HARMADIK SZAKASZ. BUDAPEST.

(Két felvonásban.)

Személyek:

Zajtay István, peleskei notárius.

Sándor, fia.

Hopfen, serfőző.

Fanni, lánya.

Nina, szobalánya.

Hermann, Fanni jegyese.

Baczur Gazsi.

Halmi, Savi, Keserü, Édes, Kecsei, pesti ifjak.

Sebestyén, serfőző legény.

Roth, Braun, Schwartz, polgárok.

Kávés.

Fogadós.

Pinczér.

Szinházi rendező.

Othello.

Desdemona.

Tóti Dorka.

Sötétség királynéja.

Ifjak. Lyányok. Pinczérek. Őrök. Szellemek.

ELSŐ FELVONÁS.

(Pest. Kerepesi út a magyar színház előtt, emberek járnak a szinen át.)

Első jelenet.

Zajtay (lóháton). Később Gazsi. Szolga.

Zajtay.

Itt vagyok, hála Istennek, annyi fatalitás után! Ni ni, ez jurátus barátom. (Leszáll.)

Gazsi.

Isten hozta, barátom uram! Már a Zrinyiből megláttam. Lovát küldje oda, maga pedig jőjjön hozzám, míg fiát fölkeressük. Szolga, vezesd el a lovat. (Szolga elvezeti.)

Zajtay.

Servus humillimus, édes jó barátom, a jó szerencse hozta. Hát hova viszik lovamat?

Gazsi.

A Zrinyibe, ott jó helyen van, mindjárt megparancsolom, hogy gondot viseljenek rá, mert higye el nekem, ott nagy auctoritásom van.

Zajtay.

Hát ez micsoda épület?

Gazsi.

Ez a magyar színház.

Zajtay.

Magyar színház? – Szép épület, valóban fölséges, de már itt minden szenvedésem után is szívemből kiáltom: az Isten áldja meg építőit, sokáig éljenek!

Gazsi.

Én a paripa után látok. Hát notárius úr velem jő, vagy itt vár meg? mindjárt visszajövök.

Zajtay.

Én addig ezt a pompás épületet szemlélgetem, mely szívemet annyira örvendezteti, hogy minden útamban kiállott kínokat elfeledém; csak siessen.

Gazsi.

Mindjárt itt leszek.

Zajtay.

Mossa meg lovam hátát pálinkával, szegény még csikó, feltörte a nyereg.

Gazsi.

Meglesz. (El.)

Második jelenet.

Zajtay (egyedül, a színházat nézegeti).

Ezen már örülök! még theátromot életemben sem láttam, sem kívülről, sem belülről. – Vajon úgy játszanak-e ebben is, mint az a német, ki egyszer Csengerben olyan dróton járó fabábokat produkált! – Egyszer csak bemegyek. – Vajon mit játszanak ma? Ni, ni, itt egy czédula van kiragasztva; mi lehet? (Olvassa a czédulát.) Pest, magyar színház. (Az előadás dátumát mondja.) Először adatik (akadozva) «Öt-holló – vagy: ott-holló! vagy O-thelló, a velenczei szerecsen.» – De már ez sok, magyar színházban szerecsent játszani, mintha nem volna nekünk elég híres emberünk, mint Zrínyi, Hunyadi, Mátyás király, és több számtalan, aztán ha mégis nemzeti szerecsen volna, de velenczei szerecsen magyar színházban, (tovább olvas) «szomorújáték öt felvonásban, angolul írta Sák – zsákospárna, vagy Sákespeare.» No ez is valami szerecsen név. «Schlegel után németből fordította L. M.» – No ez is furcsa, angolul írták, németből fordították, és magyarul játszszák. Már szeretném tudni, miért nem adnak és írnak eredeti magyar darabokat? «Személyek: Othello velenczei szerecsen»; már megint: oda fenn nagy betűkkel, itt aprókkal. – Csak szeretném tudni, hol veszik Pesten azt a szerecsent – «Desdemona, Cassió» mind olyan pogány nevek. «Történik Velencze és Cyprus szigetében.» – No de ez már valóban iszonyúság, még csak a történet sincs Magyarországban.

Harmadik jelenet.

Zajtay. Gazsi.

Gazsi.

Mit olvas notárius uram?

Zajtay.

A magyar komédia-czédulát. – Nem ismeri barátom ennek a darabnak históriáját; furcsa történet lehet.

Gazsi.

Nem biz’ én! nem igen járok én a theátromba, s azért nem is bibelődöm az effélékkel.

Zajtay.

Már hogy lehet az, hogy nem jár a magyar színházba, hát milyen hazafi?

Gazsi.

Magyar vagyok, töröm a bordáját, még pedig a java. Ki tagadni meri, lecsákány-nyelezem, de abban a theátromban oly csendesen kell az embernek magát viselni, én nem oda való vagyok, nem kell nekem az a csendes mulatság, inkább a Zrinyiben egyet ferblizek, s ha valaki megharagít, olyat ütök az asztalra, hogy a poharak balétot tánczolnak. Ez a valódi komédia; aztán minap egyszer véletlen bementem, mikor épen egy korhely ficzkót produkáltak, s az épen úgy nézett ki mint én, úgyannyira, hogy az egész publikum rám mutatott és nevetett.

Zajtay.

Talán csak vaktörténet volt! Reménylem azért, velem majd csak bejő. Ni ni, de miféle hasadék ez itt? (A színházra mutat.) Mintha a mennykő ütött volna belé!

Gazsi.

Azon a gázcsövek, vagy mint magyarul mondják, légszeszcsövek mennek keresztül.

Zajtay.

Miféle csövek?

Gazsi.

Az egész theátromon ilyen csövek vannak áthuzva, s azokból levegő jő ki, ezt a levegőt meggyujtják, s azzal világítanak.

Zajtay.

Már mit nem találnak ki még? Eddig a levegőt csak lélekzeni használtuk, s most már gyertya gyanánt égetik; de ha a levegő elég, megfulnak benn az emberek.

Gazsi.

Azért kívülről ezeken a csőveken mindig új levegőt fújnak be.

Zajtay.

Már megijedtem, hogy mennykőütés, mert mennykőhárító nincs rajta.

Gazsi.

Hát hova menjünk most?

Zajtay.

Hány az óra.

Gazsi.

Mindjárt hét?

Zajtay.

Hát úgy theátromba kell menni! csak eljő velem öcsém uram?

Gazsi.

No nem bánom, notárius uram kedvéért elmegyek.

Braun. Schwartz. Roth (jőnnek ki a színházból).

Gazsi.

Uraim! hová mennek?

Braun.

Vissza! a színház úgy tele van, hogy lehetetlen helyet kapni. (El.)

Gazsi.

No az is ritkaság.

Zajtay.

A szerecsent akarják látni! Ejnye be sajnálom, hogy mi is be nem férünk!

Gazsi.

Ne féljen, segítek én a bajon. Nekem van egy hegedüs pajtásom, ki itt a theátromban muzsikál, majd beereszt az orchestrumba, csak jőjjön, notárius úr!

Zajtay.

Azon örvendek. (El.)

VÁLTOZÁS.

(Szoba Hopfen házában.)

Negyedik jelenet.

Hopfen. Dorka (jönnek). Később Nina.

Hopfen.

Először is, ez az ebédlő! itt fog kend mindennap 12 órakor ebédre, és 6 órakor estelire teríttetni. Érti?

Dorka.

Értem uram, pontosan meglesz.

Hopfen.

Csak pontosan, azt szeretem. (Félre.) Kedvem szerint valónak látszik cselédem, olyan vén mintha már Gambrinus király seréből ivott volna. (Fenn.) S még egy fontos kötelessége van kendnek, s ha abban is híven eljár, kialkudott bérét mindennap egy itcze serrel toldom meg. (Félre.) Úgy is van még sok megromlott az árvíz idejéből.

Dorka.

Köszönöm a tekintetes úr nagylelküségét, csak parancsoljon.

Hopfen.

Vigyázzon kend minden a házba járó idegenre, főleg a férfiakra, hogy lyányommal egyik se beszéljen; ha valaki közelít feléje, mindjárt tudósítson engem.

Dorka.

Ez nagy bizalom, hogy a téns úr lyányát rám bízza; azért is méltóképen hálálom meg.

(Nina a mellékajtón kidugja fejét.)

A kisasszonyba egy haszontalan ifjú szerelmes, minden lépte után ólálkodik; ez Zajtay Sándor jurátus.

Nina (félre).

Ah! ezt hallanom kell.

(A hátul álló kárpit mögé vonul.)

Hopfen.

Mit? Zajtay? fiskálisom juratusa? Árpa és komló! csak az kellene még, hogy lyányom jurátusné legyen.

Dorka.

Ha mégis valami nagy családból származnék, de így csak egy szegény falusi notárius fia.

Hopfen.

S mégis szemeit egy pesti serfőző lyányára meri vetni?

Nina (félre).

Még pedig a szívébe.

Hopfen.

Átkozott dolog, pedig ő mindjárt itt lesz, írásokat hoz a fiskálisomtól, én nekem el kell mennem! – Tudja mit? ha az ifjú jő, rejtse el magát ezen kárpit mögé, s hallgatódzzék! ha ügyesen viseli magát, megjutalmazom. Csak vigyázzon. (El.)

Nina (félre).

Megállj, vén boszorkány! (Míg Dorka Hopfent az ajtó felé kiséri, az oldalajtón elsuhan.)

Dorka.

Már látom, az öreg Zajtayhoz nem férhetek, legalább fián állok boszút, s talán atyját is bele keverhetem. De vigyáznom kell, mert két próbám nem sült el, s ha a harmadiknak sem lesz sikere, a boszorkányi törvények szerint elvesztem hatalmamat. – De már jő is az ifjú, hamar lesbe.

(A kárpit mögé vonul.)

Ötödik jelenet.

Nina (az oldalajtón föllép). Később Fanni.

Nina.

Kész a boszúterv! Erre a banyára két okom van haragudni, először a házban minden maga akar lenni, s már urunk kegyelmébe befurta magát, pedig természetes, hogy az elsőség a szobalyányt, nem pedig a szakácsnét illeti; s másodszor, jó kisasszonyom szerelmét akadályoztatja. De mind ezért oly boszút állok rajta, mint még egy szobalyány sem tett, mióta ez a fényes hívatal feltaláltatott.

(A kilépő Fannihoz.) Épen jókor jő a kisasszony! jőjön ide. (Előre vezeti.)

Fanni.

Mi baj?

Nina.

Zajtay úr mindjárt itt lesz, vigyázzon magára, ne beszéljen vele itt sokat, mert lesik, itt ebben a szobában, érti ebben a szobában, küldje őt valami ürügy alatt ma éjfélkor a pinczébe.

Fanni.

Éjfélkor a pinczébe.

Nina.

Igen, igen, mindenre kérem, javára leend. De bizonyosan tegye. Hah! már jő Zajtay úr, én megyek.

Hatodik jelenet.

Fanni. Sándor (középről). Dorka (a kárpit mögött). Később Nina. János. Palkó.

Sándor.

Édes Fannim! hála az égnek, hogy láthatom! Itthon-e atyja?

Fanni.

Nincs.

Sándor.

Oh én boldog, tehát egy pillanatig szerelmemnek élhetek.

Fanni.

Vigyázzon, mert atyám minden perczben visszatérhet, s e fölött nem tudhatom, melyik cselédünk léphet egyszerre be kém gyanánt.

Sándor.

De hát ugyan mikor szólhatok már önnel szívemből, s aggodalom nélkül?

Fanni.

Annak is megjő az ideje! s talán előbb mint reménylené! Tudja-e mit?

Sándor.

Mit?

Fanni.

Egész házunkban nincs biztos hely, hol beszélhetnék önnel, azért írni fogok, s levelemet ma éjfélkor Sebestyéntől megkaphatja, ha a pinczébe lemegy, hol ő dolgozni fog.

Sándor (bámulva).

S mi lesz a levélben?

Fanni.

Csak jőjjön – meg fog jelenni?

Sándor.

Kételkedhetik rajta?

Fanni (titkon).

Minden esetre jőjjön el. – Ezen írásokat úgy is atyám szobájába kell vinni, jőjön, megmondom okát. (Elmennek.)

Nina (a másik oldalról jő, félre).

Egy kis előleges boszút mindjárt állok! (Fenn.) De ni, ezen spanyol fal milyen poros! – János! Palkó! (Bejönnek.) Vigyétek ki ezt a kárpitot, s tisztítsátok meg. (El.)

(János és Palkó a spanyolfalat megragadják s midőn összeteszik, a közbe szorult Dorka kiált.)

Dorka.

Vigyázzanak, összelapulok! jaj!

János.

Mi az ördög van itt? (Dorka kiugrik.)

Palkó.

Nem ördög, csak boszorkány.

Dorka.

Jaj, szinte ropogtak csontjaim.

János.

Ha kásává törtek volna, sem lenne kár.

Dorka.

Hogy is lehetnek olyan vakok?

Palkó.

Hát a madám mit leskelődött a kárpit mögött?

János.

Talán Lucziferrel volt rándevuja?

Dorka.

Ahhoz kenteknek semmi közök, csak lóduljanak a fallal.

(János, Palkó a kárpittal el.)

Dorka.

Szép kisasszony! Hiszen majd adok én szerelmeskedést a pinczében. No várj notárius úrfi, hálómba kerülsz te még philosophus apáddal együtt, olyan igazán, minthogy atyám vasas német volt, és pedig trombitás. (El.)

VÁLTOZÁS.

(A magyar színház belseje, Othello adatik; a szin Desdemona hálószobája.)

Hetedik jelenet.

Desdemona (alszik). Othello (föllép gyertyával). Zajtay, Gazsi (az orchestrumban vannak alant).

Othello.

Helyes okod, helyes okod van szívem, s ne hagyjátok azt kimondanom szemérmes csillagok! Helyes okod van! Vérét nem ontom el; s nem sértem bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, mint alabástrom a sírokon! (Kardját leteszi.) De meg kell halnia, különben még több férfit csal meg. A gyertyát oltsd el, aztán – a gyertyát oltsd el. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt, visszaadhatom-e előbbi világodat? de a tied legremekebb idoma az egyetlen természetnek, eloltatván egyszer, nem tudom hol van azon promethéusi láng, mely megújítsa világodat. – Ha rózsádat laszakasztom, soha nem adhatok neki többé életszínt – hervadni fog, de illatát még a tőn éldelem. (Megcsókolja.) Balzsami lehellet, majd nem arra fordítod az igazságot, hogy kardját törje el. – Oh még egyszer! még egyszer! (Megcsókolja.) Légy ilyen halva, úgy megöllek, s azután szeretlek. Még egyszer, utoljára! (Megcsókolja.) Ilyen bájos soha sem volt, ily gyilkoló! Sírnom kell, de gyilkos könyűket, a szenvedés Istene büntet, a hol szeret. Hah! ő fölébred!

Desdemona.

Ki van itt? Othello?

Othello.

Igen, Desdemona!

Desdemona.

Le akarsz feküdni, kedves férjem?

Othello.

Imádkoztál éjtszakára, Desdemona?

Desdemona.

Igen, férjem!

Othello.

Ha vétek van szíveden, melyért az Istent még nem engeszteléd meg, úgy imádkozzál!

Desdemona.

Oh férjem, mit akarsz ezzel mondani?

Othello.

Tedd meg, és röviden, én elmegyek, lelked ne szálljon el készületlenül. Az Istenre, nem, lelkedet nem gyilkolom meg!

Desdemona.

Te gyilkolásról beszélsz?

Othello.

Valóban.

Desdemona.

Úgy Istenem, irgalmazz nekem!

Othello.

Amen! szívemből kivánom.

Desdemona.

Ha ez való, meggyilkolsz engem.

Zajtay.

Ártatlanul? Csak az volna hátra.

(Gazsi rángatja, s inti, hogy csöndesen legyen.)

Desdemona.

De félek tőled, mert iszonyú vagy, ha szemed úgy forog. Félelmem okát nem ismerem, mert vétket nem tudok; de félek, azt érzem!

Othello.

Gondolj bűnödre!

Desdemona.

Szerelmem irántad, más semmi sem.

Othello.

Úgy? S azért halsz meg!

Desdemona.

A halál szörnyű, mely szerelemért gyilkol. Miért rágod úgy ajkidat? Véres bolyongás rázza át valódat. Ezek rettentő jelek, de mégis reménylem, nem illetnek engem.

Othello.

Hallgass, légy csöndesen.

Desdemona.

Megteszem; mit kivánsz?

Othello.

Azon kendőt, melyet annyira becsülök, melyet neked adtam, te Cassionak ajándékozád.

Desdemona.

Nem, lelkemre s életemre nem, – küldj értte, s kérdezd meg.

Zajtay (az orchestrumban).

Úgy van, confrontálni kell, az asszony ártatlan.

Othello.

Óvd magad kedvesem, óvd magad a hamis eskütől! halálos ágyban fekszel.

Zajtay.

Ez a szerecsen dühében még azt sem látja, hogy felesége már fölkelt.

Desdemona.

Igen, de nem hogy most haljak meg.

Othello.

Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert ámbár minden kérdést esküvel fogadj, még sem irtod s távoztatod el a gyanút, mely téged elnyom. Te halálé vagy!

Desdemona.

Hát az Isten legyen irgalmas nekem.

Othello.

Amen!

Desdemona.

Légy te is irgalmas ez életben, soha sem vétkeztem ellened; soha sem szerettem Cassiot, csak mint az Isten, és világ előtt szeretni lehet. Soha sem adtam neki zálogot.

Othello.

Istenemre! én kezében láttam kendőmet! – Csalfa asszony, kővé változtatod szívemet, s azt teszed, hogy a mit cselekedni akarok, azt gyilkosságnak kell neveznem, bár áldozatnak véltem – én láttam a kendőt!

Desdemona.

Úgy lelte valahol! és soha sem adtam neki, hívasd ide, hogy vallja ki az igazat.

Othello.

Ő vallott.

Desdemona.

Mit, férjem?

Othello.

Hogy veled – – – társalkodott.

Desdemona.

Hogy? nem engedett módon?

Othello.

Igen.

Desdemona.

Azt nem mondhatja.

Othello.

Nem, szája néma, a derék Jágora volt bizva.

Desdemona.

Félelmem világosodik, hogy ő meghalt.

Othello.

Ha minden hajszála egy élet volna is, iszonyú haragom mind elirtaná.

Zajtay.

Az átkozott pogány már azt is megölte.

Desdemona.

Ő elárultatott, ah! s én elvesztem.

Zajtay.

Még nem.

Othello.

Böcstelen, siratod ön szemeim előtt!

Desdemona.

Űzz el magadtól férjem, csak meg ne ölj!

Othello.

El veled böcstelen!

Desdemona.

Ölj meg holnap, az éjjel élni hagyj; élni.

Othello.

Hah! vonakodol?

Desdemona.

Csak fél óráig.

Othello.

Az elhatározottat nem lehet gátolni.

Desdemona.

Csak míg imádkozom.

Othello.

Már késő! (Megragadja Desdemonát, s meg akarja fojtani. Zajtay ekkor hirtelen a színpadra ugrik, s kardot rántván a szerecsenre rohan).

Zajtay.

Dühös pogány, ne bántsd: ő ártatlan.

Gazsi (az orchestrumban).

Notárius uram! az Istenért, mit csinál?

Othello (ijedve elbocsátja Desdemonát, Zajtayhoz).

Lóduljon az úr, hiszen ezen asszonynak meg kell halni.

Zajtay.

Nem kell meghalnia! Tudom én, mi az igazság, én censuratus advocatus vagyok, és notárius.

Gazsi (a szinre ugrik, s Zajtayt karon fogva).

Notárius uram, jőjjön, hisz’ ez asszonynak semmi baja sem lesz.

Zajtay.

Dehogy nem lesz! hiszen ez a dühös szerecsen most is azt állítja, hogy meg kell neki halni. Ő ártatlan; ha bűnösnek tartja, indítson pört ellene ex titulo adulterii.

Othello.

Uram! ez csak játék.

Zajtay.

A mennykő üsse az ilyen játékot, hol egy dühös szerecsen, egy ártatlan magyar menyecskét meg akar fojtani.

Gazsi.

Hagyja, hogy folytassák, menjünk.

Zajtay.

Én magistratualis persona vagyok, nem engedhetek szemem előtt gyilkosságot. Örüljön ezen sátán képű szerecsen, hogy ilyen szép fehér asszony oly híven szereti, s becsülje meg.

Othello.

Már itt jönnek az őrök.

Nyolczadik jelenet.

Előbbiek. Rendező. Színházőrök.

Rendező.

Uram, önök a közcsendet háboríták illetlen viseletökkel, azért tessék a rendőröket követni!

Gazsi.

Mit rendőröket! Nekem semmi közöm a renddel s őreivel, én nemes ember vagyok, és jurátus.

Zajtay.

Kérem barátom, a felsőbbségnek nem szabad ellenszegülni.

Rendező.

Kövessék az urak, míg szép szóval kérem.

Gazsi.

Mit, szép szóval? Hát máskép is merne az úr szólani? Lánczos lobogós, tüstént takarodjék, különben…

Rendező.

Őrök, vigyétek el ezen urakat.

Gazsi.

Ezer diploma! engem elvinni? Hadd czensuráljam meg koponyátokat! (Emelt csákánynyal rájok rohan, s elfutnak mind, csak Gazsi és Zajtay marad.)

Zajtay.

Az Istenért! mit csinált, hisz ez vétkes oppositio.

Gazsi.

Csak nem fogattatom el magamat ennyi becsületes ember előtt (a publikumra mutat). Hejh még itt is leskelődik valaki. (A színfalhoz ugrik.) Takarodjatok!

Zajtay.

Moderálja magát uram öcsém.

Gazsi.

Én moderálni, most, midőn vitézségem kitűntetésére alkalom akadt? Úgy is mióta a magyar ifjúság olyan átkozottan művelődik, alig van esztendőnkint is egy becsületes verekedés Pesten. Notárius uram, most mi játszunk komédiát!

Zajtay.

De én jobban szeretnék akár hol lenni, csak itt nem.

Gazsi.

S ez még itt ólálkodik, mint egy pohos ürge. Nem lódulsz? (Csákányával a sugóra üt.) Kotródik már. Hát notárius uram hol is játszik ez a darab?

Zajtay.

Cyprus szigetén, hol az a jó bor terem.

Gazsi (a sugólyukra ül).

No hát már most mi vagyunk az urak Cyprus szigetén, s annál inkább, mivel ott jó bor terem. Két itcze cyprusit!

Zajtay.

Ott talán nem mérik itcze számra a bort?

Gazsi.

Nem bánom, hát két pintet.

Zajtay.

Öcsém uram inkább iparkodjunk haza!

Gazsi.

Nem, a szomorújátékot megzavartuk, most hát nekünk kell komédiát játszani, majd meglátja, hogy fog mindjárt tapsolni a galléria.

Zajtay.

Menjünk haza! már lábom is úgy megmeredt a hosszas állástól.

Gazsi.

Hát feküdjék le, hiszen ott van az ágy! De még sem hozzák azt a bort. (Fölkel.) Ugyan átkozott lusta kelnerek lehetnek Cyprus szigetén, Pestre kellene őket hozni a Zrinyibe, majd moresre tanítanám ott! Vígan notárius uram! (Zajtayt átöleli, történetből egy sülyesztőre állnak)

Zajtay.

Ni, ni! ez a deszka alattunk ki van vágva.

Gazsi.

Nem tesz az semmit.

Zajtay.

De már ingani is kezd. (Sülyednek.) Seregek-ura, a föld elnyel!

Gazsi.

Ne féljen.

Zajtay.

A pokolba sülyedünk, vagy szerecsenországba. Oh, átkozott komédiás nép! (Elsülyednek; a föld alól). Micsoda átkozott sötétség, legalább is Limbusban vagyunk, a pokol tornáczában. Jaj, jaj – mi lesz a janitorságból? (Kiabálása elhangzik.)

Rendező (föllép).

Ereszszék már le azt a kortinát!

(A kárpit leesik. Zajtay s Gazsi a sugó-lyukon kidugják fejöket s énekelnek).

Zajtay.

Gazsi.

Zajtay.

Gazsi.

Zajtay.

Gazsi.

Zajtay (kibuj).

Mindketten.

Gazsi.

Notárius uram! ideje haza menni, már a kortinát is leeresztették.

Zajtay.

Hát merre menjünk?

Gazsi.

A merre jöttünk. (Lemegy az orchestrumba.)

Zajtay.

Én bocsánatot kérek a tekintetes közönségtől, de biz Isten mindent az igazságért tettem.

(Mennek az orchestrumba; a kárpit felgördűl.)

VÁLTOZÁS.

(Vendégfogadó.)

Kilenczedik jelenet.

Fogadós. Pinczérek.

Fogadós.

Siessetek, tartsatok készen mindent! a magyar theátrumnak alkalmasint vége már, mindjárt itt lesznek vendégink. Csak fürgén, szaporán; mert ha az ételeket hamar hozzátok, a rossz is elkél, ha késtek, a jó sem tetszik.

Pinczér.

Ha 24 krajczárost kérnek, melyik borból adjunk?

Fogadós.

A 24 krajczárosból.

Pinczér.

De már elfogyott.

Fogadós.

Hát öntsetek vizet a 30 krajczáros közé.

Pinczér.

Hiszen azt már fogadós úr megkeresztelte, ha még többet vizezzük, ingyen sem iszszák meg.

Fogadós.

Hallgass filkó! Ha valaki panaszkodik, mondd: hogy az árvíz rontotta meg.

Pinczér (félre).

A mi urunk pinczéjében örökös árvíz van.

Fogadós.

Hah! már jönnek vendégink.

Gazsi (kívül).

Tessék notárius uram! tessék! az elsőség a vendéget illeti.

Többiek (kívül).

Tessék, tessék!

Tizedik jelenet.

Zajtay. Gazsi. Halmi. Kecsei. Édes. Keserü. Savi. Pazardy. Előbbiek.

Zajtay.

Csak ne czeremoniázzanak, uram öcsém.

Halmi.

Foglaljon helyet! Veszedelmes utazására tudom jól fog esni a nyugalmas vacsora.

Zajtay.

Magam is úgy hiszem. (Leülnek.)

Gazsi.

Kellner, egy portio roszprádlit foghagymával, s egy itcze steinbruchit!

Kecsei.

Kérem az Istenért ne hozasson foghagymást, nem szabad azt szagolnom! én homœopathice élek.

Gazsi.

Tatár hordja el homœopathiádat! foghagyma, meg a jó paprikás gulyáshus – az a magyar homœopathia!

Zajtay.

Mi az a homœopathia?

Keserü.

Az új gyógyítási mód! ármányos historia pedig, mely szerint az orvosságot nem kell bevenni, csak ránézni, s az ember meggyógyul.

Zajtay.

Ezt egy új Hypokrates találhatá fel.

Pazardi.

De együnk (parancsolnak a pinczérnek). Tessék választani notárius uramnak.

Zajtay (az ételjegyzéket olvassa).

Miféle csodaétkek ezek? Mintha Belzebub konyháján főzték volna: «olló leves», már ki a manóban hallott valaha olló levest, vagy Pesten az ollóból is tudnak talán levet csavarni. Talán szabó ezen korcsmáros?

Kecsei.

Hiszen az ollio-leves; franczia vagy angol étel, igen jó.

Zajtay.

Ha franczia vagy angol, úgy nem kell. Nem békülne meg gyomrommal, mert az peleskei magyar gyomor. – «Sonka áspissal», hát ez mi az ördög? Hát uraim itt még az áspis kigyót is megfőzik? de megyek én innen. (Fölkel.)

Halmi.

Ne ijedjen meg notárius uram, ez sonka aspikkal, aspik, egy neme a kocsonyának, de finomabb, nóblabb.

Zajtay.

Ha nóbelabb úgy ez sem kell. – No ez már szörnyűség; nem gondoltam, hogy még borju is lehessen kotlós.

Kecsei.

Mit beszél notárius uram?

Zajtay.

Hiszen itt van írva: «borju kotlós».

Kecsei.

Ez borju kotlet.

Zajtay.

Hát a mennykő üsse meg, talán itt hátul okosabb ételek vannak. – «Lencse-torta», no ezt a tortát talán a nagyböjtben találták fel.

Keserü.

Az linczi torta, czukros sütemény.

Zajtay.

Most jő még az igazi: «velenczei arszénás Ausztria», egy egész ország, no a ki megenné, annak meg kell gebedni, ha vasgyomra van is.

Pazardi.

Nem jól olvasta! velenczei arzenál austriga.

Halmi.

Ez tengeri kagyló, mely a velenczei arzenál mellett fogatik. Mindjárt meglátja notárius uram. Pinczér, ezen urnak austrigát. Hát notárius uram, hogy tetszett az opera?

Zajtay.

Se hogy se biz’ az. Én részemről nem vagyok barátja annak az örökös kornyikálásnak. Azután már ki is gondolhatna olyan jurisdictiót, olyan törvényszéket, mely muzsikaszónál és énekelve hozzon sententiát. – Valóban mondhatom szép magyar város ez a Pest, alig vagyok itt, s már is mit kelle látnom. A magyar színházban velenczei szerecsent játszanak, és a fogadóban velenczei ausztrigát esznek, mintha jobb nem volna a szalontai pecsenye, vagy a karánsebesi csiga; de ad vocem velenczei! mondják meg, uraim, hogy lehetett szerelmes az a szép Desdemona, mert ugyan átkozottan szép volt ám, abba az ördögarczú szerecsenbe?

Halmi.

De gustibus non est disputandum – de itt már az austriga, tessék.

(A pinczér az austrigát Zajtay elébe teszi.)

Zajtay (nézegeti).

Ez valóban csodaállat, hogy is kell enni (bele harap). Lánczos adtát, hiszen ez keményebb, mint a kő.

Gazsi.

Úgy kell notárius uram, miért hozat olyan exoticus portékát.

Kecsei.

Így kell azt enni, nézze, notárius uram. (Mutatja, hogy kell enni.)

Zajtay.

No csak egye meg öcsém uram, de nekem nem kell.

Tizenegyedik jelenet.

Előbbiek. Sándor.

Sándor.

Jó estét, barátim!

Mind.

Hozott Isten!

Gazsi.

Épen jókor.

Sándor.

Mit látok? Uram atyám! (Ölelés.) Isten hozta.

Zajtay.

Én vagyok, rossz fiú, hol jársz ilyen későn?

Sándor.

A színházból jövök.

Zajtay.

Hiszen a játék rég elvégződött.

Sándor.

Épen most.

Zajtay.

Hazudsz, hisz én is ott voltam – nem láttál?

Gazsi.

Még pedig Othellót majd agyon vertük.

Sándor.

Hát uram atyám a magyar színházban volt?

Zajtay.

S te a németben?

Sándor.

Ott.

Zajtay.

S miért nem a magyarban?

Halmi.

Mert az úrfi szerelmes.

Zajtay.

S a ki szerelmes, annak német theátrumba kell járni?

Kecsei.

Igen, mert a kedves is oda jár.

Zajtay.

És te elfajult nemzetség, hogy birsz olyan lyányba szerelmes lenni, ki csak a német színházba jár – vedd inkább rá, hogy a magyarba járjon.

Kecsei.

Hisz a ki nobel ember, annak többet kell a német theátrumba járni, mint a magyarba.

Zajtay.

S az úr is azt teszi?

Kecsei.

Nobel ember létemre azt kell tennem.

Sándor.

Hát még nem is ismeri őt uram atyám? hiszen ez igen nevezetes ember, Kecsei Péter, Chevalier d’industrie.

Zajtay.

Mit tesz az?

Sándor.

Iparlovag.

Kecsei.

Sándor pajtás, téged ismét elért a humorizálás.

Zajtay.

Mit tesz az, humorizálni?

Pazardi.

Humorizálni annyit tesz, mint humorral írni.

Zajtay.

Humorral írni? Hiszen tenta is humor, hát a ki tentával ír, az humorizál?

Sándor.

Uram atyám! Kérdezze inkább tőle, mi az obligatio, záloglevél, zálogház-czédula, azt practice is meg tudná mutatni.

Pazardi.

Hallgass már, hiszen ez Beleidigung.

Sándor.

Na hisz én híres embert akarok belőled tenni.

Pazardi.

Úgy van, úgy – ganz natürlich! Beleidigung.

Sándor.

No látja, uram atyám, milyen kölcsönző genie, még magyar beszédbe is német szavakat vesz kölcsön.

Zajtay.

Pedig a szűz magyar nyelvet megkimélhetné afféle kölcsönzésektől, mert annak rendszerint a hallgató füle fizeti kamatját.

Pazardi.

De ha – ha – nincsenek, ha nem tudok magyar szavakat – ich kann ja nicht dafür.

Zajtay.

Az nem a magyar nyelv hibája, hanem az úré, a helyett, hogy annyit foglalkoznék obligátiókkal, olvasott volna magyar könyveket. – De igaz, én még sem tudom, mi az a humor.

Sándor.

A humor, atyus, egy bizonyos vídám irásmód; a humor az írásban az, mi a komédiában a bajazzo, ki ügyetlenül kiparódiázza azt, mit a művészek a kötélen és lovakon véghez visznek. Leginkább háromféle, t. i. angol, német és magyar humor. Az angol humor végtelen, és mély mint a tenger, s néha olyan keserü is, benne a gondolatok mint gyöngyök vagy mint roppant nagyságú állatok uszkálnak, rendszerint csöndes, de ha szélvész ragadja meg, óriási habokkal ostorozza a világot. A német humor pompásan ered, mint a Rajna, szirtekről omlik, viruló partok között foly; de benne a gondolatok már galóczák és pisztrángok, vagy épen nehéz harcsák és pontyok, végtére az egész iszap között enyészik el; a magyar humor pedig –

Gazsi.

A magyar humor az a magyar bor.

Sándor.

Az igaz; itt-ott már nemesen pezsgni kezd, mint a székelyhidi – de része még egy alföldi mocsár, mely rothadó gőzeivel vesztegeti a levegőt s belőle csak kuruttyolás hallik. Hohó, de már közel az éjfél, mennem kell. (Halmit és Savit félrehuzza.) Barátim! vezessétek atyámat haza, nekem éjfélkor rendezvousm van, mennem kell.

Halmi.

Kivel?

Savi.

Talán a gazdag serfőző Fannival?

Sándor.

Ne kérdezzetek, csak menjetek.

Halmi.

Bizonyosan Fanni. Bajtárs! még Hausherr lesz belőled a Dorottya-utczában.

Savi.

Hogy jutottál ahhoz a lyányhoz?

Sándor.

Hja barátim! vitz, vitz, csak vitz kell, és minden megy; csak siessetek.

Halmi.

Notárius uram, most menjünk a kávéházba, egy pohár punschot inni.

Sándor.

Igen, igen, uram atyám, a punsch használni fog fáradságának; én haza megyek készülni, mert holnap censurát adok.

Zajtay.

No fiam, csak igyekezzél, hogy præclarumot kapj.

Sándor.

Præclarumot, minden esetre. Hiszen az a vitz a censurában, a præclarum.

Savi.

Holnap este ismét a magyar színházba megyünk, Normát adják.

Zajtay.

Normalistákat játszanak?

Savi.

Dehogy, daljáték az, a halhatlan Bellinitől.

Zajtay.

De már azt csak megnézem.

Gazsi.

Hát menjünk punschozni.

Mind.

Menjünk! (El.)

VÁLTOZÁS.

(Hopfen pinczéje.)

Tizenkettedik jelenet.

Sebestyén. Nina.

Sebestyén.

Itt vagyok, édes babám, mit parancsolsz?

Nina.

Elkészítettél-e mindent?

Sebestyén.

Meg van a mint kívántad; négy izmos legény egy füttyre itt terem.

Nina.

Ezért három héttel hamarább lesz a lakodalom.

Sebestyén.

Ez által magadat jobban jutalmazod, mint engem; de hogy is kérdezhetsz: teljesítém-e kivánatodat? vagy nem tudod, mily forrón szeretlek, forróbban mint a legforróbb sör, hiszen te vagy életem komlója, kitől szívem feldagad, mint élesztőtől a kalács, (megöleli,) lásd oly híven símulok hozzád, mint a komló rudjához.

Nina.

Csak nem tartasz komló-rudnak!

Sebestyén.

Az Istenért nem! én vad komló vagyok s te a kedves kis rózsabokor, kit átkarolok.

Nina.

Csak összetépne a tövis.

Sebestyén.

S te ily rosszat kívánhatsz szerelmesednek, kinek szíve katlanában csak szerelem fő irántad?

Nina.

Sebestyén.

Nina.

Sebestyén.

Nina.

Sebestyén.

Nina.

Sebestyén.

Együtt.

Tizenharmadik jelenet.

Előbbiek. Sándor.

Sándor.

Ki operázgat itt?

Nina.

Isten hozta az úrfit.

Sándor.

Itt van kisasszonyod?

Nina.

Nincs, de ezen levelet küldi.

(Sándor olvassa.)

Nina.

Lépteket hallok.

Sebestyén.

Én is – úrfi, bújjunk el.

(A gyertyát eloltja s a hordók mellé bújnak.)

Tizennegyedik jelenet.

Előbbiek. Tóti Dorka (jő gyertyával). Később négy legény.

Dorka.

Ez hát a rendelkezés helye; no hiszen notárius úrfi, csak várjon, majd adok én kelmednek gazdag kisasszonyt; a milyen igaz, hogy apám vasas német volt, már négy izmos legényt rendeltem, mihelyt bejő az úrfi, megragadják, s a ténsúrhoz viszik fel. (Körülnéz.) Hová rejtsem magamat? Legjobb lesz ebbe az üres hordóba.

(Eloltja a gyertyát s egy oldalon álló hordóba búj. Sebestyén csattant tenyerével, négy legény lejő gyertyával. Sándor, Nina előlépnek).

Sebestyén.

Itt vagytok? Hamar a dologhoz; legelőbb is ezen hordót fenekeljétek be.

(Legények a hordóhoz állanak.)

Dorka.

Ereszszenek ki, hiszen én vagyok itten, a szakácsné.

Sebestyén.

Mi dolga lenne itt a szakácsnénak? hoztatok-e forró vizet?

Egy legény.

Legalább is két akót, még most is párolg, olyan forró.

Sebestyén.

Töltsétek hamar a hordóba, s forrázzátok ki jól.

Dorka.

Az egekre, mit gondolnak, csak nem akarnak leforrázni, mint egy vén tyúkot.

Nina.

Nem mint egy vén tyúkot, csak mint egy leselkedő vén asszonyt.

Dorka.

Esküszöm, hogy életemben soha sem leselkedem többé, csak ereszszenek ki.

Sándor.

Nincs kegyelem! meg kell fúlnod.

Sebestyén.

Csak hamar forrázzátok.

Dorka.

Ha semmi sem használ, hát sötétség királynéja segítsd hívedet! (Mennydörgés, villámlás.)

Tizenötödik jelenet.

Sötétség királynéja, négy szellemmel (megjelenik a föld alól). Előbbiek.

Királyné.

Mit kivánsz vakmerő?

Dorka.

Szabadíts meg, hatalmas királyné!

Királyné.

Már késő, harmadik próbád sem sült el, büntetést érdemelsz. Vigyétek őt a szent Gellért hegyére, tüstént tartok itéletet fölötte.

(Szellemek a hordót elviszik.)

Dorka.

Jaj nekem!

Királyné (Sándorhoz).

Te pedig, ifjú, menj és mond meg apádnak, hogy ellenségétől, Tóti Dorka géczi boszorkánytól, ki eddig útjában üldözé, már ne féljen, mert az hatalmam alá került. (Elsűlyed.)

Sándor.

Álom-e ez? Nem gondolám, hogy apám még boszorkányokkal is viszonyokban van, még notárius lesz a sz. Gellért hegyén. De ezt a boszorkányt hordóba zárni valóban serfőzői vitz volt. Eh, mit, ne gondoljunk vele, holnap censurát adok, aztán még csak Fannim keze kell, s boldog ember vagyok. (Gyorsan el.)

Tizenhatodik jelenet.

Sebestyén. Nina (jönnek). Azután vendégek.

Sebestyén.

Mi lárma ez, az egész ház felzúdult, a vendégek lerohannak a sörházból.

Mind.

Mi lárma ez? Mi történt?

Sebestyén.

Nina.

Kar.

MÁSODIK FELVONÁS.

(Kávéház. Este, gyertyák és lámpások égnek.)

Első jelenet.

Hopfen. Braun. Schwartz. Roth (belépnek s asztalhoz ülnek). Kávés. Pinczérek.

Kávés.

Alázatos szolgájok, nagyon örvendek, hogy még ily későn is van szerencsém.

Braun.

Magam is csodálkozom, hogy Hopfen úr ilyenkor még kávéházba jő, eddig ez nem volt szokása.

Hopfen.

Jaj uraim, engem nagy baj ért, csak képzeljék, éjfél előtt nem merek haza menni, mert házamban kisértet jár.

Mind.

Kisértet?

Hopfen.

Bámulnak úgy-e? de nem bámulok én, hanem a hideg ráz össze, ha meggondolom, s még pedig csak képzeljék, a pinczémben jár.

Schwartz.

A pinczéjében? No ez bizonyosan olyannak a lelke, ki sörétől halt meg.

Hopfen.

Jaj, én is azt gondoltam, s azért félek, hogy a sörpinczéből majd a sörfőzőre jő, s azért maradok éjfélig a kávéházban.

Kávés.

Így bárcsak egész Pestet kínoznák a kisértetek.

Roth.

De Hopfen uram! tévedés lesz az, hogy lehetne kisértet?

Hopfen.

Kételkedjék csak, de tudom, nem merne most a pinczémbe menni.

Roth.

Azt nem, mert már ideje, hogy haza menjünk.

Braun.

Jó éjtszakát, menjünk.

Hopfen.

Maradjanak még kevés ideig.

Schwartz.

Nem lehet – jó éjtszakát!

Mind.

Jó éjtszakát. (Elmennek.)

Hopfen.

Csakugyan egyedűl maradunk. Ugyan kávés uram, üljön ide mellém!

Kávés.

Mindjárt lesznek vendégeim, egy sereg ifjú ma estére punschot rendelt nálam; a magyar színházból ide jőnek.

Hopfen.

Az jó – ezek sokáig itt maradnak, s így elmulathatom magamat.

Kávés.

Már talán jönnek is.

(Kívülről hallatszik Norma 2-ik felvonásából a druidák kardala.)

Hopfen.

Vígan jönnek.

Második jelenet.

Zajtay. Gazsi. Keserű. Sándor. Savi. Kecsei. Halmi. Pazardi. Édes. Előbbiek.

Gazsi.

Készen a punsch? Hah, sörfőző uram itt van? Nagy katlanát ide kölcsönözhette volna punschot főzni.

Hopfen.

Hozta Isten az urakat. (Félre.) Átkozott eset, a lyányom szeretője is köztök van.

Sándor.

Üljünk ide, hamar punschot.

Kávés.

Mindjárt itt lesz.

(Leülnek Hopfen asztalával ellenkező oldalon.)

Halmi.

Hát notárius uram, hogy tetszett az opera?

Zajtay.

Sehogy sem biz’ az; én részemről nem vagyok barátja annak az örökös kornyikálásnak, miből az ember egy szót sem ért; s már ki az ördög hinné azt, ha valakit meg akarnak égetni, hogy az még előbb énekeljen.

Kecsei.

Hogyan? nem bájolta el notárius uramat ez a felséges opera? (Énekel.) «Kit elfeledtél, kit megvetettél.» (Punschot hoznak.)

Zajtay.

Aztán ha mégis becsületesen énekeltek volna, de az a Norma oly rosszúl danolt, hogy majd mindent újra kellett neki énekelnie, mint a normalista gyermek, ha leczkéjét rosszúl tudja.

Édes.

Hiszen épen azért kellett ismételnie, mivel nagyon jól énekelt.

Zajtay.

Aztán nem is ment annak rendje szerint; csakhogy hamarább készen legyenek, ketten-hárman is énekeltek egyszerre, sőt néha húszan – harminczan is összevisítottak.

Kecsei.

Annak úgy kellett lenni.

(Hopfen, ki azalatt elaludt, hortyog.)

Kecsei.

Hah, itt is fürészel valaki egy melodiát az álomjáróból.

Keserü.

Sándor, ipád urad elaludt.

Halmi.

Hejh, ha most eloltanánk minden lámpást s egyedül hagynók itt, ugyan megszeppenne.

Sándor.

Ejnye, talán javamra tehetnék valamit.

Halmi.

Oltsunk el minden világot, még a milyen ostoba, majd vaknak hiszi magát.

Sándor.

Bajtárs, ez arany gondolat! – Mi itt lármát ütünk, mintha biliárdoznánk és kártyáznánk, s ha fölébredvén, a sötétségben elbámúl, elhitetjük vele, hogy sürű hályog borítja mind a két szemét. Vitz, barátom, vitz!

Édes.

De már boldogulnod kell, mert ismét a vitzről beszélsz.

Halmi.

De most az egyszer a vitz tőlem származik.

Sándor.

Ne dicsekedjél vele, a vitz egyedül nem elég, hanem vitz és diploma kell a világon. Hanem tudod mit? Te szemorvosnak adod ki magadat, ki egyenesen Angliából jött, s azon föltétel alatt meggyógyítod Hopfent, ha lyányát nekem adja.

Halmi.

Bravo!

Zajtay.

De fiam, ez impostura!

Sándor.

Nem az, édes atyám; csak rá akarjuk a vén zsugorit szedni; miért akarja lyányát külföldinek adni, és nem nekem? Ez csupa hazafiság, hogy pénze az országban maradjon.

Zajtay.

Ugy már helybenhagyom.

Sándor.

Hát frissen, dologhoz! (Kávéshoz.) Ha az úr szövetségesünk lesz, meg nem bánja.

Kávés.

Szívesen.

Sándor.

Hát zárasson be ajtót, ablakot, s oltassa el a lámpásokat.

Halmi.

Én majd billiárdozom, marqueur, olvass!

Keserü.

Majd ketten tarokkozunk.

Kecsei.

Én Pazardival whistezek.

Sándor.

Igaz, hiszen az nobel játék.

Gazsi.

Én meg ferblizek.

Savi.

Én shakkozom.

Zajtay.

S én csak nézni fogom a dolgot.

(Ezalatt a szin besötétült. Édes billiárdozik, labdákkal csörömpöl, marqueur olvas, a többiek olyan lármát csinálnak, mintha kártyáznának. Sándor, Halmi és Zajtay állnak).

Sándor.

Bravo, ez fölséges tripla volt.

Mind.

Bravo! bravo!

(Hopfen a lármára fölébred s tapogatózva föláll.)

Gazsi.

Öt garas vizi.

Keserü.

Tuletroa, pagát ultimo.

Marqueur.

Vier und zwanzig, achtzehn.

Kecsei.

Ha most nem csinálok schlemet, hát soha sem.

Savi.

Shakk a királynak.

Hopfen.

Istenem! Én nem látok semmit, kellner, gyertyát hamar, gyertyát!

Kávés.

Gyertyát? Hisz’ itt ég a szeme előtt az asztalon.

Hopfen.

Hol? Én nem látom, az egész kávéház olyan sötét.

Kávés.

Hogy lenne sötét az én kávéházam? nem hallja a vendégeket minden felé játszani? Ime itt a gyertya. (Kezébe ad egy elaludt gyertyát.) No lássa, oly közel tartja szájához, hogy lehelletével eloltotta.

Hopfen.

Érzem is a füst szagát, de azért nem látok semmit.

Kávés.

Talán a szemének van baja? Hagyja csak látnom. – Az Istenért, szeme oly homályos, mintha fekete posztóval lenne borítva.

Hopfen.

Az Istenért, csak nem vakultam meg?

Kávés.

Azt mindjárt meglátjuk. Itt van egy londoni szemorvos, tegnap érkezett; ő azért jött úgy is, hogy szemünkről leszedje a hályogot. – Mister Krokbrok!

Halmi.

Mit kivánnak?

Kávés.

Ez az úr hirtelen elveszté látását, vizsgálja meg.

Halmi.

Boldogtalan! az úr szemét a legsűrűbb hályog lepte el.

Hopfen.

Jaj az egekre, hát megvakultam? – Megüt a guta!

Halmi.

Tökéletesen.

Hopfen.

Jaj megvakultam!

Mind.

Hopfen úr megvakult.

Kar.

Hopfen.

Hát vaksággal átkozott balsors engemet! Jaj miképen főzetem ezután sörömet?

Zajtay.

Kar.

Hopfen.

Doktor uram, angyali doktor uram! segítsen rajtam, gazdagon hálálom meg, én dús ember vagyok.

Halmi.

Még most hamarjában lehetne segíteni, de fél óra mulva már késő.

Hopfen.

Kérem hát segitsen, s kérjen akármit.

Sándor.

Doktor úr! Én az úrnak életét mentém meg; most meghálálhatja, hogy a Dunából életveszélylyel huztam ki.

Halmi.

Szívesen – de – hogy?

Sándor.

Hopfen urnak egy lyánya van, én halálosan szeretem; de Hopfen úr nem akarja nekem adni; ne gyógyítsa meg, míg lyányát nekem nem adja.

Halmi.

Hallotta az úr megmentőm kérését? hamar adja neki lyányát. Különben vak marad.

Hopfen.

Az lehetetlen! Inkább más doktorhoz megyek.

Halmi.

Hová? Most éjtszaka hol lelne doktort oly hamar, mint szükséges, mert egy kis félóra mulva már késő a segítség. – Hát adja-e lyányát?

Hopfen.

Istenem, mit csináljak? Ugyan ki is voltakép az úr?

Sándor.

Hiszen ismer, én Zajtay Sándor vagyok.

Hopfen.

Zajtay Sándor? Álljon el kérésétől, nem teljesíthetem, lyányom vőlegénye már megérkezett.

Sándor.

Küldje vissza, én el nem állok.

Hopfen.

Hát az úrnak adom lyányomat. (Félre.) Hiszen nem kell szavamat tartanom.

Sándor.

Köszönöm. De megengedjen, puszta szónak nem hiszek; önnek kezeskedni kell valamivel.

Halmi (titkon a kávéshoz).

Hozzon egy kis szappanyos vizet és vásznot.

Hopfen (félre).

Átkozom! nem is hisz. – De mivel kezeskedjem?

Sándor.

Önnél van még azon 100,000 pengő forintos váltólevél, melyet ma este adtam át princzipálisomtól?

Hopfen.

Itt a pugillárisomban van.

Sándor.

Adja ide azt kezességül.

Hopfen.

Jaj az nem lehet.

Halmi.

Hát vak marad. Az idő halad.

Hopfen.

A-az Istenért, hát itt van. (Átadja.)

Sándor (titkon Édeshez).

Menj az oldalszobába, írd meg a házassági egyezést, de siess.

Édes.

Tüstént meglesz. (El.)

Halmi.

Úgy kell. Most mindjárt meggyógyítom, üljön le, (vizes rongyokat rak szemére s vastagon beköti), csak legyen nyugodt.

Sándor (kávéshoz titkon).

Gyujtsák meg a lámpásokat. (Megtörténik.)

Hopfen.

Doktor uram, de valóban meggyógyulok-e?

Halmi.

Kevés perczek mulva.

Hopfen.

De átkozottul csípi szememet az orvosság!

Halmi.

Annál nagyobb lesz sikere. (Félre.) Operál a szappanyos víz.

Zajtay.

Ezt ugyan rászedték öcsém uraimék, de megérdemli; miért akarja magyar lyányát és pénzét idegennek adni.

Hopfen.

Hát vejem uram, mivel már vejem uram lesz, csak legalább azt az egyet mondja meg, nemes ember-e?

Sándor.

Valóságos régi törzsökös nemes – nagy-zajtay Zajtay Sándor.

Zajtay.

Nemeslevelünket is megmutathatom, felhoztam magammal, még II-ik András adta a szent földön.

Hopfen.

Hát legalább régi famillia!

Halmi.

Alkalmasint meggyógyult már szeme. (Leveszi a kendőt.) Lát-e?

Hopfen.

Há-há-hála Istennek!

Sándor.

Hát mikor lesz a kézfogó?

Hopfen (félre).

Már emlékeztet. – Nem bánom, hát holnap, úgy is holnapra van rendelve, de persze más vőlegénynyel, lyányom már a Svábhegyen van, ott ünnepeljük.

Sándor.

A hajnal engem ott talál.

Édes.

Itt a házassági egyezés, tessék aláírni.

Hopfen.

Már ez is készen van? (Aláírja.)

Édes.

Én és Keserü barátom tanuk vagyunk. (Aláírják.) Jó éjtszakát!

(Elmennek.)

VÁLTOZÁS.

(Szoba a Svábhegyen).

Harmadik jelenet.

Fanni. Nina. Lyányok.

Első lyány.

Édes barátném, kimondhatatlanul örvendünk szerencséden, te férjhez mégy.

Második lyány.

Igen, férjhez megy, atyád eljegyzésed ünnepére hítt meg.

Fanni.

Így hiában jöttél, mert én férjhez nem megyek.

Többen.

Mit? nem mégysz férjhez?

Nina.

Úgy van, úgy – mi férjhez nem megyünk.

Harmadik lyány.

De miért nem?

Fanni.

Mert nem akarok.

Nina.

Úgy van, úgy, mi nem akarunk férjhez menni.

Fanni.

Csak halljátok: atyám vőlegényt hozatott, nem tudom micsoda országból, kit én soha nem is láttam, s erővel ahhoz akar adni!

Mind.

Ez már nagy baj!

Nina.

Mi nem fogadunk el ilyen ismeretlen vőlegényeket.

Első lyány.

Azt nem is lehet kivánni.

Nina.

Kar.

Nina.

Kar.

Negyedik jelenet.

Hermann. Előbbiek.

Nina.

Kar.

Rá sem kell tekinteni, stb. stb.

Hermann (félre).

Ezek talán rám czéloznak – megköszönném. (Fenn.) Legalázatosabb szolgájok! – Valóban meglep ezen bájos gyülekezet.

Fanni.

Kihez van szerencsénk?

Hermann.

Én szeretetre méltó jegyesemet, a szép Fanni kisasszonyt keresem.

Nina.

Ő nincs itt, betegen fekszik a városban.

Hermann.

Betegen?

Nina.

Igen, betegen, mert meghallván, hogy az úrhoz kell neki feleségül menni, bújában inlázba esett. Érti.

(Mind fennhangon nevetve el.)

Ötödik jelenet.

Hermann. Később Sándor.

Hermann.

Mi volt ez? Engem így fogadni. Ez valóságos kosár, még pedig igen érthető. – A mennykő üssön belé, ha ezen nagy útat mennyasszonyomért hiában tettem, s ha szégyennel kell visszatérnem.

Sándor.

Kérem, nincs itt Fanni kisasszony?

Hermann.

Nincs, hiszen ő a városban betegen fekszik, inlázban.

Sándor.

Beteg a manót, ő itt van a Svábhegyen, egészségesen, de búsan, hanem mindjárt felvidítom én.

Hermann.

De ha mondom, hogy beteg, nekem csak tudnom kell, én vőlegénye vagyok.

Sándor.

Hahaha! vőlegénye? De hiszen hegedült arról szent Dávid. – Adieu, édes ex-vőlegény uram! alázatos szolgája. (El.)

VÁLTOZÁS.

(Levélszin a Svábhegyen, a színpadon muzsika.)

Hatodik jelenet.

Édes. Keserü. Savi. Kecsei. Pazardy. Halmi. Asszonyok. s férfiak (tánczolnak; a táncz után) Fanni. Sándor. Nina (jőnnek).

Fanni.

Édes Sándorom! s igaz a mit mond? Alig merem hinni.

Sándor.

Olyan igaz, mint boldog vagyok. Itt a házassági egyezés atyjától aláírva.

Fanni.

Hát így boldog vagyok.

Nina.

Uraim, és asszonyaim, örömmel jelentem, hogy lakodalom lesz.

Mind.

Lakodalom lesz.

Nina.

Igen, lakodalom, csakhogy más vőlegénynyel.

Hetedik jelenet.

Hermann. Hopfen. Zajtay. Gazsi. Sebestyén. Előbbiek.

Zajtay.

Fiam, hol van szép menyasszonyod?

Sándor.

Itt, édes atyám, angyal úgy-e?

Zajtay.

Még az angyaloknak is angyala.

Hopfen.

Már mondám az úrnak, lyányom mást szeret.

Hermann.

De a nagy úti költség.

Sándor.

Ha egyéb baja nincs, azt megtérítjük –

Zajtay (Gazsihoz).

Hát az úr nem házasodik meg?

Gazsi.

Nem én! Egyszer volt eszemben, de a víz, mely nekem oly nagy ellenségem, elvitte mátkámat.

Hopfen.

A víz?

Gazsi.

Igen, szegényt. Az árvízbe halt apjostul.

Zajtay.

Apjostul?

Gazsi.

Apja tulajdonkép nem halt a vízbe, egy becsületes kefekötő volt az, s nem vált szégyenére azon közmondásnak: «úgy iszik, mint a kefekötő»; midőn az árvíz tódulni kezde, pinczéjébe futott, borát menteni, de látván a víz sebes áradását, csupa undorodásból, hogy majd kénytelen lesz vizet inni, meghalt.

Hopfen.

Szomorú eset! – De uraim, én lyányomat feleségül adom nagy-zajtai Zajtay Sándor úrnak, tehát vígadjunk.

Nina (Hopfenhoz).

Téns uram, én mindig híven szolgáltam a kisasszonyt.

Hopfen.

Úgy tartom, hívebben, mint engem.

Nina.

S mivel ő is férjhez megy –

Hopfen.

Hát talán te is férjhez akarsz menni?

Sebestyén.

Igen, mert én meg akarok házasodni.

Hopfen.

No Isten neki, nem bánom.

Nina, Sebestyén.

Köszönjük.

Sándor.

Ide a champagneit. (Megtörténik.) Éljen szép menyasszonyom!

Mind.

Éljen! (Isznak.)

Zajtay.

Dicsekedve mondhatom hát, hogy megjártam Pestet, Budát, s ezer veszélyek után, a haramják majd felakasztván, a bikák majd feldöfvén, a vasasnémetek majd összedarabolván, mégis megláttam Mátyás király palotáját. A janitorságból ugyan semmi sem lett, de fiam boldogsága azt kipótolja, s most csak buzgó kívánságom, hogy Magyarország fővárosa legyen mint szépségben, úgy hazafiságban is, tükre a hazának.

Mind.

Adja Isten!

Kar.