A RÉGI HÁZ (continued 3)

Másnap mindent elmondott az édes atyjának, és mikor délután megszólalt a kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak.

Anna hallotta a lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a folyosón, a zöld szoba felé.

Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt. János Hubert állva hallgatta, csak azután kinálta meg üléssel a vendégét.

– Megtisztelő ajánlat… Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezeket a szavakat használta Münster Károlylyal szemben is. Köhögött, aztán lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy amint előre elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna hozományáról. A hangja kissé elhalkult:

– Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem térhetek el.

Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett.

– Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik.

János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey névnek a varázsa megint hatni kezdett rá: már nem dűlt a karosszék támlájának. Ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan üzleti hangon beszélt.

– De hát az illei birtok, – óvatosan kereste a szavakat, – úgy tudom, sajnos, idegen kézen van…

Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelíd szemű, jó öreg üzletember eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le, akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok, és hogy az ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy reménység volt. Eltólta magától.

János Hubert várakozóan nézett rá:

– És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására?

Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni mindenen, még önmagán is. Semmit se kérni, csak Annát, akit szeretett. Uri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe nézett, mintha igéretet tenne:

– Már nem gondolok Ille visszaváltására.

János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról.

Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek. És egy kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni, azért jött ide a városba. A saját erejéből akarta visszavenni a földjét. Hiszen a nevüket adta, vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az Illeyek majd ezer év óta összetartoztak.

Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utólérte az alispánok unokáinak a végzete.

– Jogász lettem, – mondotta csendesen, – ép úgy, mint a többiek, elnyelt a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A magyar nemesség csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig tönkrementek.

János Hubert szórakozottan bólintott. Egészen megnyugodott, mióta bizonyos lett, hogy Illey Tamás nem akarja kivenni a cégből Anna hozományát. Feléje nyújtotta a kezét.

– Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget.

Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta előtte a napszoba ajtaját: odabenn meleg és világos volt minden.

Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint egy fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját.

– Köszönöm, – mondotta a leány, – olyan boldog vagyok.

János Hubertnek ennél többet nem adott az élet… Könnybelábadt a szeme.

A folyosón az öreg Fügerék álltak, Henrietta asszonyság kikeményített fejkötőben, Gemming úr és a kis Feuerlein, aki meghatottan törölgette a szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg legalázatosabban.

Fenn, magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér-virágos kocsiba.

A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak, aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését. Csendes lett minden, az ember, a napok.

János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behunyta a szemét. Mostanában mindég álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még aludni menni. Fel-alá kezdett járni a csendes szobákban.

A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A nap-szobába feljött az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba egészen sötét volt.

János Hubert összetette hátán a kezét és lassan ment át a világosságokon, sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is épen így volt, csak hogy most, mikor visszanézett arra, ami elmúlt, egyre többnek látszott benne a sötétség.

Nem értette, miért kellett épen máma ilyesmikre gondolnia, mikor úgy is nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a protomedicusért. Fáradt volt erre is.

Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, de azért mégis pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott. Kulcsait, tollkését és a gyönggyel himzett szivartárcát. Ezt megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években letett a dohányzásról is.

Másnap vasárnap volt. Nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött és megkérdezte, akar-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem mondott semmit.

Gárdos protomedicus megnyugtatta:

– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt.

– Nem, nem kell a gyerekeknek írni…

János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát… Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt.

Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani. Aztán visszaesett és nem mozdult többé.

Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül, úgy ahogy élt.

A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.

Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.

Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más jött.

Eljött az élet és elmúlt az első év.

A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba, mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem jöttek többé vissza.

Megint elmúlt egy év.

A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.

A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.

Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó gyermeknél fog bevégződni.

– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt oda lenn. Lépések jöttek a folyosón…

– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani. Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.

Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet.

– Otthonról jött…

– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje lassan kiegyenesedett.

Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult, aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.

Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés, melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt.

– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához.

Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott vissza a szívébe. Elfordult.

– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak…

De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.

– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem azokat a te embereidet.

– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik, az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e? A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy nem tudná őket kimondani soha.

Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.

– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.

– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a vérében. Idegen és talán az is akar maradni.

A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna, pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki elfordult. Anna utána nézett.

Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben. Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában, hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a küszöbön már fogják egymás kezét.

Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt. Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.

De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott, parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.

Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit.

Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották volna…

Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni. Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment. Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.

A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt.

Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.

– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és majd szétpattannak a jóléttől.

Csendesen nevetett:

– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat akasztottunk a karjára.

Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos vászonhuzatot.

– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe, Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“…

Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.

– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott.

Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az ölelésével.

Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával, hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött győzelme.

– Szerelmem…

Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.

Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt a hangjában:

– Kristóftól jött!

– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan.

– Este érkezik.

– Ideje is már…

Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki. Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.

Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett. De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért tartózkodott mindentől?

Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég visszautasítóan hallgatott.

Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát, megelőzte őt.

– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. – Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a karját és a térdére vonta az asszonyt.

– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.

Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna, nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.

– Tudod milyen nap lesz holnap?

Tamásnak egyszerre jó kedve lett.

– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek.

– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan.

– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle…

„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“. Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a haját.

Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme, nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.

– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.

Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat. Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában, messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.

Anna szótlanul ment ki az ajtón.

Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem vette észre.

A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt, csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.

Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.

Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.

És Tamás? Úgy,… vadászaton van?

– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az ebédlőasztalnál.

– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam. Idegek kellenek hozzá.

Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.

– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig?

– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá.

Kristóf zavartan nevetett:

– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az idegek.

Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca azért egészen nyugodtnak látszott.

– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.

Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.

– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott? És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.

– Hát maradj mellettem mindég Kristóf.

– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.

Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.

– De hiszen ezek őrültségek…

– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!…

Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem bírt megnyugodni.

Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a központi üzlet összezsugorodott.

A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen. Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe, hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami most jött, azt nem szerette.

El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak, visszajöttek és megszúrták.

És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!…

Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok, akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között, mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.

Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja. Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz…

Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.

A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan az asszonyok után.

A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.

Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.

Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott. Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.

Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az asztal mellett.

– A fundusoknak nagy áruk van mostanában, – mialatt beszélt, szivarra gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb tőkebefektetést tudok.

Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.

– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, – mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá, kedvesem.

Anna felsóhajtott:

– Igazad van. Beszélj Tamással.

– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz. Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az emberek, mikor kitörik a nyakukat.

– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a telekeladásról?

Tamás felvonta a vállát.

– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje. Még sem bírt másként tenni.

Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést. Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger Ottó ügyes közvetítő.

Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította. Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni tanították.

Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok. Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul nyújtaná oda.

De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el. Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában.

Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.

Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.

Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett, vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.

Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem, nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.

De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.

Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött. Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e, becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem beszélt.

És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban. Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között.

Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte, egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen kivezető út.

– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért nem tudunk mi egymással beszélni?

Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.

– Már megint a hallgatásomért vádolsz?

Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.

– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki nyersen a szájára szorította volna a kezét.

A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az ajtót.

Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.

A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.

Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje. Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?…

Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem termett sehol.

Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab, aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.

Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem egyszer visszautasította a vágyódását.

Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág könnyen odaadta magát, nedves és üde volt…

Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják…

Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte. Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire tartana valamit.

Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt, cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a hegedű.

Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik…

A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek.

Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt. Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember. Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd, Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni…

A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?

Összerázkódott, mintha fáznék.

Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a régi földesurak utódai között.

Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.

Walter Ádám volt.

– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit megszépített a távolság.

Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson. Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.

„Szenvedett, mióta nem láttam“, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott, mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.

Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A láng fellobbant.

– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.

– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut? Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej? Mennyit nevettünk…

– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon.

Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.

Walter Ádám hangja gúnyos lett:

– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy. Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek… – s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.

Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“

– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.

Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a megalkuvásra.

Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:

– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.

– Óh Walter, milyen szomorú ez…

– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla, hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott, mindenkit, aki felébredt.

Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze egymásba kulcsolódott a térde körül.

– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan.

Az asszony megrázta a fejét:

– Megérttette velem a saját életemet is…

„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá, hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.

– Énekeljen valamit…

Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta ezt neki senki se.

Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain.

– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna, mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról egyikük se beszélt.

Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz cipőjére.

Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés, mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín; könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke kisérte csendes estéken át.

Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban, halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már megint kinn hangzottak a folyosón.

Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni, szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették. Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a nyerés vágya.

A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.

Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart, hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek nyugtalanságában.

Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt, ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit. Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta maga mögött az ajtókat.

Szép májusi reggel volt.

A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában. Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.

A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.

A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott, bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva taszigálták egymást.

Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult. Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.

– Veszek…

– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.

Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat lobogtatott.

– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek.

„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása belesivított az üvöltésbe.

– Pesti Népbank… kilencvenkettő…

– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang.

– Hetvenhat…

Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.

– Kézmívesbank…

– Hitelegylet!

– Negyvenöt… negyvenkettő…

Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott voltak és szétgurultak.

Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.

– Veszek…

Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik. Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult.

Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.

Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az árfolyamok hanyatthomlok zuhantak.

Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége… pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok, akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék dolgozott keményen, verejtékesen.

Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte, mialatt tönkrement.

Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.

A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang…

Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.

Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.

És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde kapuján az új emberek között.

Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak. A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára. Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott mindent.

Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni, fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az ajtóra.

– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet.

Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az ember ragaszkodik az életéhez.

Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.

A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.

Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta az egész épületet. Bankház lett belőle.

Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején. Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst, aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a karosszékben.

Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem üvegje fölött.

– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget. Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember, kiváló ember volt.

– A nagyatyám…

Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.

– Mivel szolgálhatok?

Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt. Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet. Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz semmi sem.

A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely aggasztóan mélyedt húsos halántékába.

– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára pillantott.

Kristóf erőt vett magán.

– Kölcsönre volna szükségem.

Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.

– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert tönkre tett.

– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is…

– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon.

Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.

– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne…

– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, – ez sajnos már nem elég…

– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf. Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja, csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan beszél és azért mégis beszél.

Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.

– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.

Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája gyámoltalanul ferdült el.

– Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn… – folytatta a bagolyképü. – Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a betáblázást.

Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag kezét a térdére.

– A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.

Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte, hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg tisztán Annának. A ház, a jó régi ház…

Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az ajtóig.

– Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, – mormogta olyan hangon, mintha nem hinné, amit mond.

Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt.

Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan rákiáltott:

– Nem tud vigyázni, fiatal ember!

Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.

Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a verejték.

Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban, hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken kopogtatott be a napszoba ajtaján.

– Anna, alszol?

– Igen, már régen, – felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.

– Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból?

– Akkor is így feleltél. Akkor is féltem…

Anna a szeme közé nézett. – Hogy érted ezt?

Kristóf sajátságosan nevetett:

– Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz ilyen későn? – Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és számadási könyvek hevertek.

– Ezt is megtanultam, – mondotta Anna fáradtan, – annyi számla gyűlt össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? – hirtelen elhallgatott, már másra gondolt: – Hallottad?… és futni kezdett a gyerekszoba felé.

Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.

A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos mélyedésében, egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:

– Itt vagyok…

Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden volt. Valamikor, ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok“. Sohase ismert egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért símogat, két meleg asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt, melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt vagyok“… Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.

– Jó nekik, – mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt és a kis László fölijedt tőle.

– Meg kellene igazíttatni ezt is…

Kristóf szótlanul ült a sokvirágos divány szögletében. Nem figyelt oda. Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól? Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe irtózott belenézni.

– Anna, mesélj valamit.

Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. – Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, – elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét.

– Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel korán fölkeltette…

Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.

– Igazad van, hát akkor menjünk aludni… Lehajolt és megcsókolta a húga kezét. – Jó éjszakát Anna, és… Valamit mondani akart, aztán erőszakosan elfordította a tekintetét; kiment az ajtón.

A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta… Most is mozgott. Az oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.

Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken… Nem bírta ezt nézni. Holnap… A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.

A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf odament, a kályhára támasztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett.

Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek. Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört, hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és elvitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol keresse össze önmagát?… Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna iránt… semmi más.

Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem érdemes…

Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a papirost. A küszöbről visszafordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott. Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt nála.

Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a gyalogkapun… csak a két oszlopember nézett utána.

„Mint egy tolvaj, épen úgy.“ Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak, a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak… Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.

Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke, zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is. Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.

A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni. Csak egészen rövid ideig.

Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni lehet.

A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna… lágy, fekete emelkedéssel közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.

Egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat.

Kristóf fáradt lelke utána indult a hivásnak és a teste követte a lelkét.

Aztán nem jött vissza soha.

A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan, fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta többé vissza az utolsó Ulwingot.

Anna mindent megtudott… Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott, mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen nagy lehetett, mikor a romjait látták.

Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot. Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri velük az asszony lelkét.

Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.

– Régen sejtettem, hogy így fog történni, – mondotta egész halkan és egy nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan határozott.

– Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. – Aztán még csak annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar mocskot az Ulwing-néven.

Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.

Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.

Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe. Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, – megszünt.

A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér kavicsot vitt emlékül magával.

Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig. Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés volt a válasz.

„Úgy sem ért hozzá“, gondolta Füger Ottó és türemetlenül várta az órát, melyben szabadulhat.

Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsuzott tőle.

Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt, nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmult fiatalságán át az illei földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor Annával szembe került.

Az asszony fölnézett rá:

– Fáradt vagy, Tamás?

Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.

Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, melyet most végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.

Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten, hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett hozzányúlni.

Néhány nap mulva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti könyveket és bereteszeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.

Az egykori főkönyvelő zavarba jött.

– Szomorú munka volt, – dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel tartva a szeméhez sebesen törölgette.

– Gazember, – mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, – ügyesen lopott.

Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája kinyílt, tiltakozni akart.

Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:

– Pusztuljon! – aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.

Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:

– Becsületsértés… Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé viszem…

Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.

A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált. Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.

Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl az út. A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak bele öntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohase sütött be és az este korábban jött el, mint régen.

Annának gyakran eszébe jutott, hogy ha a nagyatyja visszatérne, nem ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza.

Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan multak az évek. Minden gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: a gyermekkorában szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mintha lejtőre ért volna.

Tamásnak befolyásos, nagy állása volt a hivatalában. A két fiú már régen iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent megtanult, amiről addig nem tudott.

Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen megint csak tél lett…

Karácsonyeste volt.

Nem az a hajdani gyerekkarácsony, amikor még miden gyönyörű csoda és a fenyőfát földöntúli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, józan karácsonyeste volt.

A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk diszítették föl a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen szedték össze a napszobában az ajándékokat.

György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától. A kis Lászlónak építőköveket vett édesanyja.

– Siessetek. Későn van, – mondotta Tamás.

Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből.

– Jövő karácsonyra hídjátékot kérek, – határozta el a kisebbik őszinte gyermeki telhetetlenséggel.

György fölvonta a vállát.

– A helyedben olyan lovakat kérnék, mint aminőket a Váci-utcában láttunk a kirakatban. Mikor én kicsi voltam, nem csináltak még ilyen szép játékokat.

– Te mindig csak lovakra gondolsz, – vetette oda a kisebbik, – én pedig hídat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hídat és sok vámot szedek mindenkitől.

– Ostobaságokat beszélsz, – mondotta a bátyja, – hiszen a lovakon is meggazdagodhatik az ember.

Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult:

– Ezekben benne van a nagyatyád jó vére is.

Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett.

– De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is, – mondotta az asszony és, amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és egyszerre mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát. De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán félremagyarázná… Halványan elpirult és kiegyenesedett. Eszébe jutott, hogy valahányszor puszta gyöngédséget kért, Tamás mindég mást adott neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára kérnek tőlük valamit.

Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán, mintha túláradt volna benne az, amit nem lehet kimondani, ellenállhatatlanul a zongorájához ment.

– Énekelni akarsz? – kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. – Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget.

Anna megállt és a válla fölött visszanézett rá. Szemének és ajkának a szeglete lassan, szomorúan húzódott fölfelé.

– Jer inkább ide mellém, – mondotta Tamás, – jer, beszélgessünk.

– Beszélgessünk… Anna ajkán mint egy élettelen visszhang, ismétlődött meg ez a szó, amely nem szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase jön, ha hívják.

Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondó lett a csend. Annyi kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, melyben nem egymás felé mentek, hanem el egymástól, távolodón, ki-ki vissza a saját lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha beszélni akarnának. Fájdalmasan előlről és… ma karácsony este van.

Illey egyszerre fölkapta a fejét.

– Hallod?

Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé.

A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött föl, az ablaktokból a szemöldökfából, mindenünnen.

– Hallod? – kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat közepén.

– Én már régóta hallom, – Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált. Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban.

Tamás szinte fellélegzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot.

– Isten hozta, kedves troubadour, – aztán, mintha maga is észrevette volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá. – Foglaljon helyet tanár úr, – és szivarral kínálta meg a vendéget.

– Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt szellőztetni kezdte a zongorát, – halkan nevetett és közben kissé gúnyosan nézte Walter nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja mellett a levegőbe meredt.

– Mi ujság a városban?

– Én csakis zenészek közé járok, – mondotta Walter jóakaratú művész-leereszkedéssel, – ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája fölött áll a harc. A muzsikusok ökölre mennek.

Illey egy kissé hátra vetette a fejét.

– Mondja, tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a művészetet is egészen komolyan veszik?

Walter Ádám fölhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott.

Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindég kínosan érintette, ha a férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor: nem szerette így látni.

– Tudom, hogy haragszol, ha mondom, – folytatta Tamás könnyedén, – de az én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.

Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyügözőn kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett:

– Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. Az nem a természet magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától való művészeti alkotása.

– Én is azt hiszem, – mondotta Anna halkan, – minden művészet létezőt másol, a zene nemlétezőt teremt.

„Hogy egyetértenek“, gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról kérdezte:

– Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a madártól tanulnak-e?

– A természet csak harmóniát és disharmóniát ismer, – felelte Walter Ádám, – a melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben.

– Ne mondja, tanár úr, hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el egy patak mellett a mohában?

Walter Ádám megrázta a fejét.

– Úgy látszik, nem értjük egymást.

– Lehetetlen is, – mondotta Illey, – maguk azok közé tartoznak, akik komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az illatszeres üvegben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján.

Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan Tamáshoz fordult:

– Illey úr úgy hat rám, mint a cigány-muzsika.

– Cigány-muzsika… ismételte Anna elgondolkozva, – és én… mi vagyok én?

– Egy Schubert-dal, – felelte a zenész.

Tamás kurtán nevetett.

– A kettő nem illik egészen együvé… Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz, maguk zenélni akarnak.

De Walter Ádám az nap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Egy kis bokréta volt benne. Annának szánta, azt sem vette elő. Elvitte magával, ki a hóba, vissza a fehér, karácsonyi éjszakába.

Mikor újra eljött, egy nagyobb bokrétát hozott. Ujságpapirba csavart, szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a zongorára és mindinkább zavarba jött.

– Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott eszembe.

Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz. Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott, egyedül csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot.

„Miért?“… és keze sejtelmes, álomszerű accordokat ébresztett fel a zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni kezdett… Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatón könyörögte az elérhetetlent, az elmúlt fiatalság igéretét, az álmot, a beteljesülést.

Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz ment, szinte féltékenyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a falhoz… Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott. Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és, mert Anna ebben a pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter tekintetét. Egy szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt feléje… Igy maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki felrezzent. És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába fordította a fejét.

– Azért csuktam be, – mondotta Walter alázatosan, – hogy a hangja ne legyen ma másé, csak az enyém…

Aztán elment és az asszony sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját, kihültnek hitt érzéseit.

Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jön tőle.

– Hát elment a troubadour? – Illey körülnézett a szobában. Egyszerre meglátta a bokrétát a zongorán. – Most már virágot is hoz neked?

Anna ráemelte a szemét.

– Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem virágot.

– Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! – Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a szobából.

Igy még soha se váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett utána.

– Mulass jól! – kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és közömbös tudott lenni.

Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy szomorú dallam áradt szét a házban… Olyan ellenségesen csapta be maga mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor… „Most talán örül, hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.“ Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő kifosztottnak érezte magát.

A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak álarc az egész? Álarc… ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le akart volna tépni róla valamit…

És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot, a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját. Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez értek, egyszerre világos lett.

Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk… Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy megkövezik…

Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait: „Mindenki álarcban jár, mindenki…“ És talán azok az irgalmasak, az önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.

– Tamás, – hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna, amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos órákon át várta. Várta másnap is.

Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott virágot.

Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra találni.

Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani, aki elhalad… Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le.

Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül, kíváncsian nézett bele önmagába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra, akit vártak, aki odébb ment… Az arcán reménytelen kifejezés suhant át. Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát és félretette a hegedűt.

Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá.

– Ma nem tudok, – Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a szeme végtelenül szomorú volt.

Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett többé lenyügöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje ajtaja felé.

Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.

– Hát már be se jössz hozzám? – kérdezte az asszony és melegség volt a szemrehányásában.

– Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.

Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét. Egyszerre megállt Anna előtt.

– Köszönöm, hogy itt maradtál, – mondotta izgatottan, – beszélnem kell veled.

Anna ijedten nézett rá. – Valami baj történt?

– Nem, semmi. Hallgass ide… Ille eladó…

Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok. Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta megállni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most is megvan a kötelek forradásos nyoma.

– Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért… Csak az a család marad meg, amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a házakat… Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.

Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az arcán.

– És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!

– Ne ijedj meg, – mondotta Tamás hidegen, – nem kívánom, hogy elhagyjad miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem bírom ezt tovább.

Mindenik szó megsebezte Annát.

– Miért bántasz, Tamás?

– Hát velem jönnél? – a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. – Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem és a szerelmed elmúlt?

Anna fájdalmasan mosolygott.

– Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős, mint a szerelem?

A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne.

Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.

– Mi bajod van? De hát mi lelt? – sebesen visszahajtotta a lámpa fodros selyemernyőjét.

Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást… Hol vált el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az életen.

Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba, amelyet sohasem értett.

– Te is szenvedtél, Tamás… és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból, amitől olyan régen nem láthatták egymást.

– Nem voltam jó hozzád, – mondotta a férfi tompán, – elmentem melletted, mert mindég csak a földem után vágyódtam.

– És én egészen mást hittem, – felelte Anna szinte suttogva. – Te hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem, miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor még gazdagok voltunk?

Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta.

– Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és… még nem késő.

– De hát miből vehetnők meg Illét? – kérdezte az asszony nyugtalanul.

– Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett, most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is átvenném.

Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a terhek.

– Dolgozni fogok, – folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott, – letörlesztem az adósságokat.

– Adósságok, – ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt benne Ulwing építőmester reális polgárvére.

– Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! – Olyan erővel mondta ezt, mint ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.

Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha eldobna valamit magától.

Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.

Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.

Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá, amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég, ameddig él. Aztán föltekintett.

– El kell adni a házat.

És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy láthatatlan kínban elszakadt.

Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kiméletlen lépések. Végig mentek a folyosón, fel még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé.

Anna úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt. Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és soha se merjenek visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyenek a napok megint olyan biztosak, mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie, hogy elszakadnak itt a házban és másutt fognak folytatódni…

A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett.

– Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg téglával.

Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt, hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt, tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt.

– Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár, még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik… Örülsz-e, Anna? Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld.

Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna fáradt és lassú volt; soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért; útközben annyi néznivalója akadt…

Tamás viszontlátásra készült, türelmetlenül számlálta a napokat. Anna búcsúzott és félve ébredt fel minden reggel.

„Még nem történt semmi“, körülnézett és mert egyedül volt, hangosan megismételte ezt, hogy a falak is hallják… Megint összeijedt. „Talán ma,… talán estére…“

Aztán eljött az a nap is.

Egy idegen úr járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát a lépcső ablakából, szorongva figyelte mozdulatait. Ez is alkudott és lebecsült mindent. Reménykedni kezdett: talán elmegy, mint a többiek és az élet a régiben marad és nem alakul ki az a nap, amely végleges lesz.

A bagolyszerü arc egyszerre emelkedni kezdett felfelé a lépcsőboltozat alatt és mosolygott. Benézett a napszobába. Anna hasztalan menekült előle, a zöld szobában megint szembe került vele.

Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak.

Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás hangja is zavarosan hatott a fülébe, csak azt látta kétségtelen bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett.

Mikor egy óra múlva a paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már az övé volt a régi ház.

Anna homloka mögött napokon át nem szünt meg a fásult zsibbadás. Minden, ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban csomagoltak.

Az átadási határidő rövid volt. Sietni kellett.

A régi butorok kimozdultak a helyükből, olyan nehézkesen, szenvedőn, ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. Lenn, a ház előtt, időnként dörömbölő szállítókocsik álltak meg.

Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábos, izzadt emberek kivitték a kapun a zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az elkényeztetett butorok. A kottás-szekrényen egy napszámos ült. Kristóf régi tanulóasztala megfordítva feküdt a három-fiókos szekrényen, egészen úgy, mint egy holt állat, mely a levegőbe mereszti a lábát.

Tamás ezekben a napokban minduntalan elutazott, ő maga akarta elhelyeztetni az illei curiában a régi ház butorait. A fiúkat hangossá tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha ottan egy mese lenne valósággá… Az atyjuk meséje.

„Nem ragaszkodnak a házhoz“, gondolta Anna és elhagyatottnak érezte magát. Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a kifosztott szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt. A papírkárpiton meglátszott a butorok formája. Az elárvult szegek, mint kampós kis újjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett.

Megint eltünt egy butor és megint egy…

A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket. Aztán ügyetlen, régi rajzok akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két összekötött, ezüstszőke gyermek-hajfürt egy papírban; alattuk elmúlt, messze évszám, a nagyatyja elsárgult írása.

Valahányszor az óra ütött, felrezzent és a homlokához kapott, mintha épen odaütött volna, hogy siettesse.

Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejü sas tartotta karmai között Magyarország címerét.

… Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf… polgári ácslegény…

Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az emlékezete tétovázva kezdett keresgélni:

Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz… Az arcán feltarthatatlanul folytak végig a könnyek.

Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől, ami végleges volt.

Valahol egy ajtó nyilt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett, mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt, akiket szeretett.

A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját örömének az önzésével vakon ment el Anna bújkáló, szótlan kínja mellett. Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága kedvetlenítette.

Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény hosszasan meg bírta állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük. Még fenn a padláson is csak elfeledett emléket talált.

Sebastián bácsi nagyfülü, rozzant karosszéke; Fischer von Erlach és Mansard füstös metszete; Pest-Buda elvénült színes térképe… A padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta, görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a Hajóhid apró sajkáit, a kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet.

Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyermekemlékei felett egy új, nagy város épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltólta a régi piacokat, szétterült, túl nőtt az elavult terven, túl még azon is, amit Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt.

Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült, gyönggyel hímzett szivartárca hevert…

A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene rakni a holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent megszokott helyére, a szekrénybe.

Tamás megállt mellette.

– Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?

– Még nagyon sok tennivaló van, – felelte Anna védekezve. Hogy mi, azt nem tudta volna megmondani.

– Egy hét múlva át kell adni a házat, – mormogta a férje izgatottan.

Anna felpillantott rá.

A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak voltak a vonásai. Szép formáju feje szánalmasan száraznak tetszett és a csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek.

Anna azt hitte, hogy rosszul lát és felállt.

Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a kezével, melyet az asszony régen ismert. Anna ebben a pillanatban nem bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét.

Tamás úgy állt egy helyben, mintha nem tudna magáról. Nehezen lélegzett és tekintete zavarosan meredt az asszony kis feje felett a levegőbe. A szíve erőtlen, gyors futással vert, aztán megbotlott és egy pillanatra ijesztő, hideg csend lett a mellében.

Anna lélegzetvesztve hallgatódzott. Feje alatt újra kezdődött a gyors, botladozó dobogás.

Tamás, mintha csak most vette volna észre az asszony közelségét, kiegyenesedett és türelmetlenül eltólta őt magától. Anna hirtelen visszaemlékezett: ez nem először történt. Rettenetes világosság támadt az agyában.

– Semmi, – mondta a férfi és erőlködve nevetni próbált, de a nevetése elfulladt Anna siralmas tekintete alatt.

– Tamás, de hát mióta?

– Régóta.

– Az Istenért, miért nem szóltál?

– Azt hittem, Illén ez is elmúlik… Nyisd ki az ablakot. Ma rossz… Az arca hamuszürke lett, a szeme segítséget kért. Egyetlen rántással feltépte a gallérját.

Anna végigfutott a szobákon.

– Orvost hívjanak! Orvost…

Az egész házban hallatszott, mikor Flórián becsapta maga mögött a kaput.

Órák jöttek és mentek és nyomokat hagytak az arcokon. Tamás már az ágyban feküdt. A barlangos lépcső-lejárón Anna soká beszélt az öreg protomedicus fiával, a fiatal Gárdos doctorral.

Az orvos hangja fojtott volt, a szavai alig értek el Annáig és azért mégis elpusztítottak körülötte jóformán mindent. Hát még nem vesztett el eleget? Hát nincsen irgalom a számára?

Gárdos doctor szánakozva nézett rá.

– Történhetnek csodák…

Anna szemének a szeglete lassan felhúzódott és a tekintete olyan lett, mintha valami iszonyút látna meg. Összerázkódott, aztán sajátságos, feszes lépéssel indult vissza a folyosón. Mikor Tamás félálomban a keze után nyúlt, összezúzott szegény mosolyával hajolt föléje.

Lassan virradt meg a reggel és soká tartott, míg újra este lett. A házban nem változott semmi, csak a világosság nyitotta ki és csukta le a szemét.

Tamás mozdulatlanul feküdt az ágyán. Anna feszülten leste minden lélegzetét és az órákra gondolt, melyek múltak és az átadás napjára, mely fenyegetően egyre közelebb jött.

Halasztást kért. Nem kapott. El kellett hát fogadni a fiatal Gárdos doctor tanácsát.

Az az üres kis lakás a szemközti házban… nincs más választás, oda kell átköltözni. Összehúzzák magukat, megférnek benne pár napig. Hiszen az orvos mondta, egészen higgadtan mondta, hogy csak rövid időről van szó.

„Hát mégis vannak csodák“, gondolta Anna. „Igen, rövid időről van szó, aztán… még minden jóra fordul“. Fellélegzett és így múlt el a házban az utolsó nap.

Este lett. A két fiú Tinivel már átment a szemközti lakásba. Tamás aludt, Anna és az öreg szolga virrasztott mellette, de egymásra nézni nem mertek.

Az ablakok nyitva voltak, a folyosón a fal mellett, a földön ketyegett az oszlopos óra. Csak ez maradt még az üres házban. Flórián maga akarta átvinni az új lakásba.

Anna számlálta az óra ütéseit. „Három óra múlva… két óra múlva…“ Nesztelenül felállt és végig osont a folyosón, le a lépcsőn. Az udvarkertben, a nagy, idétlen tűzfalak között még helyükön álltak az öreg gesztenyefák, a félkarú húzóskút, a bokrok… és az almafa kerek lócáján meg lehetett pihenni. Minden úgy volt, mint régen, még az öreg óra ketyegése is lejött a kis kertbe.

Anna megtámasztotta fejét a fa törzsén és bár nem vette le szemét Tamás ablakáról, mégis elbúcsúzott mindentől, ami körülötte volt.

Egyszerre mintha valaminek a szava szakadt volna ebben a búcsúzásban, csend lett… Az óra elnémúlt.

Anna felszaladt a lépcsőn. Most már eszébe jutott. Tegnap este megfeledkezett az óráról és a pillangós inga, melyet mindég élőn látott, holtan függött az apró alabástrom oszlopok között. Fáradtan húzta végig kezét a homlokán. Hát a kis törpe is elment már? Az idő is elment már a házból?

Kinyitotta a zöld szoba ajtaját. A gyertyavilág himbálózva úszott körülötte. Lépései szaggatottan kongtak a puszta falak között. A magas, fehér üveges ajtók előtt megállt. Az egyiken emelkedő rovások látszottak. Mikor gyerekek voltak, Kristóf és ő, évről-évre ott jelölte meg az atyjuk, mennyit nőttek. Tovább ment, óvatosan próbálta végig a kilincseket. Némelyik néma és engedelmes volt, némelyik ellenkezve nyöszörgött. Ismerte őket… sokszor beleszóltak az életbe. Mindennek ismerte a házban a hangját. Az ablakok is beszéltek hozzá, ha nyíltak, a küszöb deszkája is mondott valamit a lépése alatt, mindég ugyanazt, régtől fogva, de ez hozzátartozott a végzetéhez.

A falak mentén osont odébb. Kezét végighúzta a színehagyott papírkárpiton, a szürke cserépkályhán, még az ablakdeszkán is. Odaállította a gyertyát és kinézett az apró üvegkockákon a Duna felé, ép úgy, mint régen, de a szemközti ház homlokzata visszalökte a tekintetét.

Egy kocsi robogott végig az utcán: úgy hangzott, mint egy ostorcsapás. Anna a falhoz tapadt és a nagy, szinte testies közelségben, az összeszövődő némaság alatt egyszerre bizonyossággá lett benne valami, ami talán mindégtől fogva homályosan, szavak nélkül élt öntudatlan énjében. Ebben a pillanatban megérezte az összetartozást önmaga és a halálraitélt öreg ház között. A téglák a vakolat alatt, a gerendák, a boltívek, ugyanegy erőből származott minden, ő is egy volt velük, mintha a falak közül jött volna ki, mintha csak részük lenne, mely mozog és fennhangon tudja elmondani, ami nekik szótlanul fáj.

Gondolatában elmúlt életek mozdultak, melyek ő benne folytatódtak, aki túl élt mindenkit. Rejtélyes emlékek vonaglottak át rajta, melyeknek a valóságát sohase látta, melyekre ő benne emlékezett az Ulwingok háza.

Amióta az óra megállt, Anna számára megszünt az idő. Saját testének kínzó remegésére eszmélt fel. Az egész ház vele remegett. Odalenn a kapu alatt megrázták a csengőt.

Anna bénult szívében összetorlódott a vér. A térde megcsuklott, mikor visszaindult a szobákon át. Egymás után, lassan tette be maga mögött az ajtókat és mindég újra körülnézett. A gyerekszoba ajtaja mellett egy darab összehajtogatott papiros feküdt a földön. Felvette és óvatosan az üveges szárnyak közé szorította úgy, mint ahogy megszokta, hogy ne zörögjenek, ha lenn kocsi jár.

Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, mikor a kilincs visszaugrott a helyére, mikor bezárult az ajtó, melynek zörgése nem fog többé soha senkit felébreszteni. Anna felzokogott a siralmas, üres falak között. A szobák megismételték a zokogást, egyik a másik után, halkan, mindég halkabban…

Lenn kinyilt a kapu. A lépcsőről a fiatal Gárdos doctor rendelkező hangja hallatszott. Két ember jött a nyomában, vállukon hordágyat hoztak. A folyosón Anna szembe került velük. Megtántorodott, mintha mellbe lökték volna, aztán már megint egészen nyugodtnak látszott. Benyitott az ajtón és szeliden ébresztette fel a férjét.

A kora virradatban mint egy keskeny, kékes vizen úszott át a hordágy Tamással az utca közén. Az egyik, a megszokott part, a régi ház volt, a másik az ismeretlen sötét ház és az ismeretlen új élet, melyben úgy érezte Anna, nincs többé gyökere.

Lehajtott fejjel, sebesen ment ki a kapun. Csak az utca közepén ingadozott a lépése. Hirtelen visszanézett.

A két oszlopember kihajolt a párkány urnái alól. Kőszemük feléje fordult, mintha vádolóan, egyenesen ő reá merednének és kérdeznének valamit, amire nem lehet felelni.

Flórián lassan fordította meg a zárban a nagy, öreg kulcsot. Utólszor, legutólszor…

Az idegen, kicsiny lakás új lakói ellenségesen sivárnak láttak maguk körül mindent.

A keskeny előszobában egy nyitott gázláng fütyült. Az elhanyagolt ajtók kopottak voltak és a sötét szobák olyanokra emlékeztek, akik nem szerették őket, akik mindég odébb mentek.

Elmult az első hét. Anna nem mozdult el Tamás ágya mellől és még mindig nem mert az ablakhoz menni. Pedig a lelke két életet élt: az egyik Tamásé volt, a másik a házé.

Egy átvirrasztott éjszaka után nem bírta tovább. Nesztelenül az ablakhoz lopódzott és gyáván, habozva hajolt előre.

Megkönnyebbült, kinn a szürkületben még érintetlenül állt a régi ház… Csak most vette észre, hogy sárga fala kijebb lép a sorban, szűkebbé teszi az utcát. Azt is most vette észre először, hogy a ház milyen öreg a nagy, meredek tető alatt, melynek árnyékából a megvakult szemek szomorúságával fordultak feléje az ablakok.

Mialatt sorra megnézte mindegyiket, szüntelenül hátra figyelt. Egyszerre, mintha elhalkult volna a Tamás lélegzete. Remegve osont vissza hozzá…

És ezentúl ez lett az egyedüli út, amelyen Anna járt. Az út rövid volt és mégis átfogta az egész életét.

Néhány nap mulva, egy reggelen különös zaj riasztotta fel a kimerültség félálmából. A szobában csend volt; a zaj odakinnről jött be hozzá. Felállt a karosszékből, melyben virrasztott és lábujjhegyen az ablakhoz ment.

A régi ház előtt munkások álltak. Néhány napszámos kátrányos szálfákat görgetett le egy szekérről. A kapu tárva volt, mintha rettenetes halálkiáltásra tárult volna fel. A padláson rés tátongott a cserepek között és emberek jártak a tetőn.

Anna elfedte a szemét… Hát ezt is át kell élnie? És nem futhat el. És mindent látni fog…

Tamás felriadt nyugtalan álmából.

– Mi az?… Mi történik?

Nem volt szó, amellyel meg lehetett mondani azt, ami odakinn történik, vagy ha volt, Anna nem bírta megtalálni. Némán ment vissza az ágyhoz és mint egy fátyolt, az arcára vonta régi szép mosolyát. Sietett, erőszakosan bánt vele,… a fátyol elszakadt és nem takart többé.

Tamás a keze után nyúlt. Ebben a pillanatban egész nagyságban átérezte Anna áldozatát. Azelőtt bízott magában, azt hitte, hozzá bírja kötni az asszony lelkét ahhoz, amit ő szeret. A betegség kicsavart kezéből mindent és szégyelte magát, a büszkesége szenvedett, amiért Anna soha meg nem szünő áldozatának ő volt az oka.

Kialvó szeme komoly, végtelen szeretettel nézte őt. Anna háttal fordult a világosságnak és mialatt Tamás kezét simogatta. Illéről beszélt. Tervezett…

Másnap a posta egy kis zacskót hozott. Búza volt benne… aranysárga, nehéz illei búza. Tamás lassan, elgondolkozva szűrte át az ujjai között és mialatt az élet nagy ellentétben átfolyt kisérteties, sovány kezén, megtelt a szeme könnyel.

Ezekben a percekben, ezekben a napokban az elhasznált, szakadozó mosoly alatt, megöregedett Anna arca.

Kinn már eltünt a tető a régi házról és az épületállványok között, mint egy szegény, öreg fogoly, szomorúan várakozott a holtan sárga homlokzat. Anna azt képzelte, hogy a ház panaszkodik a nagy faváz alatt és tudja, hogy azért kerítették be, mert meg akarják ölni.

A csákány dolgozni kezdett. Egy vályuban vonítva csúsztak le a téglák az emeletről. Az állványon napszámosok, tótleányok jártak és saraglyákon ők is téglát hordtak.

Minden nappal, amely elmúlt, kisebb lett a ház. A napszámosok barlangokat vágtak a falakba, aztán hagyták, hogy a fal leomoljék. Igy hamarabb ment.

Csontig hatolt az a tompa zaj és Anna szívében mindannyiszor összedült valami. Úgy tetszett neki, mintha minden zuhanás után gyöngébbé válnék, mintha nemzedékek erőfeszítése dülne össze a lelkében, nagy, régi erőfeszítés, mellyel a legelső Ulwingok, az elmultak, az ismeretlenek, a sötétek, mind-mind téglát hordtak az építőmesternek… téglát a házhoz.

Az atyjára gondolt. Ő még fenntartotta a falakat. És Kristóf… ő kezdte bontani az épületet és most már vége.

A rés ijesztően elharapózott a sárga falon. Lassanként rés lett az egész homlokzatból. Be lehetett látni a szobákba. Az utcáról is benéztek az emberek és Annára úgy hatott ez, mintha zárkózott életének a multjába néznének tolakodó, kiváncsi idegenek.

A zöld papirkárpit itt-ott még szivósan kapaszkodott a romokra. A szegletben egy kerek, fekete lyuk tátongott, melyből kiméletlenül kitépték a kályhacsövet: Kristóf tündéreinek az alagútját. Helyenként felszaggatott padlódarabok csüngtek a levegőben és a felhasított kémények sötét üregjei is meglátszottak még, mintha valaki nagy, kormos ujját végighúzta volna a falakon.

Túl már előbukkant a folyosó félköríves ablaksora. Az udvarkertben ágaskodtak a fák és kinéztek az utcára. Aztán egy napon nem álltak többé ott. Mikor a nagy szekér zökkenve jött ki velük a tátongó kapun, Anna megismerte mindegyiket külön-külön. A szekér tetején egy csonka törzs feküdt és a kerek pad hasadozott deszkái szilánkokban meredeztek rajta.

Hirtelen ment minden, már a két oszlopember is hanyatt feküdt, lenn az utca kövezetén. Mikor este lett és a munkások elmentek, Anna egy kendőt kapott magára és leszaladt a lépcsőn. El akart búcsuzni az oszlopemberektől. Lehajolt hozzájuk és az arcukba nézett. Az utcalámpa fénye, mely hajdan mindég bejött a nap-szobába, megvilágította a két kőembert. Olyanok voltak, mintha meghaltak volna.

A szeglet felől lépések közeledtek. Anna hátrahúzódott az egykori kapunyílásba. Két férfi jött lefelé az utcán. Az öregebbik megállt; tisztán hallatszott a hangja:

– Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt.

A fiatalabbik közömbösen lépett át az oszlopember feje felett.

– Ulwing építőmester? – egyszerre érdeklődve nézett a csonka falakra, – Ulwing?… a budai órásnak valami rokona?

– A testvérbátyja.

– Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing Sebestyén, – dünnyögte a fiatalabbik elmenőben, – az sokat tett a hazáért.

Anna utánuk nézett. Hát csak ennyi élte túl az Ulwing nevet? A munkájuk emléke már elveszett? Csak Sebastián bácsi hősies halála, csak egy homályos mese maradt meg?

Emberek jöttek megint. Kocsik, élet, a város zaja.

Anna megindult vissza, az utca túlsó partjára, az idegen ház felé.

Azon az éjszakán Tamás nagyon nyugtalan volt. Hánykolódott és többször kérdezte Annától, hogy ott van-e? Nem látta, pedig az ágya szélén ült és a kezét fogta. Az asszony egészen bátran tartotta a fejét; nem volt könny a szemében. Nem akarta, hogy Tamás a halálát az ő arcáról olvassa le.

Reggel felé Anna egy gyönge szorítást érzett a kezén.

– Itt vagy? – kérdezte a beteg, – mindég vártam, hogy itt légy.

Tamás arca néhány pillanat alatt csodálatosan elváltozott. Egy árnyék esett rá és Anna hiába nézett körül, nem bírta megtalálni, honnan vetődött oda. Csak ott volt és egyre mélyebb lett a szeme gödrében, a szája mellett.

– Most már elmegyek, – mondotta Tamás, – ne rázd a fejedet. Tudom…

Az asszony nem bírt felelni és a könnyeit sem bírta többé visszatartani.

– Sírj Anna, ez jó és bocsáss meg, ha tudsz. Nem értettelek, ezért volt olyan nehéz mellettem az életed… Lehunyta a szemét és soká feküdt mozdulatlanul, csak az arca vonaglott meg olykor, mintha bensejében sírt volna valami. Aztán a szívére vonta Anna fejét.

– Ide,… közel, egész közel. Ez a tied volt, egyedül a tied… Anna… Anna, – mondotta a hangja sokszor, távolodón, – Anna…

Ez volt az utolsó, mintha egész életéből csak ezt akarta volna magával vinni az idegen, magányos útra.

Mire este lett, Illey Tamás halott volt.

Anna két halott között virrasztotta át az éjszakát. A férje… és a régi ház között.

Reggelfelé valaki bejött a szobába és erősen átölelte őt. A fia volt, a Tamás fia.

Az ő karjára támaszkodva ment ki Anna az idegen házból Tamás koporsója mögött. És a kisebbik, a szőke, a kékszemű hozzásimult és nagy összetartozásban, szorosan fogta a kezét.

Tamást elvitték. Ő akarta, hogy Illén temessék el. Anna és a két fiú kocsin ment át a városon a pályaudvarra.

Meleg nyári este volt. A gázlámpák már égtek. Az elvétett villanygömbök, mint izzó kékezüst cseppek lógtak a vassodronyokon. Kivilágított boltok, kirakatok, nagy, fénylő ablakú kávéházak. A Szervita-tér, a Gránátos-utca… és az egykori Grassalkovich-szeglet tájékán egy villanyos óra mutatta az időt.

A kocsi fordult, két oldalt a gyalogjárón lökdösődve mozgott az esti tömeg. Omnibuszok, kocsik, zsibongás, kivilágított hirdetések és emberek. Sok ember mindenütt.

Odébb torlódás támadt. Az épülő házak állványai kikönyököltek a gyalogjáróra. Nedves mészszag áradt a felkavart nyári porba. Az épületállványok alatt felvont vállú, siető alakok. Kiabálás hallatszott… egy vizsugár nagy kévében locsolni kezdte a tikkadt kövezetet.

A lovasrendőr felemelte fehérkeztyűs kezét. Egy pillanatra minden megállt, aztán szétbonyolódott a zűr-zavar és hömpölyögve megint odébb folyt.

Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek nem voltak sehol. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok?

Egy ott feledett régi szegletlámpa, egy lábon maradt öreg fa az utcák fiatal fáinak a sorában, egy halálra szánt vén, furcsa ház, félszeg ijedtséggel a hatalmas új házak között… Ezek talán még tudtak valamit Ulwing építőmesterről, de az emberek, azok már nem tudtak semmit.

A kocsi az út végére ért. Megállt az indóház előtt.

A füstös előcsarnokban Flórián és Tini mamzell ült a podgyászokon. Valahol egy csengőt ráztak és egy hang ismeretlen helyek nevét kiáltotta, ahová emberek mentek, ahol emberek laktak.

Anna a perronról látta, mikor a vonathoz egy sötét teherkocsit csatoltak. Soká tartott,… az indulás késett. Az emberek siettek. Csak az nem sietett többé, akit abban a teherkocsiban Illére vittek.

Megint nyelvelni kezdett a mérges csengő.

Anna mégegyszer kihajolt a vasúti kocsi ablakán, pedig nem akart már semmit se megnézni, hiszen minden elmúlt, minden messze volt. Kimerült, céltalan tekintete egyszerre mégis megakadt.

Valaki jött feléje, abból jött, ami már elmúlt… ami messze volt…

Walter Ádám megállt a vasúti kocsi ablaka előtt és szótlanul levette a kalapját. Még akkor is ott állt a sinek mellett, mikor a vonat elment. Soká, mozdulatlanul nézett a füst után.