NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE. (continued 2)

De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.

Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva, szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.

– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! – Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már! – Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!

Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott. Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki. Most volt már igazán megbolondulva.

Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben. Egészséges is az a kölyök, mint a makk.

– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam már. Elhozom magammal rögtön.

Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.

– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az udvarából.

Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit, rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant előre.

Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé. Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta, hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.

S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.

Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.

S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.

De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!

– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?

Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.

Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:

– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!

Nemzetes uram azonban fut a leány után.

– Utána, utána! Fogjátok el!

Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik. Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé. Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.

Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.

– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!

Akkor néz igazán a lányra biró uram.

Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta elveszett gyermekét.

Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.

– Hogy merted azt tenni lányom?

– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.

Most már nemzetes Böthök uram lép előre.

– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.

Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.

– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az egész nemesi közönség.

Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.

A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is, a piczinynek is.

Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.

Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.

A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet, hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak s a nemes vármegyének.

De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.

A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak, a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.

XI.

Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra. Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből.

A lány mentette magát.

– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.

Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.

Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.

Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott. Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.

A kirendelt fiskus is erősködött.

Elmondta a biróság előtt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, ő azt fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy ő úgy találta s mint igaz találó tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Így rendeli ezt a Hármas Könyv és a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint Gergő Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett, bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erős, egészséges, fölserdült nő lehet, senki más; Gergő Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az ő méhéből született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek csak egy anyja lehet, ennélfogva mindaddig, míg nemzetes Böthök uram egy másik nőszemélyt elő nem állít, a ki ellenmondhatlanul bebizonyítja, hogy a gyerek tőle származott, kénytelen az isteni és emberi törvények előtt meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni. Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja magára a végrehajtást s annak minden következését.

A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a kirendelt fiskusnak igazsága.

Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb, mint a kirendelt fiskusé.

Először is a pör személyes oldalával kell végezni. Hiába hánytorgatja a felpörös, hogy nemzetes uram még csak legényember, a kinek felesége nincs. Ha igaz lenne is, hogy legényember semmiféle gyerekhez jogot nem tarthat, még sokkal igazabb az, hogy hajadon leányzónak épen nem lehet gyereke. Az isten azért szerezte a szent házasságot, hogy annak segélyével szaporodjék az emberi nemzet. A szent házasságon kivül való szaporaság nem számit. Törvénytelen az és semmis s a mi hazánkban nincs is rá példa; idegen országok törvénye pedig nálunk birói figyelembe nem vehető. A személyes fogyatkozások feszegetését tehát hagyja abban a felpörös, mert ebből mindenképen csak ő rá hárulhat minden rövidség.

A törzsök és tartozék törvénye is csupán csak nemzetes uramnak ád igazat. A szilva csak addig tartozéka a szilvafának s az alma az almafának, míg róla le nem hull. Ha már megérett és lehullott róla: akkor a gyümölcs többé nem a fáé. Az a kis gyerek pedig már érett gyümölcs s régen lehullott a maga fájáról. S aztán azzal is tisztában kell lenni, meddig tartozik a csikó, a borju, a malacz az anyjához. Csak addig, a míg szopik. Tovább nem. Ha már a maga emberségéből is megélhet: már akkor nem az anyjával együtt tesz egyet, hanem az anyja is más, ő maga is más. Mindig így volt, a mióta bölcs törvények vannak a világon s így van most is.

Hogy egy gyereknek nem lehet két anyja vagy tizenhárom: az szent igazság. De hogy nemzetes uram talált gyerekének csupán csak a felpörösnő lehetne az anyja, senki se más: ezt az állitást komolyan venni nem lehet. Annak a gyereknek keze, lába, feje, füle, orra s minden tagja egészen olyan, mint Szent-Gálon létező minden más hasonló koru gyermeké. Ha pedig a többi gyereknek nem ő az anyja, hát akkor mi jogon meri állitani, hogy épen ennek az egynek ő volna az anyja? Azt is kereken tagadja tekintetes Szömörcze ügyvéd ur, hogy felpörösnőben az anyaság minden törvényes kelléke megvolna. Az anyaság csak akkor áll elő, a mikor már gyerek van. Gyerek pedig nem létezhetik apaság nélkül. De hát hol van az apa? Hol van az anyakönyvi kivonat? Hol vannak a mindenféle törvényes bizonyságok? Ezek nélkül anyasággal dicsekedni minden isteni és emberi törvénynyel ellenkezik. Ime így állja útját felpörösnő jogának a Hármas Könyv és a Jognak Teste! Mindenképen igaz pedig, hogy név nélkül gyerek nem lehet. Felpörösnő maga is beismeri, hogy az ő gyerekének neve nincs, holott nemzetes uram talált gyerekének igen is van, – annak Bálint a neve. Minthogy pedig a vármegye tudós szakértői kimondták, hogy ők semmi jelét és kétségtelen bizonyságát nem találták, hogy a lány valaha egészséges gyereket szült volna a világra s a biróság is ezt bölcs itéletében megerősitette, de azon felül a lány maga beismerte, hogy képzelt gyerekét kitette, elhagyta, mindenkinek martalékul engedte s ezzel úgy tekinthető, mintha minden jogáról örökre lemondott volna: ennél fogva őt el kell utasítani s keresetét alaptalannak kell kimondani. Viselje a pörnek költségeit.

Úgy is lett.

A biróság nemzetes Böthök uramnak adott igazságot, a minthogy mást nem is tehetett. A lánynak sok nagy sűrü könyhullatása s a Három Grátiának jó szive és buzgó fáradozása mind nem ért semmit. Az igazságtól eltérni nem lehetett s a gyerek nemzetes uramé maradt.

Elmegy a lány a kirendelt fiskushoz.

– Meg kell nekem most már nyugodnom az itéletben?

– Dehogy kell. Kell a manóba. Fölebbezek, panaszt emelek, ujitok, pótolok, árvaszékhez folyamodom, még a nemes vármegye közgyülését is megkeresem, de az igazságot bukni nem engedem.

Csak úgy hizott szegény lánynak a lelke, hogy ily igaz pártfogót adott neki a vármegye. De azért mégis megkérdezte:

– Aztán mikorra remélhetem az én pörömnek végét?

– Erre nézve a kártyavető asszonyt kérdezd meg édes lányom, mert én a jövendőmondáshoz nem értek. Én csak annyit mondhatok, hogy én legalább tiz év alatt véget vetek az ügyednek.

Boldogságos isten! Tiz év! Hiszen akkorra már nagy lesz az a gyerek s egészen elszokik, elidegenedik édes anyjától. Akkorra már nem is szeret mást, csak nemzetes Böthök uramat s a nemes Lidia kisasszonyt. Igaz, hogy e két jó lélek megérdemli. Ők mentették meg a haláltól s ők viselik gondját most is. Tele is van hálával az anya szive ő irántuk. De hát ő vele mi történjék? Hát ő neki, az igazi anyának, már sohase legyen többé édes kis gyereke? Tíz évig várjon ő ezért? Hiszen akkorra már ő is megöregszik.

Bizony mély fájdalom fogta el a szegény anya szivét, a mikor mindezt meggondolta. De segiteni nem tudott se ő, se a kirendelt fiskus.

Segitett azonban a gondviselés, a ki közbenjárónak kiválasztotta erre a nemes Böthök nemzetség leányági ivadékait: a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes-családok nagyszámu tagjait.

Nemzetes Böthök uram ugyanis a nagy pörbeli diadal után nem fért a bőrében. Igaz, hogy nagy eset volt. Igazi édes anyától is el tudta pörölni a gyerekét. Erre még nem volt példa a vármegyében. Más ember örül, ha az idegen porontyot lerázhatja a nyakáról. Ő pedig ragaszkodik hozzá, megköti magát, pört áll, fut, fárad, buzgólkodik, költséget nem sajnál, csakhogy a gyerek az övé maradjon.

Eljárt a szája.

Most már nem elégedett meg azzal, hogy a gyereket fölneveli. Most már jó Lidia nénjének segitségével embert is akart belőle csinálni.

XII.

Az a három esztendő, a mióta nem gyülésez, nem tanácskozik, nem vadász és nem dőzsöl, nagyon meglátszik a gazdaságon. Igása, kijárója, rideg marhája felszaporodott. Tücski-hajtski elegendő. Termései jók. Bajuszát és öltözködését se hanyagolja el annyira. De a mennyire szaporodik egy részről a jószág és a becsület: ép úgy gyüjti maga ellen más részről a megszólást is.

Vén szamárnak tartják. A ki a legszebb életidőt eldőzsölte, se nem dolgozott, se meg nem házasodott s most lát a szerzéshez, a mikor már se neki, se másnak nem lesz benne gyönyörüsége. Már utóbb templomba járó is lesz s bemászkál a reggeli s délesti könyörgésekre. Csak az van hátra. Minek szerez? Kinek szerez? Kinek gyüjt? Hiszen vele ugyis kimulik a Böthök-nemzetség.

– Azért se múlik. Majd megmutatom én! Azt a kölyköt örökbe fogadom, nevem és vagyonom ráháritom. Nem vagyok én hízó, az én halálomra ne számitson senki.

Ez a meggondolatlan beszéd szülte a nagy bajt. Mert ez a beszéd eljutott a nőági rokonság fülébe.

Először csak a Láthó és Menyekey nemzetség dugta össze a fejét.

– Hallották kegyelmetek? Most már nyiltan is hirdeti, hogy minket, vér szerint való rokon atyafiakat meg akar rabolni s mindenét arra az úton-útfélen talált fattyúgyerekre akarja hagyni. Még nevét is. Ezt a csúfságot el ne türjük. Ezt a fajtagadást meg ne engedjük.

Hozzájuk csatlakoztak Halyagosék és Kerepesék is.

De hát mi a teendő?

Kiválasztottak maguk közt egyet. Okos, higgadt, közbecsülésben álló férfiut. Az öreg Láthó Istvánt. Menjen be a vármegyéhez, keresse föl a kirendelt fiskust, kérdezze meg: mi kell ahhoz, hogy Gergő Zsuzsi megnyerje a pörét s magához vehesse kis gyerekét?

A kirendelt fiskus nem várakozott a felelettel.

– Tanú kell, bizonyság kell, mindenféle igazság kell.

Haza jön Láthó István. Egybegyülnek a családok. Meghallgatják Láthó István előterjesztését.

Csak tanú kell? Csak bizonyság kell? Pénz nem is szükséges, csak igazság kell? Hiszen az álom se könnyebb, mint ez a dolog.

– Utána nemes atyámfiai! Ki erre, ki arra! Egy hét alatt legyen bizonyság, legyen tanú elegendő.

Lett is.

Tíz vállalkozó atyafi tíz felé ment. Másik tíz beült a kocsmákba. A Gombási csárda, a herendi kocsma s az Angyal fogadó egy nap se volt vendég nélkül, valaki közölük mindig ott iddogált s a jövő-menőkkel, árosokkal, vásárosokkal beszélgetett.

Nem vittek ők magukkal se mérnököt, se szakértőt, se esküdtet, se iródiákot, se pandurt, se megyei huszárt. Mindez csak rontja, zavarja, késlelteti, behomályosítja a dolgot. Jobban tudják ők, mi a teendő.

Jobban is tudták.

Nem telt bele egy hét, megtalálták a kolontári kanászt, Mihály bácsit. Nem ment az a Muraközbe, csak a nem messze fekvő Dobos erdőbe. Tudta ő jól, hogy őt a vármegye keresi, de nem ment el az esze, hogy maga jelentkezzék, mikor nem mondták meg előre, hogy miért keresi. Most már tudja. Most már eljön ő tanúnak akár a szolgabiró elé is. Emlékszik ő mindenre, mintha tegnap történt volna. Megismeri ő Gergő Zsuzsit ezer közt is. S megismeri gyerekét is, ha akkorára nőtt volna is már, mint a kútágas. Jó lány volt, derék lány volt, az ő putrijában szült s ott is lábbadozott. A mi igaz: igaz.

Szóra birták a Gombási csárdásnét is. Hiszen megmondta volna ő az igazságot az esküdt urnak is, ha kérdezi. Kérdés nélkül csárdásnénak törvény dolgába avatkozni nem szabad, de nem is tanácsos. Látta ő a gyereket az anyja ölében. Ő etette meg forralt tejjel s egyéb apró kis falatokkal. Négy krajczárt fizetett érte az anyja. Szakasztott az a gyerek volt, a kit hajnalban nemzetes uram posztószél-tarisznyájából kezénél, lábánál fogva kihuzott.

A káplár hajlandó volt megesküdni arra, hogy a lány zsebjében kis-gyerek-fejkötőt találtak. A herendi jó kocsmárosné is elmond majd mindent, a mit tud, noha ő a gyereket nem látta. Föltalálták azt a vásárra menő három noszlopi embert is, a kik a boldogtalan anyát az ó-teglavető gödörben meglátták s kocsijukon Veszprémbe vitték. A mi pedig a legfontosabb: megtalálták Karakó-Szörcsökön azt a szegény jóravaló bábaasszonyt, a kinél a kis gyerek esztendeig volt anyjával együtt.

Meg se foghatta a világ, hogy a megyei esküdt mind ezekre hamarosan rá nem bukkant. Bizonyára azt a szegény lányt, mikor rab volt, ezekre nézve meg nem kérdezte, az pedig halálra szánva, halálra készülve, talán nem is tudott, talán nem is akart mindenre emlékezni.

Most jőjjön csak nemzetes Böthök uram a tárgyalásra! Hozhatja most már magával Szömörcze Boldizsár ügyvéd urat vagy akár a Herkó pátert, nem boldogul most már sehogy se.

Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr észre is vette csakhamar a dolgok fordulatát, a mint a tanuk névsorát meglátta. Beidézte magához nyomban nemzetes uramat.

– Uram öcsém, baj van! A leányági atyafiság annyi tanut hordott össze, hogy mi azzal megbirkózni nem tudunk. Ajánlom a békességes egyezséget.

– Már hogy én egyezzem? A gyereknek egyik felét talán odaadjam az anyjának, a másik felét pedig megtartsam magamnak?

– Nem úgy gondoltam. Dobni kell annak a lánynak valamit. Negyven-ötven forintot meg egy ünneplő ruhát. Többet ér az annak, mint az a nyivácskoló gyerek. Mit csinálna vele úgy is?

– Tudja mit tekintetes urambátyám? Majd Lidia nénémmel megbeszélem a dolgot. De addig is arról a gyerekről meg az anyjáról szebben beszéljen ügyvéd uram, mert az ilyen beszédet dörgöm-morgom-adta, nem szeretem.

Nagy dérrel-durral ment haza nemzetes uram, hogy az ügynek fordulatát s Szömörcze ügyvéd úr bolond tanácsát nemes Lidia kisasszonynak megjelentse.

A jó Lidia kisasszony épen öltöztette, mosdatta a kis gyereket. A gyerek kaczagott, játszadozott, úgy csengett a hangja, mint az ezüst csengetyüé. Mikor a gyerek már oly tisztán, üdén és pirosan állt előtte, mint a rózsa: ránézett sokáig. Addig nézte, addig nézte, míg könynyel tele nem lett a két szeme. Elővette zsebkendőjét s megtörülte szemeit.

– Bálint öcsém! Vérem voltál, öcsém voltál s eddig megosztottam veled mindenem. De ha talpadra nem állsz s ezt a gyereket elviszik tőlem: nyomban megosztozunk s én téged örökre megtagadlak. Az én életem úgy se sokat ér már, a mi kis vagyonom van: hadd legyen az is az egyházé, azok a rosszlelkü rokonok hiába éhászkodnak utánam. Rólad se akarok tudni semmit azon túl.

Nagyot káromkodott erre a szóra nemzetes uram, s kegyetlenül el kezdte sodorgatni két bajuszát. Pedig nem a bajusz volt oka a bajnak, hanem az a leány.

De be is fogatott azonnal, alig fujták ki magukat a lovak. Hajtott Herendre s nagyot ivott a kocsmában. Hajtott Veszprémbe s ott is nagyott ivott az Angyalban. Úgy ment föl a Három Grátiához. A förgeteg szelidebben rohan be a kéményen, mint a hogy ő belépett az ajtón. Annyit se mondott: ökör mászik be kendtekhez.

– Egy szavam volna ahhoz a lányhoz.

Eszti kisasszony majd hanyatt esett ijedtében, mikor nemzetes uramat az ő torzonborz minemüségében meglátta.

– Micsoda leányhoz?

– A ki el akarja pörölni gyerekünket. Én vagyok Szent-Gálról nemes Böthök Bálint.

Jött már a lány s hallotta a szót. Oda sietett nemzetes uramhoz, megragadta kezét és mindenképen megakarta csókolni azt a kemény durva kezet.

– A jó istennek minden áldása szálljon nemzetes uramra; ez az én lelkemnek sok sűrü sóhajtása, a miért az én ártatlan édes kis fiamat megmentette s mind e mai napig gondosan megőrizte.

Nemzetes uram e váratlan támadásra azt se tudta hamarjában, fi-e vagy lány. Csak azon iparkodott, hogy az a lány valahogy az ő kezét meg ne csókolhassa.

Az igaz, hogy szemre való teremtés az a lány. Megnézheti ezt mindenki. Kivált a mióta biztosan tudja, hogy gyerekét visszaadja neki a törvény. Ragyog is, melegit is két szép barna szeme. Nemzetes uram alig tud magához jönni bámulatából.

De mégis magához jön. De hangja most már szelidebb valamivel mint a förgeteg.

– Nem másért jöttem édes hugom, csak azért, hogy tudassam veled, annak a gyereknek nálunk kell maradni. Így kivánja a családi belső békesség s kiváltképen így akarja Lidia néném. Ez ellen hiába való minden ágaskodás. Nekünk úgy sincs több annál az egynél, neked pedig ád az isten, ha jól viseled magadat, még hatot is. Miért háboruskodnánk egymással, a mikor békességben is lehetünk. Ha szemünket behunyjuk: úgy is tied marad akkor az a gyerek. Adunk róla írást. Nem viszem magammal a föld alá. Megértettél édes hugom?

Olyan okos beszéd volt ez, pap se tudna különben beszélni. De az a lány nem értette meg még ezt se.

– Annyit szenvedtem, jó nemzetes uram és úgy fáj a szivem az én aranyos édes gyerekem után, hogy én azt nem adhatom senkinek.

Megint förgeteggé vált nemzetes Böthök uram.

– No hát én se adom senkinek. Még a törvénynek se.

Bevágta az ajtót a lányra s nagy, nehéz lépésekkel eltávozott.

Eljött az uj tárgyalás napja.

Megjelent a biróság. Ott voltak a felek, az ügyvédek, a tanúk egész sereggel. Mindenki a lánynak tanúja, egyetlen egy se a nemzetes uramé. A nemzetes uram igazságát most már lehetetlen megmenteni. Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr azonban mégis megvigasztalja.

– Elhuzom uram öcsém a pört tíz esztendeig, akármi lesz a vége.

Nemzetes uram e szóra nagyot néz Szömörcze ügyvéd urra.

És nagyot gondol.

Tíz esztendeig pörölni! Talán rövidebb idő is elég lenne ahhoz. Igaz, hogy közel húsz évig egyebet se tett, csak vadászott, dőzsölt, kocsmába járt és tanácskozott, de az egész más. A kocsmában mégis csak jobb, mint a törvénypalotában. A Bakony-erdőben tölteni az időt mégis kellemesebb, mint a biróságok előtt. S az erdők vadjai még sem oly veszélyesek, mint a tekintetes ügyvéd urak.

Most már nem is dőzsöl, nem is vadász, semmiképen nem korhelykedik. S most ez istenes életnek ime az a jutalma, hogy szakadatlanul pörlik, idézik, biróság elé hivják, kihallgatják, megesküdtetik, tanúk után küldözik, egyik ügyvédtől a másikhoz taszigálják, egyik biróságtól a másikhoz ránczigálják, elitélik, fölmentik; igazságát hol megadják, hol elragadják; soha ügyének végét nem szakasztják, hanem a helyett mindig csak ujitják, fölebbezik, pótolják, kiegészítik s elküldik és visszaküldik s utóbb a gyereket tőle mégis csak elbirósitják.

S ki meri ezt tenni?

Egy lány. Az a lány, vagy asszony, vagy lány asszony.

Mit csináljon vele? Láb alól csak el nem teheti. Hiszen csak nyáladék fehérnép. Férfi lenne, legény lenne: a fokosát már összetörte volna a koponyáján. De mit csináljon holmi gyönge fehércseléddel?

Az igaz, hogy csinos teremtés. Fiatal is, szép is, egészséges is, bátor is. Hogy szembe szállt még ő vele is, ott a Három Grátiánál. S hogy szereti azt a gyereket, pedig már nem is az övé. Mily szívből hálálkodott, mennyire istenkedett, mily örömmel akart még neki is kezet csókolni! De azt már meg nem engedhette.

Ha még a nyakába borult volna! Ez egészen más!

Nemzetes uram erre a gondolatra kétfelé törölte s megsodorintotta mint a két bajuszát.

Tíz esztendeig pörlekedni! Birákkal, ügyvédekkel, tanúkkal, atyafiakkal csatázni s utóbb is pört, gyereket, asszonyt, még a jó Lidia nénjének jóindulatát is elveszteni. Bolondság ez, pedig nagy.

Ki kell itt valami okosat gondolni!

A birói tárgyalás Szent-Gálon történt, a helyszinén.

Ott volt a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok egész nemesi hada is. Látszott szemükből a káröröm pislogása. Nemzetes uramra úgy néztek, mint a ki után már biztos a leányági örökösödés.

Nemzetes uram nyalkán jött a tárgyalásra, a hogy a biróság iránt való tisztelet megkivánja. Bajusza kipödörve, ezüstgombos dolmánya panyókára vetve, kordován csizmája csak úgy csikorog, a mikor egyet-egyet lép. Dehogy féltené a gyereket. Dehogy félne attól, hogy a törvény nem neki ad igazságot. Nem fél ő most nemes Lidia kisasszonytól se, a ki különben meg se jelent a tárgyaláson. Valami nagy eltökéllés sugárzik szemein és egész arczán. Még a lány is édes tekintettel néz rá.

Szól a biró.

– Felszólitom a feleket a biróság előtt való barátságos egyezségre!

Előre lép nemzetes Böthök uram.

– Hajlandó vagyok a barátságos egyezségre. Én a pör alatt álló gyereket másnak, mint az én édes hites feleségemnek ki nem adom. De annak aztán odaadom. Gondolja meg ezt a felpörösnő.

A biró fordul a lányhoz.

– Mit felel a felpörös e barátságos ajánlatra?

A felpörös nem felel semmit. Hol elpirul, hol elhalványodik, két kezét két könyező szemére teszi. Nem tud felelni e pillanatban.

Nemzetes uram azonban nem várakozik. Oda lép a felpöröshöz, megfogja kezét szeliden s szeme közé néz édes szives tekintettel.

– Határozd el magad édes hugom. Ne legyen az a gyerek se az enyém, se a tied, hanem édes mindkettőnké.

Alig tudja a leány lassu hangon kiejteni:

– Ha isten úgy akarja!

S oda borul nemzetes Böthök uram széles kebelére.

– – Meglett azután az esküvő is s az esküvő napján a keresztelő is. Egy napon jutott el nemzetes uram minden szerencséhez. Szép asszonyhoz, szép feleséghez s három éves szép ifjabb Böthök Bálinthoz is.

Más embernek hány esztendeig kell küzködnie, mig ennyire juthat!

Örült a nemes Lidia kisasszony is. Ime tehát mégis csak fenmarad a nemes Böthök nemzetség. Nem hal ki a tiszta vér az ő szeme láttára.

Egy kis gyanuja azonban mégis támadt. Hátha hamis legény volt akkor, valamikor, valahol az ő Bálint öcscse! Hátha nem is véletlenül találta azt a gyereket!

Ezt a gyanút a nőági atyafiság élesztette. Minden vigasztalódását e gyanúban találta föl ez az atyafiság.

Pedig bizony ebben oly ártatlan volt nemzetes Böthök uram, mint a ma született gyerek.