VIII.

A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése: a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.

Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne. Maga Gábris is rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát teljesen különválasztotta az ükapácskájától. Abban a hitben élt, hogy megismervén a kor viszonyait ő maga is lemondott ambiczióiról.

És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni akarja a nép körül szerzett tapasztalatait. Nyilván a módját is megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész helyesen.

Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni tudjon.

Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan lejárja magát. El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi, kereskedelmi törvény örvényében, belefojthatja akár a legelső koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.

Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is megtanulni a Corpus Jurist. A lángeszét elismerték, de nem tételeztek fel benne annyi szorgalmat. Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat alatt…

A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak. Ő félt Konttól. Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete, hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a képviselőházba. Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával. El kellett ismernie, hogy czélt talált vele. Mert csakugyan úgy áll a dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet szükségleteit. A pszichéjét! Vágyait, eszményeit! Csakhogy ép ez a legnehezebb. A diagnozis megállapítása. Az orvosság: az már csak reczept…

Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi-e Kont vitéz már eddig is? Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések. Fölényes elme. Éles szem. Meleg sziv.

Ha úgy lenne, – morfondirozott a miniszter, – azt se igen bánná, ha megbuktatná a kabinetet… Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a kalamitásnak… Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a mandátumát, akármekkora is a nimbusza…

Igen főtt a feje a jó miniszternek. Mitévő legyen?… A kaszinótagok lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása elé.

Igyekeztek meggyőzni a minisztert.

– Ne bántsd, kegyelmes uram… Ártani semmi esetre sem árthat. Csak használhat a roppant népszerűsége… Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.

De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.

– Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.

Egy hétrét mameluk elnevette magát.

– Igaz, – jegyezte meg gúnyosan, – hogy elég czifrán kezdte… Hahaha, azt mondta, hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.

– Ugyan, – vette Kanut a vitézt pártfogásába, – azt ő nem komolyan értette… Beugrottál neki…

A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének, elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha elintézte a sürgöny ügyét.

De bizony arra többé nem került rá a sor… Egy megdöbbentő, szinte hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat. A miniszter halálra sáppadt bele. Kezéből kiesett a sürgöny. Kanut felkapta és felolvasta:

«Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője hat órakor szivszélhüdésben elhalálozott.»

A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük… Hét óra volt… Körülbelől egy órája lehetett annak, hogy Kont elhagyta a kaszinó épületét…

Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel. Gábrist kivéve. Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a miniszter elé lépett:

– Kont vitéz – konstatálta szinte átszellemülten, – megcsinálta magának a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát bejelentette. Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem helyezkedhetünk…

– Nem, – mondta a miniszter, a ki magához jött végre, – Isten újjal mutatott rá, mitevők legyünk…

– Éljen Kont! – zúgta rá halkan az egész kaszinó.

Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet… Konstatálták, hogy az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk. Egyesek még tegnap is kártyáztak vele. Sőt Klimanóczi szerint éjjel az orfeumban járt, roppant víg volt, sok pezsgőt ivott. Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt három órával s pompásan mulatott az élczein…

Aztán Kontra került a sor… Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni gondviselés rejtelmes problemái sűrű ködként borongtak a fényes termek levegőjében és megszállották a lelkeket… Szó kevés esett.

– Miért kivánta Kont, – sóhajtott fel Gekszi gróf, – épen a Szendrey halálát?

– Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, – vélte Klimanóczi…

De Gábris lehurrogta.

– Bolondokat beszéltek. Olybá veszitek a halált, mint gyermek a büntetést. A halál boldogság, dicső dolog. Ükapám bizonyára azért jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülömb…

A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz akarata idézte elő. A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek akkor az emberek. A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy betömje a hézagokat. Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen, vagy ha van, az a legnagyobb csoda…

Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott meg valamit is. A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné palotája előtt eljutott hozzá. Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt a Szendreyével. Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont lóra ült, hogy hazanyargaljon.

– Ki halt meg? – kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.

Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.

– Szendrey gróf, – válaszolták. – Hatalmas úr volt… Okos ember… Képviselő.

Kont összerezzent.

– Képviselő? – mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról áhitatosan, reszketegen:

– Isten velem: ki ellenem?!…

A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé. Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza kövezetéből. A csillagok reszkettek az égen, az emberek szanaszét futkostak itt alant…

Kont vitéz gondolatokba merült. Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához érkezett s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.

– Hallihó! Dulihó!

A gőzbárka átszállította a lovasokat…

Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az ablakon a hideg éjbe. Ő nem fázott… Két nagy érzés hatalmas lángokat gyújtott fel a szivében. A hazaszeretet és a – szerelem… A herczegnő képével aludt el s a hazáról álmodott:

… Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király vendégeiül. Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig… A királyok épen azért jöttenek Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új hódításait…

… A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét rendeljen. Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is. Most is megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.

A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit szokás szerint magánál tartott reggelire), már három látogató is várt: Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.

Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.

Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű. Afféle talpig-test ember, de nyakig-ész volt annak a feje is. Kont maga mellé ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.

Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a fiskális urat), hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték kisistenei.

– Hallom, – kezdte Kont vitézt az évődést, – hogy kigyelmed tartja magát az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még senki se mondott.

Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:

– Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik kereke.

– Való, – ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, – ilyet aligha mondott valaki is, csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.

– Hászen – mondta a fiskális, – azért vagyok, hogy megmagyarázzam.

– Halljuk!

– Hát – magyarázta Kincses Károly, – minden embernek annyi az értéke, mint a mennyivel többet tud másoknál. A rendes ember, azaz a négy kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is konstatáltak. Következésképen a bolond, vagyis az ötkerekes ember értékesebb, mert az olyat is tud, a mit senki sem tudott.

Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.

– Kire czéloz kigyelmed?

– Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra…

– Azok nem voltak bolondok…

– Nem-e?… Ha én azt állítom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a Marsban, nem vagyok bolond?

– Az képtelenség.

– Ma, de az lesz-e százezer év múlva? Százezer év előtt képtelenség volt a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon, biztosíthatom, hogy ma is az lenne… Uram, – folytatta Kincses, – a képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom. Minden lehetőség képtelenség csira korában. Azonképen a bolond és a lángész is egy és ugyanazon személy. A siker előtt minden lángész bolond.

Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.

– Mond valamit, – dicsérte a fiskális eszét. – Kigyelmedre alighanem rá fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.

– Megteszem, – vállalta Kincses, – ha megfizeti a zabját.

– Azt megfizeti busásan…

– És ha kiállja a kor levegőjét, – tette hozzá fiskális uram óvatosságból.

– Majd meglássuk…

Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra? Valami ostoba sejtelem igen piszkálta a máját…

– Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a képtelenségről? – kérdezte feszengve, bátortalanul.

– Lehetőségről, akarod mondani, – javította ki Kont.

– Jó, mondjuk úgy.

– Miért ne mondanám meg? Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.

Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen. A torkán is akadt a szardinia, a mit épen a szájába tett. A papnak is megcsúszott a széke magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját a rája szúrt hideg kolbászszal együtt. Csak a nazarénus folytatta nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást… Őt nem érdekelték a földi javak.

Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.

– Sajnállak, fiam, – szólott Gábor grófhoz, – de szükségem van a birtokaimra.

Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás. Felszisszent tőle.

– Eh, képtelenség! – hadarta. – Tréfának rosz, fenyegetésnek üres…

Kont erre már összeránczolta szemöldökét. És rászólt a grófra:

– A ki fél, az ne henczegjen.

– Nem félek, – nyakaskodott Gábor gróf.

– Akkor miért akadt a hal a torkodon?

– Az ükapám szándéka bánt, – állította az ükunoka, – tisztán a szubjektiv animozitása. Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik… Azt hiszem, ez elég ok…

– Fiam, – jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, – fogsz te még erről másképen is beszélni… Nem világosíthatlak fel a felől, mire kell nekem a földem, mert annak még nem érkezett el az ideje. Ma csak annyit mondok, hogy nem mulatságra kell… Elégedj meg egyelőre ennyivel és ne gyűlölj idő előtt.

A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus szavak. Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi feldúlta a lelkiismeretét.

– Nem gyűlölöm, ükapám, – hebegte, – csak nem értem, mire való ez a czéltalan és képtelen erőszak…

– Hogy czéltalan-e, képtelen-e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, – jegyezte meg Kont vitéz…

Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi kombináczióiba. Tehát komolyan foglalkozott a képtelen ügygyel.

Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű pontosságával működő agya kerekeibe.

– Ügyvéd úr, – zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus kellő közepéből, – világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek…

De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.

– Várjon kérem, – s legyintett a kezével, – még nem vagyok kész az anyaggal…

Gábor kijött a türelméből.

– Ugyan kérem, ne affektáljon.

Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott tovább. Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát. Izzadt, mint a ló, kidülledt a szeme.

A plebános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires férfiú.

– Nagyságos uram, – szólt rá szeliden, – tessék megcsendesedni, hisz nem történt semmi baj.

De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.

Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a nazarénussal nem történt semmi sem. Ő nem tudott csodálkozni…

Nagysokára elcsendesedett Kincses mester. Belevágta magát a székébe s egy nagyot fújván heureka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:

– Készen vagyok!…

Kont ráemelte szemét.

– Nos?

Gábor melléje ugrott:

– Beszéljen hát!

A pap is nógatta:

– Halljuk, nagyságos uram!

– Kérek egy pohár bort, – nyögte ki a mester, miközben szaporán törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.

Hárman is töltöttek neki. És Kincses mester felhajtotta mind a három poharat.

No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a szava. Megjött, de nem az igazi.

– Éhes vagyok, – mondta – s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus elől…

– Ne bolygassuk a mestert, – tanácsolta a házigazda, – hadd lakjék jól először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.

Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.

A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült meg egy párszor, a théma nem. Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt megszületett volna…

– Ne beszéljen, kérem – szólt rá a szelid papocskára – mert képtelen vagyok odahallgatni, ideges vagyok.

A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött. Azt is betiltotta a gróf.

– Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.

Kont megcsóválta fejét…

– Légy türelemmel – intette ükunokáját, – és ne zaklasd az én vendégeimet…

Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.

Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagysokára elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja valamennyi lyukja.

– No – mondta akkor – jóllaktam, hál’ Istennek… Kérek egy pipát.

Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.

– Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni…

Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele, de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.

Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.

– Kérem szivesen – méltatlankodott fejcsóválva – ez a pipa oly keményre van tömve, hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.

Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a rettenetes fiskálisra.

– Nem bánom – vállalta ez a szivart nagynehezen – bár egy jó pipa dohányt nem adok száz ilyen tekercsért…

Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, de Kincses mester még mindig nem nyilatkozott. Végre maga Kont is megsokalta a tempózását…

– Beszéljen, fiskális úr – szólította meg a súlyos férfiút, – eleget vártunk kegyelmedre.

– Hát beszélek – egyezett bele Kincses mester. – Úgy kezdem, hogy ez lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.

– Tehát vállalja?

– Vállalom!

Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.

– De nem fogja megnyerni, – támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.

Annak a szeme héjja se rezdült.

– De megnyerem – mondta s Kontra nézett, – már csak azért is, hogy bebizonyítsam, miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb testrésze.

A papocska összecsapta kezeit.

Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.

– Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! – kiabált rá dühösen a mesterre. – Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű bolond! Meg akarja nyúzni az ükapámat… Ki akarja használni a tapasztalatlanságát. Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen dolgok, de mit bánja azt maga! Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek igérkezik. No, de – folytatta eszeveszetten, – majd megmutatom én magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi kamaránál és…

Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.

Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a szidalmazója szivarját.

– Ejnye, – mondta, – még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.

Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.

– Feleljen hát Gábrisnak, – biztatta Kincsest mégis, hogy némileg jóvátegye a tapintatlanságát.

– Hisz – jegyezte meg Kincses mester sunyin, – még nem kész a szidással, csak pihen.

– De készen vagyok, – jelentette ki Gábris gróf mérgesen.

Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott rajta.

– Az más, – mondta Kincses uram, – akkor felelek… Hát abból, a mit a gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem fogadok el a perért, puszta dicsőségből folytatom.

De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.

– Ejnye, – jegyezte meg, – ki hitte volna, hogy olyan biztos ez a per.

Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a szava.

– De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, – vágta ki a szót és a mellét, – és ez az ember én vagyok.

Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt a házigazdától:

– Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.

– Mikor lesz az anyag leirva? – kérdezte Kont vitéz.

– Tekintve, – válaszolt Kincses mester, – hogy kitészen vagy ötven ivet, el fog tartani vagy tiz napig.

– És – csodálkozott Kont, – kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a fejébe?

– Nagy uram, – henczegett a kövér úr, – ha kitalálták volna azt a gépet, a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.

Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát, annyiból állott, hogy behajtotta kissé a jobb térdét), aztán csakugyan kigömbörgött.

– Szolgája, szolgája, szolgája! – üzente vissza az ajtóból, mert eszébe jutott, hogy nem bucsúzott el mindenkitől.

Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot. Elég volt nekik az is, a mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.

A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta magát.

Gábris gróf azonképen cselekedett.

– Majd még beszélünk erről a dologról, – mondta ükapjának sápadtan, – most nem tudom, mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam…

… A nazarénus és a várúr magukra maradtak.

A nazarénus igen magas, szikár férfi volt. Haja fakó és gyér, mint a molyette bunda, orra kövér és kampós, mint a flamingóé. Különben hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és lapos fogainál fogva.

– Eszik még, domine? – szólította meg Kont rövid hallgatás után.

– Köszönöm alásan, nem tudok többet.

– Akkor keljünk fel. Kell egy pipa?

– Instállom, jobb szeretnék egy kubát.

– Mi az a kuba?

– Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.

– De mi?

– Szivar.

– Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, – mondta a házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.

Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.

– Üljön le, domine.

A nazarénus leült.

– Mi a neve? – kérdezte Kont.

– Lombos Keresztély, instállom.

– És mit tud?

A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta zavarba.

– Hát – válaszolt a nagy úrnak, – elvégeztem a theológiát, a jogot, a kereskedelmit és a teknikát… Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul, tótul, németül, angolul, csuvaszul, kinaiul és hottentottául… (Most fujt egyet, aztán folytatta:) – Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is, buddista pap is, de kálvinista pap is. Amerikában csatornatisztító voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak ettem, igen megfeküdte a szivemet… Azóta semmi sem vagyok, csak nazarénus.

Kont vitéz csak ámult-bámult.

– Akkor kegyelmed igen tudós ember!

– Az vagyok.

– És sok mindent próbált!

– Azt hiszem, mindent.

– Gábor gróf – faggatta Kont különös vendégét, – azt mondta nekem, hogy megtévedt egyszer: sikkasztott.

– Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a hibámat, mikor nazarénus lettem…

– Volt pénze?

– Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.

– S most miből él?

– Napszámból.

– Egy ilyen tudós ember! – csodálkozott a vitéz.

– Itt nálunk nem kell a tudomány, – világosította fel Lombos. De azért nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal. Igen kevéssel beérem én. Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.

Kont összecsapta kezeit:

– És meg tudja rágni a nyers búzát?

– Meg. A fogam hozzáidomult.

– De a jó meleg ételt csak jobban szereti?

– Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.

Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette kezét.

– Akar jó módban élni?

Fanyar mosoly huzódott a Keresztély szája szögletébe.

– Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom…

– Nincsenek vágyai? – faggatta Kont.

– Hát hisz voltak, – hebegte a nazarénus zavartan. – De most már minek?… Késő.

– Miért késő?

– Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom…

A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában. Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.

– Akar-e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?

Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.

– Azt igen, igen! Hiszen nazarénus vagyok.

– És – tette fel Kont a második kérdést, – tud-e hallgatni?

– Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, – fogadta a nazarénus fanatizmusa lázában, – kivágatom a nyelvemet.

Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz, inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette. A szavai azonképen:

– Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom. Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet. Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a lehetetlenséggel. Bizom az erőmben, – folytatta Kont vitéz nemes pathoszszal, – szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a gyöngeségemet… Akar-e segítségemre lenni?

A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az arcza.

– Akarok…

– És – kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva, – megigéri, hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit kigyelmednek sem szabad tudnia… Megigéri, ha im Isten szent szine előtt kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl tenni fogok, bármily különösnek, titokzatosnak, őrületesnek is tetszett és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?

– Megigérem; – és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.

– Miért sír? – kérdezte Kont csudálkozva.

– Olyas valamit éreztem, – válaszolt Lombos Keresztély, – mintha egy pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy uramat Isten jobbján ülve.

Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.

A nagyúr egészen elérzékenyült…

– Kegyelmed igen gyönge, kedves barátom, – mondta a szive hangján, – viziói vannak, halluczinál. Gondom lesz rá, hogy megerősödjék… Nézze – tette hozzá hirtelen hangot és modort cserélve, – úgy mint én! – És kifeszítette hatalmas karjait, hogy a ruhája szinte repedezett bele. – Jó lesz barátom? – enyelgett a nazarénussal, mint apa gyermekével. – Ugye jó?

– Jó, – mondta a nazarénus és imádattal nézett fel a hősre.