A RÉGI HÁZ (continued 4)

A sötét nagy éjszakából reggel lett és földek és fák…

Időnként, mintha valami fehéret rántottak volna el a vonat iramodó ablakai mellett, sebesen tüntek az apró őrházak. Sorompórudak szálltak, mint emelkedő karok. Nyargaló távirópóznák… ezüstvillanású huzalok. A lombok meginogtak a mozdony szelétől és a füst árnyéka szélesen úszott a napfényes, termő földeken.

Aztán meglódult minden. A vonat megállt.

A kicsiny illei állomáson régen várakoztak az emberek. Kék foltok, tarka parasztszoknyák, vakító fehér ingvállak. Egyszerre leszálltak a kerek ünneplő kalapok, mint egy raj fekete madár.

Fedetlen fővel, némán állt az illei nép Illey Tamásné előtt. Kérges, barna kezek nyúltak ki eléje és a sok könnyes szem úgy nézett rá, mintha régen ismerné őt.

– Az Isten hozta haza mihozzánk… Egy barázdás arcú vén paraszt hajolt a keze fölé.

A hátulsók közrefogták a fiúkat. Az egyik parasztasszony megsimogatta a fiatal Illey György karját.

– Olyan a lelkem, mint az édesatyja.

Anna tévelygő tekintettel pillantott körül. Valami idegenül újat érzett. Az a föld, amelyen állt, illei föld volt, a fák is belőle nőttek, az emberek is, minden hozzátartozott, a fiai is, Tamás emléke is…

Egy mély parasztos hang lassan mondotta:

– Hazajött a mi jó urunk.

Az emberek útat nyitottak az érckoporsó előtt, négy szálas legény vitte a vállán a szekérig. Feltették a temérdek tölgyfa-gally közé, aztán elindultak mögötte valamennyien. A keresztútnál a kápolnadombnak kanyarodott a szekér. A hintó a jegenye-fasorba fordult.

Anna utána nézett a szekérnek. A kerekek nem látszottak a lehajló, gazdag lomb alatt. Ingó, zöld élet vitte a halált. Vitte a tölgy koronája Illey Tamást, ment vele a fa a temető felé.

A kápolna harangja csendesen beszélt az égnek. Megszólaltak egymás után a messzeségben is a falusi templomok. Egyik mondta a másiknak, mondták végig a nagy földön, hogy hazajött az illei úr.

Az út mentén két oldalt, régi hagyományaikkal, mint a csatlósok, álltak végig a jegenyék. A kocsi megint kanyarodott, a kerekek felverték a kavicsot. És a tölgyek között ott várt az ősi curia és a fehérre meszelt hűvös tornác-szobában kongott a lépés a régi illei urak arcképe alatt.

Anna fáradtan indult el, aztán egyszerre, szinte iszonyodva hátrált. Mintha boldog ünnepre készült volna a ház… minden tele volt virággal. Fájt a szeme tőlük, tarka, kiáltó világosságok voltak és a fojtott kín felnyögött a mellében. Odakapott mind a két kezével… megsebezték a virágok.

– Miért tették, miért? Épen most…

Az öreg kulcsárné kilépett az asszonycselédek közül.

– A mi jó urunk parancsa volt. Ő akarta, hogy minden virágot leszedjünk, ha az asszonyunk hazajön.

Anna átlátszó, halvány arcában lassú fájdalommal emelkedett a szeme és az ajka szeglete. Mintha egy rejtélyes mélységbe nézne, melyről eddig nem tudott. Most látott bele a Tamás lelkébe, most mikor ideadott neki minden virágot, ami nem a más földjén termett. Holtan adta, mégis ideadta…

Ha vissza lehetne szólni azokhoz, akik elmentek; ha beszélni lehetne, mikor már nem lehet…

Anna magára maradt egy boltíves kis szobában. A sokvirágos divány felett Krisztina asszony arcképe függött. Ott volt a zongora és a kicsiny varróasztal is, minden úgy állt, mint hajdan a napszobában.

Az ablakrácsnak támasztotta a homlokát és régi butorai közül kinézett az idegen világba. A nagy kert zöld lélegzete az arcához ért. A fák idegen dolgokról suttogtak maguk között.

Anna a hinta-fára gondolt és mintha keresné, elindult a kertben a tekintete. Valami beszélni kezdett hozzá. Most már tisztán hallotta. A fákon túlról csendes, távol nesszel egy meghitt hang beszélt: a Duna,… az Ulwingok végzete. Beszélt a mult. Csak az maradt meg a számára, semmi több…

Ebben a pillanatban erős fiatal lépések tiportak bele a multba. A kavicsos úton, a nyári napsütésben az ő két szép fia járt.

Utánuk nézett és lassan felemelte a fejét.