XIII.

Kincses mester megdöngette a Kont-várkastély érczkapuját, de persze nem ugyanazzal a szándékkal, melylyel annak idején Botond a bizanczit. Ő nem akart rést ütni a kapun, csak bekérezkedett rajta az e czélra kiakasztott buzogánynyal.

Ez az ó-kori berendezés is mutatja, hogy abból a titokzatosságból, a melylyel körülvette magát, egy év múltán sem engedett a vitéz. Minden a régiben maradt a várkastélyban. Csak a legkülönfélébb retortákon át lehetett halandónak a nagyúr szine elé jutni. Az őrtálló csatlós addig nem nyitott kaput, míg nem értesítette a székely várnagyot a vendég jöveteléről, ez Lombosnak tartozott jelentést tenni, a ki viszont a vitézt kérdezte meg: fogadja-e a jelentkezőt.

Kincses mester, bármily nagy volt is a feje, Kontnak ezt az egy szokását sehogysem tudta megérteni… Mi szüksége van egy kivételes szellemi kincsekkel megáldott s épen lelki nagysága, személyes hódító kvalitásai révén népszerűségre kapott igazi nagy embernek azokra a szánalmas czeremóniás mókákra, a melyekkel oligarchák és fejedelmek bolondítják a közönséges halandót! Avagy szapora oka van arra, hogy meg ne lephesse senki intim munkája közben? Valami nagy, titkos terven dolgozik, a melynek nem szabad idő előtt kipattannia?

Ha nem is kapott Kincses uram ezekre nézve teljes felvilágosítást, a véletlen szivességéből némi tájékoztató kombinácziókra alkalmas oly jelenségeket észlelhetett meg eme látogatása alkalmával, a melyekből az ő agyafúrt eszével könynyen kivonhatta a gyököt.

Mindenekelőtt egy vörös, hatalmas termetű férfi tűnt fel neki a várudvaron, a mint a bástya szögéből messzelátóval a kilátásban gyönyörködött. Egy szempillantás elég volt neki annak a konstatálására, hogy nem magyar ember a távcsöves. Angol vagy amerikai. Kincses meglepődött, de nem ment tovább: kombinácziókat egyelőre nem fűzött az angol személyéhez. Befordult a kastélyba a székely vezetése alatt, mintha mitse látott volna s aztán szuszogva fölskándált a lépcsőn. Az emeleti lépcsőházban megállította a székely.

– Engedelmet instállok, nagyságos uram, méltóztassék itt várakozni, míg szót váltok nagyurammal…

A székely egy ajtóhoz lépett óvatosan, mintha lopni menne, hallgatózott egy pillanatig, csak aztán nyitott be.

Ám úgy látszik, roszúl hallgatódzott ő kigyelme, vagy nem az igazi ajtón, elég az hozzá, hogy Kincses mester ugyancsak a füle segítségével, oly újabb felfedezést tett, a mit aligha tartogattak a számára, különben nem lett volna értelme a székely rengeteg óvatosságának… Mindössze annyiból állott a fiskus felfedezése, hogy Kont vitéz úgy beszélte az angol nyelvet, mint a karikacsapás, ép úgy gurgulázott rajta, mint egy született amerikai.

Kincses uram a lépcsőházból úgyszólván minden egyes szavát kivette, a mint erősen disputált a láthatatlan angollal, csak azt sajnálta, hogy a felét sem értette meg. Különben azt se igen tudta kisütni, merről csapódik a hang a füléhez; viszhangos volt a kastély: jöhetett alulról is, felülről is, oldalról is… Tehát még egy angol a várban! – állapította meg a mester, de ezúttal sem bocsátkozott kombinácziókba, arra ráér a végén, – vélte, – hátha tapasztal még egyebet is.

Egyelőre nem tapasztalt egyebet. A székely ajtót nyitott előtte és bebocsátotta a vitéz dolgozószobájába. Akkor már persze egyedül találta Kontot. Eszeágába se jött, hogy meginterpellálja őt az angoljai irányában, annál egyelőre sokkal fontosabb volt neki a maga dolga.

– Szerencsés jónapot kivánok, – üdvözölte kálvinistásan a nagyurat.

Az is olyanformán fogadta a köszöntését.

– Aggy’ Isten, Kincses uram, mi jót hozott?…

Szivart adott vendége szájába s tréfásan meglapogtatta a vállát.

Fiskális uram nem felelt addig, valameddig a szivarja füstje meg nem közelítette egy dunai csavargőzösét.

– Jót hozok csakugyan, – jelentette ki aztán, s olyat mulatott saját kijelentésén, hogy csak úgy rengett a hája. – Iszonyú jól megy a dolog, – tette hozzá, folyvást kaczagva, – már jobban nem is mehet.

Kont is földerült, de miután ismerte a körülményes úr természetét, nem türelmetlenkedett; inkább megkérdezte tőle, nem akar-e valamit enni vagy inni.

Kincses bort kért és Selters-vizet. De addig se lopta az időt. Nem fért bele a nagy boldogság, kicsordult a száján, még mielőtt – saját szokásos szavaival szólván, – meggyantázta volna torka húrjait.

– Szuggesztió, nagyuram, minden az ég alatt, – kezdte, domború mellét csapkodva, – mindig az győz ezen a földön, a kiben több a megejtő erő.

– Az régi dolog, Kincses uram, – hagyta helyben Kont, – olyan régi, mint az emberiség maga. A nagy reformátorok, az egy Buddhát kivéve, nem tudásukkal hatottak, sőt Krisztus egyenesen megvetette az emberi tudományt, hanem az égi lánggal, a mely szemükben lobogott, midőn a maguk lelkét széjjelosztották a tömegek között. Mózes nagy törvényhozó és adminisztrátor volt, Mohamed pompás pszikhiater és dicső poéta, de hol az ő tudományuk az Arisztoteleszé, Plátóé mellett?!…

Kincses önkénytelenül Kont szemébe fúrta tekintetét. Igen, ott lobogott az isteni láng, az apostoli erő az ő szemében is. De azért nem adott egészen igazat a vitéznek.

– Engedelmet instállok, – mondta, – az én szememben aligha van abból a kérdéses lángból csak egy szikrányi is, de azért, ha akarom, bele tudom gyűrni az emberek lelkébe akár a legnagyobb képtelenséget is. Már pedig az is szuggeráló erőre vall.

– Az is, – hagyta helyben Kont mosolyogva, – de némi különbség van a két erő között.

– Persze, – ismerte be fiskális uram, – a kigyelmetek szuggeszcziója a Szentlélek-adománya, az enyémféle meg inkább Lucziferhez áll közelebb…

Meghozták a bort. Kincses leöntött belőle egy jó pohárra valót, aztán így folytatta:

– Lóvá tettem az egész kaszinót.

– Hogy-hogy? – kérdezte Kont.

– Úgy, hogy elsőbben összezavartam az urak fejét, hogy fizikai szédülés vett rajtuk erőt, aztán meg rögtön rá helyrevágtam, a mit elrontottam: rájuk eresztettem a hideg zuhanyt… Tetszik érteni?

– Nem egészen.

– Beadtam nekik, hogy nincs jog, se igazság; az lesz a jog és az az igazság, a mit mi vallunk annak.

– És elhitték? – kérdezte Kont komoly érdeklődéssel.

– A két ellentétes művelet, a melyen gyors egymásutánban keresztülbuktattam agyrendszerüket, – czikornyázta ki Kincses, – annyira kihozta őket az egyensulyból, hogy végkép fölmondta a fejük a szolgálatot. Már nem akarják bevárni a per megindítását sem, alkudni akarnak velünk…

Kont vitéz arcza kigyúlt az örömtől.

– Uram, – mondta, – most, hogy egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy a mi számításunk, minden reményünk egyedül az emberi gyöngeségen alapult, de hogy ily gyorsan közeledjünk a czélhoz, az csakugyan a maga talentumára vall… Különben – kérdezte, szinte megijedve a saját örömétől, – honnan tudja kegyelmed, hogy alkudni akarnak?

– Nem tudom, de megmondom. Tegnapelőtt a kaszinóban voltam. Akkor zavartam össze a fejeket. Tegnap meg a kaszinó jött hozzám, illetve annak képviseletében Gyimóthy és Kanut; ők jelentették ki az összes felek nevében, hogy nem bánják hát, a haza nevében hajlandók némi méltányos egyezségre, csak ne csináljunk forradalmat s végkép koldusokká ne tegyük őket.

Kont bólintott.

– S mit felelt nekik?

– Azt, hogy majd meglátjuk… Nagyuram nélkül nem akartam pozitiv választ adni.

– Helyesen tette, bár azt megkérdezhette volna tőlük, hogy ki lesz a megbizottjuk.

– Annál én többet tettem, – mondta Kincses mester, – kijelentettem Kanutéknak, hogy szóba nem állunk velük, a míg szervezve nincsenek. S ha kivonná magát érdekeltségükből csak egy alperes is, nem tárgyalunk velük.

– S ők?…

– Ma reggel kapom ezt az irást. – S egy teleirt ivet nyujtott át Kincses Kontnak. – Rajta van valamennyi alperes neve…

Kont belenézett.

– Ez egy meghatalmazás, – konstatálta.

– Igen. Gyimóthy és Kanut lesz a meghatalmazottjuk s kötelezőleg kinyilatkoztatják az irásban, hogy nevezett urak teljhatalmúlag tárgyalhatnak a nevükben, velünk való minden megállapodásukat mindnyájukra nézve előre kötelezőnek ismerik el…

– Ez hát – örvendezett a vitéz, – igen egyszerüsíti a komplikált ügyet… Most már – tette hozzá, – az a fő, hogy okosan használjuk fel a kivivott eredményt; ne legyünk se túl merevek, se túlságosan engedékenyek… Mennyit tesz ki az egész tömeg leltári értéke?

– A becslés még nincs megejtve minden vonalon, de már most is hozzá lehet szólni… A hagyatéki leltárba az országos, megyei és káptalani levéltárakban eszközölt kutatások alapján, részben közjegyzőileg hitelesített okmányok erejénél fogva 600,000 hold oly földet sikerült bevennünk, a miről be tudjuk bizonyítani, hogy Kont kezén volt s hogy azokra, a kiknek a kezén van ma, örökösödés útján jutott… Ennek az értéke, holdját minimális középértékben 1500 koronájával számítva, (1900-ban valamivel több volt a földnek az értéke.) körülbelül 1000 millió koronát tesz ki. Mint méltóztatik látni, ennél csak egy nagyobb vagyon van Magyarországon egy kézen: az Esterházy herczegé.

Kont mosolygott.

– Szép összeg, – jegyezte meg, – csudálom, hogy el nem konfiskáltatta Zsigmond király.

Kincses megcsóválta fejét, de mert nem tudta biztosan, tréfál-e a vitéz, vagy az ő nagy fejével is el akarja hitetni, hogy a lenyakazott hős inkarnácziója, – nem tett megjegyzést a szavaira… Legyen minden az ő akarata szerint. Ő tudja, mit csinál.

– Oly nagy összeg, – vélte Kont, – hogy annak a fele is elég nekem.

– Hát a terheket le is kell számítani, – világosította fel Kincses, – körülbelül kétszáz milliót.

– Négyszáz millió is elég nekem, – jelentette ki Kont, – egyezzen ki az urakkal ötven százalékban, de úgy, hogy a föld az enyém, ők pénzben fogják kikapni a részüket. Hiszen – magyarázta, – épen az lesz az én nemzeti politikám sarkpontja, hogy azok kezére játsszam át a haza földjét, a kik legjobban meg tudják becsülni s a kik ki nem engedik azt a karmaik közül… A nagybirtok – tette hozzá, – különben is elfajulás, nemzeti veszedelem…

– Értem, – mondta Kincses s helyeslőleg bólintott hozzá, – a földet szét tetszik osztani a parasztok között.

– Úgy van, de meg fogják fizetni a tisztességes árát, mert annak is megvan a maga helye.

Kincses nem kérdezte, hogy hol. Őt talán még a hazája sorsánál is jobban érdekelte maga a per. Ismét rájött a nevetési inger, midőn kilátásban lévő fiskálisi sikerére gondolt.

– Nagy uram, – jelentette ki kaczagva s csettintett a nyelvével, mint az inyenczek egy finom falat után, – ez lesz az első per a világon, a mit a mindenkori tulajdonjogi törvények ellenére visz egyességre a fiskálisi ész s a népszerűség… Mert ennek a két tényezőnek fogjuk köszönhetni a 400 milliónkat, a joghoz annak nem lesz semmi köze.

Kont elmélázott.

– Bizony, kedves ügyvéd uram, elég szomorú, hogy ennyire enerválódott a magyar: egy kis ijedtség, egy kis presszió s elveszti az itélőképességét, a törvényekbe, az igazságba vetett hitét. Valóban fájlalom, – folytatta, – hogy ezzel a gyengeséggel kellett visszaélnünk, hogy czélt érjünk, csak az vigasztal, miszerint ebben az esetben a czél csakugyan szentesíteni fogja az eszközöket… Meg fogom a nemzetet menteni, meg fogom erősíteni, gazdagítani… Isten a tanum, hogy nem segíthetett rajta immáron csak a csudatevés.

– Vagy annak a látszata, – bátorkodott Kincses megjegyezni.

– A hite, – javította ki Kont, – s a csuda elhitetése már magában véve is csudatevés.

Kincses meghajtotta fejét.

– A szuggesztió csudája, – mondta, aztán hirtelen elköszönt: – Megyek a kaszinóba, még ma beszélek a fejükkel…