a lombok közt tündérek szállonganak, manók bújnak meg a fák odvában. Milyen változatos, zsibongó vásár! Ha Botticelli Tavaszának fátyolruhás nymphái elszállanának Van Ostade füstös csapszékeibe, akkor láthatnánk együtt olyan társaságot, amilyen Shakespeare vígjátékaiban együtt mulat. Ezekben a jó kedvnek és mulatságosságnak éppen úgy megtalálni minden árnyalatát, mint a komorságét és gyászét a tragédiákban. Ugri meg Nyurga kócos fejében csak úgy hemzseg a szócsavarás, elmésség bimbózik a Portia szavában; a tunyaság és füllentés minden nevetsége árad a pufók vén lovagból és rezesorrú cimboráiból; ezer jó ötlet bugyborékol Petrucchióban. S éjszaka tündérek vesznek szélt a ligetben: a holdsugáron Oberon és Titánia szitakötő-népe szálldos, a gyepen az incselkedő Puck futkároz, a bozótban a szörnyeteg Caliban szuszog. Shakespeare képzelete átszökkent a valóság falán s jellemző ereje a tündérnépnek is életet bírt adni az ő saját módjukon. Éppen olyan elevennek látjuk a Szent Iván-éji álom tündéreit, mint Habné asszonyomat meg az eastcheapi kocsma lármás gazdasszonyát.

És mindenkinek a nyelvén tud. Nyelve, a legdúsabb angol nyelv, mintha minden alak ajkán újjá születnék. Már 1598-ban azt írta Meres: «A Múzsák Shakespeare nyelvét használnák, ha angolul beszélnének». Szavainak és képeinek csodálatos szemléltető ereje van. Más költő leírhatja a képeket és gondolatokat, melyeket benne a reggel ébreszt, Shakespearenél magát a hajnalt látni, mikor azt mondja: «A vidám nap ujjhegyen áll a ködös hegyormokon» vagy hogy a hajnal «Keletnek arany ablakát kitárta» s este: «A fáradott nap arany székbe dőlt el». Más író szava csak jelenti a dolgokat; Shakespearenél ezek testet öltenek. Övé az egész világ, nem is csak a föld, hanem a levegő is. Azok közül való, akiket – Dante szavaival élve – külön minta után alkotott a Teremtő és aztán összetörte a mintát.

Shakespeare írói hagyatéka olyan dús, annyira meghaladja az emberi értelem és alkotó erő rendes határait, hogy 1843-ban Gfrörer stuttgarti tanár, a homerosi kérdés mintájára, azt kezdte hirdetni, hogy a shakespearei drámák nem egy ember művei. Később J. C. Hart, az Egyesült-Államok konzula Santa-Crúzban (megh. 1855), Romance of Yachting munkájában egyenesen megtagadta Shakespeare szerzőségét. Hogy e színműveket Bacon írta, azt először W. H. Smith hangoztatta e munkájában: Lord Bacon volt-e a Shakespeare darabjainak szerzője? (Was Lord Bacon the author of Shakespeares plays?) Ennek a felfogásnak Holmes Náthán amerikai ügyvéd volt a legtanultabb terjesztője, aki kivált Amerikában sok hívet szerzett e feltevésnek. Azóta számtalan könyv vitatja ezt a kérdést s társulatok és folyóiratok (Londonban és Chicagóban egy-egy Baconiana) gyűjtik az érveket Bacon javára, a philadelphiai Shakespeariana pedig Shakespearet védelmezi. A Bacon hívei abból indulnak ki, hogy ezeket a nagyszerű műveket nem írhatta más, csak korának legnagyobb embere, Bacon, akit azonban magas állása és az anyjára való tekintet gátolt abban, hogy színpadi író gyanánt lépjen fel. Legfőbb bizonyítékuk egy levél, melyben Matthew Tóbiás azt írta Baconnak, hogy a legnagyobb szellem, akit ismert, az ő nevét viseli, «bárha más név alatt ismeretes». Ez azonban nem mondja azt, hogy Bacont a shakespearei darabokért tartja nagynak s nem is ő rá, hanem inkább Matthew tudós jezsuita barátjára, Thomas Southwellre vonatkozhatik, akinek mellékneve Bacon volt (Sidney Lee). A kérdés így áll: Bacon ránk maradt versei műkedvelői gyarlóságok, philosophiai irataiban pedig a költészet ellen beszél. Azonfelül a tudós Bacon bizonyára nem követett volna el olyan anachronismusokat és földrajzi tévedéseket, a milyenek e darabokban vannak. Anyja halála s állásának elvesztése után (1621) Bacon ki is jelenthette volna szerzőségét, hiszen még hat esztendeig élt tanulmányainak. Ezzel szemben: Shakespeare szonettjei rokonságot mutatnak nyelv és erő dolgában drámáival; e szonettek megjelentek nyomtatásban a Shakespeare életében, az udvar kegyenceinek, a költő pártfogóinak ajánlva, akik jól ismerték Bacont is. A színművek is ilyen ajánlásokkal jelentek meg, még a Bacon életében, akinek módjában lett volna megakadályozni, hogy művei egy színész neve alatt kerüljenek a közönség kezébe. Az előszó azonban halottnak mondja a darabok íróját, noha Bacon még élt. A kiadásban több vers mellett ott van Ben Jonsoné is, Shakespeare legjobb barátjáé, melyben a költőt «avoni hattyú»-nak nevezi. Ő s e kiadás rendezői láthatták Shakespearet, miközben e darabokat írta. Azonfelül: Shakespearenek síremléket állítottak a stratfordi templomban, amelyen őt nagyhírű költőnek nevezik. S végre: 1850-ig senkinek sem jutott eszébe, hogy nem Shakespeare írta e darabokat.

3. A próza.

Az olvasó önkénytelenül azt kérdi magától: honnan sodorja fel ez a bő forrás a benne villogó gondolatok csillámait és hol keveredett belé a stilusnak ennyi iszapja, mely itt-ott zavarosra festi vizét? Az irodalomnak milyen rétegeiből szedte föl ezeket?

A választ az e korbeli próza adja meg: egy kapós, cikornyás regény, Euphues fertőzte meg a nyelvet; ami a gondolkozást illeti, az oly kifejlett, hogy most írják munkáikat More és Bacon.

Mária angol királynőnek (1553–58) a férje, II. Fülöp spanyol király, magával hozott hajóin sok fényes spanyol ruhát, sok cikornyás bókot és egy pár könyvet, melyeknek tudálékos képekkel telehímzett stilusa mintha minduntalan bókot vágna önmaga előtt. Guevara spanyol jezsuita atya volt a mestere ennek a stilnek s első esztergályosa a cirádás «alto estilo»-nak. Az angol írók lefordították a királyné számára férje országának könyveit. John Bourchier, lord Berners, bordeauxi Hugó történetét fordította le a páter munkáiból s ezzel ő telepítette át Angliába Oberon és Titánia tündérudvarát. A hímes mondatok épp úgy elbűvölték az udvart, mint a grandok arannyal kivarrt bársony ruhái; éppen úgy csillogtak és suhogtak. Lyly (l. előbb), az udvar kegyenc költője, megpróbálta, nem lehetne-e ilyen ruhát szabni az angol nyelvből is? Gazdag redőkbe szedett minden mondatot s fényesre köszörült szavakat rakosgatott a ráncokba. 1579 lett, mire a regény megjelent. Címe rövidre fogva – Euphues.

Meséje mindössze annyi, hogy egy jónövésű és széptehetségű – Plato értelmében «euphyes» – athéni ember, Euphues, ellátogat Nápolyba s ott az Eubulus (= jó tanácsot adó) tanácsa ellenére dorbézolásnak adja magát. Így barátkozik össze Philautossal (önszeretet). Mind a ketten egy leányba szeretnek, ellenségekké válnak, míg át nem látják, hogy a leány csak kacérkodik velök. Euphues aztán hazamegy, Philautos Nápolyban marad. – A regényhez két függelék van csapva: egyikben Euphues tanácsokat ad a jó nevelés dolgában, a másikban megtérít egy hitetlent. – A könyv nagyon kapós lett, csak azt kifogásolták, hogy Euphues nem látogat el Londonba is s hogy szépjellemű nő nem fordul elő benne. Az író egy esztendő alatt kipótolta mulasztásait egy második részben, melyben a két jó barát Angliába megy s Philautos el is vesz egy kitünő angol hajadont; Euphues megint hazamegy Nápolyba.

A cselekmény gyér, de az otrombán dagályos stílus, az «euphuismus», mely egy századra megrontotta az angol nyelvet, felpuffasztja. Tele van levelekkel és szónoklatokkal s az alakok és az író szünet nélkül olyan pöffedt nyelven beszélnek, amelynek minden szava mintha fel volna dagadva. Akárhogy lötyögött is a vézna kis mese ebben a szószátyárkodásban, a regény tetszett; egy emberöltő alatt nyolc kiadást ért.

A pyrenei-félszigetről másik bevándorló is akadt: a pásztorregény. Philipp Sidney szólaltatta meg először angolul, Arcadiájában, mikor 1580–81-ben Wiltonba húzódott a királynő haragja elől, akit elég merész volt lebeszélni házassági tervéről, mikor feleségül akart menni Anjou katholikus hercegéhez. A regény szemlátomást mintáira ütött, a Sanazaro Arcadiájára és a portugál Jorge de Montemayor Szerelmes Dianájára. A bukolika nála is belenő a lovag-romantikába s az udvari csűrt-csavart nyelv, a monológok, a regényt átszövő versek finomkodása az udvari nép kedvének keresésére vallanak.

Két királyfi, a thesszáliai Musidoros és a makedoniai Pyrokles, hajótörést szenvednek, melyből megmenekülve, az első Spártába, a másik Arcadiába kerül. Mikor a két állam harcba száll, mint ellenséges vezérek találkoznak. Békét kötve, szerelmi kalandba bonyolódnak. Arcadia királya vadonban, rejtve nevelteti leányait. Musidoros azonban Dorus pásztornak öltözve, közelébe férkőzik Pamelának; Pyrokles pedig amazonruhában Philokleának. Ebből nagy bonyodalom támad, mert a király maga beleszeret a szemrevaló amazonba. A királynak a sógorasszonya azonban, aki a maga fiának szánta Philokleát, megszökteti a két leányt, amazonkísérőjükkel együtt. Itt végződik az első rész. A másodikban Musidoros elveszi Pamelát s hazaviszi Thessaliába. Pyrokles is bevallja csinyjét s feleségül kapja Philokleát.

Ezek a regények Athénben és Tempe-völgyében játszanak, embereik levegőben élnek, lábuk sem éri a göröngyöt. Éppen ilyen kecses és boldog nép a francia mintára ütött lovagregények többi hőse, a Ford Parismusa és Henry Robert Pheanderje. Elterjedtek a Gomberville hősi regénye Polexandre, és angol párja, Parthenissa, Roger Boyle regénye (1654) és a George Mackenzie Aretinája. De nemsokára támad olyan regény is, amely az életnek és az emberszívnek a tükre akar lenni. 1554-ben jelent meg Spanyolországban az első gézengúz-regény, Lazarillo de Tormes élete, Mendozától. Hőse egy szegény gyerek, akit egy vak koldus megvesz az anyjától vezetőnek; a kis csirkefogó tömérdeket szenved és rengeteg csínyt követ el, de mi ránk csak az tartozik, hogy hamarosan odaát terem Angliában. 1586-ban már ismerik ott s 1599-ben már van eredeti angol kalandor-regény is: a Thomas Nash Jack Wiltona, egy apród története, aki végigkísérte Surrey grófot német-, francia- és olaszországi kalandjain. Semmi sem mutatja jobban az ilyen regények népszerűségét, mint hogy rövid időn másik ilyen regény is akad, The english Rogue (Az angol csavargó), szerzője Richard Heads. Különösen tetszenek az olyan elbeszélések, amelyek a tengeren túl is meghurcolják hőseiket, hajótörésbe sodorják, aztán valami puszta szigetre vetik, hol a megmenekültek patriarkális életmódot élnek, amint a biblia tanítja, mely még a puszta szigeten sem hagyja el őket. Ilyen regény az Isle of Pines, mely 1668-ban látott napvilágot. Lassanként aztán erkölcsi irányzat szivárog be ezekbe az elbeszélésekbe. Aphra Ben Oronookoja, melyet surinami tartózkodása emlékeiből írt, egy néger rabszolga történetével a rabszolgaság eltörlése mellett emel szót, mintha az író ezzel a munkájával ki akarná engesztelni az erkölcsöt, a mért vígjátekaiban oly kegyetlenül kigúnyolta és összetörte. Ezekből a kalandos regényekből fejlődik tovább az angol regény, erre a mintára ütnek első classikus alkotásai is: Robinson és Gulliver.

Nyomdák is vannak már – William Caxtoné az első – amelyek terjesztik a prózaműveket, kinyomatják a krónikákat. 1516-ban jelenik meg Robert Fabyan londoni takács angol történelme, mely VII. Henrik koráig halad. Hall Edvárd a rózsák harcát írja meg (IV. Henrik – VIII. Henrik), könyve gyakran forgott Shakespeare kezén. Lord Berners a Froissart krónikáját fordítja le; Raleigh toweri fogsága alatt (1603–15) megírja a világ történetét a teremtéstől kezdve (History of the World). Hooker pompásan megírt nagy munkája mellett: Laws of Ecclesiastical Polity, keleti nyelvészettel foglalkozott; Thomas Starkey nemzetgazdasági, Elyot államtudományi értekezéseket ír. Legnagyobb hatással a próza fejlődésére Roger Ascham (megh. 1568) volt, The Schole Master c. neveléstudományi könyve révén.

Elég sokoldalú hát e kor tudományos irodalma; mélységét semmi sem mutatja jobban, mint hogy két neve – csak a nevek és nem a munkák – szinte olyan elterjedt és ismeretes, mint a Shakespeareé, ez a kettő: Thomas More (Morus, 1480–1535) és Francis Bacon (1561–1626). Mind a kettő lordkancellár volt. Moret lefejezték, mert mint buzgó katholikus, ellene szólt a király elválásának Arragóniai Katalintól; Bacon elvesztette méltóságát, mert többször szégyenletesen megvesztegettette magát s egész jelleme alacsony volt. More az első angol történetíró, aki szemügyre vette a tények indokait s a kor viszonyainak és a vezéregyéniségek jellemének befolyását a korszak alakulására V. Edvárd és III. Richárdról szóló művében. Nevét azonban államberendezési nagy ábrándja, az Utópia, tette öröklővé (1516-ban jelent meg). A testi-lelki boldogság élvezése egyetlen céljuk a sziget boldog lakóinak. Plato eszményi Atlantisa ez. Vallás- és jogegyenlőség társadalmuk alapja, munka- és vagyonközösséggel együtt. «Ha a fennálló államokat nézem, Isten úgy segéljen, nem látok egyebet, mint a tehetősek összeesküvését, hogy az állam cégére alatt tulajdon hasznukat lessék». Egyformák a lakások, közösek a lakomák; pénz nem forog; mindenki tartozik a földet mívelni, naponként hat óra hosszat. Mindenki dolgozik, a nők is; csak a lealázó, piszkos munkát végzik «rabszolgák», a bűnösök, büntetésből. A gonosztevők bilincse aranyból van, hogy az ékszer utálatossá váljék. Ideális minta-állam az övé, nyomor, henyélés és irígység nélkül való társadalom. Kár, hogy a boldog sziget nem akadt útjába Amerigo Vespuccinak.

Még nagyobb a Verulami Baco érdeme, mert ő éppen egy útat fedezett föl. Philosophiájának tulajképpen nincs is tartalma, módszere a fő. «A tan, melyet ő tanított, a tanok felfedezésének tana volt.» Azt hirdette, hogy az értelmet és érzékeket meg kell tisztítani a balítéletektől s a tapasztalás útján férkőzni közelébe a természetnek. Csak a tapasztalás a tudás egyedüli forrása. Az inductivmódszert nem ő fedezte fel, de új irányt jelölt ki annak. Az embert állította a gondolkozás központjába s javát keresni volt szerinte a gondolkozás tárgya. A régi philosophia is kutatta a természet törvényeit, de gyakorlati felhasználásukat lealázónak tartotta a tudományra nézve s csak az ember értelmi és erkölcsi tökéletesítésével gondolt. Bacon haszna szerint becsülte a tudományt s arra keresett módot, hogy a tökéletlen ember jól érezze magát a világon. Ez a cél nem olyan magas, mint a Platóé vagy sok philosophusé, akik az embert tökéletessé akarnák tenni, de elérhetőbb azokénál. S «egy hold föld Midlessexben többet ér, mint egy hercegség Utópiában» – mondja Macaulay Baconról írt kitűnő essayjében. Latin nyelven írta nagy munkáit: De dignitate et augmentis scientiarum (1605, 1623) és Novum Organum scientiarum (1620), csak essayit írta angolul, de minden munkája legszebb lapjaihoz tartozik az angol gondolkodás történetének. Negyedfél század váltotta be eddig végrendeletének óhajtását: «Nevemet s emlékemet az emberek könyörületességére s idegen nemzetekre és jövendő századokra bízom».

Bacon dolgozószobájából kétfelé nyílik előttünk nagy kilátás. Egyik oldalt a dús természetbe látunk, melynek gazdag életében új meg új igazságok lesznek nyilvánvalókká s a lombok között egy csarnokon akad meg szemünk: az 1662-ben alapított Royal Society ez. Ebben fogja kihirdetni nagy fölfedezését Newton (1642–1727). Másik oldalon a sziklák között utat vág egy kis csapat a szabad gondolkodás ormai felé. Ezen az úton találkozunk majd Lockekal.

Az emberi szellem megújhodása a renaissance idején Itáliában a hagyományokból sarjadt ki, új művészetet és tudományt teremtve; Németországban az erkölcs forradalma a reformációt hozta létre. Anglia partjaihoz elverődött mind a két áramlat s mind a kettő gyakorlativá vált. A renaissance itt a jólétben leli támaszát s egy költőt terem, aki az emberi természet ismeretében a legnagyobb, tárgyait nagyobbrészint a nemzeti mondákból és történelemből meríti, s egy gondolkodót, aki a természet megismerését veszi tárgyul, céljául az ember jólétét. A reformáció pedig megtisztítja az erkölcsöket, újjá formálja a társadalmat s önálló nemzeti államvallássá alakul.

II. A VALLÁSOS VISSZAHATÁS. A PURITÁNOK.

1. Bunyan és a költők.

Erzsébet kicsapongó udvara már a királynő életében elkeseredést keltett országszerte. A polgárság nem érte be az államivá tett anglikán egyház újításaival, mely megoltalmazta a régi hierarchiát és erkölcsöket, mindössze a legfőbb hatalmat ruházta át a pápáról a királyra. Tyndal új bibliafordítása (1547), melyet az eredetiből fordított s Rotterdami Erasmus latin és Luther német fordításának glossáival magyarázott, széthordta a német reformáció érzéseit és eszméit Angliaszerte. Az új hit vértanúi a máglyáról is azt a boldogságot hirdették, melyet a benső élet tisztasága (puritas) ád. Híveik egészen közelébe áhítoztak az ó-testamentomnak: a Sabbathot ülték, bibliai neveket viseltek. 1633-ban még megbüntetik William Prynnet, aki egy pár vendégszerető francia színésznő erkölcstelensége miatt Histriomastixában minden drámát és színpadot gyaláz; 1642-ben azonban a parlament I. Jakab háromszori közbelépése ellenére bezáratja az összes színházakat s megkorbácsolják és becsteleneknek nyilvánítják a színészeket. Összetörik a templomok ékességeit és kivágják a májusfákat az egész országban; s ez nem metaphora. Cromwell köztársasága és protectorátusa (1649–1660) idején levetik a csipkegallért és színes ruhát; feketében járnak, rövidre nyiratják hajukat és fahangon beszélnek. Mindenkit megszáll az istenfélelem. Bacon is írt imádságokat; Cromwell jóslatokat szokott keresni a Szentírásban s hallucinációk gyötörték, valahányszor feszületet látott. A közkatonák rendesen zsoltárokat énekeltek az őrjáraton. Hiába vannak az államegyháznak olyan kiváló emberei, mint Laud, olyan szónokai, mint Jeremy Taylor (1613–1667), aki akkora úr a képzeletnek és a kifejezésnek minden gazdagságán, mint kevés költő; hiába olyan érzelmes és elegáns írói, mint Thomas Fuller (1604–1665): e korszak legolvasottabb könyve a fanatikus John Bunyan Zarándok útja. A bibliát, Shakespearet és Robinsont leszámítva, nincs ennél népszerűbb könyv Angliában.

Bunyan (1628–88) szegény üstfoldozó volt, mint az apja. Indulatos és káromkodó volt gyermekkorában, de egy pár csodálatos eset vallásossá tette. Egyszer egy vipera az ujjához kapott, de nem harapta meg. Katona-korában őrszemnek rendelték ki, egy barátja a helyére kéredzkedett s alig állt oda, megölte egy golyó. Ezekhez hasonló esetek rajongóvá tették. Látomásai voltak s ha multjára gondolt, testében érezte az ördög karmait. Húsz éves korában elvett egy szegény leányt, akinek egész vagyona egy pár vallásos könyvből állott. Ezeket olvasta éjjelenként a férje s mikor erősnek érezte hitét, prédikálni kezdett. Ezért tizenkét esztendőre börtönbe zárták, hol vas madárfogókat iszkábált s a bibliát és a vértanúk könyvét olvasta. Maga is írt: Elmélkedések a börtönben, A szent város vagy az új Jeruzsálem és Az én hitvallásom a tömlöcben keletkeztek. Legelterjedtebb munkája A zarándok útja ebből a világból a másikba (The Pilgrim’s Progress from this World to that Which is to come). Ez a könyv tíz esztendő alatt (megj. 1679) tízezer példányban kelt el.

Az egész egy álom leírása: keresztény allegoria, melyben az erények és bűnök szerepelnek emberi formában. A jó Keresztényt kísérjük végig földi vándorlásain. Elindulva a romlás városából, egyik allegóriát a másik után éri útjában. Evangelista igazítja a jó útra; társa, Alkalmazkodás, a Csüggedés mocsarába fullad. Útközben megismerkedik Együgyűséggel, Restséggel és Elbizakodottsággal meg Betűrágóval és Hízelgővel, mire egy nagy kastélyba ér, hol Éber, az őr, leányaira, Jámborságra és Okosságra, bízza. Útját folytatván, egy ördögre, Apollionra bukkan, akit legyőz. Keskeny úton, lángok között, a Halál árnyékának völgyébe jut. Itt egy barlangban két óriás lakik: Pogány és Pápa. Mindezek után a Hiúság városába érkezik, azután a Kétségbeesés hatalmába kerül, aki tőrt és kötelet ád neki, hogy szabadítsa meg magát bajaitól. Végre mégis fölér a Boldogság hegyére, honnan már látszik a mennyei Jeruzsálem, csak még egy mély vizen kell átúszni kapujához; ez a Halál folyója, melyből a lelkek halandó ruháik nélkül lépnek partra. Mikor Keresztény bement a kapun, a város úgy ragyogott, mint a nap délben, az utcák merő aranyból voltak s azokon sokan járkáltak, fejükön koszorúk, kezükben zsoltárok és arany hárfák, hogy dicséneket énekeljenek. – A künnrekedt allegóriák azonban túlélik Keresztényt s életök, sorsuk és haláluk felől olvashatni a könyv második részében.

Bizonyos értelemben egy protestáns vallásos eposz ez, prózai Divina Commedia-féle, mely meghordozza a hivőket a borzalom és kétség útján, az erények és bűnök közt, a mennyei Jeruzsálemig, vagy Dante nyelvén: míglen ki nem érünk a csillagokhoz.

Előre láthatjuk, hogy ez az áhítat és komorság megöli a költészetet. Egyetlen egy szerencsés ember akadt mindössze, akiben nem tettek kárt a színházak bezárása és a párttusák: John Denham (1615–68). Olyan szerencsés volt, hogy még 1641-ben előadták egy tragédiáját (The Sophy), amely ismeretessé tette nevét s később (1643) meleg hangulatképet festett a Coopers-Hillről, ahonnan elnézi a Themzét, az óceán legkedvesebb gyermekét, amint anyja ölébe siet. A politika és vallásos elmélkedés meg-megzavarja szemlélődését, de az egésznek hangulata egységes és üde marad, noha – Milton Allegro- és Penserosojával együtt – ez az első hangulatfestő költemény, amely műfaj Angliában később olyan divatos és népszerű lett. Egyetlen költője korának, aki ezt a nevet valamennyire megérdemli. Körülte, utána csupa sivárság. A versköltészetet előbb a színház nyomta el, azután, még inkább, a puritánizmus komorsága. Shakespeare korában még bőven hajtott a szonett, Thomas Lodge, William Drummond, Drayton gyűjteményeinek bőven volt olvasójuk is, de az igazi költészet égi harmata csak kevesen csillogott e szóvirágok közül. A költészet legtöbbjüknél puszta rím-esztergályozás, mellyel Samuel Daniel a Yorkok és Lancasterek küzdelmét cifrázza ki, Warner Anglia történetét, Drayton (1563–1631) pedig a Polyolbion harminc énekében hazája egyes grófságainak leírását. Még élnek a Spenser hagyományai; George Wither (1588–1667) és William Browne (1590–1645) pásztorregényeket és eclogákat írnak, Fletcher Phineas áthozza Itáliából a halászverseket. De a nagyobb tért itt is ó-testamentomi alakok népesítik be. Francis Quarles (1592–1644) egy pár pásztorvers mellett Jónás, Eszter, Jób történetét foglalja versbe.

Alig van, még az udvari pártiak közt is, aki szerelmi verseket írna. Robert Harrick (1611–1674) kedves, anakreoni könnyedségű verseit, William Habington, Richard Lovelace (1614–58) szerelmes sóhajait, John Suckling népies kísérleteit beissza a vallásos és tudákos versek sivataga. A kor asszúsága és fanyar életközönye kiapasztja a költői képzelődés friss patakját. Meggyőződés és szív nélkül verselnek. John Donne (1573–1631) katholikus korában Mária-énekeket és legendákat ír, kitérése után keserű szatirákat. Edmund Waller (1605–87) előbb Cromwellt magasztalja s halálát könnyárral siratja el; azután II. Károly és II. Jakab udvarába szegődik. E rímkovácsok közt még Cowley Ábrahámnak (1618–67) volt valamelyes tekintélye, de ma már őt is végkép elfeledték, ámbár sokfelől megostromolta a hírt és halhatatlanságot. Két színdarabját, a The Guardiant és a Naufragium Jocularet előadták a cambridgei egyetemen, az elsőt Károly (II.) királyfi előtt. Írt ódákat Pindaros és Horatius modorában, többek közt Jézsaiásról és az egyiptomi csapásokról; eposzba fogott Dávid királyról s hat énekes tankölteményben vette sorra a növényeket. A benső forrongás, a korszak lelke nincs meg ezekben az írókban, azt mások fejezték ki; vallásos rajongását és hívő buzgalmát Bunyan, érzelmeit és eszméit pedig Milton, akinek életében benne van a puritánizmusnak egész története is.

2. John Milton (1608–1674).

Ő a legigazibb puritán; egész munkásságát, fiatal éveinek költői kedvét, mely korai termékenységében finom és komoly hajtásokat nevelt: egy hymnust Krisztusra s két hangulatfestő költeményt a lélek vidámságáról és komolyságáról (Il Allegro és Il Penseroso), ennek az erkölcsi irányzatnak szentelte; férfikorának, munkaerejének legjobb éveit is, sőt szemevilágát és vagyonát minden tanultságával együtt. A politikai és vallásszabadság első szószólóinak egyike. Szabadságot kíván a családban is, hogy az össze nem illő házasfelek – ő hozzá sem volt való első felesége – elválhassanak. Nem hiába volt író maga is: nincs hatalmasabb munkája az Areopagiticánál (1644), mely a legtüzesebb védirat a sajtószabadság mellett. «Majdnem annyi egy könyvet meggyilkolni, mint egy embert. Aki embert öl, értelmes lényt öl meg, isten képe mását; de aki megsemmisít egy jó könyvet, magát az értelmet gyilkolja meg». Olyan világos és erőteljes ez a könyv, hogy mikor, egy század multán, a franciáknál Mirabeau vívja e harcokat, nem tud jobb fegyvert képzelni magának, mint ha lefordítja ezt a munkát.

Elgondolhatjuk, mit fog írni a szabadságnak ez a rajongója, mikor a király megöletése után az államtanács, mint külügyi latin titkárjára, ő rá bízza, hogy magyarázza meg Európának a királygyilkosság szükséges voltát. A királyság és a hivatalok állása (1649) csakugyan a népfelség bibliája. Kegyetlen élvezettel szedi szét porcikáira a Gauden püspök királyvédő röpiratát, az Eikon basilikét (Királykép), a maga Eikonoklastésában (Képromboló, 1649), mely – abban az időben! – hamarosan 47 kiadást ért. S mikor a holt Károly fia valami Saumaiseből Salmasiussá tudákosodott francia bérenc íróval megkisérli megvédelmezni a királyt a Regia defensioban (Királyvédelem), Milton – hogy egész Európa megérthesse – két latin röpirattal kél védelmére az angol népnek (Defensio pro populo Anglicano). – Akárcsak ostorral vágná vérig a királypártiakat, olyan sujtón és kegyetlenül hirdeti, hogy a nemzet méltán lökött félre útjából egy esküszegő és hazaáruló királyt. Mintha Rousseaut olvasnók, száz esztendővel Rousseau előtt, olyan meggyőződéssel látjuk könyvében megírva, hogy a hatalom nem istentől való, hanem a nép bízza az uralkodóra és hivatalnokaira a közjó érdekében. E hatalmas szónoklat érdemét csak egy csökkenti: hogy a Regia defensio, amelyet összetör, hitvány és aljas munka volt. Mégis olyan tűzzel kelt ki ellene s akkora megerőltetéssel dolgozott második Defensioján (1652) is, hogy végkép elvesztette amúgy is meggyöngült szemevilágát. De azért tovább dolgozik és izgat; a restauráció küszöbén s könyvet ír a könnyű és kész módról, hogyan lehet szabad köztársaságot alapítani.

Cromvell kidőlte után a régi királyi ház mégis visszatért s vele a régi szolgaság (1660). A puritánokat üldözték; Cromwell holttestét a sírjából vonszolták ki, hogy a bitóra akasszák. Milton vakon és hallgatva tengődött. Vagyonának nagy részét elvesztette, háza leégett a londoni nagy tűzben kis földbirtokát elkobozták. Második felesége, akit egész lelkéből szeretett, meghalt; a harmadikat elkeserítette a nyomorúság; leányai rendre eladogatták könyveit a «rongyszedőknek». Csak egy világ volt nyitva előtte: a képzeleté. De Comusának bájos és vidám jelenetei elrajzottak az ifjúság álmaival. Sötét és néma lett a rengeteg, melyben reszkető árnyék fenyegette az eltévedt hajadon lépteit, amint bátyjait kereste, míg a lombok közt Circe fiának, a repkénykoszorús Comusnak harsány dorbézolása harsogott; eltüntek a szerelmes istenek és a földi szűzeket megvédelmező najádok; kialudt a fény és árny játéka a bokrokon. A játszi mythológia azóta lehiggadt komor puritán theológiává; ő, aki szonettjeinek is komoly tárgyakat keresett s azokban Cromwellt és Shakespearet magasztalta, a vallásüldözést kárhoztatta és vakságán panaszkodott, most a legnagyobb tárgyhoz fordult: az örök jó és rossz harcához, az ember bűnbeeséséhez. A mennyei seregek és a pokol fajzatának harcát, a classikus eposzok két ellenség közt végigzúgó hősi, valósággal homéri harcait nézzük végig az Elveszett Paradicsom (1667, magyarul Jánosi Gusztávtól) vergiliusi tizenkét énekében; ezek teszik mozgalmassá az ő poklát és mennyországát, mozgalmasabbá a Dante szemlélődő ég- és pokol-járásánál. A Danteé egy apokaliptikus mennyország, hol a lelkek csillagok gyanánt lebegnek, hol visiók seregelnek s a titokzatos rózsa nyílik; ennél a vak embernél azonban a képzelet abban találta gyönyörűségét, hogy a földi világhoz hasonlóvá, olyan reálissá és mozgalmassá tegye az eget, olyan elevenekké, testiekké az ég és pokol lakóit, aminők a földi emberek. Az ő mennyországa mintaképe egy jól berendezett földi államnak; van ott dicsének és vezényszó, fényesre csiszolt fegyver és társzekér. Az ÚR abszolut uralkodó s abszolut monarchiájának égi seregei ugyanazt a keserves komédiát játsszák végig ágyúzással és előnyomulásokkal, amelyet idelent halálig megúntak a Cromwell legényei. Csak egy másik és nagyobb föld az, tele fáradsággal, bizonytalansággal, előrelátó szónoklatokkal (II. 95–138) és tervekkel. A sátán és népe érdekesebb és szenvedélyesebb. Pokluk szabad köztársaság; talán ezért sikerült a rajza jobban Miltonnak. A két hatalom versengése közt állnak az első emberek. Épp olyan kifogástalan szónokok, mint a menny kormányzója s már is feltalálták az államrendet és philosophiát csak úgy, mint a vendégbarátságot.

Igaza van Tainenek – aki különben félreérti Miltont – ez az Ádám csakugyan Oxfordon át került a Paradicsomba. Bizonyos, hogy vannak szükséges anachronismusok; ha nem volnának, Ádám egy szót sem szólhatna vagy legalább nem volna érdemes meghallgatni makogását, de az is biztos, hogy költő sohasem élt többet e szabadsággal, mint Milton itt.

Elvesztett Paradicsoma nem az a könyv, melyet nem kellene elolvasni mindenkinek: azért fölösleges elmondani tartalmát. Ez úgy sem adhatna fogalmat érdeméről, anélkül a mély vallásos érzés nélkül, mely minden sorából kisugárzik. Ez a tárgy – megmondta Goethe – nem költői; nem is annyira vallásos eposz, mint inkább költői theodicea az egész, egy különszakadt, kisebb érdemű befejező résszel, a Visszanyert Paradicsommal, melyben a Megváltó legyőzi a Sátán kisértéseit s példát ad a rossz leküzdésére. Az első rész azonban a nyomorúságnak a földön való megöröködésével végződik s egy érzékeny és mélységes léleknek fájdalomkiáltása. Hogy Milton talán a maga puritán köztársaságát siratja az elveszett Édenben, hogy nyelvének felséges orgonabúgásában egy szegényes irodalmi kor tökéletes művészi emlékhez jutott, az az angolok dolga; de az a fájdalomszó ma is elhat mindőnk lelkébe, az egész világon; s irójának alakja be van vésve minden nemzetnek a lelkébe. Nagyobbrészt a költő egyénisége teszi vonzóvá könyvét, nem a könyv kelt érdeket írója iránt. Az eposzhoz szükséges nagy formáló erő hiányát eltakarják a lyrai szépségek s a sok gyönyörű tájfestés, mindent pótol a költő impozáns egyénisége, magát a hatvankét éves embertől nem telő tüzet és szenvedélyt is.

Egyénisége sok helyütt áttetszik epikai nagy művén. (III. ének.) Ilyen vonatkozások mélyítik el tragédiájának, Samson Agonistesnek tartalmát és hatását. Ezt a restauráció idején írta. Ő a vak Sámson, aki tűrni kénytelen a dorbézoló filiszteusok csúfondároskodásait, míg rájok nem zuhan a tető. De ezt, a Stuartok elűzetését, Milton nem érte meg. Elkeseredve és szegényen halt meg, ahogy’ utolsó éveit élte. Úgy, amint Munkácsy képe lelkünkbe véste alakját: a puritánok egyszerű fekete ruhájában, mellére csüggesztve fejét, mert szeme elé úgy sem rajzol képeket a napfény; leánya, Deborah, írja a halhatatlan verseket. Az egész Milton benne van ebben a képben: a gondolatok forrongása hatalmas homlokán, feje tartásában elmerültsége a maga komoly világába, az egyszerű szobában és ruhákon egy olyan hazafinak a szegénysége, akinek vagyonát elkobozták elveiért s egy olyan költőé, aki egy halhatatlan művel életében mindössze tíz fontot szerzett.