NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.

I.

A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt egy emberöltővel.

Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.

Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is, feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán meleg tutyi.

Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud lóditani.

Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír, nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné, mintha melengetné.

Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány. Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni. Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni. Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója. Eladta vagy zálogba adta mindenét.

Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány? Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör, zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene az ilyen cselédlány?

De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie. Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja. Vagy ha falujába vissza se mer menni.

Ilyen eset is elég van.

Sirdogál a szegény nő, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé.

Eléri az ó-téglavetőt.

Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire. Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat. Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel. Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja az avart, ártani nem tud neki.

A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja. Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor, falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó embernek.

Készitett a szegény asszonynak is.

A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban? Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.

Fáradt volt, erőtlen volt.

A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.

De még másért is oda kell mennie.

Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.

Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött. Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő haraszt.

Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen összekötötte.

Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a zivatar.

Mi fölött gondolkodhatott?

Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé. Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.

Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében.

Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a világ, se a törvény.

Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére gyöngeségét.

De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?

A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen.

Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.

De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?

Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják mozgását: mi lesz akkor?

A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.

Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta anyjának vicsorgó fogait.

De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább is nyomorog vele?

Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata, önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.

De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében, anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek? Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.

Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S felsikoltott:

– Teremtő istenem!

Letépte fejéről a kendőt s két kezével szaggatta kóczos haját.

Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.

Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.

Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.

Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű, mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban, zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen paraszt kutyák voltak.

Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől, bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták, hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal.

Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik az út közepén, a másik az árokparton.

A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is megállt, a mint ezt meglátta.

Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az árokpartra.

Mit akart a két kuvasz?

II.

A két kuvasz nem akart semmi rosszat.

Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik vele senki.

Elhatározták hát, nem hagyják magára.

Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember, fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban, hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől, akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt nem tehetik.

Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne szalasszon.

Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is nyerték volna a fogadást.

Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását, dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.

Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott. Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De zajjal járt egész élete.

Most épen dalolgatott.

Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó kedvének, mámorának.

Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye követválasztásán, tisztujitásain.

Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.

Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas. Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna egyebet: elalszik.

Ezen a dalon aludt el rendesen.

A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.

Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta, meg is ölelgette őket.

Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a havas zivatarnak.

Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes. Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált, szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig beléjük, a mennyit kiráz belőlük.

Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes, ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!

Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a régi.

A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni, megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre, szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen, hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék. Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a mikor beleteszik.

Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia, ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe vagy vásárra ment, a tarisznyája.

Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:

– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.

De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos régi dalát.

Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult előle, hanem ugatta tele torokkal.

– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?

Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.

– Czoki előlem, adta dögjei!

S rájuk toporzékolt keményen.

De nem hajtottak a kutyák erre se.

Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a válláról s ráfogta a kuvaszokra.

A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva; semmiképen se akartak megijedni.

Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.

Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör felé, mintha csak azt mondta volna:

– Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit.

Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni útjából!

Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már komolyan meg kell büntetni őket.

Nem félnek a puskától?

Jere kucsma kézbe.

Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr, köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.

Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.

– Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni.

No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma!

Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy segitsen magán?

A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha puska volt a kezében.

Ennek a szégyennek nem áll elébe.

Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.

Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt, hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak. De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?

Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett.

De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.

Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty!

Mi ez?

Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt gyerek?

Ihol la!

Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól. Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.

Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is, meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.

– Mi az isten csodája lehet ez?

Oda fordul a két kutyához.

– Csak nem ti hoztátok ezt is ide?

A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis gyereket.

III.

Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott. Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!

De mit csináljon most már?

Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt föltenni fejére.

Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való, hogy a gyerek ölbe kivánkozik.

Ölbe?

Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő, kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való jószág.

Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll. Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.

Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli, mint a süldő nyulat.

A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök. Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák.

Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.

Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög, de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne, sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.

– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak? No csak azt várd.

Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe. Vajon mit csinál vele?

Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.

Nemzetes uram a fejét csóválja.

– Ejnye adta porontya, tud ám enni!

Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.

– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg, te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a boromat is.

Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök.

Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát. Lecsavarja kupakját, nagyot húz belőle ő maga, azután megtörli a csutora száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.

No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a csutorában.

– Egészségedre te kukacz!

Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát.

De ádáz haraggal néz a két kutyára.

– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort készitek a bőrötökből.

Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.

De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje, lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.

Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«

Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle. Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska, szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag, bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig maradt benne hely a gyerek számára is.

Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta, belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.

– Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke!

Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s maga is mélyen befuródott a haraszt alá.

A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.

Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.

De nem őrködik a boldogtalan anya fölött.

Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez. Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább futott.

Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul. Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.

Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda szólt hozzája.

– Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy?

A lánynak akkor is könnyei folytak.

– Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek.

Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.

Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.

A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok. Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen megszolgálnám s megfizetne érte az isten is.

– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.

Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony lelkében!

Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.

De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.

A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint este lefeküdt.

S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás néppel.

Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az arczon veszett.

Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és reszkető félelem: ebből állott az az arcz.

A kocsmáros részvéttel szólt hozzá.

– Te beteg vagy lányom vagy háborodott.

A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny is, a szó is.

– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!

– Hol hagytad?

A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.

– A Gombási csárdában.

– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá. Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!

A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy azt megcsókolja. Szólni nem tudott.

De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá, evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke után gyorsan, mint az evet.

Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes azt kioltani.

Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a süppedő harasztra. A gyermeket nem találta.

Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.

– Uram én istenem, el ne hagyj!

Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél röpködött körülötte.

– Itt kell lenni, itt kell lenni!

Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint felugrott, a mint ereje engedte.

– Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem!

Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.

Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a Gombási csárda két kuvaszát.

IV.

Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.

Ádventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor.

De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas erdei.

Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.

Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás, fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és koru pipesek.

Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.

A poronty természetesen eszébe se jutott.

De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi hija is lehet csak a világnak?

– A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa?

Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül. Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul, körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni. Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.

– Hová tettem a pipámat héjh?

Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog nem volna.

Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje.

– Persze, hogy a tarisznyában van a pipa.

Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó oldalát. Nincs tarisznya.

– Hol a pokol fenekében van az a tarisznya?

Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetőhöz.

Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt.

Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya.

– Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este!

Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két apró fülecske akad a kezébe.

– Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora.

De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni, fészkelődni.

– Hejh a ki áldottja van ennek a világnak!

Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási csárdáig.

Ott átadta a gyereket a csárdásnénak.

– Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban.

A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda ültette nemzetes uram elé.

Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban, a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három közül földhöz kellene vágni.

Különben pedig pipázott, mint a kémény.

– Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz?

S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel.

– Azt a két kutyát agyonlövöm még ma!

– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd. Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet ránk! Majd visszajön érte az anyja.

Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe kivánkozott.

– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom, mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis porontyot.

Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik.

Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.

– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.

Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól.

Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.

Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál, követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött, honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták erőszakkal osztrák katonának.

Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul már nem megy férjhez.

E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem volt külön saját háza.

Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.

Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.

Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy utóbb egészen letett a házasságról.

Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról, fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást, még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse, kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.

Erre pedig épen nagy szükség volt.

Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét, korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást, beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti őket haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dőzsölik át a napokat és éjszakákat.

Meg is lett szomoru következése ennek az életmódnak.

A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a czigányok tüzelőnek. Omlás-bomlás mindenütt. A szőlőt, kertet úgy felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden.

De még ez mind hagyján!

Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki. Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nőtt már, mint az avar. Csak a dőzsölő pajtások előtt volt még, ha volt, valami tekintélye. Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele kialszik. S nem is valami nagy dicsőséggel.

Volt is mit hallani napról napra Lidi nénjétől.

Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az ő jó Lidi nénje komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott?

Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte előtt hazaérjen. A reggeli köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában.

De hátha visitani talál?

Oda szól a csárdásnénak.

– Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelső kapubálványhoz paskolom.

Pedig dehogy paskolta volna.

Aludt a kis gyerek egész hazáig, mint az aludttej.

Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s kiment Lidi nénjéhez.

– Kedves Lidi néném, jőjjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj történt.

Bemennek.

– Nézze csak meg kedves Lidi néném, mi van a tarisznyában.

– No mi van?

– Hát egy istenadta kölyök. Az úton találtam a Gombási csárda mellett. Valami vásározók veszthették el. Azt se tudom fi-e vagy lány. Most ez a nyakunkon marad.

A jó Lidia kisasszony első szóra nem hitt az ő korhely Bálint öcscsének. Pedig csakugyan mozgott valami a tarisznyában. Oda ment, fölnyitotta a tarisznyát és csakugyan nem nyulat talált benne.

V.

Lidia kisasszony kiránczigálta a gyereket a tarisznyából. Mély álma volt a gyereknek a csárdabeli nagy lakoma után, föl se ébredt jó szerével, csak az arczát fintorgatta, csak nyöszörgött és nyujtózkodott.

Megnézte Lidia kisasszony a gyereket elől, hátul, tetőtül talpig. Kisült, hogy csakugyan nem nyul.

Kemény szemekkel támadott nemzetes uramra:

– Hogy került ez a gyerek a tarisznyába?

– Mondtam már kedves Lidi néném, az úton találtam, a farkasoknak ott nem hagyhattam, a Gombási csárdásné tette a tarisznyába.

– Akkor hiszem el, ha akarom. Vagy czigánygyerek, vagy koldus kölyke, vagy fattyu-gyerek. De most már azt kérdem, mit akarsz ezzel a gyerekkel?

– Attól félek, rajtunk szárad édes Lili néném. Az árokba nem dobhatjuk, mint a kutya-macskakölyket. Minden árok be van fagyva fenékig.

Lidia kisasszony arczának keménysége nem enyhült meg e szavakra.

– Rajtunk pedig nem szárad. Én ezzel a fattyuval egy födél alatt nem hálok. Keféld le a ruhádat; mosdjál, fésülködjél meg; úgy áll mindened, mintha ágról szakadtál volna, mintha a förgeteg hozott volna. A hogy kocsmázó, éjszakázó, korhely embernél szokott lenni. Jösz velem a biróhoz.

Szegény jó nemzetes uramnak meg kellett mosdani és fésülködni. Nehéz dolog volt nagyon. De hiába. Nagy bűnének sulya alatt el kellett szenvednie.

Lidia kisasszony beszólitotta a bejáró asszonyt s ölébe nyomta a gyereket. Azután fekete selyemkendőt tett a fejére, fekete napernyőt vett a kezébe s oda szólt nemzetes uramhoz.

– Menjetek előre, én is ott leszek mindjárt.

Szűz hajadon arcza hatvanöt éves kora daczára is elpirult arra a gondolatra, hogy mellette ölbeli kicsinyt vigyenek az utczán végig.

A biró ott pipázott már a község tanácstermében; jóra való ember volt, atyafi volt.

Lidia kisasszony kezdte a szót.

– Biró uram, bátyám uram, ez az én szerencsétlen Bálint öcsém egy talált gyereket hozott az imént a házhoz. Tessék azt átvenni vagy a községnek, vagy a nemesi közbirtokosságnak, mert én a házunknál gondját nem viselhetem.

A biró kérdő szemmel nézett nemzetes uramra. Nemzetes uram pedig leült, pipára töltött, rágyujtott s tövétől-hegyéig elmondta, hogy esett meg a szerencsétlenség.

Ott állt a hadnagy a sarokban. Biró uram intett neki.

– Eredj fiam a községi bábaasszonyhoz, szólitsd ide.

– Nem lehet nemzetes biró uram; tegnapelőtt bevonult Veszprémbe bábaasszony-vizsgálatot tenni. Ott is marad néhány hétig, mert irni-olvasni is meg akarják tanitani.

– Addig tehát várnunk kell, mert senkire másra a gyereket rá nem parancsolhatjuk. Megkérlek azonban, édes Lidia hugom, úgy is mint biró, úgy is mint jó atyafi bátyád, hogy addig, mig így vagy amugy nem határozunk, azt a kis porontyot ne tedd ki a hóra. A mennybéli angyalok se viselik olyan jól gondját, mint te.

– Én-e? Mit gondol bátyám uram, én legyek egy födél alatt azzal az aprósággal?

– Hiszen édes Lidia hugom, a mint értem, nem szopós már a gyerek. A bejáró asszonyod meg lesz vele a tehénólban is. Ruhácskáról majd gondoskodik a köztársaság. S aztán nem is várom én meg a bábaasszonyt, majd megszólitom még ma vagy holnap a többi községi szegődöttet is.

Bölcs ember volt a biró, nem hiába volt szentgáli biró. Nemes Lidia kisasszony ugyan savanyú képpel nyugodott meg az elhatározásban, de azért a gyerek csak visszakerült hozzá.

Volt a községnek és közbirtokosságnak egy csomó szegődött embere. Volt négy kanásza. Alsó, felső, belső, külső. Volt két gulyása, tizenöt kerülője, ugyanannyi csősze, két hadnagya, négy kisbirója, négy éjjeli őrje, aztán levélhordó, dobos, kéményseprő, két pap, két tanitó, jegyző, segédjegyző, két kovács, két mészáros borbély, baromorvos, csárdások, kocsmárosok, csaposok, molnárok s több effélék. Mindezeket a község és közbirtokosság fizette. Mindezek a köztársaságból éltek, annak javát huzták, vonták, röviditették. Ezek közt csak akad, a ki a talált gyereknek pártját fogja.

Akadt a manóba. Biró uram mindegyiket meghivatta s mindegyiknek lelkére beszélt. Minden tárgyalásra megidézte nemes Lidia kisasszonyt is. Valamennyinek alapos kifogása volt.

Az egyiknek nincs felesége, mit csináljon a gyerekkel? A másiknak anyósa lakik a háznál, e miatt is megunta már a világot. A harmadik szegény, mint a templom egere, maga se tud élni. Egy csomó ember kint lakik erdőn, mezőn, pusztaságon; oda csak nem vihetik a gyereket. Néhány azt mondta, betegje van a háznál. A belső emberek: papok, tanitók, harangozók, templomatyák, gondnokok, presbiterek, dékánok, egyházfiak nyilván bebizonyitották, hogy ők az istennek szolgái, nekik a köztársaság nem parancsol. A legtöbbje pedig azzal állt elő, hogy amúgy is annyi gyereke van, mint a fűszál; azt meg senki se tudja, hogy ezen tul még mennyi lesz; abba a kis darab világba, a melyet nekik hasitott ki a gondviselés, az a gyerek már bele nem fért.

Csikó volna, borju volna, bárány, gida, malacz volna: azt csak elfogadnák tartásra, de mit csináljanak ők gyerekkel?

Az évszakok rendre eljöttek egymás után. A tél után tavasz, tavasz után nyár, de azért a tárgyalás be nem végződött. Nemes Lidia kisasszonyt minden héten megidézték néhányszor. Nem elég, hogy eddig elég volt lábbelinek télre egy pár talpas tutyi, nyárra egy pár borjuczipő s most minden hónapban elszakad két pár, hanem ezen felül még a sok járás-kelésben annyi tyukszeme nőtt még a talpán is, hogy egész éjjel borogatni kellett s utóbb már a szobából se tudott kimenni.

A gyerek azonban nőtt keményen. Tudott már menni is. Olyan erős lett, mint a vasék. Akkorákat tudott kiáltani, hogy a tizedik szomszédban is meghallották. De ha Lidia kisasszonyt meglátta: annak köténye mellől el nem ment s ha el akarták vinni: orditott, mintha sütögetnék.

Nem különben ragaszkodott nemzetes uramhoz is. A mit annyival inkább lehetett csodálni, mert nemzetes uram még akkor is rá mordiázott, a mikor gyümölcsöt hozott neki a kertből és a szőlőből.

Nemzetes Böthök uramon is nagy változás történt.

A szent-gáli nemes urak ugyanis, az ő dőzsőlő pajtásai dévajkodtak vele. Nem akarták elhinni, hogy a gyereket az uton találta. Valami czéda elméjü pajtása azt koholta ki, hogy álmában, a mikor a haraszton pihent volna, valami czigányasszony kigombolta dolmányát és mellényét s úgy tette meztelen keblére a rajkót, még a mellényt be is gombolta rá s nemzetes uram még se vette észre.

Ezt azonban még csak eltürte volna, mert ez nem volt igaz.

Hanem azt is beszélték róla, hogy ő nem is a tarisznyában, hanem ölben vitte haza a gyereket. Csináltak róla verset is. »Nemzetes uramnak ölében a fattya – Mit csináljon vele: szépen csititgatja.«

Rossz vers, se füle, se farka, de van benne történeti igazság. Igaz ugyan, hogy szegény, ártatlan, magával jóltehetetlen csecsemőt, a kit anyja elhagyott, ápolni nem épen vétek, de nemes emberhez és királyi vadászhoz még se méltó s a ki mégis ezt cselekedné, biz az elvárhatja magára nemes uraimék sulyos itéletét.

Nem is állta ki nemzetes uram ezt a csufolódást. Úgy ott hagyta dőzsölő pajtásait, mint Szent Pál az oláhokat. Nem látta őt többé se a tanácsterem, se semmiféle kocsma és csárda. Otthon maradt s hozzá látott a dologhoz.

Legelőször is elkezdett furni, faragni s olyan keritést csinált a tavaszra nemesi udvara körül, nem volt annak párja a faluban.

Kora tavaszszal már megcsinálta a lakóház és a többi épület tetejét s azt a bokrétát, a melyet a csucsfal fölött a tető sarkába illesztett, megbámulta mindenki.

Emelt az udvar felől ékes kaput s beföstötte zöldre. Csak úgy fénylett.

A mikor pedig az épületek falait kijavitotta s kimeszeltette s a lakóház ajtait, ablakjait szintén szép zöldre kiföstötte: oly diszes, oly ékes, oly szemre való lett a nemes Böthök-nemzetség ősi kúriája, alig akadt hozzá hasonló Szent-Gál községében.

Csodáról beszélt mindenki.

De hát a mikor kitavaszodott s a mezei munkát meg lehetett kezdeni! Nemzetes uram maga vigyázott az etetésre. Olyan kövér lett minden igása és kijárója, mint a duda. Elvetett ő minden földet s nem hagyott ugaron semmit.

Nosza kalapot emelt most már mindenki ő előtte.

Még egykori dőzsölő pajtásai is, akik annyit csufolódtak, hol egyenként, hol kettenként vagy többesben fölkeresték, tisztességgel megkövették s igaz barátsággal megkérték, ne vesse meg ezentul őket és barátságukat, de sőt inkább vegyen részt nemesi társaságukban.

– De kedves barátaim és atyámfiai, elég volt nekem a szóból. Nem megyek én addig közibétek, mig azért a gyerekért el nem jön az anyja vagy a mig azt ki nem adhatjuk olyan kézbe, mely gondját viseli.

A mikor pedig ezt másod-harmad szájból meghallotta Lidia kisasszony, nyomban eltipegett a biróhoz s nagy komolyan e szavakat intézte hozzá:

– Biró uram, bátyám uram, sohase fáradozzon tovább a gyerek dolgában. Én a gyereket senkinek semmi áron ki nem adom.

VI.

Nagy szó volt ez! Hogy a nemes Lidia kisasszony végkép és örökösen magához vegye azt a gyereket: el nem hitte volna azt senki a világon. Származott is ebből sok nagy bonyodalom.

Mint a villám, úgy terjedt szét a hír a községben. Nyomban eljutott az egész atyafisághoz. A nemes Böthök-nemzetség fiága ugyan már senkiből másból nem állott, csupán csak nemzetes uram uri személyéből, a kit pedig az isteni és természeti törvények szerint halandó embernek kellett tekinteni, de annál számosabb volt a nőági atyafiság. A Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok száz ijafija nézett és várakozott a Böthök-örökség után. A mely örökség ugyan egy embernek is kevés lett volna, de akármilyen kevés is, ősi juss az, – idegennek, jöttmentnek, ágról szakadtnak abban turkálni meg nem engedhető.

S ime Lidia kisasszony mégis talált-gyereket, fattyukölyket vett magához. S ime ez ellen még nemzetes uramnak sincs kifogása.

S vajon mit akarnak vele?

Örökbe fogadják?

Nyilvánvaló, hogy már megszerették. Mennyi csúfságot kellett nemzetes uramnak elnyelnie s még is kedveli azt a kölyket. Hogy irtózott teljes életében Lidia kisasszony minden gyerektől és gyereknyafogástól s ime annak a porontynak úgy viseli gondját, úgy eteti, úgy öltözteti, úgy félti; kutyaharapástól, kóborgó czigánytól, kutbaeséstől úgy őrzi, mintha nem is fattyu volna, hanem valóságos Böthök-származás volna. A mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy a mikor azt a kölyket minap az udvaron a kijáró emse föltaszitotta, Lidia nyomban elküldött a javas asszonyért, hogy kenje, fürössze, dagassza meg azt a kölyket, nehogy nyavalyatörős legyen ijedtében. Ki látott már ilyet?

Utjába kell állani a veszedelemnek.

Elkezdték Lidia kisasszonyt látogatni a vén asszonyok. S beszélgetésük mindjárt a kölyökre tévedt.

Szép is volna, jó is volna, isten ajándéka is volna, ha anyja bűnös személy nem volna. Az egyik rábizonyitotta, hogy czigányasszony volt. A másik szentül meg volt győződve, hogy gyujtogató volt, felpörzsöli utóbb a mi falunkat is. A harmadik sok embertől hallotta már, hogy tót asszony volt; csent, lopott, orozott; a mit a szeme meglátott, keze ott nem hagyta; egyik faluból a másikba kergették, most is ott ül a főbiró keze alatt; még a kölyke is szégyent, gyalázatot hoz ránk.

Lidia kisasszonynak két füle volt. Nem dugta be egyiket se. Hanem a mit e beszédből az egyik fülén bebocsátott, a másikon nyomban kieresztette.

Akkor a gyereket vették birálat alá.

Szemmel látható, hogy az egyik szeme kertbe néző; kancsal lesz belőle. Bizonyos az is, hogy tele van belső nyavalyával, úton-útfélen szedte föl valahol. Ki is üt majd rajta, rossz seb lesz belőle, ráhozza a falura a dögvészt. Annál pedig semmi se bizonyosabb, mint hogy ha felnő, elvetemedik, betyár lesz, duhaj lesz s legelőször a jó Lidia kisasszonyt üti agyon. Ott lesz temetésén az egész falu. Hat verset harangoztat rá az atyafiság.

Az a kölyök maga se tiltakozott e beszéd ellen. Pedig többnyire ott hallgatta Lidia kisasszony kötényébe fogódzkodva.

Két nagy fekete szeme csak úgy ragyogott a vén asszonyokra. Sőt a mikor megunta már a beszédet, fölkapaszkodott Lidia kisasszony ölébe, rádőlt kebelére, átkarolta nyakát s úgy összecsókolgatta, csak úgy csattogott.

Épen ez mutatja az emberi tökéletlenséget. Az a Lidia kisasszony inkább hajtott annak a kölyöknek csókjaira, semmint a vén asszonyok megfontolt beszédére, a kik pedig vér szerint való rokon atyafiak lettek volna.

Egyszer meg, mikor már semmi se használt, azt gondolták ki: készitettek madárijesztőt, felöltöztették rongyos, piszkos babaruhába, két lába kétfelé, két karja mint az akasztófa, szájában papiros, papirosra ráírva: »én is haza jöttem a másik után« s egyik hajnalban bedobták Lidia kisasszony udvarába.

Ez a csúfság csak észre tériti Lidia kisasszonyt.

Dehogy téritette. Még ez se téritette. Sőt inkább nemzetes uram a madárijesztőt karóra kötötte s a karót a kertbe kiültette. Hadd legyen valami haszna is. Hanem a papirossal pipára gyujtott.

Nem ismerné ám az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy a leányági atyafiság most már lemondott tervéről annak okából, mivelhogy leleményes tervei mind ez ideig rendre meghiusultak. Nem mondott bizony le s ha erőfeszitése néha szünőben volt is: a jó alkalomra várt csupán s erőit arra gyűjtögette.

Az alkalom meg is jött, ha késett is egy-két esztendeig.

A bűnös leányzó, a kis gyermek anyja, mind ama nagy belső küzdelmekről s apró fenekedésekről, melyek a leányági atyafiság keblében égtek, mint parázs a hamu alatt, mind nem tudott semmit.

Hogy is tudhatott volna? Hiszen még arról se tudott, hogy porontya él, nem tépték szélylyel a farkasok.

Eszét vesztette, mikor az ó-téglavető gödreiben a haraszton a gyereket nem találta. Ott nyúlt el ájultan a havon és a haraszton.

Bizony jót tett volna vele az isten, ha vásárra menő emberek föl nem ébresztik. Ott a fagyon meggémberedett volna szépen; megfagyott, elaludt volna; elmult volna örökre. Bűnös lelke, gyötrött szive, fájdalma, szerelme, boldogtalansága nem szálldogálna sötét felhő gyanánt a Bakony fölött. Nem keresné senki, nem üldözné senki. Elfelejtenék szülő földén, elfelejtenék a herendi kocsmárosék is, nem okozna annyi bajt és zenebonát se nemzetes uramnak, se a tekintetes, nemes vármegyének. S nem okozna annyi búbánatot és annyi keserü szenvedést önmagának.

Az emberek azonban, akár kell, akár nem kell, belekeverednek a sorsnak dolgaiba s jobban akarják azokat igazgatni, mint a hogy maga a sors elgondolta. Lám azok a vásáros emberek meglátták a piros hara-kendőt a havon, oda mentek, az ájult nőt kezükre vették, egyik kocsijukra föltették s bevitték egyenesen Veszprémbe.

Útközben költögették, élesztgették. Mindjárt látták, hogy fiatal, szép asszonyszemély. Vagy lány, vagy menyecske. Seb nincs rajta, keze-lába nincs eltörve; nem is bódult, nem is részeg; – lélekzetén se bor, se pálinka szaga; bizonyosan szivfogásos; valami kórság elfogta a szivét.

Ha tudták volna, micsoda kórság! Bizonyosan ott hagyták volna a hónak, hidegnek, éjszakának, éhségnek, Bakony erdejének. Ezek majd hamarosan örökre kigyógyitották volna minden nyavalyából.

Hóval dörzsölték a halántékait. Pálinkát csöpögtettek a fogai közé. Az egyik ember kibontotta a szive körül a ruhát s ott a szive táján meztelen testét szájával melegitette. Szinte megirigyelték társai, hogy épen ő jött erre az üdvös gondolatra.

Akár egyik orvosló szer segitett, akár másik, a lány magához jött.

Szemeit kinyitotta, felült, körülnézett, látta az embereket és kocsikat s egy pillanat alatt, mint a villám, leugrott a kocsiról. El is esett a hóban, megint felpattant s futni kezdett. Kétszer is elkiáltotta:

– Az én angyalom! Hol az én kicsinyem?

De a vásározó emberek se sokáig tanakodtak.

– Fogjátok el, utána!

Két-három fiatalabb ember utána iramodott s elcsipte nyomban. Vezették vissza a kocsikhoz.

A lány most könyörgőre fogta a dolgot.

– Ne bántsanak engem, hagyjanak magamra, hadd keressem meg piczinyemet!

Az emberek rendbeszedték ruháját, nyakán és vállán szépen megkötötték hara-kendőjét s ujra felültették a kocsiba.

Meg se köszönte az a bűnös lány. Hanem a mint egy mély vizmosáshoz értek, megint könyörögni kezdett.

– Ha istent ismernek kigyelmetek, dobjanak le engem ebbe a mélységbe.

Az emberek összenéztek.

– Megháborodott a boldogtalan!

Hát hiszen meg is volt az a teremtés háborodva. Most már nyilvánvaló.

Nem is hagyták Herenden. Kissé úgy is megkéstek. Ha Herenden hagyják: biró előtt, jegyző előtt százféle kérdezősködésre kellett volna felelniök. Alkalmas időre épen nem érnek be a vásárra. Aztán hátha törvény, hátha biróskodás lesz a dologból. Mentsen isten attól, hogy őket tanuknak fogdozzák. De meg mit is tudna csinálni egy kis paraszt falu egy ily bomlott elméjü teremtéssel? Veszprémig meg se állnak vele. Ott leteszik az Angyal vendégfogadóban. A fogadóst megkérik: izenjen be a városi kórházhoz. Az majd beizen. Oda jön a város kapitányja, átveszi, elvezeti. Ő róluk szó se lesz. Nevük nem jön a tanuk jegyzőkönyvébe. Nem kell csúszniok-mászniok a legnagyobb dologidőben egyik hivataltól a másikig, Pontiustól Pilátusig.

A legokosabban volt ez így kigondolva. Így is történt szóról szóra. Csak a vége felé változott meg kissé a dolgok jól kigondolt rendje.

A lány, úgy látszik, sorsában megnyugodott. Nem szólt, nem sírt, nem panaszkodott többé. Sőt ott a kocsiülésben meg se mozdult ezen tul Veszprémig. Két kezét összekulcsolta, mintha imádkoznék s a mikor Veszprémbe délután három órakor beértek s a kocsik az Angyal fogadónál megálltak, szép szeliden maga szállt le a kocsiról s az emberek szavára nyájas engedelmességgel ment be a fogadóba.

De nem várta ő azt meg, mig a kórházat értesitik s mig eljön érte a városkapitány. A mikor nem ügyeltek rá egy pillanatig: kisurrant a szobából, fölment a Benedek-hegyre, onnan fölvánszorgott a várba s ment egyenesen a vármegyeházához. Megállt a vármegyeház kapuja előtt s benézett a kapun.

A kapu alatt ott sétált az őrség. Kősó Ferencz megyei huszár volt az őrség. Zöld mentéje, piros nadrágja, forgós és makkczimeres csákója csak úgy fénylett, tündöklött. Sarkantyu a lábán, kivont széles fringia a kezében, tarsoly az oldalán. Bajusza kipödörve kegyetlenül. Meglátja a lányt s annak halavány, búbánatos arczát. Pattogósan kérdi:

– Mit keressz itt lányom?

– A törvényt keresem.

– Miféle törvényt?

– A kinek kard van a kezében, élet-halál a hatalmában.

– Mit akarsz vele?

– A kezébe akarom magam adni.

– Ki vagy te? Mi vagy te?

– Szegény bűnös lélek vagyok. Nagy a vétkem, se isten, se ember meg nem bocsáthatja. Számot vetettem az élettel. Nem tudom tovább elviselni.

– Várj egy kissé. Állj ide a folyosóra,

A lány átment a kapu alján s a folyosó sarkán megállt.

Jött arra másik huszár, a ki most nem volt őrség. Oda szól neki Kősó Ferencz.

– Ezt a boldogtalan teremtést vezesd a várnagyhoz, az irodába.

A huszár melléje áll a lánynak, megfogja balkarját s vezeti a várnagyhoz, az irodába.

Ott ül a várnagy kopott karos széken asztal mellett. Az asztalon irások, irószerek, tőr, pisztoly, kutyakorbács, rabkenyér. Jobbról-balról kisebb asztal, mindegyik mellett irástudó rab; számit, vonaloz, irkafirkál mindakettő. Vas nincs a lábán egyiknek se. A falakon köröskörül fogas. A fogason vasak lógnak. Alakjuk egyféle, súlyuk különféle, rozsdás valamennyi. Az ajtóban két huszár; fegyverben az egyik, puczéran a másik. Az ajtón át hol be, hol ki rabokat kisérnek. Kemény, goromba, rövid szóval osztja ki rendeletét mindegyikéhez a várnagy. Nagy bajusza, nagy szakálla úgy hozzá szokott már a goromba szóhoz: föl se veszi, meg se mozdul. Se bajusz, se szakál.

A lány hall is, lát is mindent. Nem ijed meg semmitől. Vagy talán nem is lát, nem is hall már semmit, azért nem ijed meg. Lelke talán ott jár már, a hol a halottakat jegyzik, nem az eleveneket.

A várnagy keményen szól hozzá:

– Hogy hivnak? Mi a neved?

– Gergő Zsuzsi a nevem.

– Hová való vagy? Hány éves vagy? Mit akarsz? Mi terheli a te bűnös lelkedet? Beszélj szaporán!

– Szegény boldogtalan cselédleány vagyok. Elmultam huszonegy esztendős. Nagy vétket követtem el. Kitettem, elvesztettem, halálnak adtam édes picziny ártatlan gyermekemet. Ezért jöttem ide. Várom itéletemet, várom halálomat.

Könnyei kitörtek, inai megrogytak, a huszár ott a háta mögött megkapta, hogy el ne essék.

A várnagy rá se néz többé. Oda szól Nyögéri káplárhoz:

– Vigye kend a tizenhetedik számu zárkába. Megvizsgálják kendtek gondosan.

VII.

A bűnös lányt bevezették egy mellék odúba. Ott voltak a bünjelek. A káplár ügyelt, két huszár megkezdte a motozást.

A lány szó nélkül engedelmeskedett. A káplár szavára letette fejéről a kendőt, nyakáról a harakendőt, leoldotta kötényét, levetette kopott kabátkáját, mellénykéjét, szoknyáját és alsó szoknyáját. Úgy ült ott egy hideg fa-széken egyetlen tiszta ingben. Térdét összeszoritotta, domboru mellén ingét két kezével összefogta.

Megtapogatták, meggöngyölgették minden darab ruháját egyenként. Kabátjának, szoknyájának minden ránczába belekandikáltak. Nincs-e valahol elrejtve tű, ár, kés, ölőméreg, pénz, irószerek vagy egyéb efféle gyilkos és ártalmas szerszám? Mert a rabnak puszta testén s nyomorult öltönyén kivül nem szabad lenni semmijének.

Találtak a zsebében három krajczárt. Ez volt minden pénze. Fölirták papirosra.

Találtak ugyanott egy varrótűt, egy kis ollót, három gombostűt, kevés fekete s fehér czérnát és pár rőfnyi vékony kötőszalagot. Találtak gyüszüt, kézi tükörnek tört darabját s egy imádságos könyvből kiszakitott lapot. Szegény bűnösök imája volt rajta isten irgalmáért. – Ezt is felirták ugyanarra a papirosra.

Találtak összegöngyölgetve egy darab rongyot is. Ki se bontották, meg se nézték, hanem mint szemetet félre dobták.

A leány lehajolt érte, fölvette, ajkához emelte, összecsókolta azt a rongyot. Könnyei hullottak rá.

A káplár oda szól a huszárokhoz.

– Nézzétek meg, mi van abban a rongyban?

Kiveszik a lány kezéből. Kibontogatják. Egy kis rongyos gyermekfőkötő, czérnából horgolva. Mikor az az édes piczi angyal a világra jött: ezt viselte legelőször. Fejecskéje azóta kinőtt belőle. Lesz annak már innen-onnan esztendeje. Az az ostoba lány azóta mindig magánál hordja. Pedig semmi haszna belőle. Nem is ér semmit.

El is dobják megint a huszárok. A lány most már nem veszi föl, csak nézi zokogva.

A káplár parancsol.

– Állj fel. Ne pityeregj!

A lány feláll, elfojtja zokogását. A huszárok gondosan körülnézik, elől-hátul. Harisnyáját körül motozzák térdétől bokájáig. Levettetik vele ócska lábbelijét. Azt is megnézik. Harisnyában, lábbeliben semmi gyanusat nem találnak.

– Egészséges vagy-e? Nincs-e valami betegséged?

– Nincs sehol semmi bajom, egészséges vagyok.

Hát hiszen igaza van. Arcza halavány, de életszinü. Állása egyenes, karja és lába erős, melle és csipője domboru, a fiatalság és üdeség illata sugárzik termetéből. Nem kövér, de nem is sovány.

Bizony egészséges. Csak lelke vonaglik halálos kinokban. Csak szíve vérzik ezer sebből. De ez nem való a hivatalos iratokba.

– Nincs egyebed? Mindened itt van?

– Nincs semmim, csak a rajtamvaló.

– Váltó inged sincs?

De bizony volna. Egyetlen váltó inge ott van a herendi kocsmároséknál. Ha megmondja: azok is megtudják, hogy ő rossz nő, rabságban van. De miért kelljen azoknak azt megtudniok? Azok jó emberek. Oly szivesen adtak menedéket, jó szót, meleg ételt, éjjeli szállást. Még azt is megengedték volna, hogy piczinyjét magához vegye. Ne tudják meg azok, hogy ő hová jutott.

Azt felelte a káplárnak:

– Minek kellene nekem a váltó ing arra a néhány napra?

– Micsoda néhány napra?

– A mig a vesztőhelyre ki nem visznek. Addig jó lesz ez is, a melyik rajtam van. Akkor meg majd akad jó lélek, a ki tisztát ad rám.

A két huszár rá nézett a káplárra, a káplár nézte a lányt. Átkozott szük az a huszárdolmány, de a szívből még se tud minden érzést egyszerre kiszoritani. Akár bomlott, akár bűnös az az ifju nő: bizony isten, meg tudná sajnálni az ember. Még ha huszár, még ha káplár is az ember. Csak hogy azt elárulni se nem szokás, se káplárhoz nem illendő. Sőt annál keményebb hangon beszél vele.

– Öltözzél fel iziben. Jöjj utánam. Lesz még neked jó néhány napod itt, ha már egyszer ide kerültél.

Magára hányta kevés ócska ruháját a bűnös lány, ment a káplár után, belépett a tizenhetedik számu odúba, az ajtót becsapták rá s a nagy závár aczélrugója nagyot csattant, mikor a káplár a termetes kulcscsal ráforditotta a závár nyelvét. A nagy csattanás végig harsogott a börtön széles, homályos folyosóján. Hangja behatolt a többi odu ajtajának leső ablakán. Minden odu tele volt lakóval, eleven halottal. A halottak felugráltak s oda állottak a leső ablak elé. Hátha hallanának valami ujságot. Azután elkezdtek maguk közt tanakodni. Vajjon uj eleven halottat hoztak-e be vagy a régiek közül vittek el valakit? Talán a szabadságra, talán messze rabságba, talán a betegek közé, talán a temetőbe! Ismerős-e vagy idegen? Ártatlan-e vagy sulyos kölöncz terheli a lelkét? A csattanás hangja lassanként elenyészik. Nem nyujt felvilágositást ezekre a kérdésekre.

A káplár igazat mondott.

Ne is számits arra te boldogtalan teremtés, hogy a törvény a te kinjaidnak majd hamarosan véget vet. Nem tudod te még, mi az a törvény.

Nem az ám a törvény, hogy a ki vétkezik: annak bűnhödnie kell vagy ezen a világon, vagy a más világon. – Ez csak a vallásnak, csak a szívnek, csak az istennek törvénye.

Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek, enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és ügyvédek törvénye.

Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán, öt-hat táblabiró, vádló, védő, jegyzőkönyvvezető. Az asztalon feszület, halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres őr, te is boldogtalan nő ott állsz az asztal előtt s melletted is fegyveres őr s felolvassák, kihirdetik előtted az itéletet.

Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is, czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár.

A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a szembesítések, a szakértők, a jegyzőkönyvek, kimutatások, tárgyalások, halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások, kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védők és szakértők marakodásai: ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendők; te nem látod istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot áraszt, – nyár és ősz megérleli édes gyümölcseit s a késő ősz csöndes alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló falevéllel: te mindezt nem látod bűnős lány. Arczod rózsái elhullanak, piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád.

Ez a valóságos törvény. A mikor végső itéletedet kihirdetik: az már igazi enyhülés.

A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat.

Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát előbb el kell végezni. Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény cselédlány, a kinek az élő istenen kivül nincsen pártfogója.

Két hónap múlik el, mire a leány az esküdt szine elé kerül.

Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van nyomtatva előre.

Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve? Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol laknak? Van-e védőd? És miért nincs védőd?

Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán, töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra. Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavető gödörben. Tíz körmével kiásta volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha pedig már a piczinyje nem él: ő se akar élni. Ő nem akar bujdosni a törvény elől. Ő lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe nézni nem tud, ő el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel, most számoljon le vele a törvény, ő csak istennek irgalma elé akar most már járulni. Semmi mást nem akar.

Hiszen, ha a papirosnak szíve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az ő igaz, őszinte beismerését, bűnbánó vallomását.

Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szíve. Hiába volt az ő igaz beismerése.

A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értő emberek az ó-téglavető gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait.

Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye főmérnökét. Oda vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörről térképet készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát meg nem találták három napon át.

Tehát a bűnös lány hazudott.

Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tíz ivnyi jegyzőkönyvet irt össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elő a kölykét a föld fenekéről is.

Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit először beszélt. Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog elrothadni.

Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az ősi bevett jó szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az ő puszta beszédére s akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát, ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ, ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes, nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek tekintélye?

Az esküdt tehát okosan cselekedett.

De mit csináljon a rableány?

Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi.

Egy serdülő lány, a ki ujszölött csecsemőjét emésztette el.

Czigányasszony, a kit azzal vádoltak, hogy vásáros tolvaj.

Egy félig-medig uri asszony, a ki váltót hamisitott.

Javas asszony, kuruzsló banya, a kiről a fél falú azt állitja, hogy méregkeverő.

Kenyerevesztett faczér bába, a kiről azt jelentette a járási orvos, hogy gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben.

Szentül meg van győződve mindenki, hogy romlott lélek ez az asszonyszemély mind. Ezek közt volt Gergő Zsuzsi, a boldogtalan anya.

A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa. Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban?

Lassanként elmondott a lány mindent apróra.

Most azután következtek a jó tanácsok.

Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavető gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas, holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg kellett volna őt találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem az ó-téglavető gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne is tünődjék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék a vizsgáló birónál s deritse föl ekként az egész állapotot.

Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok tanácsba.

VIII.

Nem azért adta ő magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából. Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is.

Az ő megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint a halálos büntetésre. Elmult az ő édes kis gyermeke, el kell mulnia neki is. – Lefeküdni oda, a hol az ő kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni vele még egyszer valahol a messze világban, a melyről csak az imádság tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban.

Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis ruhácskáját?

Oh ha még egyszer keblére szorithatná!

Nem lehet. Vége van már mindennek.

Bizonyos, hogy az ó-téglavetőnél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen nem volt ő eszén se akkor délután, se másnap délelőtt, a mikor kereste és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste?

Azt mondták az urak a kihallgatásnál, hogy ő hazudott.

Nem hazudott. Látja az isten az ő lelkét, hogy ő nem hazudott. Bűnös az a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a lélekben mindent. Ő nem hazudott. Ő úgy mondta el az igazságot, a hogy ő tudta, érezte.

Mégis azt mondják az urak, hogy ő hazudott.

Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös teremtéssel, mint ő, nem is beszélhetnek más hangon.

S nem is rossz emberek az urak, sőt jó emberek. Hiszen az a kis gyerek nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban keresik, mint ő kereste, pedig ő mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van igazuk s ő maga tévedett?

Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál fényesebben, hogy nem az ó-téglavetőnél, hanem másutt hagyta el gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan ő tévedett, azért nem találta meg se ő, se a biróság a nyomokat.

Beteg szíve úgy csüngött a reménységen. Hátha, hátha!

Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szívvel volna hozzá a káplár.

Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör, tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is mondta már egyszer-másszor:

– Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze.

Egy napon ajtózáráskor kérést intéz a káplárhoz a lány:

– Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak előtt való beszédemben, kiigazíthatnám-e vallomásomat?

– Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még jobban bele ne keveredjél a bajba.

Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy szokás, az alkalmatlankodás miatt.

– No mit akarsz? Miféle uj hazugságot találtál ki megint?

– Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam zavarodva; talán nem is az ó-téglavetőnél, hanem valahol másutt, más mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében.

Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzőkönyv s viszik a lányt vissza börtönébe.

De ujabb visgálat is.

Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat, fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzőkönyvek, díjak, költségek, fuvarok halomszámra szaporodnak.

A gyereknek semmi nyoma.

No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál fogva vezeti a törvénytevő urakat.

Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak. Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság.

Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább híznak és szaporodnak.

A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült, kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor?

Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a Gergő Zsuzsi-féle irások ott vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgős dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgősebb, mint a Gergő Zsuzsi dolga.

Jól benne vagyunk már a nyárban, az esküdt magához vezetteti a lányt.

– Mi volt a gyereked? Fi-e, lány-e?

– Fiu volt.

– Mi volt a neve?

– Nem volt még neve.

– Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név nélkül? Hát hogyan szólitottad?

– Én csak úgy szólitottam: angyalom, szívem, kicsikém.

– Hol kereszteltetted meg?

– Sehol se még.

– Nem-e? Hát pogány vagy te vagy istentagadó?

– Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, ő megvár minket irgalmasan.

Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt.

– Él-e apád? Él-e anyád?

– Egyik se él. Árva vagyok. Rokonaimról se tudok semmit. Kis koromban elkerültem szülőföldemről. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény cselédlány.

– Ki volt a gyereked édesapja?

– Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös egyedül; ő se tudója, se látója semminek.

Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az ő szivének édes vagy keserü titka. E titok csak ő rá tartozik és az istenre; nem tartozik a földi birákra.

Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban kell lenni minden titok kulcsának.

Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét.

Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A jegyzőkönyveket tovább kellett írni.

– Hol voltál, mikor a gyereked született?

– Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem, kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemő-ruhácskákat Devecserben összevásároltam s kimentem a kolontári erdőbe. Megkértem szépen Mihály bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az ő putrijukban szültem, ott is maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg őket az isten. Tudom, hogy meg is áldja!

No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják ők, hogy csakugyan volt gyereke a bűnös nőnek.

– Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt gyereked.

Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen ő maga akarta a szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság.

De esküdt uramnál is korán volt a diadal öröme.

A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt vallotta, hogy ő nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal asszony vásárol csecsemőruhát, ő nem ismer meg egyet se, ez az eset régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a lányt, ő meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit.

No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az ő jólelkü felesége.

Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bírni. A jó Mihály bácsi pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a vidékről, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás látta egy év előtt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe szegődött el kanásznak valahova.

Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a mérnököt és a herendi napszámosokat, sőt maga se ment el, de azért a maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az ő kolontári putrijában Gergő Zsuzsi egy egészséges gyereket?

Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek, mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre megy.

Jó késő ősz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen megjöttek az irások, feleletek, jegyzőkönyvek, kisérő levelek, a melyek mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi nyoma.

Szaporodtak az irások halom számra.

De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur, hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt.

Ily értelemben ő maga részéről be is fejezte volna a vizsgálatot s kifejté és megbizonyitá bőségesen a maga nézetét.

No de most már mit csináljon a törvényszék?

Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol a törvényszék megakad: ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia.

De hátha a fiskus megakad: mi történik akkor?

Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hívná azt a boldogtalan anyát, haját lesímitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki:

– Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendő. Sőt, ha elhinném is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél. Elbocsátlak tehát istennek szent hírével. Viaskodjál önlelkeddel s várd az irgalmat vagy a büntetést az időtől, a mely elmulandó s a gondviseléstől, a mely örökkévaló.

Így beszélne s így cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértője. S a mikor már a fiskus is megakadt: akkor elő kell állania a szakértőnek.

A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt, hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértőket. A vármegye főorvosát és járási orvosát.

Ép elméjü-e az a boldogtalan nő?

Nincsenek-e szédülései, látásai, rögeszméi?

Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem csorbitja-e, nem gyöngíti-e az elmének valami zavara vagy betegsége?

El lehet-e neki hinni, hogy gyereke volt?

Volt-e hát neki gyereke? Hány volt s mikor volt?

S ha nem volt neki: miért állítja, hogy volt neki?

Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét elvesztette?

IX.

Jer csak szerencsétlen anya! Jer most már a szakértők keze alá!

Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani, hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bőröd kevéssé szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem mérsékelten táplált: mindezt jegyzőkönyvbe kell venni a jövendő idők tanulságainak gyarapítása végett.

Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés?

Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel.

Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, homályos-e? Nem azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a szívben, minő emlékezésnek fénye és sötétsége, minő reménykedésnek szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról, nedvekről és szövetekről, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra, hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te igazságodhoz mindenképen oda tartozik.

Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e jobbfelől, vannak-e balfelől? S nagy komolysággal jegyzőkönyvbe írják elvégre, hogy nincsenek se jobbfelől, se balfelől. Gondos készülődések után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle zsábák is feltünően hiányoznak.

De ez még mind semmi.

Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén, középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű, vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány.

Hát még a kérdezősködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid, nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk?

Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled, hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit, szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tőlük egy ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem voltak-e a te apai és anyai őseid iszákosak, nyavalyatörősek, háborodott elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettől?

Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?

Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig nem lehet.

Elmulik az ujonczozás, ujra kezdődik a megfigyelés.

Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést. Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják neki a megfigyelő rabszoba asztalán.

– Tudod-e micsoda bogár ez?

– Tudom, ez a cserebogár.

– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?

A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.

– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!

– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.

Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?

Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?

Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?

Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.

Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.

– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent apróra beszélnem?

– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan terhedre lenne, ha huzódoznál.

Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől. Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia semminek.

Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.

Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.

– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?

– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.

A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is kérdik: már is gyermekére tér át.

– Látod-e néha kis gyerekedet?

A lányból kitör a köny.

– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem, a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja hulló könyeimtől.

Elég!

A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba foglalni a véleményt.

Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják, részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is, idegen országban is.

Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt, rögeszméi mellett már látásai is vannak.

Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.

A három Bödönkuthy agg kisasszony.

Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket mindenki.

Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk volt, elbeszélte nekik részletesen.

Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan háborodott elméjü-e a boldogtalan?

– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje, mint a napvilág.

A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd gondját viselik.

Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.

A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság elkészült határozatával egy hónap alatt.

A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült, kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva, valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt: ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.

Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.

A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.

Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is felolvasták előtte.

Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.

Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt vele a Három Grátia lakásáig.

Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.

– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a kezüket.

– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó cselédleányt.

A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a kisasszonyoknak s elment útjára.

A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott szivében.

– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák ezt kegyes kisasszonyaim!

Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.

X.

Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon: mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.

Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik! Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a világért se.

Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos, szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották, hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi vállalat végrehajtásával.

Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött, varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a szóval.

– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?

– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.

– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták, nem volt neked soha piczinyed.

A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az ablakon.

– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy nekem piczinyem volt?

– Az előtt senkinek se beszéltél róla?

– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.

Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.

– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát, enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre. Visszajövök becsülettel!

A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen, okosan tisztességesen gondolkozik!

Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről. Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.

A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s ment Herendre.

Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– No mit akarsz lányom?

Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.

– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.

A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.

– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak, hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom, jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.

A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.

– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?

A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.

– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.

A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb csak előáll a szóval.

– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé volt az?