II.

Héderi Gábor gróf ükapja akkreditáltatása után fiakkerbe ugratott egy lakájt, azzal az utasítással, verjen fel egy ruhakereskedőt, pakkoltassa vele össze valamennyi öles emberre való ruháját; a kaszinóban majd választani fog belőle.

Egy negyedóra múlva megérkeztek a szabó, a lakáj és a ruhák. Egy másik negyed múlva már a Rottberger úr művében feszített Kont vitéz. Az ükunokája most már bemutathatta őt az egész kaszinónak. A díszterembe vezette…

A csuda hirére nagyszámban összeverődött tagok ünnepies zúgással s a várakozás lázától pirosan fogadták a 700 éves vértanút. (Jól nézett ki az öreg a koczkás angol szabású jacketjében és piros nyakkendőjével.) Majd fölszabadultak az izgalomtól lenyügözött tüdők s olyan éljenrivalgás csattant ki a torkokból, hogy megirigyelhette volna egy kortesgyülekezet is.

Kont büszkén lépett el az urak automatikusan képződött sorfala között. Üdvözlésképen biczczentett a fejével, egynémelyik vérének kedélyesen a vállára csapott. A terem közepén megállott és harsány hangon a következő dikcziót vágta ki:

– Véreim! Üdv néktek és dicsőség, a miért vértanúi rangjához méltóan ünneplitek a ti ősötöket. Sose is felejtsétek el: a kort és a virtust tisztelni kell… Ükunokámtól hallottam, – folytatta, – hogy nem boldog a magyar. Még az égbe üzente fel nekem, hogy beszüntettétek a nádorságot. Ez irtó nagy hiba volt. A minthogy az az emberfia, a kit az ő helyére a király nevez ki, nem ti választotok (s itt az irtó hiba), már össze is szűrte a levet a némettel, félig-meddig eladta nekik a hazát. Azért jöttem le hozzátok az égből, hogy segítsek ezen a rettentő szégyenen. Hát – s magasra emelte kezét, – fogadom is, hogy addig nem megyek vissza az égbe, a míg dicső küldetésem sikeréről a magyarok Istenének be nem számolhatok… Benneteket, nemes véreim, csupán arra kérlek, tartsatok össze s egy test, egy lélek, álljatok mellém. Tudom, hiszen egyfajta vagyunk, hogy ezt a tanácsot nehezen veszi be a természetetek, – a szellemek birodalmában is közszájon forog a híres szállóige: «öli a magyar a magyart!», – ámde el ne felejtsétek, volt már rá nem egy eset, hogy egyetlen táborrá egyesült az ország, ha a szabadsága és alkotmánya megmentéséről volt szó. Kövessétek ezen a ponton elődeitek példáját, hiszen újból hajbakaphattok, ha elmúlt a veszély…

… A többit – folytatta a szónok, – rám lehet bízni. Nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy valamennyiőtöknél jobban értek az országlászathoz. De – s lendületet vett a szava – nemcsak a szűkebb értelemben vett országlászatot tudom én, értek a hadviseléshez, az összeesküvéshez is. (Mozgás.) Saját kárán okul a magyar! Azt hiszem, senki sincs köztetek olyan, a kinek alkalma lett volna a saját feje árán kibővítenie az összeesküvés terén szerzett tapasztalatait. Egyszóval megbízhattok bennem… Ki is nevezem magamat tüstént a vezéreteknek, mert, úgy látszik, manapság a kinevezések divatja járja…

Ihletten szívta fel Kont vitéz szavait a magyarok lelke. Csak az utolsó passzust találták kissé borsosnak Árpád loyalis ivadékai. Némelyek megfeszengtek a frakkjukban (szerettek volna a föld alá bujni), mások egy felvilágosító szónoklaton törték a fejüket, hogy mérsékeljék a vértanú túlzott buzgalmát. Akadtak azonban olyanok is, örök kurucz lelkek nyugtalan, szilaj vérű ivadéki, a kik megfeledkeztek arról, hogy egy igen bölcs, méltóságosan konzervativ úri társaság tagjai s dörgő ujjongásban törtek ki a merész forradalmi hangok hallatára.

– Most pedig – szalasztotta Kont vitéz a szónoklata után, – faciamus magnum áldomás: nagy ideje.

Már-már megmozdult az előkelő társaság, hogy eleget teendő az éhes vértanú kivánságának, a Gábor gróf rendeletére ünnepiesen feldiszített étterembe vonuljon, midőn idegesen, mint egy angolna és sápadtan, mint a liszt: egy szelidképű kopasz öreg úr utat tört magának a sokadalomban és megállott Kont előtt.

– Tisztelt nagy uram! – szólalt meg zsebkendőjével törölgetve gyöngyöző homlokát. – Egyetlen egy percznyi türelemért esedezem.

Kont türelmetlenül suhintott a kezével.

– Halljuk hát, de jól szaporázd a szót, mert a faképnél hagylak.

A díszes társaság helyben maradt s várakozásteljesen sugdosva leste az öreg úr szavait.

– Az igazgató! – zümmögött, repesett a szó mindenfelől. – Drukkban van az öreg!… Alighanem rendre akarja a vértanut utasítani… Psz, sst – sziszegett a pisszegés… Aztán csend lőn végre… Gróf Belényessy Nándor, az igazgató beszédjét síri csendben mondhatta el.

– Dicső uram! – kezdte – Mélyen tisztelt barátaim! Egy, mondhatnám, sőt közérzésem parancsára mondom is: egy kínos kötelességet ró rám igazgatói állásom. Ez a kötelesség: a kaszinó nemes tradiczióit, előkelő szellemét minden viszonyok között épentartani. A mi magas, mondhatnám, sőt mondom is: a mi magasztos vendégünk és elődünk, Istenben boldogult, de szerencsésen újra életre kelt Kont vitéz az imént egy oly szót ejtett ki, beösmerem: fönséges száján, a mit remegve bár, de megjegyzés nélkül nem hagyhatok. Ez a szó: összeesküvés… Itt – folytatta a szónok akadozva bár, de elszántan, – a mi fényes termeinkben idegen ez a szó. Mi lojális, békés alattvalók vagyunk, imádjuk törvénytartó királyunkat (dörgő éljenzés) s mindenféle összeesküvésnek ellenei vagyunk… Csak ezt akartam konstatálni, – fejezte be őexczellencziája szavait, – különben: Éljen Kont vitéz!

Kont kezet fogott az öreg kegyelmessel, jószivűen, kordiálisan.

– Nem értettél meg öcsém, – mondta neki. – Ki akarja bántani a királyotokat, ha betartja a törvényt? A német király ellen izgattam én: a császár ellen, épen hogy a királyunk mellett.

A rendes körülmények között természetes mentség Kont őszinte (?) bámulatára roppant zavarba hozta az előkelő publikumot.

Belényessy gróf hápogott valamit, de a hangját nem lehetett hallani, csak a szája járt. Azt is befogta (teljes tisztelettel bár), Hédery Gábor, az ükunoka.

– Ne beszélj, holnap majd megmagyarázom ükapának a viszonyokat.

A kegyelmes bólintott.

– Jó, – mondta, – de jól magyarázd meg, hogy megértse valahogy.

– Bizd rám, – mondta Gábris gróf, aztán felemelte kezét.

– Uraim, – süvöltötte, – ne várassuk tovább dicső ősünket: menjünk vacsorázni.

S karonfogván Kontot, bevezette a fényes étterembe.

Tolongva nyomult utánuk a tagok serege. Az igazgató leghátul kullogott.

Kontot a prezidiumra ültette ükunokája, különben mindenki ott foglalt helyet, a hol jónak látta, Héderi Gábor baloldalt vitéz ősétől.

Baj volt, hogy a vértanú jobboldalának nem akadt mulattatója. Mindenki szepegett a hétszáz éves hőstől, a ki egyenest az égből jött a kaszinóba. Igaz is, hogy ennyi tekintélyt kibirni nehéz… Héderi erre is, arra is rávicsorított, csikkantott a szemével, de senki se akarta elérteni. Végre kénytelen volt cselhez folyamodni. Karoncsípte Vámházyt, a tudóst és addig manövrirozott a nagy férfiúval, mígnem sikerült neki őt egy ügyes gáncscsal az ükapja melletti székbe belepottyantania.

Vámházy mellett Kanut foglalt helyet, Gábor gróf mellett Gekszi gróf. Szemben a főhelylyel Klimanóczy, a megátalkodott firtli. A többiek is elfészkelődtek lassacskán…

A komornyik megadta a jelt s egy szempillantás alatt beröpültek a fehérkötényes pinczérek; hatalmas ezüst tálakon hozták az osztrigát. Először természetesen Kontot kinálták meg belőle, de az nem kért a megtiszteltetésből, inkább elfintorította az orrát.

– Csiga? – kérdezte. – Vagy kagyló? Köszönöm, – mondta, – nyers békát nem eszem.

Gábris gróf nem merte erőltetni, mert annyit mégis tudott a történelemből (?), hogy Zsigmond idejében nem igen evett osztrigát a magyar.

Az osztriga után a ragoût de volailles jött sorra.

Kont vitéz összeránczolta homlokát. Abból se kért.

– Vigyétek! Ezt az ételt már megrágta valaki.

Gábris izzadott és tűket érzett a székében. Magához pisszegte a komornyikot.

– Hozzon valami kiadós sültet, – súgta a fülébe, – ha nincs is a menun.

Az udvari tanácsos képű férfiú meghajtotta magát és ellibbent, mint egy földi manó. Egy percz alatt visszalibbent a megrendelt étellel és letette Kont elé. Egy irtózatos nagy pulyka volt, körülteremtettézve mindenféle jóval.

A vértanú rápislantott, egy ideig gyanúsan hunyorgatott evőeszközeire, aztán egyet gondolt mégis: fogta a villáját s beleszúrta az iromba pulykába. Lekanyarította a czombját és elkezdett falatozni.

– Jó? – kérdezte Gábris gróf bátortalanul.

– Madár! – fitymálta le ükapja a pulykát. – Igen puha és mégis sok benne a csont.

– A következő étel – mentegetődzött Gábris gróf, – már marhapecsenye lesz.

– Ideje, – jegyezte meg Kont, – mert ebből a csemegéből nem lehet jóllakni.

Pedig bevette Kont úr a csemegét az utolsó porczáig, beropogtatta még a gyengébb csontjait is. Őrölte az ételt a foga és a gyomra.

Az urak gyönyörködve és borzalommal nézték a szörnyű vitézi falatozást.

Mindeddig még senki se merte a vértanút megszólítani. Tudós szomszédja e czélból kinyitotta ugyan a száját vagy ötször, de mindannyiszor visszacsukta; a döntő pillanatban megijedt a vértanú ételváró mérges arczától.

Végre se ő volt az első, a ki megszólította a nagy vendéget. Kanuté lett a dicsőség.

– Nagy uram, – fordult ez a vitézhez a pulyka eltünte után, – vajjon ismeretes volt-e Zsigmond király korában a pulyka?

– Az, a mit ettem? – kérdezte Kont.

– Az.

– Ismeretes, – vallotta a vitéz, – csak libának hivták.

Ezen nevettek az urak, de csak befelé. Kifelé még nem mertek nevetni…

Jött a pièce de résistence, egy hatalmas borjúgerincz, à la Provençale, sauce Suvaroff hozzá.

Kontnak felcsillant a szeme.

– Ez már döfi, – mondta boldogan és kivett a sültből vagy hat személyre valót. – Hanem – kérte ükunokáját, – előljáróban jó lenne egy kis hegyleve.

Gábris gróf egri bikavért töltött egy talpas pohárkába.

– Először ezt kóstolja meg, ükapa, nem bánja meg.

Kont felhajtotta a bort és az égre nézett ősi szokás szerint.

– Nem rosz, – mondta, – csak kevés, tölts egy nagyobb edénybe.

Gábris teletöltötte a söröspoharat.

Kont azt is kiitta fenékig, aztán hozzálátott a borjúhoz. Utána újra innivalót kért.

Gábris most már pezsgőt bontatott neki.

A vitéznek nagyon tetszett a gyöngyöző ital. Nézegette egy darabig, gyönyörködött a szénsav játékában, aztán – glumm! – felhajtotta egy kortyintásra. S nagyon jól eshetett neki, mert megköszörülte utána a torkát és elégedetten bólogatott hozzá.

– Jól éltek, – mondta, – ha boldogtalanok vagytok is… Tudomásom szerint, – tette hozzá, – a rómaiak között is csak Lukullusnak volt annyi kincse, hogy olvasztott gyöngyre telt belőle.

Gábris megmagyarázta neki, hogy nem gyöngy az, a mi a borban pezseg, csak levegő.

Kont megcsóválta fejét, de nem disputált az unokájával.

– Akármi, – mondta, – de jó. Nem is aprózom többet, hozass nekem kupát.

Hogy kupa nincs, mentegetődzött az ükunoka, de az ükapja lehurrogta.

– Hát az mi? – s egy hűtővederre mutatott. – Öntesd ki belőle a jeget, mert én ezentúl ebből akarok inni.

Gábris ötölt-hatolt, félt, hogy kinevetik vértanú ősét, de végre se mert vele ellenkezni; egy üres jeges vedret rendelt az asztalra, szemével általános elnézést kérve tapasztalatlan ükapácskája számára.

Kont vitéz teleöntötte a vedret pezsgővel és turáni nyugalommal kiitta. Utána az asztalra csapott széles jókedvében, hogy összecsendültek a megtánczoltatott kristálypoharak.

– Jesszus! – ijedezett Gábris, de összerezzent a vitéz egyéb környezete is.

– Ma mulatni fogok, – jelentette ki Kont, – elég idő lesz a hazát megmenteni holnap is.

Ez a kijelentés annyira magyaros volt, hogy nem múlhatott el tetszészaj nélkül.

– Éljen! – zúgta rá az egész kaszinó. – Ma mulatni fogunk!

– Ezt már szeretem, – dicsérte meg hiveit Kont vitéz. – Úgy pözsögjön a véretek, mint ez a gyöngyöző bor. Velem meg ne sokat teketóriázzatok, azért, hogy hétszáz éves vagyok. Rajta gyerekek, igyatok!

Általános éljenzés és koczczintás. A kristálypoharak zenéje összevegyült az ezüstveder csengésével s a vidám kaczagás trilláival. A szemek kifényesedtek, az arczok nekipirultak. Duhaj kedvre kerekedett a Kont vitéz által felbátorított társaság.

A fagylalt után már oly magasra hágott volt az általános jókedv, hogy Kanut bátorságot mert magának venni, miszerint brudert ajánljon a hétszáz éves hősnek.

– Kont bátyám, – szólította fel a vértanút, – nem illik ugyan, mert fiatalabb vagyok, mint kigyelmed, de azért tiszteljen meg a barátságával, szólítsuk egymást te-nek.

– Eb, a ki bánja! – egyezett bele Kont. – Nem vagyok én csöppet sem büszke, ha áldomást ülök… Hanem – tette hozzá, – a csatasorban, gyerekek, ott rettegjetek a vezéretek szemöldökétől is. Egy ráncz az orromon s belesir egy egész banderium.

Tetszett a nagy szó, csak Gábris feszengett tőle kissé… Mi lesz, gondolta magában, ha ükapja végkép belelovalja magát abba a gondolatba, hogy okvetlenül csatáznia kell. Megmagyarázza ugyan neki, hogy nem úgy értette ő (midőn lehivta az égből) a honmentést, de hátha ragaszkodni fog a saját methodusához?…

Szegény Gábrisnak, az igazat megvallva, kissé lelohadt a szellemek iránt eddig táplált fanatizmusa. Ő azt hitte, hogy angyali tökéletességű lények a szellemek és ime kisül, hogy az ükapja csöppet sem angyal. Csak olyan ember, mint más, legföljebb erősebb, daliásabb… No de – vigasztalta magát Gábris, – akárhogy van is, csak az ő dicsősége a Kont reinkarnáltatása: bele fog pukkadni az egész világ minden spiritisztája…

Kont vitéznek, miután felhajtotta volt a hatodik üveg Cliquot-ot is, végre melegedni kezdett a füle töve. Fékentartott faji szilajsága egyszeribe fölágaskodott: felpattant székére és újból dikcziózni kezdett.

– Nemes, nemzetes és vitézlő uraim!…

(Az igazgató kiintette a szolgaszemélyzetet. Igen drukkolt már a vértanú szabad szájától.)

Kivonulván a szolgák, rákezdte Kont vitéz:

– Véreim! Azt már idáig is kitapasztaltam: bor és kupa mellett víg legények vagytok, kortársaim sem voltak különbek nálatok. Úgy is való az, gyerekek, mert hozzá tartozik a magyar virtushoz, hogy minden téren: gyalog, lóháton, mennyben és pokolban, áldomásnál, csata zivatarában, országgyűlésen, szép asszony lábánál: mindenütt megállja a sarat, a ki legény.

A munka nem volt a listában, hát természetes, hogy roppant hatást tett a dikczió. Hangos kaczagás, hujjahó szakította meg egy perczre a folyását.

– Fiaim, – folytatta az ünnepelt vitéz, – azt kivánom néktek s a haza érdekében el is várom tőletek: talpig férfiak legyetek holtig. Akkor se rezdüljön meg a szemöldökötök, ha hóhér köti meg a nyakkendőtöket. Akkor, véreim, meglátandjátok, nemhogy az adta németje, de maga Asmodiás ördög sem fog veletek birni… Esküdjetek meg, – szólította fel a társaságot, – hogy megfogadjátok az intésemet és akkor én Isten elé fogom terjeszteni az instáncziátokat. Esküdjetek!

Óriási, frenetikus lelkesedés.

– Esküszünk! – zúgott száz ajakról a szent fogadalom s végigbúgott az ebédlőtermen, kicsapott az utczára, az arra járó-kelőknek égre meredt a hajuk.

A kegyelmes igazgatónak ellenben leszállott az orra egész az álláig. Ment volna ő haza, de a felelősség terhe lenyomta szegényt a földig. Kínjában, mit tehetett volna egyebet, lezáratta az ebédlőtermet. Lélek se be, se ki. Hogy ki ne süljön valahogy a nagy – skandalum.

A kaszinó egyéb tagjai, föllelkesülve dicső vendégük példáján, sorban beledűltek a tósztok árjába. Hovatovább három-négy szóéhes ember dikcziózott egyszerre, a min Kont vitéz szörnyen mulatott.

– Épen így volt ez – állította kaczagva, – Zsigmond korában is. Csak a csimpolya hiányzik, – mondta, – a hárfa, a kürt és a duda.

Hát e miatt sem kellett Kont vitéznek sokáig panaszkodnia. Egyszerre csak, mintha a földből nőtt volna ki, a háta mögött termett a Béla czigány bandája s fülébe húzta a Rákóczi-indulót.

Jó Kont vitéznek ugrálni kezdett a szive. Meg a lába az asztal alatt, meg a keze a pezsgős poharak között. Hamarjában azt se tudta, sirjon-e vagy zúzzon.

Gábris az utóbbi eshetőségtől való félelmében elkapta a primás fejét és a fülébe súgta:

– Kitették a holttestet az udvarra…

Inkább sirjon az ükapja, mint hogy felrúgja az asztalt s pocsékká zúzza a sok ezer forintot érő tükröket.

Sikerült a taktikája. A keserves áriák siró gyermekké változtatták a hétszáz éves őst. És kompasszióból vele sirt az egész társaság. Még a tudós sem mert nem sirni, mindössze hogy elgondolta magában: Unter Wölfen muss man mitheulen.

Ám a magyar lélek alapos ismerője, a czigány, nem igen szereti a keserveket hosszú lére ereszteni. Jobb az neki, ha a hallgatója az asztalon tánczol, mint ha az ölébe sir. Béla czigány hamarosan végzett a holttesttel s egy szilaj nótába kapott:

Aprózta, czifrázta, mint a veszedelem. A keze úgy mozgott, mintha vitustánczot járna… A székek nyikorogtak… Verték a taktust a lábak az asztal alatt s felette az öklök… Klirr-csinn! – csicseregtek a poharak. – Csitt-csatt! – csattogtak a tenyerek, aztán – Hopp Sári sarokra! – tánczra perdültek Árpád ivadéki Sári nélkül.

Kont csak nézte egy ideig a szilaj kavarodást, legföljebb sebesebb tempóra izgatta véreit, de hajna, csak rövid egy pár perczig tartott vértanúi önmérséklete… addig heczczelte unokáit, míg maga is beleszédült a táncz őrült forgatagába. Csakhogy ő nem a parketot taposta. Just formált magának a magasabb talapzathoz. Felpattant az asztal tetejére s lerúgván a rajta levő ingóságokat, ott ropta el a kállai kettőst.

Béla húzta neki, mint az eszeveszett. Az urak körülállották, pezsgős palaczkokat nyomtak a markába, produkáljon velük valamit.

Hát produkált is Kont vitéz. Eljárta velük a buzogány-tánczot. Először megforgatta Veuve Cliquot-t a feje felett, aztán felhajította a levegőbe, – pörgött a francziája, mint az orsó, míg hattyúnyakát el nem kapta a magyar vértanú.

Elvégezvén a produkcziót, leugrott Kont vitéz az asztal tetejéről s elrikkantotta magát:

– Így vigad a magyar! Utánnam, a ki legény.

És röpültek az üvegek egymás után és – dirr-durr-klirr – a velenczei nagy tükör megszünt velenczei lenni, legföljebb apró bakatükrök czéljára maradt alkalmatos.

Gábris gépiesen a kebléhez kapott, (oda, a hol a bugyellárisa dobogott.)

– Hatezer forint, – mormogta a fogai között, de azért víg képet vágott a drága játékhoz, nehogy megszólják a pajtásai.

Mert azok ugyan a pártjára állottak volna Kont vitéznek. Az ő szilaj kedve ellenállhatatlanul magával ragadott, felszítt minden konvencziót, illendőséget, a mit a magyar géniusz hétszáz év óta termelt s a lelkekben csupán az ősi virtus tempóit hagyta meg.

De az aztán nekigyarapodott szépen; reggelig oly terepélyes fává nőtt, hogy még Gábris is rája került: a fejébe vette, hogy megrág egy pezsgős poharat. Megrágta, de roszúl; össze-vissza vágta vele a torkát és a nyelvét.

Kanut az erejét produkálta. Félkézzel felemelte Gekszi grófot székestül.

Klimanóczy is mutatni akart valamit, lenyelt sorjában: egy égő szivart és egy ugyanolyan gyertyát. De a Kont abbeli kivánságát, hogy harapja és nyelje le a gyertya után a saját kisújját is, már nem volt hajlandó teljesíteni, hiába fenyegette meg a vitéz:

– Vagy lenyeled az ujjadat, vagy én nyellek le téged, válaszsz.

Klimanóczy nem akart választani. Hivatkozott a czivilizáczióra, a telefonra, grammofonra, automobilra, repülőgépre és egyéb modern vivmányokra és a kaszinó elé vitte az ügyet.

Az úgy döntött, hogy Klimanóczy nem köteles ugyan megenni a kisujját, de az ellen már nem tiltakozhatik, hogy más meg ne egye. A vértanú kivánja: magyar nemesember, ha provokálják, kiáll a placzra a sárkánynak is…

Tehát az első érdemleges ügy, a mit Kontnak a földön nyélbeütnie sikerült, egy párbajaffér vala.

A segédek megneveztettek.

Kont Kanutot és ükunokáját bizta meg a további tárgyalással, Klimanóczy két jámbor békebarátot: az igazgatót és Zárday grófot.

De ezzel aztán meg is áporodott a magnum áldomás ize végképen.

Az urak szökdösni kezdtek és hazavitték Gábrist is, a ki végkép elázott…

Kont vitéz, mikor végkép lefogyott a mulatók száma, füle mellé rendelte a czigányt és elkezdte tanítani.

– Ismered-e ezt a régi jó nótát?

A czigány nem ismerte. A vértanú elfütyülte neki, akkor aztán már ismerte a czigány.

Kanut és társai konyakot hozattak s miután igen erős volt a konyak és sokat ittak belőle, reggeli nyolcz órára az asztal alá kerültek.

Kont szólóban folytatta a mulatozást. Váltig dirigálta a czigányt:

– Szt, lassabban, a ki vakapád!… Mmost!… Ne czifrázd, a ki rézangyala van… Hopp! Rázzad! Fújjad! Hajrá!

Fújta a nótát és tánczolt hozzá. Recsegett, ropogott a padmaly és a hegedű fája. A czigánynak kidűlt a szeme a fáradtságtól.

A vitéz tiz óra felé végre megkönyörült rajtuk. Elbocsátotta őket kegyesen.

– Holnap jertek a Hédery-palotára, fiúk, egy-egy szép paripát adok mindnyájatok alá.

A barna fiúk vigyorogtak és hajlongtak.

Még egy tus. Aztán hazavonult végre maga Kont is a Rákóczi hangjainál.