A RÉGI HÁZ

REGÉNY

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

1917

4. KIADÁS 12–14. EZER

Minden jogot fenntartunk.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest.

Budapesti Hirlap nyomdája. – 15321.

Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg.

Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát csinált a kezéből. Egy álmos hang felelt és az őrházikók sötét üregében mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.

Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt, felső fele sötétzöld, az alsó rész és a kerekek citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok teste füstölt a hidegben.

Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a kocsiablak és elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé. Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre.

– Az Ulwing-kocsi!… Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt fegyverrel tisztelgett a városi polgárőrség.

– Mehet…

Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan házak ültek a gödrök között; lezárt szemmel ültek és hallgattak a sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban. Kezében rúdra akasztott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.

A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába:

– Dicsértessék az Úr Jézus!… Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren van.

Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén, gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek, zegzúgos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva imádkoznék a templom előtt a sötétben.

A sarokházon vaskampóról egy magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy összezsugorodott a falon, hogy egy gyermeknek a markában is elfért volna. Az Ujvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre.

Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpönyegébe. A naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazodik a kalendárium szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában úgyis otthon a helye.

Két lámpa… És még ez is hiábavaló.

Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban.

Fölemelte a fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe.

Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó.

Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponkint kirándultak hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor…

Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német erdőkben éltek. Favágók voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek. Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt; Pozsonyban telepedett meg és az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már művész volt… Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői ház, valami őket is hívni kezdte ép úgy, mint azokat, akik előttük éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen, árván.

Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott.

Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Atyja munkája volt és az ő egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngén rákoppantott. Mialatt visszasülyesztette zsebébe, az ablakhoz hajolt.

Már tisztán látszott a ház: a meredek, kettős tető, az emeletes, zömök homlokzat, az apró kockára osztott ablakok és a sárga falban a nyomott tölgykapu, melynek félkörívét, mint egy őszbecsavarodó kőszemöldök, hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és fehér volt a házon.

Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba. A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a kapuboltozat alatt.

A szolga leeresztette a kocsihágcsót.

Fenn, a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve, gyertyát tartott kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke hajára. Az arca árnyékban volt.

– Jó estét, János Hubert! – kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. – Hogy vannak a gyerekek? – Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja.

– Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar!

A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból.

– A könyvelő úr sokáig várt…

Ulwing összeráncolta a homlokát:

– Hát mindenki alszik ebben a városban?

– Dehogy alszom, dehogy alszom, – és Füger Ágoston már sebesen jött fölfelé a lépcsőn. Mindég sietett, a lélegzete rövid volt, kopasz kis fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék.

Ulwing Kristóf a vállára ütött.

– Sajnálom, Füger. Nekem addig tart a nap, amíg dolgom van.

János Hubert eléjük jött. Palackzöld kabátot viselt. Mellénye és nanking pantallója szalmasárga volt. Túlzottan magas gallérján kifogástalanul állt a kétszeresen fölcsavart nyakkendő. Tiszteletteljesen lehajolt és megcsókolta az atyja kezét. Hasonlított hozzá, bár alakra kisebb volt, a szeme világosabb, az arca puhább.

Mögöttük egy szoknya surolódott a sötét folyosó négyszögletes kőlapjain.

Ulwing Kristóf hátra sem nézett. – Jó estét, mamzell. Nem vagyok éhes. – Kabátját egy székre dobta és bement a szobájába.

Tini mamzell feszült, hosszú arca, a fülére lapuló fekete hajpárnák közül, csalódottan tekintett az építőmester után: hiába várta vacsorával. Kulcsos kosarát egyik karjáról a másikra lódította és haragosan vitorlázott vissza a folyosó sötétjébe.

Ulwing Kristóf szobája boltíves, alacsony szoba volt. Két barlangos ablakán szétfogott mullfüggöny fehérlett. A kerek asztalon gyertya égett, faggyúból volt, de ezüsttartóban állt. Világa lassan tántorgott körben a zömök karszékek csíkbafénylő vászonhuzatán.

– Üljön le, Füger. Te is, – mondotta Ulwing a fiának, de ő maga azért állva maradt.

– A Palatinus úr rám bízta a kastély restaurálását. Az erdőre is megkötöttem az alkut. – Fölvett egy levelet a sokfiókos íróasztalról. Keze ingadozás nélkül, kíméletlenül markolt meg mindent, amire szüksége volt. Közben rövid, biztos utasításokat adott a könyvelőnek.

Füger sietve irkált sárgafedelű jegyzőkönyvébe. Mindég magánál hordta, még ha misére ment is, kilátszott a zsebéből.

János Hubert kényelmetlenül ült a dudorosan párnázott karosszékben. Tekintete üresen kerengett a szobában. A divány felett Fischer von Erlach és Mansard építőművészeknek az arcképe függött. Finom, régi kis metszetek. Ismerte ezt a két arcot, de nem érdekelték őt. A zöld papirkárpit mintáját kezdte nézni. Apró csíkok. Zöld koszorúk. Mindegyiket megnézte külön. Közben egészen elálmosodott. Többször egymásután kihúzta a nagyfejű gombostűt, mely a butorvédő horgolást a karosszékhez tűzte és pontosan megint visszaszúrta a helyére. Aztán köhögött, pedig ásítani akart volna.

Füger még mindig jegyzett. Csak akkor szólalt meg, mikor az építőmester elhallgatott:

– Münster úr itt járt nálunk. A hitelezői csődbe kergetik…

Ulwing Kristóf tekintete merev lett.

– Hát ezt miért nem mondta előbb?

Füger fölvonta félvállát.

– Hiszen eddig nem jutottam szóhoz…

Az építőmester mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szeme összehúzódott, mintha nagy távolságba nézne.

Münster Márton György, a hatalmas vállalkozó, a diplomás műépítész, tönkre ment. Az utolsó vetélytárs, a nagy ellenség, aki annyiszor állta el az útját, nem számít többé. Ulwing Kristófnak megaláztatások, lihegő kemény küzdelmek jutottak eszébe és az a sok ember, akinek tönkre kellett mennie, hogy eléjük kerülhessen. Legyőzte őket. Most már igazán legelöl van.

Nagy tenyerével elégedetten fordított egyet a szép fehér hatoson, mely ősz hajából csavarodott a halántékán.

Füger figyelmesen nézte őt. A gyertyafény ebben a pillanatban megvilágította a csontos, beretvált arcot, melyet a téli szél vörösre cserzett. A haja és a szemöldöke fehérebbnek, a szeme kékebbnek látszott, mint különben. Kissé ferde álla keményen illeszkedett a kihajló fehér gallérba és sajátságosan makacs kifejezést adott neki.

„Ez az ember nem öregszik“, gondolta a kis könyvvivő és várt, amíg kérdezik.

– Münster úrnak háromszázezer rhénes forintja veszett oda. Ezt már nem bírta.

Ulwing Kristóf bólintott. Közben számolt hidegen, szánalom nélkül.

– Látnom kell a Münster cég könyveit és a mérlegét. – Mialatt beszélt, arra gondolt, hogy most már elég gazdag ahhoz, hogy szíve is legyen. A szív nagy súly, akadályozza az embert a mozgásban. Amíg fölfele ment, félre kellett tennie. Elmult ez is. Felért a tetőre.

– Segíteni fogok Münster Márton Györgyön, – mondotta csendesen, – talpra állítom, de úgy, hogy ezentúl mellettem álljon.

Füger a pápaszeme üvegje alatt sebesen, meghatottan pislogott, mintha szempilláival tapsolna a főnökének.

Ulwing Kristóf ezzel elintézte a dolgot. Lekoppantotta a gyertya kanócát. A fiához fordult:

– Voltál a városházán?

János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka lett volna, mely megrázta a vállát.

– Atyám uram nem fáradt? – Mint végső védelem tódult ez a kérdés a szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja feleletre sem méltatta.

– Beszéltél?

– Igen… János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindég úgy ejtette ki a szavakat, hogy utóbb könnyü legyen őket visszavenni. – Elmondtam, amit rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes…

– Azt hiszed? – Egy pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf szemében, aztán fölényesen mosolygott: – Igaz. A magunk fajtájának tennie kell… Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagyúrral mondatja ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok belőled urat, hogy meg is hallgassanak.

Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett.

– Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik választott polgár megkérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is megfogózhatnak. Egyébre úgysem kell a lámpa.

– Majd lesz ez másként is! – Az építőmester hangja meleg volt a nagy, erős bizástól.

A fiatal Ulwing szintelenül folytatta:

– Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő nélkül, kicsinyben is adunk téglát, a külvárosi népnek. Ez sem tetszett. A magisztrátus urai összesugtak.

– Mit mondtak? – kérdezte Ulwing Kristóf hidegen.

János Hubert a földre nézett.

– Hát azt, hogy a nagy ács mindég a mások nyomoruságából csinál magának aranyat. A nagy ács! Igy hívják atyám uramat maguk között. Pedig tavaly, diszpolgárnak választották…

Ulwing kicsinylően legyintett.

– Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén.

– És lophassanak békén, – mondotta Füger, mialatt kezével furcsa, ivelt mozdulatot tett a zsebe felé.

– Ne bántsa őket, – dörmögte az építőmester, – van ott sok becsületes ember.

A könyvelő előre nyujtotta a nyakát, mintha feszülten hallgatóznék, aztán ünnepélyesen meghajolt és kiment a szobából.

Ulwing Kristóf, mikor egyedül maradt a fiával, hirtelen feléje fordult.

– Mit mondtál még a városházán?

János Hubert csodálkozó, szelid szemét az atyjára emelte:

– Hiszen egyebet nem bízott rám…

– De hát valamit mégis csak kellett mondanod? Valamit, ami magadtól jutott az eszedbe.

Csend lett.

A fiatal Ulwing úgy érezte, hogy egy szörnyű igazságtalanság történik vele. Hiszen az atyja felelős mindenért! Ő csinált belőle embert. És most nincs megelégedve azzal, amit csinált… Egy pillanat alatt, mintegy villanásban, eszébe jutott minden. Gyerekkora, a technikus rajziskola évei; sok félénk vergődés, szótalan keserűség, gyáva megalkuvás. És azok az idők, mikor még akarni akart: az atyja megtiltotta. Mikor szeretni és választani akart: az atyja mást választott. Egy szegény varróleány nem kellett Ulwing építőmesternek. A Jörg Ulrich leánya kellett neki. Az jó volt. Az gazdag volt. Rövid ideig tartott. Jörg Krisztina meghalt. De még ekkor sem gondolhatott új asszonyra, új életre. „A gyerekek“, mondotta az atyja és ő belenyugodott, mert Ulwing Kristóf volt az erősebb és hangosabban tudta mondani, hogy neki van igaza.

Szokatlan dac szállt a fejébe. Egy pillanatra vádolón egyenesedett ki. Az álla kissé elferdült. Az öreg ember önmagát látta meg benne. Feszülten nézte őt, mintha a tekintetével akarná tartóztatni fia szemében azt a makacs erőt, melyről nem tudta, miért nem volt ott mindég és miért volt ott most.

De János Hubert tekintetében lassan megint kialudt minden. Ulwing Kristóf lehorgasztotta a fejét.

– Eredj! – mondotta kíméletlenül, – most már igazán fáradt vagyok. – És ebben a percben olyan volt, mint egy fáradt, öreg favágó. A szeme félig lecsukódott, nagy, csontos keze súlyosan csüngött ki a kabátja ujjából.

Kinn a folyosón egy ajtó zárult, halk, szaggatott nyikorgással. Ulwing építőmester jobb szerette volna, ha becsapják. De az ő fia ilyen óvatosan tett be minden ajtót. Az ő fia, aki más volt, mint ahogy szerette volna. Hogy miért, arra nem tudott felelni. „Mi lesz, ha majd nem állok mellette?“ Összerezzent. Olyan elhasználatlan volt benne az élet, hogy a halál fogalma mindég idegenül és ellenségesen hatott reá. „Mi lesz?“ Már elhalkult a kérdés, már nem gondolt vele. A szomszéd szoba irányába nézett… Az unokái! Ők majd folytatják, amit a nagy ács elkezdett. Ők erős emberek lesznek. Kinyitotta az ajtót. Átment az ebédlőn. Kenyér- és almaszag érzett a sötétben. Aztán még egy szoba, azon túl voltak a gyerekek.

A levegő langyos volt. A háromfiókos szekrényen mécses égett. Tini leányasszony ültében elaludt mellette, kopott imádságos könyvével a térdén. Éjjeli fejkötőjének az árnyéka, mint egy sötét meszelő szállt és emelkedett a falon. A fehér cserépkályha barlangos üregében, kék kancsóban, víz melegedett. A rácsos ágyacskák felől apró gyereklélegzés hallatszott.

Ulwing óvatosan hajolt az egyik ágy fölé. Ott aludt a fiú. Kicsiny teste összehúzódott a takaró alatt, mintha álmában valami elől bujnék, ami az éjszakával jött és körülállta az ágyát.

Az öreg ember lehajolt, megcsókolta a homlokát. A fiú felnyögött, egy pillanatig rémülten meredt a levegőbe, aztán remegve bujt a párnájába.

Tini mamzell fölébredt, de nem mert megmozdulni. Az építőmester úr oly alázatosan állt a gyerek előtt, hogy fizetett személynek nem illett ilyesmit látnia. Elfordította a fejét és így hallgatta a gazdája hangját.

– Hiszen nem akartam. No, ne félj, kis Kristóf. Én vagyok.

A gyermek már aludt.

Ulwing építőmester a másik ágyhoz lépett. Megcsókolta Annát is. A kis leány nem ijedt föl. Szőke haja, mint a szétszóródott ezüst, megmozdult feje körül a párnán. Apró karját a nagyatyja nyaka köré fonta és visszaadta a csókját.

Mikor Ulwing Kristóf lábujjhegyen kiment a szobából, Tini leányasszony utána nézett. Arra gondolt, hogy mégis csak jó emberek ezek az Ulwingok.

Az ablakon át vakító, fehér világosság jött be a szobába. Odakinn tél lett egy éjszaka alatt és a két gyerek összedugta a fejét. Tavaly óta elfelejtették, hogy milyen a tél.

Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér partok között. És fehér volt szemközt a várhegy is. A bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok csúcsa, minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett: letört a hóban.

A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A helyőrségi templom a kis Kristófé. Régen megosztoztak rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és, mert Kristóf toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának.

– De az is az enyém, – mondotta a fiú telhetetlenül, – különben megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt játszottunk, lenyírtad a kendőjéről a rojtot.

– Én pedig megmondom, hogy beleköptél az irnok poharába. Nem, nem adom! – Anna olyan erősen megrázta fejét, hogy szőke haja össze-vissza keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért sem adta volna oda. Azon kapaszkodott föl az út a várba, Sebastián bácsihoz. És ő sokszor átnézett hozzá a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt, két kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyúgyertyát tett az ablakdeszkára: hadd lássa Sebastián bácsi, hogy gondol reá.

Ulwing Sebestyén ilyenkor a túl oldalról felelt. Meggyújtott egy kis szalmát a vár bástyafalán és a sűrű sötétségen át a két lángocska jó éjszakát kívánt egymásnak a Duna fölött.

– A Jezsuita-lépcső az enyém, – mondotta Anna elszántan és átment a szomszéd szobába.

A kis fiú duzzogott egy ideig, aztán lábujjhegyen utána indult. Az ajtóban nyugtalanul pillantott körül. Félt ettől a szobától, pedig barátságosabb volt a többinél és Anna nap-szobának hívta. A sárgacsíkos papirkárpit sugarasnak tetszett és a cseresznyefa-bútorok még borús időben is úgy néztek ki, mintha a nap sütött volna fölöttük. A székek lába hegyesen állt a súrolt deszkapadlón, a támlányuk olyan volt, mint egy lant. Ez a szoba a mamáé volt. Nem lakott benne, mert az égbe ment és eddig még nem jött haza, de azért minden úgy maradt, mint azelőtt. Képe a sokvirágos divány fölött függött, varróasztala is ott állt az ablakmélyedésben. A zongora is az övé volt és a gyerekeknek megtiltották, hogy hozzá nyúljanak. Pedig Kristóf egészen bizonyosan tudta, hogy ott benn élnek a zongoraegerek és éjjel, mikor mindenki alszik, ezüstcipővel szaladgálnak és a levegő cseng a futásuktól.

– Menjünk innen, – mondotta szepegve, – de eredj előre te…

A nagypapa szobájában nem volt senki. Csak a kályha felől hallatszott finom ropogás. Csak az oszlopos alabástromóra ketyegett az íróasztalon.

A kis Kristóf egyszerre bátrabb lett. Odaszaladt a kályhához. A kályha ezüstszürke zömök cseréposzlop volt. Tetején urna állt, melyből fehér porcellán-lángok csaptak ki: mozdulatlan, fehér porcellán-lángok. És ez szép volt és megfoghatatlan és Kristóf szerette nézni.

A sárgaréz ajtóra mutatott. Szelelőjén át látni lehetett, hogy mi történik a kályhában.

– Most táncolnak a kályhatündérek odabenn…

Anna hiába lesett be a szelelő nyíláson, ő nem látta a tündéreket. A kályhában közönséges lángok billegtek a parázs fölött. A füst lassan csavarodott bele a kéménylyukba.

– Ugy-e szépek? Vörös ruhájuk van és dúdolnak, – mondotta a fiú.

A kis leány únottan elfordult.

– Én csak az óra ketyegését hallom. – Egyszerre lábujjhegyen állt. Mosolygott. Ilyenkor szemének és szájának a szeglete kissé fölhúzódott. Ő is akart valami furcsát kitalálni:

– Tik-tak… Egy kis törpe jár sántikálva a szobában. Hallod? Tik-tak…

Kristóf szeme kitágult a boldogságtól.

– Hallom… És ugy-e a törpe sohasem áll meg?

– Nem áll meg, – mondotta Anna meggyőzően, pedig éppen nem volt bizonyos abban, amit mond, – sohasem áll meg, de a nagyoknak nem szabad erről beszélned.

Kristóf áhitatosan ismételte:

– A nagyoknak nem szabad tudniok semmit… És ugy-e, ez igazán igaz? Ugy-e, a nagypapa is mondta?

Annának eszébe jutott, hogy a nagypapa soha se mesélt törpékről és tündérekről…

– Igen, a nagypapa mondta, – erősítette most már maga a fiú.

Anna fejében összezavarodott az egész. És ettől a pillanattól kezdve megdönthetetlenül hitték mind a ketten, hogy a nagypapa mondta és hogy csakugyan a törpe az, aki a szobában jár, sántikálva, apró lépéssel, szüntelen. Tik-tak…

– Hallod?

A zárt folyosó világos, nyugodt csendjében visszhangzott az óra ketyegése. Lehallatszott még a lépcsőházba is, mely barlangosan sülyedt a folyosóból a kapualjig.

Egyszerre eltünt a törpe a gyerekek fejéből.

Az udvar fehér volt és a háztető olyan, mint egy havas domboldal. A vízöntő bádogsárkánynál fordult a ház, belső szárnya földszintesen nyúlt a mély udvarba. Ottan lakott Füger Ágoston úr a feleségével és Ottó fiával.

Füger Ágostonné, Henrietta asszonyság mindég az ablakban ült és varrt. Most is látszott nagy fejkötője, mint egy fehér macska az ablakdeszkán. Szerencsére nem nézett ki. Az udvarkert egészen a gyerekeké volt. A félkarú húzós kút is az övék volt, az almafa törzse körül a kerek pad is. Az ő birodalmuk… Télen kicsinynek tetszett a kert, de nyáron, mikor lombjuk volt a fáknak és az orgonabokrok eltakarták a titkos helyeket, óriási lett. Magas falán át egy ajtó vezetett a világ végére; egy rácsos ajtó, melyet csak a nagyoknak volt szabad kinyitniok.

Anna és Kristóf olykor órákhosszant leselkedett át sóvárogva a rácsok között. A szertár teteje látszott, a kátrányforraló és sok mindenféle fadarab: gerendák, pallók, cölöpök. Az ember lecsúszhatott volna róluk, ha odaengedik.

Ezt a gyönyörű rendetlen helyet, hol bőrkötényes, nagy goromba emberek dolgoztak a fával, ácspiacnak hívták az öregek. De ez nem tetszett a gyerekeknek. Ők akkor szerették igazán a világ végét, mikor nyárban, vasárnaponkint csendes volt minden és a sok napsütötte gerendának a szaga beáradt az udvarba, még a házba is. Ilyenkor el lehetett hinni azt a titkot, melyet Kristóf tudott. Nem ácspiac az. A nagyoknak semmi közük hozzá. Hiszen látnivaló, hogy az óriásgyerekek borították oda az építőfa-játékukat.

– És mikor én alszom, akkor játszanak vele, – suttogta a fiú.

– Ezt most nem lehet elhinni, – felelte Anna komolyan, – most minden világosan látszik odaát…

Kristóf leverten ballagott mögötte a hóban. Csak a kapualjában álltak meg egy ajtó előtt, melyen fölírásos tábla lógott: „Canzelei“… Ez a szó olyan volt, mint egy trüsszentés. Csiklandozta a gyerekek száját. Nevetni kellett tőle.

Anna és Kristóf egymásnak dült.

– Canzelei… Canzelei…

Kinyilt az ajtó. Az irnok állt a küszöbön. Éhes arcú, vézna emberke volt, hosszú lüszterkabátot viselt; a térde összeverődött, mikor járt. Anna tudott róla valamit. A nagyapa mondta, mikor haragudott: Feuerlein úr ostoba volt! Az egyetlen a nagyok között, akiről bizonyosan lehetett tudni ilyesmit.

A gyerekek egymásra néztek, kicsiny arcuk kidagadt a belső kacagástól; aztán, mint a gyíkok, besurrantak az iroda nyitott ajtaján.

– Ő ostoba, pedig nagy, – súgta Anna a fiú fülébe.

– Én pedig beleköptem a poharába! – Most már szabadon, diadalmasan nevettek össze.

Egyszerre abbamaradt a nevetés.

Gemming úr, a rajzoló, lecsapta háromszögű vonalzóját és morogni kezdett. Füger Ágoston följebb rántotta jobb karján a ruhavédő vászonujjat, melyet hivatalos órák alatt viselt.

– Ne dohogjon, Gemming. Hiszen valamikor ő is cégfőnök lesz… Ugy-e, kis Kristóf? És mindég ott benn fogsz ülni az íróasztalnál?

Kristóf ijedten nézett az ajtó felé, mely a nagyatyja irodájába vitt. Ott benn? Mindég? Csendesen, okosan? Még akkor is, ha játszani szeretne a cinkkatonákkal?… Borzadva nyargalt végig a szobán. Nem, inkább soha sem jön többé ide. Csúnya, tintaszagú hely.

Az ajtó, melytől menekült, fölnyílt. Ulwing építőmester egy idegen urat kísért át a szobán.

A kis könyvelő hirtelen írni kezdett. Gemming belemártotta a ceruzát a tintatartóba. A szomszéd szobában lázasan sercegtek a tollak és a két gyerek a falhoz lapult. Az idegen úr megállt. Anna tisztán látta az arcát, kövér és sápadt volt. Nagy, kettős álla alatt egészen lekonyult a vitorlaszerű gallér.

– Köszönöm, – mondotta az idegen úr és mintha szégyenelte volna magát valamiért, a földre nézett. Hájas, fehér kezét Ulwing Kristóf felé nyújtotta. A keze remegett. A szája is remegett.

– Nincs mit, Münster úr. Csak üzlet…

Ezt az építőmester már kinn a kapualjában mondta, de azért az irodában is meghallották.

Gemming rázni kezdte a tintába mártott ceruza hegyét. Füger sebesen pislogott. Mind a ketten olyasfélét éreztek, hogy ezentúl Münster Márton György már nem nagyobb úr náluknál. Ulwing-alkalmazott ő is…

Mikor az építőmester visszajött, ferde álla elégedetten illeszkedett a széthajló gallér nyílásába. Egyszerre meglátta a két gyereket.

– Hát ti mit kerestek itt? – Le szeretett volna ülni melléjük a halomba rakott irodakönyvekre. Csak egy percre, csak míg a kezük végigsimítja az arcát. Kivette a zsebéből az ütőórát.

– Nem lehet.

Még sok emberrel kellett végeznie. Vállalkozók, fakereskedők, pallérok, fuvarosgazdák… mind ott várakoztak a farács előtt, az udvarra nyíló nagy szobában. És János Hubert már kétszer kidugta fejét az ajtón, mintha hívni akarná. Odébb ment. De a küszöbről mégis visszanézett.

– Délután Sebastián bácsihoz megyünk. Elbúcsúzunk tőle télire, mielőtt fölszedik a hajóhídat.

A két gyerek arca széles lett az örömtől.

– Ugy-e, kocsin megyünk? – kérdezte a fiú.

– Gyalog, – felelte Ulwing szárazon, – a lovak fát fuvaroznak! – és ezzel hirtelen becsapta maga mögött az ajtót.

– Gyalog… – ismételte Kristóf csalódottan, – óh, ez nem szép. És én nem is megyek. És fáj is a lábam.

Sántítani kezdett. Vállával a falat súrolta és szórakozottan jajgatott. Anna pedig tudta, hogy hazudik.

Az öreg ember és a kicsi leány lassan lépegetett lefelé a folyó partján. A ház kockás ablakai sokáig néztek utánuk és a kapu mellől a két oszlopember is.

Friss, havas szél fújt a fehér hegyek felől. A Dunán vizimalmok úsztak. A várhegy tövében egymás elé fogott lovak egy hajót vontattak és az árban apró, sötét sajkák eveztek mindenütt, mintha a tél előtt Pest és Buda búcsúzni indult volna egymáshoz a folyó fölött.

A parton hajóácsok dolgoztak. Mikor Ulwing Kristófot észrevették, félbehagyták a munkát és tiszteletteljesen köszöntek. Egy úr jött szemközt; az is köszönt. A Játékszin-piac előtt urak és asszonyságok sétáltak. Mindenki köszönt Ulwing építőmesternek.

Anna büszke volt. Egészen belepirult az arca.

– Ugye, mindenki köszön nekünk?… Ugy-e, sokan laknak itt?

– Sokan, – mondotta a nagyatyja és másra gondolt.

– Hányan?

– Nem lehet tudni, a nemesek nem engedik megszámlálni magukat.

– És gyerekek is sokan vannak itt?

Az építőmester nem felelt.

– De ugy-e, a nagypapa sohase volt gyerek?

– Voltam, csakhogy nem itt.

– Hát a nagypapa nem volt mindig a mi házunkban? – kérdezte Anna fáradhatatlanul.

Ulwing mosolygott.

– Messziről jöttünk mi ide Sebastián bácsival. Postakocsin, amíg a pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak, mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk…

Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett messzire: Pestvár!… Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy vén kapu alatt jött be ide.

– Reggel volt és harangoztak, – mondotta elgondolkozva.

Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban háromszögletű kalappal, fehérparókás polgárok jártak. Láncos szekerek. Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize jobban csillogott, partja hajós népséggel volt tele.

Sebastián testvér lement a vízhez. Ő maga megállt és nézte a cifrás szép hajót, melyre két pallón zsákokat hordtak le emberek. Egyiken mentek, másikon jöttek. A disponens a parton állt és egy darab fára rovást vágott minden zsák után. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az izzadságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy, mint apáik, sok száz esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember“, és Ulwing Kristófra nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tűszúrás, valami belevillant a szemébe: egy szekerce csillogott a napban. Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze vályuba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész szállítmányt.“

Lenn a parton Sebastián testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda felé mutatott. Hívta a bátyját integetett neki.

„Itt maradok!“ kiáltotta ő erősen és fölkapta a szekercét a homokból.

A disponens figyelmesen nézett rá, aztán beleegyezően bólintott. Néhány perc mulva már sebesen csúsztak a zsákok a favályuban és a hajó, mint egy falánk viziállat, beszívta őket a gyomrába.

A sajka és Sebastián testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás, vitték az életét a tulsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap már a hajóbérlő irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább. Előre. Fölfelé. És a város nőtt vele, mintha a sorsuk egy lett volna.

Anna hiába kérdezett ezer apró kérdést, a nagyatyja nem felelt. Messze járt önmaga mögött.

A hajóhídra értek. Itt is köszöntek az emberek. A vámszedő nem kért pénzt. A hídfőnél tisztelgett a katona-őrszem.

– Miért? – Ezt Anna, valahányszor kicsiny életében átment a hídon, mindég megkérdezte.

– Ismernek, – felelte az építőmester egyszerűen. Minek azt tudniok a gyerekeknek, hogy az övé a híd, ő bérli az útjogot a folyón át; az övé az a sok úszó tutaj is a Dunán és a partnak a földje ott messze fenn.

A híd egyenletesen remegett. A víz rázta a sajkákat. Tajtékzott, locsogott, mint ha nagy, szomjas állatok nyelve verdeste volna a sok, leláncolt kis hajó testét. A korlát mellett lámpák álltak. Középütt színes folt a folyó fölött: a híd védőszentje, Nepomuki Szent János szobra. Alatta kalaplevéve jöttek-mentek az emberek.

Anna a Szentre mutatott:

– Neki is köszönnek, még többen, mint a nagypapának, – és egy kicsit írigy volt.

Mire fölértek a várba, a kis leány panaszkodni kezdett:

– Éhes vagyok…

Az építőmester nagy léptei alatt sebesebben kopogott a keskeny járó havas kövezete.

Körülöttük mállott házak. Sárgák, szürkék, zöldek. Az apró boltok fölött kacskaringósra kovácsolt vaskarokon aranyozott perecek, óriási kulcsok, csizmák és patkók lógtak be a szűk utcákba.

Sebastián bácsi boltja fölött egy nagy óra függött. Anna messziről megismerte számlapján a mozdulatlan arany mutatókat. A Boldogasszony-templomtornyának az árnyéka ép odáig ért. Mint egy fekete kopja, bemutatott az utcába. A ház maga talán vénebb volt a többinél. Emelete kijebb állt, mint a földszintje és szúette könyökfák támasztották a járda fölé. A mezitelen falon, épen a nagy cégéróránál, furfangosan csavaró fölírás látszott.

A boltban sokan voltak. Szomszédok, várbeli polgárok, akik ide jártak melegedni minden délután. Sebastián bácsi a kis órásasztal előtt ült. Hallgatott. Homlokából símán hátrafésült hófehér haja violaszínű frakkjának széles hajtókájára ért. Az alakja szikár és görnyedt volt. Régi divat szerint térdnadrágot viselt. Otromba cipőjén kissé rozsdás volt a csatt, fölötte vastag, fehér harisnya ráncolódott. Mikor Annát meglátta, nevetni kezdett. Két karjába kapta és fölemelte magasra.

– Hát a kis Kristóf?

– A lába fáj, – felelte az építőmester, mialatt a többieknek köszönt.

Anna jelentősen húzta össze az orrát. Sebastián bácsit a gyerekek nem számították egészen a nagyok közé. Ő sok mindent megértett, amihez a nagypapa nem tudott. Összebólintottak titkosan, egyetértően. Anna ingatni kezdte két kis lábát a levegőben és mézeskalácsot kért. Aztán körüljárta a boltot.

A bolt mélyében, egy félköríves ablak nézett ki az udvarba. Az ablak előtt füles bőrkarosszék állt és egy hosszú, kecskelábú asztal. Az asztalon temérdek régi holmi. A polcok is tele voltak lommal. A füstös falakon órák függtek.

A kecskelábú asztalnál egy asszonyság kalapácsolt ezüst-billikomot akart eladni. Mikor Ulwing Kristófot meglátta, mélyen bókolt.

– Engedelmével, Csik Amália vagyok, a Halász-bástyáról. – Borító kosár formájú kalapot viselt. Szinehagyott és avult volt rajta minden. Anna érezte, hogy mikor mozdul, öreg szaga van a ruhájának.

De a boltban senki sem csodálkozott ezen. A többiek is másként voltak öltözve, mint ő meg a nagyatyja.

– Már ez a kicsiny gyermek is a módi szerint megyen, – mondotta az asszonyság rosszalóan. – Persze, Pesten minden másként van, mint Budán. Nyugtalankodás, fényűzés… Mi, itt a várban, hál’ Istennek megmaradunk a régiben. Ugy-e tisztelendő úr?

A várkapellánus sárga, madárszemű fejével többször egymásután bólintott.

– Azt hallom, – mondotta az asszonyság, – most már módi-journalt is nyomtatnak Pesten.

– Még pedig ugyanolyan betűkkel, mint az imádságos könyveket, – dörmögte a várkapellánus.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

– Pedig a módi-journaloknak az ördög a szerkesztőjük.

– Mindenféle journalnak, – mondotta a kályha mellől a Helytartótanács hites cenzora.

Ulwing Kristóf gúnyosan fölhúzta az egyik szemöldökét.

– És ezt a cenzor úr mondja?

– Én, – felelte a másik, olyan hangon, mintha ezzel a szóval egy tekintélyes súlyt dobott volna a levegőbe.

– Pesten a literátus embereknek más a véleményük, – dörmögte az építőmester.

– Kérem, ne méltóztassék rájuk hivatkozni. Mint cenzor, én is a literaturához tartozom…

Az építőmester minden pillanattal türelmetlenebb lett. A cenzor a várkapellánushoz hajolt.

– Az írott szónak nem az egyén ideálját, hanem az állam és az egyház céljait kell szolgálnia.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. Egy kis friss levegőt szeretett volna bebocsátani. Egyszerre ingerülten fordult vissza.

– Hát akkor az uraknak csak az jó, ami középszerű?

– Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve csak a középszerűség hasznos. Ami fölötte és alatta van, az kényelmetlen rendetlenséget okoz.

Ulwing Kristóf maga sem tudta hogyan, hirtelen a Jörg Ulrich könyvkereskedésére gondolt, odaát Pesten. Eszébe jutottak a fiatal írók, akik odajártak; a terveik, a kézirataik, melyek mind megakadtak a cenzorok szürőin. Sok erős reménység és új álom és ébredő gondolat, ami fiatalabb volt, mint ő, amit nem értett egészen, de mégis szeretett épen úgy, mint az unokáit.

Dühösen fordított hátat a cenzornak és bement a szoba mélyébe, mert érezte, hogy goromba lesz, ha beszél.

A várkapellánus leverten mondotta:

– Ezek a pestiek mind ilyen rebellisek…

Ulwing Sebestyén jóindulatúan mosolygott, Anna pedig integetett neki, hogy küldje már el a sok unalmas embert.

Az asszonyság egyszerre elkiáltotta magát:

– Ott jön a helytartósági tanácsosné! Az ezüstlakodalmi kalapja van a fején.

Mind az ajtóhoz sereglettek. A bolt egy pillanatra egészen elsötétedett, mikor a kövér tanácsosné elhaladt mellette. A kapellánus és a többiek fogták a kalapjukat és mentek utána, hadd higyjék az ablakokban, hogy vele sétálnak.

Csődület lett Budán: legalább hat ember ment lefelé a Tárnok-utcán. A nagykalapos asszonyságnak is sürgős lett a dolga. Hirtelen megkötötte az alkut a billikomra, bókolt, sietett a többi után.

Ulwing Kristóf előbbre került.

– Milyen hivatalnoklevegő van itt Budán. Jobb szeretem azokat a barátaidat, akik boltzárás után jönnek: a sánta fametszőt, meg az öreg optikust. Azok, ha nem is viszik előbbre a világot, legalább nem akarják hátratólni.

Ulwing Sebestyén nevetett:

– Jó emberek ezek is, csak mások, mint ti odaát. Mi ráérünk, ti siettek. Nektek mindig az kell, ami újmódi. A kapellánusnak mondta valaki, aki ujságot olvas, hogy a fiad beszélt a városházán. Már meg sorfákat, lámpákat, meg téglaházakat akartok. Hová jutunk…

Az építőmester mélyen és nyugodtan nézett az öccse szemébe.

– Sebastián testvér, át kell alakulni, különben legyőz az idő.

Az órás zavarba jött.

– De mikor olyan jó a régi, a megszokott…

Ulwing Kristóf a billikomra mutatott.

– Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. Emlékszel, az atyánk is csinált ilyeneket? Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer. Én is megvenném.

Sebestyén szinte ijedten nézett a bátyjára.

– Vagy ezt sem adod el? – Az építőmester megint türelmetlen lett. – Azért vásárolsz, hogy üzletet csinálj és mikor rá kerül a sor…

Az órás kezébe vette a billikomot. Szépen, melegen tartotta, mint egy élő madarat. Aztán megrázta a fejét.

– Nem lehet. Még nem. Majd később eladom.

– Dehát miért később?

– Mert egy kicsikét még szeretném nézegetni, – mondotta halkan Sebestyén, mintha szégyenelné magát.

– Igy aztán szegény is marad az ember. Mindent megtartani, ami öreg, mindent elkerülni, ami fiatal. Tudod-e, Sebastián, te egészen olyan vagy, mint Buda…

– Te pedig olyan vagy, mint Pest, – felelte Ulwing Sebestyén szerényen.

Csendesen mosolyogtak egymásra.

Anna ezalatt a szerszámos asztalkán babrált és egyenként belecsúsztatta az olajos üvegbe a kis órakerekeket és rúgókat.

Sebastián bácsi nem merte a kedvét rontani, de azért nyugtalanul követte minden mozdulatát. Mikor a gyerek észrevette, hogy figyelik, hátrakapta a kezét. Ártatlanul nézett a levegőbe.

– Unom magam, – mondotta szomorúan, – nagyon únom magam. Mesélj valamit.

– Ma nem tudok, – felelte Sebastián bácsi.

– Te mindig tudsz, hiszen annyi sokat olvassz… És közben óvatosan kihúzott Sebastián bácsi frakkjának zsebéből egy kopott, zöld könyvecskét.

„Democritos vagy: Egy nevető philosophus hátrahagyott iratai.“ Ez volt Ulwing Sebestyén legkedvesebb könyve.

– Itt van! – kiáltotta Anna és győzelmesen lobogtatta a zsákmányt. – Hát csak mesélj.

Az órás megrázta a fejét. Még mindég arra gondolt, hogy ő meg az építőmester sohasem tudnák megérteni egymást. Büszke volt a bátyjára. Érezte benne az akaratot és az erőt, de más egyebet aztán nem is tudott róla. Örült-e, szenvedett-e életében? Szeretett-e valaha, vagy nem szeretett senkit?… Ulwing Sebestyén Borbála asszonyra gondolt, a bátyja elhalt feleségére, akit ő előle vitt oltárhoz Kristóf testvér, mert nem értette meg, hogy ő már régen, csendesen szerette. Homlokán fölhúzódott a sok barázda… Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról semmit.

Anna megfogta a kezét és lassan hintázta.

– Mesélj, mesélj…

Benn, a félköríves udvarablak előtt az építőmester egy régi könyvet lapozott.

Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát. Közben a bátyja arcára nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett.

– Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcában álarcosbolt nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején dalolva jártak az emberek a várutcákban; vének, fiatalok, cifra maskarában, kicsiny vaslámpákkal, mint egy bolond processzió.

Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden álarcosboltot belakatoltak… Mindet belakatolták, csak a Fortuna-utcában maradt nyitva egy még hamvazó szerda után is. Egész éven át…

Egyenkint, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén.

A vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Hát ezek aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelidet vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető álarcot vásároltak… Úgy volt. Bizonyosan úgy volt, – dünnyögte Sebastián bácsi, – és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak…

Megint a bátyja arcára nézett és egészen halkan folytatta:

– Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk. Senki sem tudja többé. Senki sem…

Sebastián bácsi nem mesélt tovább és a nagy csendben hangos lett az órák ketyegése.

– Ez nem volt szép, – mondotta Anna, – mesélj valamit rossz gyermekekről és tündérekről. Az szebb…

Az órás talán nem is fogta fel a kis leány hangját. Úgy ült ott alacsony székén, mintha valakinek a léptét hallgatná, valakiét, aki elment. A meséje után hallgatózott és a bátyjára gondolt és Borbála asszonyra és önmagára…

Az építőmester becsukta a könyvet. Felállt.

– Menjünk. Későn van.

És a két Ulwing elbúcsúzott egymástól télire.

A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán ott hagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A sötétben csak nagy, lucskos tömegének a hidege érzett.

A hó megint hullani kezdett. A parti házak ablakában elvétve világ gyúlt. A Dunán tülkölés hallatszott.

A hídon Anna egyszerre meglátta az édes atyját. A fiatal Ulwing egy leánnyal jött a lámpák alatt. Egészen közel hajoltak egymáshoz. Mikor az építőmestert a gyerekkel észrevették, sebesen szétváltak és a leány futva ment át a híd tulsó oldalára.

Ulwing Kristóf rákiáltott a fiára.

János Hubert a korlátnak dülve várta be őket: ő mindig támaszkodott valamihez. Mikor melléje értek, megfogta a kis leány szabad kezét, mintha önmaga és az atyja közé akarta volna őt állítani.

Anna félni kezdett. Úgy érezte, hogy a csendben történik valami a feje fölött. Összehúzta a vállát. A két ember sokáig nem szólt egymáshoz. Mentek egyenlőtlen, szinte ellenséges léptekkel és vitték maguk között a szepegő gyereket.

Ulwing Kristóf törte meg a csendet. Ingerülten kiáltott föl:

– Megigérted, hogy nem mégy hozzája, amíg élek! Még a szavadban se bízhatom.

– De atyám uram, a gyerek is itt van.

– Úgy sem érti, – mondotta az építőmester nyersen.

Anna egészen tisztán értette a szavakat, de nem érdekelte az, amit hallott. Más foglalta el. Világosan érezte, hogy két oldalt két ellentétes kéz szorítja a kezét és hogy valaminő közösség támadt az édes atyja meg közötte. Mind a ketten féltek valakitől, aki erősebb volt náluk.

– Atyám uramék elé indúltam, – dörmögte János Hubert, – véletlenül találkoztam vele itt a hídon.

Ulwing Kristóf hirtelen megállt.

– Igazat beszélsz?

– Soha sem hazudtam. – A fiatal Ulwing hangja becsületes és szomorú volt. Úgy hangzott, mintha tartana rá, amit mond, mert nagy árat fizetett érte.

Az építőmester haragosan rántotta elő burnótszelencéjét. Erősen ráütött és kinyitotta.

A szelencében régi időtől fogva élt egy furcsa öreg dal. Az ütésre felébredt: a szelence muzsikálni kezdett.

– Sapperlott! – kiáltotta Ulwing Kristóf és még egyszer ráütött, hogy elnémítsa, de a szelence tovább muzsikált.

A két férfi, mintha valaki nevetségesen megindító érveléssel vágott volna a szavukba, hirtelen elhallgatott. Az építőmester visszasülyesztette zsebébe a szelencét. Anna pedig közel hajtotta a fejét nagyatyja köpenyegéhez. Ott benn a zsebben úgy hangzott, mintha a kis Kristóf cinkkatonáinak zenekara játszott volna szépen, finoman, messze, messze.

Félig lehúnyta a szemét.

Flórián egy kézilámpással várt a pesti hídfőnél. Az utcák sötétjében sok kis lámpa mozgott a csendes havazáson át.

Anna most már egészen rátámasztotta fáradt fejecskéjét nagyatyja zsebére.

– Még… – mondogatta halkan és úgy szívta magába a burnótszelencéből kiáradó zenét, mint a Tini mamzell imádságos könyvéből a lavendulaillatot.

Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben egy vasláncos állóhíd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor sem szedték föl, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Országúton sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban és az Ulwing-ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak: téglaházak mindenütt.

Minden más lett, csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb mindenkinél. A városházán féltek tőle, a vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az arannyá válik.

Odabenn, a ház nyugodt, biztos jólétében, egyhanguan ketyegett tovább az oszlopos óra, de a gyerekek nem hitték többé, hogy a törpe az, aki sántikálva jár a szobákban. Kristóf már azt is tudta régen, hogy nincsenek tündérek. A nagyatyja mondta meg neki. Rákiáltott és erősen megrázta a vállát.

– Hallod-e, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.

A kis Kristóf sokszor visszagondolt arra a percre, melyben nagyatyja megölte az ő tündéreit. Egy félelmes, felsőbb lényt látott benne. Sírni szeretett volna és eltöprengett, hogy hát akkor mi van a sötétségben, a kút vízében, a lángok között, ha nincsenek tündérek? Mi van? És mialatt szorongva nézett körül, tekintetében volt valami a vízbefulók kapkodó kézmozdulatából.

Aztán beletörődött ebbe is és ácspiacnak hívta a világ végét épp úgy, mint a nagyok. Világos szeme, a ritkán mozduló pillák alatt, közömbösen nézett ilyenkor a levegőbe. Csak a hangjában volt valaminő fáradt kiábrándultság, ha az öregeket utánozta és az ő nyelvükön beszélt régi, kedves dolgairól.

Elmúltak az évek és a bűvös barlangból, az udvar fala alatt, gödör lett; a félelmes vaskapuból padlásajtó, a kályhatündérekből közönséges lángok. A zongoraegereknek is végük volt. Ha olykor éjjel elpattant egy-egy húr a zongorában, Kristóf tágranyitotta a szemét és soká nézte a sötétséget, mely számára üressé lett.

– Anna, alszol?

– Igen, már régen…

– Olyan furcsát álmodtam… egy leányról. A karját emelgette és hátrahajlott.

– Aludj…

Kristóf szeme előtt megfoghatatlanul benépesült a sötétség, melyet üresen hagytak a törpék és tündérek, mióta nem hitt bennük. Meglátta a leányt, akiről álmodott, az arcát is, a testét is. Magas és karcsú volt, a melle megfeszült, két karját emelve tartotta és a haját, mint egy fekete sörényt csavarta össze a feje felett. Ép úgy, mint Hosszú Gábor testvérnénje a tükör előtt, mikor múlt vasárnap belesett hozzá a kulcslyukon.

– Anna…

A fiú nyitott szájjal hallgatódzott. Minden csendes volt a házban. Hirtelen fejére húzta a takarót. Mesélni kezdett magának. Azt mesélte, hogy király, aranykoronát visel és egy magas, fehér várban lakik, fenn a hegyen. A várban soha sincs sötétség, faggyúgyertyák égnek egész éjjel. Az ágyát rabszolgák őrzik, ők végzik helyette a leckéket is és egy sötétszemű hercegnőt hoznak neki. A hercegnőn láncok csörögnek. „Vegyétek le“, parancsolja ő. „Szabad vagy!“ A hercegnő térdre borúl előtte, kérdi, hogy mit adjon kegyéért? „Bontsd le a hajadat és csavard fel megint“. Ezt mondja, egész egyszerüen mondja és mosolyog. És a hercegnő sokszor lebontja a haját és sokszor felcsavarja… Már aludt. Még mindég mosolygott.

Ezentúl gyakran mesélt magának hasonló meséket. Ha ilyenkor szóltak hozzá, összerezzent, elpirult, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta. Gyorsan elővette iskolakönyveit és tanúlni akart. Egyszeri olvasás elég volt neki, de nem tudott oda figyelni. Várkastélyokat, leányokat és nagyfülü macskákat rajzolt az irka szélére. Közben kényelmetlenül érezte mozogni lelkiismeretében a Duna mellékfolyóit és III. Béla királyt. Verejtékes lett a homloka. Félt, de azért nem tanult, pedig holnap bizonyosan felhívják az iskolában. Mindenki lefelelt már az U betűig.

Felhivták, nem tudott. Egy légy dongott a levegőben. Úgy érezte, az ő fejében dong. Az osztály nevetett; Hosszú Gábor hangosan súgott; Walter Ádám odatartotta a könyvét; a tanító kiabált. De azért Ulwing építőmester unokáját év végén mégse merte megbuktatni senki.

Kristóf láthatatlan védelmet kezdett érezni maga körül minden oldalról. A tanító megmondta, mit fog tőle kérdezni a vizsgán. Hosszú Gábor színes golyókért súgott a latinból. A kis pupos Gál két krajcárért megcsinálta a számtani gyakorlatát.

„Valahogy csak lesz“, gondolta Kristóf, mikor nagyon félt az iskolától és tanulás helyett macskákat és leányokat rajzolt, mértani rajzok helyett agyagembereket gyúrt a kert végében.

– Mindenhez ért ez a gyerek, – mondotta Ulwing építőmester elégedetten és gondosan elzárta a sokfiókos íróasztalba a kis Kristóf rajzait.

Kristóf megijedt. Mit akarnak vele a nagyok? Elment a kedve a rajzolástól és agyagembereket sem gyúrt többé az udvar végében. Irigyelni kezdte Annát. Neki keveset kellett tanúlnia és senki sem várt tőle semmit.

Anna ebben az időben egyedül érezte magát. A szeme nyugtalan lett, mintha mindég kérdezni akarna valamit. Kicsiny teste megnyúlt, ezüstszőke haja megsötétedett, mintha valahonnan árnyék esett volna rája.

Fügerné feltólta pápaszemét fejkötője kikeményített fodrai közé és figyelmesen nézett rá az ablakból.

– Most ép úgy tartottad a fejedet, mint az édes anyád. Szegény jó Krisztina asszony!…

Anna az udvar közepén állt és még inkább félre hajtotta a fejét, de azért nem bírta megérteni, hogyan hasonlíthat valaki, aki gyerek, valakihez, aki már olyan öreg volt, hogy az égbe ment.

Fügerné sajátságosan mosolygott. És mialatt a kisleány nagy fiatalságán át nézve, emléktelen gondolataiban végtelen öregnek képzelte el az anyját, akit nem ismert, az asszony öreg fejében végtelenül fiatalnak rémlett az, aki meghalt és mindég fiatal maradt.

– Krisztina asszony tizenhat éves volt, mikor a fiatal Ulwing úr Jörg Ulrichéktól megkérte a kezét. Tizenhat éves és magával hozta a viaszbabáit. A férjével Federballt akart játszani az udvaron. Este pedig mindég besurrant hozzám, hogy históriákat mondjak neki.

Anna, mintha hívták volna, átugrotta Henrietta asszony küszöbét. Odabenn frissen súrolt deszkapadló szaga érzett. A nagy szekrényen sok befőttes-üveg állt. Összeszáradó hártyaborításuk olykor pattogott a csendben. Anna lekuporodott a zsámolyra és körülnézett. Tele volt kézimunkával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve: „Kulcsok“, a diványpárnára: „Aludj jól“, egy zsákra: „Kefék“.

„Fügerék feledékeny emberek lehetnek“, gondolta a kis leány, „mindenen meglátszik, hogy mire való, mégis ráírják“.

Henrietta asszony felsóhajtott. Leverően tudott sóhajtani. Orrlukai kitágultak ilyenkor és a szemét lehunyta.

– Hányszor ült itt Krisztina asszony és nekem kísértetekről kellett mesélnem. Szeretett félni… mint a gyerekek. Mindentől félt: az éjjeli lepkéktől, a bútorropogástól, az építőmester úr hangjától, a visszajáró lelkektől. Aztán este nem mert egyedül átmenni az udvaron, Leopoldin kísérte és fogta a kezét.

– Leopoldin? Hát az ki volt?

– A leányom, – Fügerné felpillantott egy képre, mely az ablakmélyedés falán függött. Hajból csinált szomorúfűzes sír látszott rajta és körülötte gyöngyből himzett fölirás: „Ewige Liebe“.

– Ő is az égbe ment?

– Nem. Soha se beszélj róla. Füger megtiltotta.

– Miért?

– Nem való gyerekeknek.

– A mamzell is mindég ezt feleli és azt mondja, a jó Isten majd megsúgja, amit tudnom illik. De az Isten nem súg semmit.

– Krisztina asszony épen így beszélt. Ő is tudni akart volna mindent. Mikor gyertyát öntöttek a cselédleányok, mindég hallgatódzott a beszédjükre. Aztán elpirult és nevetett, énekelt és zongorázott hozzá. És az ácspiacon abbahagyták a legények a munkát.

Anna felhúzta a térdét az álláig.

– Énekelni is tudott?

Fügerné elragadtatással bólintott.

– Az volt az élete. Úgy is jött be ide, mint egy dal, úgy is ment ki. Áthangzott a házon, még fel sem fogtuk, hogy itt van, már vége volt.

A kis leány nem hallotta többé az öreg asszony szavát. Kiment az ajtón. Egyszerre az anyja szobájában állt. Feltérdelt a kis diványra. Ott függött a falon az arckép, melyet mindég látott, melyet mégis most nézett meg először. Gyöngéd kis vízfestmény és akit ábrázolt, szinte gyermeknek látszott. A tekintete kedves és ijedt volt. Gesztenyeszínű haja fénylett a választéknál és mintha selyemszalag lenne, egy nagy fésű csokorba fogta a fejetetején, míg arcát kétoldalt, kicsiny halántékfürtök árnyékolták. A válla vonala fejletlenül hajlott bele a kivágott ruhaderékba. Kezében egy rózsát tartott fárasztó, bájos mozdulattal.

Anna úgy érezte, hogy ha visszajönne, vele sok mindenről lehetne beszélni, amihez a mamzell nem tud és nem tudnak a többiek sem. Eszébe jutottak a Müller apothecarius leányai, Jörgék, Hosszúék, a kis pupos Gál, a Walter vászon-nagykereskedőék fia, a Münster gyerekek. Mindnek volt anyja. Mindnek… csak neki nem volt.

És ekkor, mint valami segélyhívás, egy szó tódult a szájába, de olyan halkan, hogy nem hallotta, inkább csak érezte a formáját, az ajka között. Aztán közel hajolt a képhez és most már hallotta a csendben a saját fátyolozott kis hangját; azt a szót, melynél kétszer megcsókolja az ember az ajkát, mikor kimondja:

– Mama…

Hirtelen hátrafordult. Szinte szégyelte, hogy hangosan beszél, mikor senki sincs a szobában, csak a napfény, ott a zongorán.

Anna lecsúszott a diványról és kinyitotta a zongorát. Poros volt. Kicsiny újját végighúzta az egyik billentyűn. A zongorából váratlan hang csapott ki. Meleg, világos hang. Mintha egy mécses lobbant volna fel. Hirtelen megint kialudt. Egy másik billentyűt ütött le: ismét egy mécs. Sok billentyűn húzta végig a kezét: sok mécs. Egy egész sor.

Hátraeresztette a fejét és a levegőbe nézett, mintha látná a hangok fellobbanó, kilobbanó kicsiny lángocskáit.

Valaki megsimogatta az arcát. Az atyja volt.

– Szeretnél zongorázni tanúlni?

Nem felelt. Tanulás nélkül szeretett volna zongorázni és énekelni hozzá olyan szépen, hogy még az ácspiacon is abbahagyják a legények a munkát.

János Hubert elgondolkozott.

– A Jörgök mind szerették a muzsikát. Az anyádnak is a zene volt az élete.

Anna zöldfényű, kék szeme nagy és komoly lett.

– Igen, mondotta elszántan, – tanulni akarok.

Másnap egy ünnepélyes külsejű úr jött a házba: Sztaviarszky Kázmérnak hívták. Akkoriban ő volt a legdivatosabb tánc- és zenemester a városban. Szénfekete parókát hordott; lábujjhegyen járt, a csípőjét mozgatta és harminc pengő krajcárt kapott egy óráért. Gyakran emlegette, hogy lengyel királyoktól származik. Ha haragudott, lengyelül beszélt.

Óra végén Anna sok mindent megtudott tőle. Sztaviarszky mesélt neki Chopinről és a pesti polgári dalárdáról, Mozartról és Jörg nagyapáról, aki szépen gordonkázott és vasárnaponként eljárt orgonázni a ferencrendi barátok templomába.

A kis leány egyszerre érdeklődni kezdett Jörg nagyapa iránt, akivel eddig nem sokat törődött. Ő más volt, mint az Ulwingok. A gyerekek furcsának találták és sokszor összenéztek a háta mögött, mikor könyvesboltjában, kezét dörzsölve, apró mozdulatokkal hajlongott a gyér vevők előtt.

Anna ilyenkor elpirult. Nem szerette ezt látni és hirtelen Ulwing nagyatyjára tekintett. Ő nem hajlongott senki előtt.

Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kigyó-utca szegletén volt. A bejárat mellett egy lóca állt a házfalánál, az utca közepében egy vén almafa, melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik.

Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű, szürke cilinderét.

Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró mozdulataival mosolyogva jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül, mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt vásároltak a vevők. A polc mögött, hová az utcáról nem lehetett belátni, egy faggyúgyertya mellett, többnyire magyarviseletű urak ültek a diványon és fojtottan, sietve beszéltek egymással.

Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén egy dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme csodálatosan nagy és égő.

Annának először tünt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi szem. De aztán észrevette, hogy a fiatal ember beszéd közben, ferdére taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt, akit Robinson Crusoenek hívtak.

Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek is úgy néztek ki, mintha fiatalok lettek volna.

A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött. Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban, onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt.

A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó lógott ki.

A szomszédja meglökte.

– Beszélhetsz. Magunk között vagyunk.

A csontos képű egy írást mutatott.

– Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proclamátiót kiszedné.

Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajlott, kopasz fején megcsillant a világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle körül.

– Ez nem proclamátió, – súgta valaki, – ez revolutió.

Jörg Ulrich előre nyújtotta a kezét.

– Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, – olyan igénytelenül mondta ezt, hogy Anna nem értette, mért tódulnak az urak egyszerre mind köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent-Péteréhez hasonlított.

Két suhanc futott el az ajtó előtt.

– Szabadság!… – rikácsolták élesen.

Anna ráismert arra a szóra, melyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság! Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki, hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz… Egyszerre eszébe jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.

A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények, asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is közöttük voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné szoknyája rongyos volt.

– Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal!

Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolygnia kellett önmaga felett: milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan nagy.

Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerre, onnan kinnről egy hang hallatszott mely, mintha a nagy tavaszból szakadt volna ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben.

Valaki beszélt…

A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang. Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az utcákat és amihez hozzáért, az tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng zenéje volt.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltosinas mellett. Mind futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul.

Az utcából kiáltott vissza Annára:

– Te itt maradsz!

A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül, aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele. Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta, vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most beszélt először hozzá.

Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg.

A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet.

Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az emberek összeölelkeztek és futottak.

– Szabadság!

Egy sajátos alak közeledett az utca végéről. A házak fala mellett jött, óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag ráncokat vetett csattos cipője felett.

Anna zavaros ijedtséget érzett. Soha sem látta még Sebastián bácsit így kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött. „Talán nem lát meg. Talán odébb megy…“ És közben eszébe jutott a két lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjúság. És a hang… és a dal… Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze volt.

Anna lesütötte a szemét míg a kövezeten lassan mozgott feléje két otromba cipő rozsdás csattja.

A deák hangosan nevetett fenn a fán:

– Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt?

Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy mennyire szereti Sebastián bácsit.

– Ő az enyém! – kiáltotta kétségbeesetten és kitárta a karját az öreg ember felé.

Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a könyves bolt elé, kalapját letette a földre és egy hatalmas, tarka zsebkendővel soká törülgette a homlokát.

– Épen jókor kerültem ide. Micsoda felfordulás. Hová jutunk! Hová jutunk!…

Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott hozzá, hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők ketten összetartoznak.

A kigyó-utcai könyvesbolt elől elvitte a szél a tavaszt az almafáról. Elmult a nyár is.

Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odakinnről úgy hangzott, mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott az új nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és megismételte a kapuboltozata alatt.

Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat látni és amikor Annát Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastromiskolájába kisérte, telenyomtatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek csoportokba verődtek. A nyakukat nyújtogatták. Anna is szeretett volna megállni, de Tini leányasszony egy világért sem engedte meg.

– Tiszteletreméltó personának nem illik az utcasarkon ácsorognia.

A járda szélén egy fiú állt.

– Mi van azokon a papirosokon? – kérdezte tőle Anna elmenőben.

– Háborús hírek, – és a fiú fütyörészni kezdett. A túlsó szegleten egy öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törülgette a szemét.

„Háborús hírek“… Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre szomorú hangzása lett annak a két szónak.

Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról beszéltek, közben egészen nyugodtak voltak és jóizűen ettek.

„Mindenki olyan, mint máskor“, gondolta Anna, „a háborús hírek talán nem is igazak“. – Hirtelen kiment az egész a fejéből. Az atyja épen arról beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap délután, a Geramb nevelőintézetben.

– Előkelő hely, – mondotta János Hubert, – a Szepesy bárókisasszonyok is odajárnak, Bajmóczy septemvir leányai is. – A Bajmóczy-nevet lassan és tisztelettel ejtette ki, aztán körülnézett, mintha a hatást várná.

Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára gondolt. Felállt, letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte utána rajzolgatni a pad támlányába vésett betűket: „Ulwing-család…“ És ebbe a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt legközelebb az oltárhoz.

Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a bálvány-utcai vászon-nagykereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is hátrább ültek, mint ők, pedig vizimalmaik voltak és a dunai molnárok köszöntek nekik.

Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Épen Úrfelmutatáskor, mialatt kis öklével erősen verte a mellét, elhatározta, hogy az ő nagyatyja előbbre való mindenkinél.

Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan imádkozott.

Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre. A kis Kristóf, bár az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét: Hosszú Zsófin akadt meg a pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére támasztotta a homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehúnyt szeme felett árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák… Kristóf ekkor már lesütött szemmel, mereven ült a padban. Anna nevetni szeretett volna.

Azután lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg délután lett. A gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédleányra, mikor a bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből:

– Óh Netti, hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad felvennem.

Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete bársonyköpenyke szétterítve feküdt a zongorán. Anna tavaly óta Krisztina asszony egykori szobájában lakott. A régi gyerekszoba egészen a fiúé lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a halántékán fehér fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle felett, mintha a szél fújta volna féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha ingallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett. Egyszeri hallásra észben tartott minden melódiát. Olyan szépen fütyült, mint egy madár.

A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a kocsi iramodó ablakán.

Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén-tér szegletén, már három fogat állt. Egyiknek a bakján libériás inas ült a kocsis mellett. Ez felemelően hatott Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap Flóriánt is el kellene hozni.

– Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak, – mondta János Hubert, mialatt egy homályos helyiségen áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó szigorú, kopár szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült, faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben krinolinos kis leányok és fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen.

A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak és asszonyságok ültek. Nyeles szemüvegen át nézték egymás gyermekeit.

Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól tudta, hogy itt lesz, de azért mégis összerezzent.

– Csókolj kezet, – súgta János Hubert. A fiú olyan buzgón hajolt előre, hogy beleütötte az orrát Geramb bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és hangosan nevetett.

– Mais Sophie,… mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca mellett meginogtak a halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött és sírni szeretett volna.

A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két szárnyát. Az egyik Bajmóczy kisasszonynak mutatta, hogyan kell meghajolni.

– Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, – közben lengyelül mormogott valamit.

Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy septemvirné a leányához ment. Selyemruhája suhogva surolódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét hátraszegve tartotta és mindég lefelé nézett.

Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően pillantott körül.

– Demoiselle Ulwing… Mutassa meg, hogyan kell meghajolni.

– De hiszen én nem tudom még… Anna ezt nagyon halkan mondta és úgy érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan, lábujjhegyen bírt előre jutni. Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájába. A csendben Sztaviarszky hangja recsegett:

– Egy… kettő… complimentum.

János Hubert ezalatt ünnepélyesen ült a magas, kényelmetlen széken és szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának úgy rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott. Milyen jók hozzá valamennyien… és már indult, hogy Bajmóczy Berthához menjen. De a lengyel intett. A lecke tovább folyt.

Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf kétszer kapott büntetési feladványt.

Vasárnapok multak… A Geramb nevelőintézet hideg, szigorú szalonjában már a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek.

A lecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák majdnem tövig égtek a szekrény tetején. Sztaviarszky lengyelül morgott. Bajmóczy Bertha akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett. A Szepesy bárókisasszonyok hozzá futottak; Illey Mártha a szoba közepén állt és vásottan nevetett; Annának is nevetnie kellett. A fiúk is nevettek.

– Mes enfants… Silence! – Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca szigorú.

Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét. Pillantása Annára tévedt.

– Mióta ő ide jár, azóta megy rosszúl minden.

Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem látta. Tekintete csodálkozva akadt meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett állt, a magas, fehér ajtószárnynak dülve. Egyik kezét apróvirágos gurgurán-mellénye nyílásában tartotta, a másikkal beszéd közben többször visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a homlokába. Mosolygott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja még fiatal.

A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren világított lépcsőn lement, beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső épen fordult. Akik fennről jöttek, nem láthatták őt.

– A nagyatyja közönséges ácslegény volt, – mondotta Szepesy Clemence.

– Par exemple, mi az, hogy ácslegény?

– Hát az, – hangzott ismét onnan felülről, – aki nálunk tavaly a padlásgerendákon dolgozott.

– Igazán nem valók nemes családok közé az ilyen népek… Ez Bertha hangja volt.

Anna első pillanatban nem fogta fel, hogy kiről van szó… csak azután. Az ő nagyatyjáról mernek így beszélni? Ulwing építőmesterről? Aki az első padban ül a templomban, aki előtt még a magisztrátus urai is levett kalappal állnak…

Hirtelen megfordult. A fennről jövők szembe kerültek vele. Egyszerre a vaskorláthoz lapultak mindannyian. Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették. Kicsiny életében először találkozott az emberi rosszasággal: mostanig azt hitte, hogy mindenki jó… És valami hátrálni kezdett a lelkében, ami eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé.

Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről beszélt. Most is hangsúlyozva és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki, hogy az atyja is, Kristóf is olyan elégedettek. Összeharapta a fogát, már nem tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket szánni önmagánál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan irgalmával először vette fejletlen vállára a hallgatás élő súlyát, melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek.

Vasárnap volt megint. Kristóf egyedül ment atyjával a Geramb nevelőintézetbe.

– Itthon szeretnék maradni, – mondotta Anna fátyolos kis hangjával. Tekintete olyan könyörgő volt, hogy békében hagyták.

Délután, a rendes órában megszólalt a húzócsengő a kapu alatt. Sebastián bácsi állt az oszlopemberek között.

Anna eléje futott. Az építőmester az iróasztala mellől bólintott feléje.

– Üljetek le, – közben egy vászonkötésü könyvbe sűrű, apró számokat írt. Csak akkor tette le a tollat, mikor Netti behozta a papagályos tálcán a kávét. A gyertya fényén sárgán szállt át a tejeskanna gőze. A kávé szaga szétterjedt a szobában. A két öreg ember régi időkről kezdett beszélni.

– Jobb volt akkor, – dünnyögte Sebastián bácsi minden mondása végén, anélkül, hogy csak egyszer is megindokolta volna az állítását. Közben nagy, fehér kenyérdarabokat aprított a kávéjába. A morzsákat összeszedte a tenyerébe és a mellényzsebébe dugta a madaraknak.

Annának feltünt, hogy a nagyatyja nem úgy beszél Sebastián bácsival, mint a felnőttekkel, hanem inkább olyanformán, mint vele meg Kristóffal. Eleinte elnézőnek tetszett, aztán türelmetlen lett.

– Hát jobb volt akkor? – és valamilyen nemes úrról kezdett mesélni, aki félholtra korbácsoltatta a jobbágyát, mert a kastélya ablaka alatt merészkedett virágot szedni a menyasszonyának. A leány szép volt. Az úr megnézte őt, aztán besoroztatta a jobbágyot Bonaparte ellen grenadérosnak életfogytiglan.

– Mostanában a nemes urak maguk mennek háboruba és erre mifelénk még a földjüket is megosztják a régi jobbágyaikkal. Érted-e Sebastián? Kényszer nélkül, csak úgy a maguk akaratából.

– Mi is nemesek vagyunk? – kérdezte Anna a csíkos divány szegletéből.

A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester felállt és egy elnyűtt, kicsiny könyvet vett elő az íróasztalából. A könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar cimert.

– Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam el érte.

Anna kinyitotta a könyvet és lassan betűzni kezdte a megmunkált, ósdi írást:

… Pozsony. Anno Domini 1797… Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése: magas. Arca: hosszukás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári ácslegény.

Anna elpirult.

– Én voltam ez, – és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha szemével mutatna rá arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a gyakran látott tekintetét.

– Szabad polgár vagyok! – mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul követte az öreg ember emelt fejtartását.

Ulwing Sebestyén gondolata lassabban mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél.

– Emlékezel?… Ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek fölött. A postakocsiról beszéltek: fölborult a Hatvani kapunál. A bécsi lovasstafétáról: leitatták a Háromrózsa-vendégfogadóban.

– A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt benne, hogy felkunkorodjék a hátán.

Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett.

– Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejüket is hordták. Mégis csak jobb most…

Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca, mintha megtalálta volna minden állításának az okát.

– Akkor fiatalok voltunk, – szerényen mondotta ezt és mosolygott. – Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak szédülnél, ha most oda küldenének.

Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét. Mikor pihent még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt, megcsókolta.

– Mi az? – Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét.

Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy valamit elmondott, amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón… A nap-szobában, a kottás szekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld selyemkötésébe koszoru volt préselve, benne egy szó: „Gyermekdalok.“ Az első oldalon elsárgult irás: „Jörg Krisztina, anno 1822.“ Anna a zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan énekelni kezdte az egyik dalt:

Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindég fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult a melléből. Ő maga is észrevette és ekkor úgy tünt föl neki, hogy eddig egész életén át hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most: mikor énekelt. Új és gyönyörü volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét.

Sebastián bácsi fölkelt a diványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő ajtaját. A két öreg ember sokáig hallgatott.

Kristóf a tánciskolából jött haza. Nagy zajjal rontott be Annához. A szeme ártatlanul ragyogott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve. Keze minduntalan a virághoz kapott. Beszélt, beszélt és a zongorára könyökölt. Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányosan hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna önkénytelenül az anyja képére tekintett…

Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. A párnája alá dugta a virágot.

Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. „Kis Kristó… viszontlátásra“, mondotta egyszerre halkan önmagában és közben Zsófi hanglejtését igyekezett utánozni. Aztán végig húzta kezét a fején, lassan, szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt az atyjával beszélt.

Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a szót: „Kis Kristó…“ Sokszor megismételte, olyan sokszor, hogy elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja fölött.

Jóformán sötét reggel volt még, mikor másnap Ulwing épitőmester az ebédlőbe ment. Mindég korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az asztal közepén gyertya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A széktámlák árnyéka fölhajlott a falra.

Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az ujságot. „Ostobaság“, gondolta, „Bécsből teljhatalmú császári komiszáriust küldenek. Mire való ez?“ Az apró betűkkel sűrűn telenyomtatott ujságban különben semminő új hír sem volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint.

Kezébe vitte le a gyertyát az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az asztalon. János Hubert egyenletes, pontos irása látszott valamennyin. Az építőmester munkája fölé hajlott, tolla szakadozottan, szinte rohamokban sercegett.

Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda szines térképe az aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha mellett egy divány állt, az is tele volt írással.

Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor Ulwing Kristóf tolla alatt kicsiny, kerek felhők úsztak a papiroson. Mások jöttek. Megint eltüntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban.

A cselédek kiszaladtak a kapu elé.

– Mi történt?

Egy hang visszakiáltott:

– A bécsi komiszáriust felkötötték egy lámpavasra!

– Dehogy… szétszaggatták…

– Leszúrták a hajóhídon!

– Meghalt? – kérdezte egy hátuljövő.

Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc. Hónapok óta jött ez. Most hát itt van… Minden ok nélkül többször fölemelte és letette megint az írásokat… Meg kell szokni ezt is. Ferde álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer összeadta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a papirlapon.

Kinn, valahol azt a dalt énekelték, melyet Anna a Jörg nagyapa boltjából hallott először. Netti a konyhában ütemesen verte a habot. És este, mint minden más napon, kigyultak a lámpák a hajóhídon; az is, mely alatt ma egy ember meghalt. Fénye épen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a város véres kezét.

Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra.

Kristóf ritkán mozduló szemhéja, mintha elhalt volna egy pillanatra a szeme fölött.

– Dehát miért? – és fájdalmasan lógatta előre a fejét.

– Nem illik táncolni, mikor háború van.

„Hát igaz? Hát háború van“, gondolta Anna, de azért most is valótlannak és távolnak érezte a háborut. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen ragasztották ki minden reggel a házak falára.

Karácsony után volt. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az ablakok üvegét. Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint rendesen, most is megkésett, a reggelijét otthagyta, az utcán ette a vajaskenyerét és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián egy kézilámpával ment mögötte. Téli reggeleken mindég világított neki odáig, ahol a kövezett utcák kezdődtek.

A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportokban várták az utcák szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan mentek odébb.

– Mi történik? Mit akarnak velünk? – már nem értettek semmit.

A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.

Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy, fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak a zászlók.

– Vége a szabadságnak, – mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.

– Szabadság? – Anna két lázas szemre gondolt. – Hát a szabadságért van a háború? – Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.

Megállt a lépcső kerek ablakánál.

A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hóembert csináltak a kút előtt, olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák viseltek és puskával lövöldöztek bele.

Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke szappanhabot.

Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás. Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok. Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé.

Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az ablaküvegnek, marokkal… sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.

– Be kell tenni a fatáblákat! – kiáltotta a kapualjából az építőmester.

Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.

– Bezárták az iskolát! – A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott egyszerre a szájába.

János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett. Szép, ápolt haja a homlokába csüngött, gallérján ferdére csúszott a kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga mögött a nagy kaput.

Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe.

– Csakhogy mind itt vagytok, – kezével gyönge mozdulatot tett a levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. – A Dunaparton jöttem, – mondotta rekedten, – sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve maradt egy darabig és minden véres lett… Iszonyodva szorította kezét a szemére.

– Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült? – mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. – Az egész járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen tömte meg az osztály a zsebét.

Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett sápadt. Eltólta magától a tányért.

Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak. A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben.

– Döglött volt az ágyúgolyó… Megint számoltak tehetetlen, állati félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint a nyershús.

Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az élete adta magából ezt az utolsó meleget.

Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra nézett.

– Erős a ház, – szólt le az építőmester Fügernéhez a pinceablakán, – jól megépítettem a falakat.

Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében megtántorodott a ház.

A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf krétafehér ajka elgörbült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a kapuhoz.

– Nem, nem! – sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót.

Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta és a ház falában egy nyilás tátongott. Az ágyúgolyó nem robbant szét; megakadt a téglák között.

Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas ablakokra.

Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett: az ő hídja! Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.

Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában.

Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a halálraitéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti templomban harangoztak.

Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól mialatt elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök. Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát…

Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell, előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet.

A napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bújtak elő a pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak át az utcák közén.

A város várt és visszafojtotta a lélegzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó lett az aggodalom.

Kristóf egész héten át nem kelt föl az ágyából. A beteges ijedtség az arcán maradt. Nappal szótlanul feküdt az iroda szegletében. Éjjel nem bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott.

Kinn, az udvarkertben komoran álltak a fekete, gesztenyefák. Néha vörös lett a koronájuk valami lebegő, távol visszfénytől. Leveleik, mint lapos, vérző újjak mozogtak az ég irányába. A bokrok között is mozogni kezdett valami. A húzóskút vicsorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a földön. Fényén emberek léptek át és dézsákban cipeltek vizet a padlásra. Az építőmester is ott volt, ingújjban húzta a kutat; fölváltva János Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett.

Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy csattanás meglökte a házat. Szüntelenül megismétlődött az akkori kép a homloka mögött. El akarta tólni magától, de valami belenyult az agyvelejébe és visszatólta.

Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. Hátha nem értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem lehetett ő olyan, mint a többiek? Miért kellett neki mindég olyasmit gondolnia, amit mások nem értettek meg?

A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára, mindég Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki megmondani, hogy gondol reá.

Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott az ágyról, kiemelte a tartóból a gyertyavéget, gyufát is vett elő. Lábújjhegyen ment át a kapualján. A lépcsők hidegek voltak mezitelen talpa alatt, a kilincsek finoman nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő soha sem engedné meg, pedig meg kellett tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg.

A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyújtotta a gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak be volt törve. Ha a szél el találná oltani a gyertyát?… De a májusi éjszaka mély és nyugodt volt.

Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét, mellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött. Felemelte a kezét és a világos ablak mögött behajtotta a fatáblákat.

A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjszakában, mintha indulni akarna a folyó fölött oda, ahová küldték…

A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek.

Ulwing Sebestyén napok óta nem bújt elő a boltjából. Nem beszélt senkivel, nem tudott semmiről. Kenyéren élt és „Democritost“ olvasta. Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések jártak. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett.

Az nap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő. Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az ajtaján.

Mi történik? A szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is körüljárta a boltot. Föhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk, mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába.

A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a Halász-bástyára.

Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part.

Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát megtalálja. Halkan felkiáltott. A part hosszú vonalában egy világos ablak… Tudta, hogy neki szól. Öreg szive meleg lett a hálától.

Nem gondolkozott, mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét heverő szemetet. Fölhalmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva kitépte „De mocritos, vagy: Egy nevető philosophus“ cimlapját. Gyufát vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meggyulladt, tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a magasba.

Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre bukott a bástya mellett. Az állát fölhorzsolta a falon. Bosszankodva nyúlt oda. A gyomra felémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe, hogy maga mögé nézzen… Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott a sötétben.

Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját. Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből. Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidült a Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely középen leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a többi lassan, émelyitően forgott körülötte.

„Szédülök“, gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már nagyon sok lépést tett és még mindég a téren volt. Egészen úgy érezte magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy helyben marad.

A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyelmezetlen rándulásokkal kerülgette a gyertya kanócát.

Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. Lehunyta a szemét. Mikor újból fölpillantott, homályosan látott mindent.

„Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen“, gondolta, aztán hirtelen félelem lepte meg. Szomjas volt. Ablakot nyitni. Valakit hívni. Csak félig birta fölemelni a testét. Visszaesett a karosszékbe. Homloka verejtékes lett a kimerültségtől.

Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett.

Imádkozni… Egy gyerekimádság jutott eszébe. Visszagondolt, ez is fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafordítania. Az élete olyan jó és egyszerü volt… Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is úgy volt rendén…

Kínos zavar kavargott a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. „Fényes csatt legyen rajta“. Ezt mondta. És most ki fogja azt megvenni? Ekkor ötlött először eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem viselt. A szeme könnybelábadt. Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a csattok a cipőjén… És a baloldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára… szétömlött a padlódeszkán.

A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott. Körülnézett. Kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián bácsi feje egyre mélyebben sülyedt a bőrkarosszéknek két nagy füle közé…

Oda kinn, a virradatban minden pillanattal erősebb lett az ágyúzás. De ez a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról a vörössipkás katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek.

A reggel hamuszürke volt és reszketett.

Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be.

A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék. Lába minden dördüléskor a hordóhoz ütődött.

A fia olyan mereven nézte őt, hogy rövidlátó szeme összehuzódott a megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú, hogy az ágyúzás ritkulni kezd: lassanként megszünik. Aztán még egyszer megremegett a ház. Egy utolsó robbanás ketté harapta az ijedt csendet és az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek.

– Ez a közelben volt!

Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta, hogy mi történik. Fölrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal felrántotta a fatáblát.

Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogottak a levegőben.

– Győztek! – kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint egy kalapácsütés végig csapott a házon.

Anna nevetni kezdett:

– Hallod Kristóf, győztünk!

Fenn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyilt a zászló szövete a vár felett és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a zászló szinei visszhangzottak. Háromszínű lobogók feleltek a házak ablakából, a padlásnyilásokból, a tetőkről.

A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan dobogása összekeveredett. Az ár vitte Ulwing épitőmestert is. Ment a testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni?

Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a Duna hídján.

A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza két oldalt fekete karikában lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatóztak a kocsi mozgása szerint.

A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók iszonyodva kiabáltak a kocsisra.

A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdet görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a porba.

Hangtalanul ment tovább a tömeg.

Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák, szuronyok… Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kék fényű legyek rajzottak. A kanális-árokból két csizmatalp meredt elő. És ponyvával letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbálódzott a napban.

Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles, fehér világosságba.

Az épitőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és előretólták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek.

A várkapellánus hegyes madárarca az ajtónyilásba furódott. Jelentős lépéssel indult az épitőmester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta.

Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt a mellén.

– De hát hogyan történt?…

Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy furcsa régimódis asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén.

– Engedelmével, Csik Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem hallották. Tetszik tudni a Halász-bástyán lakom. Ma éjjel elszédült a férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát orvosságért a lakásba.

Az épitőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az útját.

– Csak röviden, – súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban folytatta.

– Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng épen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr lebukott a falnál.

Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta volna. „Szegény Sebastián testvér…“ és egyszerre Annára kellett gondolnia.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

– Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja, a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után.

Az épitőmester megint a bolt felé indult.

A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A hazáról beszélt. A hősökről… Átszellemülten emelte föl hegyes madárarcát.

– És mind között ő volt a legönfeláldozóbb…

– Miért mondja ezt? – Az épitőmester elviselhetetlenek találta a pap hangját.

A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt:

– Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda megőrzi hős vértanuinak emlékét.

Az épitőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal tárta ki karját az egybesereglett nép felé.

– És ti akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el gyermekeiteknek és majdan unokáitoknak, hogy egy igénytelen, istenfélő órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket, tűzjelekkel hívta be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némitotta el az ellenség.

Ellágyult a saját beszédje fölött. Az épitőmester elképedve nézett körül. Nagy, tarka zsebkendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták az orrukat. Csik Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a történteket:

– Ugyanis tetszik tudni…

– Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse, – hagyta helyben a szomszédházbeli mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az árával Ulwing Sebestyén adósa maradt.

Az épitőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába. Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha hallgatásával tisztességtelenül, egy hamis tételt könyvelt volna el. Végig húzta kezét a homlokán.

– Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg… Szegény Sebastián öcsém békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival. Távol állt minden revoluciós mozgalomtól…

A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe.

– Ulwing épitőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy nagynevü testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja.

– Hallgassanak meg, – mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. – Szerencsétlenség volt. Higyjenek nekem. Tévednek…

Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csik Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti idegen.

– Olyan gazdag, mégis szegényen hagyta az öccsét. Soha sem adott neki semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni.

– Ne engedjük! – kiáltotta az úri-utcai varga és elhatározta magában, hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének az árát.

A várkapellánus szigorúan fedte meg az épitőmestert:

– Ne irigyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet.

Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy, lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már nem rendelkezett. Különben… olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember. Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak ad jelt? Olyan mindegy minden a halállal szemben.

– Köszönöm, – mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben, mint sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze húzta föl őket, akinek a szíve nem vert többé…

Esteledett a boltban, mikor az épitőmester leindult a várból.

– Visszajövök éjszakára, – mondotta az opticusnak és a sánta fametszőnek, akik öreg barátjuknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága… kivüle senki sincs többé, akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel?

Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok. Szélről doboltak. Két oldalt kisérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.

A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.

Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár mögött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam ömlött át Pest felé… szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem volt arcuk az árnyékban.

Anna kihajolt az ablakon.

Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A vörösdolmányos. A vezér… Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna őt önmaga fölött.

A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.

– Látod őket! – kiáltotta Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban jövőknek, – az egész győztes seregnek az arcát.

Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput.

Mikor Kristóf megtudta, hogy Sebastián bácsi meghalt, sírni kezdett. Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett maga elé.

– Hát nem fogom őt soha többé látni?

– Soha…

Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét. Egyedül szeretett volna lenni.

Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét.

– Imádkozzatok érte. Ő nagyon szeretett titeket. Egy kissé csodálkozott, hogy Anna nem sír. „Nincs sok szíve“, gondolta, „de ránézve talán jobb így“. És kiment a szobából. Anna fájdalmasan tekintett utána. Nem értette, miért vigasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele senki, mikor pedig olyan végtelenül boldogtalan.

A folyón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester szótlanul bólintott feléjük. Lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni.