MÁSODIK RÉSZ.

EMBER CSAPÁSAI.

I. A NYUGTALAN LÉLEK.

– Kedves Irénem, kedves kis tündérem! mi megválunk egymástól. Én nem maradok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, a hol diadalt ül az igaztalanság s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmultam negyvenhat esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igazságtalanság történt egy nemesszívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem, nem tünt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják, hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat, a mihez semmi közöm; nevessenek ki; mind azzal nem törődöm semmit. A megmentett ezerek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe; szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgy is mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik; most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a referendáriusokat, kisértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; úgy is «czifra asszony»-nak hínak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, a míg vissza nem disputálom Fenyéry itéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem, kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonynyal elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.

Hogy e hosszú mondolatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges azok előtt, a kik vele ismeretesek.

A szép Dobokyné nevetve kérdezé:

– De hát miből fog Bécsben élni oly hosszú ideig?

– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem tisztességesen, a nélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves Iréném, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, még pedig olyan vendég, a kinek be van fogva a szekere.

Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is megkimélte minden elájulástól, szívgörcsőktől, a mik olyan illendő kisérők hasonló catastropháknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikisérte, mely a kapu-bejárás előtt állt felpakolva.

– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! un coeur ferme! biztatá őt Leonora, kinek magának is oly erejébe került könyeit vissza parancsolni, hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.

– És ha válni kell, váljunk gyorsan, mondá hirtelen felszökve a hintóba. Adieu!

A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és suttogá magában:

«Erős szíve van annak a gyermeknek. Un tête d’enfant, et un coeur de lyon.» Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.

Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly finom, hogy egy párja vesztett madárka szenvedésit is megérzi, s érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: még sem mutatta ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszul esett neki. Maga Leonora is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spartai jellemét, a leghevesebb könyekre fakadjon, s kedvenczét átölelve, ott minden ember előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha Iréne legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem tette. Erős szíve van.

Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül szellemgyöngéd, kivül aczélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb felétől örökre megvál. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába, mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.

Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt, hogy legelső leveleit oda intézze, a míg a sors más megállapodási helyet mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmiait, s midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy uti fáradalmait kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az?

– Egy hölgy. (Ismerős hang.)

Felnyitja az ajtót. És ime ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő kedves kis vasszívű tündérkéje.

– Hát ön itt? kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e, vagy ijedtében sikoltozni kezdjen?

– Egy órával hamarébb érkeztem önnél.

– S miért jött?

– Ugyanazon okból, a miből ön.

És ezen azután elkezdtek kaczagni és sírni, és újra kaczagni és sírni, mint a hogy philosophok nem volnának képesek tenni, a hogy csak nők tudnak egyszerre sírni és kaczagni szíveik mélységes érzelméből.

Leonora, igéretéhez híven, kisértete lett a referendariusoknak, ijedelme az agenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, a kinek legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.

Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkos tanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált sollicitator és rettegésben tartott minden embert, a kiknek szerencséje volt megismerkedni élőszóval elmondott vezérczikkeivel.

A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az asszonyi ékesenszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett s a hideg lelte őket, a mikor nevét a kihallgatásért folyamodók között olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi nyakról lerázni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is rátalált, a hol legbiztosabbnak érezte magát s nem tágított, nem engedte magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni! ez képes volna az ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.

Hanem azért a per még is elveszett.

Az a hit, hogy egy peres ügyben a birákhoz szaladgálás, informálás változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a sympatheticus gyógymódokkal.

Fenyéry vagyonvesztési pere minden felebbezésen elbukott…

– Már pedig én azért sem teszek le róla; szólt a védnő kis tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az illető országos urak szíveit rettegteté, az alatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok urnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára meleggé tenni a poklot.

– Én még most sem adom fel ügyünket, monda Leonora egy reggelen, egy nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái, csatos felczipői, s hóna alá csapott esernyője jelképei által gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, még pedig annak oly érthetetlen utait, a hova nem kell elegáns öltözékben menni. E tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.

Irén sohajtva kérdezé, hogy hová akarja azt még feljebb vitetni.

– Az Istenhez! szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra. Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy pár menykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszökre térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Oh, gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. E felől majd fogok én önnek egy történetet beszélni, hanem most arra nem érek rá, mert mennem kell és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is adieu, kedvesem.

A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó felczipőivel végig csattogott a folyosókon; Irén utána nézett az ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utcza közepén, nem igen keresve, hogy hol kisebb a sár?

Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában kaczagó elkárhozott lélek, a ki jobb szállás hiányában oda vette magát. Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy zuhogó hegyi patak volt és az átvezető híd le volt törve, s két ember úgy áll a két parton és nem tudja, hogyan jusson át egymáshoz? Az egyik férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat is meggyujtogatták, Leonora még sem jött haza.

A két hölgy szobái egymásba nyiltak, a miért azokat úgy rendezték el, hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.

Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a theának; jó meleg szobára várta Leonorát.

Azután, hogy még sem jött, csengetett a pinczérnek, hogy hozza fel az estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy is ott leend.

Most az egyszer különös kivételképen ez eset nem teljesült be. Leonora nem jött meg és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhült, megfagyott, a theakatlanból kifőtt a víz és Leonora még sem jött haza.

Irén már komolyan aggódni kezdett, a midőn egyszerre meghallja a nagy eső-tocsogásban az ismerős kopogásokat; még künn az utczán meghallotta azokat, száz hordár, utczakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés lépései közől kiismeré az ő sarkos czipőinek csattogását.

Előre kifutott eléje a lépcsőkig.

Nem csalatkozott; csakugyan ő jött.

Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne s lóháton vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken s azoknak minden szinű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztül ázva, keztyűi paczallá téve.

– Az Istenért, Leonora, hol járt ön? kérdé aggódva Irén, és sietett barátnéját mentül előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, czipőitől megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis theás asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, a honnan Leonorának föl sem volt szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett és azután teletölté findzsáját theával, azt megitatta vele, tányérján darabokra szelé a sültet s csak azután foglalt ő is helyet mellette és olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjök számára rendelt vacsorát és theát, mintha az saját étvágya volna.

– Ön nyugtalanul várhatott engem, szólt végre Leonora, midőn kissé magához birt térni e működésből; tudom, a várakozás a legnehezebb föladat, ez próbálja meg legjobban a philosoph lelket. Messze jártam, aligha nem jártam ma négy mértföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmit.

– Miért nem fogadott fel egy bérkocsit?

– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, a hol bérkocsi kell; látja, hogy elmerültek a czipőim. Az mind gyerekség. Nem árt nekem. A kholera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel, sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem? Oh, én nem érek rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. A kinek a lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének. Egész nap ma ülök le először.

– De hol jár ön annyit?

– Azt majd elmondom egyszer. Istent kisérteni jártam, annyi bizonyos, és aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.

– Hogyan? kérdé Irén rendkivül érdekelve.

Leonora leönté az utolsó csésze theát, megmelegíté kezeit a kandallónál; a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a hideg volt az, hanem valami sötét bús történetre való visszaemlékezés, mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves zivatar?

– Azt mondtam ugy-e kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Iréném, az Isten él! Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis történetet hallgassa meg.

Leonora bezárolá az ajtókat, meggyujtá az éji lámpát, új szenet rakott a kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irénét, hogy előbb feküdjenek le szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, a mit az ember csak úgy mer végig hallgatni, ha takaróját fejére húzta, s bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak zárva, ágy alá és szekrénybe sem rejtette el magát senki.

Oda künn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz infernalis párdalt bömbölt a kandalló kürtőjében helyét nem találó széllel; az utczákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.

A két hölgy olyan félve bújt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.

– Kedves Irénem, kezdé Leonora, egy történetet fogok önnek elmondani egy ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában megismernem. Ezen ember Brenóczi István gróf. Elég szomorú emlék alkotja e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig, a kik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer azon catastrophot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé tette?

– Nem hallottam.

– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy fiatal leányt elcsábított, s szülei tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt, ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni; hanem azért egyszer mégis, midőn épen kedvesét látogatni ment, a mint titkos szállása ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadó teremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, a kit a gróf elszöktetett. Brenóczi István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s késznek mondta magát minden elégtételre. Oh nem uram, szólt az apa, itt csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való. És azután tudtára adta a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, a kit elcsábított. A gróf szabadkozott, a mint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni, hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hideg vérrel lövi főbe, mintha csak czélba lőne, s kénytelen volt beleegyezni. Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttök a grófot, megmondá neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig nagybátyja, s ez által megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen vagy őket kényszerített házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki esküdnie az elcsábított leánynyal, aláirni a házassági kötvényt, folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt, az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmieiket, magokat ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.

István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő herczegnővel leendő összeköttetésre, ki vén volt ugyan, de gazdag és egy ranggal magasabb a grófnál, s most ez im szét volt tépve, semmivé téve, s a helyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja nyugdíjból él, testvérei prókátorok és a ki neki már azelőtt kedvese volt.

A gróf rögtön elküldé új nejét maróthi jószágára, ott egy kis szerény lakba számüzé, a honnan a nőnek soha sem volt szabad még csak a megyei székvárosba is kimenni.

Ott szülte számüzetése első hónapjában Cynthiát a szerencsétlen grófné, ott nevelte őt hét éves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús arczra, mely olykor a tarnóczi kastélyban megjelent; ön lehetett akkor tán négy éves.

Cynthia hajlama ön testvéréhez még ezen időktől kezdődik.

A gyermek érezni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetetlen gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja számüzve volt, s daczosan kereste a rangján alóli társaságokat.

Midőn atyja és testvére Brenóczra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s ott nevelteték magok előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kiséretében, ki rendesen úgy bánt Cynthia anyjával a maróthi házban, mint egy cseléddel; a mit azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóczi kastélyban.

Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, boszantásokra találékonyabb gyermek nem volt nálánál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly szenvedő hölgy minden arczmozdulata előtt remegett.

Az anyja néhány év mulva azután meghalt. Cynthiát fölvitték Bécsbe! El kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos magaviseletétől.

Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, a ki csillaga lett az előkelő köröknek.

Részesült mind azon bálványozásban, mire szépsége és helyzete följogosítá. Keze által a Brenóczi család ismét új gyémánt kapocscsal fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik boldognak tartották volna magokat, ha neveiket elfogadná. Sőt beszéltek egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két izben megújított ajánlatot tett István gróf előtt.

Cynthia mindazokat visszautasította.

Mire vár még? mondák az emberek egymás között. Minő szerencse után jár még képzelődése?

És a midőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetetlen eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan köznemes ifju után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.

Ki birná leirni azt az elkeseredést, mely a brenóczi grófok szivét ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kaczaghatott az egész világ!

Herczegek helyett egy korhely köznemes, egy tekintetes úr!

– A gyalázatos parasztvér! kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a gondolat, hogy az ő megbocsáthatatlan összeköttetése által egy köznemes leánynyal, ez a vérszerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos testi kór, ivadékról ivadékra átmegy s elkorcsosítja a Brenócziak ibolyaszinű nemes vérét.

A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnosan tudja a következményeket, hogy Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát, mind önnek testvérét.

Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, a hol az hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett volna elesni, de barrierben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.

Ez eset után Cynthia megfogadtatá kedvesével, hogy Illés grófot mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez fölgyógyuland, nem nyugszik addig, mig ellenfelét föl nem találja, s egyik kettőjök közül halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese fölfogadá előtte becsületére, szerelmére, hogy el fogja magát rejteni Illés gróf elől.

És azzal úgy eltünt a szerencsétlen ifju, hogy senki sem tud felőle semmit, még mi sem.

… Irén szomorúan sohajta föl.

Leonora folytatá az elbeszélést.

– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy izben azonban a grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenóczon voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott a szerencsétlen ifjutól, ki abban régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet irta Strassbourgból.

Irén sírni kezdett keserűen.

– Istenem. Legnagyobb ellenségének ir, midőn baja van és nem nekem.

– Büszke volt ahoz folyamodni, a ki őt annyira szereti, a ki érte annyit áldozott s inkább folyamodott ahoz, a ki őt megrontotta. Ez férfierény kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kivánt pénzt megküldeni neki, hanem azonfölül még a levelet is megmutatá a grófoknak, a miből azok megtudák, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, a honnan még csak el sem futhat előlük.

– Irgalmas Istenem! kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl fekhelyéről.

– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e tudomását Cynthiának és fölszólítá, hogy ha azt nem akarja, miszerint ő rögtön fölkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.

– Istenem, Istenem! És lemondott-e?

– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával Maróthra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.

Iréne ajkain megfagyott a szó, keblében elállt a lélekzet.

– És a midőn Illés gróf Strassbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy által kibocsátott váltóval.

– Ah! sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál sebesebben kezdett szívében dobogni. Ez mégis különös.

– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe, az keresztülláthatatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem lehetett.

Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herczeg ***, kinek régi kiváltságai közé tartozik a saisont megnyitni, szokott meghivó jegyével ismét megtisztelé a Brenóczi családot. István gróf nagy megütközéssel vevé észre, hogy a meghivó lapon csak az ő neve és Illés grófé volt fölirva. Máskor Cynthia grófnő is különösen megszokott azon nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából történt s a herczeg szórakozottságból nem vette észre az etiquette-hiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi meghivó jegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a herczeggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon hagyva.

A herczeg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnőt miért nem hozta el magával, a mire pedig István gróf különös finom, udvarias keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat elmondani.

A második estélyre ismét megküldé hivókáját a herczeg István grófnak, s arra ismét csak az ő és fia nevei voltak fölirva.

Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, a ki azt hinné felőle, hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment személyesen *** herczeghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak, családjának bármely tagját kifeledik a meghivásból.

A gróf beszéde a herczeggel egész késő estig tartott. Közel volt már az éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott.

Pitvarnokától kérdezé, hogy Cynthia grófnő megérkezett-e?

Régen alszik, válaszolták neki; azzal először fölment szobáiba, ott sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia szobáiba.

Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy a míg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek föl, s várjanak a társalkodónő szobájában, a míg csengetni fog nekik.

Azzal benyitott Cynthiához.

A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e szokatlan feldúlt arczulattal.

– Ébren van ön? kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal leült egy karszékre Cynthia ágya elé.

– Cynthia, szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. Én maga felől egy gonosz történetet hallottam, a melytől beteg vagyok, sokkal betegebb, mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan megbántás, hogy egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt, egyszerre kihagyták az ön nevét és csak rólam egyedül emlékeztek meg fiammal. Én az ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltürni. Én ismerem azon kötelességeket, a mikkel mint apa, családomnak tartozom, s még a lehelletet is megtorlom, a mi az ön nevére homályt vetne.

Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaroncz, ki igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent meg leánya előtt.

– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt, folytatá a gróf; most jövök *** herczegtől, a ki a következő történetet mondá el nekem. – Történt egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben az ön anyja lakott. Én, mint őr, feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső teremben. Mit őriztem én? családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt, a mit én őriztem.

Cynthia reszketett e szavakra, arcza elfehérült…

(Talán Irén épen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni hallá azon történetet, a mit amannak át kelle élni.)

– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt, folytatá a gróf, megszökött a házból; nem tudom, hogyan? nem tudom, merre? csak azt tudom, hogy megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenóczra. Rejtelem, kimagyarázhatlan titok, hogy történt? de megtörtént, hogy ön Brenóczon éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni hogyan, rávette, hogy az ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved, hogy «mi áron?» Azon ember, kivel ön a brenóczi kastélyban találkozott, mosolygva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni semmit sem lehet.

Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy rettentő álom tart koporsójához szegezve s hallgatja, mint szegezik annak fedelét reá; de e szóra, e meggyalázó szóra, ha halott lett volna is, ki kellett törnie koporsójából.

– Atyám! Ez hazugság! Én anyám házát adtam el neki a kért összegért.

A gróf nehéz lélekzetet vett.

– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.

Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és theáskanalat kért, s midőn az kiment, tárczájából egy összehajtogatott papirtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt; csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott s a mint a theáskanálkával felkavargatá, lassankint sötét lilaszínbe ment át, s ha abba hagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a pohár fenekére.

A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet kavargatá.

– Mi fog történni most? kezdé végre hosszas hallgatás után. Ez esemény közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; már is érzem az emberek gúnyos hidegségét, melylyel minden nyomon találkozom; az emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmafy grófnővel; Illés ez órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba ne jőjjön. Én sem várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet ne lássa senki és elrejtem magamat a maróthi remete-lakban, a mit sietek visszaváltani azon embertől.

Cynthia zokogva rejté arczát párnái közé. Kétségbe volt esve.

A gróf csendesen kevergeté a kanálkát a pohárban.

– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán?

– Nem tudom; rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde elhagyni.

– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy Brenóczi Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja czímerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy mit cselekedjék? Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?

A kínzott leány csak fejével inte, hogy nem tud eszmélni.

– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani, szólt a gróf felemelkedve székéből s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának. Ön meg fogja ezt inni.

– Istenem! mi ez? kiálta eliszonyodva a leány.

– Mi volna? Méreg. Biztos, csalhatatlan szer. Fogja ön.

– Atyám! sikolta a hölgy s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét. Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?

– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent kiengesztel. Meg kell halnod.

Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden tagján a hideg veriték futott alá s nyögött a haláltól való félelmében, mely kínosabb, mint maga a halál.

– Nyomorult. Gyáva; mondá a gróf, letéve az asztalra a poharat. A pór vérében van a gyávaság.

E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia s összeszedve minden lélekerejét, odafordult atyjához, ki hideg vérrel állt ágya előtt.

– Nem. Én nem félek a haláltól, rebegé. Kész vagyok meghalni minden órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, a hogy ön kivánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; oh atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.

A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf felfogta őt és visszafekteté párnáira és azután odaült ágya szélére és gyermeke fejét ölébe vevé és felbomlott hajfürteit lesimogatá, a hogy kedves, szeretett gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes megnyugtató hangon:

– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj magadhoz. Így. Szünj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, a milyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni foglak; az én kezem fogja tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled és ölemben fogom tartani fejedet és lezárom szemeidet és lecsókolom ajkaidról az utolsó lehelletet. Oh légy nyugodt.

A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel és kirohanva ágyából, odaborult atyja lábaihoz és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel ölelte át annak térdeit.

… Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a kínzott hölgy maga, felszökött ágyából s odafutva Leonorához, annak ölébe rejté el arczát, rebegve:

– Oh ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e leányát ez ember?

– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesenszólását kölcsönzé Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem tud, nem akar, nem lehet neki.

A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát s a düh és utálat hangján kiálta rá:

– Ne érj hozzám.

A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt, megtaposott féreg.

Brenóczi István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint ama rettegett méregpohártól.

A gróf újra felkavargatá a leüllepedett salakot a kis arany kanálkával, míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg, tompa hangon mondá leányának:

– Tehát, ha te meg nem teszed, majd megteszem én.

S azzal a méregkelyhet saját ajkához emelte.

Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé, betakargatá szépen s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő keblére a mesélt rémek elől, miktől elég behunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.

Cynthia őrült sikoltással kiálta fel atyjának ez iszonyú mozdulatára:

– Anyám! anyám az égben!

És abban a pillanatban kihullott Brenóczi István kezéből a pohár, s cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé s azzal egy szó nélkül végig zuhant a padozaton.

A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában. Cynthiát vissza fektették ágyába s orvosért futottak. Cynthia csak két óra mulva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.

Legelső szava, a mint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt mondá, hogy látni akarja őt.

Cynthia nem ügyelt saját gyöngültségével, sietett atyja fekhelyéhez.

A büszke Brenóczi István grófot nem lehete megismerni e pillanatban.

– Gyermekem, suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül hagyják leányával. Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint a mennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; oh mi jó volt felébredni! Nem jó az az álom oda át, nem jó az ott. Ne keressük azt fel idő előtt.

És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, a miket önnek, kedves jó Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nékik egymással élni együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol és azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki okozott.

Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könyeket látta megjelenni, odaborult zokogva keblére és sírt oly hosszan, a milyen hosszan jól esett fájdalommal teljes tele szívének.

Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki és bocsánata jeléül ölelje meg.

A gróf csak nyögve tekinte rá és nem teljesítheté kivánatát. Az a jobb keze, melylyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve s örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.

E naptól kezdve Brenóczi István egészen megváltozott. A dölyfös férfiúból csendes, alázatos ember lett; a síma, mosolygó világfi egy megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel, megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül leányától kisérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az egyetlen úri szállás, a honnan senki keserűséget nem hoz magával vissza: a templom. Meg kell törve, őszülve lenniök, érzékeik felét elveszteniök, míg erre a gondolatra jutnak.

Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren s akkor neki indul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjökről; elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek; megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel és ez így megy napról-napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget nálok; mindennap megújítják ezt a járást s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról-napra látja, mint javul választott szegényeinek állapota.

Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap távol lehet, a nélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz tudja, hogy jó helyen jár, – a szegények, a nyomorultak között.

Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én épen a tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajjon a tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit? Cynthia rögtön rám ismert s egészen meglepett az által, hogy ott kisérő cselédje láttára megölelt és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz, hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam, hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy Brenóczi grófnő engemet megismerjen Bécs utczáin. Kérdé tőlem, hogy mi járatban vagyok? Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, a miket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani fog, hogy kihez forduljak leginkább. Itt kénytelen voltam neki megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután épen a brenóczi uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék, hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arczán, szemein, mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszul esett neki, mikor azt találtam mondani: most már a brenóczi urak teljesülve láthatják sok százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyuló kis uradalom nem okoz fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez ügyhöz valami köze a brenóczi családnak? Én vállat vontam. Erre ő azt mondá, hogy másnap, úgy mint ma, jőjjek össze vele korán reggel ismét ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, a mi ez ügyben nagyfontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem, hogy a grófoknak is van szívök, csak úgy, mint más embernek, csak hogy jobban el tudják titkolni, hogy hol van? Meg akartam kisérleni, ha rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre? Ma reggel azt mondtam, midőn eltávozám: én appellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte ohajtásomat, előbb járt ott, – a hova én őt hívni akartam.

A megjegyzett kapu alatt várt reám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. A mint meglátott, rögtön elém jött. Karját kezembe ölté, egy esernyő alá bújtunk mind a ketten, s azzal vitt magával vizen, sáron keresztül a leggonoszabb külvárosi utczákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.

Azon kezdé legelsőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek hitt ügyön. Tegnap értekezett családjok ügyvédjével, a ki igen megnyugtató választ adott felhívására. Az itéletet megmásítani már nem lehet, minden perújítás hasztalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt, csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenócz örökös urai, s így a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem bizonyos a siker.

Akkor aztán a Maróth-családnak szabadságában áll a neki itélt Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engem boszant, hogy Fenyéry fejét csak kétszáz forintra becsülik.)

Irén megcsókolá e parenthesisért Leonora arczát.

– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden «kellemetlen» szokásai mellett is többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának, de a hogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalaszsza. Ha hölgy volna, a kitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak a mennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben. A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, daczára annak, hogy minden századbeli irók a legmakacsabb álarczossággal az ellenkezőt akarják bebizonyítani.

Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István gróf nem az, a ki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle, mint a kinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.

Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenóczra, s István gróf maga sietteti az ügy rendbehozását. Az ember nem tudja, hogy meddig él.

Én csodálkozva kérdezém: «atyjával is közölte már e dolgot?»

Ő azt felelé, hogy István gróf teljes jóváhagyását adta a tervhez.

Kénytelen voltam megölelni és megcsókolni a derék hölgyet.

– Önnek bűbájos hatalommal kell bírnia atyja felett.

– Csak egy szavamba került az egész, felelt ő vidoran, de e vidor arcz kifejezését meghazudtolák azok a méla nagy szemek, a melyek úgy nem értenek a mosolygáshoz.

Kiváncsi voltam megtudni, minő szóval vehette rá a grófot e hirtelen határozatra.

Egyszerű az; tudtára adá István grófnak egész tervezett kivánatát s azt tevé hozzá, hogy ha ebben megegyez, akkor ő – lemond Tarnóczy iránti szerelméről.

– És lemondott? kérdezé Irén.

– Kolostorba fog menni.

És e szónál mind a két hölgy kénytelen volt elhallgatni, hogy megsirassa azt a szenvedő nőt, a kinek egész élete nem volt egyéb, mint áldozat.

Olyan lassan, mint a csendes sírás, hallgatott el oda künn is az eső és a zivatar; még egy pár csepp, még egy sohaj és elaludt a vihar mindenütt; künn az utczán, s benn a szívekben. Vajjon minő álmai voltak?

II. A TALÁLKOZÁS.

Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet egészen magának vindicálja.

– Ah ez irtózatos! kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem kivánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyiljék meg s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön hevenyében ide egy üstököst, a ki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot, a hogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem hallgatott meg imádottjok, vagy kiknek nem hitelezett tovább a korcsmáros, s kik azért nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot, holdat és egyéb nehéz tömegeket.

Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik oda fenn az ő számára? Senki sem más, mint a tarnóczi tündérke: ez a mindenütt útban álló, leskelődő kis dæmon és barátnője, a kik szüntelen gyógyítgatni akarnak ott, a hol ő sebet akar ütni.

– No de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ez angyalkának szárnyaiból a tollakat!

Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben sem, a mit különben is csak a drámairók találtak fel; okos ember nem gondolkodik fenhangon.

Ő tenni szokott, a miről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes utakat, a miken tettei világra jöttek, nem igen szokta megnevezni ő, meghallani más.

Egy napon, midőn István és Cynthia grófnő elutazásához készültek Brenóczra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt, hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a kiváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára nincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.

Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arcza eléggé mutatá, mennyit szenved! A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat kölcsönzött neki; még a mi mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.

Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél soha sem szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete selyem hálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint síma, himzéstelen fehér ruhát és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e szoborra vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: istennő volt a homeri énekek idejéből.

Soha sem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem himzése mellett, sem zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. A ki látta, a szíve szakadt meg érte.

Mit példáztok Niobe fájdalmával. Niobe tudott sírni, annyit sírni, hogy patakká vált könyei által. Az a fájás, a hol nem jön a köny; a hol nem szabad neki jőni!

– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! jött jelenteni az egyik cseléd.

Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdené: mi jutott eszedbe, hogy ezt velem tudatod? Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem vagyok sehol, hogy meghaltam?

– El akartam utasítani, szólt a cseléd; de szavamba vágott, mielőtt beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora kiván beszélni vele.

E névre rögtön felderült a delnő arcza és sietve küldé vissza cselédjét, hogy vezesse be a látogatónét.

Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig s tárt karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.

– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség a mi ide hozott, szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, a kitől azt kivánjuk, hogy sokáig ott maradjon.

Cynthiát megdöbbenté e bevezetés.

– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető legerősebben, mert a miket mondani fogok kegyednek, azok mind a legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szivére, a miket, ha kegyed legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arczot.

Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem fogja tenni és bármit mondjon neki Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé ülteté és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.

– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis védencznőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag tönkre jusson.

– Hogyan lehet az? Hisz ő oly okos volt, olyan szerény, nem pazarolt. Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére; ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.

– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott fillérek soha sem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy komoly ránczocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E perczben úgy hiszem, hogy semmije sincs többé.

– Én Istenem! De hát hogy történhetett ez?

– Igérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, a kikről beszélni fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha soha sem hallott volna felőlök semmit. De igérje meg, kérem.

Cynthia megszorítá a különös hölgy kezét, igérete jóváhagyásaul.

– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, a ki most külföldön él.

Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne hazudtolja igéretét.

– Ez ifjunak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni hollétét.

– Már nincsenek, susogá halkan Cynthia.

– Volt e szerencsétlen ifjunak egy vészes ismeretsége…

Cynthia sötéten tekinte reá.

– … Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen híni, miután Buffon nem rendelt külön osztályt azok számára, kik e név való fogalmától eltávoznak.

Cynthia könnyű mosolylyal szorítá meg a hölgy kezét.

– A könnyelmű ifjunak, bátran elmondhatom, miszerint két harmada atyai örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért. Igen természetesnek találom, hogy az ifju ember külföldön is élni kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez folyamodott, miszerint kölcsön kért összegeket, boldogabb időkbeni visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni. A ki ilyen vállalatokra koczkáztatja pénzét, az úgy szokta intézni dolgát, hogy ha kilencz emberen beleveszt, a tizediken mindenik veszteségét megvehesse. Az ifju ennél sokkal egyszerűbben cselekedett volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a pénzmennyiségről, a mire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb lett volna inkább tengeri kalózzá lenni, vagy meghalni éhen, mint testvérének terhére lenni, épen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire szereti.

Cynthia eltakarta szemeit kendőjével.

– Kérem, grófnő, ön megigérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon személyekről, a kikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb egy kicsit unalmas.

– Úgy, igaz; szólt Cynthia magához térve. Folytassa ön.

– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére nem is gyanítá, miszerint külföldön elszórt váltói megfoghatatlan utakon mind Krénfyhez szállinkóztak, a ki soha sem késett azokkal Irénét felkeresni s tudatni vele, hogy ha azokat névértékök szerint ki nem fizeti, vagy érettök kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elitélteti és bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte és az ifju embernek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.

Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből s indulattól reszketve kezdett fel s alá járni a szobában.

– Folytassa, Leonora, hallgatom.

– Hanem mind ez csak tréfa, szólt Leonora. És akkor igen komoly volt.

– Hogyan? Tréfa? kérdé Cynthia idegenülten.

– Igen. Tréfa ahhoz képest, a mi ezután következik. Egy napon Krénfy ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen brüsseli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer frankról.

– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem irhatott alá. Ez képtelenség! Melyik kereskedő és jóhitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, a hol az elfogadónak semmije sincs!

– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek, hogy ez lehetetlen; ebben a váltóban valami valószinűtlenség van.

– Úgy-e bár? ő is mondta azt?

– Krénfy mosolygott. A ki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy mit tesz ez a szó.

– Én láttam, suttogá Cynthia.

– És nagy mosolyogva súgá Irénének, hogy bizonyára azon váltó több mint valószinűtlen, az a váltó – hamis.

– Istenem!

– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláirása valódi; a forgató Vanhagené szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.

– Istenem! Istenem! Nem értem, a mit ön beszél. Megőrülök, de nem értem; kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.

– Szegény Irén, ő épen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem érti a dolgot, pedig akkor már értette. A tény tehát ez: Tarnóczy egy váltót adott el Vanhagennek, a mit az, Buchheimer nevét becsülve, beváltott; a váltó Krénfyhez került, mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az aláirás hamisított.

– Eszem elhagy, eszem elhagy! rebegé a szerencsétlen grófnő.

– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a fölfedezést. Semmi kétség sem lehetett iránta.

– És mi történt tovább?

– A mi legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy bátyját tíz évi gályarabságra itélve tudni, vagy elfogadni érte a váltóösszeg teljes értékeig a kezességet. Ő igen természetesen az utóbbit tevé és tönkre jutott általa.

Cynthia keservesen kínlódva borult pamlag-vánkosára. Hasztalan. Nem tudott sírni.

– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófnő, hogy ha lenne annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.

– Miért? kérdezé Cynthia, lázasan égő szemekkel tekintve Leonorára.

– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát intézze a szerint jövendő napjait.

Cynthia indulatosan kelt föl helyéből és íróasztalához sietett.

– Én magam fogok neki írni! szólt egészen elváltozott hangon.

– Grófnő! Kegyed megigérte atyjának, hogy soha sem fog neki többé írni.

– Igen; megigértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész és lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta; könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút, pokoli játék egy megkötözött emberrel, a ki nem védheti magát. De én feloldom őt!

– Mit akar kegyed tenni?

– Megírom neki, hogy jőjjön haza.

– És ha találkozni fog kegyed testvérével?…

– Akkor – itéljen közöttük az Isten…

– Grófnő, az Istenért, ön rettentő balesetet fog előidézni.

– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál. Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás kezétől megöletve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség, de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő becstelen! Én inkább megölöm őt, mint hogy azt hagyjam róla mondani. Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz és mondja meg neki Leonora, hogy két hét mulva testvérét látni fogja, – meglehet, hogy holtan, de mindenesetre tisztán.

Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e felháborodott női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott s most a háztetőn látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a teendőkön nem bír uralkodni.

Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé s hevesen írt reszkető kezével s nem felelt többé sem kértére, sem búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.

A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani, a mi vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek, öntudatát rosszul rejtő arczczal.

Cynthia megírta a levelet és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá azt.

Oh milyen keserű volt e sorokat olvasnia! Így széttépni önnön szivét.

– Nem! nem tehette ő azt, kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája rejtekéből azt az eldugott arczképet, melyre nem volt szabad gondolnia többé, még egyszer megnézte biráló és mégis szerető szemmel azt a nyájas, deli arczot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az igazmondó szemekkel s mentül tovább nézett reá, annál erősebben hitte, hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt és hévvel összecsókolá és könyei megeredtek ekkor és ráhullottak a kedves képre és szíve megkönnyebbült bele.

És azután kivéve azt rámájából, szeliden, fájdalmasan szívéhez szorítá, meggyújtott egy viaszgyertyát s föléje tartá a képet. A láng beléharapott s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte, utána elhamvadtak a szemek és az ajk még akkor is mosolygott; és ezután az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig, s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s csendesen leszállt újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes szikrák tünedeznek, mint kigyóznak a sírok veres férgei a fekete szemfödelen.

És azután lepecsételé a levelet…

… – Mitől veresek szemeid? kérdé István gróf leányától, midőn esti sétáiból visszatért hozzá. Kit sirattál?…

– Egy embert, a ki meghal, válaszolá Cynthia.

Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.

Néhány hét mulhatott el ez esemény óta, a midőn a bayonnei vasút egyik állomásán, a mint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Páris felől érkező vonatból, épen azon perczben, a hogy az ellenkező irányba menendő másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagysietve rohant elő s iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.

Fiatal ember volt, viselete és arcza felől könnyen angolnak lehete tartani, egyik lábára észrevehetőleg biczczentett; egész úti készülete egy kis hosszukás bőrtokból állt, a mi úgy nézett ki, mint valami hegedűtok, vagy valami nagyon kicsiny koporsó.

A Párisból jött vonat kalauza utána iramodott s még a lépcsőknél elfogta.

– Uram, ön nem az igazi kocsiba ül. Ez a vonat vissza viszi önt Párisba.

– Tudom. Úgy akarom.

– De podgyásza emezen van s ez Bayonneig meg nem áll.

– Majd érte jövök.

– Köpenyét is ott feledte. Pedig hideg van.

– Hagyjon nekem békét. Mi baja önnek azzal, ha én fázom?

– Legalább váltson elébb jegyet.

– Nem érek rá.

Azzal félrelökte a kalauzt s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön; jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket s befurakodott a waggonba; kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát utasítni.

A mozdony azon perczben füttyentett s a vonat robogva megindult.

A különös utas körülnézett s egy üresen talált helyre leült.

Az átelleni ülést egy fiatal, deli arczú férfi tartá elfoglalva, szép fekete körszakállal, tojásdad, halavány arczczal és sugár szemöldökkel, a mik nyilt, bátor szemeit e perczben észrevehető borúval látszottak beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy füzetét tartá és szivarozott.

Az utas, ki átellenét elfoglalá, udvariasan üdvözlé őt.

– Jó reggelt, uram.

Ez rá tekintett. Megemelte kalapját.

– Köszönöm, uram. Jó reggelt.

És azzal olvasott tovább.

Átellenese rosszul ült helyén. Lábait nem nyújthatá ki.

– Nem engedné meg ön, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők? Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.

– Igen szívesen.

– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell az utasoknak egymással egyezniök. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.

Az átellenben ülő ifju kinézett a mellettök elrepülő tájakra, s egykedvűen bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét könyvébe nézett s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egyik lapot a másik után s szemei a sorokat kisérik.

– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? kérdé a különös utas az olvasó ifjut.

– Boz regénye, felelé ez, megmutatva a czímet. Chuzzlevit Márton.

– Ah, és pedig Chruihshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?

– Ez az utolsó.

– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, a hol a principális üldözi előle futó bizományosát?

– Épen ott járok.

– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz oly elevenen tud írni, hogy az ember szinte magát képzeli annak a helyzetében, a kit üldöznek, nemde, uram?

A kérdezett tovább olvasta a regényt s úgy látszott, nem akarta nagyon folytatni a beszélgetést, míg úti társa újra belé nem kötött.

– Ha szabad kérnem: szivarom kialudt, engedje az önével meggyújtanom.

– Tessék.

– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele szorosságban. Köszönöm.

A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még a ki százszor látta is már azt az egész környéket.

– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett regényes fekvésűnek? kérdé a furcsa utazó szomszédjától.

– Meglehetősen az; szólt ez, futólag tekintve oda.

– Nem volna önnek kedve egy sétát tenni velem ebben az erdőben.

– Épen nem.

– Hm. Úgy látszik, hogy arczomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem ismer rám.

– Oh igen. Ön Brenóczy Illés gróf.

– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr? tekintetes nemes és vitézlő?

– Találva van, nem is volt titok soha.

– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél tisztelegni.

– Pedig, uram, most sem állhatok önnek szolgálatjára.

– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani? Tán csak nem azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt kérdezhettem.

– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon kell lennem s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel rendelkezhetni.

Illés gróf végtelen megvetéssel mondá:

– Ön nyomorult, gyáva.

Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sohajjal hörgé:

– Most nem felelhetek e szóra.

– És ha én önt arczul köpöm?

– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arczomat, s még csak arra sem használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, a mik rám nézve drágák.

Illés gróf sápadtabb volt még a vértelen viaszképeknél is.

A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább s Illés gróf megint nem beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zuhogása nem hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, a mit fenhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait elhalasztani egy egész állomásig, a hol a gőzvonat újra megállt, a dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.

Akkor újra megelevenült ez a viasz álarcz és hevesen szólt ellenfeléhez.

– Ön visszautazik Magyarországra?

– Az meglehet.

– Önt hítta valaki, tudósította levél által?

– Erre nem felelek.

– Én esküszöm önnek, hogy ha ön a határon belép, annak, ki önt haza hívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.

A fenyegetett vállat vont és azt mondta, hogy egy szót sem ért belőle.

A vaskocsi újra rákezdé a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.

Oh az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég keresett ellenféllel, a kivel annyi halaszthatlan suttogni valója volna, rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már, mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.

Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt perczet ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül kegyeskedett nekik engedni.

Tarnóczy felkelt és az ajtó felé indult.

– Hová megy ön, uram? kiálta a gróf, megragadva az ifju kezét.

– Szomjas vagyok, egy pohár vizet akarok inni.

– Maradjon, ide hozom.

S azzal maga futott biczegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastul, oda vetett neki érte öt frankot s egy pillanat mulva megint ott volt.

Tarnóczy megköszönte a szívességet s visszaadá az üres poharat. Illés gróf kidobta azt az ablakon.

És azután oda hajolt ismét ellenfele füléhez s mintha valami nyájas dolgot közlene vele, suttogá:

– Önnek sok ismerőse van Magyarországon, a kik önre, mint derék, lovagias, bátor férfiura emlékeznek.

– Meglehet.

– Én elfogom azon embereknek mondani, hogy ön egy haszontalan, gyáva nemember, a ki ellenfele szitkait tűri.

– Gondolom, hogy el is fogják hinni.

– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok casinóihoz, a hol ön valaha mint vendég, vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek gyávaságát s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.

– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az ellenkezőt bebizonyítani.

Illés gróf ajkai egészen elsárgultak.

– Bár mibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet felveszi, melyben én önt az egész világ előtt névről-névre egy becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.

Tarnóczy hideg mosolylyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe s a legközönyösebb hangon válaszolá:

– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, engem legkevésbbé sem érdekelnek.

A tűz-evő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint el kellett némulni. Illés gróf tíz perczig gondolkozhatott a jövő szón, melylyel megszakadt beszédét megint újra kezdje.

Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől s az ő rámeresztett kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:

– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, a kiről azt mondják, hogy szép, fiatal és ártatlan.

Tarnóczy most egyszerre vadul tekintett Illés gróf arczára.

– Mi köze önnek ahhoz?

– Én e nőt úton-útfélen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, a mikkel egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.

Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékes-veressé kezdtek duzzadni. Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonzá:

– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt leüsse.

– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor, jeles ifjut, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett. Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem reszket soha s a mióta utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam. Megölöm, a kit szemközt állítanak velem. S ez nem gascognade, uram, hanem az egyetlen egy hit, a mi még szívemben van.

Tarnóczy letette a könyvet kezéből s odavonva ellenfele fejét ajkaihoz, fülébe súgott.

A mozdony rohant már ismét, de szavát megérté azért ádáz ellenfele.

Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely ellen testvéremet akarom megvédeni. A míg ezt be nem fejeztem, addig nem vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e perczben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihivását elfogadjam. Ön tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem is bir azzal az átokkal, hogy a hol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is találok az életen semmi szeretni valót, a miért azt saját magamért féltsem s igazat adok önnek, a midőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül, akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek: a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárczáinkba, az úgy hiszem elég alkalmas hely leend. Irjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk. Én mától számítandó hat hónap mulva ugyane helyre visszatérek s önnek minden kivánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön megbizik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra hoz, csupán félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket foganatosítni, a miket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, a kik előttem becsesek, ez idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, a mi a kezembe akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni rajta.

A két összehajolt fő ismét széjjel vált egymástól, mindkettő saját karszéke támlájába temetkezve. A kik látták őket, idegenek, gondolhatták magokban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt, bizonyosan régen nem látták egymást.

Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra felirt állomás nevét, feljegyzé azt utitárczájába, a napot utána irta és sugva mondá Tarnóczynak:

– Elfogadtam.

Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni készült.

– Ne szorítanók meg egymás kezét? kérdé visszafordulva Tarnóczytól.

– Igaz, szólt ez és odanyujtá a magáét.

A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy? helyét Párisig fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s azzal visszautazik elébbi útvonalára.

Hagyták menni és nevettek rajta.

«Ilyen különczök ezek az angol utazók!»

III. CSAK EGYEDÜL?

«Miként lehet meggazdagodni?»

Alig van eleven phantasiával biró ember, a kinek ez az eszme, a kivitel különféle eltérő változataival meg ne fordult volna képzeletében. Száz meg száz ó meg új költő remekelt már e feladat legragyogóbb megoldásában.

… «A hősnek gazdag unokabátyja halt meg Mexicóban, ráhagyta millióit.»

Vagy pedig:

… «Elásott kincset lelt véletlenül, melyre csodálatos utakon akadt rá.»

Ez is szép és mindenek fölött regényes. – Aztán meg ez:

… «Katonává lett, harczba ment, fölvitte fővezérségig, herczegséget kapott, nagy úr lett belőle.»

Ez is igen szép alkalmat nyujt rendkívüli hőstettek és kalandok leirására. – Jobb még a következő:

… «Elutazott, hajótörést szenvedett, egy macskával megmenekült, a macska megmentette a nagymogul birodalmát az egerektől; ezért a hős kapott akkora gyémántot, mint az öklöm.»

Igen érdekes ethnographiai leirásokat lehet csatolni hozzá. Továbbá:

… «Gazdag ember fia beleesett a Dunába, a hős utána ugrott, a fiut kifogta a vízből, gazdag ember adott a hősnek százezer forintot.»

Ez igazán érzékeny is. Hát még:

… «Álmában megjelent a hősnek ősz ember, ezüst szakállal, arany juhászbundával, mondott neki három számot, a hős betette a lutriba, ternót csinált, nem tud a sok pénzzel hová lenni?»

Ez nem csak szép, de népszerű is. Hasonlóul:

… «Hős azt hiszi, hogy ő az anyjának a fia, pedig kisül, hogy nem igaz. Megjelen, mikor szükség van rá, egy nagy grófné: keresztlevéllel bebizonyítja, hogy a hős az ő fia, elcserélték, ármány kiderül, titkok napfényre jönnek, hőst felöltöztetik grófnak és nagy úr lesz.»

Ez is gyakran megtörténik. Azután…

… «Szegény fiu, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak; az egyiket egy herczegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy viczekirály, a mik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párisba, ott megesküsznek, lesznek belőlök nagy urak.»

Ez egy kissé vad, de nagyon szép. Legérdekesebb azonban kétségtelenül:

«Mikor egy titokteljes pártfogó, a ki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst minden nyomon követi, s mire észreveszi, már tele rakta zsebeit bankóval, s nem ismer szentebb hivatást, mint hőst kiszabadítani minden pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál fogva.»

Ez a megoldás tagadhatatlanul legtöbbet ér.

Íme én előlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyémet hiába küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, a mire más rá nem tette a kezét.

Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a legköltészetnélkülibb, a mi másnak senkinek sem kellett, a mi által még csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.

Fenyéry vagyonának elvesztése után hirhedett ember lett az országban.

Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, melylyel neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt. (Értem a közvélemény alatt nem azt a kis várost, a melyben lakott.)

Most lelkének egész erejét az ügyvédi pályára fordítá.

«Dat Justinianus honores.»

Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte őt; egyszerre elhalmozták megbizásokkal, gazdag uradalmak ráruházták ügyészségeiket s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védenczei bizalmát; esze, becsületessége, önzetlen szive oly elismerést szerzének számára, mely nem csak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenczeitől kap, úri módon biztosítják jövendőjét.

A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulató lakra van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés hasznot hajt.

Tehát már fölösleges összegei vannak.

Kis városban az ilyen embert jó partienek nevezik.

Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez botrány, miszerint egy ilyen fiatal ember, ki magát actus majoris potentiæval bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agentiáiból; a kinek tulajdonképen silentiumot kellett volna kapni, per te s tu van valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az utczán, az országbiró barátságosan levelez vele s azonkívül valamennyi fiatal ügyvéd, mintha ő volna a czéhmesterök, úgy jár hozzá, munkát, tanácsot, foglalkozást kérni!

Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét? ügyvédi esküdtszéket, juryt akar felállítani, melyben magok az ügyvédek detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló, huza-vona collegákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak söpörjön ki-ki a maga háza elején!

Nincs is sem replica, sem szóbeli vita, a hol a vén sasok valami módon szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiæt. És azután mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a biró pedig kitörülte veres plajbászszal.

Gonosz a világ!

Irénnek mindennap kell hallani a mende-mondákat Fenyéryről, hol a legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.

Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy Tarnóczfalvát végképen el kellett hagynia? Nem volt más mód. Át kellett azt engedni Krénfynek. Iréne nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. A világ azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott tönkre. Oh én sok derék regényirót ismertem, de olyan derék regényiró, mint a világ, nincs több a világon.

Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt határozták a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan egész nyarakat eltöltött nála Tarnóczfalván.

Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyekre a város haut voléeja (értve azokat, a kik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentül több oldalú legyen. Maga a szép Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és közelebb rokonok leánykái, az első kis piros pozsgás barna, tűzszemű leányka, eleven arczczal, jókedvű tekintettel, a ki úgy tánczolja a mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja meghalt, az atyja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az utóbbi pedig egy magas sugár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos szemekkel, különös szépen tánczolja a keringőt. Leendő férjétől csak annyit kiván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.

Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.

A mióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a szépség, a kinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek. Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy társaságokban, a hol sokan vannak együtt, borozó pajtások között most is elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kis leányt, a ki fülig szerelmes belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert azzal nagyon derangirozná magát; arra pedig, hogy őt elcsábítsa, ő nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne. Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.

Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb imádója, mint egy-egy ma született patvarista, a ki még nem mer a többi gavallérok elé tolakodni.

Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a véghetetlen sok franczia négyest, keringőt és lengyelt, a mire a többi delnők tánczot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy apprehensióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb szakmánynál, s valakinek épen vis-a-vis-ra van szüksége, vagy valamelyik patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is bejut a tánczba. Szegényke, milyen rosszul tánczol! Semmi kellem, semmi báj tánczában. Mintha senkit sem látna maga körül s tánczosai kezeit szövő osztovátáknak nézné, a miket phlegmatice ide-oda kell rakni.

A vidéki dalidók közt, mint különös nevezetességet szokták emlegetni Lippay alispán évenkint megtartott szüretjét.

Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképen viselte magát a jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a legjobb hazai bort, melyről legháladatosabban emlegetnek bennünket a külföldön is.

Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben évről-évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült azokra minden mulatni szerető lélek.

A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, s a szomszéd megye székvárosából is átjött az egész czigánybanda, melyet a vidéki földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; a minek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik patronatusa alatt álltak, piros attilába, sárga nadrágba varratta, a primásnak kócsagot is adott s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik czigányja fogja kivívni az egri nevet?

Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük, négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a czigányait, s a gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egy pár hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem tesz semmit.

Lippay ezuttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet. Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt kisasszonyával.

«Hát a harmadik hol maradt?» Igen természetes dolog volt, hogy minden ember ezt a kérdést intézte hozzá, a ki családi körével ismerős volt.

«Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.» Ezt válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem a hol bizalmas akart lenni, a hol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: nagyon természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, ki megszokta, hogy körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, a hol kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak: önmagáért senkit sem szeretnek.

S ha olyankor Csejti Gazsi épen közel talált lenni, nem mulasztá el Dobokyné, hogy felemelt ujjával czélzatosan meg ne fenyegesse, mintha ebben a bűnben neki volna legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.

«Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…»

Szokása e mondat tulsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga leányka őrjöng utánam, mit tehetek érte, ha én nem szeretem.

«Szerencsés kópé ez a Gazsi», mondják a pajtások, körülfogva az ellenállhatatlan hódítót. «Nincs olyan leány, a kit el ne bolondítana, hej sokan sírva néznek utána.»

«Csitt, uraim, egy szót se erről», tiltakozik Csejti Gazsi, inggallérját komolyan fölhúzva orra hegyéig. «Ez delikát kérdés, a miben férfiak kötelessége a hallgatás.»

Ez még több ürügy a faggatásra.

«De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánynyal. Elégszer elárultad magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán a titkos levélke? nono. Jobb lesz megadni magadat.»

Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni nem illik, hogy igaz lovag soha sem árulja el hölgye titkát s hogy az ő talizmánja épen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért tőle hiába is akarnak bármit kivenni Iréne felől, mert ő hallgatni fog.

Ebből aztán mindenki gyaníthat jót és gonoszat Iréne felől, a hogy tetszik.

Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, a kivel bátran köthet akárki bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha, mert ő hallgat, mint a sír.

Fenyéry is ott van a társaságban s Dobokyné unokahugait mulattatva, nem látszik ügyelni Csejti renommisticus beszédeire.

Az egyik szép unokahug lefoglalta őt az első quadrillera. Életkérdés, hogy ki lesz az átellenes?

– Majd felhívom Csejti Gazsit. Jó lesz-e? indítványozza Fenyéry.

Az indítvány általános pártolásra talál.

Fenyéry oda fordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve s szivélyesen fülébe súg.

– Uram, a hogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső férfi, a kiben becsületérzés van, önnek egy pofont adjon… Vegye úgy, mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg fogja tőlem kapni.

Azzal ismét vissza megy a kis barnához, folytatni a beszélgetést.

– Nos, lesz önnek «átellenese?» kérdi ez.

– Bizonyosan lesz, felel Fenyéry.

– De olyan különös képet csinált, mikor ön megszólította.

– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint a mik rendén vannak; nézze, most két barátjával beszél s mind a hárman úgy mutogatnak rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen a füzértánczban előtánczos, Gazsi-e vagy én?

A kis barna olyan jóízűn nevetett e furcsaságnak.

Mikor azonban a czigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrilleban a kis barna nemcsak hogy átellenes, sőt tánczos nélkül maradt. Ha valahol nem fognak egy patvaristát, a ki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve marad szegényke az egész négyes alatt.

Dobokyné ezért komolyan megneheztelt s feltette magában, hogy Fenyéryt e dologért szigorú számadásra fogja vonni.

Mint az árva hamupepejke, az örömtelen házban, egyedül ült Iréne, még halványabb, mint valaha.

Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált meg egy költeményt, melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra azt olvassa. «Az éjféli ház» az, egyszerű története egy szerető menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, a míg meghal a várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik abba:

… «Minden szellem éjfélen túl alszik csendesen.»

A míg mások víg táncz, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú eseményeket, hogy a kivel hasonló történik, megsirathassa magát bennök.

Künn az utczán paripadobogás hallik, épen mint az éjféli ház előtt.

Épen mint az éjféli házban.

A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang tudakozódik, s egy pillanat mulva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.

Az ifju egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arcza egészen kipirult.

– Csak egyedül? kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez és az érzésnek oly kevés szava szokott lenni.

Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könynyel terhesek és e két nagy köny alól egy könyv soraira tekint most is és alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! a költő megtanít arra, a mi a szíveknek fájni szokott:

Fenyéry oda tekintett és értette a szemrehányást.

– Mi régóta nem láttuk egymást. Szólt reszketeg hangon a leánykához.

– Nagyon régen, viszonza ez és hangjában oly igazi fájdalom volt.

– De azért nem változtunk.

– Ön engem igen igen elfeledett.

Az ifju szabadságot vett magának, hogy oda üljön a leányka mellé.

– Kedves Iréne, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem, hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy pihenésre mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a birákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel kegyed azt az eszmét, mely arról tanuskodik, hogy én kegyedről emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni; fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra, hogy ez az ember emlékezik arra, a ki neki egy időben így szólt: ha szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész, sorsodat enyimhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt; s hogy ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: «íme újra gazdagságot szereztem, boldog vagyok, nevem becsült»; akarsz-e így elfogadni? Én így tettem, s várom itéletemet.

Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott méregcsepptől rögtön eczetté változik? Én egy másikat mondok arról a méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé válik.

Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s bánatból ismét örömet; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem hiszitek, azért ti nektek nem is beszélek. Hanem elmondom ti nektek érző, szerető, gyönge szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától, hogy az, a mióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy a míg a jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, a minek partját nem látta, hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából és azt mondá szívében: boldog vagyok.

Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg szorítását.

A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki: mosolyogjon, mosolygott, – ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt kivánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.

– Kedves Irén, nekem nagy kérésem van önhöz. Azért jöttem ide.

A leányka oda simult hozzá és rábízta, hogy parancsoljon.

– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék bennem. Hogy a mit mondok, ne kérdezze, miért? de teljesítse. Hogyha kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyimre. Ugy-e, megigéri ezt?

A leányka ránézett nagy okos szemeivel. Azok mondák neki az igent.

– Mert pár nap mulva különös dolgok fognak kegyed körül történni, a miket mind úgy kell fogadnia, a hogy én mondom. Meg van-e kegyed győződve a felől, hogy minden gondolatom, szándékom egy czél után megy: kegyedet igen igen boldoggá tenni?

A leányka zokogva rejté az ifju keblére arczát. Boldog volt. Hitt.

Fenyéry annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és arczát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel azután, midőn látta, hogy a gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból ülő helyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.

Fenyéry susogva mondá, tán hogy magát igazolja:

– Lelkemre, lelkedre mondom, nincsen egyéb gondolatom, mint te érted élni.

Irén remegve mutatá, hogy elhiszi, mindent elhisz.

Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e perczben sem mondott igazat és vétkezett az igazság ellen, a midőn azt mondta, hogy kedveseért élni akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Épen azon járt az esze, hogy Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.

És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor én nekem nagyon jóakaróm.

Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy titkolódzó alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet akar neki szerezni, épen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy szóval sem is akarom menteni.

– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást és akkor emlékezzék meg arra, a mit kértem. Most pedig keresse fel valahol Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.

Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? egy perczben a meny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arczán nem látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.

Irén előkeresé a legyezőt, s átadá azt Fenyérynek.

Az ifju megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is, harmadszor is; hisz ez már csak az övé volt, ezt már joga volt megcsókolni.

Néhány percz mulva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkeresve Dobokynét, mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel.

– Ime, nagysád az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte. Elhoztam.

És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiu, a ki példányképe lehet minden igazi arszlánnak és a városi mendemonda úgy alakult, miszerint ez a gavallér nem restelt félmértföldet lovagolni, hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség belekeverni.

Fenyéry azután helyre hozta hibáját a két szép unokahúgnál is, a kik természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat tánczolt, vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött genialis toasztokat mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázó szobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánok, mit tudnak abban a füstös szobában mívelni, s abbeli haragjokat megizenni el is küldék Náczi bácsit, az egész világ Náczi bácsiját, hogy kergesse ki a házból a fiatalságot. Csunyaság az!

Náczi bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi, meg két más ifju ember nagy titkolódzva vonultak félre, s a mint őt meglátják, abba hagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint rajtok tör.

– Mit bujkáltok, titkolództok? micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok vannak, s akkor meg vagytok ölve.

– Az alispán odahúzta őt gomblyukánál fogva.

– Ne bolondozz te. – Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulató lakban tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá este nyolcz órára.

– Micsoda? esküszik? Fenyéry esküszik? Kivel esküszik?

– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Már most elmehetsz.

Náczi bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahugnak és azután az egész világnak; kétségbe esve, ha olyan embert talált, a ki már tudta a dolgot.

Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet. Hogy Fenyéry esti nyolcz órára megérkezik menyasszonyával az erdei lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kiséretében, húsz lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére s harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.

A ki elesik, azt eltemetik szépen és soha senki sem fogja azt a képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán, melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.

A tanúk megkisérlék elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart róla.

Ilyen alattomos, csalárd ember volt Irén vőlegénye.

Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi holdvilágnál.

Irén még ébren volt, várta őket.

A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Iréne nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi tréfát követett el velök! Minden ember csodálkozott a kedvén! ő különben igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt, hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egy részt jó, hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a többiek mulatságát.

A két leány még lefekvés után is egyre kaczagott, nevetett, valamit suttogva meséltek egymásnak, a mire azután ismét élesen felvisítottak. El nem birtak aludni.

Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, a miket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el? senki sem tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről. Vajjon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy leányt s holnap esküvőre vigye, ugye-e bár? az minden rend ellen van. Aztán a leányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha, stafirung, butorok nem készülnek el egy percz alatt. Talán mégis más valaki lesz, a kit el akar venni? De ugyan ki lehet?

Irén hallgatott, de a kit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az éjszakán, az bizonyosan ő volt.

Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahug előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizirozni. El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közőlök választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a ketten a mellékszobákba.

Csak Irén nem cziczomázta magát s nem futott el semmi neszre; most is azt az egyszerű perkail ruháját vette fel, azzal a kis köténykével, a mit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül; hanem hiszen mi szüksége is volt e tündér termetnek földi szövedék varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?

Nem volt több kilencz óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős társaságot látott belépni elfogadó teremébe.

Elől a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző és Fenyéry.

Ez tehát csakugyan nem tréfa.

A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta. Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arcza maradt nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, a mit nő-szív helyez a férfiban.

– Kedves hugomasszony, szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz, mi egy kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifju pár életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb ügy, a mi valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves hugomasszony előtt az ő szívének legforróbb óhajtásában, a mit is mi örömmel sietünk teljesíteni, bevezetvén magamat, mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.

Ez épületes mondatok alatt Fenyéry oda lépett Irénhez, s megfogta a leányka remegő kezét.

Dobokyné elfogultságában alig talált szavakat az elfogadásra.

– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem tudom, hogy tulajdonképen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.

Lippay homéri kaczajra fakadt.

– Megijedt ugy-e? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó násznagy.

Dobokyné gyöngéd mosolylyal hálálta meg az édes czélzatot.

A főjegyző szelid publikánus arczczal szólt, Fenyéryre mutatva.

– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint mondani.

Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arczán legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, azok a stereotyp ősszokásos kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás mellett, mint a kik régi jó ismerősök, a kik csak most mondják meg a világnak azt, a mit addig csak ők ketten tudtak.

– Irén? és Fenyéry? szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás minden pantomiáját elkövetve; ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?

– Oh, régen! szólt Fenyéry mosolyogva és Irén is intett, hogy úgy van.

– Én mindenesetre nagyon örülök, bár nem tudom megmagyarázni a dolgot.

Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi titkával. Azt még kevésbbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint ő érte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.

– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert én előttem ez az egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most Irénnek anyja vagyok és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk? Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?

Fenyéry meghajtá magát udvariasan és kész volt felelni.

– A tarnóczi kastélyban, a küldöttség idejében.

– A hol ön elaludt?

– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda visszatértem.

– A mikor ön oly udvariatlan volt?

– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja viselni, mint enyimet.

– De hisz ennyi titkolódzás kétségbeejtő! kiálta fel Dobokyné. Uram, ön nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék, el nem venném Irént egy mennyországért, a kik így tudnak titkolódzni a világ előtt.

Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.

– Én is váltig mondom nekik, szólt az alispán, hogy ők nem egymásnak valók. Szóljuk széjjel őket kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek, a mi rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént. Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. A mellett alattomos, csapodár, a ki korhely pajtások kedveért kegyedet a menyegzői éjszakán oda fogja hagyni, a ki kegyedet a legelső napon a legrútabbul megcsalja…

A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.

– No hát érdemes ezekkel beszélni? szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz, míg magában szomorúan gondolta: «pedig a mit mondtam, mind igaz».

– Most tehát nincsen egyéb hátra, szólt a főjegyző, mint a szükséges szertartások végrehajtása.

– Mit ért ez alatt, urambátyám? ijedt fel Dobokyné, talán csak nem azt akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt rögtön megtörténjék?…

– Kedves hugomasszony, épen ezt akarom mondani. A dispensatio, a házasságlevél mind készen van.

– De hát Irén?

– Ő beleegyez.

– Ah, uraim, ez csak tréfa.

– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik, szólt bele a főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.

– Nem értem. Kétségbe esem rajta, de nem értem.

– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném, vigasztalá őt Lippay. Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha ő rájok biznók, képesek volnának mindenféle botrányt elkövetni, fehér keztyű, menyasszonyi koszorú nélkül megesküdni, gyalog, karon fogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk. Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, a mint illik, Málcsi és Luiz kedves hugaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, a hol kegyetekhez és több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Ime három egész órai haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére, ez csak elég? Három óra mulva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak nagyon fog fájni érte a szíve.

A kiknek nem kellett érteni a szomorú czélzást, azok nem értették. A négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé, a hol Fenyéry a törvényszabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő vagyonát felvallotta «hitvestársa» Fenyéryné, született Tarnóczy Irén nevére.

Azután a megye házához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét, mely által minden szerzeményének örököseül Fenyéry-Tarnóczy Irént «egyetlen egy kedves szerető nejét» nevezi ki.

És már most vissza az esküvőre…

IV. A MENYEGZŐI ÉJ.

Az étcsarnokban vigan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám felköszöntések hangzanak; a jó kedvű czimborák hangosan éltetik a vőlegényt és a menyasszonyt.

A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a vőlegény is nehezen tud már maradni társai között; a mint éjfél felé közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva nyujtanak neki kezet s elkisérik szobája ajtajáig, ott «boldog éjt» kivánnak neki, boldogságos boldog éjt! a szerencsés vőlegénynek, ki a földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.

Boldog, boldog jó éjszakát!

A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony szobájáig. Ott viraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És mégis úgy nyomja valami a szivét. Miért nincsen ő tehát itten?

Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény ábrándozó menyasszonya előtt áll.

Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy csak egy perczre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kivánja, hogy míg vendégeit a jó kedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.

Oh, a nő oly könnyen elhiszi azt. A mit a férj mond, az mind igaz.

Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek, átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az iróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrénye, erre jól gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és titkai.

– Miért álljon ez a kulcs ő nála? kérdi a hölgy csodálkozva.

– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy valamire szükségem van, a midőn nem vagyok itthon, s kulcsomat nem bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő, érted-e, kedvesem?

– Oh igen! (Ha értette volna.)

– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupán csak neked, neked mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?

– Értem, értem.

Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna esnie és férjét magához szorítni és azt mondani neki: «ne menj ez órában sehova! ne hagyj el engem.»

A nő azt hivé, hogy mindent ért, a mit férje mondott neki.

Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden és szívéhez szorítá szerelmesen és azt mondá neki, hogy alugyék már most nyugodtan.

A menyasszony megigérte, hogy aludni fog csendesen.

Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry s gyöngéden tekinte vissza; Irén odafutott hozzá és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!

És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, a minek örömnek kellett volna lenni, de a mi egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta, úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.

Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt, pedig nem az álom bántotta szemeit és soká kínozta még valami ismeretlen szívnyomás, a mi nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit keble fölött, s el nem kezde imádkozni: hogy Isten áldása legyen azon a férfin, a ki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden lépten, minden jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.