Balladák és románczok.

A fogoly katona. Leszállott a páva Tengernek partjára, Tengernek partjáról Nagy török császárnak Dali udvarába. Onnét szálla páva Kényes páva madár Tömlöcz ablakára: Ottan fúdogálá Szomoru énekét, Szomoru fogságban, Egy székely katona: »Hej páva, hej páva! Császárné pávája!… Ha én páva volnék, Jó reggel felkelnék, Folyóvizre mennék, Folyóvizet innám, Szárnyim csattogtatnám, Tollamat hullatnám. Fényes tollaimat Szép leány fölszedné, Az ő édesének Kalapjába tenné, Bokrétába kötné.« Hát ott üldögéle Czifra ablakába’ Császár szép leánya, Gyönge violája. Ahajt meghallotta Szomoru énekét Székely katonának. »Nyiss ajtót, nyiss ajtót, Fegyveres istrázsa! Császár szép leánya, Gyönge violája Tőled azt kivánja. Ki vagy te, ki vagy te, Énekes katona?« »Nem látod: rab vagyok? Térdig vasban vagyok. Székely fiu voltam, Bátor fiu voltam, Most semmi sem vagyok, S mégis a strázsának Számolni kell rólam.« »Velem jösz te mostan Énekes katona!« »Hova menjek én el, Császár szép leánya?« »Czifra palotámba, Éjjeli szállásra.« »Nem látod: rab vagyok? Térdig vasban vagyok.« Ottan levéteté Nehéz vasat róla Fegyveres strázsával; Ottan átölelé Szegény székely legényt Két gyenge karjával; Onnét elvezeté Czifra palotába, Ottan lefekteté Puha selyem-ágyba. »Enyém vagy te mostan, Szép fogoly katona!« »Van nekem szeretőm, Császár szép leánya!« Ajtón hallgatózék A nagy török császár. »Nyiss ajtót egyszerre, Beste-lélek lánya!« Jaj, nem nyitá ajtót, Berugá a császár, A nagy török császár. Székely katonának Ott fejét elvette, Testét a tengerbe Belé is vetette. »Hát te, beste-lélek, Három halál közül Melyiket választod? Vizbe vettesselek? Megégettesselek? Vagy halálig tartó Tömlöczbe vesselek?« Jaj, hiába kéri Császár szép leánya, Gyönge violája, A nagy török császárt. Vizbe nem vetteté, Tüzbe nem vetteté, Záratá toronyba, Szomoru fogságba. Onnét siratozá Szép fogoly katonát, Onnét fúdogálá Szomoru énekét Székely katonának. Szomoru énektől Éjjel sem alhaték, Nappal sem nyughaték A nagy török császár. »Hozzátok elémbe Beste-lélek lányát!« Eleibe vitték. »Hát te mit énekelsz, Beste-lélek lánya? Éjjel nem alhatom, Nappal nem nyughatom.« »Szomoru énekét Székely katonának.« »Egyszerre vigyétek, A tüzbe vessétek!« Egyszeribe vitték, A tűzbe vetették. Tűz meg nem égette Császár szép leányát, Gyönge violáját. »Egyszerre vigyétek, Tengerbe vessétek Beste-lélek lányát! Székely katonához!« Egyszeribe vitték, Tengerbe vetették. Tenger béfogadta, Szépen eltakarta, Székely katonával Egy helyre habarta Császár szép leányát, Gyönge violáját!

Görög Ilona. »Bizony csak meghalok, Anyám, édes anyám! Görög Ilonáért. Bizony csak meghalok Karcsu derekáért; Karcsu derekáért, Piros orczájáért; Dombos ajakáért, A lenvirág szemü Görög Ilonáért.« »Ne halj, fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok néked Olyan csudamalmot, Kinek első köve Béla-gyöngyöt járjon, A második köve Sustákot hullasson, A harmadik pedig Szép suhogó selymet. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok Csudamalom látni. A tied is eljő Csudamalom látni: Szép Görög Ilona.« »Ereszszen el anyám, Édes lelkem anyám! Csudamalom látni.« »Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a halat.« »Bizony csak meghalok, Anyám, édes anyám! Görög Ilonáért. Bizony csak meghalok Karcsu derekáért; Karcsu derekáért, Piros orczájáért; Piros orczájáért, Dombos ajakáért, A lenvirág szemü, Görög Ilonáért.« »Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok neked Olyan csudatornyot, Kinek szélessége Dunapartig érjen, Kinek magassága Az egekig érjen. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok Csudatorony látni. A tied is eljő Csudatorony látni, Szép Görög Ilona.« »Ereszszen, el anyám, Lelkem, édes anyám! Csudatorony látni!« »Ne menj, fiam, ne menj Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a márnát.« »Bizony csak meghalok, Anyám, édes anyám! Görög Ilonáért. Bizony csak meghalok Karcsu derekáért; Karcsu derekáért, Dombos ajakáért; Dombos ajakáért, Piros orczájáért, A lenvirág szemü Görög Ilonáért.« »Halj meg, fiam, halj meg, Zetelaki László! Oda is eljőnek Szűzek, szép leányok Csudahalott látni. A tied is eljő Csudahalott látni, Szép Görög Ilona.« »Édes lelkem, anyám, Ereszszen el engem Csudahalott látni; Csudahalott látni, Ki érettem meghalt.« »Ne menj, fiam, ne menj, Csudahalott látni. Megvetik a hálót, Megfogják a márnát, Anyjától elviszik Szép Görög Ilonát.« Nem hallgat anyjára, Bémegyen a házba, Ottan felöltözik Kék selyem ruhába. A lábára húza Piros patkós csizmát. A fejére köte Piros selyem ruhát, Elejibe köte Fejér előkötőt. »Kelj fel, fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiért te meghaltál, Az uton jődögél. Kelj fel, fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiért te meghaltál, Belépe a házba!« * * * »Láttam én halottat, De ilyent soha sem, Kinek az ő lába Felszökőleg álljon, Kinek az ő karja Ölelőleg álljon, Kinek az ő szája Csókolólag álljon, Ki föl is ébredjen, Csak én megcsókoljam!«

Szép Julia. »Szép Juliám, szép leányom, Kertemben nyilt tulipánom, Ne szeresd te jobbágyodat!« »Nem szeretem jobbágyomat, Csak szeretem az ifiat, Szép ifiat, a lelkemet!« Jaj, kimene öreg király, Megfogatá az ifiat, Föltéteté csonka torony, Csonka torony tetejére. Hej, kimene szép Julia, Meglátá őt az ifiu: »Hej Juliám, szép Juliám, Kertbe nyiló szép violám, Menj be te is az apádhoz, Essél térdre eleibe, S mondd meg neki ilyen szókkal: Atyám, atyám, öreg király! Vétesse be az ifiat Csonka torony tetejéről, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel!« Jaj, kiméne öreg király, Levéteté az ifiat Csonka torony tetejéről, Kiviteté sík mezőre, Sík mezőnek közepére, Ott őt mindjárt megöleté, Szívét, máját kivéteté, S Juliának haza küldé. Hogy meglátá szép Julia, Hogy megölték az ifiat, Fejét földre csüggesztette, Magát halni eresztette. Hogy meglátá öreg király, Hogy haldoklik Juliája: »Hej Juliám, szép leányom, Kertemben nőtt tulipánom! Ha én ezt igy tudtam volna, Dehogy megölettem volna, Fiamnak fogadtam volna, Királyságom, országomat, Mind mind neki adtam volna!«

A székely katona. Izend meg, izend meg József császárunknak, Hogy mint vagyon dolga Vén katonájának; Szénája, abrakja Panaszos, lovának. Meguntam, meguntam Németet szolgálni, Még a mundérját is Nem akarnám látni, Sótalan kenyerét Könnyemmel áztatni. Anyám, édes anyám! Jó nevelő dajkám! Ki kilencz hónapig Méhedben hordoztál, Tizedik hónapban A világra hoztál: Tudom, édes anyám, Hogy te sok kint láttál, A mikor engemet A világra hoztál, S rengő bölcsőm mellett Gyakran megviradtál! Mikor feresztettél Gyenge meleg vízben, Feresztettél volna Forró lobogóban; Mikor takargattál Gyenge ruháidba, Takartál volna be Forró parázsába, S temettél volna el A földnek gyomrába!

Szép Ilona. Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában! »Hozott Isten, szép Ilona, az én házamban! Mért sírsz, mért sírsz, szép Ilona, az én házamban?« Én elhajtám ludaimat szép zöld pázsitra, Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa, Agyon üté kelmed fia szép gunáromat! »Ne sírj, ne sírj, szép Ilona, szép gunárodért, Megfizetem szép gunárod, mondsza: mennyit ért?« Minden legkisebb tolláért egy-egy aranyat, Hátul legyező farkáért arany legyezőt, A szárnyáért, két szárnyáért, két arany tányért, A lábáért, két lábáért, két arany kalászt, A nyakáért, szép nyakáért, hat sing pántlikát, A fejéért, szép fejéért, egy arany almát, Abban égő két szeméért két arany gyertyát, Hajnal visító torkáért arany trombitát, Benne lévő költségéért hat font rizskását, A zuzáért, a májáért, hat fej káposztát. »Számtalan sok kivánsága szép Ilonának, Akasztófa helye tehát biró fiának!« Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa, Két karom két szép karfája, akasztófája!

Kőmíves Kelemen. Elindult, elindult Tizenegy kőmíves, A tizenkettedik: Kelemen kőmíves, Hogy felépitenék Magas Déva várát. A mit nappal raktak Éjjel leduvada; A mit éjjel rajtak, Leduvadt nappalra. »Halljátok, halljátok Tizenegy kőmíves, – Én mondom tinektek, Kelemen kőmíves – Kinek felesége Hamarább jő ide, Öljük meg, s a vérét Keverjük a mészbe. Ugy ha megállitjuk Magas Déva várát: Gyönge asszonyvérrel.« Akkor éjjel láta Kelemenné álmot: Hogy vérkut fakada Az ő udvarában. »Kocsisom, kocsisom, Kedvesebb kocsisom! Huzd elé a hintót, Fogd be a lovakat! A hintó az enyém, A ló az uradé, Tiéd csak az ostor, Egyikét se kiméld! Gazdád halálára Ugyan hajts, ugyan hajts Déva vára felé!« A mikor meglátta Kelemen kőmíves, Imádkozni kezdett: »Istenem, Istenem, Adj egy ragya-hullást, Hogy a feleségem Veszejtse el utját!« Isten nem hallgatá, Ujra imádkozék: »Én édes Istenem, Sántitsd meg a lovat, A szekeret törd le, Hogy soha se jöjjön Dévavár elébe!« Nem hallja az Isten Kelemen kérését, Közelébb segíti Kedves feleségét. »Jó napot, jó napot, Tizenkét kőmíves!« – Egyik sem fogadja. – »Ugyan mi dolog ez, Tizenkét kőmíves? Másszor, ha köszöntem, Kétszer fogadtátok, Most kétszer köszöntem, S meg sem is halljátok!« »Fogadnók, fogadnók, Édes feleségem, De a halálodra Egy nagy törvényt tettünk.« Kicsi gyermeke volt, Megijedt az asszony, Kelemenné asszony. »Istenem, Istenem, Kicsi gyermekemet, Add ide bölcsőstől, Add ide előmbe!« Isten meghallgatta, Eleibe adta. Ada meleg esőt, Hogy megfereszthesse, Ada meleg szelet, Hogy elrengethesse. * * * Mikor elbucsuzék, Kedves jó urától, Szoptatós fiától, Megfogá szép gyengén Tizenegy kőmíves. A tizenkettedik: Kelemen kőmíves. Gyenge piros vérét Vékába ereszték, A kulimász közé Bele is keverték. S a mit nappal raktak, Éjjel megmarada, A mit éjjel raktak, Megmaradt nappalra. Felrakták, felrakták Magas Déva várát, Aj, belé is rakták Kelemen jó kedvét, Földi boldogságát. Házból sem megyen ki, Még sincs nyugovása, Éjjel is felveri Gyermeke sírása.

Julia. Julia szép lány egykoron kimene Búzavirág szedni, a búza mezőbe; Búzavirág szedni, koszoruba kötni, Koszoruba kötni, magát ott mulatni. Fel is feltekinte a magas egekbe: Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le. Azon ereszkedék fodor fejér bárány, A napot s a holdat szarva között hozván; A fényes csíllagot a homlokán hozta, Két szép arany perecz, aj! a két szarvába. Aj! a két oldalán két szép égő gyertya, Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta. Szóval mondja neki fodor fehér bárány: Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány! Mert most esett híjja szüzek seregének, Ha eljőnél velem, én oda vinnélek, A mennyei karok, a szent szüzek közé, Hogy betelnék veled azok kegyes rendje. A mennyei kulcsot adnám a kezedbe, Első kakasszókor jőnék nézésedre, Másod kakasszókor téged megkérnélek, Harmad kakasszókor téged elvinnélek. Az anyjához fordul Julia szép leány, Szóval mondja neki: anyám, édes anyám! Én is csak kimenék, búzavirág szedni, Búzavirág szedni, koszoruba kötni, Koszoruba kötni, magamat mulatni, Fel is feltekinték a magas egekbe: Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le. Azon ereszkedék fodor fejér bárány, A napot s a holdat szarva között hozván; A fényes csillagot a homlokán hozta, Két szép arany perecz, aj! a két szarvába. Aj! a két oldalán két szép égő gyertya Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta. Szóval mondja nekem fodor fejét bárány: Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány! Mert most esett híja szüzek seregének, Ha elmennék vele, hogy oda vinnének, A mennyei karba, a szent szüzek közé, Hogy betelnék velem azok kegyes rendje. A mennyei kulcsot a kezembe adja, Első kakasszókor jőnek látásomra, Másod kakasszókor engemet megkérnek, Harmad kakas szókor engemet elvisznek. Sirass, anyám, sirass, éltemben hadd halljam, Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban! »Leányom, leányom! Virágos kertemben Első raj méhemnek gyenge lépecskéje, Gyenge lépecskének sárguló viaszsza, Sárga viaszszának földön futó füstje, Földön futó füstje s mennybe ható lángja! A mennyei harang huzatlan szólalék, A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék, Jaj! az én leányom oda bevezeték.«

A sági biró leánya. »Jó estét, jó estét, Sági biróné asszony! Alszik-e, nyugszik-e Az én kedves galambom? Alszik-e, nyugszik-e Az én kedves galambom?« »Alszik már, nyugszik már Gombos nyoszolyában, Mit tudna csinálni Egy leány magában, Egy leány magában?« »Költse fel, költse fel, Hadd jöjjön a bálba; Hadd jöjjön a bálba, Zöld selyem ruhába, Kordovány csizmába, Tiz pár arany gyürü Legyen az ujjába, Legyen az ujjába, Az ujjába.« * * * »Ki volt az a legény, Ki engem keresett?« »Gyere ide, igyál, Majd megmondom mingyárt!« * * * »Huzzad, czigány, huzzad, Világos virradtig, Mig a sági biró Lánya el nem alszik!« Hagyd el, czigány, hagyd el, Hadd megyek pihenni, Kordovány csizmámból A vért kiönteni. Átkozott az apa, Kétszerte az anya, Ki este a lányát A tánczba bocsátja. Este elbocsátja, Reggelig nem látja, Reggel nyolcz órakor Már halva találja. »Nyisd ki, sasszony, nyisd ki, Leveles kapudat, Hadd vigyük be rajta A te szép lányodat!« * * * Harangoznak délre, De nem délebédre, Sági biró lányát Most teszik a földbe. Sági biró lánya El vagyon temetve, De az ő szép neve Nincsen elfelejtve.

Árva giliczéről. Oh! mint búsul kis gilicze, A ki társát elvesztette! Társát egy vad elkergette, Talán eddig meg is ölte. Én elmegyek arr’ a helyre, Hol kiomlott piros vére, Hol szakgatták szálkás húsát, Ott rakatok egy kápolnát, A csontjából kirakatom, A vérivel föliratom: Hogy vagyon az árva dolga, Ki hazáját rég elhagyta! Én egy igaz árva voltam Ki hazámat rég elhagytam, Víz mentére elindultam, Ha megtalálnám a társam A királyné ablakában Egy kis arany galiczkában Megtaláltam, de rabságban; Igy énekel bánatában: »Hej gilicze, kis gilicze, Mért jöttél te ilyen messze! Menj vissza te arr’ a helyre, Honnét jöttél ilyen messze!« S visszafordult arr’ a helyre, Honnét jött ilyen messzire, Fejét földre csüggesztette, Szárnyát széjjel terjesztette, Magát holttá eresztette: Hogy a társát elvesztette.

Az áspis kigyó. Lehajtám fejemet Csipke bokor alá, S kebelembe bujék Egy nagy áspis kigyó. Szivem szorongatja, Piros vérem szíjja, Gyenge derekamat Majd átalszakitja. »Vedd ki, apám, vedd ki, Kebelembe búját, Kebelembe bújót, A nagy áspis kigyót! Szivem szorongatja, Piros vérem szíjja, Gyenge derekamat Majd átalszakitja.« »Inkább elleszek én Az egy fiam nélkül, Mint hogy már ellennék Az egy kezem nélkül, Eredj az anyádhoz, Majd talán kiveszi.« »Vedd ki, anyám, vedd ki, Kebelembe bújót, Kebelembe bújót, A nagy áspis kigyót! Szivem szorongatja, Piros vérem szíjja, Gyenge derekamat Majd átalszakitja.« »Inkább ellennék én Az egy fiam nélkül, Mint hogy már ellennék Az egy kezem nélkül. Eridj a bátyádhoz, Majd talán kiveszi.« »Vedd ki, bátyám, vedd ki, Kebelembe bújót, Kebelembe bújót, A nagy áspis kigyót, Szivem szorongatja stb.« »Inkább elleszek én Az egy öcsém nélkül, Mint hogy már ellennék Az egy kezem nélkül. Eridj az ángyodhoz, Majd talán kiveszi.« »Vedd ki ángyom, vedd ki, Kebelembe bújót stb.« »Inkább elleszek én Kisebb uram nélkül, Mint hogy már ellennék Az egy kezem nélkül. Eridj az öcsédhez, Majd talán kiveszi.« »Vedd ki, öcsém, vedd ki Kebelembe bújót stb. stb.« »Inkább elleszek én Az egy bátyám nélkül, Mint hogy már ellennék Az egy kezem nélkül. Eredj a rózsádhoz, Majd talán kiveszi.« »Vedd ki, rózsám, vedd ki Kebelembe bujót, Kebelembe bujót, A nagy áspis kigyót! Szivem szorongatja, Piros vérem szijja, Gyenge derekamat, Majd átalszakitja.« »Inkább elleszek én Az egy kezem nélkül, Mintsem én ellennék A galambom nélkűl!«

Biró Máté. Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába, Ne menj a városba, Király városába Királylány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! »Féket a fejébe, Gyémántköves féket Legjobbik lovamnak! Még ma el kell hoznom Király szép leányát, Gyönge Ilonáját!« Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Menj legalább este, Ne menj fényes reggel; Otthon van a király Fényes nagy sereggel. »Nyerget a lovamra, Legjobbik lovamra, Szép aranyos nyerget! Az a fényes sereg Nem jár a nyomában Király leányának, Gyönge Ilonának.« Jaj, hiába kéri Tizenkét legénye Hires Biró Mátét, Rablók kapitányát. Sárga paripáján, Aj, csak elvágtata Király városába, Királylány rabolni. * * * Ihol jő, ihol jő Szép királykisasszony Szép selyem ruhában. Kinek minden szála Meg van aranyozva, Kinek hosszuságát Három leány hozza. Fordulj meg, fordulj meg Hires Biró Máté! Nem lesz ma jó dolgod, Sárga lovad horkol. »Csak tüszköl a portól.« Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Lovad ágaskodik, Bizony rosszat érez. »Éles zabbal jól tartották, Sátés fűvel megvakarták, Azért ágaskodik, Azért bokrosodik.« Jaj, nem fordul vissza Hires Biró Máté, Vágtat egyenesen Királylány elébe, Templom ajtajához. Szép gyengén felkapá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját, Aranyos nyergébe, S elvágtata véle Rablók tanyájára, Rika erdejébe. * * * »Jó napot, jó napot, Tizenkét szép legény!« Neked is jó napot, Hires Biró Máté! »Hamar megjártam-e, Tizenkét szép legény?« Jó hamar megjárád, Hires Biró Máté! Ott szépen levevé Aranyos nyergéből Király szép leányát, Gyönge Ilonáját. Szépen lefekteté Puha moha-ágyra, Ottan megölelé, Ottan megcsókolá, Két erős karjával Gyengén átkarolá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját, Hires Biró Máté, Rablók kapitánya. Nézz ki csak az utra, Hires Biró Máté! »Mért néznék, mért néznék, Tizenkét szép legény?« Nem mondók-e neked, Hires Biró Máté! Király szép leánya, Hej, nem neked való. Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! »Mit beszélsz, mit beszélsz, Tizenkét szép legény?« Kelj fel az ágyadból, Hires Biró Máté! Ahajt jő a király Fényes nagy sereggel. Hires Biró Máté Felszökék az ágyból, Puha moha-ágyból. Keresi a kardját, Aj! de nem találja; Keresi a lovát, Aj! azt sem találja. »Csak ti ne hagyjatok, Tizenkét szép legény!« Aj! az is elfut a Tizenkét szép legény. * * * Add meg magad egybe, Hires Biró Máté, Rablók kapitánya! * * * Jaj, mért nem hallgaték Legényim szavára! Mért nem fordulék meg, Mikor lovam horkolt, Mikor ágaskodék, Mikor bokrosodék Sárga-szin paripám! Szépen közbe vették Király katonái, Ott összekötözték, Nehéz vasba verték, Király városában Tömlöczbe vetették, Onnét fúdogálá Estétől reggelig Hires Biró Máté Szomoru énekét: »Ne menj el, ne menj el Hires Biró Máté! Maradj a Rikába, Ne menj a városba, Király városába, Királylány rabolni. Király szép leánya, Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája: Liliom dereka Nem erdőre való!« Ablak alá méne Király szép leánya, Gyönge Ilonája. Onnét meghallgatá Szomoru énekét Rablókapitánynak. Onnét haza méne Király szép leánya; Sirva feküvék le Szép selyem ágyába, Zöld selyem vánkosát Könnyével öntözé, Hires Biró Mátét El nem feledheté Király szép leánya, Gyönge Ilonája.

Az árva leány. Ihon nevekedék Egy arany almafa, Körülfogta tövét Gyenge gyopár virág; Alatta üldögél Szegény árva leány. Köti koszoruját, Siratozza magát: »Sem apám, sem anyám Sem gondom viselő.« Az ajtón hallgatja Egy kevély katona: »Ne sirj, ne keseregj, Szegény árva leány, Leszek apád s anyád, Mint gondod viselő.« »Nekem bizony ne légy, Te kevély katona, Mert nekem is vagyon Jegyesem, gyürüsöm, Kiért én elvártam Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig, Teljes harmadnapig. De én még elvárom Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig, Teljes harmadnapig; De ha akkor sem jő, Én aztán elmegyek Az apáczák közé, Az apácza földre. Ott én, a mig élek, Istent is szolgálok, Ha pedig meghalok: Isten előtt állok.«

Kádár Kata. »Anyám, anyám, édes szülőm, Engedje meg szép kérésem, Hogy vegyem el Kádár Katát, Jobbágyomnak szép leányát.« Miklós urfi szépen kéri; Édes anya nem igéri; Nem engedem, édes fiam, Nem engedi az én rangom. Miklós mondá az anyjának: »Kádár Katát szeretem csak, Csak egyedül Kádár Katát, Jobbágyomnak szép leányát.« Édes anyja azt feleli: »Abból ugyan nem lesz semmi; Vagyon lányuk az uraknak, Abból neked is juttatnak.« Miklós urfi megbusula, Készül, indul bujdosásra. »Szolgám, szolgám, édes szolgám Nyergeljed meg pej paripám! Menjünk, menjünk, a mig látunk, Legyen örök bujdosásunk.« Miklós urfi elindula, Azt meglátja Kádár Kata, A kapuját megnyitotta, Hogy Miklós bemenjen rajta. »Ne nyiss kaput, Kádár Kata, Nem megyek én most be rajta; Hanem megyek a világba, Holtig tartó bujdosásra.« Kádár Kata megbusula, Miklós urfihoz igy szóla: »Állj meg, kincsem, szép Miklósom, Hogy adjam rád egy pár csókom! Adjak neked egy bokrétát, A kezedbe kézi ruhát. Mikor ruhám vérrel habzik, S a bokrétám hervadozik, Akkor leszen veszedelmem.« Elindulnak, mennek, mennek, Hosszú utnak, rengetegnek. A ruháját Miklós urfi Eléveszi, meg-megnézi: Hát a ruha vérrel habzik, Bokrétája hervadozik. Mind a kettő azt jelenti: Kádár Katát most veszesztik. Miklós urfi megfordula, Egy molnár gazdát talála, Kihez közel lovagola, Kihez ő ekképen szóla: »Hallod-e, te molnár gazda, Mi hir van a falutokba?« »Nincs ott ugyan semmi egyéb: Kádár Katát elvesztették.« »Hallod-e, te molnár gazda, Vigy el engem éppen oda, Hol elveszett Kádár Kata, Jobbágyomnak szép leánya. Pej paripám tied legyen, S minden ékes öltözetem.« Molnár gazda szót fogada, Miklós előtt elindula; Őt elvitte arra helyre, Feneketlen tó szélire. Onnét beszólalt a tóba: »Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?« Kádár Kata is szólalik: »Nálad nélkül alig telik.« Miklós urfi ezt hallotta, Szivét a bánat elfogta, Kezét fejére kulcsolta, S beléereszkedék hozza, A nagy feneketlen tóba. Egyikből nőtt muszkáta szál, A másikból rozmarint szál, Addig-addig növekedtek, Vizen felül emelkedtek, S ott is összeöletkeztek. Miklós anyja ment sétálni, Megtalálta őket látni; Vizi buvárt elhivatá, Mind a kettőt kiásatá. Az egyiknek csináltattak Fejér márványkő koporsót, A másiknak csináltattak Vörös márványkő koporsót. Az egyiket eltemették Az oltárnak eleibe, A másikat eltemették Az oltárnak háta mögé. Az egyikből nevelkedett Fejér márvány liliomszál, A másikból nevelkedett Vörös márvány liliomszál. Ott is addig nevelkedtek, Mig össze nem ölelkeztek. Miklós anyja, hogy meglátá, Mind a kettőt leszakasztá, Talpa alá betapodá, S tövisbokorra rakatá. Ezt hogy látta Kádár Kata, Koporsóból feljajdula: »Éltünkben üldözőnk voltál, Békét holtunkban sem hagytál! Kiért Isten jót ne adjon, Szeretetlen társat adjon, Kenyeretlenség találjon, Mégis senki meg ne szánjon!«

Három árva. Diófának három ága, Az alatt ül három árva. Hova mentek, három árva? »Hosszu utra, bujdosásra.« Jertek hozzám, három árva! Adok hárman három vesszőt, Verjétek meg a temetőt. »Kelj fel, kelj fel, édes anyánk, Mert elszakadt a gyászruhánk.« »Kelnék, kelnék, de nem tudok, Mert a föld moha béfogott. Vagyon nektek mostohátok, A ki fehért adjon rátok.« »Vagyon nekünk egy mostohánk, A ki fehért adjon reánk. Mikor fehért ad hátunkra, Vérrel virágzik az alja.« Tovább indult három árva, Hosszu utra, bujdosásra. Azt mondá a nagyobb árva: »Menjünk, menjünk bujdosásra, Hosszu utra, Moldovába.« Azt mondá a kisebb árva: »Ne menjünk el Moldovába, Hosszu utra, bujdosásra, Inkább öljetek meg engem! Vegyétek ki szivem, májam, Takarjátok gyenge gyolcsba, Tegyétek bé zöld ládába, Vigyétek bé Barassóba, Tegyétek ki vaskapura: Vegyen példát minden árva, Kinek nincsen édes anyja.«

A rab legény. Véremmel irattam E kis czédulácskám, De nincs oly követem, Kitől elküldhessem. Méhemtől küldeném, Félek, mezőre száll, Kedve szerint való Virágjára talál. Szarkától küldeném, De igen cserregő, Titkos bánatimat. Félek, kicserregi. Készülj, édes fecském! Vidd el levelecském: Se nem olyan közel, Se nem olyan messze, Csak túl a tengeren Harmincz mérföldnyire, A hol nevelkedik Egy kerek dombocska, Egy kerek dombocska, Egy kicsi falucska. Tudom, megismered Az én rózsám házát. Ónos az ablaka, Üveg az ajtaja; Az ablak alatt van Egy édes almafa. Édes az almája, Hamis a gazdája, Adta vóna Isten, Ne ismertem volna, Fekete két szemem Ki nem sirtam volna, Gesztenyeszin hajam Meg nem őszült volna. Ha kérdi: hogy vagyok? Mondd meg: hogy rab vagyok, Magam egészségben, Szivem gyötrelemben.

A legszebb virág. A buzamezőben háromféle virág. Szóval felfelelé a szép buzavirág: ‚Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál: Engemet leszednek s a templomba visznek; Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus teste!‘ Szóval felfelelé a szép szőlővirág: „Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál: Engemet leszednek s a templomba visznek, A templomba visznek s a pohárba töltnek! Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus vére!“ Szóval felfelelé a szép szegfűvirág: „‚Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál: Szüzek, szép leányok engemet leszednek, Bokrétába kötnek, a templomba visznek S a szeretőjöknek süvegébe tesznek!…‘“

Rákóczy kis urfi. Rákóczi korcsmában Két krajczár ám a bor; Maga is ott iszik Rákóczy kis urfi. »Igyál a boromból, Igyál a boromból!« »Nem jöttem borodért, Hanem a lányodért. Hol vagyon, hol vagyon Én jegybéli mátkám?« »Ékes kamarában, Csinositja magát.« »Jó napot, jó napot! Én jegybéli mátkám.« »Hozta Isten, hozta, Rákóczy kis urfi.« Azonnal felkapja, Kengyelbe szoritja, Tüskékről, tüskékre, Bokrokról, bokrokra. »Ne vígy már oly nagyon, Rákóczy kis urfi! Szép fehér harisnyám Térdig vérben uszik.« Annál jobban hajtja, Kengyelbe szoritja, Tüskékről, tüskékre, Bokrokról, bokrokra. »Ne vigy már oly nagyon, Rákóczy kis urfi! Az én finom ruhám Derékig vérben már.« Annál jobban hajtja, Kengyelbe szoritja, Tüskékről, tüskékre, Bokrokról, bokrokra. »Ne vigy már oly nagyon, Rákóczy kis urfi! Szép piros pántlikám Nyakig vérben van már.« Annál jobban hajtja, Kengyelbe szoritja, Tüskékről, tüskékre, Bokrokról, bokrokra. »Ne vigy már oly nagyon, Én jegybéli mátkám!« »Elébb szóltál volna, Sajnáltalak volna.« Azonnal bevitte, Ágyára letette. »Mit ennél, mit innál, Én jegybéli mátkám?« »Nem enném egyebet, Csak egy sült verebet.« Mire azt meghozta, Már halva találta.

Válás. Elmégy, ugy-e? »El bizony én!« Itt hagysz ugy-e? »Itt bizony én!« Elmentedet nem kivánom, Visszajöttöd holtig várom. De te elmégy, engem itt hagysz, Szivemre nagy bánatot hagysz. Ha elmégy, csendesen járjál, Csendes folyóvizet igyál. Akkor jussak én eszedbe, Mikor kenyér a kezedbe: Akkor se jussak egyébről, Csak az igaz szeretetről!

Vagy ülj ide… »Vagy ülj ide mellém, Vagy menj el előlem, Karcsu derekadat Ne ringasd előttem. Vagy meghalok érted, Vagy elmegyek tőled, Vagy piros véremmel Megfestem a földet.« »Ne menj el, ne menj el, Ne hagyj itt engemet, Ne vidd el magaddal Minden jó kedvemet. Ne menj el, ne menj el, Ne hagyj engem árván, Szerelmetes szived Ne legyen kőbálvány. Ne menj el, ne menj el, Mert megöl a hideg; Csináltatok neked Búból köpenyeget: Fekete bársonyba Be is beszegetem, Sok sohajtásommal Meg is béleltetem; Hosszu utjaiddal Megzsinóroztatom, Sűrü könnyeimnel Meg is gomboztatom!…«

A gulyás szeretője. Megégett a szegedi nagy cserény, Beleégett barna gulyáslegény, Beleégett három pár ruhája, Számadónak kivarrott subája. Számadónak nincsen semmi kára, Másikat vesz szegedi vásárba’, De a szegény barna gulyáslegény, Hej! maga is beleégett szegény. Barna kis lány kerüli a cserényt, Keresi a barna gulyáslegényt: Barna kis lány, hiába keresed, Beleégett, ki téged szeretett. »Mutassátok, mutassátok sirját, Hadd öntözöm könyeimmel hantját, Hadd teremjen rózsát, ne töviset, Mert ő engem igazán szeretett!«

A párjavesztett gerlicze. Búsan búgó bús gerlicze Kedves társát elvesztette. Elrepüle zöld erdőbe, De nem szálla a zöld ágra, Hanem szálla asszú ágra, Asszú ágat kopogtatja, Kedves társát siratgatja: »Társam, társam, édes társam! Sohasem lesz olyan társam, Mint te voltál édes társam!…« Búsan búgó bús gerlicze Elrepüle messze földre, Messze földre, zöld buzába, De nem szálla zöld buzába, Hanem szálla konkoly ágra; Konkoly ágát kopogtatja, S kedves társát siratgatja: »Társam, társam, édes társam! Sohasem lesz olyan társam, Mint te voltál édes társam!…« Búsan búgó bús gerlicze Elrepüle messze földre, Messze földre, folyóvizre, De nem iszik tiszta vizet, Ha iszik is, felzavarja, S kedves társát siratgatja: »Társam, társam, édes társam! Sohasem lesz olyan társam, Mint te voltál édes társam!…«

A királyfi. Egyszer egy királyfi, Mit gondolt magában, Egy bohó királyfi Mit gondolt magában? Lehányta magáról Királyi ruháját, Egy bohó királyfi Királyi ruháját. Rávette helyette A kocsis gunyáját, A bohó királyfi A kocsis gunyáját. Elindult megkérni Szegény ember lyányát, Szegény kocsislegény Szegény ember lyányát. Adj’ Isten jó napot, Szegény ember lyánya, Be szabad-e gyünnöm, Szegény ember lyánya? Fogadj Isten kendnek, Szegény kocsislegény, Hozta Isten, hozta, Szegény kocsislegény! Üljön le minálunk, Nálunk kanapéra, Szegény kocsislegény Nálunk kanapéra. Nem azért jöttem én, Hogy én itt leüljek, Nem érek én arra, Hogy én itt leüljek. Hanem azért jöttem, Jössz-e hozzám, vagy sem, Szegény ember lyánya, Jössz-e hozzám, vagy sem? Elmegyek én kendhez, Szegény kocsislegény, Illik kend énhozzám, Szegény kocsislegény. * * * Akkor a királyfi Mit gondolt magában Trallala, trallala, Mit gondolt magában? Elindult megkérni Gazdag biró lyányát, Trallala, trallala, Gazdag biró lyányát. Adj’ Isten jó napot, Gazdag biró lyánya, Trallala, trallala, Gazdag biró lyánya! Fogadj Isten kendnek, Szegény kocsislegény, Trallala, trallala, Szegény kocsislegény. Üljön le minálunk, Nálunk a – lóczára, Trallala, trallala, Nálunk a – lóczára! De nem azért jöttem, Hogy én itt leüljek, Trallala, trallala, Hogy én itt leüljek; Hanem azért jöttem, Jössz-e hozzám, vagy sem? Trallala, trallala, Jössz-e hozzám, vagy sem? Gazdag leány vagyok, Gazdag legényt várok, Trallala, trallala, Gazgad legényt várok. * * * Akkor a királyfi, Mit gondolt magában, A bohó királyfi Mit gondolt magában? Lehányta magáról A kocsisi gunyát, Rávette helyette A királyi pompát. Elindult megkérni Gazdag biró lyányát, Királyi pompában Gazdag biró lyányát. Adj’ Isten jó napot, Gazdag biró lyánya, Be szabad-e gyünnöm, Gazdag biró lyánya? Hozta Isten, hozta, Fényes királyurfi, Trallala, trallala, Fényes királyurfi. Üljön le hát nálunk Selyem kanapéra, Trallala, trallala, Selyem kanapéra. De nem azért jöttem, Hogy én itt leüljek, Trallala, trallala, Hogy én itt leüljek, Hanem azért jöttem, Jössz-e hozzám, vagy sem? Gazdag biró lyánya, Jössz-e hozzám, vagy sem? Elmegyek én kendhez, Fényes királyurfi, Illik kend én hozzám, Gazdag királyurfi. Nem kellesz én nekem, Gazdag biró lyánya, Kell nekem, kell nekem Szegény ember lyánya!

Világszép Erzsike. Kiment a kisasszony arany székre ülni, Aranyszékre ülni, arany inget varrni. Feltette a lábát egy kis arany székre, S egy pár arany gyürü csördült az ölébe. Anyám, anyám, anyám, mi annak a jele, Egy pár arany gyürü csördült az ölembe? »Lányom, édes lányom, az annak a jele, Örökös urfinak adtalak kezébe.« Anyám, anyám, anyám, minek adott annak, Inkább adott volna egy pujkapásztornak!… Inasom, inasom, kezem táplálója, Eredj föl a hegyre, ama nagy toronyba! Nézz széjjel, nézz széjjel a bécsi pusztába, Nem látsz-e valakit, nem látsz-e valakit!? »Kisasszony, kisasszony, nem látok én senkit, Nem látok én senkit, nem látok én semmit.« Pujkáim, pujkáim, kezem nevelési, Földre boruljatok, engem sirassatok, Ruháim, ruháim, testem táplálói, Szegről lehulljatok, engem sirassatok! Inasom, inasom, kezem táplálója, Eredj fel a hegyre, ama nagy toronyba; Nézz széjjel, nézz széjjel a bécsi pusztába’, Nem látsz-e valakit, nem látsz-e valakit? »Kisasszony, kisasszony, látok már valakit, Tizenkét kocsival, negyven szolgáival.« Bárcsak Isten adná, mig ide jönnének, Mig ide jönnének, ki is teritnének! – Jó napot, jó napot, ismeretlen anyám! Hol vagyon, hol vagyon Erzsébet szép mátkám? »Elment ő a kertbe virágot szaggatni, Bokrétát kötözni, urfiaknak adni.« – Nincsen ott sehol se, ismeretlen anyám, Hol van hát, hol van hát Erzsébet szép mátkám? »Mit türöm, tagadom, már ki kell vallanom, A nagy ebédlőben ki is van teritve…« Csináltatsz-e nekem valami koporsót? – Csináltatok, rózsám, márványkő koporsót, Behuzatod-e majd valami vászonnal? – Behuzatom, rózsám, fekete fátyollal! Kivereted-e hát valami szögekkel? – Kiveretem, rózsám, aranynyal, ezüsttel! Kivitetsz-e vajjon valami czigánynyal? – Kivitetlek, rózsám, királyurfiakkal! Meghuzatod-e majd a hármas harangot? – Meghuzatom, rózsám, mind a tizenhatot! Kikisérsz-e, rózsám, hacsak a kapuig? – Kikisérlek, rózsám, a nyugodalomig!

A molnár inasa. Este guzsalyosba’, Reggel a malomba’ Játszadozni kezdtem Molnár inasával. Bárcsak hajnal lenne, Meg se is virradna, S a mi szerelmünknek Vége ne szakadna Molnár inasával. Széles e világon Mennyi malom vagyon, Ha külső kereke Fehér ezüst lenne, Béla-gyöngyöt járna, Apró pénzt hullatna: Mégsem cserélném el Molnár inasával. A tenger mélysége Kalamáris volna, Tengereknek habja, Ha mint tenta volna, Földön mennyi fűszál, Ha mind penna volna, Égen mennyi csillag, Iródeák volna, Nem tudná leirni A mi szerelmünket Molnár inasával.

„Árgyélus.“ Kimenék egy hegyre, Benézék egy kertbe, Ott láték egy házat: Árgyélus a neve. Abba’ van egy asztal Bánattal befestve, Azon van egy pohár, Erdélyi bor benne. Köszöntsd reám, rózsám, Hadd igyam belőle. »Mintsem rád köszönném, Inkább elönteném, Régi szeretetből Nagyot cselekedném: A tengernek habját Kalánynyal kimerném, Annak fenekéről Kláris-gyöngyöt szednék, Azt is a rózsámnak Bokrétának tenném!«

Szállj le holló, szállj le… Szállj le holló, szállj le, Szállj alább egy ágra, Hadd irjak levelet Mind a két szárnyadra! Hadd irjak levelet Apámnak, anyámnak, Apámnak, anyámnak, Jegybéli mátkámnak! Ha kérdik: hogy vagyok, Mondd meg, hogy rab vagyok, Kolozsvár piaczán Térdig vasba’ vagyok! Az én derékaljam A tömlöcz feneke, Az én égő gyertyám Kigyók, békák szeme. Egy asztalka vagyon, Gyászszal be van festve, Azon van egy pohár, Bánattal van tele. Akárkié legyen Az a tele pohár, Csak az enyim legyen A megváltó halál!

Tera. »Isten jó nap’, Isten, Szegedi biróné! Add nekem a lányod, Szép eladó lányod: Egy pár pohár borért, Szép köszönetemért!« »Nincsen nekem lányom Bölcsőben ringázom!« »Van teneked lányod, Piros bodor lányod: Szegedi piaczon Piros almát árult; Vettem is már tőle, Ettem is belőle, Nagyon megszerettem A te Tera lányod.« »Lányom, édes lányom, Eladtalak, lányom, Egy pár pohár borért, Egy szép köszönetért!« »Anyám, édes anyám! Kinek adtál, engem?« »Jó Török Jánosnak Adtalak én téged!« Átkozott az apa, Százszorta az anya, A ki a gyerekit Korcsmában beiszsza! »Leány pajtásaim, Kérjétek az Istent: Mikor értem jönnek, Hideg borzongasson; Ha fél utra visznek, Ugyan ki is rázzon; Hogyha haza visznek, Ki is terítsenek!« Kitekintett Tera Az üveg ablakon: »Nézz ki, anyám, nézz ki! Mit látok odaki! Amott látok, anyám, Egy fekete felhőt, Közepében látok Sárga lábu hollót!« »A fekete felhő, A fekete holló, Sárga lábu holló: Az az arany hintó; Talán érted jönnek?!« Mikor oda értek: A hideg kirázta; Hogy fél utra vitték: Halál hideg rázta. Kiáltja, kiáltja A nyoszolyó asszony: »Lassulj meg, lassulj meg, Ifjú Török János, Mert már elhanyatlik A mi menyasszonyunk!« Másodszor kiáltja A nyoszolyó asszony: »Lassulj meg, lassulj meg, Ifjú Török János, Mert már mindjárt meghal A mi menyasszonyunk!« Harmadszor kiáltja A nyoszolyó asszony: »Lassulj meg, lassulj meg, Ifjú Török János, Mert már úgy is meghalt A mi menyasszonyunk.« »Kocsisom, kocsisom, Fogd ki a lovamat, Legfutósabbikat. Mondjad az anyámnak: Ne úgy készüljenek, Mint lakodalomra, Hanem csak úgy jöjjön, Mint szomorú torba!« Mikor haza érnek, Elkezdé siratni: »Menyem, édes menyem, Ha jó lettél volna, Mézet adtam volna; Ha rossz lettél volna, Mérget adtam volna!« Odamén az anyja, Az ő édes anyja. Elkezdé siratni: »Vejem, édes vejem, Csináltatsz-e néki Diófa koporsót?« »Csináltatok, szülém, Márvány kő koporsót!« »Meghuzatod-é hát Azt a hat harangot?« »Meghuzatom, szülém, Mind a tizenhatot!« »Eltemeted-e hát Temető árkába?« »Eltemetem, szülém, Rózsás kert sarkába!« »Megsiratod-e hát, A hol senki sem lát?« »Megsiratom, szülém, Mindenek láttára!« »Kikiséred-e hát A pitvar ajtóig!« »Kikisérem, szülém, A sirja halmáig!«

Rózsa Sándor. Szegény Rózsa Sándor Fölült a lovára, Arany szélü gatyaszára – Sej, haj! – Ugy lebeg utána. Csillagok, csillagok Szépen ragyogjatok! Hires magyar betyároknak – Sej haj! – Útat mutassatok! Mennek a pusztába Szegednek környékén, Utánuk mén a vármegye – Sej, haj! – Rádainak élén. El is fogták őket, Viszik a tömlöczbe, Ott van köztük Rózsa Sándor – Sej, haj! – Talpig vasba verve. Odamén az anyja, Hogy őtet sirassa. »Ne sirasson édes anyám, – Sej, haj! – Nem vagyok meghalva!« »Hogyne siratnálak, Mikor vasban látlak! Holnapután nyolcz órakor – Sej, haj! – Fölakasztva látlak!«

Falu végén… Falu végén Van egy kis házikó. Abba nézék S rengő bölcsőt láték. Egy kis leány Rengetgeti vala, S a szájával Fujdogálja vala: »Aludjál el Istennek bárányja, Szeretetből Jöttél a világra.«

Siroki erdőben. Siroki erdőben Nyilik a gyöngyvirág, Gyere ki, galambom, Itt vagyon a világ! »Ki is mentem hozzád, Vissza is eljöttem, Tudom, hogy meglestek, Szóba hoztak engem. Azt mondják, hogy rossz vagy, Soh’se kerülsz elő; Minap is tilosban Kapott a kerülő. Vert volna meg Isten, Mikor neked hittem; Téged áldott volna, Vert volna meg engem. Meg is vert engemet A világ csufjára, Rá se merek nézni Az édes anyámra.«

Madárka… Madárka, madárka, Csácsogó madárka! Vidd el az én levelemet Szép Magyarországba! Ha kérdik: ki küldte? Mondjad, hogy az küldte, A kinek a szerelembe’ Meghasad a szíve. Ha kérdik: hogy vagyok? Mondd meg, hogy rab vagyok, A Radeczky táborában Közkatona vagyok!

Kicsi nemes legény. Nagy Törökországban kicsi nemes legény, Ártatlan s ok nélkül raboskodik szegény! Szóval azt kiáltja: »Anyám, édes anyám, Három kővárad van, válts meg az egyikkel!« »Nem váltlak, nem váltlak, lelkem, kedves fiam, Mert fiú helyébe fiat ád az Isten, De kőváram helyett nem ád mást az Isten!« »Nem bánom, nem bánom, lelkem édes anyám! Mert koporsóm leszem tengernek két martja, Szemfödelem leszen tenger sürü habja, Harangszóm is leszem tengernek zúgása; Eltemetnek engem tengerbe a halak, Megsiratnak engem az égi madarak, Az égi madarak s az erdei vadak!«

Dancsuj Dávid. Bodok felett vagyon egy kis sürü berek, Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg. Nem jó, Dávid, nem jó, sirni, keseregni, Ha meglát valaki, hová tudsz ellenni?… Az a fekete föld ketté hasadhatna, Szegény Dancsuj Dávid belé borúlhatna; De a fekete föld ketté nem hasadhat, Szegény Dancsuj Dávid belé sem borúlhat. »Adjon Isten annak ezernyi ezer jót, Ki az én bölcsőmet megrenditette vót; Köszönöm apámnak s az édes anyámnak, Mert jó fiat nevelt bolygó katonának, Az ország rabjának. Mennyi égen csillag, iró deák vóna, Mennyi réten füszál, mind pennaszár vóna, Mennyi erdő-lapi, mind papiros vóna, Veres tenger habja, mind tentalé vóna, Az én sok bánatim még se’ férne reá, Még se’ férne reá.«

Az ispánné leánya. Csendes este szállott le a pusztára, Elnémult a bodor tinó kolompja, Csak egyedül sirdogál a furulya, A kisasszony az ablakból hallgatja. »Kinn a pusztán gulyás bojtár vagyok én, Ezer darab marhát, lovat őrzök én, A kisasszony, ha kijön a pusztára, Mosolyogva néz a gulyás bojtárra!« Szépen legel a Péterné gulyája, A kisasszony maga sétál utánna, Már messziről kiáltja a gulyásnak: »Jancsi szivem, terítsd le a subádat!« »Hogy teriteném le én a subámat, Ha elalszom, elhajtják a gulyámat.« »Már te azzal, szivem gulyás, ne gondolj, Kiváltja az édes anyám, ha mondom!« Még a búza ki sem hányta a fejét, Már a veréb mind kiette a szemét. »Édes anyám, jaj Istenem, Istenem! Jaj, mire vitt engemet a szerelem!« »Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak, Inkább, mintsem egy gulyásnak adjalak.« »Édes anyám, nem bánom én, tagadj meg, De a szivem csak Jancsiért szakad meg!«

A megölt legény. Megölték a legényt Hatvan forintjáért, Bevetették a Tiszába. Pej paripájáért. Tisza be nem vette, Partra kivetette, Arra ment egy halász legény, Csónakjába tette. Oda ment az apja, Költi, de nem hallja: »Kelj fel, kelj, fel, édes fiam, Gyere velem haza!« Költi, de nem hallja, Meg van az már halva, Sárga sarkantyús csizmája Lábára van fagyva. Oda ment az anyja, Költi, de nem hallja: »Kelj fel, kelj fel, én magzatom, Hogy vigyelek haza!« Költi, de nem hallja, Meg van az már halva, Szép fekete göndör haja Vállára van fagyva. Oda ment rózsája, Költi, azt már hallja: »Kelj fel, kelj fel, édes rózsám, Borúlj a nyakamba!« »Csináltatsz-e nekem Diófa koporsót?« »Csináltatok, édes rózsám, Márványkő koporsót!« »Eltemetsz-e engem A temető kertbe?« »Eltemetlek, édes rózsám, Virágos kertembe! Virágos kertembe, Kertem közepébe, Ott siratlak, édes rózsám, Téged mindörökre.«

Elvesztettem… Elvesztettem lovam’ A bükkös erdőben, Elszakadt a csizmám A nagy keresésben. Ismerem a lovam Csengője szaváról, Ismerem a babám, Kevély járásáról. »Ne keresd a lovat, Be van az már hajtva, A székház udvarán Szól a csengő rajta! Ne keresd a babád, Szavát már nem tartja, A biró fiával Lakodalmát lakja!«

Hej, huj! Sobri pajtás! Hej, huj! Sobri pajtás! De régen nem láttuk egymást. Hej, huj! ha nem láttuk, Csakhogy jó hirét hallottuk! Hej, huj! Sobri pajtás! Hogyan tetszik a vándorlás? Hej, huj! nem jól tetszik, Mert kedvesem halva fekszik! Hej, huj! Sobri pajtás! Endöréden mi a szokás? Hej, huj az a szokás, Diszlik a szeretőtartás! Hej, huj! Sobri pajtás! Micsoda ott az a nagy ház? Hej, huj! Sümeg város: Ott lakik a komiszáros…

Sorozáskor. Esik eső az árpatarlóra; »Jere, rózsám, üljünk fel a lóra!« »Gyenge vagyok, nem tudok felülni, Kis pej lovad nem akar megállni.« Esik eső, nagy sár van az uton, Barna kis lány sírva mos az Olton. Sírva mondja az édes anyjának: Szeretőjét viszik katonának. »Ne sirj, lányom, ne sirj, a faluba’ Maradt legény még a te számodra!« »Maradt, anyám, maradt, nem szeretem, Gyász lesz vele az egész életem!«

Rácz-Keresztur felől… Rácz-Keresztúr felől Fúj a hideg szellő, Jaj, de rossz hírt hallottam Kedves babám felől! Azt a hírt hallottam, Hogy megházasodtál; Áldjon meg az Isten, Ha jobbra találtál. »Jobbra nem találtam, Csak szebbre akadtam. Verje meg az isten, Jaj! de megcsalódtam!«

Bogár Imre. Zavaros a Tisza, Nem akar higgadni, Még az éjjel Bogár Imre Által akar menni. Által akar menni, Lovat akar lopni, A szegedi nagyvásárban El akarja adni. »Nézz ki, babám, nézz ki, Ablakod firhangján, Amoda jön Bogár Imre Sötét pej paripán. Arany a zablája, Réz a kantárszára, Szabadkai szép leányok Bámulnak utána.« »Korcsmárosné, hallja! Talán nem is hallja! Nyissa ki hát a kapuját, Hadd menjek be rajta! Korcsmárosné, hallja! Van-e paprikása?« »Vagyon bizony egy bográcscsal Vendégim számára.« »Korcsmárosné, hallja! Van-e vörös bora?« »Söröm is van, borom is van, Vendégim számára.« »Korcsmárosné, hallja! Van-e szép leánya?« »Van leányom, szép leányom, Betyárok számára.« »Korcsmárosné, hallja! Száz itcze bort hozna! Megkinálom a vármegyét, Hogy ne legyek rabja… Hunczut a vármegye, Nem iszik belőle; Látom, hogy már azt akarja: Holtig legyek rabja. Hunczut a vármegye, Meglesett bennünket, Tiszahajlási csárdába’ Elfogott bennünket!« * * * Repülj madár, repülj, Hej, Szabadka felől, Az a hires Bogár Imre Maga van egyedül…

A hű leány. Barna kis lány megy az utczán nevetve, Kapitány ur megy utána sietve. »Megállj, megállj, barna kis lány, egy szóra, Hisz te vagy a szivem vigasztalója.« »Nevetnem kell kapitány úr szavára, Mért állit meg egy magyar lányt hiába? Van már nékem szép szeretőm, közlegény, Kit nem adnék százezer kapitányért.« »Meghalt már a kedvesed a csatába, Borulhatsz már kapitány úr karjába!« »Hogyha meghalt, szálljon áldás sirjára, Nem borulok kapitány úr karjába!«

Lóra, csikós, lóra! »Lóra, csikós, lóra! elszaladt a ménes, Csak egyedül maradt a pányván a nyerges.« Nem tehetek róla, mert meg vagyok fogva, Ott az öreg bojtár, adjon számot róla. A tömlöcz feneke az én vetett ágyam, Annak két oldala az én hálótársam, A tömlöcz teteje takarodzó párnám, Kigyók, békák szeme, világitó gyertyám. Nyujtsd be rózsám, nyujtsd be, fehér keszkenődet, Hadd törülgessem le sürü könyeimet!

Angyal Bandi. Lám megmondtam, Angyal Bandi, ne menj az Alföldre, Csikósoknak, gulyásoknak közibe, Közibe. Mert megtanulsz lovat lopni izibe, Izibe, Majd ugy kerülsz a vármegye kezibe, Kezibe. Mikor kezdi Angyal Bandi a lovát Nyergelni, Czifra csikos kantárjával fékelni, Fékelni: Kurta süveg a fejében módosan, Módosan, Fejér fátyol a nyakában, bokrosan, Bokrosan. Czifra bunda válla hegyit nyomitja, Nyomitja, A sallangja lába fejét boritja, Boritja. Rajta van az aranyrojtu gatyája, Gatyája, Slézsiából van a matériája, Riája. Alabástrom a homloka, nem márvány, Nem márvány, Fekete két szemöldöke szivárvány, Szivárvány. Mikor mene Angyal Bandi tanyára, Tanyára, Ama gyönge borjuhús vacsorára, Csorára. Rajta üte Göncz városa megfogni, Megfogni, A két kezét kötéllel is megkötni, Megkötni. Akkor kezde Angyal Bandi bámulni, Bámulni, A szinében egészen megváltozni, Változni. Megkötözik Angyal Bandit kötéllel, Kötéllel, Ugy kisérik fel Kassára, fegyverrel, Fegyverrel. Egy itcze viz, egy font kenyér a Bandi Számára, Harminczhárom fontos vasat kezére, Lábára!

A megcsalt leány. »Óh Istenem, be’ megbántam, Gyöngykoszorúm’ elhullattam, Keservesen megsirattam!« »Ne sirasd, rózsám, koszorúd, Kötök virágból koszorút!« »Éjjel-nappal kössed, rózsám, Mégsem leszek többet leány!«