ELSŐ RÉSZ. (continued 3)

Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek boritékczímje oly szép gömbölyű betükkel volt írva, mint a felfűzött gyöngysorok.

Ezt az irást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni arczváltozás, a mit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésöket.

Legfeltünőbb volt e hatás Illés gróf arczán. Mintha valami belső tűz a viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, a ki a levél után nyult, a ki elvette azt a nagy tálczáról, indulatosan megfordítá mindkét lapjáról előre hátra s azután oda adta azt Krénfy úrnak, ki alig merte eléje kinyujtani kezét.

– Ez önnek van írva.

Krénfy úr csak tétovázva merte elfogadni a levelet.

– Tessék. Önnek szól.

– Óh könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben, mentegetőzék az elhalványult férfi, én nem tudom, miért irhat ő énnekem.

– Hisz ön még azt sem tudja, hogy ki irja e levelet?

– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dülő irást, így nem ír senki se rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.

A mint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek elébbi nyugalmukat s Illés gróf menten elkezdett egy adomát közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy lateinerrel a bogáncsfejeket árticsóka helyett, a mire Cynthia grófnő azt jegyezte meg, hogy vannak lények, a miknek a bogáncskóró ideál; István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is ezek a brenóczi grófok azok, a kik a Tarnóczyakkal örök viszálkodásban éltek és nem Cynthia grófnő az, a kibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, a kinek a tomporába lőtt ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.

Az egész ebéd igen vigan ment azután végbe, a kölcsönös toasztok nem vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.

– Óh, hát még az, a mit Cynthia grófnő szobájába vitettem! hetvenkedék a derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)

Illés gróf említé, hogy Cynthia grófnő gyönyörűen zongorázik.

Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány accordot hallhatna.

Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa-zongora előtti causeuse-on, s bűbájos ujjait végig futtatá az ábrándos hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.

– Ah superb! ah fameus! sohajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust, mint a hogy affektált ábrándozók szokták, a midőn legnagyobb elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg automat kézzel s azt súgja fülébe, hogy jőjjön csak egy kissé a szomszéd terembe.

István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették szépen három négy termen keresztül, a hol nem hallhatta az ábrándos zongora-hangokat többé, s ott leültették magok közé, midőn egyedül voltak s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:

– Uram, mi volt azon levélbe írva?

Ha Krénfy úr birt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, a mit lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:

Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja meg, a kihez czímezve van. Az én leveleim tartalma engem illet és ahhoz önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok a kertben egy szép kis magányos helyet, a hol valamelyikünk, a ki megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.

Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyult, kivette a levelet és odaadta Illés grófnak, hogy olvassa el.

Egy negyed óra mulva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, a hol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta.

Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab a pitvarnok értesíté az urakat, hogy a méltóságos kisasszony visszament a vendéglőbe, az uti holmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyiló ajtaját. A grófnő nagyon sensitive a nyitott ajtók ellenében.

A gróf urak ezt igen helyesnek találták s Krénfy úrral nagy hálálkodások közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.

Öt percz mulva jött Illés gróf pitvarnoka, a ki Krénfy urat annyiszor felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat s azokat urai parancsából az úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.

Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is elfelejtett ajándékot adni, a miért ez viszont elfelejtett minden szép üzenetet, a mit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára küldött.

A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák, kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpenyegben a hajduk.

Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt. István gróf egy mellékteremben.

Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem szólítá meg a másikat.

István gróf egy kis asztalnál ült és patienceozott. Azt a nagy Laudon-patienceot játszotta két tuczat kártyával, a mi olyan érdekes és figyelemvonzó, a mire őt maga Soult maréchal tanította, a ki szinte szenvedélyes patience-játszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes patience-játszók.

Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamasliján, a postakürt épen akkor szólalt meg az ablak alatt.

– Készen van ön az útra? kérdé Cynthiától.

– Én? – Nem.

– Úgy jó volna, ha sietne, mert ön miatt késni fogunk.

– Én mit sem tudok az útról.

– De én tudok. Rögtön vissza kell mennünk.

– Miért? Nem értem az okát.

– Kegyed kiváncsi.

– Nem vagyok az. Ön mehet, mikor akar, de én itt maradok.

– Itt? Hol?

– Ebben a vendéglőben.

– Csodálatos! És miért maradna ön itt, ha én és István gróf utazunk?

– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóczi uradalmak pusztulását megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sirját meglátogassam, a hol hat év óta nem voltam.

A grófnő deli arcza büszke méltósággal fordult e szavak alatt testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló köny kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.

Illés gróf hideg gúnynyal tekinte rá.

Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott s azután hanyag nyugalommal veté hozzá:

– Én nem kivánom öntől, hogy nekem higyjen. Gondolja azt, hogy csak komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.

Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér. Közelebb lépett Cynthiához.

– Ön már fenyegetett bennünket egyszer ezzel a szóval.

– Azt ujra teszem. Önök én velem tehetnek, a mit akarnak, de akkor én is teszem azt, a mit akarok. Önök a brenóczi grófi név büszkeségét emlegetik előttem. Büszkeségem nekem is van elég és ahoz nem szabad közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önkényt, szabad akaratból, a mivel ennek a chimærának, ennek a képzelt brenóczi nagy névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehez, vagy ahoz az emberhez ne szóljak, mert az a brenóczi névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide, holnap oda akarnak hurczolni, akkor elfeledem azt, a mit igértem, és eszembe fog jutni az, a mivel fenyegetőztem.

– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el fogja hagyni szülői házát és szinésznő lesz.

– Igen. Én nagyra becsülöm azt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés volna ez a ti büszkeségteken, a brenóczi büszke néven; mert ugyanazon Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, a mit az anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor először mondtam, kaczagtál rajta, mikor most mondom, nem kaczagsz. Én jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta csengő, indulataimmal tudok bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikaczagnának, kicsúfolnának, hallatlanul, az a brenóczi névre nézve csak nagyobb baj volna, mert akkor gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem.

Illés gróf összefont karokkal dült a szék karjára, melyen Cynthia hevert s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához.

A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt s nem gyujtott másikra.

– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá, anyja sírjához akar menni?

– Igen, anyáméhoz. (Illés grófnak más anyja volt.)

– Ez a bizonyos hely Felső-Maróthon van?

– Igen, Maróthon, a hová anyámat méltatlanul száműzék, a hol szenvedett tőlem távol.

– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, a hol anyja meghalt?

– Kétségtelenül.

– Önnek atyja ott fog önnel maradni.

– Ha nem borzad azon szobáktól.

– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha az alatt útamra megyek; együtt nem maradhatunk.

– Nincs okom tartóztatni.

– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha épen komédiásné akarsz is lenni, előttem ne játszál komédiát. Én keresztül látok rajtad és azt is tudom, a mit gondolsz. Te nem azért akarsz Maróthra menni, vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál átadatni ennek a filkónak oda fenn. Az irást megismerted te is, én is. Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strassbourg volt nyomva. Tudod jól, hogy ebből mi következik most?

Cynthia kínos hallgatással inte tagadólag.

– Mondtam azt neked, szólt Illés csaknem susogva és odahajolva hozzá, hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm!

Cynthia halkan susogva rebegé:

– Azt nem engedi megtörténni Isten.

– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor lenni. Te tudod jól, hogy én Strassbourgig egy órai alvás kedveért sem állapodom meg. Lemondasz-e?

– Nem; felelt Cynthia határozottan s volt bátorsága sötét szemeinek bátyja félelmetes tekintetével találkozni.

– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben, mint a postaszekér, elmaradok Maróthon, onnan levelet irok Tarnóczynak, hogy menjen Strassbourgból és hová menjen s bátyám ismét keresheti őt egyik világ végitől a másikig, úgy-e így van?

– Én felfogadtam, susogá Cynthia, hogy meg fogom gátolni találkozástokat.

– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több izben, hogy Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, a melyben épen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fog kijátszhatni. Te így okoskodtál jó leányka: a míg az én bolond bátyám felhányja Strassbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei archivumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez régen megkapta az intő levelet az ismerős betük alatt, odább állhat. Hanem ezúttal nem fog odább állani.

– Azt nem hiszem.

– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége ellenére.

– Úgy valami irtóztatónak kellett vele történni.

– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki nem fizetett adósságért, a mit úgy hiszem játékban veszte, s most onnan ír a börtönből ennek a régi vampyrjának, hogy Tarnóczy birtokaira, illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a fatalis helyzetből kiszabaduljon.

Cynthia arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta, hogy él.

– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom, folytatá Illés gróf, a miből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem koczkáztat, – már csak irántam való szivességből sem. Most én tehát azt teszem, hogy elmegyek Strassbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, a kinek tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két pisztolyba, oda állok a börtön ajtajához s mikor kilép rajta, engem fog legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet, mint élő emberek.

Cynthia ajkain az iszony rebegése tört ki.

– Oh te iszonyú ember vagy, Illés.

– Nem vagyok az. A legszelidebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak egy szavadba kerül és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót kell kimondanod: «lemondok» és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek Erdélybe vaddisznó-vadászatra és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem Tarnóczyt, azt mondom, soha sem hallottam hirét. Nekem egy szavad elég. Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a kolostornak kulcsait hordanám magammal, a melybe be vagy zárva.

Cynthia hallgatott.

Illés gróf uti köpenyét vevé vállára. A postakocsis újra trombitált.

– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.

Cynthia megfogá Illés kezét, s kérő tekintettel emelte hozzá szemeit.

– Adjon ön egy napi határidőt.

– Sok lesz.

– Csak holnap reggelig…

Illés gróf megnézte óráját.

– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolcz óráig elvárok a válasz után. Én előre megyek a székvárosba s ott nyolcz óráig bevárom önöket, István gróf és ön Maróthon maradhatnak az éjjel, a hol nekem nincs mit keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s a hullámok közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap nyolcz óráig; ha négykor felkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan arról, a mit mondtam. Adieu!

Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé: kijött-e a nagy patience? fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett, azért nem jöhet ki a játék, a miért István gróf véghetlenül le volt kötelezve.

Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, a mire István gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf eltávoztával újra kirakhatta kártyáit s nagy örömére az as-ok mind alsó sorba estek.

V. ESTÉTŐL REGGELIG.

Tiz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak a brenóczi fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.

Milyen boldog emberek lakhatnak azokon belül!

Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások; messze a helységtől előtünik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind azon faluhoz tartozik.

Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillanta meg a grófnő, melynek nem volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek sírt és jajveszékelt.

István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem Cynthia megállítá a magáét s oda küldé inasát, hogy tudja meg, mi bajok.

A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavaszszal; a gazda itthon hagyta leányát, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig elmentek az alföldre kaszálni, aratni. A mi kis pénzt így szereztek, azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz. Szerencsétlenségökre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzök. A gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézma, robot tartozásban maradt; ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlök a háztetőhöz való épületszereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.

Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van boldogtalanság!

Épen tizenegy óra volt, midőn a maróthi kis lakba behajtattak. Szerény kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának hagyományozta, ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem lehetett az eladó levélbe foglalni.

A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A téli zöld repkény már a háztetőt is benőtte s szabadon fonta indáit a bezárt ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmazott a puszpáng, a thúják csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek hűtelenek a földhöz az elmuló nyárral.

A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon szobában, melyben husz év óta laktak; öregek voltak már akkor is, Cynthia soha sem ismerte őket ifjabbaknak.

Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták újra, hogy mondogatták egymásnak, a mint a kandallókban szították a tüzet: «hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis sokkal vígabb volt».

Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz és mégis olyan hideg volt minden szobában.

István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, a honnan egy csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia foglalt el társalkodónéjával.

István gróf föltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábizta, hogy leányának minden mozdulatára vigyázzon, bár ha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy gyanakszik.

Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni azon hálószobából, azon felül az udvaron egy nagy szelindek őrködött, mely minden neszre ébren volt.

István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz s lábait felrakva annak párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha megállva, hallgatózni.

Cynthia, a mióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben, mely épen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd sűrűbbek; egy perczre meg nem áll.

Egyszer mégis abba hagyja a járkálást s leküldi társalkodónéját a kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.

István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, a ki éhes, az nem igen lehet kétségbeesve.

Félóra mulva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné s azt Cynthia grófnőnek felvitte.

Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában István gróf a tizenhatodik patience közepett.

Cynthia grófnő pedig az alatt az ablakban ült s oda csalogatva a nagy szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya nagyokat ugrott örömében s fülhegyeit és farkát csóválta e kedves mulatságra.

Azután ismét újra kezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul tartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.

Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a boldogtalan hölgy, néha felsóhajtva keservesen:

– Oh anyám, édes anyám…

Még csak arczképe sem maradt fenn a meghalt nőnek, melyhez fordulhatna, melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai közt. Egészen magára van hagyatva.

Lemondani nem tud, nem akar, nem szabad.

Segítséget nem lát sehol, senkinek, semmiben.

Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út kijárása.

Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és hová, hogy testvérét megelőzze?

Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt sem bizhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniok kell és akkor egyiknek vége van.

– Oh anyám, édes anyám…

A hold arcza előtt épen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok.

Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség perczei egy erős gondolatot adnak Cynthiának.

A legmerészebb út a legegyenesebb és a legegyenesebb a legjobb.

Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná testvérének, miszerint lemond és azután iparkodnék hasznára fordítani azt a bizalmat, melylyel az szilárd igéretében megnyugodott. Cynthiának e gondolat egy perczig sem jutott eszébe.

Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenóczra, – egyedül, – gyalog; – fel fogja keresni Krénfyt, – saját lakán, – éjszaka, – magánosan; – el fogja neki mondani rettegését, őszintén, – világosan; – fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a strassbourgi kereskedőhez; – átadja a magántárczájában levő kis összeget neki; – s leköti, átirja, eladja neki maróthi kis jószágát, ékszereit, mindenét…

Oh a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai voltak magában fel-felsóhajtani: «oh anyám, édes anyám».

Hogy mindezt hogy fogja kivihetni? arra nem gondolt többé.

Uti óráján már tizenkettőre jár az idő. Sietnie kellett.

A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi nesz, Illés gróf is bizonyosan lefeküdt.

Cynthia fejére burkolta shawlját, tárczáját keblébe dugta s a nyitott ablakon körültekintett.

Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt birni. Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a hold egészen felhők alá volt borítva.

Azon perczben, a mint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyujtotta kezét szeliden s megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy izmos eb, a helyett, hogy bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hizelgő nyüzsgéssel csúszott lábaihoz s a fejét simító kezet nyalogatá.

Cynthia egy sziszszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki a háziak közől jár az udvaron.

A kertre nyiló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda kerülni; a mint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.

Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét myrtuszbokrok között. Ez volt az ő anyja sírköve.

Itt már szabad volt sírni.

Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szive mélyéből, lelke keservéből, elpanaszlá néma könyeivel anyjának mondhatlan bánatát és kérte szótalan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez éjszakában, e magános útjában.

És azután megerősödött szívvel kelt fel onnan.

A mint feltekinte, ime a nagy házi eb ott ült mellette.

– Kondor! susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta, midőn nevén hallá magát szólíttatni.

A kertből egy hidon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan visszatekinte, látta, hogy a szelindek utána megy. Gondolta, hogy majd elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikisérte egész az útig és a mint kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult és fejét oda dörzsölte hozzá barátságosan és fogait hizelegve vicsorgatá fel rá, mintha mondani akarná neki: «látod, milyen szép, erős, fehér fogaim vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek én».

És valóban jól eshetett e jámbor vadállat barátsága e perczben Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan neszes a csöndesség éjjel a vadon közepett, néha egy-egy száraz galy esik le a fáról, mely csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt sűrű lombokon keresztül s a hold árnyékot vet a fák közől az útra, úgy tetszik, mintha ott csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen jól esik, ha van egy élő lény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogy ha tudna.

Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; a mint ott egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést előre szaladt, ottan megállt s azután haragosan csaholni kezdett a fára.

Cynthia figyelmesen tekinte oda s a sötétben észrevevé, hogy egy férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára támaszkodva.

A szelindek Cynthia elé veté magát s dühösen ugatott az alakra.

Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős bátor hangon szólítá meg az alakot.

– Ki az? Jőjjön elő!

– Hát ki volnék? szólalt meg egy durva, mérges hang. Olyan ember vagyok, a ki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt lennem.

Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.

– Jó barátom; nem mondhatná meg nekem, messze van-e még ide Brenócz?

– Elég messze, volt a daczos válasz.

– Nem lenne szives engem odáig elvezetni?

E bátor felhivásra valamit dörmögött magában az alak, azután fenhangon azt mondá:

– Nem bánom. S ezzel előlépett a sötétből a holdvilágra.

Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik falutól a másikig.

Az a vén csavargó volt ez, a ki Kallósfalván rá akarta lázítani a népséget a magtárra.

– Elvezetem az ifjasszonyt, dörmögé még egyszer, közelebb lépve Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá ne rohanjon e vad kinézésű férfira.

– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az idegenekre.

A csavargó dörmögött és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő hölgyre, kérdezgetve, ha bir-e vele lépést tartani.

– Oh igen, csak siessünk; válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben annyira át volt hevülve, hogy shawlját kénytelen volt levetni fejéről s félkarjára venni. A gyémántos karperecz úgy ragyogott karján a szép holdvilágnál.

A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor megakadtak azon a fényes ékszeren.

Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az erdőben.

Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett, valami nem panaszos, csak önkénytelenül jövő nyögés; a hölgy odalépett: egy kődarab mellett valami három éves fiucska üldögélt, külsejére alig nagyobb egy csecsemőnél s ott sirdogált egy magában.

A grófnő megállt érte, bármennyire sietett is.

– Mi bajod? kérdezé, elvonva a gyermek kezét siró szemeiről, hogy arczára láthasson. Szép kis szőke fiucska volt.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, a mit a kisasszony beszélt, csak egyre sírt.

– Kérdezze meg, hogy mi baja? miért van itten? szólt Cynthia vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit kérdezve tőle.

A gyermek sirástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, a míg a csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.

– Azt beszéli a poronty, magyarázá azután a csavargó, hogy az apja, anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ? – Gyerünk ifjasszony, nem tartozik ez mi ránk.

– Ismeri kend talán a szülőit?

– Hogyne? A vén Simkó az, a kinek háza itt az út mellett látszik leégve. – No, adjon egy krajczárt annak a gyereknek, aztán menjünk.

Cynthia azonban e helyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy byzanczi shawljával beburkolgatá s oda szorítá magához, biztatgatva, hogy ne sírjon, majd visszaviszi az apjához és azután nem kell neki elmenni a világba.

A csavargó, botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál? Olyan vadul leránczolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.

– Siessünk, barátom! szólt Cynthia s a morogva közeledő szelindek kényszeríté a csavargót előre menni, mindenütt sarkában szaglálva s minden mozdulatát gyanusan kisérve. Ha az ember néha magasabbra találta emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben.

A csavargó félig magában, félig az ebhez beszélve, dörmögé szlávul:

– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket ne vette volna fel.

Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb aprózott sírással elaludt ölében.

– Nem lesz nehéz az a gyerek? szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva; majd én viszem.

– Csitt! alszik, monda a hölgy és még lépni sem mert oly hangosan, mint azelőtt, nehogy fölébreszsze.

A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közől s Cynthia itt már egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára balrul, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy vár romja tünt az elő a fák közől az éjszaka optikai csalásában.

– Itt van a ház; szólt a csavargó. Tegyük le azt a porontyot, innen haza talál.

Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.

A csavargó az ablakhoz ment, onnan nézett be a szobába.

A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a hányt-vetett deszkákon keresztül a hold oda sütött egy ágyra, melyen egy elsoványodott női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje legyen.

– Tietek ez a gyermek? kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. Miért hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbe esni mindjárt, jó az Isten.

– Hát mit csináljunk? szólt siránkozó hangon a pór, a nő csak nyögni tudott már; nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is kiűznek a házból, adósság, portió miatt, bár egyenesen a temetőbe mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább meghalhatnánk egy fekvő-helyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát, kihúznak a sövény mellől az árokba.

– Azt talán nem fogják tenni.

– Oh azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nem igen számlálja az embereket, a kik meghalnak.

Cynthia szive mélyében megborzadt.

– Mennyi az a tartozás, a miért el akarják venni a házatokat?

– Száz forint, nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki sem birja lélekzettel.

Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is váltóban számítanak.

– Hát a gazdaság rendbehozása mennyibe kerülne?

– Oh Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt megbirni, nem.

Cynthia kivette a keblébe tett tárczát s a benne volt kétszáz pengőt oda adta a férfinak.

– A gyermekre gondot viseljetek. Isten áldjon.

Azzal sietve kijött a házból.

A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sirásával tudassa áldását, melynek más hangot adni nem birt; a férfi csak ezt rebegé: én Istenem, oh én Istenem! s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.

Cynthia most előre sietett; mintha az áldó hangok elől akarna szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg a mellett.

A csavargó egyre csóválta fejét s dörmögött, hol a gyanakodó kutyához beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá vette.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket és oda adta neki a pénzét… Hm, hm. – Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem te, a ki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai világban, ha nem látta volna?…

Cynthia észrevevé, hogy nagyon előre sietett, s megállt, hogy kisérőjét bevárja.

– Sietős dolga van a kisasszonynak? kérdé a csavargó, most már sokkal lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.

– Elfáradt, jó öreg, úgy-e? viszonzá a delnő s maga mellett hagyta a vénet ballagni. Lassabban is mehetünk.

– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De nem panaszképen mondom. A mi bajom volt, megérdemeltem, s a mit megszolgáltam, azért kiszenvedtem.

Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élte egész történetét, zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogságának éveit, iszákos és gonosz életét, elhagyatott voltát. A vén ember sok dolgot elmonda őszintén, töredelmes szivvel, miket az itélő biró előtt és a gyóntató atyának ki nem vallott soha.

A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré róla, hogy a mit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint a miket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… dörmögé az öreg ember, fejét csóválgatva. Soha ilyen lénynyel nem jött ő még össze, a kinek így elmondta volna minden búját, baját, a ki vigasztalta volna valaha életében!

Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóczi vár fekete tornyai, mik az út mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a kastélyban. Tehát Krénfy úr még ébren van. A gyertyafény majd az egyik, majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a szobákat. Végre megállapodik egy helyen. Cynthia messziről is ismeri azt a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az ábrándozásnak.

Az erdő szélében megállítá kísérőjét a grófnő.

– Ne jőjjön tovább, innen oda találok magam is. A járást ismerem.

A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta: hogy várni fog, míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.

* * *

Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, a mit egy szárazföldre kihúzott viziállat érez a nem neki rendeltetett légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik; kiveszekedni magát bérencz inasokkal, ledisputálni tőlök egy pár garast, fölétetett zabért, eltört findzsa-fülekért s azután meg a porczellán- és edényárus biztosával czivakodni, hogy úgy kapta már törötten az edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert azok mind napszámban vannak ott; – szőnyegeket felgöngyölgetni, függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra rendeltetett deszka ládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni, huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé?

És azután a mint magára maradt, a mint bezárt minden ajtót egyenkint, a mint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassankint elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg mellének azt a részét, a hol a poéták állítása szerint a szívnek kellene lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget tenni: az egyik nem oly kivánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is észrevehette a tükörsima parquetten, a mik ott végig lejtettek, s képzelte magában, hogy a mikor ezeket a tündérpicziny lábnyomokat azok az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájok. Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott, hol arczképe állt egykor és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála? nem feledett-e el ott valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek; – ez semmit, semmit.

A zongora-terembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait, nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át nehány napra, s hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle hozatni, a ki felnyissa.

Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre s fejét lehajtá az asztalra, mint egy őrült.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárába egy kulcsot tolnának be csendesen.

Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta ezt a hangot.

Most egyet fordult a kulcs a zárban.

Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rá törni, s hirtelen lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:

– Ki az? mit akar? Én lövök!

És mind a két pisztolyt az ajtónak szegezte.

A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult s a két pisztoly nyilása előtt ott állt Cynthia grófnő.

Krénfy halavány volt és reszketett, a hideg veriték ragyogott egész orczáján.

Cynthia nyugodtan, szeliden nézett rá.

A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a pisztolyokat még sem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani, hanem elhajítani a szegletbe.

Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja kérdéshez jőjjön, maga sietett hozzá.

– Uram. Kérem, ne üssön zajt. Egyedül jövök. Egy rövid szóra.

– A grófnő! hebegé Krénfy. Hogy jött ide? Honnan? Lehet-e ez?

– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképen. Engedje ön, hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Maróthról.

– Gyalog idáig? ebben az éjszakában? szólt Krénfy, kiben minden szónál növekedett az elbirhatatlan bámulat.

Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el volt fulladva.

– Láthatja ön uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, a mi engem erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém. Krénfy úr égett és fázott, midőn a kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.

– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strassbourgból; azt a levelet ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.

– Oh kérem… Krénfy úr valamit akart hazudni.

– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a levelet egy ember irta önnek, a ki most Strassbourgban az adósok börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer vivott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, a mig csak egyik kettőjük közől el nem esik.

– Istenem! sopánkodék Krénfy úr.

– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem semmivé tehet egy szavával. Elmondhatja, hogy brenóczi Maróth Cynthia egy éjfél utáni órában önt egyedül fölkereste, saját hálótermében, hogy itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni, könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E perczben csak Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent koczkára tettem e lépéssel.

Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek volna. Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt felmelegíté. Ezek a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnőt, a ki most nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, a kinek úgy illik, ha sír, ha könyörög, ha ótalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek nézni.

Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő felől, a midőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:

«Ez egy könnyelmű kalandornő, a ki nem hiába okoz főfájást a brenóczi grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhelylyel, azt persze a grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek rendesen jó szivűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.

– Kezében vagyok önnek… szólt reszkető hangon Cynthia. Olyan lépést tettem, a mit ha csak egy lélek megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy szóval kell tudatni bátyámmal, hogy itt voltam és semmivé vagyok téve.

(Van eszemben, gondolá Krénfy úr, – hogy főbe lövessem magamat.)

– Legyen nyugodt nagysád, szólt egész bizalmasan közelebb huzódva Cynthiához. Senki sem fog erről megtudni semmit.

Fölkelt, megvizsgálta az ajtókat. Azután ismét visszatért.

Minden ajtó zárva van. Beszélhetünk nyugodtan.

Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál s levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni, mint a ki nagyon otthon érzi magát helyzetében.

Oh a grófnőnek e perczben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai, hogy sem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.

– Nagyságod azt kivánja ugyebár, szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva szájából, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bizzék bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy pillantása elfeledteti velem azt a tilalmat.

Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint a kinek eszméje sincs arról, a mire ez e pillanatban gondol.

– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges uti költség, hogy Tarnóczy úr rögtön eltünhessen Strassbourgból, ez fog tenni ismét ezer frankot.

– Istenem, Istenem! sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában egy nyomorult családnak ajándékozá.

– Ha épen nagysádnak nem volna kezénél ez összeg, ámbátor ez órában nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket kellett kifizetnem, de nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt előteremteni a föld alól is.

Cynthia nem merte arczán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz szerződési térre vitte a kérdést.

– Én e szivességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül elfogadni. A brenóczi grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a brenóczi nagy urak közé, kiket utódaik kriptástul együtt eladnak, a hogy feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány lépésnyire attól a háztól, a hol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze? de gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem uram, adjon ön tollat kezembe és mondja, hogy mit irjak? Az idő rám nézve rövid.

Krénfy úr sokszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle érzésen vitte őt keresztül, a mitől ő máskor távol tudta magát tartani; majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta őt, majd végtelenül alant.

– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek, szólt nemeslelkű szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a nemeslelkűség kifejezéséhez. Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugy-e bár?

– Oh igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strassbourgba indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett lépést.

– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád ír egy levelet Saint Gris strassbourgi kereskedőnek, vagy talán más akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is lesz, ha épen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető kellemetlenséget elhárít.

A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt, hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.

– Én félek nevemet aláirni, felelt Cynthia. Egyébiránt úgy teszek, a hogy ön kivánja.

– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem s váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítni fogja őt, hogy e váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon bocsátani siessen, s a fenmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára, hogy illanjon tova, mig Illés gróf oda nem érkezik.

Cynthia grófnő e lenéző kifejezésre egészen elfeledkezett magáról.

– Uram! ő nem gyáva! monda indulattól reszkető hangon. Azután halk hangon tevé hozzá: nem akarom, hogy megölje testvéremet.

Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani velök.

– Nagysád maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az egyszerű levélpostával térítvény mellett elébb kézben leend az, mint Illés gróf megérkezhetnék.

– Kérek uram egy tollat.

Krénfy úr oda húzta a grófnő elé iróasztalát, azzal a kis réz dæmonnal tintatartója fölött, egy jó tollat keresett ki számára s odanyújtá, hogy irjon vele.

Valóban nem volt tréfa dolog ezeket a finom rózsáshegyű gyöngéd ujjakat elnézni, mint simulnak végig a papiron, hajszálnál vékonyabb betükből font sorokat rajzolva arra és elnézni, mint kisérik ezek a nagy fekete szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a microscopicus betüket, s elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak egy reszketeg rándulással a leirt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, a midőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.

A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a levelet s egy finom kis amethyst gyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr saját kezével írta rá a czímet.

– És most irjuk meg a záloglevelet. Mondja ön, mit irjak.

– Óh könyörgöm, elvégzem én azt magam; szólt Krénfy úr, és hozzá fogott a záloglevél irásához, de alig tudott vele elkészülni s annyi minden bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna azok helyett ezt irni: «én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok;» vagy földhöz csapni a tollat és nem irni semmit.

– Készen van ön? kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.

– Igen, felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az irást.

Cynthia végig futott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé tette és teljes nyugalommal aláirta a nevét.

Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leirva látta, már akkor tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arcza hevült; mindenről elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja. Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol valamennyi bűnhödésével. Őrült volt.

Cynthia pedig minderről nem tudott semmit.

Mikor nevét aláirta, a nélkül, hogy ránézne az emberre, odanyujtá neki az iratot.

Krénfy úr egy perczig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.

– Mit tesz ön? kiálta föl a grófnő, s egyszerre rátekinte a férfira.

Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart arczra, hogy azon helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem árulá el magát.

Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé egy tiszta papirlapot; biztos, szilárd kézzel ráirta a keletet és saját nevét, azután felvette a ketté hasított iratot s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve, csendes, de határozott hangon mondá:

– Irja ön uram újra. Én ajándékot elfogadni nem tudok.

Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szive teljes rosszaságát visszanyeré.

– Kérem önt, irja le ezt ismét, szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az irását.

A férfi sietett az irással, nem törődött most a betük szépségével, nem a helyesirással, csak mentül elébb készen legyen vele, úgy tetszék neki, hogy a delnő forró lehellete minden perczben éri arczát, a mint háta mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le? Az a kis rézördög úgy látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz gondolatokhoz.

Az utolsó sorok alig birtak már valami olvasható jelleggel.

Egy hosszú gondolatjel a végére.

– Készen van, grófkisasszony! szólt rekedten a férfi s lázongó kebellel ugrott fel a székről.

És ime, – a grófnő nem volt sehol.

Krénfy bámulva tekinte körül. Senkisem volt rajta kívül a teremben.

Végig simítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány perczig, hogy álomból ébredt.

Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját aláirásával. Két percz előtt itt állt ő még, a toll még nedves, melylyel írt; neki itt kell közel valahol lenni.

Minden ajtó zárva volt, csak a zongora-teremhez vezető volt nyitva; abból pedig sehova sem volt kijárás.

Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az is üres volt.

Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy perczre visszadöbbenté; úgy tetszék neki, a mint véletlenül belé pillanta, mintha négy öt végig kinyitott szoba következnék még azután, melyekből egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: a milyennel nem jó éjszaka ily magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az saját arcza.

Hanem most már nem mondott le erről az arczról. Ha mindjárt egyenesen a kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve lennie.

Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elránczigált helyökből. A legapróbb butort megnézte minden oldalról, a legkisebb fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt, vetett minden utjába eső tárgyat. Néha egy-egy perczre megállt merően, hogy nagy lelki erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket, mit még nem keresett meg és azután újra visszafutott oda, a hol már tizszer volt és újra felhányta butorait és lábaival toporzékolt, mint a ki meg van dühödve.

Minden ajtót, minden ablaktáblát megpróbált.

Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő égő arczába csapott kivülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.

Pedig itt volt. – Hová lett? – Semmi nyoma…

Most egyszerre jutott eszébe, – talán a hűs éji lég hozta azt, – hogy titkos látogatója ép oly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan termekbe, mint a hogy távozott. Erre nem volt nyugalmas ideje hamarább eszmélni.

Itt titkos kijárásnak kell lenni e szobákból.

Ez a gondolat egyuttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyan az, ki csábító arczczal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá, midőn alszik!

Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hová gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után, rögtön lesülyed s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy rúgó nyomására ismét fölemelkedik.

A hideg veriték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült iróasztala mellé, maga elé vette pisztolyait s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.

Az éji őr künn a kastély előtt vontatott hangon kiáltá:

* * *

Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóczi kastélyt. Az ismeretes rejtek-út egy széles közfal üregében vezetett végig s kívül egy vékony márvány lap által volt álczázva, mely szorosan odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkoczkák közé, s ajtó gyanánt befelé nyilt.

A mint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia felhasználta a perczet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgy hogy midőn ez az utolsó szavakat irta, akkor ő már a várkertben volt, hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk sötét rejtek úton, melyen évek óta nem járt emberi nyom, most a tekervényes angol kerten kellett végig futnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kisérőjét elhagyá.

A nagy komondort, midőn ide jött, bayadér shawljával egy fához megkötötte örvénél fogva, a mit az csendesen engedett magával tenni. Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kisérni e jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, a hol hagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát csóválta, mig Cynthia eloldá a fától.

Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve s olyankor füleit hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy már most siessünk!

A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre mert jönni.

Cynthia egyenesen oda futott hozzá.

– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre. Ennek a levélnek holnap reggel a a legelső posta-állomáson kell lenni.

– Ott lesz.

– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal valaki és az leghamarább én leszek.

– Sietek vele, kisasszonyom.

– Ime vegye ön ezt jutalmul jó öreg, szólt Cynthia, lecsatolva gyémántos karkötőjét s az öregnek nyújtva.

– Én? kiálta az, visszaijedve s eltávolító mozdulatot tett kérges kezével. Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én azt egy jó szóért, – semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.

Oh Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. E végett oda nyujtá a csavargónak zománczos portmonnaie-ját, melyben az apróbb érczpénzt szokta tartani.

A csavargó kivett belőle egy huszast.

– Ennyi elég lesz a postára. A többit visszaadta.

– Oh nem lesz elég, monda a grófnő, a levél igen messze megy.

És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre s kérte, hogy már most siessen, maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a maróti útra.

A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt, azután utána sietett a delnőnek.

Cynthia észrevette, hogy követi s bevárta.

– Mi kell, öreg?

– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen vissza, elkisérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, a kiknek pénzét adta.

– Oh ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az Isten.

Azzal sietve ment tova, úgy ellebbenve, mint valami holddal járó tünemény.

A vén csavargó fejcsóválva dörmögte magában:

– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, a ki egyedül védtelenül mer járni setét ismeretlen éjszakában, és a ki egy levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, a melytől emberek élete, halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…

Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti szobában valami neszt hallott.

– Ön az, Cynthia? kérdé a gróf.

– Igen, atyám.

– Mit csinál?

– Öltözöm az úthoz. Négy órakor el kell indulnunk.

– Úgy? tudom, szólt a gróf s nagyot ásított, mint a hogy a közönséges emberek szoktak s inasa után csengetve, felöltözteté magát, miután legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet czukorral megivott.

Néhány percz múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más úti ruhába öltözve, mint tegnap.

István gróf gondolá magában, hogy a kinek a pipereváltoztatás még az úton is eszébe jut, annál nem igen lehetnek veszélyesek a szív sebei.

– Hogyan aludt ön? kérdezé Cynthiát udvarias nyájassággal.

– Igen jól, de keveset. Atyám sokat zörgött álmában.

– Valóban? Álmodhattam valamit, már nem jut eszembe.

István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő nyugtalanul aludt.

Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.

Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy perczre meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is elkisérte odáig. Oh a gróf nem fél a kisértetektől. A kik már meghaltak, azok jó emberek.

Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint ezt István gróf talán várta, egyszerűen oda térdelt a fűbe, és megcsókolva a követ, susogá:

– Köszönöm jó tanácsodat, anyám, édes anyám.

Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá magában, hogy milyen derék nő az, a ki még holta után is ad jó tanácsokat a leányának.

Ott fölsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könyezve bucsúzott el a vén kulcsár feleségestül és a mint azok elbucsúztak, oda jött a hintóhoz a nagy házi kutya, lobonczos farkával mind összesározva a körülállókat s hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te! erővel oda furakodott a hintóhoz, föltette két lábát a szőnyegre s orrával a grófnő kezeit kereste.

A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt hozzá, megczirogatva fejét.

– Oh be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! elfér itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.

S mielőtt választ adhattak volna neki, fölsegítette a nagy medvényi komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát a lábai alatt.

– Már látott valaha valaki ilyet, dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné; ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe. Képes lesz ott a szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért teszi, hogy engemet szekirozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a kutyáktól.

István gróf vállat vont rá:

– Nem kell a szeszélyeinek ellenmondani…

… Hét óra után néhány perczczel érkeztek meg a hintók a megyei székvárosba.

Illés gróf rögtön sietett Cynthiát a vendéglőben fölkeresni.

– Vártalak. Jó jelnek tartom, hogy siettél. Határoztál-e már?

Cynthia óráját nézte.

– Nyolcz óráig tart határidőm. Még csak húsz percz hét után.

– Igaz. Majd addig elfecsegjük az időt.

Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron gyakorolni dressirozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensulyozni tanítá. Az ilyenekhez nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: «ne kapjak ennek az inába?»

De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta, hogy majd nem soká tart ez.

Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.

– Oh be ostoba állat ez, hisz ez semmit sem tud.

Egyszerre ütötte a nyolcz órát. Illés gróf abba hagyta a kutyamulatságot s testvéréhez fordult.

– Grófnő, nyolcz óra. Tetszett elhatározni magát?

– Igen.

– Lemond?

– Soha sem, felelt Cynthia és félre fordítá fejét.

Illés gróf egy couplet danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.

– Akkor én utazom.

– A hova tetszik.

– Adieu.

A postakocsi készen állt. Illés gróf elbucsúzott atyjától s a hintóba veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtott, felnézett Cynthia ablakaira. A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…

… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét mulva, midőn már Bécsben voltak, egy levélkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt irva:

«Cynthia! ön valóban egy ördögi némber.»

VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA.

A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó, vagy egyéb adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leirva viselje; sőt e névaláirási iszonya annyira ment nála, hogy ha valami ártatlan bizonyítványt, vagy egyéb levelet kellett aláirnia, nevét mindig oly szorosan a végsorok alá irta, hogy a benne levő hosszú betűk szárai beleolvadtak a felettök levő irásba, ilyenformán biztosítva magát az ellen, hogy névaláirásából váltót ne csináljanak, melyre, mint sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.

S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, épen nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy hónapos korában revocált mintegy negyvenezer forint adósságot s igen valószinű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leirni.

Ez a jó fiú mindazon phasisokon keresztül ment, a miket a fiatal tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt minden embernek, a kivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgy hogy hirét sem lehetett hallani; engedte magát ujságokban hirdettetni; bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pinczér, mesterember, mosóné, vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott, az épen csak addig tartott nála, a míg senkivel sem beszélt, egy jó szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma kifizették az adósságát, egy hó mulva megint annyi volt neki, mert az tökéletesen mindegy volt ránézve, hogy a kapott száz forintért ezeret irjon-e alá, vagy tizezeret?

Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele. Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb phlegmával hallotta fia bohóságait, miket olykor hirül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért köpönyegben.

Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! mikor az országgyűlésen járt, minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond.

Hanem már ennek mind vége van. Ezen segíteni nem lehet.

Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, oda hívta betegágyához leányát, Irént.

Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos, oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi gazdaságot és pedig az öreg úr teljes elégültségére.

Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehet elhinni, hogy arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly piczi kis száj és oly ártatlan, halavány arcz; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven szemek nem hirdették volna, hogy az, a kit mi gyermeknek néztünk első pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, a kivel okosan kell beszélni és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni fogja és megmagyarázza.

Midőn betegágya elé hivatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll? Előkeresteté vele az illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté s azután tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete. Kötelezvényekben közel kétszázezer pengő forintja volt; ez tisztán keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele rendelkezhessék szabadon. Négyszem között elmondá azután leányának, hogy ez a szép jószág, mihelyt az ő szemét befogják, Béla kezére jut, mint ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne engedje azt idegen kézre szállni; hanem vegye meg. Így az ő szerzeménye leend az. «Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg».

Ez volt az öreg Mihály úr szava.

És minden akként teljesedett be. A mint ő meghalt, egyik idéző levél a másikat követte a tarnóczi ház kapuján s nem sokára eladó lett jószág és ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét éves korában a tarnóczi uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.

Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon rendelkezhető nagy birtokkal nem igen maradhatott titokban a környék ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.

Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, a kit a jó magyar nők ezen megtisztelő czímmel szoktak nevezni: «az én uram». A ki neki ura akart lenni, annak őt elébb meg kellett hódítani.

Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem kötöttek, mint a mennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, a minek ő nagyon örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.

Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját tetszése szerint választhatta házi körét.

Hajdani nevelőnője, madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje Francziaországban esett el a juliusi napokban, most rendes gondnoka, felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette a hol kell, ez lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket, nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel összekötve, télen hangversenyeket jótékony czélokra és magasztalja a maga kedves tündérkéjét boldogok s boldogtalanok előtt.

Azután van a háznál egy Czenczi kisasszony; született siketnéma, a kit még Irén nagyanyja fogadott fel s a ki ereklyeként szállt leányról leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arczra csaknem mumiaszerű már, ezer ránczra alkalmazva, azonban ezen ránczok mindegyike mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott organum azonban hiányzik hozzá, e miatt a néma-beszéd legfurcsább játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden újjával, szemeivel, arczfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen komolyan, a legszivesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén nem szokott mosolyogni s másoktól is rossz néven veszi, ha abban mulatságot találnak.

E két hölgyen kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek, a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta hivják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is s nem kis igényt tart rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzá juthat, bele is szövi a beszélgetésbe azon historiai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötven éves korában tartatott a legszebbnek s Cleopatra hatvan felé járt, mikor Antoniust meghódítá.

A szép Dobokyné egy sajátszerű szenvedélyéről ismeretes a környékben.

Milyen boldog sorsuk volt a classicus költőknek, a kikre nézve meg volt határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert kellett találniok, a kit beleillesszenek, s kész volt a classicus mű, csak commentátorok kellettek hozzá.

Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már; hanem talán nem ütötte meg a classicitas mértékét, – sokkal mulatságosabb ez, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a «házasságszerzés» volt uralkodó szenvedélye.

Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami uton beléjök ne kötött legyen; mielőtt észrevették volna, «összebeszélte» őket, hanem azután hibái jóvátevéseül ugyanannyi házasságot el is rontott. Elébb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt reá gondolni mind a házasságon kívül, mind azon belül élő férfiaknak és némbereknek.

S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ez alatt legalább ugyanannyiszor járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már épen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, a kit választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt; – az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, a mi hasonlatos volna a «kulcs nélküli lakat» theoriájához!

Hogy e szerint valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt valakije in petto, magyarul mondva: «a begyében», azt előre lehet gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a nevét sorra próbálta már a «kulcs nélküli szívhez», de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dícsért előtte szép rokona, azzal tréfálta vissza: «hogy ha olyan derék az, miért nem megy ő maga hozzá?»

Azon az estén, hogy a három táblabiró körútját végezve a környékben, Tarnóczra, mint végső állomásra betért, épen jelen volt Dobokyné kis rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, a kikkel a háznép minden tagja el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy ételükről, ruházatjokról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót, hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek számára, egész vég vásznakból, varrta az egész házi cselédség, vagy a konyhán állította dologba, rábizva egy-egy nagy főzőkanalat, melylyel irtóztató üstökben fővő gombóczokat kellett rendben tartani, vagy felkérte, hogy az életkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.

Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő nervosába esnék, ő rajta még a mágneskura sem segítene, ő teljes életére szerencsétlenné tenné magát.

Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nem hogy fogyott volna; a szegény inséges csak oda tartott, a hol enni adtak neki; Irénnek alig volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra s gyakran megesett, hogy saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhült, elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.

Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett; most megint volt valakije, a kit mindenesetre elő kellett hozni Irén előtt, egy derék fiatal ember, a kinek annyival több kilátása lehet Irén hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellationalis bálban tánczolt is vele s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is Iréntől emlékbe, melyet szünten szivartárczájában hordoz, neki is megmutatta.

Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti Gazsiról, a ki milyen ügyes, derék fiatal ember, milyen qualificált ifjú, micsoda carrierja van neki, már is tiszteletbeli főjegyző, fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban töltött kedves órákra, bizonyos ott feledett bokrétákra, mik miatt a szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.

Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy családról kellett gondoskodni s miután meggyőződött róla, hogy házán belül senki sem maradt éhen, épen akkor érkezett egy új csoport udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.

A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonynyal rögtön szólhasson. Felvezették hozzá. Néhány percz mulva maga lejött Irén az udvarra, az újon érkezett csoport közől kiválasztotta azt a kis hat éves leánykát, öreg apjával együtt s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.

Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet a nélkül, hogy keresztül ne lépjen rajtok, az ajtón keresztül kénytelen hallani nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, még sem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek kiállják: Irénben épen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Czenczi kisasszony pedig nem hall semmit; de oly sensitive hölgy, mint a szép Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.

Hanem azért még sem szökik meg a háztól. Fülhegygyel kivette a hajdú beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy fiatal ember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg fogja látni Irént, Irén meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.

Oh ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént és most más constellatiókat nem szabad az ő számításai közé keverni.

Azon kívül még egy különösebb oka is volt, le nem feküdni addig, a míg a küldöttek meg nem érkeztek, hanem fenvirrasztani Irénnel együtt és ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind magok a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot, mint ifjú leány, hanem a közben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és főbirói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbiró kedvéért s annak lett nejévé.

Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta, beperelték, exequálták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay ellenben mindig magasabbra lépett, majd másodalispán, végre első alispán lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.

A szép Dobokyné nagyokat sohajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt, ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott kezdenie, a hol félbenszakadt.

Lippay az ő férjhez menete után még csak kisérletet sem tőn a nősülésre; nem volt legkisebb hire, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu alatt.

Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek.

Néhány percz alatt lekászolódott mindenki a szekérről s Leonora (az volt a hajdani nevelőnő neve) a három táblabiró úr kiséretében feljött a kastélyba.

Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, a miket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi ismerősök vagyunk, a mire Dobokyné sohajtva jegyzé meg, hogy óh nagyon régiek!

Irén szokott szivességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát s rájok bizta, hogy helyezzék magukat kényelembe.

Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, a mint megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának illendő jelenetek titkos sohajtozással és obligát holdvilággal illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a szerző, ha annyi papirost teleirt, a mennyire szerződve volt, megszánná őket s összeadná kihirdetés, dispensatio s egyéb ceremonialék nélkül. Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabiráink, a kik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájok nézve.

Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig esze ágában sem volt, hogy szivéhez kapjon, elénekelve: «látni téged és szeretni pillanatnak míve volt», hanem előkeresteté iróeszközeit s egy szögletbe leülve, nagy sietséggel megirá a bizottmánynak e napról szóló jegyzőkönyvét.

Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki minden áron szerette volna a társalgást valami sentimentalis térre átvinni, de a honnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Czenczi kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott belőlök.

A párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is hozták, Fenyéry még sem volt készen az irással csak néhány sort engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abban hagyni az irást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.

Az asztalnál szemközt kell ülnie Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden perczben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy házi asszonyi tisztjét teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban affectál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha megkérdené valaki: milyen szinüek szemeik.

A mint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az iróasztalhoz, s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett jegyzőkönyvét bevégeznie, a hol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy kicsinyt még boszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.

Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel, Fenyéry egyre irt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira, Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patheticus emlékezéseire; Irén szerény, csengetyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe. Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett s alig birá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját. Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, a mi nem elég tisztán jutott eszébe; e végett hátradült karszékében. A keresett tárgy helyett egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak kiesett a toll a kezéből s midőn Dobokyné észrevevé, hogy Fenyéry már nem ir, oda fordult hozzá, a legédesebb hangon sipegve: – Ön is visszatér hozzánk, úgy-e Fenyéry úr? hát az egész érzékeny társaság meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!

Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, a kik között egy szép özvegy asszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szemeláttára aludt, behunyt szemmel, félrehajtott fejjel, a hogy aludni szokás.

No ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti Gazsinak, a ki hét éjjelt végig tánczol egymás folytában, s ő az utolsó, a ki a bálból elmegy. De aludni ennyi delnő társaságában!

Dobokyné nem birt magához térni a szörnyűködésből.

Még Leonora is scandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által; csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségök, mint mulattatásra.

– Kivánjunk egymásnak csendes jó éjszakát.

Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek lefeküdni.

Lippay megrángatá az alvó kabátját.

– Mit álmodtál öcsém? Zabban a lovak!

A fiatal ügyész felnyitá szemeit s azon mámorosan, a hogy szokott az ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen, körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy phlegmával vetkőzéshez fogott.

– Talán álmos vagy? tréfálózék vele az alispán.

– Nagyon.

– Meg sem vártad, hogy elmenjenek.

– Kik?

Az alispán nagyon nevetett. Ez még azt kérdi, hogy «kik?»

Fenyérynek az volt a legnagyobb gondja, hogy lefeküdjék. Ott pedig, a mint letette a fejét, úgy elaludt. Még kérdezett valamit az alispántól, hogy mennyi az idő? de a mit az felelt neki, már azt nem hallá.

Még csak azt a fáradtságot sem vette magának, hogy a padlásra fölnézzen s megszámlálja a gerendákat (a mik ugyan nem voltak), hogy azután a mit azon a helyen álmodni fog, a hol legelőször alszik, beteljesüljön.

Még csak álmodni sem volt kedve.

A felettök levő szobákból Dobokyné és a többi hölgyek egészséges kaczagása hangzott alá. Bizonyosan azon a lovagon kaczagnak, a ki jelenlétökben Morpheus karjai közé szenderült.

Ilyen volt az első találkozás Irén és Fenyéry között a Tarnóczy-kastélyban.

VII. ACTUS MAJORIS…

A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban tölt le; a küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény ember, ha nyomoruságáról kell beszélni, könnyen ékesenszólóvá lesz; elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, a miket más fel sem venne, de a mik nála élet-halál kérdések.

A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind irásba tették, aláirták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer, – ez nem én rám tartozik, – ezt add be hivatalosan, – menj vele a szolgabiróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az adószedőhöz; hanem sorrul-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi bajt tud még?

Oh ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el; elvándorolt talán? vagy elhalt, halálban? micsoda halálban? azt senki sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el maguktól.

… – Ah mily unalmas, rendkivüli emberek ezek a mi uraink! sohajta fel a szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, a kivel beszédbe eredhessen. Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a hangját sem hallani; Lippay sem az, a ki hajdanában volt! Ah hajdanában! Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők, meg a szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) A mi pedig ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet épen soha hiréből sem hallottam. Első találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó reggellel elvégzi a dolgot s minden felelete «igen» vagy «nem», ha már hosszabb: «nem tudom, nem szolgálhatok vele». Meglehet, hogy jó hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak, arcza sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: «Ein Bild ohne Gnaden».

– Quanta species! Aesop rókájaként, erősíté Leonora, kit szintén nagyon izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őt nem híják oda.

– Ah Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! sohajta Dobokyné s ezt elmondá kétszer-háromszor is.

Azonban ma Lippay is osztani látszék társai rossz kedvét. Az a lelketlenség, a mivel a nagy birtokosok egészen a középosztály vállaira engedék nehezülni a közinség enyhítése sulyát, őt is nagyon leveré.

Ezen a Kis-Tarnóczon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább nyolcz közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja élősködött, kiket a végső inség kényszeríte elhagyni telkeiket, házaikat, és menni koldulni.

A brenóczi nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók conventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja emészteni s akkor azután vissza mehet az égbe, mert birtok nélkül a tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.

A jó táblabirák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy minden ember térjen vissza a megyei járásba, ott maradjanak együtt a szolgabirók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Utieleséget a ház úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Oda érve, majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.

Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért jöttek ide a táblabiró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségétől megfoszszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani, mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő ebben örömét találja.

Az alispán nagy nehezen birta megengesztelni azzal, hogy a beteg száz éves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis kibékült.

A táblabirák azután előfogatokat hajhásztak össze, kis biró, öreg biró, esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.

A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek egyenkint mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem állhatta volna meg, hogy egyenkint ismét vissza ne híja őket.

Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a jegyzőkönyv-irással, s akkor jött, a mikor már minden étel el volt hülve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, a mi dolga volt a késével és villájával s nem várva be a csemegéket és sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot kért és nem várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a székvárosba menni.

Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabiró úr helyeslé a sietést, csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.

Oh ezek az unalmas fontos férfiak! mintha nem volna a hölgyek kedve mindennél fontosabb ügy a nap alatt.

Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradtságot, hogy külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy futott el, mint a kit kergetnek.

Dobokyné csípős élczczel «jó éjt» kivánt a távozónak, mit az vagy nem hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.

A más két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de szintoly maraszthatatlanúl sietett az eltávozással. Lippay még arra sem felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni?

A hátramaradt hölgyek pedig egyedül lévén, kölcsönösen megegyeztek abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem találkoztak, mint ez a három táblabiró; de a kik között e tekintetben még az elsőség Fenyéryt illeti, a ki az udvariatlanságnak és izetlenségnek quintessentiája.

És az azután legjobb alkalom volt előhozhatni Csejti Gazsi érdemeit.

A kis tündérke hallgatott mindent és ha mondott is valamit, abból nem lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Czenczi kisasszony, a ki bár egy szót sem szólt, de arcz-, szem-, száj- és kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gúnyoros megjegyzésekkel halmozá a tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyv-iró, senkire sem ügyelő fiatal embert, a kit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah a Csejti Gazsi! ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti Gazsi volt ő nála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza felfelé van pödörve s a szemeit szokatlanúl felnyitotta hozzá s a szájával nagyot fútt.)

Irén asztala tele volt hirlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték már azt a phrásist, miszerint az «irodalom pártolása a legnemesebb hazafiúi kötelesség!» és e szerint a jó hazafiak és honleányok neveinek legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.

Azon felül Irén mint kifáradhatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, a kitől minden megtisztelő ív stereotyp tizenkét aláirás nevével tért vissza. Ezek az aláirók ugyan empyrice nem léteztek, csupán elméletileg, mert azokat Irén csak úgy gondolomra irogatta maga, hogy a boldog szerző azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg munkáival.

(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes földirati szótárában: merre esik Tarnóczfalva?)

Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Hiradó. Ennek a boritékját sem volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hirlap, melyet legelőször átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki épen e pillanatban nagyon el van merülve valamely velős vezérczikk élvezetében s arczkifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit; ő is épen így irta volna azt.

A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő szakmája. Bál-leirások, divatczikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán a novellákat is olvassa. Neki mindegy: akár Jósika irta azokat, akár Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel tépegeti fel. Resteli a papirvágó zománczos késecskét keresni, csak úgy az ujjaival szeldeli fel a lapokat, a mitől azok aztán úgy néznek ki, mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket irt Irénhez: azon bizonyos casinó-bál után megigérte, hogy valamelyik lapban ki fogja azokat adni. Ez a legczélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban, Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondani valók között lesz. Valóban a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs. G. úrnak. «Irénehez stb. versek nem közölhetők!» A Honderű mintegy véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem olvasta. A divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G. úrnak: «ugyan az Istenért, hogy irhat ön Irénéről ilyet: «Szemeidnek éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?» A Divatlap határozottan az asztal alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek? Ez meg azt irja a boritékon Cs. G. úrnak: «A pezsgőt megittuk, a hozzá mellékelt vers visszavehető».

– Oh milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok! fakad ki Dobokyné. Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat elpirulás nélkül.

Iréne felkel a himzőráma mellől s szépen felszedi az elszórt lapokat, gyöngéden lesimogatva összegyűrt boritékjaikat s visszateszi az asztalra.

Leonora egyszerre érdekelten kiált fel a Pesti Hirlapból.

– Halljuk! uraim, halljuk!

Az «uraim», úgy mint Dobokyné és Irén, kérdezék, mi van ott?

– A székvárosi nagy gyűlés! A dicső szónoklatok! Az ellenzék diadala!

– Kérjük, olvassa fel! sipogott Dobokyné, míg Iréne nem várhatta, oda futott hozzá s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel kisérhetni.

Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöld asztalhoz beillő svádával olvasá a leirtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint olvasá fel a főjegyző a küldöttség tudósítását a megyében tett körút felől, a mi után felállt Fenyéry…

– Ah nem aludt el ott is? szólt közbe gúnyosan Dobokyné.

Leonora kezével intett csendet a hirlap magas bástyáin keresztül.

És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifju szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép szomorú helyzetét, az inség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt ezerek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet, mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes szíveknek; – és midőn fel kelle szólítani a nép nemeseit önfeledt áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bir, földön és szivében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt minden igaz lelket az áldozat oltára elé s egy templommá varázsolva a tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg fogják menteni végpusztulásából a szegény földnépet…

– Csak az a kár, jegyzé meg mindezekre Dobokyné, hogy ezek a nagy szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.

Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban, folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő önkénytes adakozás; minő erős határozatok hozattak az inség gyökeres megorvoslására; kemény rendszabályok a gabnaüzérek, elővásárlók ellen; mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél találtató fölösleges élelmiszereket összeirja, a megállapított piaczi áron kifizesse és a hol szükségét látandja, kiossza a nép között.

Jámbor, jámbor táblabirák, milyen bajt csináltak magoknak olyan dologból, a mi az ő bőrüket bizony nem égeté.

Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejöket törték – és most szépen kinevetjük őket érte.

Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember boldogságán munkálódik, a helyett, hogy hagyná a magok útján folyni az időket s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy «a kinek lova nincsen, járjon gyalog».

A szép Dobokyné már akkor mondta azt, a miből kitünik, hogy a szép lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.

Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az illetők az összes kiállítás költségeit a közczélra szentelvén.

Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan ő hozzá is el fogják vinni. Bár csak addig hoznák, a míg Irénnél van; ez majd irna akkor helyette is alá.

Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását összébb húzni, a mit ismét rokonai keserülnek meg.

És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos Istenadta tótnak a bőre megmaradjon.

Oh ezek a könnyelmű táblabirák!

Irén csendesen, szótlanul himzett tovább rámája mellett, egy sirkő volt az, virágbokorral, a mit himzett; valami tárczába való kép.

Ah, ha valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt gyöngy után rak? ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le? Ha azokat a sorokat úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!

Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez egyedüli titkos irás, a minek kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad elő soha.

Ha a bölcsek, ha a tudósok el tudnák olvasni a himzetek apró keresztjeit!

Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete látni. Egész sor szekerek álltak az utcza hosszában, sovány lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.

Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg közepett, mely szavait hallgatá.

– Oh ti marhák, oh ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki? még ma? most mindjárt? oh ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre! Még zsákot hoznak a hátukon. No rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha nincs mit enned, hát tánczolj! – Azt mondjátok, a vármegye elhatározta, hogy eleséget oszszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki adhat kenyeret. – Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye de bölcs fiú vagy öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindelylyel a te fejedet zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, a mit meg akarsz enni. A nyulnak is jó husa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiscalist extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek? Egy szem buzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda, ha szinét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, a min úgy ül, mint a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen s négy árát kivánja, a ki venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: a vármegye csak nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt vagy. Te nálad persze, hogy nagyobb úr a hajdu is, ha szót nem fogadsz, kihúznak a házadból, végig vernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a két szó azon éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak a birtokosa egy pálczikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te kurta ostornyeled és azt mondja: takarodjatok innen! hát az a kis pálczika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd két esztendő mulva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz ti nektek itt elvárakozni szekerestül, zsákostul. Ha, ha, ha.

A vén csavargó kaczagott erősen és vasas botjával döfte a földet. Igen tetszett neki, hogy az emberek arczai úgy meghosszabbodtak gonosz biztatásai után.

Az öreg Popák jött a többi falvak előljáróival, jelentve, hogy a tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők magok is mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, a mikor kérdezik.

A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a közgyűlés határozatait foganatosítni határról-határra jött.

Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a birák kiséretében a salva guardia ajtajához léptek s azon illendően bekopogtattak.

Az első koczczanásra felnyilt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak reájok.

A nyitva maradt ajtón kiváncsian bekacsingatók előtt kitünt, hogy az első kapun kívül a bejárat tulsó felén egy másik kapuval van elzárva az udvar.

E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr és egy magas, vékony, minden perczben kettétöréssel fenyegető alak, a kiről azt mondták, hogy pesti fiscalis.

Az obligat üdvözlések után előadá az elnök küldetésök czélját, hogy a megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és hazafias szándékot méltánylani fogja és nagy mennyiségű gabonakészleteit a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt fognak fizetni.

Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfi lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve, melyben még az a rendkivüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle ránczba húzta arczát és homlokát.

– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli határozatunkat, miszerint a brenóczi uradalomnak egészen más szándékai vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most árúba bocsáthassa; minélfogva a tekintetes vármegye felszólítását kénytelen teljesítetlenül mellőzni.

Lippay megemelinté kalapját a beszélő előtt.

– Kihez legyen szerencsém?

– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóczi uradalom birtokosának jogigazgatója.

– A gróf Maróthoknak?

– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf ő nagyságának, ki a jelen zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóczi uradalmak törvényes és valóságos birtokosa.

Az ügyvéd átnyújtá az alispánnak a záloglevél hiteles másolatát.

Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy ez azalatt támadt, míg a küldöttség körutját végezé. Krénfy ezúttal nagy előnynyel birt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak.

Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügye-fogyott nép előljáróira, kik áhitatos arczczal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bizva uraik jó voltában.

Még egy kisérletet kivánt tenni.

– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaczi árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz ember életébe kerül. Elhiszszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk a szerint.

A fiscalis védenczére tekintett. Krénfy végig simítá ujjait lakat-állán s fejével inte némán tagadólag.

– A nagyságos úrnak okai vannak nem állani rá.

Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arczát.

Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé s kalapját levette alázatosan és szólt reszketeg könyörgő hangon:

– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most önhöz. Im lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam könyörgéssel, de most az inség látása, e nyomorult nép elveszésének sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb lassú halállal elveszni ennyi embertársát, a kik önnek hű szolgái, jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanubizonyságai lesznek ezután. Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi megsokszorozzuk, de nyujtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.

A jámbor falusi birák, midőn látták, hogy e nagy úr oly alázatosan könyörög ama kőszivű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást, hanem ők is oda borultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, a mit tőlök féláron, uzsorában elharácsolt.

– Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztül bocsátá fülein.

– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyiltan kimondom, hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, a miket meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább, mint minden a világon.

– Hát a másvilágon! kiálta egy hang a nép közöl. Krénfy nem látszott róla tudomást venni, hanem folytatá: