HARMADIK RÉSZ.

I.

A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt, nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett venni, s ez arra volt jó neki, hogy az idő telését méricskélje vele. „Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. – „Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm. Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt, ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét.

Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen az az érzése támadt: ő megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos, hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“ Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott, mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt, némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra, még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig. Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt. „Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és már reggel sóhajtott, rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a napok, mikor olyan esős idő volt“.

Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott, tragikus, affektált, olgás. „Egy szót. Utoljára. Holnap.“ Ez alatt még az O. betű sem volt ott.

– Választ vár?

– Csak szóbelit: igen, vagy nem.

Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“. De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését ezentúl már tudomásul veszi.

– Igen – mondta neki.

Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok karikáztak vakítóan. Olga szép volt és méltóságteljes. Úgy viselkedett, mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta.

– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most – anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott.

– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek nagy oka van.

A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette.

– Somogyi megkérte a kezemet.

– Tudom.

– Azt sejtettem, hogy tudja.

Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint az egyik a kavicsba rajzol.

– Ez minden megjegyzése?

– Ez.

Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem bírta megtenni.

– Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri az én helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszony akarok lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valaki szeressen… én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnap megöregszem… és miért éljek így tovább? Kire várjak?

Andor hallgatott.

– Ez megkért – folytatta a lány – és Irma ad nekem egy kis hozományt.

– Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban a pillanatban megbánta. – Különben… hisz az mindegy.

A lány, mintha nem is hallotta volna:

– Én Somogyit nem szeretem.

A régi, kényeztetett rosszaság mondta a fiúból:

– Csak becsüli.

– Nem is becsülöm.

– Tiszteli.

– Azt se. Semmit se.

– Hát… csak feleségül megy hozzá.

A lány ránézett, most komolyan és hosszan:

– Miért kínoz?

És hosszú hallgatás után megint, őszintén, szinte kérlelve:

– Miért kínoz?

Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez hirtelen mélyen szaladt Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezte rögtön – „ez az, ez az.“ Kíváncsian nézett a lányra, most először érezve az igazi nagy részvétet a pillanatnyi heves sajnálkozás helyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“

Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a szép hosszú kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta a lány keze az övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat.

– Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézve a magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogok mást szeretni…

A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyon fájdalmas volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nem vigyáz a méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán és tökéletesen érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredő gyöngédség áradt el rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledt fel a lány arca a lankadtságból.

– Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlott vagyok, fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jó barátja vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nem venném soha… maradjunk barátok…

Ez oly közönséges volt, hogy elszégyelte:

– Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a buta szót – olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezer között egy sincs…

– Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallotta beszélni. – Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem, alig mondott valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikor megcsókolt, akkor volt az enyém…

Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. A tenyerén akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez most már? Csak mert nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“

Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjén simítgatta a fehér pikészoknyát.

– Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lány komoly maradt:

– Isten áldja meg, Andor. Köszönöm, hogy ilyen jó volt hozzám.

A hajó felé mentek. Nem tudott neki mit mondani. A hajónál ezt kérdezte:

– Nem akar itt ebédelni?

– Nem.

A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arc egészséges életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogy Andort is védje. A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásra néztek, nevettek.

– Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat, hosszú levelet.

– Fog rá válaszolni?

– Hogy kérdezhet ilyet?

A hajó kikötött.

– Na, megyek – mondta a lány.

– Várjon. Még van öt perce.

„Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy ne legyek önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagy próbáltatás, úgy állt előtte még ez az öt perc.

– És… mikor akarnak esküdni?

– Nem tudom – felelt földreszegzett szemmel.

Aztán hirtelen elhatározással kezet nyujtott:

– Isten vele.

És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott a fehér ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, a ponyva alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement a túlsó lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment a kikötőtől, mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnél járt, mikor az indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ – mondta magában – „ha goromba lettem volna, nem szenvedne annyit. Mikor fogom megtanulni az igazi okos jóságot?“

Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni. Ez nem volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel már jött az álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik – vette észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagy éjjel felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlen ügye a fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetve jönnek, összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlést tart a multja, a jövője, összevissza beszél benne minden, rég leülepedett dolgok kavarognak fel újabb elintézést követelve. A legrosszabb az volt, hogy félt ettől az álmatlanságtól, és már vetkőzés közben ideges lett tőle. Ettől aztán még kevesebbet aludt. Kornély Margitot azóta már kétszer látta és mind a kétszer köszönt neki. Valahogy csak be kellett rendezkedni a jövőre nézve a régi ismerősökkel. Ostoba hánykolódási gondolatok a meleg nyári éjszakákon… Máté már biztosan letette az ügyvédi vizsgát, ez talán elvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez egyáltalán eszembe?“ És Somogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem, soha.“ Képtelenség, hogy ez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is olyan eset lesz, mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a nő. Most sok ilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem, ősszel nem tanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a tanulást elbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után fog nézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha az ember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd más minisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez, érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedve magamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni. „Hogy nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltem volna.“ – „Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablak sötét-ibolyaszín négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürt búgott a Dunán, egy teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el a sziget mellett. Az éjjeli csöndben vontatott hang kiáltott a víz fölött az egyik hajóról a másikra. Csak ezt az egy szót lehetett érteni: „a kötelet…“ Aztán elzúgott a menet, csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó hallgatásban hirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás, visongás küzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban, aztán megint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémes zajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyan felébredhetett mind, de moccanni se mert, az ember szinte látta őket remegni-bujni a fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat. És ilyen gyilkosság után milyen nagy volt a csönd… még az az egy-két kis pittyentő hang se hallatszott a sűrűből, ami máskor oly kedves a nyári éjben, mintha a madár kérdezne valamit a mellette szundikáló feleségétől, s aztán aludnának tovább. „A tengerparton nyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta a szemét, mikor messziről megint búgott a távolodó hajókürt, és azt erőltette magára, hogy a tengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a hálószekrény fehér márványa tele volt piszkítva odanyomott cigarettavégekkel. Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“

– „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagy negyedszer látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában, akik még csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amíg megszólítom.“

Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, a köszönésbe beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogva Margitra, és meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez, amit nem is lehet félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból és megállt vele. Ahogy szokta, férfiasan előrevágott karral nyújtott neki kezet:

– Azt hittem, haragszik.

– Miért?

– Olyan szertartásosan köszönt mindig.

– Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogy maga haragszik rám.

– Én? Dehogy.

Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odább vártak rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak:

– Maga megszépült.

– Ejnye, – mondta a fiú – még elpirulok.

– Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta a szemét, mialatt nézte.

– Meghalaványodott – mondta.

– Beteg voltam.

– Igazán? Nem is tudtam.

– Sokáig feküdtem.

Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikor észrevette, már ki volt mondva.

– Margit! – kiáltott az egyik csúnya lány.

– Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor a csuklójára nézett:

– Hol vannak az aranykarikák?

– Hogyan? Maga emlékszik rájuk?

– Hogyne.

– A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára. Aztán ezt mondta:

– Elláék a tengerpartra mennek.

– Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte a tengerparti fürdőt és Andor arra gondolt, hogy ő eddig azt hitte, már ott is vannak.

– Mához egy hétre utaznak – mondta Margit. – Isten vele.

A lányok felé indult, de hirtelen megállt:

– Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta, hogy nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindig rokonszenves volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha itt valami félreértés volna.

Andor keserűen kérdezte:

– És Ella nem nevetett?

– Nem. Azt mondta: „mindegy“.

– Mindegy?

– Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom, ez az egész.“

Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ – ez nem volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette a fiú gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szálló felé. „Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mint valami bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magát ezért a gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belső nevetésben, mintha legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetést nevette volna ki. „Nem szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán és behúnyt szemmel megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az őrültséget. A vacsora ideje még nem volt itt. Felment a szobájába, levetette a kabátját és végigfeküdt a pamlagon. A tücskök ma mintha megbolondultak volna. Az egész alkonyat rezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni rögtön, mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont. „Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“ Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztán megint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. – „Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyen nyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyre rágyógyított a nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – és mintha friss, melegebb vér futott volna szét az ereiben. Nagy érzelmesség öntötte el, valami rajongó és tiszta fájdalom, ami meglepően jól esett. „Milyen isteni dolog egy ilyen szomorú szerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos szerelem“. Ez az, amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép összetétel“. Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet, szinte érezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul, indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testében és lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint az absztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadon rajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokban annyiszor fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mint az, mikor a vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatása után, s az rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az első pillantás… és az az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, de görcsös és örökre szóló első ölelés…

Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Most acélból volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és a szabadságnak oly nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett. Ha csak mához egy hétre utaznak, akkor oda lehet menni. Ez a legközönségesebb fürdőhelyek egyike, ahol ezer meg ezer pesti ember fordul meg nyáron. „Miért ne lehetnék én már ott, mikor ők megérkeznek?“ A jövő hét elején kell utazni. „Négyszer alszom még itthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot és bátorságot még soha életében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak? Holnapután megyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt, kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elég fehérneműje. A szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“

Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakor indul a vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a déli vasútról. A portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult öt perccel. „Hogy megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellene fölkelnem“. Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnék aludni egy percet sem.“

– Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényes és bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma este nyolckor utaznom kell.

Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Az ajtó nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak.

– A szekrény tetejéről… azt a két koffert!

Énekelt.

– Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztette az állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – a nagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj?

II.

Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlen nagy szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrák és magyar zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körül monogrammos pajzsok csillogtak és sötétzöld lombból font füzérek csavarodtak fehér póznákra, amelyek címereket és zászlókat viseltek. A kapu fölött sűrű lombdíszítmény volt, a királyi pár arcképe körül. Szép sárga homokkal volt felhintve a szálloda előtt levő kis kerek térség, amelynek szélein emberek tolongtak néhány szerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel kapujában frakkos és cilinderes urak várakoztak, köztük néhány aranygalléros tiszt és egy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami magasabb osztrák hivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak: falusi zenekar várta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“

A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott a kapu elé, sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpört sárga porondot. A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott elő két pribékkel, lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőr már fogta is a lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, épp csak, hogy kiléphetett belőle. Szemrehányó nyers parancsszavak közepett tűnt el a kocsi a tömeg mögött, fehér keztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan, és mikor Andor zavartan ment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha tolnák is egy kicsit, hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot tűntette el. Benn hölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér ruhában voltak és mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös szőnyeg, amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális hotel a nyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn folytatódott, rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s oly tiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla. Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták: „sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlen vendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“ és „moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögött egy nagy fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főherceget várnak, ezt tudni kellett mindenkinek, az egész világnak. Andor bosszankodott, de aztán felállt és a hölgyek mögül kitekintett a kapu elé. Künn megszólalt a rezesbanda, és nagyokat reccsentett a ragyogó nyári világba. A kerek térség túlsó végében megállt a villamosvasút egy piros kocsija, amelyet egy cilinderes, fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút főmérnöke volt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén majd villamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsiban egyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna katonaköpenyben. Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos és délceg tartású katona, olyan, akit az osztrákok „fescher General“-nak neveznek. Mosolyogva, szalutálva jött át a sárga porondon, a kiabáló emberek és a recsegő rezek zajában, aztán megállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt elhallgatott minden, halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi történik, csak rémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű hangocska beszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor észrevette, hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás hallatszik bele az ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel nem törődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nem lehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhant bele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt mellette ágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang. Mosolyogva felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával:

– A tenger.

Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöld fatábláját. Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyával összeszorította a szívét, és mikor a látványtól egy kicsit feldúltan elfordult az ablaktól, a tenger kis fényhullámokkal öntötte tele a szobáját; a falon és a mennyezeten fátyolos aranykígyókat táncoltatott, és ide fel szelíden küldte a hullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a parti sziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszállt vele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrű babérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas lehelletével, ez a bágyasztó-lustító nehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati partjain vagy az Északi-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen nyári délelőttön tüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan sűrűnek hatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez a nagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevad benyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farka bojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis meleg szellő járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogy meg-megmoccantotta. Andor az ágy szélére ült és félig behúnyt szemmel az eget nézte, amely még jobban sugárzott, mint a tenger. Aztán ledőlt a párnára és a kis levegőmozgással simogattatta az arcát. Ide nem hallatszott semmi a főherceg fogadtatásából. Csönd volt, itt még a partot söpörgető hullám is belesímult a nyugalomba. Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán ezt se. Elaludt a hosszú utazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli óra előtt lehet aludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első lélekzetétől elkábultan.

Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nem volt, mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“ és sietett az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés. Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle. Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn reggelizni. Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott, s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol fognak lakni?

Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba. Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást. Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni.

Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna. Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak beleírva. Szerénytelen, gyors beszéddel kérdezte a portástól:

– Ezek az előjegyzések?

– Igen.

De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már mindegy.

Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte. Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a kenyérbélből készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok csinálnak évek hosszú során át.

A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó tekintettel.

Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka, mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek, amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa, mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van, mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát: „Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve, apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot. Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok: kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve…

Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet erőltetve kérdezte:

– Tele van már a hotel?

– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva.

Andor rágyújtott, egy kis szünet kedvéért. Aztán hanyagul kérdezte:

– Jön ma valaki?

– Igen – mondta a portás, a könyvet nézve.

– Most reggel?

– Igen.

– Sokan jönnek?

– Lehet.

„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is másfelé nézett, mikor kérdezte:

– Pestről?

– Igen.

Idegessé tette ez a nemtörődömség. Hangosan szólt:

– Kicsoda jön Pestről?

A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta:

– Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär…

A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt:

– Más nem jön?

– Nem. Kit tetszik várni?

Kínjában ezt mondta:

– Doktor… doktor Máté… ügyvéd.

A portás a könyvbe nézett:

– Nem rendelt szobát.

– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba jön.

– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé. Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker. Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában, barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt. Ella hátraszólt neki:

– Itt megvárlak a hűvösön.

Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött, megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte, megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak. Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről:

– Maga itt van?

– Oh, már régen.

Ügyesnek érezte magát, mikor hozzátette:

– Micsoda meglepetés… hogy maguk idejöttek.

Ella a kapu felé nézett:

– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De aztán mégis idejöttünk.

Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt két tennisz-ütővel. Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól volt.

– Nézd, Lajos, – szólt feléje az asszony, – Aradi van itt.

Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias mosolyba rándult:

– Szervusz – mondta. – Itt nyaralsz?

– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom.

– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve tekintetével.

– A Tátrába.

Ella nevetett:

– Ott legalább hűvös van. A kocsit kifizetted, fiam?

– Ki.

– Na gyerünk.

Andor felé biccentett a fejével:

– A viszontlátásra. Remélem, látjuk.

– Hogyne. Kezét csókolom.

– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment. Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint szembekerült Ella a lent álló Andorral:

– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést jelző arccal.

– Óh igen.

– Mert Pesten borzasztó. Tűrhetetlen.

Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi megcsúnyult, Ella megszépült. Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz, mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas. Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette, hogy az előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez? Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“

Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben. Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek, hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt, hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta, pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele, hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. „Elveszem tőle“ – mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas, fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta, mielőtt elaludt.

Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána:

– Iván jön holnap!

– Igen? – mondta, mosolyt ragyogtatva. – Nagyszerű!

És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból.

Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván.

– Szervusz Ivánkám! – mondta neki nagy melegséggel – hát megjöttél?

– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy elintézetlen ügyünk.

Leült hozzá.

– Vacsoráltál már? – kérdezte Andor.

– Igen.

– Akkor… iszol velem egy pohár pezsgőt?

– Köszönöm, hogyne.

Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban maradnak, s aki lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik.

– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem vagyok abban a helyzetben…

– Hagyd fiam – mondta Andor zavartan.

– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan koronára…

Andor a pezsgőspoharat nyújtotta feléje:

– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed, megadod. Most hagyjuk. Jó?

– Jó – mondta Iván.

Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt, alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt, szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis aranygolyók.

– Jó lakásod van ott fönt?

– Jó, de meleg.

– Mert a háztető alatt van.

– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy ólomkamra. Lajos már nem kapott mást.

Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis kábulatban. És olyan jó szag jött a babérkertek felől. És a tenger is illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy, hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna: mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba, kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával, akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért tőle.

Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt, ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte:

– Megbeszéltem Elláékkal, hogy megvárom őket.

Andor azt hitte, már rég otthon vannak. De nem kérdezett semmit.

– Meg vannak híva vacsorára Radnayékhoz – mondta Iván.

Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést színlelve kérdezte:

– Radnayék? Melyik Radnayék?

– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk, ott vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még megyünk egyet sétálni.

Andor valami kis féktelenséget érzett magában a pezsgőtől.

– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól.

Ez vállára döntötte a fejét, kavargatta a pezsgőt a pohárban:

– Jó fiú – mondta hidegen.

„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott Ivánnak:

– Engem jobban szerettél volna?

– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal. Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó szentimentálizmusával.

– Én jó barátod lettem volna.

– Így is annak tekintelek.

– Szervusz.

Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül, beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe.

– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre.

Hallgattak egy kicsit, aztán Iván megszólalt:

– Jönnek.

Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton felfelé jött. Iván leszólt:

– Most jöttök?

– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért a túlhangos kiáltásért.

– Halló! – kiáltott vissza Iván.

Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat, részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik.

– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja, kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes, mély mormolás.

– Be van csipve – mondta Iván.

– Kicsoda?

– Ella.

– Hogyan… hisz soha nem ivott semmit…

– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló! Halló!

Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az Ella hangja:

– Halló! Iván!

Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta. Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög, görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna fején. Hallani lehetett, amint mondta:

– Ella! Itt már alszik mindenki!

Andor felállt, üdvözölte őket.

– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt részegeskedtek?

– Egy kicsit – mondta Andor.

Pincér állt az asztalhoz.

– Gyönyörű este van – mondta Ella, lenézve a sötét tengerre.

– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. – Mindjárt fél tizenegy.

– Siet az órád – mondta Iván.

Ella Pécsihez fordult:

– Egy kicsit még üljünk…

Már le is ült. Pécsi állva maradt. Andor halkan mondta a pincérnek:

– Poharakat.

– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget ittunk.

– Ittunk? – mondta Ella. – Ittunk?

És hátrahajtotta a fejét, hogy a mögötte álló Pécsi arcát lássa:

– Nem „ittunk“, hanem „ittam“. Te nem ittál.

Andor széket tett Pécsi mellé:

– Foglalj helyet.

– Nem, fiam, megyünk – mondta ez Ella felé.

Ella tréfásan zsarnoki mozdulattal mutatott a székre:

– Azonnal üljön le.

Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres öreg táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással. Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken:

– Nagyszerűen érzem magamat.

És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a csillagokkal.

Andor Pécsihez fordult:

– Jó vacsora volt?

– Kitünő.

– Mit ittatok? – kérdezte Iván.

Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt:

– Az istenért… hanyattesel.

Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves, lányos-becsípetten:

– Refoszkót ittunk… olyan édes vöröset…

És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a kezéből a poharat:

– Elég volt.

Maga elé állította a poharat. Ella gyerekesen könyörgő arcot vágott:

– Csak egy csöppecskét.

Összetette a kezét, mint a kisgyerekek, mikor kérnek:

– Egy csöppet… Pécsi úr kérem…

Andor erőltetetten mosolygott.

– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat. Ella Andorra nézett:

– Látja? Így bánik velem.

– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét. Pincér!

Feketét rendelt.

– Haragszik rám – mondta Ella Andornak – mert féltékeny a főhercegre.

– Ella! – mondta komolyan Pécsi.

– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se halljak! Nézd csak!

Megint Andorhoz fordult:

– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben voltunk, gukkerrel nézett.

Nevetni kezdett, nagyon nevetett, alig tudta abbahagyni.

– Gukkerrel nézett… gukkerrel…

– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi. Andor csöndesen szólt:

– Az nagy megtiszteltetés… itt Ausztriában.

– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz méternyire se voltam tőle!

Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára:

– Ne tessék haragudni, Pécsi bácsi.

„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“

Pécsi kifizette a feketéket és felállt:

– Na gyerünk, angyalom.

– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig… olyan szép este van… olyan jól érzem magamat…

És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt, aztán megfogta a kezét:

– Gyere, – mondta – holnap is van nap.

Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az italtól:

– Nem szép tőled. Nem szép tőled.

De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang…

Pécsi atyáskodva mondta:

– Na kelj fel, fiacskám.

Egyszerre megbicsakolta magát az asszony:

– Nem megyek.

Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük igazi viszonya.

– Nem megyek, és pont.

Pécsinek elharagosodott az arca:

– Na, most már elég volt.

– Igenis, elég volt – mondta Ella, értelem nélkül, de hangosan.

Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék valamivel, és megkérdezte Ivántól:

– Ég?

– Köszönöm, ég – mondta Iván.

Ella dacosan mondta:

– Most itt ülök reggelig.

– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem bánom. Tessék, ahogy tetszik.

Tanácstalanul állt:

– Jössz, vagy nem jössz?

Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy beleavatkozott:

– Ellácska… hát menjen, ha Lajos kéri.

Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett asszony mérgességével:

– Mi az? Maga is az ő pártján van?

– Hogyne! – mosolygott a fiú.

– Maga is küld?

– Ha Lajos kéri…

Lajos egészen halavány volt. Szárazon és halkan mondta:

– Azonnal felkel és jön. Egy-kettő.

Az asszony ránevetett, félig lecsukott szemmel:

– Ha enged még egy kortyot inni.

– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár után nyúlt.

– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn – eressze el…

– Ha rögtön jön.

Eleresztette.

– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem.

Pécsinek az ajka remegett a haragtól.

– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az ajtó nyitva lesz.

Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson. Megkerülte a szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját:

– Na, eridj, – mondta neki – ez már nem tréfa.

– Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan, csökönyösen az asszony.

Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta. Találkozott a pillantásuk. Ella elmosolyodott:

– Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyok részeg. Abszolute.

Ivott egy kis kortyot.

– Abszolute hazamegyek – mondta és fölkelt. Iván karonfogta.

– Kezét csókolom – mondta Andor.

Az asszony már tett néhány lépést. Visszafordult:

– Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. – Abszolute volt szerencsém.

Andor társadalmilag mosolygott rá.

– Szervusz! – mondta Ivánnak.

Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te abszolute szép élet!“

Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött a tengerről. „Te nagyszerű szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“

Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan, vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó, amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle, most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ – mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik… Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ – mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után.

III.

– Ott, aki most leült…

– A katona?

– Nem. Mellette a civil. A fehérruhás.

Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt. Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni. Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat, akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta. Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb.

Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt. Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér, sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot, amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a halánték.

Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne, megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő, vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort. Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de végzetesen makacs testi szerelem.

– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn fürdik?

Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme önkéntelen kutatásait.

– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül – egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog ülni egész nap… ebben a melegben…

A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen viselkednek a tengervízben. „Olyan könnyű ez a meztelen kiállás?“ – kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.

– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér, gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit. Idenézzen, rám.

Ránézett.

– Most is engem néz – mondta az asszony.

– Én?

– Dehogy. A főherceg, a parton.

És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott, nevetve:

– Ne nézzen oda.

Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta:

– Nem csoda – mondta halkan.

– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk, akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most már bizonyos, hogy miattam jön.

Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit a sekély vízben.

– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a vízbe merülni.

Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett mondania:

– Milyen jól áll magának ez a főkötő.

– Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú.

– Van benne valami…

Nézte az arcát, szerelmesen:

– Szép – mondta.

Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy csak a feje úszott a sötétzöld vizen:

– Hízeleg?

Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült elhallgatnia. Azt mondta:

– Óh, nem.

Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott. Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett, de kissé idegesen:

– Baráti szívesség! – mondta.

Andor nem értette:

– Hogyan…

– Baráti szívességet kérek.

– Parancsoljon velem.

– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam. Becsületszó.

Andor zavart lett:

– De hát… hogy gondolja… mért mondanám?

– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan bő, fodros bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot, térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában.

– És ha megtudja?

– Ki mondja meg neki? A főherceg?

Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:

– Ne nézzen oda.

Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések, csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik. Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök, nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr, és a gyerekarc, amin meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“

Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben:

– A Samu!

És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos, bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak, ahonnan a főherceg nézett.

– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen elkeseredve.

Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét:

– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én viszem a vízbe.

A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának:

– Jónapot nagysád!

Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan beszélt Samuhoz:

– Samukám, gyere a vízbe a nénivel.

– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte.

– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor viszlek, Samuka!

Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos, totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána szaladt:

– Megfoglak!

Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha, karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“ Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá, ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival, ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen látvány volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a kabinba. Ella rászólt Andorra:

– Megyünk, ebédelni?

– Egy óra mult – mondta Andor.

– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig a főherceg előtt.

– Köszönöm… ha megengedi…

Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak. Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján. „Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek. „Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“

Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda, hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“

Ella kijött a kabinból:

– Megvárt?

– Hogyne.

Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején. Napernyőt nyitott ki.

– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni.

Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb, mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele, kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő ölelések a kertben, régen. Ahogy némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró telefonfülkében.

Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak érzékenyebbek az ilyesmi iránt?

Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására, Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban, szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ – gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még pedig úgy, hogy az észre is vette.

– Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal.

– Semmit.

– Miért nem állt fel?

– Csak.

Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.

– Haragszik rá?

Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe nézett:

– Óh igen – mondta.

Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve.

Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült.

– Ervin – mondta Ella.

Andor nem fordult hátra.

– Micsoda Ervin?

– Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment.

„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“

Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben, cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és még fehérebb szőke bajusszal.

– Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül.

Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt, csak feléje fordult, csak őt kérdezte:

– Itt a motoros?

– Azzal jöttem.

– Honnan? – kérdezte Andor.

– Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj.

– Ott nyaralsz?

– Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra.

Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot:

– Van szobája?

– Kétszáznegyvenhat.

Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát.

– Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből.

Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből.

– Nem árultok el? – nevetett Ella.

– Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda.

Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna:

– Ezt is eltiltotta Lajos?

– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát. Andor felé fordult:

– Te mióta vagy itt?

– Régóta. Már elutazófélben vagyok.

Aztán megint Ella felé beszélt Ervin:

– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos mikor jön vissza?

– Este.

(„Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“)

– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is. Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.

Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt:

– Szilkey ott van?

– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam.

– Meddig a magáé?

– Ameddig akarom.

Ella Andorhoz fordult.

– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?

Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt:

– Gyere. Nagyszerű lesz.

Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban bántaná.

– Köszönöm, – mondta – kedves vagy.

– Jön? – kérdezte Ella.

– Hogyne! – mondta egészen elgyengülve.

– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két Széchenyi-komtesz, egy izmaelita bárókisasszony, de nagyon rendes lány, aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család, van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok, természetesen.

– Bán Luli?

– Még kérdezi?

– A tanárral?

– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen.

Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is. És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van. Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.

Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel, kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten kérdezte:

– Mi az? Főhercegetek van?

Akkor már Ella és Iván is állott.

– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a főherceg elhaladt előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod, mégis csak felálltál“.

IV.

A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé, amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“, mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen: igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni.

Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte, elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta, amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta a kezét a vízbe.

– Ne csináld ezt – mondta Pécsi.

– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki, ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett Andorra.

– Otkolon – mondta ez.

– És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt.

– Semmi más.

Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta:

– Chypret szoktál belekeverni.

Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy tett, mintha ez nem tűnnék fel neki.

– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De aztán hallgattak egyideig.

Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a motor és a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan ugyanazt gondolja, mint ő.

Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére. Szembeült velük. Ella rámosolygott:

– Haragszik, Pécsi bácsi?

– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse haragszom.

Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az asszonyt Andor előtt.

– Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom.

Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna – azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel. Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot, visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk kérdése:

– Ez négytaktusos motor?

– Igen.

– A hangja után kéttaktusos.

– Nem.

Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre közelebbről látszott. A nap sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb. Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“… ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá…

… „Szoktál“…

Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az eszét. Súgva mondta neki:

– Szeretlek.

Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta:

– Szeretlek.

Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra, hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna, és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“.

Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás hajacskák mellett, és forrón mondta – nem is mondta, inkább lélekzette – halkan-kínlódón:

– Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem.

„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát látta és szabályos kis fülét:

– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje, olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez? Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam tovább?“

– Ide is miattad jöttem…

Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a fülébe:

– Megtűrsz magad mellett?

Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott, mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. Most Andor is a két férfira vigyázott a szemével és a tenyerét lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De Pécsi nem láthatta a kezeket.

– Jó csónak – szólt hátra.

– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a tenyerét az asszony kezére.

– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett. Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a csónak fenékdeszkáján.

– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga mit fordít nekem hátat az egész úton?

Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“ – mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő, hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér vászonruhájának a vállán volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette, hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába, haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, mit gyötörsz, gazember…“

– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan, mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza sugdosódni“.

A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy, egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította, amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje:

– Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki.

Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő alól, amely az uzsonnát takarta.

– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.

– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a szemeit. – Figyeljünk csak?

Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi lekiáltott a csónakra a soffőrnek:

– Mi az? Eső lesz?

A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult:

– Lehet.

A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt volna ez a haragos vízvonal, mint máskor.

– Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget.

– Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi.

A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. Sötét vize gyanúsan nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.

– Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt.

Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte.

– Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának.

– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta, nem volt kétsége.

– Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit.

– A soffőr azt mondja, induljunk rögtön.

Andor kikiáltott a két fehérruhás felé:

– Halló!

De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt:

– Halló! Megyünk vissza!

Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az asszony túlságos-lassan jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra, de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél, titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van, hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva mondta neki:

– Szép kis kirándulás…

Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt:

– Nem segít?

Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin felé és hallotta ennek a hangját:

– Köszönöm… csak hagyd.

Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána: „engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, ami még tíz perccel ezelőtt volt?“

– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál.

– Mi az? Esik?

– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg, olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony most Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg, hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán egy-két koppanás után abbahagyták.

Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. – „Ugratja.“

Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét, az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér szoknya, amint ott elől állt, a szélben.

– Gyere onnan – mondta Pécsi.

Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van, durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt.

– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes sugarán.

A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása.

– Gyere, hiszen esik!

– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott fejjel ívelődött neki a szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre rajzolt formáját.

– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és megfogta: – Egy-kettő, lejönni!

Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal:

– Nem. Nem!

A férj elrestelte magát a két másik előtt.

– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja: „ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan hallgattak, az asszony most összehúzta magát és félősen gubbaszkodott közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték, hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –

– „Vagy csak én képzelem így?“

Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló terraszának nagy ponyvája alá.

– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó?

– Ahogy akarod, fiam.

– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.

– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és ágyba bujok.

Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek:

– De maga jön.

– Hogyne.

Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig, amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős, lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen, sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – „hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán. „Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“

Felült az ágyban.

„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: „Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… apa! mama!“ Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta – „undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen jól kínlódom, nem is lehet jobban.“

Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan. Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak.

– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős kis lámpát.

A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be:

– Még nem alszol?

– Nem.

Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre:

– Snapsz?

– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a székre, ráült Andor levetett ruhájára.

– Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta.

Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött.

– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy kicsit beleestem.

Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog. Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza.

– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget erőltetett:

– Már lefeküdtek?

– Igen.

Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin:

– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…

Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét érezte a megkönnyebbülésnek.

– De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet.

Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon.

– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan szerelmes belém, mint egy… egy…

Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra célzott a füsttel.

– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt nem tudtam.

– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy kis beteg kutya.

Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára:

– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne keltsen, remegve a folytatásért.

– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az anyakönyvvezetőhöz ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött.

„Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett.

– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes asszony.

– Ezt hogy érted?

– Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni.

– Gondolod?

– Ha nem gondolnám, nem volnék itt.

Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit. Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:

– Régi dolog? – kérdezte.

– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van. Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott.

– Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére.

– Észrevetted?

– Nem, nem – riadt fel.

– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én elmentem.

– És… mit akarsz tőle?

– Micsoda kérdés ez?

– Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e…

– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet nyújt. Elvenni mindent.