← Table of contents
A Kont-eset

XIV.

Reading edition

Meg fogom a nemzetet menteni, gazdagítani!… Az apostolos szavak úgy belecsendültek a Kincses lelkébe, hogy akarva se tudott volna tőlük szabadulni, míg elméjében meg nem hányta-vetette azok jelentőségét… Hiszen megérezte ő a hatalmas férfi nagy szándékát már akkor, a mikor nyakába vette a perét, őt is megejtette a varázs, a mely rendkívüli egyéniségéből kiáradva a hit és reménység bűvkörébe vonta a nemzet apraját-nagyját, de hogy miképen akarja Kont emberfeletti tervét megvalósítani, arról idáig gondolkozni se próbált. Képtelen kombinácziókba nem akart bocsátkozni, megelégedett azzal, a mit ösztöne rég megsúgott neki. Hogy Kont megmérhetetlen magasságban állott az emberek feje fölött, egy szinte elvont filozófiai csúcsponton, a honnan a világ apró, közelről nézve felismerhetetlen elmosódó jelenségei éles körvonalú, szinte kézzel fogható valóságokká alakulnak ki az ő végtelenségbe látó lelki szeme előtt; onnan, erről az irtó magaslatról vizsgálta az emberi lelket s annak mindenféle elemeit és összetételét: a tömeglelket, a szervezett társadalmak pszichéjét, a népeszményeket, a világakaratot. Világosan látta, hogy az ember megkivánja, szinte áhítja az ámítást, ha mások nem ringatják illuziókba, önmagát csalja meg. Mundus vult decipi… Ergo decipiatur!… A világámító illuziókeltés fenséges művésze volt Kont vitéz, ebből a művészetéből táplálkozott az ő tömegeken uralkodó hatalma.

Becsületes lélek volt Kincses, a társadalmi szokványerkölcsök paragrafusain nem tette túl magát, – ő csak a jogi törvények nyakát tekergette ki szenvedélylyel, – de nem azért, mintha sokra becsülte volna a szerinte is hamis értékekből összetákolt világfelfogást, hanem mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy milliókkal szembe helyezkedhessék. Az eszét nem cserélte volna ki senkiével, de a lelke energiáját kicsinylette. Hipokrizisnek tartotta a házassági esküt, a melyet úgyszólván mindenki meg szokott szegni, könnyedén, akár egy darab kenyeret és – mégis megesküdött a feleségével, attól tartva, hogy a szabad házasság ártana a tekintélyének. Czigánymulatságnak tekintette a párbajt is, mégis megverekedett, valahányszor arra került a sor. Ép úgy parolázott a notórius, de rajta nem vesztett nagystilű zsiványokkal, mint más gentleman, a szerencsétlen, sorsüldözött apró tolvajokat pedig, a kik nem értettek a lopáshoz, csak a lelkében mentette fel, a nyilvánosság előtt világért sem fogott volna velük kezet. Egyszóval az árral úszott, de bensejében irigyelte, csudálta azt a férfit, a kinek energiája daczolni tudott az árral.

Kont ime tabula rázát csinált mindenféle emberi intézményből, a nélkül, hogy meggörbült volna csak a hajaszála is. (Ki merné őt, ha visszautasítana egy párbajt, gyávának bélyegezni? Vagy haszonlesőnek, perpatvarkodónak, holott minden jogalap nélkül milliókat perel? A közvélemény talán akkor sem merné kikezdeni, ha az erőszak fegyverével támadja vala meg az emberek tulajdonjogait. Minden tettében a magasabb czélt keresné s bizonyára meg is találná a hypnotizált társadalom.)

Tehát szivből gyönyörködött Kincses a Kont mindenek fölé emelkedő bátor, világmegvető, istenien czinikus lényében. A kiválasztottak privilégiuma – vallotta, – a tömegeken uralkodni, még pedig a maguk törvényének erejével s nem a tömegek által elfogadott szabványok szerint. Ujjongott a fenomén meteorszerű feltűnésén s első pillanattól kezdve, hogy felismerte benne a túlembert, szivvel-lélekkel melléje állt…

Jól meganalizálta Kincses mester a Kont pszikhéjét, de arról, hogy milyen úton, milyen eszközökkel szándékozik a vitéz tervét megvalósítani, támpont hiján mindezideig okoskodni is röstellt. Ám most, hogy kiszállt a kastélyból, a nagyúr prófétai szavainak hatása alatt berregni kezdtek hatalmas és tökéletes agyában a gondolat kerekei. A rugó, a mely megindította a szerves óraművet: «A föld azé legyen, a ki jobban megtudja azt becsülni.»

Tehát – konstatálta Kincses bevezetőül, – egy radikális birtokpolitika inaugurálásával akarja Kont reformátori munkáját megkezdeni. Oly nagyméretű konczepczió, a melynek megvalósulása legjobb esetben is évtizedekig eltart, ha az átalakulás természetes folyamatát rendkívüli körülmények és eszközök nem siettetik. Kincses meg volt róla győződve, hogy Kont igénybe fogja venni a rendkívüli eszközöket. De milyenek lesznek azok? Békések-e vagy forradalmiak?… Ha békések, – vélte fiskális uram, – milliárdok megforgatása nélkül el nem képzelhetők, ha forradalmiak, a nemzettest vérkeringésének egy koczkázatos érvágás útján való felfrissítését czélozhatják csupán… Már most vannak-e Kontnak milliárdjai? Négyszáz milliója lesz a felosztott uradalmak árából. Egy csekélység a nagy czél arányaihoz képest. Egy semmi… Marad a forradalom esélye, a fennálló rendnek a felforgatása, az operáczió… Mielőtt mérlegelni kezdte volna Kincses a megbillentett államegyensúly várható következményeit, hirtelen eszébe ötlött a két várbeli angol. S meglepően éles perspektiva bontakozott ki kutató intellektusa ösvényén. Csak az angolok titokzatos felbukkanását kellett kombinácziói logikai lánczába belekapcsolnia: a látkép hátterében élesen, szinte élő valósággá kidomborodva állott előtte a Kont tervének rajza:

… A nagyúr idegen, alighanem amerikai tőke igénybevételével szándékozik az ország ki nem aknázott kincseit mozgósítani. Neki ehhez pénzre csak annyiban volt szüksége, hogy részt kérvén a külföldiek szindikátusában, biztosíthassa magának a nemzeti szempontból fontos vezető és irányító szerepet.

Ebből a vélelemből kiindulva, már csak egy pár lépéssel kellett Kincses mesternek következtetései fonalát meghosszabbítania, hogy kialakíthassa képzeletében a Kont tervrajzának részleteit is. Azzal, – kombinálta, – hogy ki szándékozik venni a földet a kulturképes osztály kezéből, nyilván az a czélja a nagyúrnak, hogy belekényszerítse az arra való elemeket az intenziv művelődésbe, a melytől, nem lévén ráutalva, mindezideig idegenkedtek. Ezzel a radikális politikával egyrészt fel fogja szabadítani, gyümölcsözővé fogja tenni a tétlenségre kárhoztatott izomerőt, másrészt folyósítani fogja a nemzet intellektuális értékeit. A nemzet valamennyi erőtényezője a maga helyére és hivatására utaltatván, teljes mértékben érvényesülni fog. A földéhség ki lesz elégítve, az ambicziónak és egyéni értelmi képességnek oly tág tere nyílik, a melyen az emberek nem az egymás elleni dulakodásra fogják elvesztegetni alkotó energiájuk java részét, mint eddig, mindenkinek fog jutni a munkából és a gyümölcsből, mert a kultura megsokszorozza az elvégzendő munka mennyiségét s természeténél fogva nem tűr meg a nemzet testén folytonossági hiányokat; minden űrt betölt a maga terjeszkedési képességével s minden baczillust kiöl…

A Kincses képzelete ezen a nyomon haladva, száz rajt eresztett; messze kalandozó lehetőségeket közelített meg s kitolta a közelfekvő jelenségeket a lehetetlenség határáig. Egyszóval szárnyra kelt a vén szittya lelke, szeretett volna feljutni arra a magaslatra, a melyről Kont nézte az ő fajának kóros úzekedését s határozta meg annak diagnózisát…

Magasra emelkedett Kincses, szinte beleszédült a feje… Vissza is tért hamarosan a földre. Eszébe jutott, hogy sürgős napi ügyek várnak reá, a melyek nem tűrik meg az exaltácziót!… Magának a Kont-problemának a kulcsára azonban (a mennyiben az a vitéz eredetére vonatkozott) hideg észszel is rájöhetett most már a jeles férfiú.

A nagy ember óriási energiája, mindeneket átölelő, határokat, lehetetlenséget nem ismerő konczepcziója, angol nyelvismerete, egész lénye s valamennyi odavágó körülmény arra vallottak, hogy mindeme kvalitásokat a nagy méretek és az emberi organizmusok csudáinak országából hozta magával a vitéz. Amerikából, az ipar és kereskedelem Napoleonjainak, a Carnegieknek, Rockfellereknek, Gouldoknak hazájából, a hol a legnagyobbnak agyában marokra fogható egységekké tömörülnek az emberi arányok és érdekcsoportok milliószerte ágazó szövevényei, a hol az erőfeszítés és küzdelem üllőjén odáig izmosodott, a faji kiválás folyamatában odáig finomult az emberi elme, hogy egyetlen áttekinthető sikká képes devalválni az egész földgömböt, egy óriás sakktáblává, a melynek egyes koczkái birodalmakat, ügyes játékkal bevehető birodalmakat képviselnek… Igen, – vélte Kincses, – Amerikából származott vissza régi hazájába Kont, az Ujvilágból, a hol nincs lehetetlenség, nincsenek határok, a hol megfogható valóság a chiméra is, az akarat is; a hol fluidummá válik a képzelet, massziv tárgygyá az eszme, a hol az ad abszurdum kifejlesztett absztrakczió művészete szinte lezárta az emberiség körbenfutó pályáját, oda juttatta, a honnan kiindult, az antropomorfizmus világába. Azzal a különbséggel, hogy ma az antropomorfizmus tárgyát nem a természet s annak jelenségei képezik, mint a kiindulási pontnál, hanem az ember műve és hatásai. A gyárak, a trösztök, a társulások, egyesületek, védőszövetségek, mindmegannyi félelmetes óriások, életre kelnek az amerikai ember képzeletében; lélekzenek, dühöngenek, pusztítanak, alkotnak… Minden él. Nemcsak a szerves világ, a kövek, az elemek is…

Hej, – ujjongott magában a jó Kincses, kitárva karjait, mintha keblére akarná ölelni az egész világot, – most fogjuk meglátni, mire képes az emberi erő, ha egy egyénben találkozik össze mindaz, a mit Isten adott a halandónak, mindazzal, a mit az maga teremtett magának!… Az amerikai akaratzseni szűzmagyar ősanyagba oltva! Ez Kont, – konstatálta az öreg úr, s a feletti örömében, hogy ezt ilyen szépen kitalálta, kipiszkált a zsebéből egy kis aranyat s tréfás kedvében belenyomta egy öreg, totyogó napszámosasszony markába.

Gyalogosan ejtette meg ugyanis Kincses mester az egész tekervényes elmefuttatást… A várból lejövet átbandukolt a Ferencz József-hidon, szinte öntudatlanul, gépiesen, mint egy felhúzott automata. Csak akkor vette magát észre, hogy nini, hiszen nem igen szokott ő gyalog járni, midőn a Kálvin-térre ért. Belevágta magát egy automobilba s megnézte óráját. Hét óra volt. A nagy urak ebédideje.

– A kaszinóba! – adta ki a parancsot a gépvezetőnek, s egy percz múlva kiszállott a kaszinó előtt. Gyimóthy után kérdezősködött a portásnál.

– Az urak együtt vannak, – jelentette ez, – alighanem várják nagyméltóságodat.

Úgy volt. Az urak együtt voltak s reá vártak… Egy negyedóra múlva elkészült a hires egyesség, a melynek erejénél fogva hatvan négyszögmértföld magyar föld ura lett egy ember, a kit egy évvel ezelőtt még senki sem ismert Magyarországon. A tárgyalás egész simán ment. Az urak annyit sem reméltek, mint a mennyit kaptak.

– Vigye ördög! – vigasztalta magát Kanut, – a jövedelmem semmivel sem lesz kisebb, mint eddig volt, mert két százaléknál többet nem jövedelmez a föld, holott a pénzem után négyet biztosan kapok…

– A pénzt – tódította Gyimóthy, – legalább be lehet gombolni, el lehet dugni a mob elől.

– Nesze egy jó szivar, – kinálta meg Kincses uramat Kele, – nagy kutya vagy, de tekintve, hogy hazafiúi áldozatról van szó, nem haragszom reád.

Kincses elkaczagta magát.

– Hásze persze, – jegyezte meg szatirikusan, – tudtam én azt, hogy nem fajult el a magyar.

Gábris egész jókedvre derült. Megpödörte bajuszát és lenyalta a parókáját.

– Hehehe, – s vigyorgott, – én jártam köztetek a legjobban; ezentúl minden jövedelmemet magamra költhetem, holott eddig mutyiznom kellett az öreggel. Egy csapásra gazdagabb lettem, akármi legyek! – S még egyet nevetett. – Hehehe!…

Kincses mester rebus bene gestis áttelefonált a Kont-várkastélyba:

– Egyesség aláirva. Holnap szóbeli jelentést és a továbbiak iránt javaslatot teendek.

Kont visszatelefonált:

– Kérem az urakat, maradjanak együtt. Mondanivalóm lesz. Tiz percz múlva a Kaszinóban leszek.

Kincses uram meglepődött. Csak nem másította meg szándékát a vitéz, – skrupulizált s folytatni akarta a beszélgetést, de úgy látszik, Kont lecsapta volt a kagylót, mert kérdésére nem kapott feleletet. Mit volt mit tennie, közölte az urakkal Kont kivánságát.

– Uraim, maradjatok együtt. Kont úr azonnal itt lesz s szólni akar hozzátok.

Kincses csak kissé lepődött meg, az urak ellenben nagyon. Mit akarhat velük a vitéz? Vissza akarja szívni a megállapodásukat? Mikor már belenyugodtak, meg is vigasztalódtak?!

Gábris kitalálta az aggodalmukat.

– Ne féljetek, fiúk, egy Kont nem cziczázik a szavával, olyan Kont még nem született.

Azért ő is trémázott kissé. Szerencsére nem sokáig tartott az általános feszültség. Tiz percz múlva hallható lett a vitéz döngő lépése, parancsoló szava, majd látható lett ő maga is a feltáruló ajtó keretében.

– Üdvözöllek, véreim…

A kaszinó urai körülvették és kézfogással, némán megilletődve viszonozták a nagyúr üdvözlését.

Kont Kincsest kereste a szemével.

– Itt vagyok! – jelentkezett ez.

– Ismételje még egyszer, a mit az imént telefonba mondott.

– Miért ismételjem? – kérdé Kincses, sunyin mosolyogva. – Beszéljen helyettem ez az irás.

S átnyújtotta Kontnak az egyesség-levelet.

Az egy pillantást vetett rá, aztán mégis ragaszkodott az eleven szóhoz.

– Csak mondja, Kincses.

– Az urak elfogadták feltételeinket, átengedték nagyuramnak ötven százalékos pénzbeli kárpótlás fejében uradalmaikat.

Erre ünnepies csönd következett. Kont láthatólag el volt fogódva. De nem zavart jelzett az elfogódottsága, inkább a diadalmámor kábultságához hasonlított. Ránehezedett szivére az urak némasága s még inkább a szó, a mit ajkán ki akart ejteni. Végre legyőzte magát, megrázta vállát s felütötte fejét.

– Fiaim, – kezdte beszédjét, – köszönöm nektek, hogy nem ellenkeztetek velem. Hiábavaló lett volna, de késleltette volna a szent ügyet. Főképen ezért mondok nektek köszönetet. És most már tovább is mehetek. Bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok a bizalmamra: ime, vegyétek érte jutalmatokat. Kont-hitre, a mi szilárdabb a hegyek szikláinál, ezennel kijelentem néktek, hogy azt a vagyont, a mit elvettem tőletek, megkétszerezve fogom nektek visszaszolgálni rövid időn. Nem lett volna méltó hozzám, hogy ezzel a kijelentéssel az egyesség megkötése előtt korteskedjem a magam ügye mellett és sokkal többre becsültelek benneteket is, mint hogy a tárgy lényegéhez nem tartozó hatáseszközökkel igyekezzem megvenni a lelketeket, egyszóval nem illett, nem volt szabad addig beszélnem, valameddig a közöttünk fennálló differencziák el nem simultak…

Az első pillanat döbbenete által lekötött lelkesedés csak most tört ki az urak ajkán:

– Éljen! – zúgta a kipirult nagyúri társaság.

Kont egy fejedelmi kézmozdulattal leintette az ovácziót.

– Hallgassatok meg illő figyelemmel, a végire tartogassátok örömötöket… Be fogok nektek számolni terveimnek azzal a töredékével, a melynek végrehajtásához tőletek vettem az eszközöket. Uradalmaitokat felparczellázom a földmíves nép között s a vételárukat vállalatokba fogom befektetni. Ezzel kettős czélt érek el. A paraszt három-négyszeresen értékesítheti munkaerejét a saját imádott földje mívelése által s megsokszorozódik a ti eddigi jövedelmetek is. Tudjátok, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az országnak azon a foltján, a melyen ezt a vagyoncserét megejtendem, mai értéke háromszorosára szökik fel a nemzet tőkéje, vagyona… Az a mi nektek 50 koronát jövedelmezett, százötvenet fog hozni a parasztnak, de nektek is legalább annyit fog jövedelmezni ezentúl az a tőke, a mely eddig 50 korona évi bevételnek felelt meg. Én fogom befektetni, én felelek róla. Ezek után – folytatta Kont, – körülbelül sejthetitek is, miért kellett nekem a földetek. Nem bocsátkozom most bővebb fejtegetésbe, csak annak a reményemnek adok kifejezést, hogy nem telik bele öt esztendő, a mi példánkat követve, az ország valamennyi birtokosa igyekezni fog megszabadulni attól a földtől, a melynek a gyümölcsén másokkal kellett megosztozkodnia, hogy oda fektesse bele a vagyonát, a hol annak egész jövedelme az övé… Egyszóval minden tőke egyformán fog jövedelmezni ebben az országban, úgy a pénz, mint a föld, mint a munka, mint az intellektus. Megelevenednek, forgalomba jönnek az összes heverő eltemetett értékek, ki lesz aknázva fenékig az egész nemzeti vagyon. Igen egyszerű, radikális megoldása ez a nagy nemzetgazdasági kérdésnek, a mely végeredményében magában foglalja az összes nemzetfentartó, politikai tényezők érvényesülésének titkát is, mert egy nemzetnek államjogi helyzetét és nemzetközi szerepét egyes-egyedül a vagyoni állása és kulturhitele szabja meg. A föld, véreim, – fejezte be szónok szavait, – a paraszté, a ki megműveli; a tanult, művelt elméjű emberé a szellemi vagyon; minden másféle vagyonmegosztás káros és természetellenes… Az, a mit én a pénzetekkel meg fogok kezdeni, épen a megbillent egyensuly helyreállításának előmunkálata lesz. Művem áldásos következményeiről korai lenne beszélni, beszélni fognak helyettem az eredmények. Csak ennyit akartam mondani. Éljetek!

Annak, a mi ezután a beszéd után történt, hű képét adni alig lehet. Talán két ember sem volt a társaságban, a ki egyformát érzett. A kételkedéstől kezdve a fanatikus örömig valamennyi emberi indulat képviselve volt a nagy urak szivében s ahhoz képest változott azoknak kifejezésmódja is. A szangvinikus urak körülfogták a vitézt és majd hogy ki nem rángatták karját a vállából, a kolerikusok egymásnak mentek neki és minden ok nélkül disputálni kezdtek, a megrögzött konzervativek fejüket csóválták, nem igen bíztak a Kont vállalatainak sikerében, a vállalkozó szellemű urak szeme ellenben aranyesőtől káprázott. Zaj volt olyan, hogy késsel lehetett volna vágni, még Kincses is úgy kiabált, mint egy iskolás gyerek.

– Én ezt mind tudtam előre, – hirdette fűnek-fának, – akár magam is elmondhattam volna a nagyuram beszédjét… Igenis, a vagyoni, a gazdasági egyensúly kérdése…

Egyetlen mondatát se fejezhette be a kövér fiskális bácsi, minduntalan kilökték a helyéből. Mindenki ágált, perorált, senki sem hallgatott a másikára. Az izgalomtól szinte megfeledkezett a társaság arról a férfiról is, a ki az izgalmat provokálta.

Kont csak mosolygott. Az érzelmeknek elementáris hullámzása a különben fegyelmezett idegzetű, blazirt urak lelkében, nagy, büszke reményekkel töltötte el az ő hatalmas szivét.

– Gyerekek, – tört ki az öröme magyarosan duhaj kedvében, – faciamus ergo magnum áldomás! Vendégeim vagytok…

… Az áldomás jellemzésére csak annyit, hogy reggel nyolcz órakor Belényessy, a kaszinó oligarcha elnöke, kikiáltotta a köztársaságot…

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings