ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.

Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.

– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.

– Semmi sincs – mondta vállat vonva.

– Vége?

– Vége.

A lány megfogta a kezét:

– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?

Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen visszahúzódni.

– Megkapták a levelemet?

– Hiszen ajánlva küldte.

Gúnyos mosoly.

Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.

Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt.

– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… éppen én…

Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…

Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel, olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták.

– Sírt?

– Nem.

Hallgatva mentek egymás mellett.

– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.

Ennyivel tartozott neki.

– És aztán?

– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.

Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de feleleteket várt.

– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.

A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.

Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:

– De én se őt.

Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz.

Megint lépcső következett. Andor megállott:

– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.

– Ahogy akarja.

És indult, a lépcső felé.

– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva önmagát.

– Az? Boldogan.

És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje.

– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.

– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.

– Tehát Pécsi – mondta Andor.

– Lehet.

Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.

„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind a kettő.“

Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“

Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:

– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott.

Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba szavak. És „kokott“…

– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?

Kornély Margit egy kicsit megijedt:

– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.

És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlem ugyan…“

Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.

– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.

– Ja, vagy úgy. Szakasz.

VII.

A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.

– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.

Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva.

– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – Somogyi úr végzi a darabot.

– Orvost játszik? – kérdezte Andor.

– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr.

A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, oda is ritkán.

Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.

Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott.

– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél?

– Igen.

– Megyünk ebédelni?

– A szigetre.

– Nagyszerű. Irma rögtön jön.

Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor a lányt nézi.

– Nem ismered Olgát?

Andor kalapot emelt, szerényen:

– Nem volt szerencsém.

– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga.

Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.

– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk!

Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.

– Szintén színésznő? – kérdezte.

– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.

Somogyi vigyorgott:

– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál bennünket. Igazad van, fiam.

Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.

– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy szót akarok neki mondani.

Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, milyen hangosak…

Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári kedvességéhez.

– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.

Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“.

A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban:

– Megyünk?

– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.

– Irma! – kiáltott utána Somogyi.

– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán.

Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a felsősziget felé.

– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a direktorral. Lejárt a szerződésem.

– Ezt sugdostad neki?

– Ezt.

– Azt hittem, mást.

Szomorúan intett.

– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.

– Az más.

Somogyi most benne volt már a témájában:

– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se kapok más szerepeket.

Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.

Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat.

– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe…

– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.

– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját.

Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt:

– Szerelem?

Ettől elment a kedve:

– Nem – mondta.

– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész.

Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán.

– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te síma kis életeddel.

Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta:

– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb!

Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“

Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy talán azért, mert megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot: hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, igen, igen.

– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden fontos ügyemet vele beszélem meg. – A kutyámnak viszem – mondta a cukorra, Andor tekintetét észrevéve.

Aztán hozzátette:

– Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna…

Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt, mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!

De nem is kell.

– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a nagyságos úr.

Sóhajtott.

– Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs.

Andor fizetett, lementek a terraszról.

– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét.

Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak. Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki, tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt, lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.

– Pardon – mondta – egy pillanatra…

Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg. És itt tanulni is jobban lehet.

– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek a szobámba.

– Hogyan? Neked itt szobád van?

– Igen.

– Hát… ezt nem is mondtad.

– Minek mondjam?

Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss, halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz jött, hogy kikönyököljön rajta. Elhagyatottnak és szomorúnak érezte magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“

VIII.

– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél.

Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt, úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben, lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett Irmával.

– Tetszel az Olgának…

Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd, ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés, emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.

– Én? – kérdezte.

– Te.

– Miért… talán mondott valamit?

– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.

– De hiszen csak egyszer látott… futólag.

– Mégis.

Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt, mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él.

– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki Irma fontosabb volt, mint minden a világon.

Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak. De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik Olgának.

– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte.

– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.

– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony?

– Nem vagyok szobalány.

– Hát akkor…

– Olga a nevem.

Andor mosolygott:

– Olga nagyon szigorú.

A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte, helybenhagyó hangon:

– Olga nagyon szigorú.

Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton. Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel. A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság éreztette magát.

A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére állította a helyzetet:

– Merre megy?

De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.

– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.

– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk…

– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.

Legörbült a piros száj:

– Pesti.

– Még csak nem is az. Budai.

A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét nyújtva:

– Hát… merre megy?

És melléje nézett.

– Ha megengedi, Olga, elkísérem.

És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal, hogy merre megyek?“

– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon beleegyezve, hogy Andor kísérje.

– Az én utcám – mondta ez csöndesen.

– Mért?

– Engem Aradinak hívnak.

Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte:

– Magyarosított név?

– Igen.

Hozzátette, kis szünet után:

– De már a nagyapám…

És aztán:

– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai.

– Az anyám színészi neve volt.

– Az… édesanyja… színésznő?

– Volt. Meghalt.

Elgondolkozott a fiú, hangosan:

– Gyulai… Gyulai…

– Nem ismerhette. Vidéken játszott.

Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül, megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a meztelenséget.

– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon, elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.

– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis, Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?

Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek. Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?

– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért…

– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre készülve… Pesten.

A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy pillanatra érdekelte, sőt izgatta.

– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább… magasabb…

Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől, ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:

– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük olyan… olyan…

– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét.

– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával.

A lány ránézett:

– Nem akartam. Bocsásson meg.

Ok nélkül mondta a fiú:

– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani.

Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte:

– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg?

– Nem.

– De ha én kérem, hogy bocsásson meg…

– Akkor sem.

– Soha?

– Soha.

Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A lány mégis folytatta:

– Soha az életben?

– Soha.

Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva:

– De a kezemet csak elfogadja?

– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt:

– Nem.

A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt előtte. Megvillant a fekete szem.

– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a levegőben várni… ennyi ember előtt…

Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.

… „Ennyi ember előtt“…

– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…

És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé volt nyújtva.

– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved…

Elfogta a fiút a gonoszság.

– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet.

– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal – ha maga ezt megteszi velem…

Most volt először szép Andor szemében.

– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…

Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja:

– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…

Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé a fiúéból:

– Bocsásson el.

– Maga drága, szép…

Gonoszul mondta, hit nélkül.

– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben… Hallatlan.

Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a fiú:

– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem, hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta, nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…

– Bocsásson el.

A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja, hogy most már nem lesz több dolga.

– Bocsásson el.

– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs senkije. Mint nekem.

Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult.

– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.

– Isten áldja meg – szólt a lány.

– Ott lesz?

– Nem tudom.

Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“

Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga. Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság. És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna nem odamenni.

IX.

A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint feltolakodó gond és fájdalom… apa…

– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta a szoba ajtaját.

Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott, szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték. Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz, nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az álszenteskedőkre, akik az ágy mellett álltak és nyomorult kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat, az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott.

Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja, végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott.

A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:

– Nem… adnak…

Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal:

– Mit… nem adnak?

Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a szemét, mintha a fiú is elhagyta volna hűtlenül, ő is összeállt volna a gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot:

– Morfiumot?

A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés volt az arca.

A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút:

– Parancsol?

– A doktort…

Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát:

– Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr?

– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt.

A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A doktor megtagadta a morfiumot.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az ajkaihoz hajolt a fülével:

– Rossz… rossz fiú… vagy…

Megsimította az ősz fejet.

– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa. Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja kierőszakolni a morfiumot.

Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös, mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“ – gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal…

Kiment.

– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt, egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot!

Izgatott és agresszív volt.

– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön, egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…

Tovább nézte a poharat.

– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség! Marhaság… kérem.

A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat.

– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája…

– Etikája! – Megvetőleg intett.

– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit… szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…

Andor már indult:

– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és önmagára, meg az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés, mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá.

– Pécsi – mondta halkan, de érthetően az öreg.

A fiú fölegyenesedett és szinte megmeredt a meglepetéstől.

– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek.

– Igen, – felelt – Pécsi. Tudom.

Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni, nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg, vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, hogy ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét, szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne csalódjék a hatásban:

– Pécsi elveszi Ellát. Bevallom… fáj nekem… Nagyon rosszul esik…

Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt. Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet… valaki, aki szeret…“

Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt, de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, mert úgy tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel, aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt…

És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére, felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz, amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem, nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben, gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan, vissza-visszatérően.

Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé, – úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem, Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy, akinek arca és egész lénye annyi képességet mutatott a fájdalommal való foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül.

X.

A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa, lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén. Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára. Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején.

– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be – te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom.

– Honnan tudod?

– Most mondta. Itt van.

Andor megnyugodott kissé.

– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott és előretolta a hasát – mondd meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki valamit rólam?

– Egy szót se beszélt erről.

– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok, bátran referálhatsz.

Idegesen nézett szét a fiú:

– Jó.

Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot, mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan.

– Jó estét – mondta a lány. – Hát maga mit keres itt?

A fiú belement ebbe, hogy nem akar emlékezni a délutánra:

– Somogyival volt dolgom.

Aztán hirtelen, idegesen, únva és méltatlannak találva ezt a cicázást:

– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van magával.

A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány:

– Na, Isten áldja meg, én megyek haza.

– De hiszen… mondtam, hogy valami komoly beszédem van…

De hamar elfogadta a kezét, eszébe jutott a délutáni gyerekség.

– Kérem, – mondta a lány, kiszabadítva a kezét – tessék, hallgatom.

– Jöjjön egypár lépéssel odább…

Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang sürgette:

– Beszéljen kérem… nekem haza kell mennem.

– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat szeretnék magával beszélni.

– Ugyan…

Hűvösen mosolygott:

– Mi komolyat akarhat mondani nekem? Maga.

A fiú hevesen mondta:

– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly komoly és okos.

– Ugyan…

– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni.

Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való beszélgetéseket Irmától.

– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre otthon akarok lenni.

Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban, hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb párok, csoportok jöttek a sétaútra.

– Menjünk beljebb, – mondta Andor – itt sok az ember.

A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna.

– Maga vőlegény – mondta Olga, nem kérdező hangon, hanem konstatálva.

– Nem. Nem is voltam.

Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét.

– És most nincs senkim – végezte.

Olga megállott:

– És a vörösruhás táncosnő?

Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája. „Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy… ilyen senki iránt?“

– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt. – Ezen a nagy világon senkim.

Leültek egy padra.

– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg.

– Mi baja van?

– Ne is kérdezze. Már csak napjai vannak.

– És maga nincs mellette?

– Napjában kétszer megyek hozzá. Szanatóriumban fekszik.

Mélyen sóhajtott, pedig ezt szerette volna elfojtani. Halkan tette hozzá:

– Most is tőle jövök.

És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga mellé tette a padra.

A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget. De soká tartott és akkor Olga megszólalt:

– Maga sír?

Nem is sírt.

– Nem – suttogta. – De olyan jól esik így… olyan jól esik…

És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda.

– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét, gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne…

– De kérem… nagyon kérem…

– Nincs értelme… ennek… – mondta Olga és fölkelt. – Jöjjön.

Elindult, és mikor a fiú utólérte:

– Nagyon sajnálom magát.

– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív.

– Nem szeretem – mondta a lány.

– Irmát?

– Azt. Nem szeretem.

– A testvérét?

– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá, hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát ez már mindig így lesz?

Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút, visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát.

– Hagyjon!

Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel, elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és régi szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki belőle.

A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal.

– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a derekáig az angol kabátkát.

– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi derekát.

– Borzasztó, – mondta halkan Olga – itt emberek járnak.

Elmentek mellettük. Mind a két pár hallgatott, mikor kitért egymásnak.

Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És az a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel, mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, – ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy, csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre, haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva, és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé. Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem…

Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom, hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta, hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére.

– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból van… és nem tartozik ezek közé a…

– Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott:

– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a legutolsó, a legutolsó…

Sírni kezdett:

– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta, hogy már adott neki. Ez a maga barátja.

– Barátom? – Csöndesen mosolygott.

Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:

– Hány óra?

– Tizenegy.

– Szent isten…

Összecsapta a kezét. Megrémült.

– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma?

– Még nem is vacsorált, ugy-e?

– Mindegy. Gyerünk, gyerünk.

– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten van… itt vacsorál nagy társaságban…

– Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva.

– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt ismernek, én itt lakom.

Hirtelen megállt a lány:

– Maga itt lakik?

– Itt.

– És… ezért hítt maga engem ide?

– Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg.

Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat hajtogatták a pincérek.

A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:

– Ne siessen úgy. Mindegy.

A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett, hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt erőltetett magára:

– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga engem?

Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett:

– Megtisztelő – mondta.

A lány merően nézett rá.

– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos ember… bárki… csak vigye el onnan…

A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük. Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított egy kocsit. Nyitott kocsi volt.

– Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak.

Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá:

– Hova vigye?

És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon.

– Hova vigye?

A kocsi sötétjében világított a lány szeme:

– Nem kísér el?

Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton, a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól:

– Nem ez az a ház?

– De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt.

Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat.

Olga csöndesen szólalt meg a sarokban:

– Haragszik rám?

A hangból nőiesség és megalázkodás áradt.

– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden átnyúlt a feje mögött, elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:

– De haragszik rám.

A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és megvárta a házmestert.

– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva ment oda hozzá. Kivette az óráját.

– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol van a… várjon csak…

Borzasztó éhes volt.

– A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba.

XI.

Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében. Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az agyában az Olgával való együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:… délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze… Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent, és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na.

A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók fölé: Somogyi és Rácz.

– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg, mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny volt és egy kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával.

Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen vörös folt se.

– Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál.

A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi odahajolt a füléhez:

– Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne?

– Nem.

Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta, fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált, mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás, fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás gigerlik mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli.

– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni, amit a pincér hozott.

Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben. Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát, úgy felelt:

– A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha.

A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult, előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke is nevetett és Somogyira nézett.

– Brávó, Csirke – mondta Somogyi.

A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz:

– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is ment.

– Igen? – mosolygott Somogyi.

– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem.

– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az Olgának?

– Miért?

– Mert említette, mintha tudom is én…

Somogyi vállat vont:

– Ő mondta, hogy folyton bámultad…

– Kicsoda?… Ő?…

– Ő, a Csirke.

– Hogy én bámultam?

Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat:

– Mit isztok?

– Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát?

– Én?

– Igen. Somogyinak mondta.

– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez az úr?

– Gróf Kohn – mondta Somogyi.

A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne.

– Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja…

Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra:

– Mit mondjak?

– Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze?

– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor fogta a kezét.

– Eressze el a kezemet.

– Nem.

Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott:

– Fájt?

Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.

– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész beszélt.

Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy „ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van. Akinek van egy kis pénze, az így éljen.

– Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel?

Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt:

– Hát ennek ott van az a Révésze.

– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis…

Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított:

– Megyünk még valahova?

– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a fejében fülig érő fekete sapka.

– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már el van foglalva.

– Nincs – mondta ez kárörömmel.

A Csirke megbökte Somogyi mellét:

– A tied?

– Nem. A gróf Kohné.

A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta:

– Vigyetek haza.

– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos hang szólalt meg mögötte:

– Nevem Révész.

– Aradi – mondta Andor.

Somogyi búcsúzott.

– Te nem jösz? – kérdezte a Csirke.

– Nem.

Elment, gyalog.

Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén:

– Üljetek be, én a közepére ülök.

Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.

– Hol lakik? – kérdezte Andort.

– A Margitszigeten.

– Én a Városligetnél. A Savanyú tudja.

Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta:

– Én ne tudnám? Gyio.

Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat. Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi, derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke, mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át maga előtt:

– Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult?

– Semmi – mondta Andor.

Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján.

– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg, ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik?

– Nem én.

– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó?

– Savanyú! – kiáltott Andor.

– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát. Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra, aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh… nyieeee…“

– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.

– Igen.

– Aladár?

– Andor.

Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza:

– Mondja, nincs valami olvasni való könyve?

– Van.

– Ledobja?

– Le.

A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg fekete füstöt bocsátott.

– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.

– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom.

Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak, Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az ablakon:

– Itt van – mondta.

És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben. Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar fordításban.

– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.

XII.

Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő, amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, – mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez, megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen „majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta, hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.

Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson, mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor, sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak. Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.

Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket, kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt, s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró, akinek a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt, ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik, csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen, istenem, akkor majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt maradnak életük végéig, mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ – mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában, belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte, hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét, mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.

Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke megint a hajával foglalkozik, arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja el a kezét a fejéről.

– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt.

– Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot.

Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig, felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart abbahagyni.

– Ne rázd a fejed – szólt rá Andor.

Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A fiú ideges lett:

– Nem hallod?

– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit parancsolgat maga nekem?

Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.

– Olyan féltékeny a Révész?

A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el akart menni. Andor elkapta a karját.

– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa – mi van a könyvemmel? Mikor adod vissza a könyvemet?

– Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett.

– Elolvastad?

– Nem én.

– Hát akkor mért kérted?

– Megmondom… ha elereszted a karomat.

Eleresztette.

– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús, nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.

Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga az asztala felé.

Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos. Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába. Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől.

– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött.

A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott, mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, újabb perzselő érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt, mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most.

A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál, ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig, addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra tágított szem önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára.

A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással mutatva.

A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak, aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki.

Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, amely a mutatvány után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte.

Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás, akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná a sodrából.

A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás, kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes, pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb, de rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam izgatott? Mi ez?“

Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit. De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca, vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe. Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát változtat. De most halálos elszántsággal akasztotta bele a tekintetét a Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt, vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi. Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány, kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, hogy az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata, és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“

Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek, mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.

A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul, szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért jött és a kincstárban találja magát.

Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta, mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy nagy vörös rózsát. Közben elhozták a felöltőjét, ezt a karjára vette. Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap, amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni.