MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták a pihegő szívet, kilopták a lelket a testből s elvitték magukkal ismeretlen tündérországokba, a hol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik század a másikhoz csak egy óra.

Fenyéry kilépve neje hálószobájából, a mint az előtermet elhagyá, csendes léptekkel a mellékfolyosón végig ment, a ház hátulsó ajtaját felnyitá s azon át a kertbe lépett.

Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant néha rongyos felhőpalástja közől; sietett azután ismét hirtelen betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt oly csendes volt minden.

A mint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy perczre a belső világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul, egy tolvajlámpa futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.

– Nem késtem el, épen tizenkét óra, mondá Fenyéry, oda lépve hozzájok.

– Néhány percz óta vagyunk itt csak, felelt neki egy ismerős hang, s a férfi a hátulsó ülésben oda nyujtotta Fenyérynek készen tartott köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tova robogott.

Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány percz alatt elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.

Azzal kifogták a lovakat a kocsikból s megkötötték az akáczfákhoz, mert a kocsisok nem maradhattak mellettök. Egy-egy párbaj-segéd hajtotta mindkét szekérnél a lovakat.

Azután beléptek a temetőbe.

Régi nagy orgonafa-bokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett meglepetéstől félniök.

A párbaj birái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a határozást a sorsra bízták volna.

«Van-e helye a párbajnak, van-e elég ok reá?»

«Egy férfi rágalmazott egy hölgyet…»

«Mivel rágalmazta?»

«Férfiak előtt dicsekedett vele, hogy neki e hölgy szeretője volt.»

«Sérelem-e ez?»

«Nagy sérelem.»

«Nem orvosolható-e ez más úton, szóvisszavonás, megkövetés által?»

«Nem. A sértés csak rosszabb lenne az által, mert a gyanút többekkel tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.»

«Van-e joga a kihivónak ez ügyet magáévá tenni?»

«Van, mert e nőnek férje.»

«Micsoda fegyver választandó e párbajra?»

«Egyedül pisztoly, mert becsület van sértve, még pedig nő becsülete.»

«Alkalmas idő-e ez a vívásra?»

«Épen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök rejtély marad.»

«Hányszor lőhetnek a vívók?»

«Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj bevégzettnek mondatik.»

«Minden rendben van.»

Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a párbajtól önkényt elállni?

Mindkettő nemet mondott.

«Úgy tessék helyre állani.»

Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy tolvajlámpát állítanak. Húsz lépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor mindketten egyszerre lőnek…

… Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól húsz lépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.

… A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra zúzva repült szét, – a másik viselőjével együtt felbukott.

Öt percz múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…

Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg czimborák elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen – és egyedül.

Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna, kiáltana, de nem bir megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom lekötve tartja…

… A vőlegény ott ül ágya mellett és gyöngéden néz alvó arczára. Nem állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, oda hajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.

S mint a ki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak kebelére és fejét odavonja magához, és arczát oda teszi szívére és rebeg reszkető szóval:

– Oh milyen jó, hogy itt vagy.

– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott: férjed korhely, esküvője éjén elhagy vidám czimborák miatt. Miért is szeretsz engem?

A hölgy mosolyogva felelt, sápadt arczczal – és mosolyogva.

– Oh mi rosszat álmodtam felőled. A mint elaludtam, egyszerre úgy tetszék, mintha épen akkor lépnél ki szobámból, s a mint hallgatóztam, úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, de arra oly borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy percz alatt fel voltam öltözve és kimentem utánad; – ez mind álom volt; – ott két férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, te nem hallottad azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem ezt; azzal felültél a szekérre s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én egyedül maradtam a sötétségben, éreztem mint fú a szél, láttam a felhőket rohanni az égen, s a hogy te elmentél, elindultam utánad erdőn, mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, a hol soha sem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani, kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen hallottam, a mint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt közelebb húzódva néztem, mit csinálnak? Egyszerre négy a férfiak közől hátravonult s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a másik arczczal állt felém. Irtóztató volt az: a te arczodat ismertem meg abban! oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de nem birtam megmozdulni, nem birtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le voltak kötve: a hogy azt annyiszor érzi az ember álmában.

Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, én láttam, mint emeltétek fel a pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen fejednek czélzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és lélekzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem helyemből s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam ellenfeled kezét, s a lövés eldördült, s én felébredtem. Oh milyen jó, hogy te itt vagy…

Fenyéry áhitattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan mondá neki:

– Az álom azt jelenti, hogy rólam gondolkoztál ébren.

– De meg a lövéseket is oly élénken álmodtam hallani.

– Az ajtó csattanása volt az, szólt kedvesét nyugtatva az ifju férj s a szép fejecskét oda vonta keblére szeliden és haját lesimogatá.

– De mily hevesen ver szíved, suttogá a szép menyasszony.

– A bortól van az kedvesem, szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…

Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már a rokon-nők, férjes és özvegy asszonyok, kik ősi szép szokás szerint érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső főkötőt.

Úgy vezetik őt ki a világ elé.

Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, a minek titkos értelme: «én boldog vagyok, szeretek.»

Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a főkötővel minden arcz.

A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jó kedvéről; csak Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.

Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént egy mellékszobába s ott oly sopánkodó arczczal, a minőtől minden szó nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki:

– Ah, te Irén, te szegény asszony, milyen szerencsétlen nő vagy te!

Irén nem akart megijedni a bevezetéstől, hanem nyugodtan nézett reá.

– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszakán, melyen veled megesküdött, elment a háztól s félóra járásnyira innen pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon mult, hogy főbe nem lötte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem megvallotta szegény fiu az egész esetet, úgy a hogy történt, még azt is megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember; én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! meg nem virradnék vele egy fedél alatt. A ki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a menyasszonyát, hogy verekedjék, ez csak ördögi jellem lehet.

Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól, kivel Fenyérynek soha sem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta magát érdekesebbé tenni e mesével.

– Persze; szép mese! Feküdni fog vele hat hétig.

Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt?

Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét s oly édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy a ki látta őket, a szíve örült rajta.

Kivéve Dobokynét, a ki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry?

Kapott azután furcsábbnál furcsább feleleteket és csodálatos arczokat a kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint idehaza.

Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott kalandozott, lövöldözött másra és hagyott magára lőni, majd kikaczagták volna azt szépen s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor álmodjék okosabbat.

Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt s jelentésteljesen súgá fülébe:

– Ön ravasz ember. Én félnék önnel egy házban lakni.

Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte azt, a mit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, a kinek oly erős szíve van.

Soha sem kérdezősködött az esemény felől tőle.

V. ROSSZ MUNKA.

István gróf újra megjelent a brenóczi vendéglőben, egyedül leánya által kisérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s a birtokot elébbeni tulajdonosának vissza kivánja adni.

Krénfy úr személyesen kivánt értekezni a méltóságos úrral, a kinek igy nem volt más teendője, mint lejönni Brenóczra, a hol ezúttal valószínűleg nem várták sem illuminatióval, sem diadalkapukkal.

Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, a hányszor fölébredt, mindig fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e? Éjszaka különösen ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját felölté, kiment hozzá, adott neki, a mit kért, majd vizet, majd orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, a mikre szüksége nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait, megnyugtatá s úgy hagyta ismét magára.

Szegény gróf, nem tudna már élni, ha leánya ott nem volna mellette.

A mint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a vendéglőbe.

Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy czivakodni, erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? oh nem. Egyes egyedül jön, brachium és assistentia nélkül, egészen fegyvertelenül, még csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.

A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és leányát.

István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes sértett felet fog benne találni, ki keresztül lábolhatatlan okiratokkal, bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni s rettegett e gondolattól és azt hivé, hogy a martyrok között foglaland helyet, ha ezt dicsően kiállta.

Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle s hitte magában, hogy érzéketlen tud maradni.

Mily nagy volt meglepetésök, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes férfi lépett eléjök, a ki legelébb is a méltóságos gróf egészségi állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen ő hozzá szállottak a kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak a lábát sem tette azokba.

Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha kigyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga alakjában s ketté vágta beszédét:

– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem, az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy butort sem hagyott ön mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.

Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését iparkodott kifejezni.

– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, a mit ön nekem mond. Én hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és a milyen kész segédkezet nyujtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha kibeszélték, az más valaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; paraszt embereknek adott pénzt. No ugy-e bár? Hát nem azok árulták-e el a titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, czudar, ahhoz hozzá fér, de nemes ember nem árulja el hölgyek titkát.

Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lesz a jött-ment egész lénye; hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa, beleszólva reszketeg szavával:

– Hallgassunk erről, uram, térjünk saját dolgunkra.

– Instálom, méltóságos uram, szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes buzgalmából kizavarni, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én méltóságod családjának tartozom minden javammal, a mivel e földön birok, nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb szenyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt én esküszöm mindenre, a mi előttem szent, hogy a méltóságos kisasszony a legtisztább okokból volt szives akkor hozzám leereszkedni.

A derék, becsületes ember még sírt is utoljára.

Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez ember arczára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges kigyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájok szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.

Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését s ha néha szemközt pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe s hirtelen félrekapta a szemeit s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek egyre oly változatlanul néznek reá.

– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani; mondá a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. És erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy méltóságodnak velem közlött kivánatai ellen nincsen semmi kifogásom.

Cynthia elbámult. Micsoda ármány van ez ember fejében most?

– A Fenyéry-jószág ügyében? kérdé a gróf.

– Igen is; Fenyéry uradalma ügyében. Azt ugyan én foglaltam el, mint a kin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a brenóczi uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy «accessorium sequitur suum principale», azonban elismerem, hogy a curia, melyen a sérelem történt, örökjog szerint a brenóczi grófoké, így a sérelem is az övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgy sem javítottam benne semmit, úgy adom vissza, a hogy átvettem, nem nyertem és nem vesztettem rajta semmit.

Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végig futni. Miért ez ember oly engedékeny most? Épen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van e nagylelkűség mögött?

Hogy ez ily könnyű szerrel lemond arról, a miért már annyit áldozott? Mert hiszen az egész zálog-szerződést, mi neki annyiba került, csak azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép nyomorából meggazdagulhasson, s a ki ezt meghíusítá, most oly könnyen engedi menekülni. Mi rosszat akarhat ez most?

– És mi viszonzást kiván ön tőlünk ez engedékenységért? kérdé Cynthia, remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálog-évet fog követelni.

– Én? – semmit, épen semmit.

– Hogyan? kérdé István gróf elcsodálkozva. Ön mit sem kiván tőlem?

– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi törvényes lépéseket tenni?

– Nem tettem.

– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgök egész alázattal, ne tessék törvény elé hozni ez ügyet. Nekem a nélkül is annyi a rosszakaróm. Azt mondanák, ni ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgök, csak törvényes lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk szépen, illedelmesen.

A jámbor férfiu olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.

A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek azok angyalok, vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, a kinek nagy, igen nagy okot adott arra, hogy haragudjék és a ki szíves, megelőző képet mutat mégis.

– Ez ügy részünkről, reménylem, be van fejezve; szólt kezeit morzsolva Krénfy. Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat ügyvédemmel feltétessem, a mi holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet; nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani szállásukat? ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nem igen fényesen van felszerelve.

István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkénytelen az és a vérből jő; ki tudja, mi okból?

Cynthia sietett választ adni, mielőtt atyja szólhatott volna.

– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert és inkább az elvonultságot, mint a kényelmet keresi.

Krénfy arczán valami sötét nyomot hagyott ez a válasz.

– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat ebédre megvendégelhessem.

Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, a kit nagyon megbántottam s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál ebédelni.

Cynthia hirtelen válaszolt:

– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghivásokat vendégségre, mert hasonszenvi gyógymóddal él s e miatt nem élvezhet más eledelt, mint a mit én saját felügyeletem alatt készíttetek.

– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot tartok. Ért mindenhez.

– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács még sem ért a homœopathiához, egy zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.

Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint most már kétszeres oka van a homœopathia ellen anthipathiával lenni, melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, a mivel az emberek önmagokat csalják, egy rendbe sorozva azt az amuletekkel, bölcsek köveivel és mindenféle ráolvasással.

Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az elmésséget.

István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett még előtte azon arányban, a melyben azok száma fogyott, a hogy nagy, nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztül estek már, s végre lelnek valamit, a minek hatását érzik, vagy képzelik érezni bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket, mikben nem szenvedtek s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely azokkal megküzd és olyan erős hitök van abban, mint a túlvilágban, melyet szeretnének még távol tudni.

István gróf előtt csak a homœopathiát nem volt szabad gyalázni, mást mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csoda rendszerét, felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kisérleteket, megmagyarázott neki mindent, akár egy professor; egészen tűzbe jött bele.

Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni, a miket nem akarnak elhinni neki; – később azonban a figyelem, a bámulat kifejezését vette fel arcza; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki; egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen itélt, mások insinuátiói után.

Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát hordá, s felnyitá előtte az apró üvegcsékkel tele tartalmat.

Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött colibrit. Mind kezébe fogdosta egyenkint a parányi üvegcséket; némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: «aconitum» – «belladonna» – «helleborus.»

Arczán a borzadást akarta utánozni.

– De az Istenért, hisz ezek mind halálos mérgek.

István gróf mosolygott ez együgyűségen.

– Csak egy milliomod része egy méregcseppnek!

– És mégis van ennek valami hatása?

– És csoda hatása!

Krénfy úr fejét csóválta és olyan képet csinált, mint a ki hisz; mert nem mer nem hinni.

– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt a cholerát is képes volna meggyógyítani?

István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre; reszketeg hangon kérdezé:

– Voltak talán e helységben is cholera-esetek?

– Itt még nem, de a szomszéd Tarnóczfalván már többen estek bele huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam. Valami irtóztató volt. Egész arcza fekete, tagjai összezsugorodva.

– Uram! szólt közbe Cynthia, ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat, ha a choleráról kell beszélni.

Krénfy úr úgy tett, mint a ki most veszi észre magát s iparkodott hibáját helyrehozni.

– Oh kérem, mi nálunk nincsen mitől félni; Brenóczfalva egészséges hely, magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály volna is, itt nem lehet. Tessék ez iránt megnyugodni.

Ezzel azután vette a kalapját s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanusítva megbánt szavai fölötti zavarát.

Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf kedvencz olvasmányát, a «divina comœdiát» s elkezdett neki felolvasni belőle.

Midőn az első ének után megállt, azt mondá neki a gróf:

– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnóczfalva alatt találkozott, egy halott lett volna…

– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is nekünk.

– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, a ki a szekér után ment, sírt.

– Sőt ellenkezőleg; igen jó kedvűek voltak, nem is a szekeret kisérték, mert az elhagyta őket.

A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arczáról, hogy gondolatai másutt járnak, mint a divina comœdia szavain.

Cynthia sietett őt mentül hamarább lefektetni, beadta szokott gyógyszerét, s igérte, hogy nem fog addig eltávozni, a míg atyja el nem alszik.

Ott künn sötét volt már az utczán, csak a hazatérő marhák tocsogása hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa fél homályban tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett szenderegni.

Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón s az előszobában levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az Isten szent szerelmeért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal, – cholerában.

Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első szenderéből fölébredt a jajveszéklésre s ijedten kérdezé annak okát s kivánta, hogy bocsássák elé a hirnököt.

Az ispán volt az. A mint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, a mint hazaérkezett, rögtön görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt cholerába. Krénfy úr őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.

István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét s valódi orvosi lelkiismeretességgel vevé elő az apró phiolákat. Az a gondolat, hogy valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ad az embernek, ezért nagy epidemia idején maguk az orvosok legkevésbbé érzik magukat annak kitéve, kik legtöbbet forognak benne. A ki megijed, annak vége van.

Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal jegyzé meg.

– Ide figyeljen ön. E három üveg közől az első számmal jegyzett: «chamomilla», ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben vannak; a második: «veratrum», ez akkor használandó, ha a görcs nehéz félelemmel van összekötve; a harmadik: «sulphur», csak a legvégső esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskanál vízzel. Abból minden öt perczben egy kanálkával kell nyújtani a betegnek és befedni jól, s testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szünnek. A pohár be legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel, vagy eczettel füstölni nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?

Az ispán kezet csókolt s nagy rohanással futott le onnan, keresztül-kasul gázolva a sáros utczán, míg léptei a kastély körül elhangzottak.

Öt percz mulva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a folyosóig s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, miszerint a betegek már jobban vannak.

Az ispán azt mondá, de ostoba képe megczáfolta szavait. István gróf szemei a legrosszabbat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen gyanakodóbb inquisitor.

Az üvegek, mikből nehány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét visszatétettek.

Cynthia kérte a grófot, hogy már most nyugodjék el, és ne gondoljon semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.

A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy percz alatt, miként tegnap.

Mintegy öt percz mulva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papirt szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.

– Minek volna az? nyugtatá őt Cynthia. Hiszen reggel az egészet rendbe lehet hozni.

– Reggel, reggel! sóhajtja a gróf, mikor a reggel olyan messze van, s az ember olyan mulandó!

Cynthia kérte, hogy verje ezt ki fejéből és nyugodjék meg Istenben.

A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy szorong: nem tudja miért? Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná neki, mert ő komolyan rosszul van.

Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi víz közé, azt átnyújtá atyjának.

Néhány pillanat mulva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett szenvedni, homloka meghült, arcza elkékült, lábai hátra zsugorodtak és lélekzete elnehezült.

– Add gyorsan a veratrumot! lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett vágygyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három cseppje volt töltve.

Erre még rosszabbul lett, arczán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai tajtékot túrtak, szemei elveszték fényöket és szava elállt.

Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére s a kezébe akadt ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig mozdult már szájában; alig birt annyit rebegni: «a sulphurt!» Cynthia hirtelen felszakítá azt is; s a mint a kínlódó beteg ajkai átvették azt, mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja kinyúlt, megmerevült, – két percz mulva meg volt halva.

VI. A VÁD.

Brenóczy István gróf megtért az ő őseihez!

Mint ifju kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke, öregségére finom udvaroncz, aggkorában kegyes pietista; most már csendes, zártszemű ember, mint a többiek, a kik ott várnak reá a brenóczi sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.

Egész életét távol töltötte honától: ime helyre hozza hibáját, már most mindig itthon fog maradni. A halottak hűségesek.

Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenóczon nagy temetés leend, sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán, melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét halott; a feketén bevont falak czímerekkel ékesítve.

Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia grófnő rendelkezheték kivánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét szobákban, gyászruhája, fehér arcza nem ijeszte vissza senkit.

A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes urakkal, delnőkkel a kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arczába világítottak, mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kiváncsiak.

Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják. Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…

Azonban lassankint vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félre állnak előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, a mit eddig rá függesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arczú emberek, a kik épen nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a ravataltól, mintha megrettentek volna.

Mit jelent ez?

Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és ő neki nincs senkije, a kinek e perczben vállára boruljon, a kinek kezét megszorítsa, a kinek súgva mondhassa: «oh mi fáj itten!»

– Én oda megyek hozzá… susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e szegény, szegény leányt.

Fenyéry jóváhagyólag inte s maga vezette oda nejét Cynthiához.

A mint Irén odalépett hozzá, a mint megfogta a hölgy kezét, az nem állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába és zokogott keservesen, keservesen.

Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, a ki épen legtöbb szenvedését neki köszönheti?

Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető kézzel vonta magához Cynthiát és rebegve mondá neki:

– Jőjjön e helyről, grófnő. Kérem, jőjjön innen.

– Hiszen már temetni fogják; suttogá Cynthia.

– Ne legyen itt a temetésen. Távozzék azalatt innen. Jőjjön mi hozzánk, férjem lakába, míg az elmúlik.

– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírboltig. Én szeretek a halottakkal lenni.

Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja s ezt nem akarta bevallani. Most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek, hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.

Csodálkozva látta, hogy azok nem teljesítik parancsát.

Hanem a helyett egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arczczal jártak-keltek ottan, s kik közől Cynthia egyet sem ismert, előlépett, hátradugva mindkét kezét s igen száraz hangon mondá:

– Megbocsát a grófnő, de a temetés még nem mehet végbe.

Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már Kallósfalván találkozánk egyszer.

Cynthia bámulva kérdezé, hogy miért nem?

Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát s hevesen kérte Cynthiát:

– Kérem önt az Istenre, jőjjön innen, jőjjön el velem, hagyja el e kastélyt és ne maradjon itt tovább.

– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?

– Ne kérdezzen, – ne kérdezzen semmit, Cynthia; vonszolá őt mindig szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett s az is készteté, hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt olyan ténynek kell megelőznie, a mit nőnek nem jó megtudni.

Valóban a nők mind elhagyták már a halottas termet.

– Meg kell-e hát tébolyulnom! kiálta kétségbeesetten a leány. Én itt maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt?

– Én nem fogom azt megmondani.

Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arczába. Ismeretlen irás volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.

A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett s azon bölcs észrevételt bocsátá közre:

– Vajjon, ha Brenóczy Cynthia grófnő ő méltósága innen most eltávozik, ki fog érette «jót állani?»

– Én! sietett rá felelni Fenyéry.

Cynthia meghallá e kérdést s megdöbbenve mondá:

– Én értem «jót állani?» Hogyan? Mi okból?

A hosszú ügyvéd felelethez készítette szemét, száját.

– Uram, mondá Fenyéry, ha van önnek szive, ne szóljon itt…

Szép dolog volt tőle a hosszú ember szivére hivatkozni. A szinpadi hatás kiszámított páthoszával lépett ez a ravatal elé s hosszú száraz ujjával a hulla szederjes arczára mutatva, mondá el kellemetlenül rezgő hangon e szókat:

– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!

A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga elé kapott a levegőbe s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén ölébe szegve, kit estében magával ránta alá s nyitott ajkai, nyitott szemei hang, fény nélkül maradtak.

Mi volt a vád?

Egy fiatal leány méreggel ölte meg az atyját.

A leány szép, mint egy angyal, magas lelki míveltségű, első rangú, szellemdús, mindenkitől bámult, a kit az ország legderekabb ifjai imádtak…

Gondoljátok, hogy ezek «mentségek» a világ előtt? Ezek «vádak». Mentül csodálatosabb ellentétben áll a kimondott bűn a vádolt személyével, annál erősebben elhiszik azt.

De különben is minden körülmény ellene szól.

Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf hasonszenvi gyógyszerei közől, mert némi lankadtságot és borzongást érzett tagjaiban.

Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal visszaküldé a grófnak.

Az ispán ismét visszatért s akkor az ő és Lenzné jelenlétében történt, hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből, Lenzné félelmesen mondá neki: hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez, hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.

Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva annak.

Mind a két tanú látta, hogy az állat öt percz alatt megdermedt.

Krénfy nem tartotta szükségesnek e felfödözését közölni a gróffal, miután azt hitte, hogy a grófnőnek csupán ő ellene volt boszúja.

A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak találá azon időszakot, a midőn egy új, ismeretlen betegség általánosan pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni: hogy atyját őseihez küldje pihenni.

Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk, a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azon kívül a gróf cselédjei azt is bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt egy időben a grófnő, kinek rettenetes személynek kell lenni, annyira kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s ugyanakkor megütötte a guta a féltestét.

A vádra következett boncztani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban mérgezés által halt meg. A mérgek, a miktől meghalt, mind növényi szerek voltak: morphium, sisakvirág és borostyánmeggy, ugyanezen szerek találtattak a hasonszenvi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum és sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.

Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának egymásután.

Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő, vagy maga a gróf nyúlt e gyógyszerekhez.

Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal tőlök.

A szörnyű tény okozója egyedül a grófnő lehet…

… A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt itélve, mielőtt itéletet kapott volna.

Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a biróság hivatalos védőjeül nevezett ki: Fenyéry.

De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a birák védiratait, mikben a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könyeztek rajta s a szív megrontá nálok az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófnő szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége mellett.

Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában. Ennek köszönheté egyedül, hogy ama borzasztó napokban meg nem tébolyodott.

Iréne rokonai eleget elszörnyűködtek a balga nő ez oktalan önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), «hogy mit gondol? az ég szerelmeért! egy ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele barátkozni, egy házban lakni. Örökre elidegenít mindenkit magától? Mit gondol? hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik s helyette Fenyéryt fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész védelemmel, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A legnagyobb pártfogói már is elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött ő az alispántól a grófnő ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt felelte: «hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy a ki vétkesnek fog találtatni, az meghal, ez is bizonyos». Ezek voltak saját szavai. Tehát iparkodjék Irén menekülni valahogy e kellemetlen helyzetből, mert az mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnőt a siralomházba.»

Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta s nem szólt felőlök senkinek, s nem felelt rájok semmit.

– Én nem hiszem, mondá magában, ha az egész világ hiszi is.

Sokszor szemközt ült Cynthiával; némán, hosszasan elnézett annak szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit néz azokban? s azután megragadá védnője kis kezét s szivéhez szorítva, mondá neki:

– Ugy-e nincs ott, a mit mondanak rám?

És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott azon.

Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből. Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnőt.

Irént megcsókolá, a grófnővel kezet szorított. Mindketten észrevették, hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában.

Végre oda hajolt a két hölgyhöz és sugárzó arczczal suttogja:

– Nyomon vagyok.

Mind a négy szem egyszerre felgyúltan tekinte rá.

– Látom a gyilkost; de még nem foghatom meg. Eljön az ideje.

Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban hagyva a hölgyeket.

Egyszerre Irén iróasztaláról papirt és tollat vett fel s oda helyezé azokat Cynthia elé.

– Irja a grófnő, a mit tollába mondok.

Cynthia szótlanul engedelmeskedett. Fenyéry ezt iratta vele:

«Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem…»

Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e ez?

– Csak írja le kegyed és folytassa:

«Nyujtson ön módot a megszabadulásra és kivánjon tőlem bármit, rabja leszek.»

Cynthia leírta azt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába s keblébe dugta.

– Kinek szól az? kérdé Cynthia.

– Azt majd megtudja kegyed később.

Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni erőnek erejével Fenyéryvel.

– Mondtam, hogy nem vagyok senkinek itthon, szólt boszusan az ügyvéd.

– Megértettem uram, szólt a cseléd sarkában jövő idegen, de nem fogadtam szót.

Ezzel beerőszakolta magát a szobába s békével üdvözlé a hölgyeket, kik mindketten visszarettenni látszottak tőle.

Fenyéry eléje állt s szigorú hangon mondá neki:

– Ez nőm hálószobája, uram!

– Nem soká maradok, szólt az idegen; úgy hiszem ugyan, hogy itt midenki tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arczom elváltozott egy idő óta, azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy micsoda.

Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle zihált és szemei haragtól égtek. Alig birta kimondani, a mit akart, oly egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.

– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem elég érthetően.

– Valóban érthető volt, szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá és leült rá.

– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb bizonyságait adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön engemet rútul megsértett ma és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy önt rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt, bekövetkezik, a mit mondtam. Én ismerem önt, mint hires veszekedőt, de nálam czélt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.

Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez s kezét megfogva, némán látszott könyörögni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.

– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia, szólt Illés, legkisebb megindulás nélkül. Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam mondom el; pedig én nekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.

Fenyéry elsötétült arczczal nézett rá s nem szólt.

– Nos uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet.

– Ez undok per miatt.

– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! nekem is apám volt, a kit megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése, mikor azt keresik, hogy ki ölte meg?

Cynthia tántorogva ült le a székre, melyről felkelt.

– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, a mit akarok; pedig én nem tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a pör javában foly, s ingerálom magamat; – ugy-e így nevezik azt műnyelven? – No hát. Beavatkozom és pedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnőt a vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabad lábon, önnek a kezességére itt az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…

Cynthia fájdalom és ijedtség sziszszenésével szökött fel e szóra.

– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replicát, a milyet még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replica volt, mondhatom, egy párisi jury előtt elmondva, világhirűvé tenné az ügyvéd urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replicától, s bizalmasan oda mentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kivánt engedékenységért tán ötezer forintot. No, no; az hiba volt, elismerem, ön majd pofon vágott érte, a mi kár lett volna; egy kis félreértés volt az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy a mit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…

Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arczát, Fenyéry pedig leült neje mellé s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég nyugalma Illés gróf arczára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk között a legokosabb.

– No, no, uram, ne itéljen ön a per elején, hallgassa végig, a mit mondok. Cynthia itt «nincs jó helyen» az ön házában. A törvényszék előtt azt mondom: «nincs biztos helyen.» Köztünk azt mondom: «nagyon biztos helyen van.» És ez rossz! Ez igen rossz…

Fenyéry most egyszerre figyelni kezdett rá.

A gróf sárga, viasz arczán valami borongó fájdalom látszott honolni. Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon mondá:

– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…

Fenyéry most már eléje állt és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan, méltóságteljesen beszélt.

– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a birák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol a gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per eredménye, egy betüt sem akarok belőle látni. A mi az én teendőm volt, arról már intézkedtem. Mától fogva minden nap készen vannak az előfogatok állomásról-állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek «Ohio» a neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt vannak nálam a szükséges utilevelek és váltók százezer dollár értékig. Ért már most engemet, uram?

Fenyéry némán inte.

– A míg ön «kezességet» vállal testvéremért, addig én nem tehetek semmit; addig olyan lánczczal van ő ide kötve, a mit nem lehet felnyitni. A mint ön átadja őt a hatóságnak és megszünik érte felelős lenni, az nap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez nem volt nagy mesterség. Az ablakvasakat ki fogják fürészelni s Cynthia negyvennyolcz óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, a mit akar. – Ezt kivántam én, uram, már most kérem önt, hogy válaszoljon komolyan.

Cynthia szívdobogva, sápadt arczczal leste Fenyéry szavait.

Az ifju ügyvéd egy perczig gondolkozni látszott, azután nyugodtan felelt.

– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam. Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.

Illés és Fenyéry kezeik egymás után nyúltak.

– A mi önnek ajánlatát illeti, uram, folytatá Fenyéry, azt bizton és bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! a gyilkos lakolni fog, ez Istenbeni bizalmam!

Cynthia, mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez s mielőtt ez akadályozhatta volna, oda borult lábaihoz és megragadta kezét és hevesen csókolá azt össze.

– Köszönöm! köszönöm! köszönöm!

Nem birt más szót rebegni; csak a hála és az öröm ez egyetlen szavát.

Illés gróf oda hajolt hozzá és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén átölelte a szegény leányt és segített neki sírni és nem haragudott rá azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem bir tőle megválni.

Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét és azt mondá neki:

– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt megteszi, a mit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…

Akkor vette kalapját, üdvözlé a házi asszonyt, bocsánatot kért és eltávozott.

VII. A RÉM.

Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenóczfalva felé. A székvárosból jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása volt a miatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyujtani, mert Krénfy úr egy hosszú ládát tétetett be a kocsiba a lábaikhoz; félt, hogy onnan kivülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig felhúzni.

A kocsis mellett a bakon ült az ispán, a kinek jó volt ott is.

Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, a ki az útfélen elmaradt itt-amott?

Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenóczvárt rejtő sziklák közé, egy paraszt szekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen magános utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla s ez takarva tartá arcza felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak, finom szabású orr látszottak ki alóla s egy pillanatra a sötét, villogó szemek; a mely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a vért és arczát rángatózásba hozni.

Mintha pisztolylyal czéloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét hintója vánkosaiba s önkénytelen kapott a mellette ülő kezéhez, a ki hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban s ki akart ugrani belőle.

– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? suttogá fülébe, az első ijedtség rejthetlen hevével.

– Igen, de hát mi baja van önnek azzal az emberrel?

Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz volt ijedtségét így elárulnia.

– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?

Az ispán hátrahajolt és ismételteté a kérdést.

– Látta ezt az embert, a ki itt mellettünk elment?

– Nem igen néztem én meg.

– Nem látta azt a kétcsövű puskát mellette, mi?

Boros nem látott semmit.

– Nem vette észre, hogy a mint rám nézett, egyszerre a puskájához kapott?

Boros azt sem látta.

– Nem látta ezt az embert már valahol? Nem emlékezik rá?

Boros megerősíté a pipát szárában, s vállat vont.

– Valami tollszedő zsidó lehet.

Krénfy köpenyébe burkolta magát; úgy érzé, hogy minden tagja reszket.

Minden perczben kihajolt a kocsist sürgetni, hogy siessen.

Félórával hamarább értek Brenóczra, mint rendes járás mellett lehetett; a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, a ki megérdemlené, hogy maga is igás ló legyen valaha!

Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő pitvarnokához:

– Nem keresett senki?

Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost, bőrkereskedőt, hajtsárt és jobbágyot, a ki eszébe jutott.

Krénfy türelmetlenül sarkalá:

– … Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen köpenyegben?…

Az inas nem tudott róla semmit.

A hajdúk, cselédek közül sem látta senki. Egy sem találkozott vele.

Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, a mit akar.

Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű szekérbe három lovat.

A kocsis duzzogott és szidta magában minden szidhatóját, a ki ilyen útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidülne mind a három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.

Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jőjjön vele, hozza el mind a két puskát.

– Rossz idő lesz most «kacsázni»; szólt boszus tréfával az ispán.

– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe, sürgeté őt Krénfy s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik csappantyun?

Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson.

– Hová a pokolba? kérdezé a kocsis illedelmesen.

– Úgy? ezt elfeledte megmondani. Tarnóczra s onnan meg tovább, még az éjjel.

A kocsis fejébe nyomta süvegét s elkezdett hajtani kifelé a rázós, döczögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket s a sár elől-hátul fecskendett reájok. Azt szokták mondani: «úgy mennek, mint a kiket veszteni visznek».

Egészen elsötétült, mire Tarnóczra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem merte bocsátani térdei közől a kétcsövű puskát s hüvelykét folyvást sárkányán tartotta.

Boros egy párszor meg is kérdezte tőle, hogy farkasoktól fél-e, vagy mi?

A tarnóczi kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva; gazdag birkás birta haszonbérben.

Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlök, vagy földet tömjön a csőbe.

A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtoshoz, s előidézve azt savók és turók edényei közől, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé tőle:

– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány órával ezelőtt?

A sajtos gondolkozott rajta, turóba markolt kezeszárával félretörölve haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott, hogy biz ő nála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatal ember nem jelentkezett.

Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a sajtos akart neki adni egy egész gomolya turót, ha ott marad.

Újra felült a szekérbe, mellette a két puska, meg az ispán.

Késő este volt már, a Tarnóczy-utcza csöndes volt, nem járt rajta senki.

Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit öntött ki épen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.

– Te asszony, jer ide.

A jámbor szót fogadott.

– Nem láttál alkonyat tájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?

– Oh dehogy nem, viszonza az asszony. De láttam ám, szép, gyönyörű fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer? én nem emlékezem, hogy láttam volna.

– Úgy? neveden szólított és kérdezősködött, ugy-e bár? Mit kérdezett?

– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban? és hogy hová távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony?

– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak híjátok. És te azután útba igazítottad ugy-e bár? Megmondtad, hogy hol található az új birtokos? És ő feljegyzett mindent a tárczájába, és azt mondta, hogy vissza fog még jönni, nemde?

A némber megijedt e vallató kérdésektől s azt felelte rá, hogy ő nem mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit.

Krénfy dörmögve mondá magában:

– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél, pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is emlegetik ezek a czudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.

A kocsis mérgesen a lovak közé vágott s vitte őket hegyen-völgyön keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyet halnak is; úgy mentek, mint a kiket veszteni visznek.

Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg nem leli.

Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított füstöt, a szűk ablakon a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.

A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért zörgetett, anyira el volt az változva, Borosnak kellett szólni, hogy kinyissák a kaput.

Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön s lázasan botlott be Lenzné szobájába ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve, de Krénfy dúlt arczának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve lépett oda hozzá a férfi s a félelem hangján suttogá fülébe: «Tarnóczy itt van».

VIII. RÓBERT.

Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot fedezhet fel, a mi Fenyéry figyelmét elkerülte.

Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a vádlók minden terhelő szavát megczáfolni igyekezett. De utoljára is ezek még nem tények. Hihetetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon le hát?

– Az is be fog következni, mondá Fenyéry, miután az iratokat végig nézette a gróffal. Én csak egy embert találok e gyilkosságban bűnösnek, és azt nem bocsátom ki kezemből, bár mint tegyem szerét, az el fog bukni, az meg fog lakolni.

– És ki az?

– Az Krénfy.

– Hogyan? maga a vádló?

– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf azért jött Brenóczra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeményétől megfoszsza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kivánatát ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf. Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, a midőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, s minthogy azok még erősebb jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja, míg azok bevégzik munkájokat. Ez mind így történt, most ha egyéb szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt eltemessék békével, halálát a megfoghatatlan járványnak számították volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje vagyok, védelmezője, előttem föl kellett tárnia minden titkát. Ez a férfi ő belé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily irtózatosan vele. A grófnő egy izben kegyetlenül bánt ez emberrel, engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre eltünt előle. Ezt soha sem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnőbe, nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom bemutatni a világ előtt, úgy, a hogy én azt magam előtt látom, a hogy pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket és megesküdném rá, hogy így történt az, nem másképen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyiltan lépek föl, óvatosak lesznek és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük, mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, a kit a törvény kímélni tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet és fogadom önnek, hogy nem veszem el azt addig, a míg e fej a kezemben nem marad.

Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait s arczának viaszába új incarnat kezdett vegyülni.

A két hölgy kinn ült az alatt a nyári lak félig üveggel borított előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező még egyszer álmodozni kezdett a muló nyárról, a nyiló virágokról, eper illatáról, bohó ibolyák, szamóczák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben, mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat, honnan jönnek, miből lesznek? másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan szomorú mindenki, a ki azt látja!

Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon, társaitól elmaradt vándor madárka, oly jól illenek a szívhez, a kinek most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy perczig tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek vége, hamva, a mi most úgy mosolyog.

Cynthiának régóta volt oly öröme mint most. Bátyja őt védelmezni jött. Ez mondhatatlan békét hozott szivére.

Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet között, nem birta tovább megtagadni szivét. Ez vigasztaló tudat volt. E vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott előtte, mely néha fenyegető óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen kinzó távolba tünik el. És a mi túl van rajta, az ott a tél, a hideg, vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen gondolat nélkül, mely vigasztalást ad.

Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet ő neki ezentúl? Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. A mi más embert érdekel, az ő rá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való, hogy az időt perczekre oszsza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami még, a mi azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?

Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány arczára süt, ezt is csak az emberi test növényéletének csodálatos organismusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…

… Az udvaron férfi léptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a Cynthia arczára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg, – egy férfi, – egy álomrém…

A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az álomjáróké, merednek reá és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.

Valami rémalak ez talán?

Nem: egy deli szép ifju férfi, kinek gyönyörű arczvonásihoz oly rosszul illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani szép arczán.

Levette kalapját és odalépett a két hölgyhöz, a kik nem merték neki azt mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét, ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.

És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy arczára, – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra. Szemeinek bánata könyeket csalt Irén szemeibe és szemeinek bűbája reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, a midőn e szemek szemeibe néztek.

Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halál sebét hazavivő vad, s a két hölgy kezeit összefonva arcza előtt, reá borult és sírt.

– Mennyit,… mennyit vétettem ellenetek…

– Róbert! szól elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek szemei elől.

– Róbert! susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve huzódik el tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.

Az ifju most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a hölgyet, hogy szünjék meg remegni és nézzen reá.

– Hívtál. Én megjöttem. Jókor érkeztem meg?

«Oh, nem jókor!» szerette volna neki mondani mind a kettő, «a leggonoszabb pillanatban vagy itt», és egyik sem mert hozzá hangosan beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja el őket egymástól.

Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója van! Milyen furcsa szindarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy akarnák fölléptetni az embereket, a hogy vannak: ott, a hol legszomorúbb a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna egymástól, a nélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, a nélkül, hogy egy plasticai mozdulatot tudna tenni.

Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az volna ám a művész, s ha azt le tudná irni valaki, a mi azon belül van, az volna ám a költő.

Egy fiatal ember, a ki könnyelmű gondatlansággal, a mi bűnnek alig volt tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette magát és azt a két lényt, a kit egyedül szeretett a világon: testvérét és kedvesét, – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük, mennyire szerette őket mégis? ha máskép nem, úgy, hogy megölje magát előttük, a mi azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve; mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja? midőn látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szivében azt dobogja, hogy ez arczról ő lopta el a rózsákat.

Irénnek legtöbb esze van mindnyájok között. Ő nyeri vissza gondolatait legelébb.

– Róbert, ne térdelj itt. Kelj föl és jer szobánkba. Pihenj meg.

– Majd Tarnóczon, felelt fonákul az ifju.

Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag mondá testvérének:

– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.

– Oh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, a ki előtt elpirulok, a ki előtt reszketek. Lesznek majd mások, a kik előttem fognak reszketni… Itthon van-e Fenyéry?

– Mit akarsz? kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arczát, hogy az iszonyatot, mit szive érez, el ne árulja. Férjem most nem szólhat veled, majd később, egy óra mulva. Jer addig mi hozzánk, beszéld el nekünk, mint érkeztél haza? Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.

A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szives testvéri enyelgést.

– De, kedvesem, a miért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolcz napja nem alszom, éjjel, nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt előttetek sírjak.

Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan nyíló ajtók közől kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az «iroda» szó jegyezve, egyenesen annak indult.

Cynthia e perczig meg nem mozdult helyéből, hanem a mint Róbertet e végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint a ki egyszerre fölébred, felszökött ültéből s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és visszaerőszakolta onnan, mi alatt szemei oly vadul forogtak, hogy az ifju megrettent tőlök.

A leány azon állapotban volt, a midőn egy sikoltás, egy őrült mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szivet, de annak nem szabad hallatszani, mert akkor el vannak árulva.

– Mi ez? Miért akartok gátolni, hogy ide bemenjek?

– Szerencsétlen, suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig lihegő hangján, – bátyám van odabenn, Illés…

Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú nyugalommal mondá a két hölgynek:

– Bohó gyermekek, ti. Ezt most a legkisebb baj, a mi rám nézve létez.

Azzal odalépett az ajtóhoz, s bekoczogtatott rajta.

Két hang kiálta belülről egyszerre:

– Szabad…

És azzal felnyílt az ajtó.

Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, a midőn Róbert kivülről fordítá el a kilincset.

Az Illés gróf volt.

Az ajtónyílásnál egyszerre szemközt találkoztak mind a ketten.

Cynthia, mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre, mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e ez, mint egy jelenet a bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucinatio?… Csak egy mécs elfuvása, egy fölébresztő szó, és – nincs ott semmi…

– Ah, mi ismét találkozunk! monda Illés gróf, a mint meglátta Tarnóczyt, s cordialiter nyujtá eléje kezét.

– Hamarább, mint reméltük, viszonza Tarnóczy és elfogadta az eléje nyujtott kezet és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két jó ismerős, a kiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták, örüljenek.

Cynthia bámulva néze rájok. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetetlen volt igazi érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniok. Évek óta keresték egymást halálra és most, midőn a véletlen összehozza őket, mosolyognak és kezet nyujtanak egymásnak…

Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet eltünt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.

De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és képzelte látni az eltünt alakokat, iparkodott megérteni őket és arcza olyan volt, mint a márvány.

Irén megdöbbent, a mint reá tekinte.

– Cynthia! Cynthia! suttogá és odavonta magához és megcsókolá hideg arczát.

A leány ekkor rettent föl. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egy párszor ismételte ezt a sejtelmes mozdulatot kezével és azután hosszút és nagyot sóhajtott…

Csak akkor tért egészen magához.

De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, a mi azontúl mindig távolabb, távolabb tünt el tőle…

Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek zűrzavara ellen, hisz az ő beszédök ép oly titokteljes, miként a lelkeké.

Mintegy félóra mulva a verandából a három férfit látták magok felé közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva biczegett előre. Fenyéry hátuk mögött jött.

A két hölgy csak Fenyéry arczát nézte. Ez a másik kettő nem birt hitellel előttök. Azonban Fenyéry arczán sem volt semmi megdöbbentő, semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetetlen elégültség árulá el magát vonásaiban.

Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot mutatott az enyelgésre is.

– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiut, fogadják szivesen. Ezt a másik kedves emberöket magammal viszem, a kibe, köztünk mondva, hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes vagyok, daczára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott számomra készen letéteményképen. Azonban itt hagyom helyette ezt az elveszett Józsefet, a ki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia grófnő, önt fölmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben találkoztunk már, s elvégeztük a mi ránk tartozó ügyeket; most pedig az önökre tartozókban járunk…

– Ne beszéljen ki mindent, figyelmezteté Fenyéry a háta mögül.

Illés gróf szájára ütött.

– No, lássák, tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány titkot elmondjak, a mi bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja. Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer bocsánat velünk, áldás önökkel.

Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy önkénytelen odáig akarta őket kisérni, hanem Irén karjába fűzte karját és ott marasztá nálok.

Illés elérté ezt, s gyöngéden intve kalapjával, monda Irénnek:

– Önre bizom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.

Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla bámulattal néztek utána.

Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint a ki felhőket űz lelke elől.

IX. KIS-AMSTERDAM.

Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amsterdam még két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ezt az új keresztnevet.

Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négy ötöd része kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.

És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvencz eszméje volt, hogy e lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van földesurának, sokkal czélszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott; mely nem birja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik, minthogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, minthogy öltözeteért fáraszsza magát; minden leleményessége abból áll, hogy háromezer hold erdőből tud faragni egy pár sütőteknőt és egy csomó főző-kanalat, s csinál turót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a zab, learatja, s megeszi szalmástul.

Ennek a népnek meg kell ritkulni Krénfy úr birtokán.

Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda három lépésnyi kenderföldön annyi czérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, s a hol két tehénnel annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.

Nagyszerű tervei hamar készen voltak s azokat ügyesen tudta keresztül vinni.

Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet fölbiztassa a Magyarországba vándorlásra, a hol, mint tudva van, tej és méz foly a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.

Ez aprólékos szélhámoskodás nem volt Krénfy úr inyére. Éhes, koplaló népséget épen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai agenturákból, felső Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek, kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak be magokkal.

Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy a mi a telepítéseket illeti, arra nézve akárkinek is mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen megy, de a kinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen «zöld ágra nem jutni». Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.

Ilyen ember kellett Krénfy úrnak.

A hollandinak volt négy figyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, a mibe fogjon.

S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet, erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kimíveletlen Magyarországban.

Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér komolyan kedvet kapott hozzá.

Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, a mire alkuszik, s személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kiséretében. Megtekintett mindent practice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé, hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a fű, a mi itt terem, nem adhat jó tejet, a helyett mást kell vetni, a víz folyását zsilipekkel kell szabályozni, a mikor az majd hajókázható is lesz, a házakat természetesen egészen máskép kell építeni, a hogy azok Németalföldön láthatók s Borneóban, meg Malabárban czélszerűen vannak az ottani időjáráshoz alkalmazva.

Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a helylyel, irtani nem igen kellett, a mi az ős prairiekban leggonoszabb feladat, s a föld minősége (televényes agyag, némi alkalis savakkal vegyülve) különösen gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?

Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. A mihez egyébiránt egy czukorfőző gyárt is fog alapítani.

A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre nézve a burgundi répaültetés. Hát vajjon a festőbuzért termesztik-e itten?

Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga is szivesen vállalkoznék a vételre, mert ez az országban rendkivül keresett termék.

A hollandi ezt tárczájába jegyzé.

Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláiratták vele az egyezséget, miszerint egy hollandi telepítő, mint örök birtokos Kallósfalván helyet foglalhasson, a mit a gróf teljesen helybenhagyott, néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesuri tartozások megváltásaért, a mik különben éven át alig mentek mindössze száz forintra.

A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár hónap mulva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.

Oh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, a minőket a fővároson keresztül vonultokban látni szoktunk: rongyos targonczába fogva maga a családfő, meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok, ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elől a társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje: «Könyörüljetek a szegény vándorlókon». A hollandi telepítvényesek mind szép deli egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség elől szöktek hazájokból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér, kurtaszarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú rokolyákban, férfiak hamuszin vagy világos kék leffentyűs kabátokban, nagy fényes gombokkal.

Nem is jöttek ők koldulni. Mindenkinek volt zacskóval tallérpénzecskéje, az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magokkal, melynek statusquoban tartása nem csekély összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig mind olyan életvidám szint, olyan önelégült gömbölyűséget hozott magával, a milyennek csak valaha festették a németalföldi költők a csendélet boldog alakjait.

Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg Érkeletynek:

– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.

A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; a mit egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de a ki persze practicus ember levén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehez a tekintetes táblabiró urak, a kiknek csont van a hasukban.

Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker hátramaradt, s kurtaszárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá cordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki valami hosszú phrazist, melyből inkább az arczkifejezés, mint a szavak után itélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni, hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.

Lippay szívesen visszaszorítá az öreg belga kezét, s azt mondá neki:

– Te is megfordítod három esztendő mulva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s a keserű végét szívod. Adieu.

… Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb a pipa szárát megfordítva dugni a szájába.

Kallósfalva még fenmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott besorozták őket egypár fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.

Egypár közőlök elébbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák, meg a falu hajdani birája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, a hol a hajdani falu végződött.

Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak magok téglát égetni sajátos módon, minden kemencze nélkül, abból keresztgerendázattal magas, tornáczos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, czifrán kifaragott furcsa kakasokkal.

A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta, merész ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges zsilipeket alkalmaztak reá, miknélfogva a szükséges vizet kellő erőben lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteget megöntözni vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.

Maga az ifjú tőzsér, szép vörös külsejű gazdasági lakot építtetett magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel, egész kis kártyavár, szép és egyszerű.

Azután neki fogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első őszszel azokkal a drága angol buzafajokkal, a miknek aczéla és sikere kitesz a bánáti buzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót zabfajokat, a kék luczernát és turnipszet, meg a félmázsára növő burgundi répákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban, ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádog kantákkal megöntözve bőven.

Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a szorgalmat, a fölséges elrendezést, a haladást, s addig dicséré és magasztalá az ifju tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új telepet a fenhéjázó «Kis-Amsterdám» névvel ruházza fel.

A fiatal ember nemzeti büszkeségének nagyon hízelgett ez elismerés.

Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék, ennyi ezer, meg ezer mérő repczére van szerződése egy pesti kereskedővel, másikkal nagymennyiségű festőbuzér gyökérre és ismét roppant mennyiségű czukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol sem értenek e három czikk termesztéséhez és most kénytelen lesz azt drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinculuma van a kereskedőknél, a mit különben elveszít.

A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell, kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.

Krénfy nevetett, a min az ifju ember nagyon sértve érezte magát. Itt Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit, tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon arany elvre, miszerint «nincs rossz föld, hanem rossz a gazda.»

Ekkor Krénfy komoly arczot csinált. Fölemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, a mi negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám koczkáztatni egy fiatal ember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.

Ez végképen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.

Még az nap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt, hogy fogadja azt el, mint szerződési kötvényt, a miért ő neki bizonyos napra a kivánt termékeket mind előállítandja.

Krénfy, mit tehetett volna? elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.

Hanem úgy kéz alatt nem szünt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait földicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, a mihez a telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy példánygazdaságot teremtenek, melynek mintáján az egész magyar felvidék egy új paradicsommá fog átalakulni.

Csak az öreg Popák, meg a volt biró és a száz évet élt öreg földész álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták magok között: nem jól van ez!

Aranyul van mondva a szó: «nincs rossz föld, csak rossz gazda!» s ez gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály alól kivételek.

Van gonosz, átkozott, rosszakaratú föld, a minek gyógyíthatatlan hibáit becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak «maleficiuma» van. Az ilyen maleficus föld az, a mit a száz meg száz év óta ott lakó gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor telepítőkre. Ez inség szigetei.

Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül. Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam, vagy tó sehol közelében és mégis minden őszszel és tavaszszal megjelen rajta ez a gyógyíthatatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz, mint a dagasztott kovász, a hová az ember a pálczáját leszúrja, szökőkút bugygyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember napos lázt kap tőle, még a ki megszokta is. Próbálták már a rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is; sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztül vezetni, s vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb rész felett. S nem mult el félszázad, hogy a csodaföld elnyelte a hidat oszlopostul együtt, úgy hogy míg az előtt szénás szekér mehetett el alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld maleficiumának.

Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt, melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni s maga látott a míveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s mérhetetlen ismeretbőséggel birt; költsége is volt rá. Tiz esztendő alatt bele költött ismét húszezer forintot, a nélkül, hogy a gazdaságnak olyan nemét fölfedezte volna, a mit ott sikerrel lehetett volna űzni. A hol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, a hol a nélkül hagyta, ott ki sem kelt; lábas jószágai embertől soha nem hallott bajokban vesztek el; tiz év mulva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.

Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt ezek közől az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s más felé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a természet ébredése, mint más sokkal magasabban eső vidékeken.

Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz átokterhes szél, mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szünt, akkor kitartott három napig és ha három nap véget nem vetett neki, fujt három hétig folyvást.

Ilyenkor azután semmivé lett, a mi növény csak kényes volt virágára, levelére. Nem állta azt ki más vetemény, mint az igénytelen, elárvult zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó, vagy ott rohadt a földben.

Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint ezek az ide törődött, hosszúszőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal, sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket küldték haza gazdáiknak.

Ez volt a kallósfalvi tájék egyik maleficiuma.

Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak az útjokat álló sziklavölgyben s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább utat…

Szegény jó hollandusok.

Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át új telepítvényüket. A föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő és leány is, még az apró kis gyermekek is leltek munkát, s oly vigan, oly jó kedvvel ment mind az.

– Látjátok, ti naplopók! szokta Boros uram mondogatni a hajdani kallósfalviaknak, ha velök találkozott a hollandiak viruló árpaföldei között. Igy dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.

Azok hitetlenül csóválták fejeiket és azt felelték:

– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt, hogy ezek a czifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.

Úgy lőn.

Junius közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép hegyes háztetők czifra ablakainak feszülve, valamennyi ház cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utczákba, a vaskéményeket kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá fölfelé.

A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül koczogtató vendég elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit, megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nött, oly hidegen, hogy szinte hasította az emberek arczát, a legerősebb fák csikorogva adták meg magokat alatta s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott galyak elrepültek a falu tulsó végére, s tíz kútgém közől sok volt, ha megmaradt egy.

A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték, hogy néhány óra mulva majd megszünik az, mint más tisztességes vihar. Ez azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának sodorva apró szivaroknak. Hajh, a mezőkre senki gondolni sem mert. Milyen pusztulás lehet ott most.

Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította nyugalomra az éjszakát; folytatta, a mit megkezdett.

A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el róluk az úr ezt a rémet.

Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszüntek csikorogni, ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömböléssel, a kürtőkben elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült minden.

Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.

A mint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség bámulata fogott el minden szivet; a háztetők, a fák, a kerítések mind, mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az éjszaki dér!

Az egész, egész vidék be volt hintve ezzel a mérges czukorral.

Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mint ha egy csatázó tábor hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide? A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el a földön: nem virágzott semmi.

A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését; sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amsterdámi határban nem volt minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott egy-egy rézrozsda zöldségű szalag: a régi lakosok zabföldei, a mik jó ismerősek voltak már azzal a gonosz látogatóval, s egyedül birtak daczolni vele.

Az ifju tőzsér a repczébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, a kitől vette, az ismét Krénfy bizományosa volt, úgy, hogy az tulajdon repczéjét adta el neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.

Hanem a czékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást igért az ifju gazdának ez első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az szerencse, ha az ember a legelső vételben nem nyer, majd a másodikban annál többet.

A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett eredménynyel, mert gonosz holt földdel volt bajok, mégis tűrhető szüretet lehetett belőlök remélni.

Szent-Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok már szedik fel burgonyáikat.

Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért sietnek úgy?

Egy vén száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt meg szavára.

– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyöl az erdőben, s a hörcsök betakarta lyukát, Szent-Mihály nap után nem jó a földben hagyni semmit.

A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egy pár hétig mindent a földben akar hagyni, mert a czékla most kapja valódi édességét, s a buzér szine most sötétül legjobban.

Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak ő rá figyeljen. Neki is van hatszáz zsákra való krumplija. A míg ő nem kezdi azt szedetni, ne hallgasson a parasztokra.

Három nap mulva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a telepítvényes répái és gyökerei úgy oda fagytak a földbe, hogy azokhoz tavaszig hozzájok sem lehetett nyulni.

Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy kárpótlási perbe fogja idéztetni.

A szegény fiatal ember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki, hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édes apja volna.

Az alispán megsimogatta a megrettent fiu fejét, s azt mondta neki:

– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, a mid megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig tanuld meg, hogy a hol ingyen földdel kinálnak, onnan szaladj!

A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még az nap visszaindult Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi történik tovább?

A mit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató jeges vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három, négy felé csinált magának új medret a legmíveltebb földeken keresztül.

A szép gerendás házak, a tuskó-paloták nagy része összedűlt, odaveszett a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk, elúsztak a vízzel.

A haszonhajtó házi állatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak el; csodára maradt meg közőlök itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a tájat, lég, hegyek, füvek, minden kártékonyak voltak rájok. A jámbor telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.

És jött végre a legszomorúbb tapasztalás.

Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Soha sem mult el a járvány az új lakósokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyik, forró láz és patécs váltogaták egymást, mint különös rossz szellemei e tájnak, melyek állandó lakásul választák magoknak ezt a völgyzacskót, s különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.

Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszünt örülni az ingyen adott földnek; valóban azt a hat lábnyi kis tért saját hazájokban is megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna Istentől kiszabva.

A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a régiek között. Arczaik épen azt a földfakó színt vették fel, a mi azoké, ruháik épen úgy elrongyosodtak, házaik épen úgy meg voltak támogatva karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér ép olyan ritkaság volt asztalukon, mint ezeknél.

Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol igen jól tudták felfogni ez inség nagyságát, s méreg-pénzért, átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra való eleséget, a mulhatlan vetőmagot, a betevő falat kenyeret.

A mint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt az egész colonia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.

Alkonyat elmult már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A kis-amsterdámi utczán egy hat, hét éves parasztlányka megy végig, félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól ismeri.

Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle, hol jársz te itt kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki: «itt voltam a szépapámnál, a száz esztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.»

Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utczán, idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniok. Dolga van ott a kutyának.

Megszólítatlan jut a kis leány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a leányka, a midőn meglátja.

– No, mit akarsz? rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja egy kis leánykát is megijeszteni.

– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.

– Hát mégis él az a te vén szépapád? hát soha sem hal az meg? No hát hol van az a pénz, add ide.

– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem kegyelmednek hoztam.

– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én kezembe adni. Most mindjárt kapom ezt a pipát és úgy verem a fejedhez, hogy…

Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kikapni a szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:

– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.

Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is megtéphetem a hajadat, s azt mondta a leánynak, hogy jőjjön hát vele, majd előszólítja a gazdát.

Egy sikos, bűzös folyosón vezette végig a leánykát, mely körül látszott futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon.

Egy füstös szobaajtón bekoczogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé fölemeltetett belülről, azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig megszokta elébb nézni, hogy ki koczogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.

A kis Marina átadta neki az egy forintot, a mit Krénfy szórakozottan dugott zsebébe.

A leányka mondá, hogy arról irás is kellene. Azt majd ád az ispán.

Boros uram morogva ment a kanczelláriának nevezett füstszoba felé, irni.

Ekkor a kis leány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyujtá azt Krénfy úrnak.

– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a nagyságos úrnak.

– Ki adta azt?

– Bele van irva a neve.

Krénfy úr bement a szobába, mert oda kinn már oly sötét volt, hogy nem lehetett olvasni.

A kis leány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában, az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, húszszor, számtalanszor.

Nem győzte a várakozást tovább, bekoczogtatott az ajtón.

– Mi kell? hangzott belülről oly ilyedt szó, hogy Marina szinte elfutott tőle.

– Nem tetszik semmit izenni vissza?

– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt, mindjárt utánad fog menni, s elviszi az izenetet; ne szólj felőle senkinek.

A leányka iparkodott kifelé.

Krénfy homlokán annyi izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint a legkegyetlenebb őszi dér. Arcza halovány volt és minden vonását eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni. Félelem-e az? gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés? vagy undok sovárgás?

Néha megáll a szoba közepén; néhány perczig tanácskozik magában azzal a négy réz krajczárral zsebében, a mik csörömpölve csengnek ujjai közt, azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, a mit minden negyedik lépésnél maga előtt talál, a világ vége.

Végre elfáradtan, kimerülten leül iróasztala elé, a fedett dolgozó-lámpa csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.

Még egyszer elolvassa azt a rejtélyes levelet, még egyszer végig tanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a tollszárat és még sem találta meg az igazi gondolatot.

Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy dictálja neki, hogy mit irjon.

Végre lehajol a papirra és ir. Ir és ir, és újra kitöröl mindent, a mit irt. Megint újra kezdi, keze reszket s tollvonásai néha olyat rándulnak, hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.

A kis rézördög így látszik helyesleni mindent.

Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélekzik. Azután összehajtja levélalakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Czímet akar irni: nem, az rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ir a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráirja a czímet. A keze úgy remeg, midőn e nevet leirta.

Most összegyűri a levéltöredékeket s a lámpánál meggyujtja azokat. Néhány papirszelet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kivül-belül megnézi: nincs-e rajtok valami irás?

– Boros! kiált s a hang szinte torkán akad. Boros!

Boros uram odakinn kiabál az udvaron s nem hallja, hogy hívják.

Krénfy összetöri a csengetyűt, még sem birja az ispánt maga elé idézni.

Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt az alatt. Észrevette, hogy valami magas ember ott ólálkodik a kapu előtt s hirtelen elészólítva négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert s hirtelen rárohanva, elfogatá.

A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a többség elnyomta.

– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! rivall rá Boros uram, ugyanazzal a bottal hadonázva, a mit a csavargó kezéből facsartak ki ketten-hárman. Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz megölni?

A csavargót annyira ellepte a düh, hogy nem tudott felelni.

– Melyitek volt az, a ki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert jönni a semmiházi. És épen tegnap veszett el egy egész kenyér, a mint a folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?

– Egy fél kenyér; felele a csavargó tompán.

– Ahá! Nem megmondtam. Vegyétek csak ki a táskájából.

A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz, sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, a milyet néhol úri házaknál a lánczos kutyák számára sütnek.

– A ti kenyeretek volt-e ez? kérdé a csavargó szomorúan.

A legények elszégyenlették magokat. Nem, ilyen kenyeret nálunk a kutyák sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába s mondták neki, hogy menjen Isten hirével.

– De többet akár ide se jőjj, rivalt rá az ispán. Tudod?

A csavargó nem szólt, csak merően a szeme közé nézett az embernek.

– Nesze botod is; mondá neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.

A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit felelt vissza:

– Csak tartsd meg magadnak, hogy legyen miről megemlékezned rám.

Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát s rettentő megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli, hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté kiabálta magát utána s személyesen kényszerült őt felkeresni.