A RÉGI HÁZ (continued 2)

A kapualjában hirtelen megállt. Kivülről sajátságos zaj hallatszott, mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és életek legmélyéről, a város gyökerei közül tört volna föl. Ráismert. Az öröm és a fájdalom morajlása volt: a város lélegzete és Ulwing Kristóf, mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul vele lélegzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat… Belsejében egyszerre alakot öltött a gyülölet azok iránt, akik az övét bántották: a testvért, a házat, a hajóhídat és annyi munkát…

Mintha ellenséggel állna szemben, kihivóan fölemelte a fejét. Tekintete megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött:

CANZELEI

Álla elferdült. Keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy pillanatig gondolkozott: t-vel irják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős betükkel odairta az ajtóra:

IRODA

Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki se mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak. Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.

Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.

Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.

– Hát vége…

Szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tólt eléje. Egy nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban. Fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan lecsukódott.

Hát vége…

Egy estén azután elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról. Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valaminő proclamátiót nyomatott ki; ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták a katonák, az almafát kivágták a Kigyó-utca szegletén és a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.

Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.

A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás, csendes asszonyok… Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Egyedül az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.

János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.

– Pedig így marad, – dörmögte az építőmester. Hogy miért, arról sohase beszélt.

Egyszer két kis deák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. „Ezen a régi házon is van egy honvéd“, mondotta az egyik fiú, „ez is háborúban volt“.

Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?

Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz kezébe és amit voltaképen nem is akar megnézni.

Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá. Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni: az annyi, mint életet építeni. Terveket rajzolni; hajlékot az életnek. Jövőt csinálni. Ettől megfiatalodik az ember.

De a város megállt.

Ulwing építőmester behívta magához az unokáit. Amit azelőtt nem tett, figyelmesen hallgatta őket.

Ekkor tünt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?

Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.

Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát is. És míg ő erősebbnek látszott, mint valaha, körülötte az üzletemberek buktak és panaszkodtak.

– El kell adni a telket, ilyen időben nem lehet tartani semmit, – mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. „Mit gondol a nagy ács?“ De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.

Este sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben és a szegletben alázatosan, leselkedőn már ott ült a fiatal Füger Ottó is.

– Rossz idők járnak, – sóhajtotta a kis könyvelő, – csak csődről hall az ember.

– Egyik le, másik fel, – dörmögte az építőmester, – nem kell kétségbeesni.

– A forradalom alatt még várhatott jót az ember, – mondotta János Hubert, – de a mostani idők…

Az atyja a szavába vágott:

– Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.

– Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?

– Velem és a várossal nem! – mondotta az építőmester. – Hallja-e Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.

„Öt év…“ János Hubert az atyjára nézett: „Nem látszik meg rajta az idő.“

Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.

– Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.

– Ird bele a nevedet, – mondotta János Hubert. Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.

– Üzletember? – Siváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.

Mikor senki se figyelt rá, otthagyta a könyvet. Gálékhoz ment. Még mindig a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin fordításra gondolt.

Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet. Az atyja helybenhagyta, mert csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyermeke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irigységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott szines képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebéből kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a városba.

Azért Kristóf vasárnaponként, mint régen, most is Hosszúékhoz járt, Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.

Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra felé menni. Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.

János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.

Váratlanul értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Egyszer elmenőben ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.

Ezentúl még gyakrabban járt el a Hosszú-házba. Hosszúné két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be. Mindannyiszor kérdően nézett a leányára.

„Miért néz így?“ gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.

Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett.

Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.

Mialatt János Hubert hallgatta, egészen megfeledkezett arról, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették az üzleti világban.

Hosszúnak vizimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vizimalmok ideje csak ezután következnék. Tüzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papirmalom…

– Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.

János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.

Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.

Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörü terveit. Nem értette mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.

Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában, cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.

Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel, figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltünt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.

– Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette hitelét, – mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: – kuriozus, minket eddig még megkimélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?

János Hubertnak egy pillanat alatt eszébe jutott Hoszúné, aki köt és nem néz fel, és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: „Miféle céljuk lehet?…“ És Zsófi? Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.

Hálószobája a gyerekekén túl volt. A szobában épen olyan rendesen állt minden, mint a gallérján a nyakkendő. Az öltözőasztalon nagyság szerint kefék és fésűk, üvegek, tégelyek; minden nagyság szerint.

János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Beletette az egészet egy talpas alabástromtálba. A gyönggyel himzett szivartárcát is melléje tette. Mialatt a kis kulcsot pontosan forgatta a zsebórájában, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt, és a kis kulcs állva maradt az órában.

Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kivánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánságát, melybe az elmulás félelme vegyült, melynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette, amiért uralkodhatott felette és… Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerü leánynak az elmosódott képével.

János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. „Jó anyjuk volna-e Zsófi?“ Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hoszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzásu üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége… Megijedt ettől a befolyástól és tisztán érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásnak: az építőmester akarata és a saját józan esze.

Zsófi árnyékos, szép szeme reá nézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten egy éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.

A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt.

Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt, a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.

A belsővárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az ünnepére készültek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos volt.

A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és benéztek az érkező kocsikba.

A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt terítve. Ez ünnepélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a felesége, akik nagyon rosszul éltek egymással, a szőnyeg hatása alatt karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi ép akkor állt meg a kapu előtt.

Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit.

A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött. Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egymással.

A polgármesterné asszonyság erős lavendulaszagot terjesztett a divány körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt az olajlámpa fényében.

Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett. Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy ott van, és még ez is olyan jó volt.

Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be. Kövérek és sápadtak voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászon-nagykereskedőék jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe szokták meghívni, mert a vászon-nagykereskedő színpadról vitte tisztes polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ezt még sem lehetett elfelejteni.

Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos croque-enbouché torta állt.

Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy üres. Hold Ignác, a Szentháromság-gyógyszertár első laboránsa tolakodón hajolt feléje.

Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek találta a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan emelte fel az ajka szegletét.

A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.

– Mire gondol? – kérdezte önkénytelenül.

A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles, halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.

– Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?

– A bátor ember igen, – mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és anyja ne tett volna.

Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.

– Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam…

Abbahagyta. A levegőbe bámult.

„Túloz“, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a fiatal ember?… A szava ledönti azt, amihez hozzáér.

– Túloz, – mondotta fennhangon, – engem arra tanítottak, hogy tisztelni kell a kort és azokat, akik voltak.

– Nem igaz! – Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. – Gyülölök minden előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami lesz, az szárny. Repülni akarok.

Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.

Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.

– Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják. Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat kell teremteni!… Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben… menjünk vászonkereskedőknek.

Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel alacsony homlokát.

– Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.

Aggodalmasan pillantott fel:

– Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.

Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.

Walter hirtelen kérdezte:

– Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?

A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a kérdést.

– De hát miért nem? – Walter Ádám hangja levert volt.

Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki mindég kiközösítve élt a többiek között.

– Értem, – mondotta a fiatal ember gúnyosan, – a maga elnézése csak a mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.

Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad. Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.

Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.

Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az üvegszekrénybe zárt játékokat.

Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.

A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.

– Milyen charmant figyelem…

Az apothekárius szeme könybelábadt. Családjának tisztelői és a gyógyszertár alkalmazottai egy új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy, fehér Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte magán. A pofaszakálla is rajta volt és a balképén a szemölcs is. Csak a szemüvege hiányzott.

Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek.

Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni kezdtek. Lebegő, fodros tarlatan-kerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A zongora körül már táncoltak.

Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon akadt meg.

A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül megsimogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L’Hombret játszottak. Átment Müller apothekárius dolgozó-szobáján is. Aztán, egy csendes kis szoba. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója megismétlődött a tükörben.

Belevetette magát az egyik karosszékbe. Két kezébe temette az arcát. A zongora hangja éles darabokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz. A hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette. Tőle jött lengő, hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa. Tőle jött és hozott belőle valamit.

Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére, hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belsejében, ha elképzelte, hogy Zsófi jön az éjszakán át és szeretni akarja őt. A lépése hallszik. A lehellete meleg. A melle száll és emelkedik, és mikor emelkedik, mindig az ő arcához ér.

Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik minden, ha kinyitja a szemét.

„Kis Kristó…“ úgy, mint régen, egészen úgy. „Most álmodom. Nem szabad lélegzeni, mert akkor vége.“ A képzelete megint megsimogatta.

– Kis Kristó…

Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehellete… És a melle élt és az arcához ért.

– Még mindég szeret? – kérdezte a leány.

Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta mindég, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni?

– Szeret?…

– Mindég szerettem, – mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen hasonlított a zokogáshoz.

Zsófi megsimogatta, mint egy gyereket, akit vigasztalni akarna.

– Szegény kis Kristó… és ilyen szegények vagyunk mi mind.

Egyszerre megállt a keze a fiú homlokán, ott, ahol a haja, mint az édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és ő szinte leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi akar. A leány föléje hajolt. Soká, szomorúan nézte, mintha búcsúznék, aztán… megcsókolta a száját.

Egy másnak szánt, régen visszatartott csók. És mégis egy egész gyermekélet feloldozása.

A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias mozdulatával magához ragadta a leányt. Zsófi tiltakozva tólta el, de azért a küszöbről visszapillantott rá nagy, árnyékos szemével. Aztán nem volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az életét.

Utána ment. A L’Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát, hogy még magasabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett: ők nem tudnak semmit. Senki se tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban és ez épen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között, akik nem látnak.

A szalonban még mindég táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy néz ki, mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi se látszik, semmi. Kedves komédiások az asszonyok…

Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal. Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A cipője hegye felhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott ép ott, hol egy gomb erősen feszült. „Ezt bizonyosan kigombolja az asztalkendő alatt“. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen másra gondolt: beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett.

– Én is odaadnám neki a leányomat, – mondotta Müller Ferdinánd, – vagyonos és istenfélő férfi. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen egészen tönkrementek. Sophie kisasszony pedig már nem fiatal.

Kristóf megvetően, büszkén mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, melyből a többiek ki voltak zárva.

De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette az értelmét. A csendes kis szobára kellett gondolnia. „A mi szobánk…“ és megindult arra felé. A küszöbön megakadt a lépte.

Zsófi most is ott állt, ahol az előbb, egészen ott. És előtte a laboráns. Kristóf világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is látta a hasán. Mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre ágaskodott. Megcsókolta a leány száját.

Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen lökéssel fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon. Tekintetében volt valami a vizbefuló kapkodó kézmozdulatából. A szalonban kissé elferdült szájjal mosolygott. Aztán fáradt volt.

– A fejem fáj, – mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában.

Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen rohant végig egy szűk sikátoron. A szegletlámpa alatt beleütődött valamibe: egy puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett.

– Te vagy? – rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett.

– Kinek tart? – Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét. Visszalépett és felemelte a kalapját.

A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kiváncsian vizsgálta Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látszani ő is.

– A bátyámra vártam, – mondotta félhangon. – Itt lakom a Hal-piacnál. Talán haza kisérne a fiatal úr?

– Hát a bátyja?

A leány vállat vont. Már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az elvétett lámpák alatt kiemelkedtek, mintha dombos világosságokra kapaszkodtak volna fel. Aztán megint visszasülyedtek a sötétbe. A háztetők között felfordult kék mélység volt a keskeny ég és a fenekén csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott valami kis világ. Ép úgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak közül a kizártakra.

Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a kopogása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden hazugság az ablakok és az ajtók mögött: a tisztaság, a finom hajlongás, a csókok… Könnyek folytak végig az arcán.

A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt. „Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.“

Lassan ringatni kezdte a csipőjét és hozzásímult.

– Gyere be… A hangja sűrű volt és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú szájára szorította nedves ajkát.

Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához. Ott… épen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte. Most már nem maradt belőle semmi. Az ajkán is elmúlt. Valami más jött a helyébe… Rohanni kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le akarta volna törölni róla a puha melegséget, mely a tenyeréhez ragadt.

A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden. Felordított és visszaszaladt. Mégegyszer meg akarta ütni a leányt, erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak eszébe, melyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket; tisztátalan szavak, melyeket közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak; ütések valamennyi asszonyra.

A leány még mindég a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott. Két karját emelve tartotta és lustán csavarta össze a lökéstől lebomlott haját.

Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint egy halottat, amely megelevenült és visszajött… Hogy kifeszül a melle az emelt karok alatt… Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyújtotta ki kezét a levegőbe.

A leány megragadta a kinyújtott kezet. Húzta be Kristófot a kapun. A fiú csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát. Valami, amiből nincs menekülés.

A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallotszott. Egy repedésen vörhenyes világosság szűrődött át.

Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös, nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt minden és feszült félelem, és könnyek és kimondhatatlan fájdalom.

A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt. Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje felszívta őket magába.

A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt. Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik, mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki.

A nagy folyó hüvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen. Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt, aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt és megvetést érzett. „Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a felnőtt emberek titka?“ Egyszerre a szemére húzta a kalapját. Nem szerette volna, ha valaki belenéz.

Flórián akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással surolódott a gyalogjáró köveihez. Mikor a szolga elkészült és bement a házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalogkapun.

Ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fennről gyertyavilág esett le egyik fokról a másikra. Nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik. Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pincelejáró falmélyedésébe.

Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatlanul jöttek és neki úgy rémlett, hogy a hangzásuk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyertyát vitt. Árnyéka emberfelettien nagy volt a fehér falon. És ő maga is emberfelettien nagynak látszott a meglapuló fiú előtt. A kapualjában elnyult az árnyék. Kiért az udvarba. Áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon. Kristóf utána nézett; nem látta a végét és a sötét falmélyedésben kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék mellett.

A kimerültségtől ingadozva osont fel a lépcsőn. Lábujjhegyen. Végig a folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta. Elkerülte, mint egy árulkodót.

Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén: nehéz, gyalázatos szenny.

Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott, elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében.

Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján. Munkáslépések mennek az ácspiac felé.

Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka.

Kristófot ez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törődött. Még azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignác menyasszonya lett. A carneol-lófej jutott eszébe, mely himbálódzik és Zsófihoz ér.

Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát, mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi. Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát.

Aztán… egy éjjel, mint valami éles vágás, belenyilallott egy léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek. Asszonyi teste.

Az éjszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek, többen, egyre többen. A sötétségből lassankint egy óriás katlan lett, melyben csupasz karok nyüzsögtek, puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok.

A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl pénzre lesz szüksége.

A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindég dolgozni látta őket és soha se költekeztek. Hová teszik a pénzt? Sok lehet. Idegen emberek mondták neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről ismernek rá? Mit akarnak? Miért bújnak elő a piszkos házakból, mikor ő arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak és kinálják magukat és csökönyösen követik. Jönnek. Éjjel, mikor aludni akar, akkor a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt?

Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy, mint a pincelejárat falmélyedéséből látta. A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott. Szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez. Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha.

De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát, gondolata elővette a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép megfakult, erőtlenné vált. Az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte megint és a lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie kellett a Hal-piac felé.

Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került Anna és az édesatyja. Annának egy csokor fuchsia volt a kezében.

– Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz, – mondotta a leány, mialatt a kocsiba szállt.

Kristófnak csak az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett.

A kocsi már távolodott a Duna irányába.

A Lánchíd faburkolatán hirtelen puha lett a kerekek zaja. A híd lágyan, egyöntetüen ringatta össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a híd, a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt vasrúdakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék volt a várhegy felett. Túl rajta a Vérmezőn, a sok nagy halálból, mély fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók. Ivelt zöld kapuk, összeérő bubos tetők.

– Milyen kicsiny itt minden…

János Hubert felpillantott:

– Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád letelepedett.

A kocsi előtt gágogva rebbentek szét a libák. Kutyák ugattak. Az Ördög-árok partján egy pásztorember furulyázott.

Anna idegenül nézett körül, közben egy régi játékára gondolt. A játék egy majorság volt. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek talpon állt. A fáknak, a libáknak és a pásztornak is kerek volt a talpa. Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett. Valószinűtlennek találta az egész környezetet.

Odébb szétváltak a krisztina-városi házak. Magányosan ültek a zöldséges kertek között, szélesen tarkán, mint a parasztasszonyok.

A Város-majornál megállt a kocsi. Ulwingék gyalog mentek tovább a katonatemető felé. A budai polgárok oda temették Sebastián bácsit.

– Miért? – kérdezte Anna, – hiszen ő nem volt katona…

– De hős volt, – felete János Hubert, bár soha se tudta egészen megérteni Ulwing Sebestyén halálát. Az atyja hallgatott a részletekről. A várbeli polgárok pedig szép, zavaros dolgokat meséltek. Szerette hinni, amit mondtak, hizelgett neki. És valahányszor az órás emlékezete szóba került, szerényen, de önérzetesen jegyezte meg, hogy a hős közeli rokona volt. Beleélte magát a ráháramló tisztességbe. Emelt fővel viselte, mint a magas gallérokat.

Annának eszébe jutott valami. A nagyatyja mondta neki, vagy három év előtt és közben erősen a szeme közé nézett: „A vérbeli polgárok hősnek tartják Sebastián bácsit. Ők talán tévednek. Te vagy az egyetlen, aki nem tévedsz, ha annak tartod“… Emlékezett rá. Ennyi volt. És azontúl hősnek tartotta ő is azt, akit addig egyszerűen csak szeretett.

Köröskörül, mint egy erdő, álltak a fák a hantok között, egy erdő, amelyben temettek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok igazodtak úgy, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a gazdag halálból. Néhol megdültek a kőkeresztek, elmerültek a gazos mohában. Az egyik kriptára szomorúfűz hajlott. Ráborult, mint egy erdei asszony, kinek lecsüngő zöld haja eltakarja az arcát, mely bizonyosan sír az árnyék alatt.

Anna sokáig imádkozott Sebastián bácsi fejfájánál. Szótlanul mentek odébb. A sírok körül alacsony vasrácsok aranyozott dárdái villantak ki a fű közül. Kerítések, határok még a holtak körül is, hogy elválasszák egymástól azokat, akiket szerettek és azokat, akiket senki sem szeretett. Annának mégis az jutott eszébe, hogy a halottak lenn a földben talán kezet nyújtanak egymásnak a rácsok alatt.

A hantok lelapultak a hegyoldalon. A halál megállt, kimaradt a fák közül, csak az élet jött velük. Csak az erdő kisérte lépésüket a nyári csenden át.

Egy kis tisztás szélén szalmakalap feküdt a fűben. Meglepetve néztek fel. A tisztáson fedetlen fővel egy fiatal férfi állt és arcát a nap felé tartotta. A közeledő léptekre figyelmessé lett. A szeme barna volt. A tekintete sötétebbnek tetszett a szeménél. Haragosnak látszott. Ekkor vette észre Annát. A kicsiny leányarc komoly akart maradni, de a szeme már gúnyosan nevetett és az ajka is közel volt hozzá. Az idegen zavarba jött.

Ulwing János Hubert megemelte az ágak közt felborzolódott cilinderét. A városi major ösvénye felől kérdezősködött.

A fiatal ember irányt mutatott. Férfias szép keze előkelően keskeny volt. Egy zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Néhány lépést tett Ulwingék mellett. Mikor az ösvényhez értek, szótlanul meghajolt.

Anna bólintott. Puha florentini pásztor-kalapjának a hullámzása egy pillanatra árnyékot vetett a szemébe. Szinte sajnálta, hogy az ösvény ilyen közel volt. Mögötte már távolodtak a lépések. Lehajolt és letépett egy virágot. Most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben.

Kalapját a karjára akasztotta. Még egy, még egy… és bokréta nőtt a kezében. Egy harangvirág gyökerestől odaadta magát. A gyökerek, mint végtelenül finom kis madárkarmok nedves földet fogtak markolva. Anna először érezte meg a föld szagát. És mikor a két oszlopember között behajolt a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a régi házba…

A lépcsőn Kristóffal találkozott. A bátyja mereven tartotta a fejét, hallgatódzni látszott. Most már ő is meghallotta a nagyatyja hangját. A hang messziről jött, az ácspiac irányából.

A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyújtott. Az építőmester ép akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt. Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy tölgygerendát.

Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és kikapta kezéből a szekercét.

– Ide nézz! – kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta a munkát. Aztán, mint egy fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában a szekerce. Szilánkok repültek. A tölgyfa urára ismert és hasadt a biztos akarat szerint.

Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles ereje, melyet félretólt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak ő volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot, akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a fiataloknak.

Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce kifordult a hatalmas kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben. A földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően, úgy, mint mikor egy vén torony álltóhelyében meginog.

Senki se mert hozzányúlni. Az összefutó munkások bénultan néztek rá.

Füger volt az első, aki magához tért. Odatartotta a vállát a főnökének.

János Hubert halálsápadtan szaladt át az udvaron.

Két izmos ácslegény között, egyenlőtlen ingadozással jött az építőmester. Karja begörbülten fogta körül a legények nyakát. A könyöke magasabban volt, mint a válla. Az erőlködéstől vörös, fiatal munkásarcok mellett fakó és lárvaszerű volt az aggastyán arca.

– Nem oda, – mondotta alig hallhatóan, mikor hálószobájában az ágy irányába akarták terelni a testét. Az ablak felé intett az állával. Karosszéket tóltak elébe.

Aztán megjelent Gárdos protomedicus aszott, barna képe az ajtóban. Mikor kiment a szobából, azt a mindent elejtő, alázatos mozdulatot tette, melyet csak papok és orvosok tudnak. A papok, ha Isten előtt állnak az oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe.

– A gyerekek… Az építőmester erőlködve visszafordult. Akadozó pillantása lassan járt körül a szobában.

Kristóf remegve fogódzott meg az asztal szélében. Érezte, hogy ha az a nagy, kereső tekintet megtalálná őt, ép a szemhéjához nyúlna és befelé nyomná a szemét. Minden összehúzódott benne. A teste el akart bújni a térben.

Hát ilyen a halál! Eddig nem látta soha. Pedig most már sejtette, hogy ott van minden mögött és belesúgja a félelmet az emberek fülébe. Neki is ő súgta, mikor gyerek volt és el kellett bújnia a paplan alá. És futnia kellett a szobából, ha kialudt a gyertya. Akkor még nem értette a súgást és a félelme eltévedt és rémek ellen fordult, mély csendek, sötétségek ellen. Pedig minden a halál volt.

Homályosan látta a többieket maga körül. Az atyját, Fügert, Gemminget és Feuerleint. Tini feszült, hosszú arca is ott volt. Valószinűtlenül pontosan mozgott a mosdótál és karosszék között. Jött és ment. A kezében vizes kendő. Kinn a folyosón az ácsok. Eltompított, nehéz lépések. Váltakozó, ijedt arcok az ajtónyilásban. Egyik nyomja a másikat és a szemük olyan, mintha verembe néznének.

Egyszerre meglátta Annát. Milyen sápadt. De azért ő is rendesen mozog. Most letérdel a karosszék mellett és két viaszkéz között van az arca. Egy galambősz fej föléje hajlik és nézi őt soká, elviselhetetlenül soká. Ha nem eresztené el többé? Ha magával vinné?

Kristóf felzokogott. Valaki meglökte és tólta előre. Már ő is ott térdelt a karosszéknél. Most, most… A kialvó szem tekintete megtalálta őt. Két viaszkéz tapogatózva nyúlt bele a levegőbe, begörbült, valamit meg akart fogni.

A fiú hangtalanul esett végig a padlón. Aztán nem tudta, hogy kiviszik.

Lassanként besötétedett a szobában. A pap lépései ünnepélyes csendben kongtak a folyosón. A lépések jöttek és újra elmentek. Tömjénszag érzett a kapualjában. A sekrestyésfiú végig csengetett az utcán. Úgy csengetett, mintha labdáznék a hangokkal és ezalatt egyik ház a másiknak mondta el a hírt:

„Ulwing építőmester haldoklik“…

A lépcső alján tolongás támadt. Az építőmester nehéz, kettős lélegzete kihallatszott a folyosóra. Fenn, az udvari szobában szorongó, kisírt arcok hajoltak a karszék fölé.

Mióta a pap elment, Ulwing Kristóf nem nyitotta ki a szemét. Hallgatott és a csendben agya kétségbeesetten küzdött a megsemmisüléssel. Korán jött. Még nem volt készen. Fellázadt ellene. Annyi terv… Valamit mondani akart. Szavakat keresett, de nem talált egyet sem: elvesztek az utak az emberekhez…

Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény szín-szilánkok, melyek beleestek és nyomták a szemgolyót. Sárga foltok. Fekete karikák. Vörös cikázások… Aztán jó, pihentető erőtlenséget érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja karjában vitte az ágy felé. És Sebastián testvér… és ők vándorolnak ketten, fáradság nélkül, csendesen. Egy város látszik. Templomtornyok, házak, sok üres telek, melyekre ő fog építeni. Reggel van és harangoznak…

János Hubert lehajolt az atyjához. Még lélegzett. Mintha a szája mozgott volna.

– Reggel van! – Olyan erősen mondta ezt az építőmester, hogy mindannyian az ablakra néztek.

Az ácspiac túlsó szeglete felett csodálatos derengés látszott. Füger kivette az óráját: még éjfél sem volt.

A derengés minden pillanattal jobban terjedt. Vörös por és villanások; eleinte csak egy-kettő, aztán mindég több.

A kis könyvelő izzadni kezdett. Hirtelen egy bőrkötényes embert látott meg a gondolatában. Kiveri a pipáját és rátapos az égő dohányra. Most már világosan emlékezett a nagy munkáscsizmára a fürészpor között. Önvádoló kétségbeeséssel arra is emlékezett, hogy azután nem nézett többé oda…

Az udvaron egy ember szaladt át.

– Tüz van!…

A kiáltás megismétlődött: a ház minden szeglete mondta. A meredek tető alatt narancssárgák lettek a falak. Az ablakok üvegjén természetellenes vörösség terjedt. A szobákban hirtelen világosságok hullámzottak.

– Tűz van!…

Most már az utcák is kiáltották, makacsul, élesen. Lépések nyargaltak. Lajtoskocsik dörömböltek a Duna felé.

János Hubert az ajtóhoz rohant. A küszöbön úgy látszott, mintha elesnék. Tántorgott és visszafordult. Verejtékes ijedséggel számolni kezdett. Görcsösen, zavarosan számolt az agya. A veszteség óriási volt. A temérdek épületfa és anyag. A cég meginoghat ettől… Gyámoltalanul meredt az atyjára. De a karosszékben csak egy kisérteties aggastyán ült, aki lárvaszerűen mosolygott bele a tűzfénybe. Tőle már nem várhatott semmit. A térde remegni kezdett.

Anna zsibbadtan nézett az ablak irányába. Nem merte megmozdítani a fejét. Valami össze akart esni a homloka mögött.

Az udvar falán fekete alakok bukkantak fel. Rocskával lódították a vizet a tűzre. A szemközti házak tetején is emberek álltak.

A kátrányolvasztók táján kormos rémek tántorogtak a levegőben. Fojtós, égett szag tódult be az ablakon. A tűz rettenetes erővel terjedt. Nyargalt az udvarfal felé.

A ház!… Anna szíve egy lökésben eszmélt fel. Félteni kezdte a házat, vonagló fájdalmas félelemmel úgy, mint egy élő teremtést, akivel összetartozik.

Kinn az ácspiacon egy lángoló farakás omlott le.

A szobák vészes világosságában, Tini és a cselédleányok, fejveszetten kapkodtak a nyitott szekrények előtt.

Anna a falnak dült: „El akarják hagyni a házat. Menekülni akarnak“.

– Mentsék meg!… Mentsék meg! – kiáltotta vértelen arccal.

Füger Ágoston lihegve botlott be az ajtón. Hireket hozott; megint ment, megint ott volt.

Már a szertár teteje is égett. A levegő remegett a forróságtól. Rekedt reccsenés, sustorgó sziszegés, sokhangú emberi kiáltás hangzott…

Az építőmester félig leesett pillái ritkán mozdultak. Nem hallott, nem látott semmit, ami kívüle történt. Rejtélyesen távol volt mindentől.

Az ablak alatt száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben pörkölődő levelek. Az udvarban egyenletesen sivalkodott a húzóskút. Egy szivattyú locsolni kezdte az átmelegedett falakat.

Ebben a pillanatban egy nehéz, rövid hang esett le a magasból: mint egy kerek érccsepp. Utána több jött, kongva, baljóslatún.

Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant.

– Harangoznak… Reggel van és harangoznak.

Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Az építőmester keze megfogódzott a karosszékben. Felállt. János Hubert és Flórián kétoldalt tartották.

– Eresszetek! – Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már senki sem engedelmeskedik.

– Építeni… építeni… Álla egészen elferdült és a teste ijesztő erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész fejjel volt nagyobb az élőknél…

Aztán, mintha belülről valaminő erő megcsavarta volna, félig megfordult önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt. Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye.

Lenn új lajtos-kocsik érkeztek. Trombiták rikoltoztak végig az utcákon. Létrák ágaskodtak bele a vörös levegőbe.

Hosszú, lihegő kígyók kezdtek dolgozni: a szivattyúk repülő vizet köptek a lángok közé. De a tűz nehezen hátrált… sisteregve, lassan esett össze önmagában.

A lipótvárosi templom vészharangja jajgatva kiáltozott tovább: segítséget kért, hívott, panaszkodott. Valamennyi városnegyed felelt. Egész Pest felriadt. A félrevert harangok kongásában szállt a kormos perje. A füst belepte a sárga falakat. A szivattyú vize végig csorgott az ablakok üvegjén.

Azon az éjszakán megöregedett a régi ház.

Ulwing építőmestert kivitték a régi házból és az oszlopemberek benéztek a halottaskocsiba. Mögötte az infulás apát… viaszgyertyák lángja. A papság énekelt. A polgármester, a magisztrátus, a céhek zászlói, az egyletek: lassan mozgó, nagy, sötét tömeg a nyári ég alatt.

Ulwing Kristófot levett kalappal kisérte az egész város és amerre utolsó útjában elment, zúgott valamennyi templom harangja. Aztán becsukódott a ház kapuja. A nagy űr, a nagy csend belül maradt.

A temetés utáni reggelen történt, hogy az Ulwing cég új főnöke először foglalta el atyja helyét a rácsos, földszinti ablak előtt, az íróasztalnál. A tűz kihült füstje, a tömjén és erjedt virágok szaga még érzett a házban.

A korai órában senki sem mozdult. János Hubert egészen egyedül volt. Felesleges mozdulatával többször a nyakkendőjéhez nyúlt, aztán, mintha meglökték volna, ráborult az asztalra és hangtalanul, sokáig sírt. Csak akkor egyenesedett fel, mikor a szomszéd irodában lépéseket hallott. Mialatt a szemét törölte, észrevette, hogy a porcellán tintatartó nem áll a helyén. A porzót is az ellenkező oldalra tették. Erőltette az emlékezetét és pontosan visszahelyezett mindent úgy, mint az atyja idejéből megszokta.

Az ajtón kopogtak. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ajtó, melyen évtizedek óta alázatosan, meghajolva, sápadtan, kérve jöttek be az emberek a hatalmas Ulwing Kristófhoz, most ő hozzá vezet. Önérzetesen felemelte a fejét, de csak egy pillanatra aztán, mintha megijedt volna attól, amit tőle vár az élet, újból összegörnyedt.

Füger Ágoston állt előtte. Egy csomó írás volt a hóna alatt.

Ulwing János Hubert tétovázott. Most neki kellett határoznia, segítség nélkül, egészen egyedül.

– Ezeket az ügyeket még a boldogult építőmester úr parancsából intéztem el így, – mondotta a kis könyvelő és ráncos arcában lehúzódott a szája, mint egy gyereké, aki sírni készül.

János Hubert gondolkozás nélkül aláírta a nevét. Megtörölte a tollat, beleszúrta a sörétes pohárba, ép úgy, mint az atyja tette.

És ezentúl így ment minden tovább. Az üzlet élt a régi nyomon, a régi mozdulatokkal, pedig köröskörül lassanként megváltozott a világ. Új emberek, új cégek támadtak.

Az Ulwing-ház feje nem változtatott semmin és külsőleg még az élete is olyanná lett, mint az atyjáé volt. Ő maga napról-napra öregebbnek látszott. A szemét lehúnyta, ha pihent.

A tűzkár, a rossz üzletévek súlyosan nehezedtek a vállára. Az atyja nagyarányú vásárlásai, terhek, régi vállalkozások, törlesztések és sok más egyéb, aminek a lebonyolítása világosan, egyszerűen körvonalozódott az építőmester előtt, mint megannyi rejtély maradt reá. A megfejtés örökre elveszett az építőmester ridegen, biztosan számító elméjével. Csontos, kíméletlen kezével lehanyatlott az Ulwing-ház ereje.

János Hubert minden bajon takarékossággal akart segíteni. Csak ennyi volt, ami az ő egyéniségéből az üzletbe áradt. Ócska szerszámok. Ócska eszközök. Megszorította még a háztartást is és Tini mamzell konyhakönyvét ő maga nézte át minden vasárnap délután. Aztán behívta a fiát a zöld szobába; takarékosságról beszélt neki.

Kristóf bágyadt szemmel, unottan ült a karosszékben és nem figyelt oda. Szórakozottan kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból, közben elfelejtette, hogy honnan tévedt a kezébe, ledobta a divány alá.

Netti behozta a papagályos tálcán a kávét és meggyújtotta a moderateur olajlámpát. Kristóf egyszerre nem volt ott többé.

Hosszú Gáborral már nem törődött ekkoriban, a kis Gállal sem. A technikus főiskolára járt. Egy szinésznővel volt viszonya és azok a falusi nemes fiúk voltak a barátai, kikkel még a magánintézetben ismerkedett meg. Cinikusan beszélt velük az asszonyokról. A Vadászkürt-vendéglő egyik hátulsó szobájában órákon át nézte őket, mikor kártyáztak.

Egyszer ő is megkísérelte. Vesztett… Vissza akarta nyerni a pénzét. A zsebe üres volt, csak dohányszelencéje akadt a kezébe. Hirtelen eleresztette. A nagyatyja még burnótot tartott benne. Szégyelte, amit egy pillanatig gondolt.

Egy fanyar szájú ember rászólt az asztal túlsó oldaláról:

– Mi lesz?…

Kristóf megint a zsebébe nyúlt. „Visszanyerek mindent, aztán nem játszom tovább.“ Kirántotta a szelencét és az asztalra csapta. Az ütéstől felébredt a szelence. Öregesen, cincogva elmondta a kis dalt, melyre Ulwing ötvösmester vagy száz év előtt tanította. Egészen úgy mondta el, mintha kéregetne, de senki se figyelt rá. Mire a muzsikának vége volt, Kristóf elvesztette a játszmát.

A keserű szivarfüstben nehéz lett a lélegzete. Hangok. Undorító, borszagú meleg. Egy hosszú, szürke kéz elvette az asztalról az ezüst szelencét.

Kristóf felállt. Még hallotta, hogy valaki azt mondta a háta mögött: „Úgy játszik, mint egy nagyúr.“ Zsibbadtan ment el az asztalok mellett. Közömbösnek látszott. Csak kinn az utcán fogta fel, hogy mi történt és szíve összeszorult egy belső fájdalomtól. Önmaga felett érezte-e ezt a fájdalmat, vagy a kis burnótszelence felett? Nem tudta. A nagyatyjáé volt és most már egy idegené… Pedig hányszor látta a csontos öreg kézben, mely talán meg akarta őt áldani, mikor a halál órájában feléje nyúlt.

Borzongás futott rajta végig, kín és félelem. „Nyomorult vagyok“, – mondotta sokszor egymásután, hogy lealázza magát. Aztán megesküdött, hogy nem nyúl többé kártyához. Soha, soha… Ez valamennyire megnyugtatta őt.

Mikor másnap a zsebéből kihúzott egy új bőrtárcát, észrevette, hogy Anna tekintete követi a mozgását. Többször észrevette ezt. Türelmetlen harag szállt fel benne.

Az atyja kiment a szobából. Anna feléje fordult.

– Elvesztetted?

– Persze, hogy elvesztettem! – Kristóf most már hálás volt, amiért beszélhetett. Megkönnyebbült. Jóformán nem érzett többé felelősséget.

Anna lehorgasztotta a fejét.

– Tudod, hogy hol vesztetted el?… Igen! – A szeme felragyogott. – Hát ha igérnél valamit annak, aki megtalálja?

– Ahhoz pénz kell, – mondotta Kristóf leverten.

Anna a szekrényhez szaladt. Egy kis dobozt vett elő a fehérneműje alól.

– Nem sok, csak amit kaptam. Összegyült lassan, régen, – és a bátyja tenyerébe fordította a pénzt. – Kis Kristó, eredj gyorsan. Nincs baj. Igérd oda az egészet.

Kristóf örült is, szégyelte is magát. Anna keze után nyúlt. De a fiatal leány hátra kapta. Felágaskodott a nagy fiúhoz és odatartotta az arcát. Kristóf megcsókolta és elszaladt.

Anna utána nézett. Hogy szerette a bátyját! És most talán megértette Kristóf azt, amit ő nem tud megmondani. Mindég férfiak között élt és a férfiak szégyenlik a gyöngédséget. Fütyörésznek, hogy eltitkolják és kinéznek az ablakon. Őt is így nevelték. Megtanították rá, hogy a gyöngédség csak addig mély és nagy, amíg mozdulatlanul hallgat és egyszerre kicsiny és nevetséges lesz, mikor beszélni kezd; olyan szánalmasan kicsiny, hogy az ember elpirul és kiszalad a szobából. Nem lehet megmutatni. A többiek se mutatják, senki a házban, csak régen, régen Sebastián bácsi. Pedig olykor mennyire vágyódott valaki után, aki magához öleli.

Az anyja képére tévedt a szeme. Ha kiejtené kezéből azt a festett rózsát! Ha megsimogatná őt! Csak egyszer, egyetlen egyszer, mikor magányosan van a szobában… olyan egyedül… mindég egyedül. Mióta Walter Ádám is elment, senkije se maradt, akivel beszélni lehet. Egy új dal, egy új könyv: ez jött tőle messze Weimarból. Aztán megint csend volt heteken át.

Anna céltalanul ment le a lépcsőn, az udvarkerten át a nagy falig. A tűz óta a város végére került az ácspiac. Most már csak puszta telkek húzódtak ott a palánkok között, hol régen bőrkötényes nagy, goromba emberek dolgoztak a fával.

Lassan, ködösen, majd repülve, elevenen jöttek fiatal életének az emlékei.

Vasárnapi délutánok. Mesék és Sebastián bácsi. Frissen bárdolt tölgygerendák illata és a nagyatyja. És zene és álmok és az anyja arcképe. Ennyi volt. Évek… Gyermekévek.

Leült az almafa kerek lócájára és megtámasztotta fejét a fa törzsén.

Az ég kék volt a lombok között. Az almafa virágzott. Egyszerre Jörg nagyapa boltja jutott eszébe. És egy hang és egy dal. Milyen zavaros volt az egész. Hirtelen két lázas szemre gondolt, de valahogyan Walter Ádám arcában látta őket. Aztán Walterné… a Bajmóczy Bertha hangja és kerítések az emberek körül. Kicsiny vasrácsok még a temetőben is. A hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. Arra szeretett hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni, minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson…

Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet. Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor még este is, kinn az ablak alatt.

A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba.

Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.

Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja viszontlátni többé soha.

Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén, mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.

Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kisérte és mint rendesen, az nap is elkésett. A társaság, melyhez csatlakozni akartak, már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton; egy ideig tanácskoztak, aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy csolnak mozdult és lassan evezett át a folyón.

A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat hallott. Valaki a nevét mondta; valaki csodálkozva ismételte meg:

– Ulwing Anna…

Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt.

A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Annától. – Igaz, hogy régen találkoztunk. Emlékezel?

Most már emlékezett: Illey Mártha volt.

– A táncórák…

Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha hirtelen oldalt pillantott.

– Tamás! – és bemutatta a bátyját.

Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a férfi arca egészen idegennek rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő szállt át a szemén. Már elmúlt… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az ajka szegletét…

Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz fordult.

– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg földet. Akkor is kinevetett…

Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy ragyogáson át.

Illey Mártha megszólalt:

– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk. Épen úgy zúg, mint az illei erdők.

– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. – Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből…

Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát, hogy ne mondjon többet.

Anna elmosolyodott.

– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket… Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.

Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát. Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.

Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt:

– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne, hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk erdőzúgásra meg zenére gondolnak, – mondotta mosolyogva, – látják, nekem úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik?

– A gulya?… Annának nevetnie kellett.

A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.

A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és egy levél fehér fogai között maradt.

A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban, szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang, egy vad méh szállt föl a magasba.

– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának. Egyszerre kedvetlen lett.

Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket.

– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná. Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és csapódtak össze mögöttük.

– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk…

– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.

– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.

– Sokáig! De most már itt van.

– Itt van… Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tünt föl neki. Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.

A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját. A nap az arcába sütött.

Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét haja fénylett. Úri formáju feje finom vonallal hajlott bele a nyakába, mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se hordtak terhet az illei urak.

Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.

A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást. Hiszen annyi mondani valójuk van…

Illey Tamás is beszélni kezdett.

Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki…

Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját. Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt, szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:

– De ugy-e azért vissza jön onnan megint?

– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény. – Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.

Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el, hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan mosolygott. Ezt észrevette a leány.

– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a visszacsapódó gally.

– Nem bántanak engem a fák.

Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk.

Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.

– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.

Botjával egy fára mutatott.

Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is, ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor vették észre, hogy egyedül vannak.

A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két tekintet félénken összekulcsolódott.

A pillanat megállt, aztán elrepült.

Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.

Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey Tamás nem adott neki virágot.

Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett, lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora.

A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.

Anna megismerte Müller apothekariusné csokoládészínű napernyőjét. A napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja.

– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és visszarántotta.

Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten, mintha dolgoznának.

Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult. Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.

Kristóf sokáig nézett utána.

Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak annyit, mint régen.

– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá.

Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak ki belőle.

Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje vonta.

– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta volna megnyugtatni.

– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult. Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű, fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt, bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével.

Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni, ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke fejével, kissé beteges arcával.

Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny, kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget fölvonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen felé, melynek nincsenek partjai.

A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett.

– Elmegy…

A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.

Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül papirdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.

A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt, megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért, ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta, hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait.

Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán. Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a kezén.

Illey a hajó peremére dült és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta lemosni a leány ujjairól.

– Hogy húz az ár, – mondotta Anna.

Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.

A csolnak partot ért.

Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent, mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni. „Viszontlátásra…“ hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.

Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért, egészen idegen volt.

A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák…

Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán terjedt a napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna keresztül.

Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött át a Dunán a pesti part felé.

Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás… A túlsó oldalon is egy új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház… A vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha elfogytak volna.

Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak“. Hirtelen önmagára kellet gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.

Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki. Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.

Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett.

És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg és a két karját kinyújtotta utána.

Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.

Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetü gyermekasszony. Már utólérte az anyja éveit. Ha itt volna… Nem, erről még vele sem tudna beszélni, senkivel, soha.

Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte. Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét. Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna, kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el fiatal mellében.

Énekelni… De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó… egyedül lenni. Két keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem…“ Halkan mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát elénekelte volna.

Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza. Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek látszott.

Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett tartásán. A szája gyámoltalanul elferdült.

– Mi történt? – kérdezte a fiatal Füger.

Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel… attól minden könnyebb lesz.

Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel vesztett, az sok volt. Túl sok… Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát. Mindent tudni akart.

– Hát csak ez a baj?

Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki, az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség súlyát.

Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot rögtönzött.

– Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná…

Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.

– Ne higyje,… nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul szerencsétlen.

A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig tudta, hogy mit fog mondani.

Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát.

– Segítsen rajtam, – mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. – Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.

Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a főnöke fia előtt.

– Jó az Ulwing-név, – mondotta halkan, – a Paternoster-utcában adnak rá, amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, – tette hozzá sebesen, – nagyon elitélendő, de hát most az egyszer.

– A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? – Kristóf kissé fölegyenesedett. – És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe. Hát oda menjek?

Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle… Ulwing & Társa. Ezt írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.

Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. „Milyen öreg a keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká“. És azzal a fojtott lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.

„Nem viheti soká. És a másik?…“ Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing & Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.

Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett.

A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta, hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt erre.

Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is igért egy leánynak. Nagyobb öszegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi tartozás, melyről megfeledkezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem vesz többé a kezébe.

Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?…

Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába. Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét. Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán már nem lesz ereje hozzá.

– Anna…

A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta.

– Valaki jött, – mondotta Anna, – csengettek a kapu alatt. – Ebben a percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a másik élet hangtalan segélyhívását.

Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet. Már elmult az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt.

Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton. Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos, várakozó kifejezést nyert.

És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt.

A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt abroncs lett volna a földön.

Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér minduntalan az arcába száll.

Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette. Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.

Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát. Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így, aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen, gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes melegség, szinte elbújt a többiek elől.

De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából, Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.

A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről. Építkezésről. Politikáról.

Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy akadálynak nézték; míg Illeynél mintha önmagáért való cél lett volna.

Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált.

Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, – mondotta és a tekintete kemény lett. – A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból jöttünk. Nem lehet elfelejteni…

Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok mindent, amit gyerekkorában átélt.

János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon hogyan lehetséges ez?

Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának, többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai reátámaszkodhattak erre az erőre.

– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében. Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.

Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.

Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül marad.

Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.

– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha.

– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az atyját.

Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.

Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst…

Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének öntudatlan, gyönyörű vallomása.

Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan, okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik, és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.

„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás.

Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra. Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt. Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.

Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.

Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte volna.

A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését. Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.

Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba. Egyedül jött, Mártha falura ment.

– A vőlegénye anyjához, – mondotta Illey. – Régi mátkaság. Ősszel lesz az esküvő. Ez a gond is elmulik.

Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt sokat, de azért derüs és boldog volt közöttük a csend.

Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült, hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon át a tavaszba néznek.

Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben, ahogy a selyemszálat a magasba húzta.

János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni.

Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne Illey Tamással, odamenne az órához és visszatólná a mutatóját és ez mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt.

Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben, egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak.

Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével.

Közben elmult a nyár.

Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan futott kaput nyitni.

A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában.

Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.

Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen Annához fordult és nagyon halkan mondotta:

– Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.

A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi szorgalmasan ütődtek egymáshoz.

Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az egész fénye megolvadt volna.

– Elmegy?… A hangja nagyon fátyolos volt.

– Mit mondtál? – kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.

Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját, közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.

– Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök vissza.

Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve, fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé soha.

– Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, – mondotta Illey hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. – A gátnál találkozunk, – aztán lágyabban folytatta: – Énekeljen valamit… Ezt úgy mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt, kemény rezgését.

– Igazán, akarja? – Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva kérdezte:

– Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?

– Ulwing Anna hangját, – felelte Illey egyszerűen és a szeme közé nézett.

Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.

– Viszontlátásra, – mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe. Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt. Visszaszaladt a zongorához.

Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.

Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger Ottó volt.

A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította a fejét, amerre Illey Tamás elment.

Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős lámpát.

János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint valami élettelen dolog feküdt egy csomó papiroson, melyet aláírásra beadtak hozzá.

Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert levette főnöke válláról az elhatározás kínját.

„Vajjon hol lehet?“ gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az üres szobába nézett.

Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje, mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehúnyta a szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje, zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra gondolt.

Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért, mosolygott.

János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:

– Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a szót. Nem értem, – aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: – Tud valamit?

Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte, most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett, mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.

– Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég visszatartottam, mindég könyörögtem neki.

– De hát mi történik a hátam mögött? – János Hubert hangja sűrűn bugyborékolt elfehéredett ajka között.

Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte:

– Kártyázik… Az egész város tudja… Veszít… Váltók?… Iszonyodva kérdezte: – de hát mennyi az összeg?

– Száznyolcvanezer forint…

János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan, ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett belőle.

Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről olvasta le, hogy mit kell mondania.

– Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék, istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját, úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.

Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.

– Jó ember maga, Ottó, – sóhajtotta János Hubert ellágyulva.

– Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! – mondta a fiatal Füger ünnepélyesen, – Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni a megrontóktól. Talán külföldre…

– Külföldre küldeni? Igen, – János Hubert egyszerre határozott lett. – Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.

A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb lett.

– Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik. Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök úr válláról.

Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét. „Egy komoly üzletember Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik. Az Anna férje“… Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl találkozzanak.“ Olyan sokat követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni. Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a többiekkel szemben is.

– Igen, ez megszabadítana minden gondtól, – mormogta, mintha önmagával tanácskoznék. – Az Anna férje… Dehát ki legyen az?

Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.

János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt. Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van…

Megveregette Füger Ottó vállát:

– Köszönöm!

A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.

Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába várta Annát Illey Tamás.

Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.

Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt.

Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A napszoba ablakának az üvegjén úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke arcon.

A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor felállt a varróasztala mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott… Százig számol, aztán nem vár tovább. Még egyszer számolt százig és a küszöbről is visszanézett.

Este, mikor Netti meggyújtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte magát. Az élet kívül maradt. Megint elmúlt egy hiábavaló nap, pedig mikor megvirradt, olyan bőkezűen igért meg mindent. Aztán ravaszul kínozta őt, elosont és nem váltott be semmit.

Illey Tamás nem jött többé.

Anna kicsiny arca egészen halvány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán valaki máshoz jár most Illey, vagy talán haragszik? Olyan komolyan mondta neki, mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott. Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt mindkettőjükhöz.

„Miért nem jön? Hol marad?“ Az ablaküvegnek szorította az arcát. Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt, aztán csüggedten hanyatlott le a feje.

A napszobában sugdosódni kezdtek a butorok. A falak is emlékeztek. Az ajtókilincs is ismerte Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra, mind azt mondták, hogy sokszor látták őt.

Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek benne. Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza.

Órák multak: Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt:

– Minden bánatod elmúlik, kis galambom, – mondotta, mikor a kártyavetés végére ért.

– Nekem nincs bánatom, – felete a leány és igyekezett magasan tartani a fejét.

János Hubert hangja hallatszott:

– Anna, vendég van!

Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténkint kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével.

Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi arcok, vörösek lettek kínlódtak, míg Münster Károly maga mindég nyugodt és unalmas volt túl hosszú vasárnapi kabátjában.

„Vajjon miért jön?“ gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele.

Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte atyjától a kezét.

– Megtisztelő ajánlat és igen előnyös, – mondotta János Hubert a leányának. – A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember értelmes, tőkéje is van.

Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot, mindig engedelmeskedett, de amit most kívántak tőle, az ellen fellázadt.

– Nem, soha! – a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra.

János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt.

„Korán szóltam“, gondolta kedvetlenül, „még várni kellett volna“.

Aztán várt. Kinn már hullott a hó.

Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjente nem aludt. Nem énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában.

János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltólta homlokára és lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt. Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit.

– Beteg vagy? – kérdezte hirtelen.

– Nem…

– Fáj valamid?

Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását.

– Kristóftól jött rossz hír? – kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. – Nem? Hát akkor az üzlet?… Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing vagyok.

János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt.

– Úgy sem értenéd.

– De hiszen megtanulhatnám…

– Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak való az. Másra teremtett benneteket az Isten. – Ettől a mondattól megmozdult a lelkiismerete. Zavarba jött.

– Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? – kérdezte félhangon és a földre nézett.

– Nem felejtettem el.

Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte emlegetni.

„Hát ő is a többiekkel tart?“, gondolta a leány és szomorúan nézett a nagyatyjára. Valamikor börtönben volt, mert megértette a mások szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél.

A hangverseny-teremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott facsillárokban temérdek gyertya égett. Lángjuk nyugodt, sárgás világosságot szőtt bele a levegőbe. Az emelvényen nyitva állott a zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat.

A fal mellett néhány ujság-recenzens állt. Anna hallotta, hogy előre megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A széksorokban ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás tisztek, öreg papok és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák, magyar dolmányos előkelő urak.

Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak. Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat reszelték és a fejek, mintha rugóra jártak volna, hirtelen az emelvény irányába fordultak. Aztán csend lett.

Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok ember úgy hatott rá, mint egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki minden fájdalom.

Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett. Mintha valaki a távolból megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a két tekintet egymásbavonaglott a távolságon át.

Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja, mint a zivatar csapkodta a falakat.

Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú, fehér haja, puhán lendült meg márványfeje körül. Szikár alakja meghajolt a hódolat előtt.

Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, sírtak, dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat, melyek nem voltak előtte és nem lesznek utána.

A tömeg visszafojtott lélegzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint egy haldokló visszhang. Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a művész, akinek a játéka mindég Istenek születése volt.

Ulwing Anna lelkét nagy, fénylő szárnyakon Beethoven Apassionatája vitte Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban.

A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez rohantak és ott tapsoltak tovább.

A művész saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a márványarcban láng gyulladt volna, tűz világított át a homlokán, tűz áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá vált.

Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit valaha hallott. Régi szavak mozdultak az emlékezetében… „Teremteni kell, úgy mint az Isten. Még agyagot is újat kell teremteni.“

Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A virtuóznak szólt, nem az alkotónak.

„Nem értik“, gondolta Anna leverten. „Ezt a zenét még nem lehet biztonságban bámulni. Korán jött…“ és megint Walter Ádám szavai jutottak eszébe.

Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste a kifelé tóduló tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét kiáltozta.

Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a kocsijában ült.

– Gyalog szeretnék menni, – mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát.

– Menjünk…

Flórián jó, széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán engedelmesen indult el mögötte a hóban.

Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen levéve tartotta, a hó sovány arcába esett.

Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az örülni nem merő, zsibbadt pillanat, melyben egy kínzó testi fájdalom hirtelen megszűnik.

Az utcákon távolodón gurult szét a kocsik puha zaja. A tompuló emberi hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át, ők ketten, szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán.

Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny cipői elmerültek a hóban; mégsem fázott. Ment véghetetlen boldogságban. Illey elragadtatva nézte őt, aztán erőt vett magán. Nyugodtnak akart látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt.

– Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett volna.

Anna is erőt vett magán.

– Hát igazán nem a zenéért ment ma oda? – kérdezte félhangon és mosolygott.

– Soha se járok hangversenyre, – mondotta Illey Tamás őszintén. – Nem értem én a magas zenét.

Anna szinte ijedten fordult feléje.

– Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem?

– Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett.

Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten találkoznak, együtt vannak a zenében… És Tamás most azt mondja, hogy nem érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni tud… Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet.

A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna fészket rakni a tekintetével.

Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. Egyszerre Anna is észrevette a befúvott lámpát az Ulwing-ház előtt.

– Régen kerestem ezt a mai órát, – mondotta Illey sebesen, – akkor a szigeten is ezt kerestem, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át, zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián a földre nézett, mikor mondta. Megértettem, nem akarták, hogy jőjjek.

– Pedig én mindég vártam… Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden.

Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdul a falból és eléjük jön sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két oszlopember is vele jön. Egészen kihajolnak a kőpárkány alól és lenéznek rájuk.

A kapu mint egy zökkenésben megállt. Az út végére értek. Anna szíve megbénult az ijedtségtől. Még egy perc, aztán nem fogják látni egymást.

Flórián elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel.

Illey Tamás Annához hajolt:

– Már nem tudunk mi egymás nélkül élni, – és megcsókolta a leány kezét.

A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át, szótlanul néztek egymás szemébe.

Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon kezéről.