A KÉT ÖRDÖG VÁRA.

I. PRIVODA KAPITÁNY.

Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon is.

Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiába adta tudtára Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira; hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán, országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A fejedelemnek Magyarországon volt dolga.

Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe, hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, síkon, hegyen, völgyön s vigyen magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, s mind e nagy vidéken és ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj, fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István főkapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás szedni a sziklai fészekből.

Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói várat?

Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generális labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra irással, császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek. Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben vala.

Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget tanusitani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generális tudtára adá a nagy eseményt, sietett ő is a fölött való nagy örömét és megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni.

De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket, jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz.

Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket, megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égő falvak lángjának vérpiros fényével telt meg a levegőég s kínnal, jajgatással s égő keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szíve.

És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula: akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török, tatár és portyázó hajdu én velem is így bánt, mint én bánok ti veletek. Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél. Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót.

És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lőn éjjel és sötétség lőn nappal és szegénynyé lőn, a ki gazdag vala, és nem lőn gazdaggá a szegény.

És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétől, nem a tietek, hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere. Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány.

Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem.

– Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt, bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd.

Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott szavával, mint fegyverével.

Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar vétetődni, majd megtanitotta volna őt Toroczkay István uram emberségre nagyhirtelen.

Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett volna Steinville generális előtt többé a felől, hogy a múlt héten hány falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori táborállás keritései közé.

Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a kurucz nemes urak ellen.

Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a Küküllő mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni, erdőszélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belső cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind.

Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejébe az a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját tisztességgel megemelte volna, el-kitért előle nagy messzeségre s csak a ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére. Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelőtt is nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére.

Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a háboruságtól. És ámbár úgy szíve szerint a fejedelem igaz ügyének diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani, Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének elnyeréseért.

Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni, hogy a bekövetkezhető nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István főkapitány uram minden jó indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezőségi és marosvölgyi és küküllőmenti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott pedig ősi tisztes alkotmányunk erőssége általuk van, rajtuk nyugszik, bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgősebb teendő, mint Steinville generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról őt biztositani, pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért Toroczkay István uram boszut nem áll, hiszen ő is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét.

Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne módja elég.

Kemény József uram ő nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt Erdélyországban. Híre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép urodalmai és várai előtt bizony levették a kalapot még a nemes urak is. Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy félelem mit nem művelhetett.

Alig terjedt el a környékben annak híre, hogy immár a gróf uram ő nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra, biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár ur iránt való változhatatlan hűségről és engedelmességről. A nagyajtai Donáth testvérek elsők valának a gróf uram ő nagysága bölcs nyomdokán haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula, egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy őket is kisérné el a generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sőt meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek látta az időt arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak tiszteletére.

Ült vala pedig Toroczkay István főkapitány uram ez időtájt az ő toroczkói várának szellős nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy kancsóját, mely előtte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely kétfelé álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett rajta erőt, mert az nem állott az ő vastermészetében, hanem annyival inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit.

A hírnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá az ajtókilincset.

Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy, hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgő hangon sóhajta föl:

– Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot, hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited.

S aztán fölállott székéről.

– No de majd meglássuk! – Dörgé utána haragos arczczal.

Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visított a csizma sarkán.

– Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó étekfogóhoz.

II. PATKÓS DANI.

Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban.

Torda városából volt az ő származása, jámbor polgári családból születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé ültetének. Ezelőtt két esztendővel sirba szállott édes jó anyja is, és aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka magyar juh, meg a kis Susánna.

Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen ő most a kis Susánnával.

Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat esztendős vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja, lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok valának, melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát.

Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy ő a kis Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse.

De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában állottak.

Ilyen rettenetes akadály pedig volt elégséges.

Először is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi szél.

Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idő, noha nem sok.

Harmadszor meg kellett remekelni ősi tisztes szokás szerint a czéhbeli ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idő, hanem egy kis pénzecske is kellett.

Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst mentekötővel és két ludtojás nagyságu lánczkosárral szintén csak ezüstből. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelő ezüst csatokkal és sarkantyukkal.

S ötödször és végezetre még a pappal s a kérő és kiadó násznagyokkal is csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak időbe kerül, a költséget nem is számitva.

Az első akadály szerencsésen elhárittatott.

Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a szomorú hírrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel.

A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza, rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben, hogy a két szerelmes jószágnak még időt sem engedett a búcsuzásra. Igaz, hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égő könnyeket csepegtetni, kendőt lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni.

– Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz előtted. Tudod a többit.

Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem tudott rá. Csak nézte égő szemekkel a tovagördülő kocsit és a mikor az oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták Tordán sem azelőtt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü hirtelenséggel való kivégeztetését.

A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midőn a kocsi már elhagyá a várost s a temetőt is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy zokogott, hogy azt hivé már, a szívének meg kell szakadnia.

– – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél előteremtése.

Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sőt apja és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén az illendő taksa fejében a háborús és viszontagságos időknek miatta még azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté.

Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a remekelés.

Erre is készült már Patkós Dani, sőt a napja is ki vala már tüzve kisasszony után való első szombati napra, de még nemes biró uramnak és az érdemes városi tanácsnak is be lőn már jelentve a nagy nap, egyszersmind minden uri rendben levőkkel egyetemben meghivatván a nagy lakozásra, midőn egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelőről és nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh.

Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem lesz ma.

Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a pakulárokat, de főbe ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté őket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy kicsit meg volt halva mind a kettő s juhnak, tuloknak se híre, se hamva.

Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha mindjárt tagló van is a kezében.

Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig.

Mikor ezt mind elgondolá Patkós Dani, majd lefordult a ló hátáról.

Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplő ruhájába s aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb taglóját, legszebb kését, czipószínü nagy kutyáját, felült a lovára s még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel Toroczkó felé.

Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor ő volt az első, a ki berobogott a vár udvarára.

– Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz ebbel? – kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram.

– Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel.

– Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a fizetésed. Ha tetszik így: eredj a várnagyhoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére, zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére.

De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István uram ő kegyelme.

Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű fokossal vagy a rövid nyelü buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a melyre ő egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta volt mondani nagykomolyan.

Erősen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan pödörgette pelyhedző bajuszát!

De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is. Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette alkalmazni.

Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,« bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen.

Néhány percz mulva belépett Dani a fegyverszobába.

Toroczkay főkapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen most emelt le a fogasról.

Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú ember vala, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő szerszám legyen a kezében.

– Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgő hangon – ebül megy a dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk: szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval, bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes cselédem.

– Gondoltam én egyet, ha szabad volna szólnom.

– Csak ki vele hamarjában.

– Azt gondoltam én nagyságos főkapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük.

– Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, míg mindakettő barmot talál maga előtt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége a magyarnak. Míg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, míg egy magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást. Majd azután marja, de azt én az ő kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is őket mindakettő. Ha bérbe vesszük őket, akkor nekünk kimélnünk kell a bőrüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra?

– De az már készen.

– Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják Kassán. És fölkeresed az ő hadainak főgenerálisát, gróf Bercsényi Miklós uram ő nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekéről is. Menj édes cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség, szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgő könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa.

Ekkép szólott Toroczkay István uram ő kegyelme. És hangja dörgött és buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen semmi kifogása.

Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé. Fogta Toroczkay uramnak fejedelem ő nagyságához irott levelét s dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott.

– Megértettem uram, főkapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel.

Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra így beszélt:

– Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz ügyünknek nyereségével.

Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett az ólba; megveregeté, megsimogatá fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellőbe szépen fel is öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé.

Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német őrség itt vagy amott útját állta volna. Hejh pedig ő nagyságos fejedelmét, a kit szemtől szembe még soha sem tisztelhetett, látni akarta minél előbb.

Erdők árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon poroszkált előbbre-előbbre. Utas embertől, oláh favágótól, ribancz pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német, rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal, bölcseséggel kellett ő nagy dolgát intéznie.

Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy bajtársa, Létai Gecző, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott nagy bizodalommal, hogy ő magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne.

Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté.

– Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason?

– Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat hallottam még életemben.

– Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad hirét Balyikának?

– Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja lehetett.

– No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili Negru?

– Haj! haj! A Hagymássy uraság ő kegyelme ötven korbácsot üttetett a csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele.

– Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról beszélj, de csak hamarjában.

A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni.

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tíz napig fent voltam a máréi havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide Oláh-Rákosra, van két bőröm, megveszi azt az örmény s aztán talán ő tőle hallok majd valamit a világról.

– Két bőröd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbőröd is s aztán hegyébe oda teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan körülnézve, – aztán miről kellene nekem beszélnem?

– Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, – szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát.

A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e őt valaki. Kutyája ott állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé.

– Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet, annak van meg a bőre.

– No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan voltak, mit akartak?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom.

– Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós Dani e szavak közben.

– Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi vitéz uram, akkor talán eszembe jut.

Nem is várta az engedelmet, czondráját leteríté, két lábát maga alá kuporítá, tíz nagy csontos, szurtos ujját szemei előtt megmozgatá s így óggott-móggott, alig lehetett megérteni:

– Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a szikla tetejéről, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku. Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi havasban lőtte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a ballábára nagyon sántított. Épen tizennyolczan voltak.

– Hohó vén tolvaj, ez még csak tizenhat, ki volt a másik kettő?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszője, aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellője, piros volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán, haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem!

– Hát a Fekete Ördög nem volt velük?

– Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé kellett Szász-Fenesre menni.

De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép Susánna.

Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az egér, ha macska fut vele.

Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszkető, csöndes hangon:

– Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen?

– Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötőszíját, most már meg kell halnom; Mikola László urunk ő kegyelmét akarták felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj, haj, leszakadt a fülem.

– Mikor történt ez?

– Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni.

Patkós Dani elővette erszényét, odavágta azt a nyöszörgő pakulár mellé, s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar, mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kőszikla szikrát hányt robogó nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal.

De a két Ördög nem jött vele szembe.

III. A KÉT ÖRDÖG.

Az egyik volt Balyika Nikta. Ott született, ott nevelkedett föl Mező-Bánd körül a moriului havasokban. Tolvaj apától, tisztátalan asszonyi állattól eredve, istent nem ismert, embert nem tisztelt, lelkét odaadá a gonosznak, ha ugyan volt lelke az istentelennek. Nem szeretett semmit, nem gyönyörködött semmi jóban, gyenge fát kivágta, gyenge állatot megöldösé, nyíló virágot eltaposá, saját öcscsét a Kapus vizébe belefojtá s aztán lett haramia. Fehér bőre, fehér czondrája, még bocskora is fehér szattyánbőrből: elnevezték őt Fehér Ördögnek. Aranyos völgyén, Kapus mentén, Szamos mellett, Maros környékén, völgyeken és havasokban, szántó-vetők és pakulárok, katonák és békességes emberek csak e név alatt tudták, igaz nevét nem is ismerték már. Olyan magas volt, mint a szálfa; olyan erős volt, mint a bika, megriasztá az embereket, féltek tőle, mint a jégesőtől, néha-néha egész serege volt, mint a generálisnak.

A másik Ördög volt Vaszili Negru. Messze, messze napnyugot felé van egy óriáshegy, a Piatra Babi. Ennek egyik szakadékában sűrű fenyvek, sűrű tölgyek árnyán fakad egy forrásvíz, a Jáda patak vize. E forrásvíz mellett nyomorult kunyhóban lakott a vén Negru összetöpörödött vén feleségével. Kecskét őrzött, málét evett, tejet ivott, hanem azért mind a tizenkét gyermekét haramiának nevelé. Vaszili volt a hetedik gyermeke. Fekete volt, mint a bivaly, s erős, mint a vas. A többi gyereket erre-amarra, kuruczok és labanczok, nemes urak és szolgáló emberek agyon verték, maga maradt Vaszili. Ennek nem ártott se hideg, se meleg, se szomjuság, se éhség, se üldözés, se fegyver. Maga is, serege is menten maradt minden veszedelemtől. Elnevezték Fekete Ördögnek. Maga örült legjobban ez utálatos névnek.

Hejh a Fehér Ördög és a Fekete Ördög réges régen hallották már egymás hirét, réges régen akartak már szemközt állni, hogy megmarhassák egymást, mint két dühös farkas. Szegény népnek örömére ez lett volna legjobb, de nem ezt cselekedte a két istentelen haramiavezér. Hanem azt cselekedte, hogy kezet fogtak egymással Lapiskánál az erdőszélben, és miután jól megnézték, jól megrázták egymást, és egyik se találtatott erősebbnek mint a másik: vérben, istenkáromlásban, pokolnak örömére, gonosz lélek sugalmára örök szövetséget kötöttek egymással.

Sok gonosz cselekedetnek lett e szövetség szülőanyja. Siralommal és keserüséggel emlékezik erre szegény Erdélyország. Kiváltképen pedig annálfogva is, mert a labancz generálisok, Rabutin és Steinville, ármányos lélekkel szemet hunytak a két Ördög csúfságaira. Csak az igaz ügynek szószólói, nemes urak, istennek szolgái, becsületes magyar városok békés polgárai itták meg a levét mind e gonosz erőszakoskodásnak és incselkedésnek.

Nemes Torda városába háromszor is nagy erővel berontottak, a város népét halálos ijedelembe ejtették, s mig a haramiák egyik része üszköt vetett a városra, a másik rész addig fegyverrel dolgozott, nagy sok becses zsákmányt hurczolván el magával a hasadékba. Dolgaikat mindenkor oly vigyázatos praktikával intézték, hogy soha rajta nem vesztettek. Ha egy-két ribancz haramia egyszer-másszor ott hagyta is a fogát, annyi volt az, mint a semmi. A kit olykor-olykor elfogtanak: no azt ugyan hamarjában száraz fára akasztották a város végén, de azért a két ördög serege inkább szaporodott, mintsem fogyatkozott volna.

Ellátogattak ők messzebb vidékre is. Kolozsvármegyében úgy rohanták meg Bátor-falvát, mint valami dúvadak. A nemes urak házait felprédálták, az udvarokat és szérüket felgyujtogatták s aztán nekiestek isten egyházának is. A jólelkü, istenes életű öreg papot halálra kínozták, a Fekete Ördög félmázsás nagy pörölylyel a templom ajtaját beszakasztá s ádáz lélekkel nem kimélé még az úr asztalát sem, sőt inkább az arany és ezüst edényeket, drága kelyheket, a gyönyörüséges asztalteritőket magával elvivé.

Néha-néha kitanulhatatlan cselfogással éltenek. A tolvaj, haramia népnek szép Erdélyországban ősi megrögzött szokása volt gonosz vállalatait napközben vagy alkonyat felé vagy késő este, de mindig éjfél előtt hajtani végre. Arra nem volt példa, hogy valahova hajnalban vagy kora reggel rontottak volna be. De a Fehér Ördög és Fekete Ördög még e szokást sem tisztelé. Nagy-Ajtát piros hajnalban támadták meg, mikoron még a nemes urak nyugodalmas ágyas-házukban pihentenek. Donáth Miklós uram ő kegyelme ugyan két haramiát agyonlőtt, egynek fejét pedig fokosával ketté hasitotta, s ekként lóra kapván megmeneküle, de ifjabbik testvérje, Donáth Balázs, nem volt oly szerencsés s őt az istentelen latrok halálra kínozák.

De ki tudná mind elmondani szerit-számát mindannak, a mit ezek esztendőknek folyása alatt elkövetének.

Utoljára már egy hallatlan vakmerőségre is vetemedtek, melyhez hasonlatos dolog Erdélyországban sem azelőtt, sem azóta soha nem történt. Tudni kell ugyanis, hogy a két Ördög várat épített magának, valóságos kőből rakott várat, hogy ragadmányaikat ott hordanák össze, s fejüket, mikor nekik tetszik, ott hajtanák nyugodalomra.

A tordai hasadékban kiválasztották maguknak a legnagyobb barlangot. Rettenetes erőfeszitéssel, csavargós lépcsővel alkalmas utat készítettek a barlang nyílásához. A lépcsőnek két oldalához nagy kövekből falakat illesztettek s a falakat lőréssel látták el. A barlang nyílását befalazták, csak egy ajtót hagytak rajta. De a barlang üregeit kitisztogatták s egérútat készítettek maguknak az indali völgy felé a megmérhetlen szikla alatt. Egérútjuk külső nyílását senki sem ismeré, úgy el volt az rejtve rettenetes szakadékok közt sürü bozót árnyékában.

A barlangnak sok ürege volt. Minden üreg egy-egy palotává lőn elkeresztelve. Ez az őrség palotája, ez a pihenő legénység palotája, ez a kincstár, ez az éléstár, ez a vigadó palota, ez a Fehér Ördög, amaz a Fekete Ördög ágyasháza. Így beszéltek maguk között istentelen ebfajtái. Volt egy oltáros házuk is, melyben az elrablott templomi ékességekből egy kis templomot akart egyik-másik gyávább lelkű haramia berendezni. Egy nagy követ el is neveztek oltárnak, le is terítették drága terítővel s fel is állitottak rá egy aranyfeszületet.

De mit tett erre a Fekete Ördög? Nem szerette ő azt, hogy legényei istent forgatják gonosz elméjükben, fogott tehát fekete macskát, agyoncsapta, száraz ágra, meleg napra kiakasztá, s mikoron már egészen megszáradt: titkon, észrevétlenül a feszületre helyezé azt. Hát a mikor istenhez térni akaró legényei letérdelnek a feszület előtt imádkozni s szemüket ráveték a feszületre: ime fekete macska vicsorgott le rájuk meztelen fogaival. Nosza lőn köztük nagy riadás, majd hogy halálba nem szaladának.

Ime ily pogány fajzat támadta meg Mikola László uramat Szász-Fenesen.

Tudni kell pedig, hogy Mikola László uramnak szászfenesi udvara akként épittetett hajdanában, istenben boldogult Mikola Péter urunk idejében, hogy az néminemü katonai erősségnek is beillenék. Szabad helyen, dombos helyen állott, a kastélynak falai mind megannyi bástyafalat képezének; a bástyák körül mély és széles árok nyujtózkodott végig, az árokba szabadon be- és kijárhatott a Szamos vize azon a széles csatornán, melyet szintén Mikola Péter urunk huzatott tótfalvi jobbágyaival és szász-fenesi szolgáló embereivel. A két Ördög valamennyi ördög segítségével se tudott volna ide behatolni, ha a felvonó hid idejekorán felhuzatik s az udvarbeli őrség elegendő számban és éberségben megállja a helyét.

Hanem hát mégis megtörtént a nagy veszedelem. Bizonyára így akarta isten az ő kitanulhatatlan bölcseségében.

Volt az udvarban fegyverfogható férfi-ember elegendő.

Ott volt Szapora Máté várnagy uram két erős legénynyel. Ott volt három rendszolga, egyik ugyan öregecske már, de a többi javabeli. Ott volt hat lovász, két lóhajtó, tíz csatlós, három étekfogó s vagy tizenöt szolgáló ember, a kiket rendesen Szapora Máté uram szokott berendelni már nehány hét óta, a mióta tudniillik Kerecsédy udvarbiró uram betegen fekszik ágyasházában.

Mostan pedig még többen is valának együtt. Épen Klára napja következett, Mikola Lászlóné asszonyom ő kegyelmének nevenapja, melynek örömére évenkinti tisztes szokás szerint meg kellett ülni a lélekvidámító vendégséget. Bejöttek azért az udvarba néhányan azok közül is, kik ottan nem lakozának, de a kik a vendégségről elmaradni sehogy sem akartak, mert az elmaradás méltán a háziasszony ő kegyelme iránt való nagy tiszteletlenségnek tekintetett volna. Így jövének be jó idején tiszteletes, tudós Kerellei Ádám prédikátor uram az ő szeretett hitestársával és ifjú ember káplánjával, továbbá Gábor deák harmadmagával, végre Szász-Lónáról, Gyaluról és Oláh-Fenesről is egynéhányan, atyafiak, szomszédok és jó ismerősök. Még szerencsének mondható, hogy az országos főemberekből való atyafiság amaz ármányos Steinville generális meghívására Kolozsvártt időzött valami ünnepélyen vagy tanácskozáson, különben a két haramia még azokat is megcsúfolta volna. Két vallon lovas tiszti ember, egy kapitány és egy zászlótartó szintén bejöttek az udvarba, jól tudván, hogy Mikola László uram itt a német sereg torkában császárnak hódola s császár iránt való hűségét Steinville generálisnak bejelenté. Ők is nyavalyások épen a legrosszabb időben jövének.

A két haramia nagy előrelátással hajtá végre ő gonosz cselekedetét.

A Fehér Ördög már déltájban leszállt a tótfalusi havasról s a délutáni órákban a szászfenesi szőlőkben rejtőzködött. Rögtön elküldé azonban Zsián Petrut, hogy a fenesi gázlón átmenve, a kajnamáli uton keresse meg a Fekete Ördögöt s mondja meg neki, hogy napnyugta után egy órára a kastély árka mellett levő füzesbe és rekettyésbe jőjjön embereivel.

Minden ekképen történt. A Fehér Ördög volt huszadmagával. Alkonyodás közben egyenként szállingózva észrevétlenül összejöttek a füzesben és rekettyésben.

Húsz erős haramiát, a legbátrabbak közül valót, fejszével és mordályokkal fölfegyverezve az útra állitának, mely a faluból az udvarba vezetett. Ha jobbágynak eszébe jutna ura segítségére szaladni, az a húsz legény állja majd útját. A Fehér Ördög volt vezérük.

A Fekete Ördög maga ólálkodott a felvonóhid felé, hogy megnézze, nyitva-e a kapu. A kapu be volt zárva, de a híd még nem volt felhúzva. Visszament a Fehér Ördöghöz tanácsot tartani. A Fehér Ördög rettenetes fokosára támasztá csontos állát, egy perczig gondolkodott s aztán Anikát szólítá oda. Anika ugrándozva futott hozzá. Két gonosz szeme tündöklött a holdvilágnál.

– Anika, – mondá a Fehér Ördög, – nekünk nyitott kapun kell bemennünk. Nem szeretek törni-zúzni, ha simán is bejuthatok. Eredj a hídra s nyittasd fel a kaput, úgy a hogy tudod.

– Akár mindjárt is meglesz az, Nikta bátya. Hanem hát tudod-e, mit mondok? Nem megy ám ez csak úgy ingyenszámban. Van ám ennek ára – hé, Nikta bátyó. Erről beszéljünk legelőször.

– No csak beszélj, de hamar beszélj, mert én hamar megharagszom.

– Haragszol vagy nem haragszol, az nekem egészen mindegy. Enyém leszen két gelezna, egyik nyusztból, a másik petymegből. Enyém leszen három islógos ing, a kit asszonyom ő kegyelme viselt. Enyém leszen egy veres bársony suba, két pár ránczos veres sarú, egy jóféle gyöngyös csupos korona, két táréfátyol, három gyolcs rokolya, egy arany szegélyű gyenge patyolat, két karikagyürü, egy köves gyűrű, egy ezüst hólyagos tű, egy rend fekete kláris öv.

– Bolond vagy. Lemetszek huszonnégy fület, zsinórra fűzöm, nyakadba akasztom, ez is a tied lesz.

– Mondtam, megmondtam. A mit megmondtam: az nem megy a tordai örmény kezébe. Fogadod-e ezt Nikta bátyó, fogadod-e ezt Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, pukkadj meg, ne ordíts már, lódulj. – Szólt dühödten a két Ördög.

– Hohó, több is van még. Onuczot nem bántjátok, agyon nem csapjátok, még csak meg se kínozzátok, s a kiért én szót emelek s a kiért Onucz könyörög, mindaz életben marad. Fogadod-e Nikta bátyó, fogadod-e Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, de nyargalj most már – szólt a Fehér Ördög – mert különben lerántom viganódat s meztelenűl a kutyáknak adlak.

Anika oda ugrott a Fehér Ördöghöz, megfogta bajuszát, megránczigálta istenesen s szeme közé nézett a Fekete Ördögnek és így szólt hozzá:

– Te is fogadod Vaszili bátyó?

A Fekete Ördög fogait csikorgatá, de mégis csak azt mondá: Fogadom én is.

Erre az ördöngős lány elereszté a Fehér Ördög bajuszát s egy könnyü ugrással elindult a kapu felé. Vissza se nézve, csak annyit mondott:

– Radu, Náku, Pripon, Dutzu velem jöttök.

A négy haramia, mintha tüzes tapló lett volna fülében, úgy ugrott a leány után.

Ez a lány az ördögökkel állt czimboraságban, de a pokolbéli ördögökkel. Sem istentől, sem embertől meg nem ijedt, kedvese volt Balyikának, de rettegett tőle minden haramia, még maga a két haramia-kapitány is. Lőtt és vágott minden ellenkező szóra s kezet emelni ellene senki sem merészelt. Szép volt, mintha angyalnak készült volna; gonosz volt, mint egy kaján asszonyszemély. Gonosz indulata változandó volt, mint az időjárás. Ha megbőszült: halomra ölette a csecsemőt is; ha jókedve volt, szabadon ereszté halálos ellenségét, de Onuczot, édes testvérbátyját, igazán szerette.

Ez az Onucz Mikola László uramnak állott szolgálatában. Sok ideig csak szolgáló ember volt, kit Kerecsédy udvarbiró uram rendelt be a fenesi udvarba, de később lovászszá, majd kapussá lett jámborságos életének s szófogadó, ügyes magaviseletének miatta, urunknak és asszonyunknak kegyelméből. Sőt volt szó már arról is, hogy vagy étekfogónak, vagy az öreg rendszolga helyett rendszolgának a palotába hívják, a mi pedig szegény szelistei jobbágygyereknek ily fiatal korban mindenesetre nagy tisztesség.

Segíti ördög ő fiait. Ama siralmas napon az esteli órában épen Petreszku Onucz volt a kapusszolgálaton. Egyedül üldögélt a kapuboltozat melletti kis szobában és már azon gondolkodott, nem volna-e jó felhúzni a hidat, midőn Petreszku Anika négy haramiával a kapuhoz lopózott.

A négy haramia a felvonó híd mellé kuporodott, hogy a kapus-ablakon át meg ne láthassák őket. Anika nagy bátorsággal odament az ablakhoz s megkoczogtatá annak fatábláját.

– Hejh kapusok, hejh várnagy uram, ki van itthon, ki nyit kaput? – kiáltott büszke hangon.

Onucz kitekintett az ablakon s első szempillantásra megismerte Anikát.

– Te vagy az Anika? Oh a rossz lélek hordoz itt, nem is a jó. Gyere, gyere, hadd öleljelek meg. Oh te istentelen, de czifra a ruhád, kit öltetek meg megint?

Csak ugy futott együgyü bolondja, hogy az ajtót felnyithassa, pedig hiszen, ha eszénél lett volna, jól tudhatá, hogy rossz életü huga mire adta fejét.

Alig csikordult meg a nagy tölgyfakapu sarka: a négy haramia felugrott a hidra, egy lódulással benn termett a kapu alatt s a gyámoltalan Onucz még istenhez sem fohászkodhatott, még nyálát sem nyelhette el, már úgy meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. Keze, lába farkasgúzsba téve, úgy tették le a pad alá. Ott csókolta meg Anika is, átkozott boszorkánya.

Dutzu nagyot füttyentett. A füttyentésre előrohant a negyven haramia, néhány lovászt, csatlóst és szolgáló embert, kik a zajra elfutottak, hamarjában főbe vertek s minden kijárást és őrhelyet elfoglalva, rohantak a nagy palotába, hogy Mikola László uramat és asszonyomat ő kegyelmüket kirabolnák.

Nosza lőn most sírás, rívás, asszonysikongatás, fegyverbiró embereknek rettenetes vérengző viaskodása, mintha csak az utolsó itélet szakadt volna le a szászfenesi udvarra. Szegény szépséges kis Susánna, ha őt most a Patkós Dani látta volna Fekete Ördög vaskarjai között!

IV. MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

Patkós Dani nem látta azt.

Neki eresztett kantárral, mennydörgő robogással, két haragos szeméből csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott. Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre.

– Hol a két Ördög, ficzkó?

Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak lekapta fejéről a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszkető lőcslábaival tipegett ide-oda.

– Szólj, mert különben letiporlak.

Valami asszonyféle kiáltott oda a tömegből:

– Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi mindnyájan ártatlanok vagyunk.

Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már kiterítve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez:

– Mondjátok meg öcséim, merre találom Szapora Máté uram ő kegyelmét?

– Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve.

– Hát asszonyom, Szaporáné nénémasszony hol van?

– Oda fent a nagy palotában.

Patkós Dani ment fel a lépcsőn a nagy palotába. Csakugyan ott volt Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlőruha, másik kezében nyirágseprü: így parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal, szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték, zsurolták, tisztogatták a palotákat és belső házakat, a falakat és butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is elenyészszék.

Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szeméből s szólt ekképen:

– Édes kedves nénémasszony, későn jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás?

A jó asszony ő keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a tordai mészároslegényt. Nagyot is nőtt, ki is tellett, bajusza is föst már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor tekintete: mind nem volt ez így még harmadfél év előtt, mikor utoljára látta. Először ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szíve a jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a nagy sírásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte:

– Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó asszonyunkat ő kegyelmét s édes jó uramat megtekintem.

Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már, vissza se jön talán, oly nehéz volt neki a várakozás. Mi lett a kis Susannából: e fölött évődött borus elméje szakadatlan.

– Jó asszonyunk ő kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van már. Őt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erőhöz juttaták, csak urunkat ő kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de talán csak nemsokára haza segíti a jó isten, hiszen dél volt, mikor innen elindula.

– No az isten adjon neki erőt, egészséget, kivánom tiszta szivemből; hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani.

– Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erőhöz jut, most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a karján, a lábán lévő sebek nem oltják el ő életét, a fején lévő sebről pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni, mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél előbb lábra állitaná.

– De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi kis…

Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig.

– A mi urunk ő kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az az Onucz gyerek meg is kapja ő bőséges jutalmát, mert bizony mondom édes fiam, neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat vagy használhat az embernek.

– Ki az az Onucz? – kérdé Patkós Dani.

– Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek, annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg őt örökké való vaksággal, – asszonyunk ő kegyelmének piros bársony subáját nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban hivalkodni.

– Hát nagy vérontás volt?

– No bizony volt! Jézusom, üdvözítőm, soha se hittem, hogy azt a napot túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenről még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett.

– De édes kedves asszonynéném!

– Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk ő kegyelme ott ült az asztalfőnél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné asszonyom ő kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen, és az uri renden lévő férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az asztaláldás is elmondatott s a fedőtálak is az asztalon állottak. A hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk ő kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a konyhán forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás, mintha barmok jártak volna a külső palotában. Hát hiszen azok is jártak, mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a külső palotában, tanitsd meg őket emberségre. Az öreg János kinéz, a félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy haramia neki ugrik s fejszével úgy üti főbe, hogy rögtön összeesik és meghal, oda esik az ebédlő palota küszöbére, a nagy zuhanás még a konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták. Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szívén szúrták keresztül. A mi urunk ő kegyelme és a többi uri renden lévők is a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala magukat és halálra ijedt asszonyunkat ő kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk ő kegyelme pedig egy másik haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára emelné kezét, torkon ragadván úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli fegyverrel és öldöklő szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának parancsolatjára az uri renden lévőknek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentől elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, ők mentették meg.

– Hát maguk édes kedves asszonynéném, mit miveltek ezalatt a konyhában?

– Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem adatnak: nem kegyelmez még a csecsszopónak sem s üszköt vet az egész várra s porrá égeti azt minden benne valókkal egyetemben. Mit volt tenni? Se segítség, se jó tanács nem volt közelben, meg kellett igérni s át kellett adni mindent. De még ennél sokkal többet is. Előállott Onucznak gyalázatos huga is és követelt magának két geleznát, három islógos inget, egy veres bársony subát, két pár ránczos veres sarút, egy gyöngyös csupos koronát, két táréfátyolt, három gyolcs rokolyát, egy arany szegélyü gyenge patyolatot, két karikagyűrüt, egy kövesgyűrüt, egy ezüst hólyagos tűt, egy rend fekete kláris övet, mind olyanokat és azokból valót, melyeket asszonyunk ő kegyelme viselt. Fel is ölté a pokolra való a veres bársony ruhát és abban jött be hozzánk a konyhába.

– Hát oda is bement? Mi történt Susánnával?

– Várj csak édes jó fiam sorjára, hiszen a szívem úgy tele van keserűséggel, hogy azt éjfélig se tudom kiönteni. Szegény leányom, egyetlen kis Susánnám mi történhetett te veled?

– De hát mi történt, hadd hallom valahára, – szólt Patkós Dani a türelmetlenség miatt majdnem fogait csikorgatva.

– Várj csak édes fiam, hadd végezzek előbb az asszonynyal.

Egy szolgáló-asszony hozott nagy dézsa forró sósvizet s ki akarta a padmalyra borítani. De a padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek s Szaporáné asszonyom szükségesnek tartá előbb azoknak fölszedését.

– Fogd meg fiam egy kissé azt a dézsát, ez a tátott száju asszony mindjárt kiejti kezéből.

Patkós Dani fogta azt a dézsát s megfogván azt két kezével, úgy vágta a földhöz, hogy dézsa és sós víz millió darabra törve, zúzva, locscsanva egyszerre eltűnt szem elől. Szapora Máténé asszonyom nagyot nézett s nem gondolt kevesebbet, mint hogy a jó Patkós Dani egyenesen megbolondult. De Patkós Dani csak ennyit mondott:

– Lássa édes jó néném, én kurucz legény vagyok, ha Susánnáról nem beszél, utóbb még magharagszom.

A sok cseléd, asszony, szolgáló ember sóbálványnyá meredt. Valamennyinek az jutott eszébe: uramfia, milyen lehet ez a vitéz kurucz legény, ha csakugyan megharagszik. Szaporáné asszonyom azonban nem ijedt meg, csak ennyit mondott:

– Ej, ej édes fiam, bizony mondom, nem hiába mondja a világ, hogy a kurucznak az öklében van a feje lágya. Hiszen igaz is az, a mi igaz, az én szivem is majd megszakad, ha szegény lelkem, gyerekem Susannámra gondolok. Mert a szerencsétlenség úgy történt, hogy mi ott a konyhában már régen hallottuk a borzasztó dulakodást, de szólni és mozdulni nem mertünk, sőt még lélekzetet is loppal vettünk. Utóbb megsokalván a dolgot s azt gondolván, hogy az én asszonyi szavamra is hajtanak talán, megindultam, hogy kimegyek a külső palotára, hát a mint a lábam kitenném az ajtón, rémségesen ordítva szalad elém a Panna leány s elkiáltja magát, hogy urunkat és asszonyunkat ő kegyelmüket már mind meggyilkolták a haramiák. Megváltóm, üdvözítőm ne hagyj el, én csak visszatántorodtam a konyhába, szegény lelkem Susánnám fogott meg két kezével, különben talán mindjárt szörnyet haltam volna. De alig telt el egy szempillantás, már a haramiák valami öten mihozzánk is berohantak s egy beste pogány vére egyenesen az én galambom Susánnámra vetette a szemét, úgy hogy az én lelkem gyerekem csak elhalt ijedtében. Nosza én sem voltam rest, kaptam a sodrófát s oda álltam a ribancz elé s megmondottam neki: elmenjen innen tisztességgel, mert különben gyalázatos szemeit kivájom tíz körmömmel. Mit tett erre a pokol fajzatja? Egyet se szólt, csak feltaszított, hátam megett volt a kalácsos teknő a kemencze előtt, tele most kelt gyönyörű kovászszal, én abba a kovászba, uram bocsáss meg, bele estem s onnan nem tudtam föltápászkodni, csak kiabáltam, és a beste fia haramiának czondráját fogtam. A könyörülő isten a megmondhatója, mi történt volna, ha a Fekete Ördög az én nagy kiabálásomra oda be nem jön. De a Fekete Ördög bejött, a haramiákat kitaszigálta s aztán szemeit rávetvén Susánnára, lelkem jó leányomat felnyalábolta s egy szót se szólván, kivitte az udvarra, ott állott két szekér öszvérrel, mind a kettő tele volt már kincscsel, ékességgel, sok mindenféle drága marhával, az egyikre rátette galambom Susánnámat, nyolcz haramiát melléje állított s a szekeret megindítá, meghagyván a haramiáknak, hogy a két Ördög várába menjenek s odáig meg se álljanak. Már a kapu alatt volt a szekér, mikor utánuk kiáltott, hogy a ki görbe szemmel talál a leányra nézni vagy kisujjával is megérinti: úgy töri össze azt mozsárban, mint a sót. Ettől kezdve szegény Susánnámat nem láttam többé, bár a fölséges uristen jóra fordítaná ő siralmas dolgát!

Szaporáné asszonyom az egész beszéd alatt sűrű könyeket hullatott. Sűrű könyein át nem láthatá Patkós Dani arczát, mert ha látta volna, bizony isten egy szót se szólt volna.

Jó Patkós Danit elfogta a keserű indulat. Hátát nekitámasztá a falnak, talán máskép lábán se tudott volna megállni. Lábai reszkettek, rettenetes karjai is reszkettek, taglója kiesett a kezéből. Szemöldeit és ajkait összeszorítá s merev szemekkel bámult ki az alkonyodó égnek veres világosságába. Azt az eget szerette volna most összedönteni, hogy ne maradjon más épségben, csak maga a pokol.

Nem szólt többé egyetlen szót sem. Mereven állott és nézett, mint a halálos itélet. Egyszer aztán lehajolt s fölvette taglóját. Süvegét szemére vágta, dolmányát összerántá, kését az övében s kardját az oldalán megtapintá, s oda menvén Szaporáné asszonyomhoz, annak kövér kezét szó nélkül ujra megcsókolá. Indult kifelé.

– Hova mégysz édes jó fiam? Vacsora nélkül ugyan csak el nem eresztlek. Jöszte csak vissza, nézd meg hát bátyádat is, lelkem jó uramat egy pillanatra.

Patkós Dani csak ment kifelé.

– De hallgass hát rám édes fiam, – szólt Szaporáné asszonyom, utána eredvén Patkós Daninak s megfogván annak balkezét, – várd meg hát urunkat ő kegyelmét, míg haza jön, hiszen Kolozsvárra azért rugtatott be, hogy a generális urtól segítséget kérjen szegény lelkem leányom kiszabadítására.

Patkós Dani egy szót sem szólt, vissza se nézett, kezét szeliden kiszabadítá, s ment le a lépcsőn, s az udvaron, a kapun át, a holttestek és eleven emberek közt kiment a vár elé. A népség még mindig ott zsibongott és sűrű tömegben, zajongva és összebujva bámult valamit. Az a valami volt jó Patkós Daninak fekete harczi lova. A kemény futásban megszakadt belseje s ott a gyepen felfordult s kiadá páráját.

Patkós Dani szétlökte az embertömeget, s a mint lovát meglátta: kantárt, szügyellőt, nyerget, takarót, terhelőt, farmatringot pillanat alatt leszedett a lóról. És akkor oda kiáltott az emberekhez:

– Szászfenesi népség, a kinek jó lova vagyon, adja el nekem igaz áron, megfizetem kettős áron. Ime itt az erszény.

A népség csak egymásra nézett, csak hallgatott és csak húzódott szerteszéjjel. Nem felelt a felhívásra senki.

Egyszerre sebes lódobogás hallatszott a falu felől s a következő pillanatban ott állott Patkós Dani előtt egy úri renden lévő lovag. Lova, maga, haja, szakálla, bajusza porral behintve. Nyilván nagy utat tett sebes vágtatással. Oda kiáltott a tömeghez:

– Hej ficzkók, mi történik itt?

Mikola László uram ő kegyelme volt a lovag. A népség egy pillanat alatt lekapta fejéről kucsmáját, s egy öreg jobbágy oda állva a ló mellé, szólt porba néző görnyedt arczczal:

– Csókoljuk a kezét, lábát nagyságos urunk, egy kurucz vitéz van itt, megdöglött a lova, hátas lovat akar venni a faluban.

Az uraság oda tekintett Patkós Danira.

– Ki vagy fiu, mit akarsz itt?

– Toroczkay István uram belső embere vagyok, Patkós Dani a becsületes nevem, Tordáról való származásom, Susánna hugomnak vagyok eljegyzett vőlegénye, megyek utána, hogy élve, halva megszabadítsam.

– Elment az eszed fiu, a haramiák sokan vannak, a két Ördög gyilkos szívvel, rettenetes erővel van, közepébe mégysz a halálos veszedelemnek.

– Oda megyek, de azért mégis oda megyek.

Lassú, mély és dörgő hangon mondá ezt Patkós Dani. Mikola László uram mindjárt gondolta, hogy Patkós Danit semmi kérés, fenyegetés, semmi jó tanács vissza nem tartja, hanemha erőszak. De hát miért kellene a kurucz fiut erőszakkal visszatartani? Oda szólt hozzá:

– Mi járatban jöttél te épen most ide?

– Segítségre jöttem, de későn jöttem, lovam is megszakadt a sietésben.

– No fiú, nesze, itt ez a ló, de jól gondját viseld, s ha szerencsét ád isten, visszahozd menyasszonyoddal együtt.

Mikola László uram leugrott a lóról, oda vetette Patkós Daninak a kantárt s bement a kapun. Patkós Dani rögtön levetkőztette a lovat, a leszedett szerszámot egy ácsorgó embernek oda adá, hogy vinné be az udvarba és aztán a lovat megveregeté, megsimogatá, saját lova szerszámába felöltözteté s aztán felugrott a nyeregbe.

Épen ekkor nyugodott le a nap, s épen ekkor ért oda Szaporáné asszonyom nagy karéj kenyérrel, nagy darab hideg sülttel, nagy kanna borral.

– Nesze édes jó fiam, igyál, egyél, a maradékot vidd el az útra.

– Köszönöm, jó nénémasszony. – A kanna bort felhajtá s egy hajtókára kiüríté, a sültet és kenyeret kápájába tevé, s »adjon isten jó éjszakát«, úgy elrugtatott, mintha egyenesen nyílból lőtték volna ki.

V. MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.

Nekiment a sötét éjszakának, nekiment a veszedelmes útnak, nekiment a bizonyos halálnak. Mire a Könczöl szekere éjfélt mutatott: akkorra leszállott már a magyarszilvási havasokból s ott poroszkált a Hesdát patak partján, puha, buja, zöld mezőben, hajladozó fekete fák árnyékában.

Lova nagy utat tett az nap Szász-Fenestől Kolozsvárig, Kolozsvártól Szász-Fenesig s onnan az éjszakán át idáig. Vékony volt a ló vékonya, minden pillanatban megtágult terhelője, erőtelen volt a lába járása: bizonyos volt, hogy ezzel a lóval nem lehet sokáig menni. A hagymási szőlők alján leszállt róla, puha fűbe kipányvázta, harmatos csutakkal megdörzsölé s aztán maga is lefeküdt.

Fejét hideg hantra támasztá s nézte azt a csillagos eget, melynek nincsen annyi fénye, nincsen annyi üdvössége, a mennyi az ő szívének mélységes szerelmével s mélységes szerelmének iszonyú fájdalmával fölérhetne. Álom nem jött szemeire. Nem is akart, nem is tudott most aludni. Iszonyú rémképek verték föl lelkének minden indulatát, mikor elgondolá: minő sorsra, minő kezekbe jutott a kis Susánna. Az ő kis Susánnája, a kiért élt, mióta élt, s a kinek boldogságáért küzdött vészszel és viharral, és a kiért meghalt volna száz halállal s megviaskodott volna angyalokkal, ördögökkel. Hah, minő harag tombolt szilaj vérének minden cseppjében, mikor a két Ördög eszébe jutott. Minő harcz lesz az, a mit ő a haramiákkal fog megharczolni. Hány ördögöt fog ő összetörni, míg a halál őt is eléri valahára. Mert eléri: az bizonyos. Ő azt a helyet s azokat az embereket élve nem hagyja el, a kik az ő Susánnáját semmivé tették.

Eszébe jutott küldetése. Jó urának szigorú parancsa, szegény hazájának igaz ügye, kegyelmes fejedelmének balszerencséje. Neki most Magyarország felé kellene menni s most már a határon lennie. Ott volt a pöcsétes levél dolmányának kutyafüle alatt. »Éhség, szomjúság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még könyörgő édesanyádnak könyhullatása is a te szived meg ne lágyítsa.« Ez volt jó urának igazságos parancsolatja. És ő fogadta szívében, fogadta lelkében, hogy a parancsolatot teljesíti. És ime most mégis megszegte azt. Megszegte a legelső lépésénél, megszegte a kis Susánnáért. Vajjon mi büntetésre lesz ő méltó, hogy ekként hűtelen lett az igaz ügyhöz, a föleskedt zászlóhoz s kurucz jó hitéhez? Oda most már a becsület is.

Hadd legyen oda. Ha a kis Susánnának harmattisztaságát haramia kutyák beszennyezték: neki sem kell többé a becsület. Hiszen az élet sem kell. Nem is fog ő, nem is akar ő életben maradni. Csak a bosszú, csak a bosszú, csak a halál. Ott halni meg, dúlva, viaskodva; ott halni meg a kis Susánna közelében s ott feküdni holtan is együtt az ő holttestével. Csak az van már hátra, semmi más.

Fényes csillag csillogott le rá a magasságból, de ő a csillagfényben is a pokolnak sötétségét látta. Lelke háborgott, mint viharpaskolta tenger, s a fekvő helyében sem volt maradása.

Fölkelt, föl- és alájárt, majd lement a patakhoz s annak hűs vizében megmosá agyát, szemeit és arczát. Igy fog fürödni, így szeretne fürödni a két Ördög vérében. Még ekkor is ezt gondolá.

Hajnalodott immár. Hajnali csillagnak tüzes fénye sütött a szemébe, hagymási és indali kakasszót lóbbálta füléig a szellő. Ibolyaszinű dolmányát kezdé felölteni a napkeleti égsark s az égi dolmánynak peremén a havasok magasságáról lemosolygott már a hajnalpirnak piros mosolygása.

Hűs patakvíz, hűs reggeli szellő jó Patkós Dani szívéből kihajszolták az örjöngő haragnak fekete mámorát. Lova jó étvágygyal legelészett, harsogva harapta a duzzadozó pázsitfűvet; Patkós Dani lovára tekintett.

Jó gondolat ötlött az agyába.

Lovának is kell pihenés, jó magának is kell okos meggondolás.

A két Ördög most várában alszik, két éjszaka nem aludta ki magát, száz haramia őrzi álmuknak nyugalmát, a várban őket megtámadni lehetetlen. Meg kell várni, mig fölébrednek s le kell őket csalni a völgybe, a hasadék fenekére. Csak egyszer szemközt állhasson velük, nem kiván ő aztán segitséget sem istentől, sem ördögtől.

Pedig talán jó lenne segitséget kérni Toroczkay István főkapitány uramtól ő kegyelmétől. Egres felé, Magura felé pihent lován jó két óra alatt felrugtatna Toroczkó várához. Tizenöt-húsz jó kurucz legénynyel mily könnyen kiszedhetné ő a haramiákat a barlangvárból, mint a földi kutyát az odujából.

Nem. Ezt ő nem teszi. Ő Toroczkay uram ő kegyelmének szeme elé többé nem kerül. Míg a kis Susánnát meg nem szabaditja, szégyenét, halálát keserűen meg nem boszulja: addig ő a két Ördög közeléből el nem távozik. Egyszer úgy is meg kell halni: hadd jőjjön tehát a veszedelem.

Lovát megfogta s gondosan megitatá. S aztán lassú lépésben elindult lefelé a patak mentén.

A hol a Voratitz belecsörgedez a Hesdát patakába: ott találkozott napköltekor egy peterdi pakulárral. Haragos kérdésére azt felelé a pakulár, hogy a két Ördög otthon van most, kétszarvú haramiák őrzik a Repedt-kőnél, istenes embernek nem lehet azokra még csak rá se nézni.

Patkós Dani ment a Repedt-kőhöz, be a sziklahasadékba, a kétszarvú haramiák elé.

De rossz volt az útja. Jeges zápor, rettenetes felhőszakadás rohant végig néhány nap előtt a sziklahasadékon, a járt utat elpusztítá és az omlott sziklák sima lapján minden lépten-nyomon megcsuszamlott az aczélpatkó.

Patkós Dani leszállt lováról, megköté azt egy faághoz, s lovának mind a négy lábáról lefeszité a patkót. Puszta kézzel tördelé el a patkószeget, nem kellett hozzá se vasfogó, se kalapács.

Így ment tovább, mindig beljebb, mindig beljebb a rettenetes sziklatornyok közé. Mordálya kéznél, kardja kiakasztva, rettenetes taglója jobb kezében. Minél közelebb jutott a két Ördög várához: annál jobban lobogott szívében tüzes harag lángja.

Egy sziklafordulatnál nagyot horkant lova, felvágta a fejét s nem akart előre mozdulni. Patkós Dani előre tekintett, s alig száz lépésre négy haramia állt előtte egy félig lombos beteg fa árnyékában. Fekete, bozontos bivalyfeje mind a négynek s két rettenetes bikaszarva két haramiának. Vastag nyelü éles dárda, mordály az övben, hosszu kés a tüsző mellett mind a négynél. Ezektől ijedt meg Patkós Dani lova.

De nem ijedt meg Patkós Dani.

Rövidre fogta a kantárszárat, vasmarkába szoritá a taglót, s lassú lépésekkel ment a haramiák felé. A ló fujt, tüsszögött, nyugtalanul vagdalt, de a kegyetlen térdszoritás alatt csak ment előre. Patkós Dani le nem vette szemeit a rabló népről és csak arra vigyázott, hogy lova a szakadékba bele ne essék.

Midőn már ötven lépésnyire volt a haramiáktól, odakiáltott hozzá az egyik haramia vastag ökörhangon:

– Megállj te barom, mit akarsz itt nálunk?

Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetője. Ő találta ki, hogy jámbor, veszendő lelkek rémületére miként lehet bivalybőrt és bikaszarvat haramiafejre kötni. Ő őrizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz vezető ösvényt.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak ment előre.

Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez a várbeli haramiák részére.

A négy haramia előre szegezett dárdával állt készen. A bömbölő hangra felágaskodott a ló s reszkető testével nem akart előre menni. Patkós Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerítve két iszonyú ugrással oda robbant a haramiák közé.

Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy lefeküdt, soha többé meg se mozdult.

E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta s magához a levegőbe fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezéből.

Patkós Dani megállítá lovát s iszonyu haraggal szólt hozzá:

– Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két Ördög?

A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni. Csak hörgött és csak nyöszörgött.

De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával.

Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak.

VI. A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.

A Fekete Ördög jött élén a seregnek. Egyetlen fegyvere volt a hosszúnyelű iszonyú vaskalapács, melyet úgy forgatott félkezével, mint más a sima vesszőt. A sereg után lomhán lépkedett maga a Fehér Ördög dárdával és mordályokkal. Dárdáját mint valami nagy szálfát vonszolta maga után. A haramiák ujjongva, kiabálva, ugrándozva, botjaikat, dárdáikat, puskáikat emelgetve nagy zsibajjal követték a két marczona vezért. Látták, hogy nekik fölöstökömre is kevés lesz az az egy szál kurucz vitéz.

Patkós Dani halavány arczczal, összevont szemöldökkel s összeszoritott ajakkal közelgett lassan feléjök. Lovát egyenes sziklafal tövében vezeté, hogy hátulról védve legyen. Ádáz sasszemeit le nem vette a Fekete Ördögről. A Fekete Ördög rabolta el Susánnáját. Ennek az egy embernek meg kell ma halni. Egyéb nem volt elméjében.

A Fekete Ördög tíz lépéssel megelőzte seregét. Lőtávolba érve megállt, dörgő kaczagásra fakadt s kalapácsára támaszkodva gúnyolódó hangon szólt Patkós Danihoz:

– Én vagyok Vaszili Negru héj! Én vagyok a Fekete Ördög héj! Hát te féreg, ki vagy te, a ki meg mersz állani én előttem?

Patkós Dani elővette mordályát s egy szót sem szólva rálőtt a Fekete Ördögre.

A lövés nem talált.

– No még egyet, hadd nyelem el golyódat, – szólt röhögve a Fekete Ördög.

Patkós Dani a súlyos mordályt oda vágta az Ördög melléhez. Az Ördög megrendűlt, felorditott, de el nem esett. Vastag juhbőrczondrája megmenté őt a haláltól. De most aztán két kézre fogta a félmázsás kalapácsát.

Patkós Dani a kengyelből kivette lábait s nekiugratott a Fekete Ördögnek. A Fekete Ördög a kalapácscsal s Patkós Dani a taglóval egyszerre suhintott. És abban a szempillantásban földön feküdt ló és ember egyaránt, mintha haragos villám ütött volna le mind a háromra egyszerre.

A Fekete Ördög suhintására Patkós Dani felrántotta lova fejét. Az iszonyú kalapácsütés a ló koponyáját száz darabra zúzta. A ló elesett s vele együtt Patkós Dani is. De az ő taglója a Fekete Ördög fejét úgy hasitá ketté, hogy egyik darabja ide zuhant, a másik amoda.

Patkós Dani rögtön felugrott s oda nézett a haramiaseregre. Ez a sereg, mintha föld nyilt volna meg előtte, eszeveszett bámulással mereven nézte a borzasztó harczot s a Fekete Ördögnek iszonyú halálát. Még maga a Fehér Ördög is megrémült, midőn a Fekete Ördög elestét látta.

Patkós Dani oda lépett a holttesthez és sarkantyúját belevágta a haramia arczába és egyik lábát rátette a kettéhasított főre és mély dörgő hangon mondá:

– Nesze pokol kutyája, nesze. Te voltál az, ki az én Susánnám elraboltad.

Magához jött a haramia-sereg. Rémítő morgással és istenkáromlással mozdult meg, hogy Patkós Danira rohanjon.

Patkós Dani rájuk nézett s rájuk orditott, mint a vihar:

– Hát ti is itt vagytok? Egyétek meg ezt a dögöt s veszszetek meg tőle.

Óriás erővel megfogta a holttestnek két lábafejét s felhajitva azt magasra, mint valami könnyü zsákot, úgy vágta a haramiák közé. Öten-hatan összeestek a holttest súlya alatt.

A Fehér Ördög három ugrással ott termett a haramiák élén. Dárdavégű szálfáját magasra emelé s ráorditott a rablókra:

Előre bitangok, fogjátok le elevenen, mert összeráglak benneteket.

S szálfájával oda mutatott Patkós Danira.

De Patkós Dani most se ijedt meg. Hátát megveté a sziklafalhoz s azt ugyan látta, hogy itt most már meg kell halni, de azért kardját balkezébe, taglóját jobbkezébe véve, haragos szemekkel várta a haramia-sereget. Még sürgeté is őket:

– Ide jertek, épen ti kelletek nekem!

E pillanatban a távolból újra felhangzott a tülök bömbölése és mikor az elnémult: messze, messze földről a túri határ felől trombitaszó harsogása hallszott, mintha csak katonák jöttek volna onnan felől.

Hát bizony katonák voltak azok, csakhogy jó Patkós Daninak nem nagy gyönyörüsége tellett ő bennök, a mint az később kitudódott. Pedig hát előre tudhatta volna ő azt, ha oly nagyon nem sietős az útja s ha Mikola László uram ő kegyelmétől nagy tisztességgel és megalázódással tövéről hegyére mindent megkérdezett volna. De a nagy harag eszét veszté s hebehurgya sietségben meg nem fontolá jól ő nagy dolgát.

Tudni kell ugyanis, hogy Mikola László uram ő kegyelme ama szomorúságos éjszakának reggelén berúgtatott Kolozsvárra s meg nem állott addig, míg amaz ármányos Steinville generálisnak, császári hadak főgenerálisának színe elé nem juthatott. Eljutván pedig oda, érzékeny hangon és nagy bátorsággal e szavakat mondá:

– Uram, főgenerális uram, kegyelmed, nagy panaszom vagyon. Én vagyok ama Mikola László Szász-Fenesről, háromszázharmincz jobbágynak és szolgáló embernek ura, ki a fölséges császár úr iránt való hívségében soha meg nem tántorodott és soha tétovázó nem volt, és ime minden igaz hívségem és jámborságom daczára az elmúlt éjszakán istentelen haramiák, kutyafia rabló népek udvaromra törtek, magamat és tisztes vendégeimet halálra keresték, szolgáimat, cselédeimet felkonczolták, édes lelkem hitvestársamat halálra ijesztették, sok minden kincsemet és drága marhámat elrabolták, sőt még egy szegény, ifjú leányzót is magukkal udvaromból elragadni nem átallottak. Égre kiált a nagy istentelenség és én jöttem főgenerális uram kegyelmedhöz, kérdve kérdvén, vajjon a mi szegény Erdélyországunk azért tartja-e császári hadak sokaságát, hogy ily nagy veszedelmek véres boszú nélkül megtörténhessenek?

Steinville generális megértvén ebből a nagy méltatlanság igaz okát, biztató szavakkal csillapítani kezdé Mikola László uram ő kegyelmét, jól tudván és elméjében tartván, hogy Mikola László uram egyike az ország főembereinek. Mikoron pedig azt is megértette volna, hogy kik volnának ama gyilkos haramiák s hogy ezek az elmúlt éjszakán a császári hadnak két tiszti emberét is, tudniillik a kapitányt és a zászlótartót, felkonczolták, haragra gerjede nagy hirtelen s erős hangon parancsolá az oldalálló tisztnek:

– Hívjátok elém Privoda kapitányt.

Az oldalálló tiszt azt felelé, hogy Privoda kapitány a mult estén kiment Szamosfalvára.

Steinville generális erre a következő parancsot intézte az oldalállóhoz:

– Egy lovas legény lóhalálában Szamosfalvára megyen s Privoda kapitányt rögtön beszállítsa. Huszonnégy lovas készen álljon, húsz szekeres előálljon s száz rácz hajdú szekerekre ülvén, a huszonnégy lovassal nyomban elinduljon s két huszonnégy óra mulva a két Ördög élve-halva kezemben legyen és a haramiák ágra akasztassanak.

Igy szólott a parancsolat Mikola László uram ő kegyelmének füle hallatára. Meg is elégedett ő a parancsolattal s nyájasan megköszönvén Steinville generálisnak szivességét, az atyafiaknak rövid meglátogatása után nyomban visszaindult Szász-Fenesre, a holott is találá Patkós Danit, ki azonban szívének nagy haragja és búbánata miatt Steinville generális rendeleteiből semmit előre meg nem tudhata.

Privoda kapitány pedig Szamosfalváról nagy sebten Kolozsvárra nyargalt, legényeit, haramiáit felülteté, szekerekkel gyors hajtásban elindula, s mire leszállt az öreg est, akkorra már elhagyá a bányabükki havasokat s elérte a komjátszegi nyilás torkolatát. Itt megpihenteté lovait és legényeit s tizenkét lovas legényt késő éjjel elindíta, hogy Tordára még hajnalban bejutnának, tordai városbiró uramat fölriasztanák s minden fegyverfogható őrséggel és egyéb bátor emberekkel, csőszökkel és hajdúkkal egyetemben az Aranyos völgyén, tolvajúton fölkerülve, a hasadéknak peterdi nyilását elállanák s ekként a két Ördögöt és haramia seregét a hasadékba bérekesztenék, hogy onnan senkinek menekülése, hanemha madárszárnyakon, ne lehetne. Jól számított Privoda kapitány. Ő tolvaj elméje ügyes volt már az ilyen praktikákban. Jól tudta, hogy nemes Torda városának polgárai a minapi fosztogatás miatt is a két Ördögre fel vannak dühödve, s biztosra vélte már a két Ördög veszedelmét. Szinte mosolygott, ha elgondolá, miként fogja ő a két haramiavezért mázsás vasba verve Steinville generális elé állítani – két huszonnégy óra alatt. A tizenkét lovasnak a tordai segítséggel Peterd felől délelőtti tíz órakor kellett a hasadékot elzárni, ő maga is az ő ráczaival és lovasaival ugyanekkor levén indulandó a túri határ felől.

Ime tehát az ő serege volt az, kinek megérkeztét jelenté a haramia őrnek tülök-bömbölése. Az ő lovasainak trombitahangja harsogott a küzdő felek fülébe a sziklahasadék szirtoszlopai közül.

De jó Patkós Dani nem hallá meg sem a tülökhangot, sem a trombita harsogását és ő nem látta meg Privoda kapitány marczona seregét. Ő csak a Fehér Ördögöt látta maga előtt dárdavégü rettenetes szálfájával s haramiaseregével, és csak annak hangját hallá, a mint a rohamot vezényelte. Ő rá nem ért arra, hogy szeme füle másra is vigyázzon, mint azokra, kik életére törtek.

Nagy lőn azonban bámulása, midőn látta, hogy a Fehér Ördög megáll, hátra tekint, a rohamot abba hagyja, magas kőre ugrik s aztán egy pillanat múlva elorditja magát.

– Hóhó! megálljatok! Utánam föl a várba!

E szavak után sebes bakugrással futott a barlang feljárója felé.

A haramiasereg, a mint vezérének hangját hallá s futamodását észrevette, nosza sietett ő is el nem maradni vezérétől. Patkós Dani csak azon vette észre magát, hogy egyedül áll a sziklafal tövében s hogy ellenség nincs mellette, nincs előtte, sem közelben, sem távolban. A ki volt és a ki volna: az fut előle eszeveszetten.

Nosza ő sem vala hát rest, utána iramla a futó seregnek s taglóját suhogatva kiáltá utána:

– Megálljatok hé, ribancz ebek! Megálljatok egy kissé, hadd verlek agyon benneteket.

De bizony azok szót nem fogadtak, csak menekültek gyorsan föl a várba.

A Fehér Ördög már fele útján járt a följárónak s nyilvánvaló volt, hogy mindjárt megmenekül s őt Patkós Dani taglója el nem éri. Lehetett már Patkós Danitól vagy százötven lépésnyire.

Patkós Dani ekkor megállt, megfeszité két hatalmas lábát, feje körül kétszer megpördíté rettenetes taglóját s czélba véve a Fehér Ördögöt, utána hajítá azt.

Nagy búgással repült a tagló a levegőben mint halálmadár, fénye levillogott a futó haramiákra s iszonyú csattanással oda csapott a Fehér Ördög háta közepébe. A Fehér Ördög nagyot bődült, állóhelyében megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémítő zuhanással legörgött a mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva kettéhasított gerinczébe.

A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér, mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére. Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordítása messze betölté a sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz vitézre nem gondolt többé egyik se.

De gondolt Anika, az istentelen boszorkányfajzat.

Régóta ott állott ő már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy négyszögü kő csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe déli szellő. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag. Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére.

Látta a rettentő harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a feszülésig, egyik lábát előbbre tette, mint a másikat, mintha harczra, birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi; tán a haraggal, mely czikázott szíve körül; tán a félelemmel, hogy elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes hatalmának látására.

A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak ő rá hallgat, és egyetlen szíve, a ki csak ő neki szolgál. Hadd ne osztozzék kincsben, hatalomban, dicsőségben ő vele senki.

Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát a kősziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák előtt, mint a szikla-torony, melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat kellett fognia.

Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen, lelke törve, szíve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s melynek színe és illata meghalt örökre.

Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a magas kőre.

– Oda nézz, oda nézz, kit látsz te ott, mit látsz te ott?

Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az ő jegyesét s az ő jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához kapott, felsikoltott s aztán eltaszítván magától Anikát, visszafutott odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott keservesen.

De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének megfutamodását.

Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midőn látta, hogy a deli bajnok el nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli bajnok bizonyára a rablott leány vőlegénye. Ördög volna, angyal volna, nem lehetne ilyen erős, ilyen bátor. Csak szerelmes vőlegénynek lehet ilyen szíve szerető párjához.

Tőrét előrántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a rablott leányt. Őt és egyedül csak őt magát találja a kurucz vitéz életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot vert gonosz indulatnak viharos mozgása.

Tőrét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdeső szökéssel, mint a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz haramiák fogják el őt. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elől a menekülő haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak vas kezét.

– Jőjjön, jőjjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba, ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág.

S húzta magával Patkós Danit.

VII. MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.

Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat, mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé. Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.

– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?

– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn van a várban.

Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan, gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.

Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon ülve, kézben kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két Ördög várába:

– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre, magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz. Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad meg pokolnak örömére.

Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.

– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük, magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára fogaidból veretek patkószeget.

Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.

– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát, a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel, itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor lészen találkozásunk.

Privoda kapitány visszakiáltott:

– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.

Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla tetejéről, mikor azt elgondolá.

Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék. És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné, most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt, vagy szétdaraboltatni magát általa.

De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott.

A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni. A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.

Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat. Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá azt egészen a barlang szájához.

– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.

Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:

– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e idáig?

Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.

Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó haramia sereghez:

– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém, harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál fogva, mint a patkányt.

Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék. Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.

Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma – úgyis oly sok volt már a rováson.

De bizony nem lett abból semmi.

Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant, robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának vérfagyasztó kaczagása!

– Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni?

Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak Kolozsvárra.

Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.

– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.

Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának:

– Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez.

– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.

Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:

– Ime, itt áll előtted jegyesed.

Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt mondá neki:

– Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem.

– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem. Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól, de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.

A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett hozzá s megfogta kezét.

– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.

Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát, meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.

– Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világított.

Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok, csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika megint szemközt fordult Patkós Danival.

– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok, ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.

Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e szót mondá:

– Most már Susánnához vezess.

A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós Daninak:

– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé, annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan, teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?

Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:

– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!

Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant onnan.

Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel. Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós Danihoz:

– Itt van menyasszonyod!

S odavágta a véres tőrt Patkós Dani lábaihoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.

Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét, zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.

– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj, ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak még tőled ez életben.

A ki meghalt: az nem beszél többé.

A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek. Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde alatt.

Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt hozzájuk:

– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam. Halljátok ezt? Én magam is.

Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem gondolkodott egy perczig sem.

Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú haraggal.

– A ki kezét fölemeli: halál fia!

Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott, nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer darabra zúzva találták meg a patak ágyában.

* * *

Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz, hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő haláluk.

Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait. Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a tömeghez:

– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk! Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.

Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós Daninak nagy dicsősége.

De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen, létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.

Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé gonosz hírük nem hallatszott.

* * *

Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.

– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted előttem tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!