MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána, mint kórházkert rácsa mögül a beteg…

A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek legtovább hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom, lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.

– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“ átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan hangzott, de magától jött.

Iván ránézett, megállt, elmosolyodott.

– Szervusz – mondta Andor.

– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon talállak-e.

Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen, csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne.

– Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk.

– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.

Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis utcába befordultak. Komoly volt az arca.

– Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak.

– Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen…

A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az ítéletek az „Őfelsége“ szóval.

– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged, hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom a te leveleidet.

– Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül.

Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak.

– Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni.

A diák is zavarba jött:

– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és most… hát most már azt neki vissza kell kapni.

Andor úgy tett, mintha ezt már tudná:

– Hétfőn volt az eljegyzés.

– Igen.

Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca, mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát. Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.

– A dolog rendben van – mondta.

A diák ránézett:

– Te nem is tudtad?

– Dehogy nem.

– Te… Pécsivel nem vagy jóban?

Vállat vont:

– Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel?

Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és teleordította az agyát a „nem adom“-mal.

– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.

– Nem adod? A leveleket?…

Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan helyesbbítette:

– Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se.

Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött:

– Csak Ellának személyesen adhatom át.

És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ – mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma drótkötélből lett volna.

– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele, személyesen akarom átadni neki a leveleit.

A fiú tétován mondta:

– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre telefonáljak?

– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba, telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.

– Nem tudom, otthon van-e már Ella…

– Eridj, kérdezd meg.

A gyerek egy lépést indult, megállt:

– És ha éppen ott van Pécsi?

– Mindegy. Na eredj.

Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában. „Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta magát belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt egy télen a budai jégpályára.

– Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy?

Meg akart állni, beszélgetni vele.

– Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit.

– Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva.

– Hölgy.

Már hátat is fordított neki.

– Pardon – mondta Thorgott és elment.

Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor elébe ment a kocsiúton:

– Beszéltél vele?

– Igen.

– Mit mondott?

– Azt mondta: nem.

– Hogyhogy… nem…

– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“

– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé, Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.

– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz. Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a leveleit és aztán soha többé. Értetted?

– Igen.

Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit csináltam“ – gondolta Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“

Iván hamarosan jött vissza.

– Na? – riadt feléje.

– Nem.

– Azt mondta: nem?

– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“

Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve semmivel:

– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit.

Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba. Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni. Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment, készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre, kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé Pécsi Lajos számára…

A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami megoldás.

– Na?

– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged megvet ezért, de kénytelen.

– Mit kénytelen?

– Kénytelen elfogadni, amit üzentél.

– Mi az, amit üzentem?

Észre se vette, hogy kiabál.

– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz mihozzánk és ő fogadni fog téged.

Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan mosolyodott el.

– Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz.

Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült, szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával megkoppantotta a térdét:

– Nem jött a hölgy?

Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie kellett.

– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon, hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak, aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta:

– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért Pest nem kerülheti el, hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se…

Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze, fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta:

– Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek…

Meg még néhány szót:

– … száz év mulva…

És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon:

– … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj…

Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“ Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel… és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog, hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek voltam, ez nem megy így.“

Messze föltűnt a sárga kocsi.

„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, benn összeszorult a mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?… Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok nélküle…“

Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy fiatalságában.

VII.

Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap tökéletesen a Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét, jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját.

Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja valami papiros. De a papiros nem jött.

Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan beszélt, úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról. Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla.

Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét, amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond, amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel, eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők, karikásszemű bankhivatalnokok társasága, egy-két lókereskedővel, négy-öt éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze.

Itt volt kiskirály Rodics Elemér.

Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét, csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába:

– Te jársz ide?

– Egy párszor voltam…

– Ne vedd rossz néven, – mondta – de rosszul teszed.

Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás. Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért dacosan mozdította a száját:

– Mindegy – mondta.

Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához meneküljön, kérdezte:

– Olgával kibékültetek?

– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon viselted magadat.

– Én?

Elpirult.

– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot kérnem tőle.

– De most szent a béke…

– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az ülepére ütök egyet.

Jóízűen nevetett:

– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se néz, mint valami király a merénylet után.

Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt, belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát is, amíg rászánta magát a hazamenetelre.

Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét ülő játékosnak fel kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle. De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé, hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.

A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:

– Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban.

Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba. Andor vigan állt meg az ajtó előtt:

– Haragszol?

– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel.

Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult.

– Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen!

Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé.

– Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja.

Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke lakása előtt.

– Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak.

Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, hanem halálos komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással. Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket, elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül. Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető, sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a rózsát tegye a doktor úr párnájára.

Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban, a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer a telefonhoz hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet küldte“. Nem ment le a telefonhoz.

– Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni?

– Nem. Csak mondja, hogy nem megyek.

A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút, amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is jön soha.

A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba, kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit. Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát, amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt, Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert. „Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora alatt, amelyhez kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor felszedelkőztek, szelíden nevetett:

– Ma nem mégy vissza, úgy-e?

– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.

Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt.

– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne menj, de ma ne menj.

– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát és fájdalmasan, de határozottan mondta:

– Nem. Ma nem is lehet.

– Hát akkor?

– Menj haza. Csak oda ne menj.

Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben.

– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a természet egyszerű csodáit imádják.

A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában beszéltek volna azok az urak, akik odaát mentek.

– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!

Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről.

– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát jelentene, szólt:

– Szánkó…

És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt, de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt.

– Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc?

– Van.

Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist, betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle, megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé.

– Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke.

– Jó.

Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta:

– Tessék csak várni egy kicsit.

Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon. „Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott:

– Egy fiatalember hozta este.

Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a szobájába, kinyitotta az ablakot:

– Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre?

– Hogyne, nagyságos úr.

– Hát legyen itt pontosan tíz órára.

– Igenis.

Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az orrát.

– Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám.

A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes nyakkendőnek – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék, vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással. „Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, – azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre, várt a fürdő ajtaja előtt.

– Mikor nyitják?

– Pont hatkor.

Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e még, mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól – a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot. Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra:

– Gyerünk!

A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap, a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba. Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék rajta a szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül meredt bele egy képes lapba.

– „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“

Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor látta meg a kávéház óráját.

Azon még csak most volt negyed tizenegy.

VIII.

Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed mosolygást a szája.

– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja, úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le róla.

Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti lépcsőházakban.

– Vendég lesz?

– Nem lesz senki.

Iván dugta ki a fejét az ajtón.

– Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be.

Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.

– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, aki kitanítja a kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy jősz, de nem fog bejönni…

– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy fotelbe.

– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak.

Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető nyiltsággal jött be. Mosolygott:

– Jónapot.

Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése. Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta. A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény. Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett Andorra, a fejét egy kicsit felkapva:

– Itt vagyok. Tessék.

Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el, szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a varrógépek.

– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére tette a kezét, mint aki mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.

A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát. Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:

– És minek ez a komédia ehhez?

– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny. Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már mindegy.“

– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés volt… én még akarok veled egyszer beszélni…

A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét.

– Igenis veled.

Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg, megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“

Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és szeliden mondta a fiú:

– Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre.

A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még közelebb, de azt is, hogy elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is.

– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült az arca.

Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt. Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt. A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje, kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak, hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt és szerelmes fiú úgy nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.

– Szeretlek – mondta halkan.

A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt. Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül, s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra, hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából.

– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla.

A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka:

– Itt vannak a leveleid.

Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta.

– Köszönöm.

Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek. Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata.

– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én téged vissza akarlak kapni.

Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte felelni a lányt:

– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt, az enyém.

A szemébe nézett a lánynak:

– A tied.

Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal, bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt mondta:

– Nem kell.

Lassan, tagadóan intett, mosolyogva:

– Nem kell, fiacskám.

A fiú meglepődött. Sejtett valamit:

– Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét.

– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az ügyvédje.

– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett a lánytól, lassan járkálni kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá. Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve, átkapja és véresre csókolja.

A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról, az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért, amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére.

A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki várja, hogy a vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült pince-hűvösség ült le a szívére.

– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már nincs beszélgetnivaló.

Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a kezét:

– Isten áldja meg.

Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább, mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta, hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis haladékkal és meg akarta csókolni a kezet, akkor kapta el tőle. Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt, míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.

Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött.

– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment, felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón, érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta.

A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt:

– A szigetre. Vissza.

A kocsis visszavigyorgott:

– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr, elolvadtunk volna.

A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a házak tövében.

A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni, aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és az ágyra feküdt.

A szobapincér jött be:

– Tessék.

Már elfelejtette, hogy csöngetett neki.

– Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket.

– Italt?

– Sört.

A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét.

IX.

Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki, aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van Pécsivel. És ilyenkor oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és Pécsi.

A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal. A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen feléje ment.

– Tud mindent? – kérdezte.

– Nem nagyon érdekel – mondta Andor.

– Vasárnap lesz az esküvő.

– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére.

– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református templomban…

Hidegen mosolygott:

– Nem leszek ott.

– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta.

Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást. „Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a fejében, most is arra gondolt. A szigeten, a hotelben lakott egy vidéki hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott, de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában. Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap, mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni. Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva, felágaskodva hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy, nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket. Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment.

Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte, hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor, mikor egy vörösorrú kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta adni a portásnak.

– Honnan hozza?

– Berger nővérektől.

– Virágkereskedés?

– Igen.

– Ki rendelte?

A fénylő kis orr mosolyra szélesedett:

– Azt nem szabad megmondani.

Egy ezüstforintot tett a kezébe:

– Ki rendelte?

– Egy hölgy. Minden napra van rendelve egy rózsa.

Valami kaján gonoszság kérdeztette vele:

– Mit fizet ezért?

– Három koronát.

– Egy rózsáért?

– … És a kihozás!

Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére gondolt:

– És… meddig hozod ezt még?

– Tíz napra van előfizetve. Harminc korona.

Most önmagát kínozta:

– Előre kellett kifizetni?

– Hogyne.

A gyereklány még állt ott, rendelkezésre várt.

A fiú megútálta. Indulatosan szólt rá:

– Na eredj! Mit állsz itt?

Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett. Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút felé.

Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas és megható ettől a lánytól, akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa.

A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt. Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki. „Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se…

A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek a kártyások. Veszekedős, egykoronás játékos volt, szenvedélyesebb, mint az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek, akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban, kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta: „majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból, amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az apában.

Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel, féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot. Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott, csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi erővel, amely ebben a komikus formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát, úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt. „Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét. Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent intett, boldogan szólt hátra:

– Pincér.

És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt, hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön elmúlt és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett, nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál:

– Mi az? Ide is jársz?

– Csak ide járok. De téged még nem láttalak itt…

Nagy Ervin a sonkára nézett:

– Ehető ez a sonka?

– Nem rossz.

Nagy Ervin körülvágott a monoklival az üres termen:

– Pincér! – mondta. – Megengeded?

És Andor vizespoharán csöngetett vastag pecsétgyűrűjével.

– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. Ez az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon.

A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából, fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint.

– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy szíves, kérlek, adj ide húsz koronát…

És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott Andorra:

– Andornak tartozom, – mondta – de veled előbb találkozom.

– Kérlek, bátyám.

Kicsit mérgesen villogott a monokli, mikor a pénzt átadta.

– Köszönöm – tette le a kopasz a pénzt Andor asztalára.

– Kérlek… nagyon szívesen…

A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött Nagy Ervinnek:

– Hallom Lajostól, hogy mindent elintéztetek.

– Igen.

– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem…

Indult, visszaszólt:

– Holnap nálunk ebédelsz.

– Igen.

– Szervusz.

Kiment. Nagy Ervin leült Andorhoz.

– Ezt a húsz koronát se látom többé – mondta.

Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott Turnovszkyéknál. Tudta, hogy szerelmes volt Ellába, még nem is olyan régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a sonkát hozta, Ervin ezt mondta:

– Vasárnap van az esküvő.

– Tudom.

– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről – neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most végignézni… das ist doch zu stark.

Hallgattak. Nagy Ervin evett.

– Szereted? – kérdezte Andor.

– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz?

A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz, borbélybajusz, karriérbajusz…

Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt, aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ Némán nézte: az ajka pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük ebédel?“

Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon, törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült, piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú, tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát. Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta.

– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma estig.

A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert, szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is abbahagyta volna szívesen.

– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt.

– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó Izsó még jó ezer koronára.

– Jössz? – fordult a zömök a véznához.

A vörös zsidó Andorra nézett:

– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát így itthagynak?

Andor a pénzére mutatott:

– Kérem, én szívesen adok.

– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak – ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát.

Azok kimentek, szó nélkül.

– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta Andornak: – Örültek, hogy elmehettek.

Visszaült az asztalhoz, szembe Andorral:

– Játszik velem tíz rádli alsóst, per száz korona?

– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást érzett.

– Szóval ön is vízben hagy – hangzott az asztaltól.

Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ – ordított fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“ Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett, valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „… feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha akar.

A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a karját:

– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz korona. Tartok önnek is száz koronát.

– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül maradni.“

Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul lökött.

– Ebben is szerencséje van önnek – mondta egyszer, Andor felé fordulva.

Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta:

– Részeg vagy?

Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett gyűrött, megnyúlt arcába.

– Kilenc óra óta várok itt.

Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki egy sarokba vonta:

– Mit csinálsz magaddal? Hogy élsz? Mi ez?

– Semmi – mondta, durcásan biggyesztve a száját.

– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem láttalak.

Andor vállat vont.

– Rémesen nézel ki – mondta Rácz. A szemüvege jóságosan fénylett.

– Most jősz haza?

Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal, kibuggyan belőle a sírás.

– Mi ez? Szerelmes vagy?

– Azt nem – mondta dacosan. Haragosan nézett Ráczra.

– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt így elhagyod magad…

Andor felállt. Nem bírta ezt.

– Kérlek, – mondta – hagyd ezt.

– Nem hagyom.

– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel, idegességgel, türelmetlen kínban.

Rácz rávillogott:

– Köszönd meg, hogy törődöm veled.

A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén kisírni magát, de ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“

– Örülj, hogy törődöm veled – hangzott nyersen.

Úgy szerette most Ráczot, mint az apját:.

– Köszönöm, nem kértem – mondta neki.

– Úgy? Akkor, édes fiam…

Felállt és fölvette maga mellől a télikabátját. Felhúzta.

– … akkor kár volt a kocsiért.

Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája már mondta:

– Megtérítem, ha parancsolod.

Rácz Miklós köszönés nélkül ment el.

„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De így jó.“

Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“

A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú testét, meggyöngült karjait, halvány arcát, és csontos homlokát, amely alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva, szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét, amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől, belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére, mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel.

X.

Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek. Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család, mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek nem tudja meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik. És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az egészből…

Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“…

A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül. Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem vagyok itt“.

Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt. „Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az, mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált mondatok, mint: „nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a régi veszélyt az ifjú hajós felé…

„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“ Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában, mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni.

– Nem kell – mondta ma a pincérnek. – Vizet hozzon.

Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé, amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött. „Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz – érezte, bár tudta, hogy Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek valahonnan.

A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott, míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy darabokra tépette volna magát értük.

Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta.

– Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön?

– Zsúrja van?

A lány a túlterhelt fogasra mutatott:

– Nem látja?

– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de okvetlenül beszélnem kell magával.

– Most mindjárt?

– Most mindjárt. Életbevágó ügyben.

Margit a konyhaajtóhoz ment:

– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat tea.

A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába:

– A sósak hol vannak?

– Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki.

– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak? Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?

Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána, nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott.

– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.

Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos, hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben.

– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött, fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé.

– Zavarom? – kérdezte Andor.

– Majd… exkuzálom magam a vendégeim előtt… de sokáig nem lehet… beláthatja… háziasszony vagyok…

– Kérem. Hogyne. Öt perc.

– Várjon itt meg.

Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit, mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött:

– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…

Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“

– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van.

A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott, zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt, tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:

– Nos?

Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“ férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal, mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.

Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a türelmetlenséget a lányon.

– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi felesége legyen. Mindenáron.

– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.

– Miért? Nem szereti Pécsit.

– Szereti.

Kihívóan nézett a fiúra.

– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret.

Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.

Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra, közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt. „Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott. „Le fog térdelni előttem“ – gondolta.

A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna most fojtani egy kicsit.

Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.

– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.

– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki indulni akar.

– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…

A lány figyelni kezdett.

– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és hozzám jöjjön…

Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta:

– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát.

Hirtelen tette hozzá:

– Vagy százat. Amennyit akar.

Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást, amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány volt és senki nem jött érte.

– Mit mondott? – kelt fel a székről.

– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.

– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot – annak köszönje, hogy vendégem…

A fiú nagyon őszinte lett:

– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl, ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…

Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a káröröm és a keserűség:

– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap lakodalom. Már készen is van a ruhám.

Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától. Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján a négy vastag-üres aranykarika:

– Bocsánat, de a vendégeim…

Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből, annak az elérhetetlenségéből…

– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét.

– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a fiú gondolatát.

– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.

Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“ Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:

– Bevitt mindent?

– Igenis, kezit csókolom.

A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:

– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!…

XI.

Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt. Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit és ment feléje:

– Megiszunk egy üveggel?

– Mindig – mondta ez.

Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál, ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat ittak, Irma énekelt.

– És Rodics?

– Ott maradt nála.

Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…

– És Olga?

– Ott volt.

Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart valamit a lányról:

– Szép volt?

– Oh igen.

– Jókedvű volt?

– Nagyon is. Pezsgőt ivott.

– Ne mondd.

– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá, annyit nevettette a babáját.

Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen. Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.

Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a szerelem Irmával kapcsolatban.

– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot… mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…

Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára. Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…

Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni. Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:

– Ivánt kérem.

A cseléd beszélt. Küldte Ivánt.

– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba.

– Miért?

– A te ügyedben. Nem az enyémben.

– De miért?

– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok.

– Jó.

Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a rózsát látta meg a portás asztalán.

– A rózsa – nyúlt utána a portás.

– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő szemmel nézett szét az üres kávéházban.

– Halló! – intett feléje Andor.

Melléje húzódott, mikor leült:

– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet?

Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott.

– Az a kérdés… – kezdte.

– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.

– Ellánál?

– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél?

A gyerek lassan csóválta a fejét:

– Azt nem hiszem.

– Miért?

– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van.

– Ott van minden nap?

– Igen.

– Délben?

– Délben is, este is.

Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.

– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod nekem, kapsz egy ezrest.

Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni innen. Iván hidegen nézett rá:

– Azt lehet – mondta.

Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar feküdni.

– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.

– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…

Félénken felelt:

– Ma…

– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap…

Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek felé:

– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet.

Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól. Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország. Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna. Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a gyerek, aki krajcárt talált a porban.

Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította, ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre. Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart kezdte érezni…

És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet, sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák, gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé. Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké. Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden testies emlék-vonatkozása mellett!

Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást, fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A szobaasszony mosolyogva mondta neki:

– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel.

– Hozzám?

– Igen.

– Nem is vettem észre. Mit akartak?

Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón, aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.

– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett.

– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy öngyilkos lettem…

– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly.

– De mért éppen én?

Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta. „Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:

– Na és ki volt az?

– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…

Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni, pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt kérte a telefonhoz.

– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját.

– Mikor jön haza?

– Este. Vásárolni ment a sógorával.

„A sógorával…“

Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre: olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…

– Mondjak neki valamit, ha hazajön?

– Köszönöm, semmit.

– „Vége“ – mondta magában.

Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, mély, lázas alvással, nyugtalanul.

Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:

– Mit akar?

A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt, erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig, aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.

A lány megszólalt:

– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon.

Keserű szájmozdulattal felelt:

– Ne mondja.

Aztán, hosszú hallgatás után:

– Ezért jött ide?

– Nem.

– Hát?

– Nem tudom.

A fiú körülnézett a sötétedő szobában:

– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe. Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak, üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny, ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt lenn róla… Égett a lába a cipőben.

– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten.

Aztán, fájdalmasan:

– Miért iszik?

Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett, kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly, érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal, térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.

– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj haza, fiam.

Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű kis fogait mutatja.

– Eredj haza.

Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér alapon.

– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az emberségére.

– Eredj haza…

És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek ebben a kínzó szóban.

A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak, mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan búcsúznék.

– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal.

Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia, hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot, úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta volna siratni.

Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ – számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor, végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…