VALAMI ELŐSZÓFÉLE.
Reading edition
Hajh boldog idők! Hajh szép fiatalságunk évei!
Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcseség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsohajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évei!
Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.
Lehet annak tiz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabirái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arczok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörüség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja volt, s ellátták százféle tanácscsal, hogy bajától szabaduljon.
Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.
Pár év mulva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arczok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerők közől, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.
Olyan forma érzéssel veszem kezembe a tollat, mint a ki arra gondol, hogy ideje lesz már megirni azt a testamentomot.
Mik voltak hát azok a táblabirák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a czímet a neve mögé irta, a nélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valami egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabirák? Ezek a bebalzsamozatlan mumiái egy pyramidtalan kornak, ezek az eleven petrefactumai és fossiliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsülyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboræok országa?…
… Oh az valóban sajátságos világ volt.
Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok volt rá bizva a magánosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban.
Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek szivét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért?
A régi jó táblabirákhoz.
Ha érczakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?
A régi jó táblabirák.
Bölcseséggel – kevés pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket?
A régi jó táblabirák.
Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain?
A jó öreg táblabirák.
És végre kik voltak azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy nyolczszáz évi viszontagsága alatt el nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag, hanem midőn főurai elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált, a nemzet mégis megélt, felvirult, megerősödött?
Mind, mind ezek a kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra tett ódon táblabirák.
A táblabiró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója, birája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.
Most mindezekre külön ember születik, a jó régi táblabirák az emlékezetből is elmultak már.
Adagiummá, gúnyos példaszóvá vált a táblabiró elnevezés. Így nevezi a közvélemény azokat, kiket ki akar gúnyolni s tréfás adomákban örökíti fogalmukat…
… «Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni».
Én ugyan nem vagyok Cato, de azok sem dii, a kiknek tetszik a táblabirák fölött elménczkedni.
Azért, ki a «régi jó táblabirák» czime alatt mulatságos anecdoton-gyűjteményt vél találni, mely az újabb kor tréfás felderítésére van szánva, az meg fog bennem csalatkozni s idejét rossz helyen capitalizálja.
Azonban arról legalább senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok vesztegetve; mert hiszen a «régi jó táblabirák» sokkal szegényebbek, sokkal hatalomtalanabbak és sokkal indolensebbek, mint hogy az ő barátságukat keresni valakinek érdeke lehessen.