HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.

EGY HIRES ÜGYVÉD NAPLÓJÁBÓL.

Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai uj temetőben.

Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény, de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári ünneplő: ime a négy öltözet.

Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is megvolt a maga furcsa elve.

Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát, mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében: annak nem illik a bajuszát kipödörnie.

Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség. De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz forintja sincsen?

Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott. Mert a jó bor: jó kedv.

Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is meg lehet bizonyitani.

Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak.

Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt, mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.

Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott, a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki beleül, fizetnie kell két krajczárt.

Csinos, szőke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is, óraláncza is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.

Jött azonban az adószedő asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat czédulát, nyujtja a nőnek s kéri a tizenkét krajczárt.

– Mért fizessek én magának tizenkét krajczárt?

– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két krajczár?

– No ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember.

Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja, nincs sehol.

Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb oda szól a gyerekekhez:

– Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy elvesztettem az erszényemet.

Nem volt a gyerekeknél egy fillér se.

Az adószedő asszony csipőre tette jobb kezét s elkezdett patvarkodni.

– No ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket s aztán nem fizetni.

Urak, urnők, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl, meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán mentek tovább.

De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből tizenkét krajczárt s oda adta az adószedő asszonynak.

– Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére.

Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan magával és sorsával elégedve.

De a megsegitett nő utána szólt:

– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét. Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt köszönettel megfizessem.

Toklyó Miska megállt s ugy félszakosan visszanézett.

– Szivesen tettem, nem várok érte köszönetet.

Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arcza; szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipője. S bizony nem is idős. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne mondaná meg neki nevét?

– Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton 99. szám alatt. Élek a magam emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet mi néven tiszteljem?

– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd épitőmesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a szállóhelyem is.

Igy kezdődött meg az ismerkedés.

Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak. Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz, vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan kenyér.

Hivatalt! De micsoda hivatalt?

Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerőse. Egy közrendőr. Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.

Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja. Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz, szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.

Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt el egy vagy két esztendő, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva. Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.

Azonban alig telt el egy vagy két esztendő: kis gyerekük is született.

A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelező is. Még olyan embernek is hitelezője, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban, élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb effélében.

A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása. A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a becsületes Toklyó-név is.

De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a Mihály nevet: akkorra már ugy se törődik a világgal az öreg Miska. Öreg lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska marad a világon.

Toklyó Miskának mind e tünődése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.

Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta.

– Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csuffá tenni!

Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az ő gyerekét az ő nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a gyereket a pap orra alá.

– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?

A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólitott be, a ki Toklyó Miskát galléron fogta, kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább viszi.

De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste őt szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a bölcs tanácsot.

Az asszony látta be először az igazságot.

– Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással.

Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el kell menni a paphoz.

El is mentek a következő napon. Felöltöztek ünneplő ruhába s odamentek ahhoz a paphoz, a ki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó Miskának.

II.

– Tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, megfogadtuk ime bölcs tanácsát, elhatároztuk magunkat a szent házasságra, tessék minket hamarosan összeadni.

– Oh édes gyermekeim, a szent házasság isten rendelése, de azért még se megy az oly hamarosan. Szerezzetek két tanút; te is fiam egyet, te is lányom egyet, tisztességes, szavahihető férfiakat, a kik bizonyságot tegyenek arról, hogy köztetek semmi törvényes akadály fenn nem forog. Azután hozzatok hatósági bizonyitványt, hogy hol laktok, mi a nevetek, mi a mesterségtek s te fiam, nőtlen vagy-e s neked lányom, nincs-e már hites társad? Szerezzetek magatoknak szülői, gyámi, gondnoki vagy gyámhatósági engedélyt a házasságra. Te fiam mindenekelőtt gondoskodjál bizonyságlevélről, hogy katonáskodási kötelességednek eleget tettél-e; hol szolgáltál, a sorhadnál-e vagy a honvédségnél, szárazon vagy vizen szolgáltál-e s egyáltalán szolgáltál-e vagy valamely okból fölmentettek, vagy valamely testi hibánál fogva képtelennek találtak? Ha obsitod van: az is elég. Legeslegelőször pedig hozzátok el keresztleveleteket, hogy én abból meglássam, ki volt apátok, anyátok; – hol és mikor születtetek, hány évesek vagytok, nem vagytok-e zsidók, eretnekek vagy pogányok, vagy egyik is közületek nem zsidó-e vagy eretnek? Ha mindez megvan, akkor gyertek ide ujra tanuitokkal együtt s akkor aztán hétről-hétre háromszor egymásután kihirdetlek benneteket s ha a nagy bőjt közbe nem jön, isten szine előtt megáldom szövetségteket.

Ezt felelte a jó öreg pap. Szavában nem lehetett kételkedni. Plébános volt, apátur is volt, nagy tekintélyben is állott a világ előtt, miért ne mondta volna az igazságot?

Toklyó Miska csak nézte a pap jóságos arczát s szájának szapora mozgását. Aztán körülnézett a szobában. Urunk üdvözitőnk képe s a boldogságos szüz anyának képe s mindenféle öreg és apró szentek képe ott lógott a falakon. Megnézte ezeket is. Azután az ablakon keresztül kinézett a nagy világba. S szemeivel azt kérdezte mindenfelé, hol a pokol fenekéből szedi ő össze ezt a sok tanut, bizonyságot, levelet, hatóságot, obsitot, engedélyt, felmentést, beiktatást, kiadványt, okiratot s mindenféle igazságot? De hiába kérdezte. Feleletet nem kapott sehonnan.

Utóbb mégis magához tért.

– Igen is, tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, majd utána nézünk a dolognak.

Megfogta az asszony kezét s vezette haza. A mint haza érkeztek: egyet sodorintott a bajuszán. És oda fordult az asszonyhoz.

– Micsoda vallásu vagy te édes Julcsám?

– No ha te még azt se tudod Miska! Hiszen csak nem vagyok más mint kálvinista! Valamennyi vérem mind kálvinista Komáromban. Te se lehetsz más, mint kálvinista.

– De bizony lehetek én, a minthogy vagyok is. Mert én orosz vallásu vagyok.

– Csak nem ment el az eszed. Hogy lehetnél te már orosz vallásu?

– Ugy lelkem, hogy apám is az volt, meg anyám is, hát én se lehettem más.

– Hát aztán hol születtél te édes Miskám?

– E fölött már én is sokat gondolkodtam, de nem tudom kitalálni.

– Hát azt tudod-e mikor születtél?

– Nem tudom én azt se.

– Hát édes apád, édes anyád hol van eltemetve?

– Sohase láttam én se édes apámat, se édes anyámat. Engem csak a falu nevelt föl.

– Micsoda falu te?

– Annak a falunak a neve: Ördög-Ábrány. Valahol ott fekszik a Tiszán túl.

Juliánna asszony csak azért nem vetett magára keresztet, mert a kálvinista természetéhez nem illett. De egy darabig mégis szótlanul nézett Toklyó Miskára.

– Hát már most hogy szerezzük meg mi azt a sok igazságot, a mit a pap ránk olvasott?

Hiszen ha Toklyó Miska erre meg tudott volna felelni! De úgy eltünődött e fölött, hogy még bajusza is lekonyult a nagy tünődésben.

Végre is jó ötlete támadt.

– Ne búsulj lelkem Julcsa, tüstént beszélek Karika Péterrel. Majd eligazitja az az én dolgomat.

Ez a Karika Péter volt a közrendőr. Toklyó Miskának ama hatalmas pártfogója.

Pétert nagyon szerették a főkapitányságnál. Ügyes ember is volt, régóta állt is szolgálatban, de meg különös érdeme is volt. A magyar királyi állami rendőrség központi kandurmacskája egyedül csak az ő szavára hajlott és senkinek másnak szót nem fogadott. Hires macska volt ez az egész fővárosban. Egyszer elkóborolt a Gellérthegy tulsó oldalára is. Ha Karika Péter haza nem hozza: talán elveszett volna örökre.

De ez se használt. A kandurt ugyan haza tudta hozni, de Toklyó Miska baján segiteni nem tudott. Adott azonban jó tanácsot.

– Miska öcsém, nagy a te sorod. Pap nélkül, prókátor nélkül, biró nélkül, följebbvalók nélkül azt elvégezni nem lehet. Hordárra senki se ad semmit, neked pedig nincs költségre és utazásra való négy-ötszáz forintod. Szegődj el valami nagy mágnáshoz inasnak, vagy valami hires bankhoz hivatalszolgának s ha az uraságod pártodat fogja: akkor dülőre jutsz, különben pedig soha.

Toklyó Miska szót fogadott. Nagy mágnáshoz ugyan nem juthatott, de hordárkori széles ismeretségénél fogva egy hires bankhoz csakugyan felfogadták. Jobb hivatalszolgája sohase volt annak a banknak. De Toklyó Miskán is úgy állott az a fényes gombos hivatalszolgai egyenruha, mintha csak rá öntötték volna. Urai előtt napról-napra növekedett becsülete.

Mikor pedig egészen megnövekedett: bekérezkedett az igazgatóhoz. Milliomos ur, képviselő és hatalmas ember volt az igazgató, tetszett neki Toklyó Miska esete, meg is bizta a bank jogtanácsosát rögtön, hogy halogatás nélkül segitse be Toklyó Miskát a szent házasság keritett aklába. Az igazgató viseli a költségeket.

A jogtanácsos tudós és erélyes ember volt s fölötte buzgó. A világ minden váltó és kereskedelmi törvényét, perrendtartását, végrehajtási eljárását, részvénytársulati statutumait s vasuti üzletszabályát tökéletesen tudta, de Verbőczy Hármas Könyvét nem ismerte. Sikerült is neki minden egyházzal, pappal, rendőrséggel, hatósággal, polgármesterrel és kerületi előljárósággal csakhamar úgy összeveszni, hogy utóbb minden hivatalbeli ember a fogait csikorgatta már dühében, ha a Toklyó nevet hallotta vagy papiroson látta. Szegény Toklyó Miska pedig utóbb már semmi hatósághoz lábát be nem tehette, hogy onnan nyomban ki ne dobták volna.

A Toklyó-ügy országos ügygyé kezdett válni. Árnyéka kezdett már ráborulni a hatalmas bankra is.

Becsöngeti egyik napon az igazgató Toklyó Miskát.

– Miska, én a maga ügyét tovább nem győzöm költséggel; – a jogtanácsos ur pedig kijelentette, hogy inkább lemond állásáról s kibujdosik Amerikába, mintsem a maga ügyével foglalkozzék. Adok három hónapot, keressen más állást, vagy mondjon le a házasságról.

– Köszönöm a nagyságos ur kegyességét, de nekem a három hónap nem kell, elmegyek azonnal.

– Miért?

– Azért, mert a mióta a szent házasságra akarok lépni: azóta nincs becsületem sehol. Ütnek, dobnak, taszigálnak, a kutyákat rám uszitják, minden hivatalbeli ur úgy néz rám, mint a vasvilla; – én tehát mást gondoltam.

– Lemond ugy-e a házasságról?

– Azt nem teszem, mert a becsület az első. A mióta a házasságom után járok, megint született egy gyerekem. Most már van kettő. Én a lelkem Julcsámnak megigértem, hogy megesküszöm vele, a gyermekeimnek is törvényes nevet akarok szerezni: nekem tehát meg kell házasodnom.

– Mit csinál hát?

– Elmegyek irodaszolgának vagy az országbiróhoz, Majláth ő kegyelmességéhez, vagy pedig Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen urhoz, a ki országgyülési képviselő s a világnak leghiresebb ügyvédje. Akármelyik karolja fel az ügyemet: győztes leszek.

Én lettem volna az a képvivelő és az a hires ügyvéd. Az országbiróhoz be nem jutott Toklyó Miska, tehát nekem kellett őt felfogadnom.

Nagyon jól viselte magát. Megismerkedtem asszonyával is. Derék, jóravaló asszonynak látszott. Közeli és vérszerinti rokona volt egy nagy költőnek, már csak ezért is dülőre akartam vinni azt a házassági ügyet.

Elő is hozta panaszát Toklyó Miska már a második hónapban.

Tizenegy jogtudós emberem volt az irodában. Ügyvédek, bejegyzett joggyakornokok, negyedéves jogászok. Volt köztük egykori képviselőtársam is.

Összehivtam őket szaktanácskozásra s eléjük terjesztettem az ügyet. Jelen volt Toklyó Miska is a tanácskozáson. Hadd lássa, hogy az ő ügye nem gyerekség.

Előszedtük a Corpus Jurist és a Tripartitumot, Kövyt, Kelement és Frankot, a tridenti zsinat végzéseit és a magyar kálvinisták kánonait s végezetül a Szent Irást. Mert az ugyan bizonyos volt a szaktanácskozmány előtt, hogy csupán csak ezek a nagy auktoritások Toklyó Miskát egyedül önmagukban czélhoz nem segitik, de nem kevésbbé volt bizonyos az is, hogy ezek nélkül az ő ügyének kibonyolitását még csak meg se lehet kezdeni.

Nézzük csak: miből is állott ez az ügy.

Toklyó Miska szent házasságra akart lépni Sághy Juliannával. Juliannának megvolt minden okirata, Toklyó Miskának pedig nem volt meg semmi okirata.

A szent házassághoz eskü kell pap előtt. Ámde házassági esküre keresztlevél nélkül nem bocsátanak semmiféle keresztyént, még magát a királyt se.

Mert a ki férj akar lenni: annak be kell bizonyitani, hogy ő született valahol és valamikor és valakitől.

Be kell bizonyitani, hogy ő férfi, nem pedig asszonyszemély.

Be kell bizonyitani, hogy ő valamely törvényes egyházhoz és felekezethez tartozik.

Be kell bizonyitani, hogy azt a törvényes kort már elérte, a melyben neki az országos törvények a házasságot megengedik.

Mindezt csak a keresztelő levél bizonyitja be, semmi más. Ha ezt meg nem szerezhetjük vagy ki nem pótolhatjuk: akkor Toklyó Miska törvény szerint még meg se született. Olyan ember pedig, a ki még meg se született, Sághy Juliannát feleségül nem veheti, ha az isten már tizenkét gyermekkel áldotta is meg őket.

Mindez azonban a megoldhatatlan csomóknak csak kis része volt. Semmi se lett volna könnyebb, mint Toklyó Miskát valamely paphoz odahurczolni, fejére egy kanna vizet tölteni, fölötte egy imát és egy áldást elmondani s őt ekként az anyakönyvbe bevezetni. Kész a keresztelő levél.

Ugy de a keresztelő levélbe bele kell tenni, hogy a csecsemő hol és melyik napon született. De hetedhét országon keresztül se találunk olyan bölcs vagy olyan bolond embert, a ki Toklyó Miskáról megmondhatná, hogy hol és melyik napon született.

És igy tovább.

Naplóm majd számot ad arról, mennyi munkába került nekem és az országnak ez a házasság.

III.

A világ teremtése hat napig tartott. Eddig tartott az irodabeli jogtudósok szaktanácskozása is.

Azután hozzáláttunk a munkához.

Különös szerencse lett volna, ha egyenes uton megtaláljuk a keresztlevelet. Ehhez kellett tehát hozzáfognunk először is.

Toklyó Miska agyában valami homályos emlékezet borongott arról, mintha kicsi gyerek korában hallotta volna valakitől, hogy szülei Nagy-Kállóban vagy Ungvárott laktak valaha s később költöztek volna Ördög-Ábrányba. Ezen a három helyen kellett keresni a keresztlevelet.

Először is nagy komolysággal irtunk az ördög-ábrányi orosz görög-katholikus paphoz, hogy Toklyó Miska keresztlevelét küldje meg. Ott születhetett 1840, 1841 vagy 1842 körül vagy a faluban, vagy valamelyik pusztán vagy egy kisebb tanyán.

Öreg ember volt a jó orosz pap. Nem sokat törődött már a világgal és épen semmit se törődött Toklyó Miskával. Nem is felelt a levelünkre.

Ujra irtunk, ujra nem felelt. Akkor megfenyegettük mindenféle hatósággal, felsőbbséggel s erélyesebb beavatkozással. Fél is a pap a hatóságtól, felsőbbségtől. Azért se felelt.

Panaszt emeltünk ellene Szabolcs vármegye alispánjánál, azután a munkácsi püspöknél, azután a vallásminiszternél. A sok abajgatásra adott felvilágositást végtére is. De nem volt ebben semmi köszönet. Még ki is figurázott bennünket.

Azt irta, hogy ő minden anyakönyvet átvizsgált s a vidéken szokásos juhtenyésztés minden terminológiáját figyelembe vette, de ő se Toklyó, se Kos, se Ürü, se Bárány, se Meddő néven semmiféle Miskát az anyakönyvben nem talált. Ne is zaklassák tovább, mert ő öreg ember és istennek szolgája, neki békesség kell.

Igaza volt.

Volt egy ügyes joggyakornokom. Tudott mindenféle nyelven, még németül is. Adtam neki igazoló levelet s elküldtem Ördög-Ábrányba, Ungvárra és Nagy-Kállóba, keresse fel az egyházak lelkészeit, a városok és községek előljáróit s forgasson fel minden irást, jegyzőkönyvet, anyakönyvet, adóösszeírást, közmunkajegyzéket, birságlajstromot, párbérkirovást, jobbágyok és zsöllérek urbáriumát; – igy majd talán ráakad a Toklyó névre. Mindenféle hatalmas urhoz szóló ajánlólevelekkel is elláttam bőségesen.

Oda járt három hétig s visszajött eredmény nélkül. Nincs Toklyó-familia a világon.

Az egyenes uton tehát nem boldogultunk. Verbőczy Hármas-Könyvének utjára kellett tehát térnünk.

Előbb azonban tettünk még egy kisérletet. Hátha lehetne időt nyerni mégis.

Juliánna asszony ragaszkodott ahhoz, hogy ő s gyermekei kálvinisták maradjanak s Toklyó Miska is becsületbeli dolognak tartotta, hogy az asszony szándékán erőszakot ne tegyünk. Ő is kálvinista akart lenni minden áron.

De sora van ennek is.

A vallást se nem illik, se nem szabad olyan könnyen változtatni, mint a felöltőt. Szigoru törvények vigyáznak erre.

El kell menni a paphoz s neki bejelenteni, hogy az ember vallást akar változtatni.

A pap aztán vagy lelkére beszél, hogy csak maradjon meg a régi akolban a régi pásztor mellett, vagy összeszidja kegyetlenül s pokolra kivánja s minden ördögöt, elkárhozást s örökös tüzet, lángot, gyehennát rászabadit. Ha pedig se a szép beszéd, se az átok nem használ: akkor ugy kilöki a szobából, a lába se éri a földet.

Ez a törvényes eljárás.

De ha négyszem közt löki ki: az nem érvényes. Az áttérőnek két tanut kell azután magával vinni, s ha a két tanu is látja, hogy az áttérőt kilökték: ez már törvényes is, érvényes is. Akkor az áttérőt beveszi az uj vallás papja, különben pedig be nem veszi.

No szegény Toklyó Miska, próbálj szerencsét ez uton is. Hátha igy mégis be tudnánk csempészni a kálvinisták anyakönyvébe. Mindjárt lenne valamiféle keresztlevél a számodra.

Toklyó Miska budapesti lakos volt, neki tehát a budapesti orosz katholikus papnál kellett jelentkezni.

Úgy ám, csakhogy Budapesten orosz katholikus egyház és pap nincsen. Nincs tehát itt kinél jelentkezni.

Sebaj.

Budapest bizonyosan leánya valamely orosz hitü egyháznak. Csak meg kell keresni, hol lakik az édes anya-egyház. Bizonyosan az lesz az édes anya, a ki ide legközelebb fekszik.

Meg is találtuk. Hajdu-Böszörmény fekszik legközelebb. Jó magyar fészek; kuruczok és hajduk lakják; ezek már csak nem vetnek gáncsot abban, hogy Toklyó Miska és Sághy Juliánna czélt ne érjen.

Irtam a hajdu-böszörményi orosz papnak s nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy az ő leánya-e Budapest; – ha pedig nem az ő leánya: hát akkor kinek a leánya?

Rögtön felelt, a hogy illik mivelt és nagy tiszteletü buzgó lelkészhez.

Azt felelte, hogy igazság szerint és a régi hagyományok emlékei szerint Budapest az ő leánya volna ugyan, de az ország kormányai s az egyházak fejedelmei a leányegyház szervezéséről már emberöltők óta megfeledkeztek, igy hát valósággal még se az ő leánya, hanem azért az ő hiveinek ügyeit a budapesti római katholikus egyház lelkészei készséggel ellátják. Toklyó Miska tehát forduljon azokhoz.

Előre láttam, hogy Toklyó Miska megint ujabb bajba keveredik; de most már mindegy volt, a kisérletet folytatni kellett.

Elment Toklyó Miska a belvárosi apáthoz. Öreg, jólelkü, nagy kegyességü, istenes életü, de buzgó hitü férfiu volt az. Toklyó Miska tiszta, fekete, ünneplőruhájába öltözött s nagy alázattal kezet csókolt a jó apátnak.

– Én vagyok az a Toklyó Miska, főtisztelendő szent atyám. De én szüleim után görög katholikus orosz vallásu vagyok s ezért könyörögném, hogy miután nekem itt lelkipásztorom nincs, az én nagy lelki gyötrődésemben főtisztelendő szent atyám segitene meg engem.

– Szivesen édes fiam, csak tárd ki szivedet egészen; – minden bajodnak, bánatodnak és gyötrődésednek isten segitségével orvosa leszek.

– Van egy derék, becsületes asszonyszemély, az én lelkem Julcsám, a kivel már több esztendő óta együtt lakom. Szeretnék vele törvényes házasságra lépni.

– Jóravaló igyekezet édes fiam, emberséges dolgot mivelsz, jóvá hagyom.

– Ugy de főtisztelendő szent atyám, az én lelkem Julcsám kálvinistának született s az is akar maradni, sőt a gyerekeink is kálvinisták.

– Ejnye te Toklyó Miska, te egy istentől elrugaszkodott Toklyó Miska vagy, mit akarsz hát te most én tőlem?

– Csak azért könyörögném főtisztelendő szent atyám, hogy én is a leendő feleségem és meglevő gyermekeim hitén akarnék lenni, adna tehát nekem az én távollévő papom helyett engedelmet arra, hogy a kálvinisták közé átmehessek.

A jó apát arcza elkomorodott. Szemmel látható volt, hogy a szent egyháznak ilyen duhaj módon való megsértése miatt haragos gerjedelem kezd az ő buzgó lelkében erőre kapni. S hozzá még nem is igazi hive ez az ember.

– Mit akarsz édes fiam? Eretnekké akarsz te lenni az én segitségemmel? – Az én segitségemmel? – No várj egy kissé!

Volt a szobában egy kis oltár. Az oltár sarkához támasztva az apát ur botja. Vastag, erős spanyol nád, keresztben álló vastag elefántcsontból való fogantyuval. Nyomott vagy két kilót. Oda tipegett a bothoz a jó öreg apát ur. Jobb kezébe fogta azt a botot s azután oda állt Toklyó Miska közelébe.

– Hadd hallom csak még egyszer fiam, mit akarsz te?

S fölemelte azt a botot.

A szarvas nem ludtalpu, Toklyó Miska pedig ludtalpu volt. De azért a szarvas nem ugrik oly gyorsan, mint a mily gyorsasággal Toklyó Miska kiugrott az ajtón. Ennek köszönheti szárazon lett menekülését.

Jött hozzám nagy lélekszakadva s elpanaszolta sorsát.

Tudtam én azt előre, hogy az lesz a sorsa. De mindegy volt már. Most már csak előre kellett menni.

A törvényszabta időben két előkelő tanuval jelent meg Toklyó Miska a jó apát előtt. A jó apát pedig megint csak kiverte Toklyó Miskát két előkelő tanujával együtt. A minthogy egyebet nem is tehetett jó lélekkel.

De legalább megvolt a bizonyitvány a két tanutól.

Rögtön ment a bizonyitványnyal a kálvinista parókhiára.

Akkor még egy parókhiájuk volt a kálvinistáknak a fővárosban. Két hires papjuk volt ott. Az egyik püspök volt, főrendiházi törvényhozó, nevezetes költő, iró és szónok, emberszerető nemes szivü jó ember. Ő hozzá küldtem Toklyó Miskát.

A hogy sejtettem ugy következett be. A törvénytudó nagy püspök rögtön kiböngészte Toklyó Miska dolgának gyöngeségeit. Kezét megcsókolni ugyan nem engedte, sőt Toklyó Miska kezét megrázta barátságosan, de azért igy szólt hozzá.

– Örvendezik az én lelkem, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged most még az én hiveim közé be nem vehetlek. Mivelhogy az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; – az alkotmány pedig világosan rendeli, hogy az, a ki áttérni szándékozik: saját lelki pásztoránál jelentse ki ebbeli szándékát. A mit te édes felebarátom nem cselekedtél, mert te római katholikus lelkésznél jelentkeztél, holott pediglen te a görög katholikus egyháznak lennél hive. Eredj tehát nyugodt lélekkel haza a te békességes hajlékodba s kezd ujból s most már a helyes uton a te igazságodnak kivivását.

Egészen vidám lélekkel jött hozzám Toklyó Miska. Még dicsekedett is, hogy legalább a kálvánista parókhián meg nem verték.

– Megkapod te Toklyó Miska még ott is a verést.

De ezt csak ugy gondoltam, Toklyó Miskának fenhangon meg nem mondtam. Minek keseritsem az életét szegénynek?

A kálvinista püspök ur szavában mégis volt utmutatás. Hátha Toklyó Miska a hajdu-böszörményi orosz papnál jelentkeznék az áttérés dolgában s onnan hozna két tanu-bizonyitványt? Akkor a püspök urat szaván lehetne fogni s Toklyó Miska mégis csak bele kerülne az anyakönyvbe.

Kocsira raktuk Toklyó Miskát s küldtük Hajdu-Böszörménybe. Elküldtem vele egyik ügyes, virgonczeszü emberemet is. A pap ugyan ott is kilóditotta Toklyó Miskát, de néhány hét mulva a szükséges bizonyitványnyal mégis csak visszaérkeztek hozzám.

Megint elküdtem a kálvinista püspökhöz. E jó püspök urat azonban megtéveszteni nem lehetett. Szórul-szóra igy felelt:

– Valamint öt hét előtt: ép akképen örvendezik az én lelkem ma is, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged még most se vehetlek be az én hiveim közé. Mert igaz ugyan, hogy te most már saját egyházadbeli görög katholikus lelkésznél jelentetted be áttérési szándékodat, de ez meg nem a te lelkészed volt, minthogy te budapesti lakos vagy: Budapest pedig nem Hajdu-Böszörmény. Az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig azt parancsolja, hogy ily esetben kiki a saját lakása szerint való lelkésze előtt jelentkezzék. Te ezt édes felebarátom nem teljesitetted, igy hát rajtad ez úttal se segithetek.

De most már Toklyó Miska igazán elkeseredett s keserüségében sirva fakadt.

– Mi lesz az én lelkem Julcsámból? Mi lesz az én ártatlan gyerekeimből? Segitsen meg méltóságos uram, hiszen én arról nem tehetek, hogy a hol én lakom: ottan nincsen papom s a hol volna papom: ott meg én nem lakom. Adjon legalább jó tanácsot.

– Én, édes felebarátom, istennek igéit hirdetem s nem a törvény parancsait latolgatom. Vannak Mózesek és próféták a te számodra is, keresd föl azokat.

IV.

Nagy búsan jött hozzám vissza Toklyó Miska.

Igaza is volt.

De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellék úton az örök üdvösségbe becsusszani csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk az egyenes útra.

Jövel jó öreg Verbőczy a te Hármas Könyveddel! Jőjjetek elő ősi jogunk testei és lelkei: te avas Corpus Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank régen alvó híres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a ti tanítástokban az egyenes út.

Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek szüksége lett volna a keresztelő levélre, de ilyen levelet előmutatni nem tudott. Zsidó, czigány, zarándok, remete, szegény legény, uton járó, kóbor hajdu, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy keresztelő levele vagy születési bizonyítványa legyen. Kinek mi köze ahhoz: hol született, mikor született s ki volt apja-anyja? Sokszor maga se tudta s ha tudta is, eltagadta.

Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendős. Az előtt nem sokat törődtek azzal, ki hány esztendős? A ki jó szinben volt: az volt a fiatal ember; a ki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szítta, nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amugy szőrén-pőrén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza: legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült: akkor otthon maradt s ki nem tette a lábát a kályha mellől. A ki meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak nyáladék, mig ugrabugrál. Komolylyá lesz, haja megnő, melle domborodik: már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a főkötőt. Hamis szeme, eleven mosolya, fényes arcza, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. A ki pedig a délczeg asszonyban föl nem ismeri az asszonyt: az olyan ember vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképen való bárgyu ember pedig az, a ki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni. Egyebet nem érdemel.

De hát néha mégis meg kellett tudni: ki hány esztendős?

Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy ur magtalan volt s a veszprémi káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén legidősebb fia örökölje. A mikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután még vagy negyven esztendeig.

Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt gyerek közül hárman álltak elő azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek ők a legidősebb gyerekei. Biró legyen, a ki most már eltalálja az igazságot.

Anyakönyv még akkor nem volt a világon.

Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek közül tehát csak egy lehet a legidősebb. De hát melyik az? A Jankó, Palkó, Markó-e az?

Édes anyjuk, édes apjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, a ki valamikor megkeresztelte őket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek vagy elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, szolgáló ember vagy asszony akadna talán, a ki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se, mert a három testvér közül kettő bizonyosan nyomban agyonütné vagy világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül melyik a legidősebb.

Vármegye, főispán, országbíró, nádorispán, sőt maga a király is kifáradt már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segitette. Utóbb is meghalt mind a három Gulácsy-fi, sőt kihalt a Tomay nemzetség után a Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden birodalmát.

A pörnek hát vége lett volna, de azért még se sült ki, hol az igazság. Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett hozni törvényt, a mely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendős az az ember, a kiről senki se tudja, hogy hány esztendős.

De hát ki tudja azt megmondani?

Ki tudná más, mint a káptalan?

Tizenkét pap a káptalan. Van köztük prépost, apát ur, hitetlenek püspöke, olvasó pap, éneklő pap, plebános s valamennyi miséző pap. A mit a káptalan nem tud: azt már nem tudja senki. A mit pedig senki se tud, azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekről, hogy több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd. Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak.

A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló barátok, beszédes kéregetők besugnak oda minden titkot. Ha gyerek születik: azt mindig valami titok előzi meg. Az a titok sohase lehet titok a pap előtt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el, a mikor senki se tudja, hogy ki-ki hány esztendő előtt jött a világra.

Te is Toklyó Miska, légy készen arra, hogy a váczi káptalan előtt meg kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váczi káptalan alá tartozik.

Az eljárás egyszerű.

Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, a ki keresi a saját életkorát.

Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszu asztal zöld posztóval bevonva. Feszület van az asztalon és halálfej és tintatartó és burnótszelenczék. Elől ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyző: fiatal papokból az asztal végén. Ez a szentszék.

Bejön az életkorakereső fél.

Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját, keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és hányszor? Mikor volt búcsún először és utoljára? Mire emlékszik legkorábbi gyerekségéből? Ért-e életében dögvészt, fekete halált, tatárjárást, kuruczok és labanczok dulásait? Beverték-e fejét valamikor? Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által? Hány gyereknek apja vagy anyja? És igy tovább!

Azután levetkőztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: erről különösen meg kell győződni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak állapota sokat jelent, Minden fogorvos a pokol fenekére utasíttatik. Ugy kell maradni mindennek, a hogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz, hetyke beszéd, föstött arcz, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos tünetek.

Igy készül meg az itélet. S az ítélet határozottan, világosan megmondja, hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendős. Ebben aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad.

Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váczi káptalanhoz. Noha láttam, hogy ennek se lesz egyelőre semmi haszna.

Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem vizsgálhatta, se a tudva nem levő életidőket meg nem szabhatta.

De az országgyülés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani, kinek legyen ezentul annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja meg ezentul, ki-ki hány esztendős?

Ezen azonban még se akadtunk meg.

Folyamodtunk a váczi káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát, vizsgálja meg alaposan: hány esztendős s a férfinemhez tartozik-e, vagy a nőnemhez?

A káptalan elutasított bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a törvény elvette már tőle ezt a hatalmat. Van ő neki egyéb bokros munkája is, csak azt tudja elvégezni.

Csak ez kellett nekünk.

Folyamodtunk ekkor a fővárosi tanácshoz. Bebizonyitottuk neki, hogy Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy ő hány esztendős. A váczi káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyujt; – nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fővárosi tanács.

Hatalmas polgármestere volt a fővárosnak. Jó barátom. A siker czéljából elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágositsam.

Kinevetett.

– Jó helyre jöttél barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal vesződünk, azokkal se bírunk. Most olyan embert küldesz ránk, a ki meg se született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel?

No ez bíztató kezdet.

Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony valamennyi gyerekét oda vitte. És sirt a polgármester nyakán valamennyi.

A polgármester elküldte őket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte őket a fővárosi képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi dologról, keresztelő levél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és familiáját küldtem mindenütt az iratok utján.

A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fővárosi bizottságok rengetegéhez képest. A mely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazítja azt többé helyes utra semmiféle égi vagy földi hatalom.

Addig jártak az irások egyik kézből a másikba, egyik szakbizottságtól a másikhoz, mig utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke.

Nagy örömmel és nagy bánattal jött ezt nekem bejelenteni.

– Megint egy gyerek nagyságos uram! Mi lesz én belőlem és szegény Julcsámból, ha ez még sokáig igy tart?

Erre már én sem tudtam neki megfelelni.

Szerencsére az ország valamennyi hirlapja magáévá tette az ügyet. A külföld is kezdett már ránk figyelni. Állandó rovattá vált a Toklyó-ügy. Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat czime: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt: »Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet tárgyalta.

Ez utóbb is arra inditotta a fővárosi tanácsot, hogy döntsön az ügyben. Döntött is, de nem volt benne köszönet.

Folyamodásában azt mondta Toklyó Miska:

»Azért fordulok a székes főváros tanácsához, mert huszonöt év óta itt lakom és mert születésem helyéről nincs tudomásom.«

Erre a fővárosi tanács azt felelte:

»Folyamodó az ő kérelmével azon törvényhatósághoz utasíttatik, melynek területén született.« S hivatkozott hetvenhét törvényre, melynek alapján másként nem dönthetett.

Ez még semmi.

A döntés másik pontja így szólt:

»Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy ő anyakönyvezve nincs: ennél fogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényüleg fölvett név s ez őtet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az okból se volt érdemileg elintézhető, mert törvényes nevét bejelenteni elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fővárosi tanács.

Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza ugy állt, mint a bika szarva.

– Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az én becsületes Toklyó Miska nevemet elsinkófálni nem engedem.

V.

Az kellett volna még csak, hogy szegény Toklyó Miskát pörbe vonják idegen név használata miatt.

Pedig ehhez is közel álltunk.

Törvényes alap volt rá elég. Mert hogy Toklyó Miska, miért Toklyó és miért Miska: ezt ugyan a világért se tudtuk volna igazolni. Hiszen ezt is csak a keresztelő levéllel lehet igazolni.

Egy rendőrkapitány bele is akart kapczáskodni e miatt Toklyó Miskába, de őt szerencsésen lemordiáztam. Várja meg, mig valaki panaszt tesz a Toklyó név viselése miatt. Segitségemre jött Karika Péter közrendőr is. Igy aztán megigérte a mérges rendőrkapitány, hogy bevárja a fölebbezést s a belügyminiszter határozatát.

Olyan fölebbezést is keveset látott még a fővárosi tanács, mint a milyent az ő határozata ellen benyujtottam. Egy fiatal joggyakornokra biztam a fogalmazást, a ki még tud lelkesülni az örök igazságért. Megnyomta a tollat kegyetlenül. Birsággal is büntették miatta Toklyó Miskát. Nekem kellett megfizetnem.

Mindez kicsi dolog.

Nagyobb az, hogy a miniszternél kedvező döntést tudtam elérni.

Elővettem képviselői tekintélyemet. Épen negyed százada voltam már minden kormánynak tántorithatlan támasza. Sohase kértem érte semmit. Megmondtam a miniszternek, hogy huszonöt esztendős számadást ró le a kormány, ha most az egyszer igazságot szolgáltat. Ha pedig most se teszi meg: egyenesen átmegyek a szélső ellenzékre. Meg nem állok a köztársaságig.

Használt az erélyes föllépés. S különösen használt, hogy minden fogalmazón, titkáron, osztálytanácsoson és államtitkáron keresztül gázoltam. Hiszen már magam is kezdtem unni a munkát is, a költséget is. Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet rend és jogbiztonság az országban, mig a Toklyó-ügy dülőre nem jut.

A miniszter utasitotta a fővárosi tanácsot, hogy Toklyó Miska számára állitson ki korbizonyitványt.

Idáig tehát eljutottunk valahára. Még magam is alig álmodtam arról, mi lesz ebből a nagy sikerből.

A fővárosi tanács megbizta az V-ik kerületi előljáróságot a korbizonyitványi adatok összegyüjtésével.

Mióta szolgál nálam Toklyó Miska? Meddig szolgált a banknál? Meddig volt hordár? Mennyi időn át napszámoskodott? Hát az előtt hol járt, mivel foglalkozott? Mit csinált Szolnokon, Aradon, Hajdu-Bagoson, Nagy-Kállóban? Ki volt apja-anyja? Élnek-e valahol rokonai? Hol élnek és miből élnek? Kit tud tanunak maga mellett megnevezni? Pintye Gergelyt vagy Rózsa Sándort nem hajszolták úgy meg, mint Toklyó Miskát.

Elmult a tél, tavasz lett. Elmult a nyár is, jól belejöttünk az őszbe s a sok megkeresés, átirat, pótlás, kihallgatás még se akart véget érni. A főváros költségvetésébe föl kellett venni külön irattári szekrényt a Toklyó-ügy iratainak számára.

S mindez még csak előnyomozás volt. A vizsgálat még ezután következett.

Addig hajszoltam a kerületi előljárót, mig végre a rendes vizsgálatot és a helyszini szemlét elrendelte. Jelen voltam a szemlén és vizsgálaton magam is.

A helyszini szemlének az volt a feladata, hogy Toklyó Miska tagjait s tetemének mivoltát orvosilag megvizsgálják. A kerületi fizikust rendelték ki erre.

Mikor nőtt be a feje lágya?

Hány esztendeje annak, a mikor a bölcsességfoga kinőtt?

Mióta tudja kipödörni a bajuszát?

Micsoda betegségekben szenvedett gyerekkora óta?

Iszákos-e? Tud-e aludni? Nincsenek-e szédülései, rémlátásai?

Megmérték keresztben, hosszában. Fejéről, koponyájáról egész statisztikát készitettek. Végre lefényezték előlről és hátulról. A ludtalpát még se vették észre.

Mindezt eddig még csak a kerületi fizikus végezte. Szükségesnek mindezt azért látta, hogy tájékozódást szerezzen Toklyó Miksa életkora felől.

Következett a kerületi előljáró. Most aztán ő fogta vallatóra Toklyó Miskát.

– Kérdezem önt állitólagos Toklyó Miska!

Toklyó Miskát meg kellett fognom, hogy ezért az »állitólagos« szóért hasba ne rugja a kerületi előljárót.

Száztizenhárom kérdést intézett hozzá. Fölirták papirosra az összes kérdéseket.

– Beszélje el Toklyó Miska, micsoda esemény az, melyre életének legkorábbi szakából vissza tud emlékezni.

– Emlékezem arra, hogy egyszer leestem a szederfáról.

– Hogy került ön a szederfára?

– Fölmásztam rá magam.

Ezt fontos körülménynek találták. Lehetett ekkor öt évestől tíz évesig.

Elvégre a kifogyhatatlan kérdések áradatában a gondviselés világot gyujtott Toklyó Miska elméjében.

– Emlékezem arra, hogy egyszer libát őriztem Ördög-Ábrányban a falu végén a libalegelőn, aztán katonák jöttek oda, szétverték a libáimat s ágyukat állitottak föl a libalegelőn. A faluban azt mondták, hogy ezek orosz ágyuk voltak.

Ez már nagy dolog volt.

Közös erővel siettünk a jó kedvü és nagy tudományu Hegyessy Mártont Nagy-Váradon megkérdezni, mikor voltak orosz tüzérek Ördög-Ábrányban? Nála föl van jegyezve minden katonáról, hogy napról-napra hol járt, mit csinált, hol evett ebédet és vacsorát. Nyomban meg is irta, hogy Krizsiev orosz ütegparancsnok ágyui 1849-ik évi junius hó 29-én délután három órakor voltak az ördög-ábrányi libalegelőn.

Most már az volt a kérdés, mekkora lehetett Toklyó Miska emlékező tehetsége az ő gyerekkorában?

A kerületi előljáróság erre is megfelelt. Tekintettel Toklyó Miska elmebeli állapotának szerény méreteire: ő akkor hét évesnél fiatalabb s tiz évesnél idősebb nem lehetett. Előbb nem születhetett tehát, mint 1839-ben, de később se mint 1842-ben. Vagyis a tudomány szabályai szerint ezen folyó esztendőben ő közép számitással negyvenöt évesnek tekinthető, kizártnak tekinteni azonban nem lehet, hogy egy-két évvel mégis idősebb vagy fiatalabb. Nem ellenkeznek ezzel az orvosi látlelet pontjai s különösen nem ellenkezik bőrének, szőrének, fogainak s egész csontrendszerének állapota.

Igy szólt a korbizonyitvány.

Hála Istennek! Most már mehetünk keresztelőre. Most már bevezetheti a pap az anyakönyvbe, hogy Toklyó Miska mikor született. Most már törvényesen bizonyos volt, hogy 1839-től 1842-ig mindig született. Válogathat a pap szabad tetszése szerint a napokban.

Nagy volt az öröm Toklyóéknál s meg kell vallanom, én is nagy megkönnyebülést éreztem, hogy az ügyvédi tudomány ekkora diadalhoz is eljuthatott. Nyugodtabban néztem a jövendőnek viszontagságai elé.

Pedig minden öröm korai volt.

A kerületi előljáróság jelentést tett az ügyről a tanácsnak. A tanács pedig áttette az iratokat a katonai ügyosztályhoz. Mert ime most egy ember került kézre, a ki negyvenötéves életkoru s a kinél ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy védkötelezettségének eleget tett-e s az alól nem bujt-e ki tilos úton?

Egyszer csak megidézik Toklyó Miskát a katonai ügyosztályhoz. Megparancsolják neki, hogy pontosan jelenjék meg, mert különben katonaszökevénynek fog tekintetni s elfogatás esetén igy meg amugy tekerik ki a nyakát.

Ne neked Toklyó Miska! A papok kezéből se keveredtél még ki s most meg már a katonák kezébe kerülsz!

Egyelőre azonban semmi ok nincs aggodalomra. A legény öreg legény, ereje rokkant, talpa ludtalp: mitől féljen? Túl van a sorhadi szolgálati időn, túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési időn is. Semmiféle tartalék és póttartalék ő rá most már nem számithat. A vitézi erényekből s katonai képességekből nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza, a bajusztól pedig most már ugy se fél az ellenség.

Megjelent a tárgyaláson s azt kérdezték tőle: volt-e katona, eleget tett-e védkötelezettségének s ha nem volt katona: miért nem volt katona? Mikor és hol volt ujonczozáson?

Ha Toklyó Miska azt feleli, hogy ő sohase volt katona és soha se volt ujonczozáson: talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett volna belőle hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven forint birságot, vagy egyszerüen fölmentik. Hiszen ő anyakönyvbe sohase volt bevezetve. Őt ujonczozásra soha nem hivták, törvényesen elismert születése se volt; olyan volt ő csak, mint a ki ágról szakadt: – ime az első hivásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy ő neki, akár a császárt szolgálja, akár Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen ügyvéd urat; – lesz ő, ha kell, olyan vitéz is, mint Zrinyi Miklós.

Igy kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Ugy felelt, a hogy becsületes emberhez illik.

– Én Ungvárott voltam ujonczozáson, az elmult 1861-ik esztendő május havában. Önkényt jelentkeztem ujonczozásra, mert egy ivásu pajtásaimat mind behivták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi kötelességet behivás nélkül is teljesiteni kell. Meg is vizsgáltak annak módja szerint, de ugy találták, hogy gyönge vagyok s hogy ludtalpam van, ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hivták az ujonczozó bizottság katonai elnökét.

– De jó emlékező tehetsége van kendnek Toklyó Miska! Hát a bizottság polgári elnökét hogy hivták?

– Azt nem tudom.

– A katonait tudja, a polgárit nem tudja? Furcsa ez nagyon.

– Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktől félni kell, a polgári elnöktől pedig nem kell félni. A kitől nem fél az ember, annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz az elméjében fölösleges terhet.

A jegyzőkönyvet lezárták s Toklyó Miskával aláiratták.

– Most elmehet Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki ungvári ujonczozási iratokat s ha megkerülnek: ujra kap idézést. Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik.

Most voltunk már nyakig a csávában!

Az ügyosztály átirt Ungvármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen, adjon felvilágositást arról, vajjon az 1861-iki ungvári ujonczozásnál bizonyos Toklyó Miska nevü egyén ott volt-e a sorozásnál, micsoda szám alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e s ha fölmentették: miféle oknál fogva történt a fölmentés?

Ungvármegye alispánja visszairt, hogy az elmult 1861-iki évből semmiféle ujonczállitási irás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban, pinczében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság, bizonyára minden szolgabiró elvitte magához az iratokat. Akkor a szolgabiráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabirák nem is élnek már, minden haszontalan irást föltüzeltek.

Mertem volna fogadni előre, hogy ez lesz a válasz.

No de ott van a katonaság.

A hadkiegészitő parancsnokság azt felelte, hogy ő nem gyüjti kazalszámra a háji-báji irásokat; ő az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir. főhadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó Miskát.

Találták a manóba!

A kassai generál-kommandó biztositott arról, hogy ő tovább küldte Toklyó Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez.

No itt már csak megtaláljuk.

Dehogy találtuk.

A hadügyminiszter aztán felvilágositott bennünket, hogy 1867-ben Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott s a sorozási iratokból egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk utána a m. kir. honvédelmi miniszternél.

Utána néztünk.

A katonai ügyosztály felirt a tanácshoz, a tanács fölirt a honvédelmi miniszterhez: Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási irásai?

A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki irásokat réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek előtt. A mi pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fővárosi tanács a katonai ügyosztály utján.

No ezt ugyan eltalálta a miniszter ur! Hiszen másfél év óta egyebet se csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi.

VI.

Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek, Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári szereplését.

Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú Toklyó Miskára.

Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is őt oda a mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetőjében. De oda már nem megyünk utána.

Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte Toklyó Miskát.

Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető birósághoz.

No most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt.

Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele.

Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki. Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve.

A büntető biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből és sohase lesz belőle táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt elmulasztja, méltó a példás büntetésre.

Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit.

Bűnös-e Toklyó Miska?

Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető biró, hogy utóbb alig ismertem önmagamra.

Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állitsam hát a biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.

Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.

Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak kell bebizonyitani állitását. Állitsam elő azt a sajtost, a ki a sorozási iratokat megvette.

Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már. Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz hozzá.

Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a birót semmiségi panaszokkal.

Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni, felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.

De ebben állott a biró erőssége is.

– Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt!

Még ki is csufolt a biró.

De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az enyhitő körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni.

A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak elitélte.

– Megnyugszik-e kend Toklyó Miska az itéletben vagy azt fölebbezi?

Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az itélethez s a biró kérdéséhez?

Mielőtt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga.

– Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy Miska nevü kér bebocsáttatást.

Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve. Egyéb különbség még nincs apa és fiu között.

A fiu nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához s kezet csókol neki.

– Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az ágyban fekszik, egy kis baba sír mellette.

Tehát Toklyó Miskának megint ujabb gyereke született.

Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében vagy bújában sírva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé.

De a biró közbeszólt:

– Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e vagy fölebbez?

Toklyó Miska daczosan felelt, de okosan.

– Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.

– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelőnek átadatik.

Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék.

Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy azt pontosan és szigoruan végrehajtsa.

Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem tettem. Mig az iratok a felső biróságokat megjárják: beletelik egy esztendő s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.

Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam, hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék.

Akkor még nem a kőbányai uj temető mellett, hanem valahol az Angyalföldön volt a gyüjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett büntetési idejét kitölteni.

Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval és kapczabetyárral.

A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött, hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart beteg lenni.

A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette.

Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bő zárka volt és csak öten voltak benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne. Négy lépés előre, négy lépés hátra.

Az a négy elitélt érdekes négy ember volt.

Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet csinált.

A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitől kapta. Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen lesz, míg ő itt fog ülni.

A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét. Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben s mennyi víz van a tűzben.

A negyedik csángópénzgyüjtő nagy hazafi volt. Társait minden áron szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta őket, hogy ha kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s őt válasszák pártvezérré. Társai minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de ő azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit.

Nos hát ezek közt volt Toklyó Miska.

Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, hogy őt miért itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról, sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne. Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett s mégis tömlöczbe kerül.

Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sőt még borocskához is.

Köszönhette a királyi főügyésznek.

A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt. Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az embereket.

Szemlét tartott a gyüjtő-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élő szóval, ki-ki miért és mennyi időre van elitélve.

Csak Toklyó Miska hallgatott.

– Hát ön miért van elitélve?

– Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok megesküdni.

A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis tovább kérdezősködött.

– Mennyire jutott már a házasságával?

– Annyira már jutottam, hogy becsuktak.

Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem nevetett.

– Mi a kivánsága?

– Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis borocska.

– No isten áldja!

A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:

– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára!

A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost.

– Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb ételt s hadd ihassék egy kis borocskát.

– Igen is méltóságos uram, rögtön keresek.

Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az asztalához s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállitott egy bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján; utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával lássa el.

Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt ő soha s nem ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az emberben: hát talál azonnal, a mennyi csak tetszik. Miből élne a sok orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?

Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi gyüjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.

Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek!

Végre is letelt a két hónap.

Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis tanut, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és a csángópénzgyüjtő nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktől tisztességgel.

Haza ment.

Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint szolgálattételre az irodába.

– No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van hátra belőle.

– Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is felakasztanak.

– No hát holnap megyünk a paphoz.

– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.

Vajjon mit akar most Toklyó Miska?

VII.

Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni, hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.

– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket. Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is, félesztendő is, két esztendő is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok intézkedni.

Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen?

– Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám!

– Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Állitsd ide a gyerekeket.

A gyerekeket összeszedték s a bölcső mellett sorba állitották.

Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető biró tárgyaló szobájában. Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból kiszabadult. Volt már vagy hat éves.

Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. Egy sült burgonyával volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a diadalmas, nem a burgonya.

Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.

Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak két hónapos volt s most édesdeden aludta az igazak álmát.

Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s harsány hangon igy szólt a gyerekekhez:

– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé teszek, hogy édes anyátokkal isten szine előtt összekeljek s ti az én törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette, hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak, mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot.

Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.

Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses egyéniségének védelmével.

– Édes apa, én nem szaporodtam.

– Hát ki szaporodott te kölyök?

– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben.

– Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez tartsátok magatokat!

A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult asszonyához.

– Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig elkényeztetni.

Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta nagyot, sőt meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát.

– Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a gyerekek neked szót fogadjanak.

– Szeretném én azt látni!

Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek?

Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Őt nagyon szigorunak találtuk évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiu volt, mint a püspök.

Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivők seregébe való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való tartozásának örökös biztositását.

A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt. Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, a ki be is volt már csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünődött, miféle kánonok szerint kereszteljen ő már mostan?

De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. Időt akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához.

– Tudja-e felebarátom a Miatyánkot?

– Nem tudom.

– Hát a Hiszekegyet?

– Azt sem tudom.

– Hát a Tizparancsolatot?

– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét főtisztelendő uram, mindezt jól tudja az én asszonyom.

– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert ámbátor a csecsemő, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem jár. A felnőtteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy Keresztelő János keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának felebarátom ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt megtanulta: akkor jőjjön ismét szinem elé.

Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött. Nagy megütközés látszott az arczán, mikor főnöke kijelentését hallotta.

Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt is megkivánta, hogy büneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz, mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s Keresztelő János előtt feltárja?

S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van, a ki azokat pap létére se ismeri.

No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak.

Neki is feküdt isten igazában.

Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak értelmét.

Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen hála, mindent tud.

Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor ő ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.

De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De minthogy még se egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus: legczélszerübb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok megtanulására utasitani.

– Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon az isteni tudományban.

A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.

Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté. Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elvesződnek azzal esztendőkig s még se tudják ők se s a mit az egyik héten tudnak is belőle, bizton elfelejtik a másik héten.

Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint haragudott.

Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat.

Egy estennen szokatlanul kipödrött bajuszszal jött be hozzám. Könyv volt a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt lépésre.

– Engedje meg nagyságos uram, hogy valamit elkövessek!

Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak ugy döngött.

– Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendő óta húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe rugnak, nehány árva sírdogál értem, de különben a varju se károg utánam. Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.

Igazad van Toklyó Miska.

Jer hát elő Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak, bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te talán utba igazitasz.

Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő szivesen segített volna Toklyó Miskán.

Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemü, de tehetséges, tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt erősitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy, igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jó lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.

Elmentem hozzá.

– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni a hiányokat. Könyvből tanulni öreg embernek már nincsen kedve. Vezetőre volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi tanácsbirónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és lelkésztársa nincs itthon.

A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy bágyadt hitü és tudományu öreg képviselőt megerősiteni az üdvösségre vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.

A következő vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az egész este a miénk lehet.

Megizentem, hogy három órakor nála leszek.

– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl fekete ünneplő ruhádba, jösz velem.

Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólítom. Magam bementem az ifju paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá.

Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi csibukhoz és pipához.

Elkezdtük a tanulást.

A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.

»Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében.«

Megmagyarázta készséggel.

– Ha ez így van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, a kik áhitják a szent keresztséget?

– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel tesszük.

– Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még sem bizhatom a szavában. Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.

Az ifju emberben kezdett feltámadni a szent daczosság érzete.

– Nálam még nem tett nagyságod kisérletet.

Vállat vontam, kicsinylő hangon feleltem:

– Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De magát öcsém uram menti legalább ifju kora.

A fiatal papból kitört az ős természet.

– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem lesz meggyőzni nagyságodat.

Engedelmet kértem egy perczre kimenni.

Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz.

– Ime itt az élő példa öcsém uram! Ez ama híres, nevezetes Toklyó Miska!

Az ifju lelkész letette kezéből a pipát, az almáriomból kivette a palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak.

– Készitse el a keresztelő edényeket.

Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt, csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját.

Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az asztalra helyezte a medenczét s a kannát és imakönyvet.

A lelkész hozzám fordult.

– Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen országgyülési képviselő s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek szerény szolgája.

Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel.

»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében! Ámen!«

Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges volta felől. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének szólitotta.

Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csorgott a viz. Hogy ne csorgott volna könyje, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:

»Toklyó Mihály«.

Nyomban be is anyakönyveztük.

Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész.

A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése. Azután megtörtént a házassági szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy gyerekük született.

– – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán még ma is folyik az ő fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.