MÁSODIK RÉSZ.

I.

A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi, de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között, amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után és bekeni Velencét ezzel a múló láz-állapotával, színesen piszkítja, mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik, mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete, mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a szigeten.

Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett – gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.

A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe, hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház elől. Andor ide hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából, ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből, okosságból és félelemből maradt otthon.

Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben, kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön. Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét, mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták meg a négyüléses batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni a fejéről.

Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának, amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral. Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba ízlésfitogtatással eltolta magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél.

A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján, volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett, még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei, az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte – piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt.

A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni, most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön vagy megy, egyedül van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett, mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért.

Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett, harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol tulajdonképpen?

Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta, hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki. Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak. De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki teljesen elég volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit, nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt. Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb, ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.

Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett. Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért, mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a kuglizó mellé, a kis különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a különbejáratú nagy szobába.

Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr, aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak, hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze, Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni, mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma és emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét.

II.

A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt. Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben.

– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.

Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek mutatkozott. Háromnegyed egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a felszaporodott teendőket, azt kérdezte:

– Nem is ebédel a szigeten?

– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús mohóságot.

– Miért kérdi?

– Semmi… Csak kérdeztem.

Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik.

De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne vele ebédelni, éppen ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy soha nem hívja.

– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben…

– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt hittem, nem ebédel itt. Már örültem.

– Mért?

Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne:

– Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor.

– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman lesznek.

– De nem egyedül… az is vele jön… az a…

Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette hozzá:

– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…

Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába.

– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda, hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat…

Idegesen mozgott az ajka.

– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól belenézett a fiú szemébe és elment. Sietve indult, de aztán beletalált hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett, mindig valami komikusat érzett.

Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt, kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna: szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor nem találta ellenszenvesnek.

Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta, hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése, hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. A tisztaságnak és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel: „nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte, amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta, amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván feléje:

– Mi már találkoztunk… a hajónál.

Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta: „Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe, mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak:

– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém vacsorára, mikor Somogyi is ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.

Olga figyelve nézett Andorra.

– Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm.

– Számíthatok rá?

– Kérem.

Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment, őszinteség nélkül mondta:

– Kellemes fiú.

Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta:

– Tessék?

– Nem mondtam semmit – szólt Olga.

– Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába.

„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni, hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta, örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén örült, csak nem tudta, hogy örül.

Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan elmondta a köszönetet.

– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…

Az öreg urak tovább méltóztattak, az első percben még komoran szedve és nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után.

Nagy Ervin karonfogta Andort.

– Jársz ide?

– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak, mikor szegény apám…

Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül.

– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta a kezét.

– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod, sajnálom kérlek.

Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes, pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral, vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának, a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni, hirtelen-mély főhajtásokkal üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és „parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“. Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta, a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a monoklijával.

– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami kellemetlen szagot érezne.

Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla, hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez? Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából. „Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem, miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az előmenetelt, – eszébe jutottak apja esti beszélgetései az anyjával, főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen, mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat színlelve szólt Nagy Ervinnek:

– Ellát mikor láttad?

– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol, úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi Lajossal.

Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba:

– Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén.

– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat és lassan elbocsátva Andor karját.

A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon ülve, még a kalapját se véve le.

– Nem tetszik bemenni?

– Nem.

Elgondolkozott:

– Minek?

– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott, nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.

– Na, megyek – állt fel a fiú.

– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem volna.

– Na? – mondta Andor, már az ajtóban.

Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott:

– Mariska!

– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki.

– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a lányra.

– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem, nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt…

Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint ami most itt állott előtte.

– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: – Jól van, jól van.

Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, a boldogult nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.

– Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte.

– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle. Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel, amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire kezet csókolt neki.

III.

A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán, olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl. Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart venni: mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától. Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid, de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal, túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni. Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt, Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.

Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis szalon volt, apróvirágos fehér selyemszövetű aranybútorral, üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt, hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba, különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a falnál.

– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron.

Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort:

– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak csinálták ezt a szobát…

Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott. Mind a ketten az ablakra gondoltak.

Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba küszöbén álltak. Meg akarták nézni.

– A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett.

– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. Rendesen két, de most három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben, melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott. A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén.

Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta:

– Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten.

Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától, nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót.

– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált, kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba.

Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren fénylő, nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.

Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú.

– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is a fazékhoz ugrik.

A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, – ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben. Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt nem tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott, néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a kiskés a köszörűkövön.

Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül. Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél van a boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak valami testi jóléten keresztül szenved feléje.

Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól.

– Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva.

Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit. Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott, mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga, nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit megsértettek. És nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki. Mikor bejött, komoran mondta:

– Mindjárt lesz.

– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya a lányának.

Élesen kérdezte:

– Hol vannak?

– Ott a kredencben – mondta Irma.

A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először.

– Hol? – kérdezte röviden.

– Fönt.

Kinyitotta a felső kis ajtót:

– Itt? – kérdezte.

– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget, amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted.

A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.

– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die Liebe!

Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett:

– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a makrancos hölgyek izgatnak.

– Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel.

A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, melegség és jóllakott izzás járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő Olga felé.

– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva, hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják, kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget. Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek.

Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó, sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó, férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már rá is szólt Rodicsra:

– Ne utazzék rám.

Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:

– Ne bántsd mindig szegény Olgát.

– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy olyan mogorva. Szervusz.

– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó huszártisztnek mondta volna Váradon.

– Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott.

– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra született, hogy háziasszony és anya legyen.

Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta, hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még folytatta is az Irma mondatát:

– Feleségnek született, nem szeretőnek.

És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé:

– Szervusz.

– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán. Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre.

– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt még, ha tovább isznak?“

Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé:

– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik, de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.

Ittak. Somogyi letette a poharat:

– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én mondom neked.

És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan:

– Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi:

– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.

Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta:

– Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi.

– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én mondom neked.

Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét, mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz és gőz forr a sötétben.

Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett kellemeskedéssel fordult Andorhoz:

– Még mindig a szigeten lakik?

– Igen – mondta Andor.

Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új szivarja végét vágva le, éneklő hangon:

– Oda-oda járok minden eestee…

Olgára nevetett.

– Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány.

Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította bele a kínlódását.

– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta – ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.

– Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány.

Rodics kegyetlenül vigyorgott rá:

– A vőlegényed előtt csak beszélhetek.

Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte, hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére hágott volna a sarkával ez a gazember.

– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön belőle a hang.

– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor megállapodott Rodics szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek.

– De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött.

A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.

– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a poharát Andor felé.

– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.

Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr ebben a házban és mindenki más csak vendég:

– Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen.

– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén.

– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért, azonnal menjen el innen.

Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte, ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú volt.

– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel a rövid szó végén.

Andor meghajolt a rémült Irma felé:

– Kezét csókolom – mondta.

– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy Ervintől látott a budai kaszinóban:

– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak, milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben. De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény vágott be a sötét előszobába.

– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…

Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott:

– Olga!

Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal. Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta Andornak:

– Kérlek, most már én is kérlek, menj el.

Irma sikoltott:

– Mi történt?

Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára. Aztán komoran mondta:

– Olga pofonütötte Rodicsot.

– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte.

Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt… így…“

S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki, kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:

– Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel.

Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta, átkapta, remegő kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle:

– Szeretsz?

A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival, gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így. Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és eltolta magától a fiút. Ránézett:

– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a feleséged lenni.

Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró.

– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne hidd, hogy én… téged…

Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán rémülten szólt:

– Te… én attól félek, hogy nem látlak többé…

– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje, mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle.

– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el…

Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta a fejét, valahogy most kitört belőle a nagytermetű nők vad izomereje, amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya, akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.

A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal szólt, halkan:

– Hát ez vagy te?

A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még, aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe.

Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete szekrénybe.

– Hova tetszik? – kérdezte a kocsis.

Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott.

– Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból.

IV.

A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán:

– Menjen visszafelé a körúton.

Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni ennek. De Olga megszólalt, dacosan:

– Mért? Mért menjen visszafelé?

Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül ügyetlennek érezte magát:

– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség hullámzik fel az arcán.

– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte, Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres, virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de büszkeséggel.

– Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem…

A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy szót szól, leüti. Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett. A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ – gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett, letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját. Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben, és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé, amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott. Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű, úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi ruhában, szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett, fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.

A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte, tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan, színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett. Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste, de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének még a szemhunyorítására is megmoccantja a kardot, amit az arca előtt tart. A fiú leült egy karosszékbe.

Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány. Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért, mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött, hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét:

– Fáradt? – kérdezte tőle.

A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán esetlen:

– Pihenjen le… itt az ágyon…

Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó erejében, hogy ez már az, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére, mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette: ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, a térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is hiábavaló, mert ő nem született erre.

A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra. Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól, s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja lökni magától.

A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott, magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel. Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a térdét porolta és ezt mondta:

– Ezért jött ide?

Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a vendég mellől elparancsolni.

Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda, mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a házigazda ebben a szobában.

– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál állt. Meg se fordult, úgy felelt:

– Dehogy haragszom.

– Megérdemelném…

Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak egymáshoz, mikor a cigarettát szívta.

– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta hamu.

– Azért kérem, hogy ne haragudjék rám.

– Én… – kezdte a fiú. – Én…

Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan. Ettől nekibátorodott:

– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön akarta.

– „Ön?“ – kérdezte a lány.

– Ön.

Csönd lett.

– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja Isten, mit akart tőlem.

És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá:

– Tudja Isten, milyen céljai vannak.

A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva:

– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem vannak céljaim.

Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a kezéhez:

– Mit akar?

– Azt, hogy…

Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete rámából.

– Le akarja rólam tépni a ruhát?

– Le én…

Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt, mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal állt meg előtte:

– Takarodjék innen!

Hátralépett, az ajtóra mutatott:

– Azonnal takarodjék!

– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent Isten… Istenem…

Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is… tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az arcát a két kezével.

Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta, hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút, hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.

Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott, olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt, széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve, még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.

A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában, lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját. Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon. Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt. Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl, a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva, talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében. Az a gondolat, hogy ez a másik lény most letörölte a gondjait és nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének, egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte, hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most, ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok elmúlt ittas, önfárasztó, öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső.

V.

Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is. Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz és az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort, hogy: „Vége 11 óra előtt“.

– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a Csirke valaminek örül.

Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól, benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba, aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé. Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol tartotta magától:

– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba kerülök.

Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat lépett, mint megfontolt emberhez illő.

– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor mondtam…

– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége.

Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is, amit Révész úrral szemben tanusított, a tanár meg fogja őt ijeszteni, a tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt történhetik meg a végleges szakítás.

– Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr.

– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon.

– Akarsz kocsit?

– Nem, nem.

Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla.

– Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett.

Révész úr kezet nyujtott neki:

– Jöjjek el holnap próba után?

– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk ott fél négyig is.

– Hát este.

– Jó.

A házmester kinyitotta a kaput:

– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva feléje:

– Jó, drágám. Pá.

Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját, aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét, még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…

Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát.

Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán, hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra. Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik. Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a szíve, annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse, csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról.

A Csirke volt.

Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: „hagyjatok, most sietek“ – elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“

A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert. Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon átjárni.

Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind egyszerre felszálltak benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi, akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. „Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga, a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt.

– Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van?

– Ki kéri?

Erre már fellélekzett:

– Steiner-kávéház.

Aztán Rácz hangját hallotta:

– Ki az?

– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr kérdezteti a nagyságos urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni.

– Reggelig – mondta Rácz.

– Köszönöm.

Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van, hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is, ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed, mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az, hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj, otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni, és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt.

Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, egyenesen az udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt a szeparé.

Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak közelíteni is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn, falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke?

Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám, mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé, ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele, aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára, hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan sietve gurult vissza feléje, csattant egyet a többi golyón és megállt. Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett, meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána, aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem, nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a prímás a hegedűjébe.

A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá. Elszégyelte magát.

– Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve.

A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta:

– Csak tessék tovább.

És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének kellett lennie. Révész úr hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó, mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.

A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot olvasott.

– Jóestét – mondta Révész úr.

A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt. Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt: meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei: mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások, amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ sem érti, mikor bejött Révész úr.

– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden bevezetést, mintha az most nem is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt.

– Senkit.

– Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett.

– Kit vár? – kérdezte újra.

– Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket.

– Hazudik – mondta Révész úr.

A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle, érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában.

– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön.

– Nem jön – mondta a Csirke az ujságból.

– Kicsoda?

– Senki se jön.

Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső nyugalmához, ez az előérzet.

– Hát akkor mit csinál itt?

– Olvasok.

És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket. Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi ostobaságával, szeliden mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta, lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza.

Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött be és kérdezte a Csirkétől:

– Bontsak pezsgőt, nagysád?

– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön?

– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott lenni.

A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel, kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította.

– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba. Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.

Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett, egészen idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott:

– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az Aradiba és itt szokott vele találkozni.

– Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány.

– Maga minden este becsapott engem.

Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás.

– Igen – jött a válasz.

– Minden este.

– Minden este.

A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint Révész úrban.

Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás lehetőségeit. Kínozni kezdte:

– Nagyon szerelmes?

– Nagyon.

– Miért nem vallotta be nekem… becsületesen?

– Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam.

– Igen? Ne mondja.

Mérges, gúnyos lett:

– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.

A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott.

– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem, mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs… gyere ide…

Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket, leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét.

– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz, belül rothadt, mint a könnyű alma.

– Sírd ki magadat…

Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást, mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek találta, hogy ő most jóságos.

– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta a keblén a lány – ez visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó…

Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába:

– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem…

Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet.

– Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit…

Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi:

– Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat.

Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő csókolta meg az arcán.

– Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok.

– Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével.

– Igen, igen.

Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt mondta:

– Milyen jó, hogy te vagy nekem.

– Jó, csak pihend ki magad.

Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt:

– Majd elmúlik ez – mondta.

– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy olyan súlyos, furcsa ember… azt se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem való ez nekem, én ebbe tönkremegyek…

– El fogod hagyni – parancsolta Révész úr.

– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt egyet és kedves-kérlelően mondta:

– Kérlek, tégy nekem egy szívességet.

– Na mi az?

– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…

– Én telefonáljak neki?

– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen meg rá az okom. Drága Károly.

Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni:

– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e.

– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki. Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“ – mondta magában – „most már ne is jöjjön.“

Révész úr kelletlen arccal jött vissza:

– Nincs.

– Sehol?

– Sehol.

A lány gyanakodva nézett rá:

– Nem is telefonáltál.

– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen mondta:

– Na gyerünk.

Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se vetette volt a felöltőjét.

– Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül.

– Nem baj.

Elindultak. Az ajtónál megállt Révész:

– Nem is fizettünk…

– Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere!

A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.

Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon, amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.

– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott arcot. – Most menj szépen haza.

Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, aztán a földre nézett. A Csirke nyugodt és közömbös volt.

– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak.

– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta a kaput.

VI.

Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől. Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt, gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből, feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli maradék volt ez a jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához.

A portás előtt, mint szokta, megállt:

– Nem kerestek?

– De igen – mondta az. – Telefonon.

És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza:

– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos urat.

Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást:

– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen, tudom.

Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. A zsebébe gyűrte a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy kérdezte, félvállról:

– A korzón?

– Igenis.

– Délben?

– Igenis.

– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette, hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.

– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat, amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a piruló lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom, friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – „te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: „te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy a legtisztább, te jól viselted magadat“.

Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva, hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami zsákból a kincset, oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány aggódó szemét meglátta.

Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt:

– Hova sietsz?

– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán türelmetlenül mégis visszaszólt:

– Tanulsz?

– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt, amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva, a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget.