MÁSODIK RÉSZ. AZ ÖRÖK BÉKE.

«OTTHON» VÁROS.

Hét év mulva, tehát még hamarább mint alapítója jósolá, egy millió lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy negyvenkét négyszög-mértföldre kiterjedő telepet.

És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerüen beosztva, melynek önmagát tovább fejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agave virágkoronájának növése, mikor tíz év alatt egyszer virágzásnak indul.

A ki folyammentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja s a Szulina folyamágon végighalad a villany géphajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvenczei, s a sikerült kisérlet elárasztja az európai zöldség-piaczokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultura megnemesített.

A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyem-gyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnek, mikből falkái a szelid szárnyasoknak rajzanak elő, a mik nappal az olajnövények között járnak s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottilláikra.

Ez a kertipar városa.

A független, saját tűzhelyének élő földész kedvencz ipara ez, mely munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántás-vetés.

A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajjon jól míveli-e a földét a kis gazda? mit vet bele? jókor veti-e el? jön-e rá eső? nem veszi-e föl a víz árja? nem lepi-e meg a rozsda? learatják-e a termést idején? nem jön-e a nyomtatásra esős idő? nem megy-e kárba az egész termés? Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga «jó» termésére.

Az egész Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzávaló földet is teremteni kellett.

Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat szivattyúzó gépekkel merték ki, s a hol a föld árja járta a térséget, ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget leégették róla; gőzrigolozó gépekkel megforgatták a talajt, alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul szeldelték öntöző-csatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá. Ha túlnedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztül fütötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő czafrang-készülékkel söpörtek végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, a mit kaucsuk-csövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat thanaton-fecskendéssel ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el, azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénenynyel fojtották meg: mesterséges trágyával, trágyalé-öntözéssel sokszorozták a növény termő erejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.

Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a buja mezőkön meghonosított házi állatok, gyapjuadó nyájak, a lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fensíkon szőlők, miknek bora a kezelés mellett a világpiacz keresett árúczikkévé lett. Ez a «mezőgazdasági város».

Tovább haladva, a kerti lakokat a Moise-szigetén s a szántóföldeket és gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek, tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománczos, fénylő külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják épen úgy összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig s mindannyian a folyamparthoz futnak. A földipar városa átalakul gyárvárossá.

Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk, hogy füstöt, bűzt terjeszszenek maguk körül s bemérgezzék vele mértföldekre a levegőt s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas, füstokádó minarék mind eltüntek; csak alacsony kürtők és gázcsövek vannak. A gyárak nem fütenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek hitt keresztülfurását az egész földrétegnek s megkisérlé aztán kutfuróival a föld primær alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg lemélyeszté olvadhatlan érczüveg csöveit a földkebel központi tűzhelyéig, önkénytes vulkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az végtelen horderejű találmány lett. E «tűzkürtő» tetszés szerinti lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek meleget, a gépeknek éltető erőt? A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika föltalálása volt. A gyárak gépei megszüntek kőszenet fogyasztani, mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig s onnan vette tüzelő szerét. A földalatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás mellett világító gázúl lehetett használni. Otthon város minden házában a tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat, tűzzel minden üstöt, tropicus légkörrel a fedett diszkerteket.

Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutczái.

A gyárvároson túl kezdődik a «kereskedelmi város».

Három roppant széles Dunaág folyik végig rajta: a Kilia, Szulina és Szentgyörgy-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva, húsz ölnyi szélességben a kereskedelmi árúk rakpartjául szolgál, melyen vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az árúczikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú aszfalt- és ruggyanta-sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint, raktárakkal a föld alatt, árútermekkel az emeleteken s a nagyszerű vendégfogadók.

A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három főutczája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik utcza harmincz öl széles és egy mértföld hosszú; a középpont, melyen összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül körüljárni. És mind ez egyenes főutczák, mind a tér maga, ichor-üvegboltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz lábnyira magasodik a symmetricus palotatömegek közül, egy gloriettel a tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon s tíz mértföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett utczákban nincs soha sár és por: nincs több szél, mint a mennyit mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utczák alagcsöveken át fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül; egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot párolognak ki, hasonlót a violák szagához s ez örökké betöltve tartja a roppant boltozat teriméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés bűzeitől. Ez a tér a városháztere. A hatszögű épület hat szárnya egy egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utcza bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút s e kút körül a város hirhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának. Egy gyümölcs- és élelmiszerpiacz, melyen az öt világrész és a szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, a hogy törzséről leszakíttatott, összehalmozva található: a phœnix-pálma datolya-fürtei, a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyra-pálma óriási diói, miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák, mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi gömböczei, mik csak éretlenűl ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő belimbik, a szentjános-kenyér-alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa pikkely pánczélos czipói, a mangi-fák aranyszín tojásai, a rózsaillatot és fűszerességet egyesítő csirimáják, a duránczi húsú guyaveszilvák, a szájban szétolvadó piraquao-baraczkok, a fahéj fűszeres nialéa-szőlők, a chinai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye-alakú gerezdes abacatok, a keményhéjú, kékzománczú mangosztán-almák, miknek belső húsa ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill paradicsom-almái, a pandanusz kenyérbélű, ananász-alakú gubói az év minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas csarnokaiban, mik a mult századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba száműzték. Itt vannak kirakva czélszerű állványokon az újkor nagy tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi földrészek inycsiklandó zöldségtermékei is, a káposzta-pálma hajtásai, a jávai kacsangbabok, a finom húsú sóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári dsambuk, az olajos pisztáczok s mindazok a csodálatos ehető növények, miket egy keletindiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat; mik közől nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya, melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a legkeményebb hús is porhanyóvá lesz a nélkül, hogy tűzre tennék. Húsnemüekben is egész világtárlat van itt; s az árú-eladó székely menyecskék, a piros-pozsgás debreczeni, szegedi, komáromi kufárnők oly nyelvkészséggel tudják ajánlani árúczikkeiket, mely szakképzettségükről tanuskodik: itt egy delikát elefánttalp kinálkozik, egy rózsapiros jegesmedve-czomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri asztalra való jakk-pup; az árúsnők készek megmagyarázni a vevőnek, melyiket hogyan kell elkészíteni; a chinai salangin fecskefészekből hogyan lesz csemege, az austráliai csörrös állatnak minő pácz kell? ajánltatnak különösen a pekári és tajaszszu-malaczkák: a ki nagyobb állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol épen most giraff-borjukat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge! ugyanott fiatal vízilovak szügye is kapható; a többi részéből «pemmikánt» csinálnak; egy Brassóból idetelepült örménynő különösen nagyra van igen keresett sumatrai kappanjaival, a mik kávén híznak; hitelesség kedveért mindegyiknek meg van hagyva a zuzája a benne levő emésztetlen kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett «pangerang-kávé», mely akként jön létre, hogy egy inyencz állat, a «musang» a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán azt összeszedik utána, s ez az állatvilági körútat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták árulni az eredetét igazoló album græcummal, melylyel tömör koprolitokat képez, az urak aranynyal fizetik azt.

Másik boltban mindenféle italokat árulnak, ott kapható a török «sorbeth», az amerikai «blackdrink», az arab «bombik», mely egyszerre szomjat és éhet csillapít; a hüsítő «chinai víz», a kávégyümölcsből készült «kiser», az indus «ananászital», a tengeri szőlőből sajtolt «korzián», a málna és mézből párolt «malinnik», a borassus-pálma czukros nedve, a kellemesen csípős «gawral», a four croya virágmustja és százféle neme a gyümölcsboroknak, csupán igazi bort és égetett pálinkát nem találni a boltokban. Ennek előállítása és árulása a részvényállam kizárólagos joga, a minek okait és czéljait majd meg tudjuk később.

És aztán az élelmi bazár valamennyi csarnokában láthatók azok a kis fürgencz lények, a mik az emberek legnagyobb ellenségének hatalmas pusztítói, a kis ghekkók azok, mik a legyek ellen folytatják a folytonos harczot. Ezek a szelid gyíkok, tapadó talpacskáikkal össze-vissza futkározzák a falakat, az állványokat, hosszú nyelvükkel elkapkodják a legyeket, a dongókat s tisztán tartják tőlük az élelmi szereket, vannak is ezért a kufárnők előtt nagy becsületben.

A ki azt gondolta, hogy az élelmi-bazárt a város középpontjába helyezze, jól számított.

Az emberfogó csábszerek közt leghatalmasabb csalogató az, hogy «hol lehet jól enni?» Ez bele van nőve a hazáról való fogalomba, nem hiába részesül oly tiszteletben a «tűzhely». A szakácskönyv igen nevezetes közjogi codex. A gourmand világ elismerte Otthon városát az inyenczség Mekkájának.

Másik előnye a világvárosnak a tisztaság. Egy olyan helyre építve, melyet ősi időktől fogva a járványok posvány-bölcsőjének ismert mindenki, az alapítóknak minden emberi tudományt segélyül kellett hívniok, hogy telepüket egészségessé idomítsák. A szükség kényszeríté őket a lehetetlent is valósítani. Ez sikerült. Az Otthon városában nincs szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik, mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőztethette volna s a piszok megtér rendeltetése helyére a szántóföldre s lesz belőle arany, a méreg a földbe vegyül s feltámad mint kenyér.

A főtér hat oldalát hat palota képezi; egyik a bank épülete, másik a szerződések háza és tolmácsi hivatal, harmadik a börze, a többi három az igazgatóság három külön osztályáé.

Ha az utazó a keleti-utczában egy légnyomatú hengervasuton az imperialéra felül, egy örök világtárlat vonul el kétfelől mellette. Ipar- és terményczikkek, divat és gyakorlati tanulmányok, tudomány és művészet csoportosult tárlatai váltják föl egymást panorámaszerüen; míg az utcza véget ér s akkor ott áll az utazó előtt a század legmerészebb építkezési műve: egy három mértföldnyi hosszú raktár, mely a Sulina-Dunaágtól a Szentgyörgy-Dunáig nyulik.

Ez az Otthon város kincstára.

Itt rakodnak le a részvényállam mindenünnen érkező légjárói, s innen indulnak ki új árúkkal megterhelve. Innen hordják szét a Dunán, a tengeren járó hajók, s a vasutak vonatai a felhalmozott árúczikkeket Európa egyes országaiba, mert az Otthon állama az európai részletkereskedésbe nem avatkozik; ő csak a világrészek között tartja fenn a közvetítést s a nemzetközi kereskedés hasznait engedi az egész világban szétoszolni.

A hosszú kereskedelmi raktár, melyben együtt van az öt világrész, képezi a város homlokzatát a tengerpart felől, mely összeköttetésben áll a kiépített molókkal, a mik a hajdani zátonyok helyén emelkednek, s most védett kikötőül szolgálnak a hajóknak. A Chedrile-sziget ez idő szerint mulatókertté átalakítva, kedvencz helye az idegeneknek.

A Szentgyörgy-Dunaágon a rakpartról egy alagút visz keresztül. Általában mindenütt vasból öntött alagútak visznek át egyik partról a másikra, mik könnyebben és gyorsabban elkészíthetők, mint a hidak. Hidat nem építettek az Otthon város folyamain sehol, azért, mert mikor a Duna nagy áradásban van, a hajókat csak eléjük kötött ærodromokkal lehet víz ellenében felvontatni, s ezeknek járását a hidjármak akadályoznák; hanem alagút minden utcza nyilásából vezet át a túlpartra. A Szentgyörgy-parti fensíkon van a Duna-Delta őserdeje; most pompás népkertté átalakítva, melyet a világ minden építési ízlése szerint alkotott nyári lakok diszítenek. Ez a «fényűzés városa».

A Porticskája-Dunaág végre hajóépítéshez készített dockokhoz idomítva, gabonatartó silokkal végig rakva, elvezeti a kiváncsi utazót a Razin-tóba, melynek nincs közlekedése a tengerrel; e tóban a részvényállam mesterséges haltenyésztést űz nagy sikerrel, a zátonyokon osztrigatelepek ápoltatnak, a sziklás öblökben a szivacstermesztést üzdelik, s egy kavicsos talaján az őstónak a gyöngytermő gyöngyér meghonosításával tesznek kisérletet.

Ha azután az utazó vizen, szárazon és víz alatt, villanynyal hőléggel, légnyomással végigutazta a várost, felszáll egy ærodromba s megtekinti azt madárlátból; akkor látja lélekemelő képét egy új világvárosnak, melynek hatágú üvegboltozatos utczacsillaga ragyog a napfényben, mint egy óriási rendkereszt a földön, közepén a nagy kohinoorgyémánttal, a hexagon kupolájával; közben a szabályos házak tömegei, tető helyett világkertekké alakított terraceokkal; a kalauz megmutogatja itt és ott, ama kiváló nagy épület zöld parktól környezve, minő közintézet háza? tágas négyszögü térek lombárnyékolta útjain tarka néptömeg tolong, vasutvonatok, társaskocsik robognak végig az utczákon, sodrony-huzalokon repül át más vonat a háztetők felett, villanygépek által hajtva; a folyam óriás négy ágán hajóraj kerülgeti egymást, mindenféle tarka lobogókkal; távol kelet felé eltekintve, az esthajnal aranyegén közeledő légjárók hosszú sötét darucsoportja tünik fel, s a nyugati látkör ragyog a csatornahálózat tükörvonalaitól, mik átszelik a dohányzölddel, lenkékkel, mályvapirossal, repczesárgával hímezett végtelen mezőket. Míg a hexagon kupolájának órája felséges döngéssel üti el a kilenczet, s ekkor a világító-torony óriási kürtje bömbölve szólal meg, tudósítva róla mindenkit, hogy a napnak vége, s váltókra, szerződésekre nézve kezdődik a «holnap», s ugyanakkor kigyullad a kupola napfényragyogásu villanylámpája s mintha csillagos ég népesülne meg az éj leszálltával, ezernyi ezer lámpa ragyog fel a symmetricus utczák mértani vonalain, a szökőkutak phosphorescens világítással vetik fel habjaikat, a hajókon vándor-jeltüzek jelennek meg, a közelgő ærodromonraj fekete alakjai zöldes fényü lampyris csoportként jelennek meg az égen, a gyárak tűzkürtői veres fénysugarakat lövelnek az égbe, s a mezőkön villanyvilágítás mellett foly tovább az aratási munka. Az Otthon városában nincsen éj soha!

AZ OTTHON ÁLLAMA.

Az Otthon, mint tudjuk, részvényekre alakult állam. Kétszázezer ember összeállt (félig önkényt, félig kénytelenül) egy részvénytársulat és kereskedelmi telep alakítására. Ezek voltak egy egész ország ifju értelmisége, iparosai, kereskedői, földészei, ép, egészséges fegyverviselői. Törzsvagyonuk volt háromszáz millió aranyban és ezüstben, melyre a társulat bankja hatszáz millió bankjegyet bocsáthatott ki, e szerint minden egyes férfi részvénye lett háromezer forint. Egynél több részvénye senkinek sem lehet s az el nem idegeníthető, el nem adható, le nem foglalható. A részvényt csupán két eset alterálja. Az egyik az olyan bűntény, mely számüzetéssel toroltatik meg, akkor a részvény törlesztve van; a másik a nősülés. A mint a részvényesek egyike megházasodik, a nő is a részvényesek sorába iratik be, s az alaptőke annyival többfelé oszlik meg, ha mind megnősültek az alapítók, a részvény fele értékre száll le. Ha elválnak a házasok, a nő részvénye sajátja marad, s az elvált férj, ha újra akar nősülni, az új nő részvényét tartozik az alaptőkének megtéríteni. Ha új férfi akar megtelepülni az Otthonban, a ráeső részvényt befizeti az alaptőkének, e nélkül csak átutazó idegennek tekintetik. Ugyanez, ha polgárjogát bűneért elveszti, befizetett részvényösszegét visszakapja.

Minden alapító részvényes s minden később megtelepülő tartozik aláirni a részvénytársulat alaptörvényeit, melyek a következők:

1. Az Otthon részvényese semmi állami adót nem fizet. Azonban a saját kerülete belügyeire szükséges költséget viseli.

2. Az Otthon részvényese minden nemzetiségi, vallásfelekezeti, rangbeli igényeiről lemond, semmi más országhoz nem tartozik, semmi más szövetségbe nem lép, egyedül az állam nyelvét ismeri el közvetítési eszköznek.

3. Az Otthon részvényese mindenben aláveti magát a saját-választotta helyhatóság rendeleteinek, a becsületbiróság és börze-törvényszék ítéleteinek minden apelláta nélkül. A békebiróság felszólítására annak segédkezet nyujtani tartozik.

4. Az Otthon minden részvényese tiszteli részvénytársai jogait, egymással békében él, szabadon választja munkakörét, s ha kötelességének meg nem felel, megszünik az állam részvényese s a város lakosa lenni.

5. Minden részvényes egyenlő a társulat előtt minden téren és hivatásban.

A kik e szövetséget aláírták, azok között először is minden társadalmi különbség megszünt a nőt és férfit illetőleg.

A nő épen úgy választhatott magának hivatást, az életpályák bármelyikén, mint a férfi.

E merész rendszabálynak megmérhetlen hatása volt az egész tásadalom erkölcsi alapjára.

A nő, ki már ifju korában önállóságra talált díszes és haszonhajtó pályákon, nem volt kitéve annyi csábnak, nem vesztegette lelkét üres hivalkodásra, nem lett kényszerítve a nyomor, az elhagyatottság által a tévedések útjára; nem volt rászorulva a férfi kegyelemkenyerére; szabadabb lett a szív, de szigorúbb lett az erkölcs; megszünt az eskü, de megjött a hűség; és a mi az államra nézve egyik fő-fő gyakorlati czél volt: a használható emberi erő megkétszereződött. Az Otthon államában mindazt a foglalkozást, melyhez nem kell physikai erő és edzett ideg, nők látják el, nők tanítanak az iskolákban, nők árulnak a boltokban, nők a békebirák, a hivatalnokok, a könyvvezetők, a pénztárnokok, a kertgazdák, s ez által százezernyi férfikéz és fő szabadult fel a hivatások terhesebb és izgalmasabb szakmáinak betöltésére. Ha a nők nem tennének emberszámot az Otthon városban, a társulatnak nem volna elég férfia csak a százezernyi repülőgépet is ellátni gépvezetőkkel, valamint a külföldi commanditeket, veszélyben bátor, égalji viszontagságokhoz edzett biztosokkal.

Hát a saját tűzhely?

Ez is megtalálta a helyét. A ki nagy úr, vagy a ki annyira vitte az eszével, hogy sok pénzt keres, az tarthat saját konyhát; úgyszintén a kis gazda is; a gyárvárosban közkonyha látja el a lakosságot, mely ismét egyes csoportok által nagyban bevásárlás s közös felügyelet mellett kezeltetik; a kereskedelmi városban pedig a nagy bérházak mindegyike úgy van berendezve, hogy a földszintet egy ételadó gazdája foglalja el, ki azután a nagy ház minden lakóját, mint egy családot, látja el házi étkezéssel, s a legtöbben meg vannak vele elégedve.

Hát a gyermeknevelés?

Ezt a nagy városban ismét a gyermekkertek vállalták el; s a leggazdagabb úr gyermekei sem részesülnek több kényelemben, gondosabb ápolásban, mint a gyermekápoldák pompás intézeteinek növendékei, hol télen délszaki növényekkel rakott téli kertek szolgálnak nekik ápoldául. Az Otthon államában tudja azt mindenki, hogy a gyermekélet kincs: az államnak tőke, a szülőknek pedig kamat, a leányt tizenhat éves korában, a fiut húsz éves korában az állam részvényesei közé iktatja, mihelyt azok bebizonyítják, hogy valami önálló munkakört elfoglaltak, s az osztalék felét, míg a szülők házánál laknak, ezek kapják. Ezt nevezik az Otthon államában «besorozás»-nak.

Az Otthon városában a mi legdíszesebb palotákat mutatnak a köztérek, azok mind főtanodák; könyvtárak, akadémiák, tanítóképezdék, egyetemek, polytechnikumok, múzeumok, orvosi collegiumok, kereskedelmi tanodák, ipariskolák, művészeti akadémiák, találmányok, kisérletek műhelyei. S a hogy Tatrangi megjósolá: márványból és czedrusfából!

És e templomaiban a tudománynak egész phalanxa a világhírű tudósoknak terjeszti a haladó kor szellemi vívmányait. Az ismeretek minden egyes szaka egész nagy önálló tudománynyá növekedett már fel, s a ki az egyszerű földmívelést tanulja, többet buvárkodik, mint Paracelsus idejében az alchymista. Felnőtt férfiak járnak most tanulni, nem kötelességből, mi siheder éveikben oly teher volt, de önfentartási vágyból. Jaj a tudatlannak! Ezt érzi mindenki, oly vágy viszi az embereket most a tanodába, mint hajdan a templomba.

Hát a templom? Templom nincsen-e az Otthonban?

Az is van. Kell lenni.

A templom a köznépnek tanácsadója, birája, orvosa. Az Otthon templomain belül nem a szertartásban áll az isteni tisztelet, hanem az erkölcsök emelésében, az ismeretterjesztésben. Az Isten ismeretéhez nem a mesék, hanem a tények vezetnek. Az Otthon papja, mikor a világ teremtéséről prédikál, a geologiát magyarázza meg hallgatóinak s a földrétegek milliom éves titkait fölfedve előttük, bizonyítja be az Isten nagyságát, kinek egy év milliom egy nap! s mikor az Isten országáról veszi fel a textust, az emberi tudományok tökéletesültét mutatja fel, a mikben nagy az Isten! És hirdet emberek között egyenlőséget, népek között békességet, ragaszkodást a hazához, felebaráti rokonszenvet, megtartását az adott szónak, önfeláldozást azokért, a kiket szeretünk, s a hogy pietása diktálja, idézi hozzá Jézus vagy Mózes, Mahomed vagy Solon, vagy Konfucsé szavait; hisz ők mind azon törekedtek, hogy az embert közelebb vigyék az Istenhez.

A pokollal nem ijesztgetnek többé senkit, A «tűzkürtők» bizonyítják minden házban, melyet tüzelővel ellátnak, hogy a föld alatt nem laknak ördögök, az is a jóltevő Isten világa. A pokol létezése kizárná a mennyországróli fogalmat: ember nem lehetne idvezült azzal a tudattal, hogy más emberek elkárhozottak.

A népszerü természettudományi előadások, mik a köznépet megismertetik az alkotó mindenség csodáival, lehetetlenné teszik az orthodox mesék érvényben tartását, s kényszerítik a papot, hogy ha a nép előtt akar haladni, az ismeret lámpáját vigye kezében. S e fénynél jobban megismerik a nagy teremtőt, mint a traditiók sötétségében.

Az Otthon államában tehát még a pap is hasznos ember.

A mi azonban a templom hatalmát rég túlszárnyalta, az a nyomda.

Az Otthon államának nyomdája egy egész városnegyedet képez, s betüszedő gépei mellett is ezernyi emberi kéznek ad munkát s ugyanannyi emberi főnek. Azok, a kik a tudományt előbbre viszik, kik buvárlataikkal, fölfedezéseikkel az összes emberiségnek használnak, nemzetük nyelvének is jogot szereznek a világnemzetek sorában. A kereskedelem és a tudomány hódít. Terjeszti e hódítást azon előny, hogy az Otthon állam közlekedési gépei által az egész világból a leggyorsabban hordja össze az események hiteles híreit s e végett hirlapjait mint első kutforrást fogadja az egész művelt világ s kénytelen azoknak idiomáját, minden idegenszerűsége mellett is, elsajátítani.

Most lássuk az Otthon államszerkezetét.

A részvényesek választanak egy képviselő-testületet, mely ezer tagból áll. E testület minden évben egyszer hivatik össze s akkor megvizsgálja az igazgató-tanács előterjesztését az elmult üzleti évről s megbirálja jövő évre számított terveit. Az igazgató-tanácsnak harmincz választott tagja és három elnöke van; a három igazgatót az összes részvényesek választják tíz évre, a többit a képviselő-test évenkint.

Az egyik igazgató szakmája a belső rend fentartása s az építkezések, a másiké a közlekedés, a repülőgépek rendszere, az új találmányok, a tudományos intézetek, a harmadik osztályrésze a kereskedelmi és a pénzügy.

E három igazgató jelenleg Dárday, Tatrangi és Severus.

A három igazgató feladata a közös összeműködés.

Severus tervezi az állam kereskedelmi vállalatait, mik a távol világrészek egyes országaival kötött kereskedelmi szerződéseken alapulnak; Tatrangi állítja elő a vállalatok fentartására szükséges eszközöket, neveli a gépek kezeléséhez alkalmazandó szakférfiakat s vezeti a földismereti kutatásokat; Dárday pedig intézi itthon a munkafelosztást, s ügyel az állam szerzett vagyonának czélszerű elhelyezésére.

A részvényes állam keletkezésének első évében sok nagy ellenséggel, tömérdek akadálylyal volt kénytelen megküzdeni. A nagy tengeri kereskedést űző államok veszélyes vetélytársat láttak benne s nem akarták engedni azon eszme létesítését, hogy Ázsia és Európa között a legegyenesebb vonalban irányuljon a kereskedés folyama; az úgynevezett «Ázsiai társulatokká» csoportosult nagy bankárok ellene szövetkeztek, hogy hitelét egyszerre megtámadják; – a barbárok országait felizgatták ellene mint csempészetet űző és vámtörő kalózszövetség ellen; – hanem az első év lefolyása után átlátta mindenki, hogy az Otthon államot megbuktatni nem lehet; hanem hogy ki kell vele egyezkedni, és lehet vele egyezkedni. Az új közlekedési találmány nem rontotta meg a kereskedelem forgalmát, hanem gyorsította azt, a helybeli termények árát növelte, a behozottakét leszállítá; aztán a részvényállam kész fizető volt mindig, hitelét nem feszítette túl. Veszteségei nem voltak, minők a régi kereskedést sújtották; árúczikkeit nem érte hajótörés, szállítmányaiban nem volt ismeretes a «calo», az árúfogyatkozás, a mit a régi szállítók két százalékkal szoktak felvenni, s egészen hiányzott nála a casco: az árúbiztosítás, mely az értéknek három százalékát képezi, s e két tételnél egyedül öt százalékkal kellett előnyben lennie. De végtelenül nagyobb volt ennél a nyeresége a gyors szállításon, mely képessé tette egy nap alatt egyik földfélgömbről a másikra átszállítani. Így például, midőn a délamerikai pampasokban a csupán bőreért levágott tulkok húsát mázsánkint két dolárral vásárolta s e húst a jéghideg légmagason át azon frissen átszállítá Európába, itt egyszerre megszünteté azon inséget, mely szerint már azon időben húst csak az igen vagyonos osztály volt képes vásárolni, s a mellett, hogy azt ismét mindenkire nézve olcsóvá tette (kilonkint 16 kr.), még maga is nyert rajta száz perczentet, s a részleteladó másik százat; holott e drága élelmiszert az ideig ott hagyták a nagy pusztákban a farkasoknak és medvéknek. És végül a szállítás neki nem került egyéb költségébe, mint a gépfelügyelők fizetése, a mozderőt ingyen adja a lég. Egy év alatt a mozdony állama rendíthetlen hitelét állapítá meg, s azontul békében hagyták tovább nőni, és talán gondolkoztak róla, hogy saját fegyvereivel támaszszanak neki veszedelmes versenyt. Hanem ahhoz elébb a fegyvert magát kellene birni!

Az Otthon állama keletkezése első évében túlhaladta tiszta nyereségével az alaptőkéje összegét. Ez így lett felosztva: Egy százalék az igazgatóságnak. Ez is nagy összeg. Egy millió minden kormányzónak, s százezer forint az igazgató-tanács tagjainak. Azután egy negyed része a nyereménynek az ærodromonraj szaporítására lett fordítva, másik negyed az alaptőke növelésére, harmadik negyed a város középítkezéseire; a negyedik osztalékul maradt a részvényeseknek: fejenkint 700 frtnál több.

Tehát az Otthon állam polgára nemcsak hogy semmi államadót nem fizet, nemcsak hogy katonáskodástól ment maradt, nemcsak hogy jó utakat, iskolákat, vagyon- és személy-biztonságot ingyen, egészséges lakást, jó igazságszolgáltatást igen olcsón, kenyérkeresetet, földbérletet, alkalmazást, munkát igen könnyen kap az államban: még azonfelül annak a nyereségéből is osztalékot húz; még a felől is biztosítva van, hogy ha balszerencse, elemi csapás, tehetetlenség megfosztja vagyonától, munkabiró erejétől: koldus akkor sem lesz, nem veszhet el nyomorban, van egy kincse, mely elpusztíthatlan: az állam aranykönyvébe beírt neve!

Azért a vétkes büntetése az, hogy a nevét onnan kitörlik. Börtön nincs az Otthon városában. A vétkest száműzik onnan, s fülgombját kifurják; a külvilág előtt nem becstelenítő jel az, de itt ráismernek róla. Ha utóbb megjavul és visszafogadják, egy ichor-gyémántfüggőt kap, mely rehabilitatióját bizonyítja, s az Otthon városában az emberszeretet tisztelettel fogadja azokat, kik egy vétkes multat egy erényes jelennel hoztak helyre; ott nyereségnek tartják a megjavult vétkest, s egyszeri botlásért nem üldözi a káröröm a sírig az elbukottat.

A javíthatlan bűnöst, a szörnyeteget azonban nemcsak száműzik, hanem keresnek számára olyan helyet is, minőt megérdemel. Azt elszállítják Közép-Afrika ismeretlen vadonaiba, a honnan lehetetlen maga erejéből a civilizált világba visszatérnie. A csaló még ott lehet a vad népek közt civilizátor, a haramia még lehet ott hős, a lázító lehet társadalmi reformátor s a népámító lehet a niamniamok közt missionárius, az őrjöngő gyilkos versenghet a fenevadakkal az emberi felsőbbség fölött, s ha az apagyilkos ott összetalálkozik a gorillával s párharczban megöli azt, nagyapját ölte meg akkor is, de jótettet követett el. Az Otthon államában senkinek sem veszik el sem életét, sem szabadságát büntetésből, csupán azt teszik vele, hogy arról a helyről, melyet meg nem érdemelt, átteszik olyan helyre, melyet megérdemel.

Végre rájövünk az ó-világnak egy nevezetes tényezőjére, melynek oly nagy szerep jutott a közéletben, melytől függött a családok élete, mely annyiszor szerepelt a törvényszékek bűnvád-padjain; mely valóban «szellem». A bor. A szesz.

Az Otthon államának két egyedárúsága van: a légi közlekedés és a bor. S ez a kettő egymáshoz van csatolva. Más népek ihatják a bort, ha megitták, jó kedvük lesz tőle, ha sokat ittak, részegek lesznek, hevernek a földön; de a légben járó a boritaltól megőrül, a légjáró vezetője, ha részegen elesik, az égből esik le. Azért az ærodromonok gépészeinek nem szabad sem bort, sem semmi szeszt inniok. Odafenn az ózonnal telt magasban úgyis folytonos mámorszerű izgalomban vannak az emberi idegek, egy ital bor méreggé válik ott; ezért még az utasok sem kapnak szeszes italokat a légben repülés alatt; más ott az érverés, más a vér keringése, az egész égési processus, mely az ember belsejében az életet képviseli, más törvényeknek van alávetve, mint lenn a földön. Megrögzött betegségek megszünnek odafenn, de támadt helyettük fogékonyság más betegségekre, miket a föld nem ismer.

A légjáróknak tehát nem szabad bort inniok. Van százféle más ital, melylyel azt pótolhatják, mely üdít, enyhít, táplál, de az idegekre nem hat. Azokat szabad árulni. Bort csak az állam ád el, csak kitünő jó bort, orvosi rendeletre, palaczkját aranyával mérve; az olcsó bort pedig kiviszi Amerikába, a hol ismét jót tesz vele, mert a veszedelmesebb alet és brandyt szorítja ki vele a piaczról.

Az Otthon államában tehát nincs részeg ember. A légjárók gépészeit az állam igen jól fizeti, nyereményeiben is részesíti; azért minden ember azon törekszik, hogy erre a szakra képesítse magát vagy gyermekét; hanem e hivatásnak legelső parancsa a józanság. Annálfogva az Otthon államában a józan és nem józan ember közti külömbség valóságos kasztot képezne, a részegség páriává tenne.

Az Otthon államának népe elfogadta bevett italul a theát és kávét és ez illustratiójául szolgál társadalmi alakulásának.

A thea- és kávéivó nép erkölcse keményebb, ridegebb, változatlanabb, mint a szeszivóké. Tűz e nélkül is sok van a keleti faj vérében.

1870-ben a német hadsereg katonái nem pálinkát, hanem kávét ittak és vitézül harczoltak mellette.

És végtére az Otthon államában az időnek minden órájára s az ész és kar minden munkájára szükség van; a ki részeg, munkát és időt lop el a társadalomtól és az államban tolvaj nem maradhat.

Azért az Otthon polgárainak a bort csak orvosi rendeletre adják, s mindenki jól érzi magát e mellett.

Hogy jól érzi magát mellette, annak esküvő bizonysága az, hogy hét év alatt egy millióra szaporodott fel az Otthon lakossága, s abból ötszázezer volt a részvényes, a ki lefizette a polgárjogot adó magas díjat, s a szaporodás folyvást mértani arányban növekedik, daczára a befogadási föltételek szigorának s a még szigorúbb lustratiónak.

Jövedelme pedig szintén arányt tartott az államnak a szaporodó részvényesek számával, úgy, hogy a hetedik évi nagygyülés elé terjesztett üzleti előterjesztésben az igazgatóság, az alkalmazottak és munkások díjának húsz százalékkal felemelése mellett, a légjáróknak százezerre szaporítását, s a Létin egy új százmillióba kerülő raktár építését ajánlhatá, a részvényeseknek fenmaradó ezer forintos osztalék mellett. Meg is kapta az absolutoriumot és felhatalmazást minden ellenmondás nélkül. A részvényállam országgyülései derült arczczal birnak!

A VILÁG ÁTALAKULÁSA.

Hét év egy olyan találmány után, minő a repülő gépek rendszere, az egész világot képes volt átalakítani.

A legelső hatás az volt, hogy minden nagy államnak le kellett tenni a hadkészülődésről. Ez természetes volt. Minden állam átlátta azt, hogy ha ő háborút akar valaki ellen indítani, a megtámadottnak első dolga lesz az «Otthon» részvényes állam szövetségét megvásárolni, s az ellen azután sem hadsereg, sem ágyúk, sem várak, sem pánczélos flották nem segítenek.

Az államok tehát kényszerítve voltak a kölcsönös lefegyverzésre.

Csupán Európában egyszerre négy millió katona lett hazabocsátva.

Négy millió munkáskéz egyszerre visszaadva az iparnak és földmívelésnek!

És azokkal együtt kétszázezer katonatiszt a polgári pályára bocsátva. Férfiak, a kik a szorgalom, erő, tehetség és tanulmány óriási tőkéjét fecsérelték eddig az emberölés tudományának terjesztésére s most egyszerre kényszerítve lettek ugyanezen tehetségeket az élet haszonhajtó pályáin érvényesíteni.

Nem volt többé hiány munkáskézben és szellemi tehetségben.

A családalapításnak egy nagy akadálya elmult.

Az uralkodók, kiknek nem volt okuk többé külvédelem végett katonai államot alkotni, kényszerítve lettek népeik szeretetére támaszkodni, tisztelni a törvényeket, becsülni a polgárokat s nem öltötték fel azontúl egymás katonai egyenruháit, mikor a szomszédba látogatni mentek.

Hanem annál inkább iparkodtak valódi őszinte szövetségben élni egymással.

Megszüntek a diplomatia véres kimenetelü cselszövényei.

Európa közeledett azon ponthoz, melyet «Egyetemes Állam»-nak (Universal-Staat) neveznek. Az országok közötti vitás kérdéseket egy nemzetközi békebiróság intézte el s annak a fejedelmek épen úgy alávetették magukat, mint más halandó ember a maga birájának, hiszen hiányzott már kezükből az «ultima ratio regum»: az ágyukanócz!

A másik hatás pedig az lett, hogy a hadi készülődés megszüntével négy milliárdnyi évi kiadás lett kitörülve csak az európai államok budgetéből, a mibe addig évenkinti fegyverkezésük került.

Négyezer millióval könnyebbült meg az államok évi kiadása, négyezer millióval kevesebbet pusztított el az örökké éhes Moloch a nép verejtékén szerzett falatjaiból! Négyezer millióval kevesbült évenkint az államháztartási deficit! Négyezer millióval több jutott népnevelésre, népboldogításra!

Ennek legelőször is az egész pénzügyi világra volt roppant nagy hatása.

Az államok nem szivattyúzták ki erőszakosan népeiket, ennélfogva a szükséges pénzt megtalálták odabenn önnépüknél, nem kellett érte a pénzállamok piaczaira menniök, adósleveleiket saját polgáraik birták, nem uzsorásaik.

A munkás kéz és a munkadij közötti nehéz kérdés veszteni kezdé égető erejét. A munkaadók elég munkaerőt találtak, s a munkatevők elég pénzt, hogy saját vállalkozásukra csoportosulhassanak. Egyik sem volt többé a másik rabja.

Nagy változáson ment át maga a kereskedelem, főként a hitel.

A repülőgépek rendszere a közlekedést végtelenül meggyorsítá és egész a præcisióig bizonyossá tette. Ennek az a következése lett, hogy a pénzforgalom maga is épen oly arányban meggyorsult. Három hónapos váltóknak hire sem volt többé. Két hét volt a leghosszabb hitel, a mit kereskedő kért és adott, hisz 2 hét alatt kétszer is eladhatja a megrendelt áruját, s örült, ha a pénze nem hevert a zsebében s ok nélkül nem fizette tőle a kamatot. A vásárlás csaknem egyértelmű volt már a kész fizetéssel. Szigorú és gyors eljárású kereskedelmi törvényszékek rászoktattak mindenkit kötelezettségei pontos és gyors teljesítésére. Komoly és nemes jellemű nemzetek a kereskedelmi pályát kultiválni kezdték s bizonyos addig hiányzó noblesset honosítottak meg benne.

A légjárók rendszere által a védvámok és mindenféle vámok rendszere is halomra omlott. A légjárót nem lehetett megvámolni. Azt a douanierek el nem foghatták. Az Otthon állam azonban nem űzött légjáróival csempészetet, hanem a mely állam szerződésre lépett vele, hogy gépeivel leszállhat benne s raktárakat nyithat be- és kivitelre, azzal megegyezett akként, hogy a mi legnagyobb tiszta jövedelme volt addig az államnak a vámbevételekből, azt évi bérletül fogja neki fizetni. Ezzel épen csak a vámőrök és dugárusok életmódját fordította meg, azokat is kényszerítve ezentúl tisztességes munka után élni.

«Tisztességes munka után megélhetni!» hisz ez a gordiusi csomó vezérfonala. A midőn becsületes úton könnyebben és biztosabban lehet vagyont szerezni, mint lopás által, elfogynak a tolvajok, és a midőn a nők számára felszabadul a munkatér, elfogynak a hetärák. A rendőrség nem talál majd őrizni valót. Minden ember maga féltékeny a kenyértermő becsületére.

A becsületrőli fogalmak is megváltoztak. «Elég» becsületesnek «lenni», de nem «elég» becsületesnek «mondatni». A törvény megtorol minden sértést, s a mit a törvény meg nem torolhat, azért a társadalom a sértőt itéli el, nem a megsértettet, mint jelen korunkban. Ennélfogva párbajt sem vívnak többé, s ökle erejével nem bizonyítja többé senki se igazságát, se szerelmét.

A népek gyorsan és közelből ismerkednek meg; felfogják egymás jó tulajdonait s igyekeznek egymástól tanulni; felfedezik azokban, a kiket addig gyülöltek, a szépet, a jót, az idegen országok gazdagságát, az idegen kedély költészetét s kezdik megismerni az együttérzés titkos varázsát.

A mint a mivelt világ látköre a föld minden zugára kiterjed, a mint a találmányok folyvást új eredményeket hoznak elő; a mint a néppusztító hadjáratok óriási történetét helyettesíteni kezdi a társadalmi élet nyüzsgő mozaik képe, mely szakadatlan változatban sürg-forr a napi események hirtömegében: azzal lassankint elenyészik az emberiségnek egyik leggonoszabb kisértete, az utolsó dæmon, «az unalom».

A huszadik század közepén túl nem unhatják többé magukat az emberek. A napnak minden óráját elfoglalja valami esemény, mely a szellemnek új izgalmat ad. Az emberek nem kártyáznak többé. Mulatságból lehetetlen, ha minden negyedórában azzal zavarják fel, hogy «hallottad-e már, mi történt a mult óra óta?» pénzszerzési vágyból megint nem; hisz a kinek annyi esze van, hogy a whisztet meg tudja érteni, az egy kirándulással az aërodromon kajutjében többet és biztosabban nyerhet, mintha a trikkeket számlálja és izzad hozzá.

A kártyaszenvedély lelohasztására egy találmány különös hatással volt. Ez azon mnemotechnicai szemfényvesztésen alapult, melyet a præstidigitateurök clairvoyance czím alatt mutogattak. Tudva van ennek a titka. A kérdező az első kimondott szó három betűjével jelzi a bekötött szemű kérdezettnek az elrejtett tárgyat, s annak csak egy előre betanult schemát kell jól fejében tartania, hogy kitalálja a kérdésből a tárgy színét, nevét, alakját. Valaki egy tankönyvet írt aztán arról, hogy két összetanult ember olyan jelentéktelen szavakkal, a mik figyelmet nem költenek, olyan kéz- és arczmozdulatokkal, a mik fel nem ötlők, a vele egyetértőnek minden kártyát jelezhet, a mi az ő kezében van; úgy hogy két ilyen összetanult játszó ellenében a harmadik és negyedik okvetlen zsákmányul esik; ezt a könyvet eleinte üldözni kezdte a rendőrség, mint útmutató eszközt a rablásra; míg egyszer egy cultusminiszternek az a jó gondolatja támadt, hogy beviszi ő ezt a könyvet a felsőbb tanintézetekbe, mint köteles tantárgyat, hadd tanulja meg minden művelt ember, hogyan kell a kártyán biztosan csalni. És ez bámulatosan sikerült. A mint minden emberrel közölve lett a titok, hogyan kell hamisan játszani? a kártya elvesztette az ingerét. Játszottak vele még tréfa, mulatozás végett, a hogy szokás büvészi productiókat, társas mulatságokat kellemes időtöltésül rendezni, de olyan bolond nem akadt többé, a ki commerce-játékot pénzbe játszszék, mikor jól tudja, hogy minden ember érti a hamis játék fogásait academice, ő maga is. A hazard-játéknak pedig egy igen egyszerű intézkedéssel rontották meg a gyökereit. Ha a vesztes fél bepanaszolta a nyertest, vissza kellett neki fizetni az elnyert összeget. Így aztán egészen rossz üzlet lett a kártyajátékból.

Az új kor gyors közlekedési eszközei az aristocraticus fogalmakat is a képtelenségek közé vezették. Otthon a maga Auljában a kirgiz főnök is aristocrata s addig nem ereszti be a jövevényt bűzös sátorába, míg ki nem kérdezte, hogy el tud-e hét őst számlálni; hanem aztán ha összejön az orosz bojárral, azzal szemben alázatos szolga; az orosz bojár meg a franczia herczeg előtt sülyed le barbárrá, a franczia újonsült nemest az angol mylord megint csak parvenunek tartja, valamennyien elhomályosulnak a nagyszámú felséges és fenséges uralkodó és uralkodhatnám fejedelmi ivadékokkal szemben, a kik úgy elszaporodtak már, mint a burgonya; és mind együtt azokkal nem érdemesek a bocskorsziját megoldani a Mohammed családjából származott rongyos török dervishnek, ki előtt ők csak gyaur czenkek, s aztán dervishestül együtt nevetséges bohóczok a chinai mandarin szemében, s ráadásul a mandarinnal, tisztátalan állatok a büszke brahminra nézve. S végül aztán bojár, vicomte, mylord, herczeg, fejedelem, dervis, mandarin és brahmin nem más a legbüszkébb yanke knownothing tábláján, mint portéka; mennyit nyom? az a kérdés: nagyot köp rá s letörli vele.

A gyorsan keveredő népek kényszerítve voltak rá, hogy büszkeségeiket otthon hagyják. Nem a nyaktiló irtja ki az aristocratiát, hanem a közöny. Elmulik észrevétlenül.

A VILÁGNYELV ÉS BETŰI.

Azt, hogy az emberek egy nyelven beszéljenek, ha eddig meg nem érte a világ, ezután már épen nem érheti meg. Minden életképes nemzet igyekszik irodalmát kifejteni s ez által a nemzetiségek olyan alakuláson mennek át, minő a folyó anyagnak jegeczülése; a fluidumokat még lehetett egygyé keverni, de a cristallumokat ki egyesítheti más cristallumokkal?

Hanem a helyett létrejönnek a «világirás» betűjegyei, miket az üzletvilág a kerek földön mindenütt sajátjainak fogad el, s a közös irást mindenki egyforma könnyüséggel olvassa a saját nyelvén, a chinai ép úgy, mint az indogerman, semita, az uralaltaji vagy a magyar.

Már a mult században több százra mentek azok a betűjegyek, miket minden európai nép egyformán olvasott.

Először is a kilencz arab számjegy, azután a hónapok tizenkét jelvénye. Egész táblázatot állíthatunk belőle össze, a mint következik.

Legközönségesebb jegyek.

több

kevesebb

és

sokszor

soha (végtelenség jegye)

vége

van

nincs

ismét

egyenlő

hasonló

kétséges

ismeretlen

ellenkező

eredmény (gyök)

négyszög

köb

lehetetlen (körnégyszögités)

meg van oldva (Pythagoras)

vigyázat

mindig (farkát harapó kigyó)

czikk

meghalt

született

ki van egyenlítve

megjegyzendő

százalék

arany

font

melléklet

zár

Vallásos és symbolicus jegyek.

istenség

szerelem

törvény (mérleg)

itélet

szent

Krisztus; keresztyén

Mahomed; török

remény

hit

király

királynő

cselszövény (boszorkányláb)

harcz

béke

emlékezet (nefelejts)

büntetés (bitójegy)

egyezség (ket összefogott kéz)

Mértani, földtani és csillagászati jegyek.

város

falu

vár

parterősség

kikötő

kolostor

csárda

világító torony

világító hajó

rom

hegy

tűzhányó

sziklák a tengerben

folyam

határ

csatorna

pusztaság

zátony

vasut

erdő

mocsár

irányzat

indulás

érkezés

tenger (víz)

föld

nap

hónap

év

forrás

vízesés

Üzleti és ipari jegyek.

társ

gőzkocsi

gőzhajó

hajó

szekér

kohó

bánya

fürdő

óra (clepsidra)

szabó

rendelet

katona (lövészjegy)

gép

szinészet

husvágás

méreg, halálos

vásár

Jegyek a chinai abécéből.

férfi

nő

fa

Mexikói képirás jegyek.

tegnap

holnap

Rosicrucianusok jegyei.

titok

sietség

pápa

püspök

papság

római egyház

A börzéken használt baldovernyelv jegyei.

bank

bank rupt

fél (és medio)

egész (s ultimo)

hausse

baisse

bilance

activa

passiva

kereskedés

tolvajság

kész fizetés

veszteség

takarékpénztár

Japán és európai kereskedők által használt értekezési képbetük.

levél

láttam, elfogadom

eladó

aratás

buza

rizs

árpa

zab

tengeri

szesz

kávé

kávé

thea

czukor

dohány

gyapju

gyapot

hal

csomag

Aztek iratokon fölfedezett jegyek.

eső

szél

meleg

zivatar

forgószél

Chippewas sírkövek képbetüi.

bivaly

ló

sertés

teknöncz

európai

idegen katonák

Az országok neveit képviselő czímerek.

Magyarország

Ausztria

Németország

Francziaország

Ezekhez jönnek még a hónapok jelvényei.

Január

Február

Martius

April

Május

Junius

Julius

Augusztus

Szeptember

October

November

December

és a kilencz arab számjegy, a hat római számjegygyel együtt.

Ime száznyolczvan olyan jegy, a mit már a XIX. században használtak nyelvkülönbség nélkül s a miknek legnagyobb részét minden tanult ember ismerte, s a nyomtatásban nem akadt fenn rajta.

Az egyptomi hieroglyphok, a perui quipuk, az indus wampum-övek, a kihalt rézszinűek sírkövei, a tazmán képbetűk, az aztekek pálmahéjra festett feliratai, a mexicoi évkarikák és naptárkövek, de különösen a chinai irásjegyek, a Tsok irásmód, azután a bevett szokás, az elfogadott használat a XX. században ezeren felül szaporíták azokat a jegyeket, a mik egy egész szót és fogalmat fejeznek ki s a legszükségesebb ezer szó birtokában már képes az ember a legsürgősebb közleményeket olyan nyelven is megértetni, a melyet nem ért.

A városok neveit a földrajzi vonalok és számok jelezék: 0+449: ez Páris. 11+52½: ez Berlin 16½+47½: Budapest. A tulsó félgömbnél a délkör megfordul, s a szám túlkerül. E jegyből a közös térkép után minden nemzet megérti, honnan jön a tudósítás? holott betükkel leirva nem tudná elolvasni.

Ez általános irás még közelebb hozta a külön népfajokat egymáshoz, voltak hirlapok, egészen e világírás jegyeivel nyomtatva. Otthon városnak egyik új intézménye az volt, hogy minden hazatérő aërodromon egyik gépésze az alatt, míg a gép a maga útját megtette, a távolról hozott tudósításokat, eseményeket a világirás jegyeivel czinklapra beedzé; mikor megérkeztek, a központi tudósító átvette tőlük az egyforma szélességű czinklapokat s azokat összeállítá. Az így szerkesztett hirlap mellett aztán a villanytávirda is hátramaradt a versenyben, s kezdett az elavult találmányok lomtárába aláhanyatlani, mint a hogy elmult a lőpor és a gőz, mely egy század előtt még demiurgus volt: világromboló az egyik, világteremtő a másik.

S az egymással oly könnyen és oly folytonosan érintkező népek tudtak egymáson segíteni nagy bajaikban; egyiknél könnyebült a munka, a másik fölébredt a tespedésből; bőségüket egymásnak kölcsön tudták adni; eltanulták egymás előnyeit. Mindenkire nézve volt egy még alsóbb fokú népfaj, a kit valamire tanítson, a kit a földről fölemelkedni segítsen; hisz még akkor is volt a földön kilencz millió emberevő, s azok közt három millió középafrikai állatember, a szőröstestű, majomfarkú niam-niam nép; ki még a kőfegyvert sem ismeri, doronggal harczol s ellenfelét azért öli meg, hogy megegye. És annak is mind emberi lelke van.

Az pedig régen meg lett czáfolva már, a mit a mult század tudósítói állítottak, mintha a különféle népfajok érintkezéséből eddig ismeretlen új uralkodó nyavalyák lepnék meg az európai fajokat. A mult század nagy ragályait és járványait a római cæsarok idejében is ismerték, Amerika feltalálása előtt, s a mi veszélyes kórban III. Henrik meghalt, arról már Dávid, Izrael királya is keservesen énekelt. Ellenkezőleg a lég és égaljváltoztatás, a vetőmag megújítása, az új házi állatok meghonosítása, vérvegyítés, keresztezés, nemesítés, sok megrögzött csapást megszüntetett, melyben századon át pusztult a mivelt faj, s a szelidített házi állatok, és a gazdasági növények.

ÚJ BAJOK.

Annak, hogy az utazás nagy távolságokra a földforgás gyorsaságával történhetett meg, azon az eredményen kívül, hogy fél millió ember szüntelen úton volt, még egy más közvetlenül érezhető hatása mutatkozott. Az utazó ember egyuttal messze volt a földtől s fenlakott az égben. Ez nem maradhatott befolyás nélkül az emberiség physiologiai fejlődésére.

Számtalan betegséget ismertek már az ó-világban is, a mire az utazás gyorsasága, a tiszta lég, az éghajlatváltoztatás, az időjárás fordulata gyógyítólag, enyhítőleg hatott.

Ez a gyógyerő most hatványozva lett az által, hogy az utazó teljesen el lett távolítva a földtől, minden mephyticus kigőzölgés párakörén túlragadva, a hol repülés által sürített ózon a maga tisztaságában hatotta keresztül tüdejét, porusait, hol a lég villanyosságából elvont «elód», a nap tiszta fényéből kisugárzó «heliód», a hegylánczok csúcsaiból emelkedő «crystallód», (megannyi a jelenben is sejtett hatalmas erő), és a mit az ó-kor gyógyászai «magnale magnum»-nak neveznek: az egész föld szellemének, a geodæmonnak befolyása az emberi szervezetre a legsulyosabb kórtüneteket csaknem rögtön, a felrepülés perczében elenyésztették, hagymáz, cholera, váltólázak a kór válságpontján jobbra fordultak az aërodromon belsejében; elaggott embereknek ifjukori életerővel teltek meg lankadt idegeik a légben utazástól; egy pár éven át az egész orvosi tudományt kataklismával látszott fenyegetni ez új találmány: nem küldtek a betegek orvosért, gyógytárba, hanem vitették magukat a repülő gépbe s indultak a földet körüljárni; még a hirhedett csodaszerek is elveszték népszerűségüket; nem várta senki többé a «lachesistől» főfájása szűnését; nem rágta a «kola diót» férfiszíve újra erősülteért, nem használta az opoponaxot megelőző ellenszerül az új divatragály, a melanemia ellen, nem füszerezte a gyenge gyomrú ételeit pepsinnel; nem kapkodott a végső segítő ginseng «panax» után az aszkóros; nem itta a kalabárbab nedvét a szembeteg, minden chinabor, anacahuit pastill, Bestucheff tinctura, essentia lignorum, poculum vomitorium, potio Riveri, camba di Giudea, guarana, salamandrin, paraguay thea, Dippel olaja s az ind pálmalevél tetüből készült agebalzsam és a többi drága írek, a mik mindent meggyógyítanak, ottvesztek a raktárakban. Fel volt találva már a panacea. A «telluri erő», a «sidericus erő» meggyógyít mindent. Senki sem beszél már másról, mint a «jodozmon» csodahatásáról. Voltak gazdag urak, kik a klimakterikus esztendőt, mely köztudomásra minden életidőnek a hetes évfordulója, a mikor kinek-kinek előjön az a betegsége, a miben egyszer meg fog halni, tehát azt a klimakterikus évet folyton a repülőgépen utazásban töltötték el. Ez nem utolsó jövedelemforrás volt Otthon városára nézve, s annyira szaporodott a betegség elől utazók száma, hogy a hetedik évben mr. Severus az igazgatótanácsban azt az indítványt tevé, hogy miután az utazók száma épen kétszer annyi, mint a mennyit az aërodromonok felvehetnek, tehát az utóbbiakat még egyszer annyira kell felszaporítani.

Tatrangi Dávid pedig erre azt mondta: «Nem, hanem az utazók számát kell felére leszállítani».

És Dárday azt veté utána: «Igazad van!»

A miért azután mr. Severus retteneteset bámult a két igazgatótárs szeme közé. Ez az első eset az üzletek és közlekedés történetében, hogy egy vállalkozó a jövedelmező keresletet akarja felére leszállítani.

És mégis úgy volt. Tatrangi Dávid azt mondá: az utazók számát kell felére leszállítani, és Dárday azt mondá: «úgy van», s mind a ketten igen komolyan beszéltek.

Az öreg Tatrangi Mózes öt éve, hogy meghalt, vagyis a XX-ik század fogalmai szerint: a légkör feletti világ lényei közé emelkedett.

A XX-ik században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör felett, mely épen oly fluidum, mint a víz, úgy szólván a földnek legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei épen oly magasan állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött. Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földeknek és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik, érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány meg nem oldott. És mégis e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma mi felőlünk, kik a vizek felett lakunk, talán csak homályos sejtelmei vannak mind arról, a mit mi alkottunk, és azokról a tündérekről, kik az ő gyöngyeit fehér keblükön viselik, mert látó és halló érzékei tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek, ide ragadva annak fenekéhez: s csigabölcseség tőlünk azt állítani, hogy a mit a mi öt érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat, nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX-ik század egyik feladatává tette, egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve, s hogy ez erőszakoskodás nem vált egészségére a légtenger csigáinak, azt majd mindjárt sorban látni fogjuk.

Tatrangi Mózes halála előtt pár nappal magához hivatta fiát. Nem lakott többé a budai tébolydában, hanem egyikében ama magányos nyári lakoknak, mik az Otthon ligeteiben a lélekbetegek számára voltak készítve. Fogadása szerint soha sem ült a fia által tökéletesített repülőgépre, vasuton hozatta magát idáig.

– Te gyermek! monda fiának; én mától kezdve felszabadítom azt az üzletedet, a mi legjövedelmezőbb lesz, de eddig tilalom alatt állt: az örök temetőt. Ma délben két órakor elköltözöm innen.

Dávid fiui kegyelettel igyekezett az öreget biztatni, hogy nem hal meg, hiszen sokkal jobban van már, még sok örömet fog élni, a mit az apa mind igen rossz néven vett.

– Te hallgass. Gyermek vagy. Nem is gyermek, csak embryo. Akkor fogsz még csak születni, ha én meghalok. Addig nálam van a lelked vital-geniusza. Ha én azt mondom, hogy «meghalok», hát úgy lesz. A Senegalparti négerek, ha rabszolgaságba jutnak, régen tudják már azt, hogy hogyan kell akarva meghalni, minden öngyilkos erőszak nélkül? Azt mondják, én akarok meghalni és megteszik. A Viskonsini «Red Jaquet», a rézszinüek főnöke, mikor meghallotta, hogy szövetségesei, a fehérek nejét hitszegőn főbelövették, nem állt boszut, hanem oda feküdt a biró ajtajába, beburkolta magát pokróczába, azt mondá: «én megtérek a nagy szellemhez», és meg tudott halni. Hát nálam ne lenne-e olyan erős az akarat, mint a négernél, az indiánnál? Meglátod, el kell mennem. Egy dolgot nem tudok, mert nincs a világon. Pedig azt meg kell tudnom, mert külömben több kárt tettem, mint hasznot. De mihelyt azt megtudtam, visszatérek, hogy tudassam veled. Igen is, visszatérek. Az erős akarat előtt nincs lehetetlenség. Ha ki tudtam szakítani a lelkemet magamból, mikor a Gyilkos-völgyben az ichort kerested, s egy székely favágó alakjában naphosszant vezettelek, emlékezhetel rá, félkarja annak is ki volt törve; – azt önalakításnak nevezik, – hát majd megtalállak én a nagyobb távolból is. Eddig is többször volt nálad a lelkem, mint rendes lakhelyén: a «glandula pinealis»-ban. Hanem neked még most rhinoceros-idegeid vannak azt megérezni. Ha állandóul melletted leszek, majd hozzászokol a látáshoz. Akkor majd tudatom veled azt, a mit tudnod kell. Átleheltem már beléd a titkot, hogyan lehet a légben repülni: most még meg kell tudnom ennek a mithridatját: «hogyan kell a repülést lehetetlenné tenni?»

Dávid csodálkozva tekintett az öregre, s az észrevette azt.

– Látom, mit gondolsz? Keresztül látok rajtad. Te azt gondolod most magadban: íme egy szegény őrült, a ki haldoklik és kétszeresen félrebeszél. De nem úgy van. Mi szerezte meg neked a repülés titkát? a hatvanötödik elem, az ichor. Ez most a te kizárólagos tulajdonod. Ez által uralkodol a föld fölött, ez által tartod lekötve a háborut s kényszeríted az emberek vas nyakát akaratuk ellen a békességre. De gondoltál-e arra, hogy egyszer az a kincstár, mely neked az új elemet adja, kifogy? S a hogy pazarolsz vele, azt hamar megéred. Igen, gondoltál rá. Ne is mondd, hisz látom a gondolatodat. Jársz-kelsz az Obi partjától kezdve az új zeelandi-jéghegyekig s vizsgálod a szibériai, chinai, ausztráliai tűzhányók melletti tavakat, ha nem találnád-e fel a hasonló földtani, neptuni, vulkáni és vegytani viszonyokat, a minők a Gyilkos havas alatt az ichort előhozták? Egyszer fogsz is találni egy olyan helyet. Az talán kimeríthetlen bányája lesz az ichornak. Akkor mit fogsz tenni? Minden áron sajátoddá teszed azt. És hát ha nem úgy lesz? Hát ha elárulja valaki titkodat, a kiben legjobban bizol s eladja azt a titkot az ellenségednek, a ki legjobban gyűlöl, a kinek legtöbb számadása van veled, s az a felfedezett új ichortelep felhasználásával csinál magának egy új hajórajt aërodromonokból, miknek szerkezetét most már minden gyermek ismeri s akkor az a te vetélytársad, ellenséged csatára száll veled s felviszi az istentelen harczot az égbe és ott ütközik meg a te léghajóiddal. Minden idegemben a halál fájdalmát érzem, ha erre gondolok. Harcz, ütközet az égben! És annak eszközeit én találtam fel! S mindeddig hasztalan gondolkozom rajta, hogyan lehetne azt megakadályozni? Nincs a földön. Azaz, hogy kell lenni. De nem látom. Le kell ráznom magamról ezt a vak csigahéjat, hogy lássak! Elmegyek, de visszajövök.

Tatrangi Mózes oly erővel fogta meg Dávid kezét, a minő csak az őrültek izmaiban lakik.

– Ne légy oly hitetlen! Az a mi nekünk látóknak legjobban fáj. A Samán látnok mikor önkívületben van, egy füttyszóért kést ragad és embert öl. Az a kétkedés nagyon fáj. Te látni fogod azt néhány óra mulva, hogy mi az a hatalmas emberakarat még a halál után is? Tudod jól, ugy-e, hogy a halálnak az az első dolga, hogy a homlokon minden ránczot elsimít. Soha senki sem látott haragvó halottat, szomorgó, buslakodó halottat: azok mind derült, csendes emberek. De nézz meg majd engem, én megmutatom neked, hogy a halál után is van akaratom, s mikor már halva leszek, szemöldökeim még akkor is össze lesznek ránczolva; mert úgy akarom. Hiszed-e?

– Hiszem. Szólt Dávid.

– Nem hiszed; mondá Mózes. Jól van, ma este már hinni fogod. S akkor elkezdesz látni, vakságod nyilni fog. Most nem beszélek erről többet. Csak egyre kérlek még. Tudom, hogy azt sem fogadod meg rögtön; e figyelmeztetésem hozzád az, hogy ne engedj utazni repülögépeiden olyan embereket, a kiknek nincs szőr az arczukon. Nem érted. Elmehetsz. Most hagyj magamra, mert útra készülök.

Dávid azt sem hitte, hogy az öreg meghal; hisz érverése szokott rendes volt. – Nyugodtan távozott.

Délután az ülés alatt jöttek hozzá a hírrel, hogy az öreg pontban két órakor meghalt.

Dávid rögtön sietett az ülésből atyjához. Halott volt már. És íme a szemöldökei még most is össze voltak vonva. A halálnak minden hatalma nem volt képes megtörni azt a rettenetes akaratot.

A míg Dávid a halott arczára bámulva mélázott, végigfutottak lelke előtt azok a sejtelmes mondatok, miket attól néhány óra előtt hallott. A legvégsőnél legtovább elmerengett.

«Ne utazzanak a repülőgépen olyan emberek, a kiknek nincs szőr az arczukon.»

De hát kik az ilyen emberek?

A nők, – a gyermekek, – és a négerek.

És miért ne?

Tatrangi Dávid pedig nem volt az az ember, a ki valamit megtesz, mielőtt tudná az okát, hogy miért?

Az öreg meghagyása ellenére is magával vitt az aërodromonban, mely atyja holttestét szállítá az örök nyugalom helyére, két embert, kiknek síma az arczuk: nejét és gyermekét. Még hat repülőgép ment velük.

Az északi földsark felé mentek.

Volt ebben jó rész emberi hiuság is a tartozó tiszteleten kívül. A nő ismerje meg férje atyjának nagyszerü temetőjét, s ugyanakkor bámulja férje csodahatalmát, ki előtt megnyilnak a földnek oly rejtett vidékei is, miket a természet örök zár alatt tart más emberek előtt.

Az éjsark világát még nem járta be halandó.

A repülő gép ugyan már harmadik éve, hogy fel van találva, s az ember azt hiszi, hogy ez által már most ura lett minden régiónak, a mi a föld fölött van; de csalatkozott. A gönczölök élnek!

Mikor a kisérlettevő aërodromon az északi gönczölhöz közelített, a benne ülő gépész úgy tapasztalá, hogy az északi szélesség 79-ik fokán túl gépének működése elkezdett lassulni, a szárnyak fennakadtak, a gép súlyát látszott veszteni s megesett a hajón, hogy az orrával állt fölfelé a légben. Mikor pedig erős, delejes kitörései voltak a földtengelynek, nagy észak-fény borította el az eget, olyankor a repülő gép minden működése megbénult az északi iránynyal szemben. Fölfelé azonban hatványozott erővel repült.

Mikor kisebb volt a delejes kitörés a földsarkon, el tudtak hatolni a repülő géppel egész a 87-ik szélességi fokig; de tovább akkor sem. Az észak-fény a poluson folytonos. Csak hogy csendesebb kitöréseinél a polus alatt egy szétsugárzó keskeny fénykoszorunak látszik csupán, melynek közepét a csillagos sötét ég képezi.

Megkisérlék a fénykoszoru kezdetéig felszállani a géppel. Hiú erőlködés volt az. Száz meg száz mértföldnyi magasan kezdődik az a föld fölött! s kitörése teljes pompájában fénysugarai húszezer mértföldnyi távolra ellövelnek.

A délsarknál lehetőbb volt a kísérlet az aërodromonnal, de igen veszélyes.

A hogy az éjsark eltaszítja, a délsark úgy vonja magához a villanyos hajót. Az első kisérlő, daczára szárnyas gépének, lehullott az égből s laposra zúzott hajójával ott veszett valahol Weddel előfokának sötét szikláin, társai okulva a veszedelmen, erőfeszítéssel menekültek ki Parry szárazföldére, tönkretett gépeiket hajón szállítva haza.

Tatrangi Dávid elég merész volt megkisérleni a lehetetlent.

Mi adott neki erőt a vakmerőséghez? a tudás szomja? az adott felfogadás? a velevitt nő és gyermek? Vagy mindez együtt?

A másik hat aërodromon az Otthon tudósaival volt tele, kik részt akartak venni e merész kisérletben, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsák a tudományt.

Dávid hajójában nem volt más, csak neje, gyermeke, halottja és kormányosa a hitetlen Áron.

Mikor a spitzbergeni sziget szélét elérték, Áron figyelmezteté Dávidot az égre.

Északfelől kévealaku rózsavörös sugároszlopok kezdtek fölemelkedni.

– Jön ellenünk az északfény.

– Azért mégis elérjük a gönczölt.

– Ma nem. (Ez pedig a székelynél annyit jelent, hogy soha sem.)

Dávid pedig minden szóváltás helyett Kelet-Kelet-Északot parancsolt a kormányosnak.

Az aërodromon most aztán már nem egyenesen a polus felé repült, hanem oldalt vette irányát a Nowa-Szemlya fölötti jégmezők felé; mik végtelen ezüst pusztaként voltak alatta elterülve, jégből épült tündérpalotáik ragyogtak a napban. Ez volt a leghosszabb napja az évnek, a fényes égi éltető gömb ezen a napon alig száll le néhány óráig pihenni e táj látkörén.

És mégis, noha Spitzberga fölött még reggel volt, mikor irányt változtatott az aërodromon, alig telt bele hat óra s a nap már leszállt a nyugoti láthatáron. Az aërodromon egyenesen nem juthatott el az éjsarkhoz, de spiral-alaku repüléssel igen. A kitörő északfény csak új erőt kölcsönzött e keringő repüléshez. Nem emberi alkotás volt az többé, hanem egy planéta, melyet napja maga körül csóvál.

A földi tájak szédületes sebességgel rohantak el alatta. Jéggé fagyott tengerek, hóval fedett mezők, az északfénytől rubin-ragyogású, violaszin árnyéku hegylánczok. Mikor a Behring szoros táján repült az aërodromon, a rendesen járó chronometer szerint délután három óra volt s akkor ujra feljött a nap. Napfény mellett repült tovább a gép Port-Patrik szigetéig, a Cap-Albionhoz érve ismét belejutott az éjszakába. Este tíz óra volt akkor. Éjfélre ismét visszajutott ahhoz a ponthoz, a melyen túl még az ó-kor hajósai előre nem hatolhattak, a Cap Parryig; de ez már a 85-ik fok alá esik. Tehát mégis sikerült neki a csigakerűlővel hat fokot eldaczolni a leghatalmasabb úrtól, a geodæmontól, magától a földistentől! Ezentúl még gyorsabban ment a haladás. A villanyos gép közeledett a delejközöny tájaihoz: a spiral körút rövidebb kanyarulatot vett. Reggel két órakor harmadszor jött fel számára a nap, hogy két óra mulva ismét lemenjen, s aztán egy óra mulva ujra feljőjjön.

Ah! az valami bűbájosan kábító tünemény: a nap, mely két óránkint lemegy és feljön; végig futja a láthatárt, hatszorta sebesebben, mint szoká, s alig hamvad el az alkony pirja, már szürkül a hajnal a más oldalon.

Mikor aztán negyedszer is leszállt a nap, a gép is alá kezdett szállni, s azontúl nem látták többé a planéták központját. Az aërodromon a 88-ik fokot érte el. Mi van hát a 88-ik fokon túl?

– Hiszed-e már, hogy elérjük ma az éjsarkot?

– A ki a mából holnapot tud csinálni, annak lehet.

Az aërodromon valóban négy napot csinált egy huszonnégy órából, az éjsarki rövid földabroncson a nappal szemközt repülve.

Mikor a 88-ik pontot elérte, a gép sebes repülése egy hetedrészre lelankadt, csupán saját villanyereje hordta már. Ez észrevehető volt a hajóban rögtön sülyedő légmérsékről is, mely eddigelé az átrepült lég gyors dörzsölésétől 12 fokot mutatott a fagyponton felül s most lassankint leszállt egész a fagypontig úgy, hogy a bennlevőknek bundáikat kellett felvenni.

– Nem fagyunk meg itt? Kérdezé Áron, markába lehelve, mikor a kormány üvegfogantyuja hidegítni kezdte tenyerét.

– Ne félj, ha leszállunk a földre, ott egy, vagy legfeljebb két fok lesz a fagyponton alul. Nézd, már itt alattunk kezdődik a szabad tenger.

Valóban a jégtenger partjai, mik oly magasak voltak itt, mint Albion krétabérczei, egész hosszú hegylánczkint vonultak hátra a légjáró jobboldala elől s alattuk zúgott az örökké nyugtalan tenger, melyet már a múlt században fölfedeztek, de hajóval meg nem járhattak erőszakos dagálya miatt. A légben szélcsend, a tengerben vihar és ismeretlen erőktől előidézett áramlat keletről nyugotnak.

Az aurora borealis már akkor csaknem fejük fölött ragyogott.

A nagy sötét kör, melyet fénykoszorújával az égen bekerített, s melyen keresztül a gönczöl-szekér rudjával függőlegesen tündökölt alá, két egész foknyi tért látszott elfoglalni. A lángoszlopok mind e sötét körből futottak ki, perczenkint nyolczvanezer lábnyi sebességgel. Az egymástól messze elszórt légjárók csillagászainak feljegyzései szerint lett az kiszámítva.

A sötétkörön belül egyre csendesebb lett az aërodromon szárnyverése.

– És látod Áron, mondá Dávid, mi még sem fogunk a légjáróval eljutni a pólusig. Nekünk, ha a 89-ik foknál szárazföldet találunk, ott le kell szállnunk.

– Miért?

– Azért, mert ha tovább akarnánk menni, villanygépünk megtagadná a szolgálatot. Itt már a delejtű nem mutat, csak libeg előre-hátra.

Valóban a gép nagyon lassan haladt már a spirál körútban. Az órák délutáni hatot mutattak, midőn a polus előtti utolsó fokot elérte Tatrangi repűlő gépe. A míg fenn a magasban teljes kitörésében pazarolta szét a föld túlömlő életerejét, alant és a sugárkörön belül egészen kimerülve látszott lenni a lég minden villanydelejéből.

Dávid kénytelen volt segítséget kérni a magasból. Felfelé irányozta a repülést. Ez ismét segített rajta: mentül távolabb a földtől, annál több volt a villanyosság. Föl tudott emelkedni tizennégy ezer lábnyi magasra.

És onnan azután már meglátta, hogy mi van az északi polus alatt?

Egy szigetvilág.

A szigetek hasonlítanak a holdban látható körhegyekhez, miket sokan kiégett tűzhányóknak tartottak. Mindenesetre vulcáni alakítások.

Sok apróbb-nagyobb körsziget között, a földtengelytől félfoknyi eltérésben van a szigetek legnagyobbika. Valódi csillagkörhegy. A hold «Kepleré»-hez hasonlít; de annál nagyobb terjedelmü. Képzeljük magunk előtt egész Erdélyt, mint egyetlen körhegyet, körülfolyva a tengertől. Kisugárzó hegygerinczei némely mellékszigettel összeköttetésben tartják. A legtávolabb eső sziget nem nagyobb, mint a hold legkisebb körhegye: Gioja.

És onnan a magasból nézve távcsövekkel, úgy tünnek elő e kerek szigetek, mint azok a méhkasok, a mikben czukrot, vagy érczsavakat jegeczítenek: tele egymáson keresztül-kasul düledező, egymáson keresztültörő óriási jegeczoszlopaival az első földalakításnak. A közepeik mélyen besüppedvék, mint egy tölcsér, egyedül a legnagyobb szigetnek a központján alakul át a homoruan besüppedő talaj egy hirtelen feldudorodó ujabb kráterré, mely mint egy fényes köldök emelkedik ki.

A föld meztelen kérge van itt! Úgy, a hogy a legelső megszilárdulás találta, mikor a világæther hidegében izzó külseje gránittá keményedett. Azok a köralakban felmeredő bérczóriások az eruptiv ős sziklatömeg, magas, fényes, ragyogó, mint a hold hegykarikái; a későbbi vízözönök nem töltötték be annak közeit, a jégmezők nem hordták meg földzsurmával, téveteg sziklákkal. A millió éves mult emléke ez itt.

Hanem a külső pereme e körhegyeknek, melyet a hullámok mosnak, erdőkkel van fedve: nagy, magas szálfák sugaras rengetegeivel.

Ez erdők nem élnek már: lomb nincs rajtuk, de nincsenek se megkövülve, se elrothadva, se szénné válva; csak meg vannak halva. Nagy része halomra dült már, nem a korhadástól; sok százezer év villanyos viharai tördelték azokat össze, egy-egy óriás áll még ki a halom közül nagy térségen, ágak nélkül, korona nélkül: a nem számlált időknek tanuja.

Ezek a tertiär korszak növényei, egykoruak a mastodonnal, a dinotheriummal és a tekekoponyájú ásatag emberfajjal. Ugyanazon fák, mikből már egész erdőket fedeztek fel a mult században Anakerdluknál Grönlandban az északi szélesség 70-ik foka alatt, később Spitzberga legszélsőbb szárazföldén, a «Medvesziget»-en és Bel-Sundnál 76 fok alatt, a legutolsó erdőt a Kings Bay öböl partján ásták ki az özönvizi görgeteg alól, az északi szélesség 79-ik foka alatt; s e fák épen maradt leveleiben, tobozaiban, magjaiban felismerték azoknak nemeit: a fenyőkkel vegyest álltak ott a mérsékelt égalj tölgyei, szilfái, sőt a déliebb platán, magnolia, hárs; még a babér is otthon volt közöttük.

És most erre a tájra csak az északfény kisértetvilága süt alá; az pedig nem melegit.

Tatrangi Dávid a gáztelephonnal mértföldekre hangzó jelt adott szétszórt hajócsoportjának s aztán kiválasztott egyet a kerek szigetek közül, mely körül legsűrűbb volt a halotterdő s azon megszállt az aërodromonnal. A többi légjárók is siettek utána.

A hogy előre megmondá Dávid, a hajókból kiszállók a helyütt nem találták a hideget erősebbnek, mint a minő egy téli est szokott lenni deczemberben az angol partokon, friss, csipős lég, szelidítve a tenger páráitól.

Tatrangi társai midőn megérkeztek, már rakot tüzet találtak a sziget parton. A magnoliákból rakott máglya vérvörös világot vetett a tengerre, mely aczélkék volt most, az aurora borealis sötét udvarát tükrözve vissza.

A bámuló elragadtatás sok ideig szótlanná bűvölt mindenkit. Az a tudat, hogy most egy olyan pontján állnak a földtekének, melyet a mostani emberiség lába nem tapodott soha: de mely egy kihalt emberiségnek ős hazája volt valaha, mikor más csillagok jártak az égen.

Minő nagy kérdések szólalnak meg e zajgó tengerben s e hallgató halott erdőben!

S az ember oly vakmerő, hogy e kérdésekre feleletet keres.

Mi idézi elő ez átmelegült szabad tengert az északi gönczöl alatt, holott két szélességi fokkal alább egy egész tiltó jégvilág veszi azt körül; mely nem nyit ajtót sehol, mely harminczhat fokú hidegével embert és állatot megöl, ki rajta keresztül akar törni.

A felelet ez.

A gönczölöknél a föld be van horpadva; öntengelye körüli forgása a kérgét a mily vastagra tömöríté az egyenlítőnél, oly vékonyra hagyta a tengelyeknél. S a vékony legalsó sziklaréteg – a föld meztelen csontja maga, – a belső horpadásain semmi új réteggel nem lett befödve; azt nem takarta el se a kőszénkor, se a jurakorszak, se a plyocæne, se az özönvíz. Ott a legalsó gránitréteg látszik, s a míg mi alattunk mértföldnyi vastagsága van a földrétegnek, a polusok alatt alig több az ötszáz lábnyinál: a föld belső tüze annyival közelebb van. Ezért a mérsékelt lég, a langy tenger a polus közelében.

De most jön a nagyobbik kérdés.

Jó; a körhegyek belseje a legalsó ősgránit, a földi tűz legalsó burkolatja; de minek kellett történni a szigetek külsején, miket már a miocæn és plyocæn földalakulás is új rétegekkel takart? Az özönvizek egyike sem volt képes túlömölni a körhegyek óriási védbástyáin, de külsejüket átalakítá. Tanuja a holt erdő. De hogy nőtt fel itt ez az erdő? hogy lehetett az éjsark alatt délszaki növénytenyészet, mikor az éjsark a földtengely vége volt mindig, azt bizonyítja a föld behorpadása, s az a mi napunk felé fordulva nem lehetett soha? Ez az embert lezúzó kérdés, a mire csaknem oly nehéz megfelelni, mint arra, hogy van-e a világnak vége?

Azt nem tudjuk, hogy van-e vége, de azt tudjuk, hogy közepe van. S egy központi nagy világtest körül forog a mi napunk maga is, hurczolva magával szolga planétáit; maga is csak egy nagyobb úr szolgája; s bár e haladása a világürben alig észrevehető a mi idő- és térfogalmaink szerint, de lehetett kor az ember emlékezetét megelőző távol milló évnyi időknek előtte, a mikor vándorútjában a mi napunk egy olyan csillagcsoport között haladt el, a minők a tejút, a ködfoltok, vagy tán a még most is közel plejadok előtt. Azok megannyi napok. És akkor százezernyi éveken át az egy központi napon kívül még egy másik távolabb nap süthetett a mi földünkre, s életet, tenyészetet idézhetett elő olyan részén is a földnek, melyet a saját napjának csak néha ér egy bágyadt sugara; a hol féléves az éjszaka most, s a moha sem él meg többé. És az óriási erdők tanuskodnak róla, hogy ott világ volt valaha! S aztán ismét jött egy másik százezer év; a nap eltávozott a csillagcsoport közeléből, a földre sütő idegen napok mind távolabb vesztek a világürben, a saját napjától tovahurczolt föld ismét belejutott a fagyos világätherbe. A gönczölök alatt sötét lett és hideg, s lassanként elmult ott minden élet.

De hát lakói nem voltak-e az ősvilágnak?

Kellett lenniök. A föld, mely a fát fölneveli, az állatokat is megteremti. Tatrangi Dávid és tudós kisérete összekutatták nagy területeit a holt erdőnek, megtalálták a fák alatt az elhullott tobozokat, maghüvelyeket, páfránokat egész levéllombozattal; egyszer aztán egy kutató tudós rátalált egy ősállat excrementumaira. Soha hasonló tárgy ekkora örömet nem idézett elő feltalálójában. A szakismerők megvizsgálása folytán az a feltalált hagyaték egészen hasonlít az őslajhár ásatag coprolithjaihoz.

Akkor ő neki magának is itt kell lenni valahol.

Tovább kutattak.

A holt erdőben ráakadtak egy törésre, mely nagy állatok csapájának ismertetett fel. Ez a törés, mint egy széles ösvény vezetett fel a hegyoldalnak, hanem később azután úgy be volt temetve düledezett fákkal, hogy nem lehetett rajta előbbre hatolni. Egyik ezredév eltakarta a másik nyomát, a legelső cultura nyomát a földön: a tört utat. A természetbuvároknak vissza kellett térniök léghajóikhoz.

Az órák reggeli négyet mutattak. «Most kel fel hazánkban a nap!» Itt csak a folytonos északfény világít; le-lelohad és ujra kitör, de el nem alszik soha. Örökké égő lángja a földnek, melylyel önmagának világít, ott a hol nem láthatja a nap.

– Reggel van, szólt Dávid, induljunk a temetésre.

Mindenki üveghajójába sietett; a vezér aërodromon fölemelkedett, szokottnál lassúbb szárnyveréssel s ismét az addig követett művelet szerint csigatekeredésben igyekezett a sziget fölé emelkedni, s mikor annak legmagasabb bérczeit túlhaladta, belsejébe alászállani.

A figyelmes szemlélőnek felséges látványt nyujtott az északfénytől megvilágított tájkép.

A sziklafal, mely a szigetet mint egy körbástya övezte, a külső meredélyeit benőtt erdők közül még több ezer lábnyi magasra kiemelkedett kopáran, meztelenen; rettenetes bazaltfalak, mint félredült orgonasípok szakíták keresztül harántban e gránitfalazatot, s lefutottak a mély üstalaku völgybe.

S ez egész üstvölgy a kövek, kristályok országa csupán. Még a kövek közt is a legrégiebbeké, kik születésüket nem az ezredévek, hanem a milliók után számítják. A változatlan, örökkön örökké tartó kövek: gránit, bazalt, kovarcz. A mértföldnyi átmérőjű sziklatölcsér bűbájosan ragyog a fényes sziklaoldalak, a roppant tömegű hegykristályok s a kovarczok minden nemeinek összesített csillámától.

Néhol szabályos képleteket mutat, mintha egy csodaépítész gondolt volna ki titáni palotahomlokzatokat, mikbe kolosszokra számított kapuk vezetnek, két egymásra dülő sziklatömb alatt pyramid alakú sötét nyilás. S a széles, holt sziklaöbölben semmi nyoma növényzetnek. Csupán a közepe táján, hol legszélesebb az egymásra düledező kőszálak, kristályok torlasza, emelkedik ki még a kőtorlaszok közül egy fényes fekete – katafalk. Valódi halotti ravatal. Keresztül kasul egymásba rótt hatszegű fényes kristályoszlopok emelnek egy mohazöld ágyat, mely bársonyszínű zöld burkolat néhol még füzér alakban is végigfut a fekete oszlopokon.

Dávid e zöldhátu emelvényre bocsátkozék le gépével.

Az pedig egy pistacit kristálytömb volt, melynek gyönyörű kristályoszlopai a pálmasugár vastagságától kezdve a selyemszál finomságáig együtt találhatók, a tükörfényes fekete hexaederek lapjain a finom kristálypelyhek, selyemszálak tömege, pisztáczzöld bolyhos gubanczot képez, mintha mohával lennének bevonva. Ez az igazi örökzöld.

Ezt a helyet választotta ki Dávid atyja számára örök ravatalul.

– Meg vagy-e elégedve helyeddel?

És ime a halott szemöldei már nem voltak összevonva. Homloka kisímult. Otthon volt már.

Pedig hiszen nem az történt, a mit ő óhajtott, hogy itt egy örök temető alakuljon az utána jövő emberiség számára.

Más hely ez itt. Az előtte elment emberiség temetője ez már!

A mint a többi léghajósok a sziget különböző pontjain alászálltak, ott találták minden sziklaodúban, bérczszakadékban az elmult ősvilág lakóinak maradványait. Előbb csak csontvázakat a régibb fénykorból, a mikor még idegen nap világa forralta fel az éjsark levegőjét, később már épen megmaradt állatokat, mikor a fagy örökkétartó lett s az elkésett őslakóra nem vártak többé az eltemető férgek. Egész csoportokban hevertek ott a sziklák zugaiban a tertiær kor csodaszörnyei, vastag bőrük, iszonyú agyaraik, faőrlő zápfogaik, pikkelyeik és sertéik, épen megtartva a nedvtelen örök tél e szörnyű muzeumában, mely fölül a villanydelej fuvallata még a tenger párázatait is elveri, hogy hóalakban le nem hullhatnak rá.

Minő kincshalmaz ez a természetbúvárokra nézve! Mindazon állatfajokat, a miknek eddig csak kövesült csontvázait ásták ki a krétarétegek alul, itt a földszínén egész természeti mivoltukban együtt találhatni, úgy a hogy a századok ezrei előtt itt jártak és éltek, s köztük felfedezetlen fajokat, miknek lételéről eddig csak egy lábnyom, vagy egy állkapocs tanúskodott. Az ősvilág egyik myriádjának katakombája van itt.

Még ezzel sem érték be. A tudós telhetetlen. A tudvágy szomját nem csillapítja még a felfedezett titkokban való dobzódás sem. Tovább kutattak. «Embert» kerestek. Az ásatag embert.

És arra is rátaláltak.

Ott azon pistacit katafalk körül, hol a sziklaoszlopok egymásra düledezve száz meg száz üreget képeznek, feküdtek az ős ember maradványai.

A vad állat, mikor halálát érzi, elrejti magát.

A «tekefejűek» népe volt ez. Már a XIX. században feltalálták ennek ásatag koponyáit a Berlin melletti «Borostyánkő» tárnában s a Schevenlache tőzegbányáiban. A tertiær kék márgában a laktalan mocsár alatt egy egész temető volt együtt. E tekekoponyák élve sehol nem léteznek többé; a mostani emberiség minden fajának hosszúkás koponyája van. Az ős faj, mely az állatvilágot áthidalta, kihalt. Most megtalálták ez ősöket. Az örök tél mumiákat csinált belőlük. Le hagyták magukat írni, lerajzolni. Fejeik teke alakúak, orruk pisze, álluk hátranyomott, fogaik előre állnak; a férfiak arcza, koponyája szőrös, a nők arcza homlokon alul síma; bal szemöldökükön egy jellemzően kiemelkedő púp; karjaik hosszúk, de lábaikon nincsenek kézújjak. Testük színe mahagonibarna, csontjaik is épen ilyen színűek. Semmi fegyvert nem lehetett mellettük találni. A kőfejsze még nem volt feltalálva. A tekefejű nem tudta még, hogy a hús is ízlik, mint nem tudják a majmok; ő még nem tanult testvért ölni. Fák gyümölcseivel élt, mint állattársai: az őstapir, őselefánt, őslajhár. Az egész paleontologiai csoport közt nem volt egy húsevő sem.

És így Tatrangi Mózes nem lett legelső temetkezője az éjsark világának. Előtte ezeren meg ezeren fölfedezték már azt a nagy sírt, a kiknek nem volt sejtelmük arról, hogy e szigeten túl van egy külvilág, és a csillagokon túl van egy más világ.

Tatrangi Dávid az ősemberek katakombája fölé helyezve hagyta ott azt az alakot, ki az emberi szellem legnagyobb diadalát kivívta, s ott hagyta őt abban a repülőgépben, melyet alkotott az évezredek tanújául. Tatrangi Mózes ott fekszik most a repülő-villanygépben a tüzet nem ismert ősemberek közepett: örök időkre változatlanok: ő is, azok is. És minő végtelen távol van közöttük!

A köröskörül lobogó északfény túlvilági derengéssel sugárzá be az őshalottak temetőjét, a titani kristály amphitheatrumot. A távol idők rémledező emlékei, mint eleven álmok keltek fel kősírjaikból. A ki élt is, kívül érezte magát a világon és a jelen időn.

Rozáli az egész úton az éjsarkig és vissza nem hallatta szavát. A gyermek nem értett még ebből semmit. Hét esztendős volt.

Mikor aztán visszaértek Otthonba, hol a nevezetes fölfedezések híre egész forradalmat idézett elő, Dávidot úgy üdvözölték, mint egy új messiást; aztán már most azt várta, hogy diadalát Rozálinak elragadtatása fogja megkoronázni; aztán csalatkozott várakozásában.

Rozáli azt mondá neki:

– Kérlek szépen, jó Dávidom, engem többé ez útra ne vigy. Nem tudom, miért; de én ott végtelenül szenvedek. Nem is szenvedés: kimondhatatlan az az érzés, a mi engem elfog. Olyan nagy foka a gyönyörnek, mely kínoz. Valami édes szédülés az, mikor a mélyből kiemelkedő földet látom; valami földfeletti vágy, ha az égre nézek; úgy hogy tűnni érzem testemből a lelket. Álmodom és hallom, mit beszélnek körülöttem. Látok, és azt hiszem, hogy álmodom. Egyszerre két helyen vagyok. Látom az északfénytől megvilágított sziklatemetőt ősvilági hulláival, és kis kertemet itthon, és magamat benne és kis gyermekemet ölemben. Ne vigy te engemet magaddal oda. Az nem női idegeknek való légkör. Hagyj te engemet az én kis kertemben, kis fiammal fecsegni semmiségekről, és játszani hiábavalóságokkal. Ez az én világom.

Dávid megcsókolta e szóért Rozálit; hanem aztán nem gondolkozott róla többé.

Pedig abban a véghagyományban, a mit apjától hallott, s a Rozáli által mondott felfedezésben egy valódi Pandora-szelenczét birt Dávid, a mit ha kinyitott, egész csoportját az új bajoknak szabadította rá a világra.

Mikor az aërodromon feltalálása a hetedik évét járta, igaz, hogy a testi betegségek nagyon megfogyatkoztak a légjárók befolyása által; hanem egy más kór lett átalánossá, a mit azelőtt csak kivételes tüneményként ismertek s hajdanában «lelki betegségnek» híttak. A légjárók befolyása túlérzékenyíté azoknak az idegeit, kik legfogékonyabbak; főleg a nőkét és serdülő ifjakét (szőrtelen arczok).

A tudomány fejlődése is nagyban segített ezen.

A természettudomány mámorító hatással van, elnyel, magába sülyeszt, vége nincs.

Fel volt találva már a mód nem csak a holdat, de a szomszéd bolygókat is oly közelről szemlélhetni, hogy a világbuvár meghatározhatta, melyik a eonját éli most az a planéta alakulásának? s e szerint minő lények laknak rajta? A Mars a kőszénkorban van, a Venus a myocœnban, a Saturnus épen olvadt állapotban van még, de a Jupiterben már tökéletes lényeknek kell lakni. Ezt pedig ilyen combinált művelettel deríték ki: Egy hártyavékony ichor-üveglapra levették a Mars ezerszer nagyobbított fényképmását. Akkor e képnek egy századrésznyi darabját újra lefényképezték ezerszer nagyobbítva, az már akkor százezerszer volt nagyobbítva. Folytatták e műveletet, míg egy darab tájképet birtak belőle.

Erre aztán támadt azoknak az idegeseknek az osztálya, a kik azt hitték, hogy egyik csillagból a másikba átjárnak s tudósításokat, tájak leírását, lények ismertetését, sőt egész világtörténeti szakaszokat hordtak át a szomszéd csillagokból. Lapjuk is volt, mely azokat közölte.

A nap fényburkának, a nap foltjainak közel megismerése a heliodæmon betegeit szaporítá; kik örülnek, vigadnak szertelenül, míg a nap fenn van, s ok nélkül szomorúak, szenvednek, ha a nap lemegy, egész éjjel. Napkórosak. – A vital magnetismust használták mint gyógyerőt, s minden városnak volt már orvosa, ki a villanyos «baquet»-val gyógyított: rendszeres tudománynyá vált a perychismus, hypnotismus, electrobiologia, s az ózon rendelvényképen lett osztogatva.

Philosophia, vallás kezdett a tudomány positiv adataiban épületéhez való alapot keresni. A spiritismus hivei száz milliót számítottak már s egy alapra tereltek keresztyént, zsidót, mahomedánt, buddhistát.

Támadtak a sötétben látók, kik földalatti pinczében mély éjszaka megkülönböztetik a színeket, a megütött harang fénylik előttük, a míg zúg; kik a mágnes hegyéből kisugárzó fényt észreveszik,1) kik behunyt szemmel czérnát húznak a tűbe; nők, kik férjeiket mindenütt látják, bárhol járnak-kelnek azok (a férjeknek nem tökéletes örömére), kik ujjaik hegyével látnak, a gyomrukra tett levelet elolvassák, s tenyereikkel hallanak.

Egyszer támadt egy ihlett osztály, mely a «keresztüllátást» annyira vitte, hogy átlátott minden öltözeten, kivéve a vörös színűn. Ez a secta valóságos páni rémülést idézett elő a szépnem között, mely ettől fogva kénytelen volt vörös corsettet és alsó-szoknyát viselni, különben e látnokok előtt Éva anyánk teljes ártatlan alakjában tünt volna fel minden öltözete daczára.

A légjárókkal utazás még magasabbra fokozta ez idegességet. A gyors változatok az északi jeges vidékről fél nap alatt le az æquator pálmaerdejéig összezavarták az agyban a tér és idő felőli fogalmakat. Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen hisznek élni; a távolba látók, kik messzeeső helyen történteket itt történőkként látnak. A pólusok alatti ősvilág szemlélete felköltötte a multba visszalátást; a légmagasban uralgó csend az idegeket túlvilági zene hallására csábítá. A sok futó idegen arcz között egy-egy ember saját magát vélte megismerni; vagy elhunyt kedvesével találkozott össze s idegei tovább fejtették e gyötrő gondolatot. Az ideges emberre a legkisebb szeszes ital élvezése oly hatással volt a légjáróban, hogy prometheusi álmokat és csába viziókat látott tőle: olyan volt az rá nézve, mint a hasis, mint a mákony. Szenvedést és gyönyört egyesített magában. S e mámorittasságot odafenn a léghajóban ép oly szenvedélylyel keresték, a kik egyszer belekóstoltak, mint a hasis és mákonyevők a kéj és kín álmaiba kábító mérgeiket. Nők, kiket e szenvedély megragadt, nem voltak semmi emberi hivatás teljesítésére alkalmasak többé; nem anyának, nem feleségnek valók: azok túlvilági fényben usztak, kéjálomban reszkettek, a mikor szemeik feketéje gyönyörteljesen kitágult és fénylett a sötétben; mikor aztán leszálltak a földre, ki voltak merülve és minden idegük szenvedett, le volt lankadva. Egy nap alatt egy évet vénültek.

Annál inkább keresték az aërodromonban talált gyönyöröket.

A szinész, a szinésznő, mikor mesterszerepben akart föllépni, a légjáróban előbb egy útat tett, s így jött a színpadra: felmagasztalt idegzettel. Némelyik nagy drámai szerepében a közönség helyett csupa halálfejes csontvázakat látott maga előtt a padokon ülni, azoknak játszott rettentő lázlelkesedéssel. Maga a szinpad állandó magiai mutatványoknak lett színhelye, lélékjelenésekkel, változó tájakkal, csodatüneményekkel; úgy hogy templom és szinház szerepet cseréltek már. A templom lett az iskola, melyben a közönséget józan philosophiára oktatják s a szinpad a mysteriumok kápolnája, hol a földfelettit, a megfoghatatlant állítják eléje.

S az álomjárás ragálya nem csak a magasabb, míveltebb körök hölgyeit lepte meg, elhatott az a legszegényebb osztályokra is. A gyümölcsért járó kofa boszorkánynak képzelte magát, ki a «szombatot» ünnepelve a Gellértre jár, s a gyárak asszonylakói a lidércznyomástól nem birtak szabadulni. A melyik közülök az aërodromonban utazott, magával hozta az «incubust» s arról azután elragadt a többire.

Legáltalánosabban meglepte a nőket, kik a légjáróban utaztak, az a sajátszerű kór, a mit a Saharában utazó arabok «Ragleh» név alatt ismernek: a meglepett ébren van, tesz, vesz: de egészen más tájakat lát, mint a mik előtte vannak: városokat, a hol pusztaság van, kerteket, a hol egy fűszál sincs, közeledő sziklákat, elnyeléssel fenyegető tengert; omló hógörgeteget. A lélek délibábjának lehetne azt nevezni.

Az emberiség egész gyengébb idegzetű fele rabja lett egy betegségnek, mely pusztítóbb, emésztőbb, kínzóbb minden eddigi ragálynál, járványnál, pestisnél.

S a hol rabszolgák vannak, ott hamar megteremnek az urak is, kik őket befogják.

A tudós kutatók, fölfedezők, természetbuvárok barázdájában úgy nőtt a charlatán, a szemfényvesztő, mint a vadócz a búza között.

Csodalények a kik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett nemes érczek mágneses befolyással vannak; orvosi tünemények, kik minden emberen keresztül látnak, mint az üvegen, s megmondják az egész társaságban, kinek mi baja? a kik delejezett poharakkal betegeket gyógyítanak, ficzamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével elaltatnak; bűvészek, kik nevük elé a «doctor divinitatis» czímet írják, kik magnetizált zongorán játszanak, úgy, hogy a hallgatóság mindegyike más dalt kiván, egyszerre mindannyi azt a dalt hallja, a melyet kivánt; kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek fascimileit iratják le; segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hivő embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek; halottakat felidéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki és berepülnek; hírhedett médiumok, kik a spirit rapping, knocking, tipping segélyével multat és jövőt felfedeznek, kik Socratest francziáúl beszélni kényszerítik, s kivallatják vele, hogy a spiritisták istensége hermaphrodit lény; kik szellemeket idéznek föl s azoknak arczképeit lefotografiázzák, profécziákat mondanak, a túlvilágról hírt hoznak, sőt Ageneonokat is állítanak a hivők elé: szellemeket, a kiket látni nem lehet, de megtapintás által győződhetni meg jelenlétükről, s mintha nem volna elég a czivilizált világnak a saját inventiója a földfeletti tanokból, még külföldről is importálják a csodákat, az indus birkózó leányokat, kik villanydelejes erővel a legerősebb férfit földhöz vágják, az arab halva álmodó, magukat eltemettető derviseket, a görög hazajáró lelkeket, a brukolákokat, Chinából a liszttel behintett asztalra rajzoló psychographot, a mongoloktól az asztalt elrepítő lámákat, a beduinoktól a budákat: a hyénává átalakuló embereket, arany függővel a félfülökben, a miről állatkorukban is rájuk ismerni, és a barbarismus minden idegháborító bűv szemfényvesztéseit.

Egyike a bűvésznőknek (többnyire nők voltak) arra a bizarr ötletre jött, hogy egyszer válogatott spiritista hallgatóság előtt egy roppant nagy csimpanz majmot czirógatott mágneses álomra, s akkor azt az alvó négykezűt kényszeríté «megszólalásra». Tökéletes jó languedoc franczia nyelven beszélt az. És akkor a prestidigitateuse kikérdezé ezt a beszélő majmot az emberelőtti idők eseményeiről, mikor még Francziaországban a dynotherium volt a legtovább eltűrt dynastia. A csimpanz csodadolgokat revelált. S a hallgatóság hitt.

S a villanyos csodákkal, a charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt futottak a vallásos extasis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az általánosan elterjedő bajból külön választani, mi az ideges bántalom, mi a csalás? mi az öncsalódás, az erős hit, meg az ámítás? mi a természettudományok realis vívmánya, meg a könnyenhivők túlzása? mi az álom és igaz történet? – és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi titok?

S mind ebben a nőknek és a meg nem érett fiatal kedélyeknek volt legnagyobb része.

A hetedik évben jött rá Dávid a baj kútforrására.

Heroicus cura kellett hozzá, s ő nem irtózott attól. Kiadni a határozatot: hogy ezentúl férfiaknak a huszadik éven alul, nőknek pedig sohasem szabad a légjárókban utazniok.

Az igazgatóságban Dárday mellette volt az indítványnak (neki gyűlt meg legjobban a baja a sok álomjáróval és prófétával, a kik államot kezdtek képezni az államban s bőven kárpótolták a hajdani csalhatatlan pápát egész hierarchiai intézményével együtt), s Severus kisebbségben maradt.

Ez volt az első keserüség a triumviratus keblében. Severus maga is a spiritisták hívei közé tartozott, daczára pompás étvágyának; a nők letiltásában a légi utazásból emberi jogokat látott sértve. És mint üzlet embere, a legbuzgóbb utazó közönséget látta kirekesztve, a legbiztosabb jövedelmek lajstromzatából. Azért azt mondta e határozatra, hogy «medicina pojor morbo» (a gyógyszer rosszabb a bajnál), – hanem még ez nem zavarta meg az egyetértést.

A «NAGY LIGA».

Ez a hét év nem folyt le az ujonkeletkező államra nézve olyan símán.

Mentül nagyobbra nőtt, mentül tovább terjeszkedett, annál több ellenségre talált.

A mívelt államok nem bocsáthatták meg neki, hogy a kulturában előttük akart járni. A míg ez az ázsiai eredetére büszke nép csak vitézségéről, vendégszeretetéről, szép asszonyairól, jó borairól volt nevezetes, addig divatban volt őt magasztalni; még azt is csak elnézték neki, hogy poétái támadtak s hires politikusai voltak; hanem a mint egyszer arra a vakmerőségre vetemedett, hogy az exact tudományokban haladjon előre, a midőn találmányaival, felfedezéseivel az egész világot felrázta: akkor egyszerre vetélytársát látta benne mindenki, s a versenynél megszűnik a rokonszenv.

Az ázsiai államok viszont az európai társadalmi fogalmak meghonosításáért voltak ellene nehéz szívvel; bármennyire hasznát vették is kereskedelmi összeköttetéseiknek és vámszerződéseiknek. Az indus kasztjait, a mohamedán vallását féltette terjeszkedésüktől.

Az észak-amerikai szabad államok épen nem akartak róla tudni. Beviteli vámjaik jövedelmét fenyegette a repülő gép. Azok úgy tekintették a léghajósokat, mint flibustiereket, s ezeknek csak Cuba szigetén volt szabad telepet állítaniok, melyet most már teljesen biztosítottak Spanyolország számára. Az egész európai continensen csak a nagy német és a spanyol maradt meg jó barátjuknak; az orosz csak mutatta, hogy az, de titokban nagy terveket forralt ellene, aztán meg a rossz igazságszolgáltatás, zilált hitel miatt bajos volt vele üzletet folytatni. Dél-Amerikában ellenben jó piaczaik voltak s Afrikában könyökkel tudtak maguknak helyet szorítani.

A kereskedő, a tengeren uralgó államok a légben szállitó kereskedelem által kezdtek némely árúczikkeket elveszteni saját üzletágaik közül, ámbár maradt nekik még azért elég.

A politikai pártok zsibbasztva érezték magukat azon tudat által, hogy a fejük fölött jár valaki, a kinek érdekében áll minden erőszakos mozgalmat csirájában elfojtani. Dühös volt reájuk a tömérdek trónkövetelő, ki a respublikában császárságot keresett; de még dühösebbek voltak a republikánusok, kik megfordított reményeket tápláltak: az erőszakhoz pedig egyiknek sem lehetett nyulni, a míg a fennálló kormányok az Otthon város igazgatóságával jó egyetértésben éltek. Hisz így Európából China lesz!

Az ultramontánok és mukkerek nem bocsáthatták meg nekik azt a vakmerőséget, hogy repülni merészelnek szent János «jelenések könyvének» ellenére s az orthodox dogmát és a protestáns kánont egyformán tehetlenné teszik.

A katonai celebritások engesztelhetlenek voltak ellenök, hogy a hír, dicsőség, előléptetés útjáról leszorítva látták magukat, hogy nem lehettek többé a népeknek urai.

S a lomha, tunya népfajok irígyek voltak rájuk azért, hogy dolgoznak, tanulnak és gyarapodnak.

És végül a nagy finánczhatalmasságok innen és túl az Oceánon előre látták azt a rájuk nézve veszedelmes irányzatot, mely a pénz hatalmát az egyes felvergődöttek kezéből lassankint ki kezdi venni, s szétosztja az egész tömegre, mely minden egyedárúságot megszűntet, a nagy tőkéket helyeikből kimozgatja, s az üzlet terén a millió kicsinyeket védelmezi a milliomos óriások ellen, míg a szédelgésnek eleve útját állja.

Mindannyian összeesküdtek ellene.

A kis parányi államocska ellen nem szégyelt az egész világ minden pénzkirálya egy óriási ligát kötni, oly tervet alkotva, mely ezt minden hatalmas találmányai daczára képes leendett tönkre juttatni.

A terv ez volt:

Legelőször is egy társulatot alakítani, mely három milliárdnyi valóságos befizetett érczpénzzel rendelkezik.

E társulat ügynökeinek azután feladatuk leend a föld kerekén mindenütt, a hol az «Otthon» állam kereskedelmi telepeket tart, annak a váltóit magukhoz váltani. Egyszer aztán egy adott jelszóra minden oldalról meglepni a látra szóló váltókkal az «Otthon» állam telepeit, s követelni a rögtöni érczfizetést. Ezt a telepek természetesen nem fogják teljesíthetni; mert annyi érczpénz rendelkezésükre nem áll. Akkor az illető kormányok rögtön megvonják az «Otthon» telepeitől a további működés engedélyét; hatóságilag lezárolják vagyonaikat, árúikat és felbontják a vele kötött vámszerződést. Az összeműködő európai és amerikai diplomatia már ennek előre elkészíté az útját, mint a hogy két század előtt a németalföldi és osztrák keletind-kereskedő telepek elnyomását diplomatiai úton keresztül tudta vinni. A siámi és chinai miniszterek (is) megvesztegethetők! Ha a fanatizált indián, chinai, beduin és hottentotta nép e zavart fel találja használni arra, hogy az «Otthon» árúraktárait megrohanja, kifossza és felégesse, az szintén a «nyereség» számlára lesz irandó.

Ugyanakkor, midőn a kerek földtekén ez így fog egyszerre végbemenni, idehaza Európában minden oldalról combinált villámkereszt-tűz fogja ellepni az «Otthon»-iak fejét.

Első csapás lesz rájuk nézve a mesterségesen elkészített munkászavar.

«Otthon» város egy milliónyi népe között van százezernyi olyan bevándorlott gyármunkás, kiket csupán szegődés köt oda: nagyobbrészt idegenek. Az ideiglenes munkások szegődése is előnyös ugyan a részvényállamban, s azon alapul, hogy a rendes díjon kívül, melyet hetenkint kapnak ki, a tiszta nyeremény egy részét is osztalékul kapják; de az év végén. Ez osztalékot az egész gyártelep munkástársulata együtt kapja, s saját választott juryje által osztja fel egyes tagjai között, azoknak szorgalma és tehetsége szerint.

Semmi sem lesz könnyebb már most, mint egy pár száz beküldött izgató által felbolygatni a munkásokat, hogy álljanak elő két követeléssel.

Az egyik az, hogy mikor «félévenkint» az igazgató-tanács elkészíti a nyers mérleget, akkor a munkásoknak e nyers mérleg szerint adjon ki előleges osztalékot; a mi által a gyárosok nagyon meg volnának károsítva, mert akkor a nyári hónapokban a munkához, a miért nehány hónapon át a gazdaközönség mesésen fizet, a korhelyebb rész menne mulatni, míg a pénzében tart. Ezért adják az osztalékot csak azon munkásoknak, a kik az egész esztendőt kitöltik egy szakmánál.

A másik követelés pedig az leend, hogy ne a «munka», hanem a «munkás» részesüljön az osztalékban; mindenki egyformán: a rest, az ügyetlen épen úgy, mint a szorgalmas és tehetséges. Ez ismét megrontaná az egész intézmény czélját, mert az osztalék megszűnnék ösztönzés, jutalmazás lenni s soha sem lenne vele senki megelégedve.

Ha az igazgatók ráállnak majd a követelésekre, az az ő egyenes romlásuk lesz, ha nem állnak rá, jön a strike, a munkaszünetelés, a zavargás, a társadalmi bukás, s ez jó bénító szer egy gyorsan növekedő társulatra nézve.

Ezt a zavargást pedig a számításba vett elemmel könnyen el lehetett rendezni; hiszen idegenek voltak.

De következett még a sulyosabb csapás az Otthon népére a saját nemzete kezétől.

Az új állam népszaporodása nem történhetett meg a nélkül, hogy az ős állam viszont népszámában ne fogyatkozzék. Magyarországból tömegesen vándoroltak ki az új hazába, hol könnyebb és szabadabb volt az élet, új tér a munkának, könnyen szerezhető pénz és kényelem, élvezet több, mint a régi országban. És aztán épen a színe-java a nemzetnek vándorolt ki, a tanult osztályok.

Az Otthon államában pedig egy neme a kihívó «præmium»-nak volt kitűzve különösen a magyar bevándorlókra nézve.

Ifju tanárok, iskolai tanítók, irók, betüszedők, azután az iparos-osztályból a kovácsok, lakatosok, gépészek, bányászok, hutások; végül pedig a kereskedősegédek oly mesés évdíjakban részesültek az Otthon államában, ha az igazgatóság szolgálatába akartak állni, a minőről odahaza pályájuk legmagasabb fokán sem álmodhattak volna. Úgy, hogy idehaza a papok nem kaptak már káplánt; mert a fiatal theologus a helyett, hogy évi ötven forintért tizenkét esztendeig hirdesse az «örege» mellett az igét, inkább kiment Otthonba, s ott kapott egyszerre olyan állomást, mely fölér egy prépostsággal. A Magyarországon hivatalaikból kimaradt, kigúnyolt, üldözött szerzetesek sem szorultak az itthoni «jusculum»-ra; az «Otthon» állam ezernél több szerzetesnek és egyéb klerikusnak adott becsületes életmódot; és nem követelte hitének, elveinek megtagadását. Hogy mit csinált velük? az még a hetedik évben is titok, mert azok közül egy sem jött vissza Magyarországra soha, s hazaküldött leveleikben csak annyit irtak, hogy sorsukkal nagyon meg vannak elégedve, de egyebet semmit; még azt sem, hogy hol vannak?

E tömeges kivándorlást megakadályozni lett a magyar kormánynak föladatává téve a «nagy liga» által. Ez megállítja az «Otthon» államot gyors növekedésében.

A magyar parlamentben kivándorlás elleni törvények hozattak. A férfi államtagoknak megtiltatott harminczhat éves korukig, a míg katonakötelezettség alatt állnak, hazájukat elhagyni; a kik engedély nélkül eltávoznak, azoknak minden meglevő és remélhető vagyona államtulajdonnak nyilváníttatott, s hajadonok, kik az ország határát túl akarták lépni, erőhatalommal visszahozattak, mint tiltott árúczikk, melynek kivitele a közerkölcsiséggel ellenkezik. Az Otthon államáról elég volt annyit kihiresztelni, hogy az állam törvénytelen szülötteket nem ismer, miszerint mindenki átlássa, hogy az oda bevándorló nők az európai és keresztyén fogalmak erkölcsi nézpontján alul szállanak.

Telepet fölállítani a léghajósoknak Magyarország területén nem volt szabad; leszállani is csak egy huszonnégy órára, s a gépből kijönni s oda visszamenni a legtekervényesebb rendőrségi szabályok megtartása mellett.

(Magyarország még mindig védbástyája volt Európának – a keleti dögvész és marhavész ellen. És ezért nála még a határvámok, vesztegzár mind fönnálltak, s vele az «Otthon» állam nem közlekedhetett.)

Végül következett azután a legnagyobb, legérzékenyebb és legbiztosabban kimért csapás az Otthon építménye ellen.

Ez volt a Gyilkos-völgyi gyártelep országos kisajátítása.

Ez jó gondolat volt.

Ha a kormány elveszi Tatrangi és Társától az ichor-gyárat, azoknak egész hatalmuk egyszerre megbénul; ellenkezőleg az itteni kormánynak jut tulajdonába azon anyag, melylyel a gépek előállíthatók, s ő csinálhat ezekkel versenyt az «Otthon» államának.

S ez nem is nehéz. Columbus tojása!

Tatrangi és társai szabadalmat kaptak az államtól arra, hogy a Gyilkos tavában létező ichort kibányásszák és felhasználják. Ez megtörtént; a tóból már az ichor ki van választva. Az engedélyesek ezután soffionekat furattak s abból vették az ichort. Csak hogy, mint tudjuk, ez már nem jött tisztán elő, hanem úgy, hogy két harmadrészben konyhasóval volt keverve. A konyhasó pedig már királyi kizárólagos tulajdon, azt senkinek másnak aknázni, főzni, előállítani nem szabad. E törvényen állva a kormánynak joga, sőt kötelessége a kétharmadrészben konyhasó-termelő gyárat kisajátítani, tulajdonosait becsű szerint kifizetni s a fejedelmi tulajdont a trón számára visszaváltani.

Ez már csak igazságos és törvényes követelés.

S ezzel szemben nem lehet más választása az «Otthon» államnak, mint vagy engedni a törvénynek s átadni a magyar kormánynak a magyar területen álló ichor-gyártelepet, vagy erőhatalommal akadályozni meg annak elvételét, s azzal elveszteni eddigi törekvési czélját: a béke fentartását a kerek világon s megkezdeni a háborút – tulajdon nemzetével.

A «nagy liga» ezt az alternativát készítette számára.

De hát Magyarországon semmi szó sem emelkedett az új állam mellett? Nem éreztek itt hálát azok iránt, kik országukat a végveszélytől megszabadíták? Nem éreztek büszkeséget, látva egy új növekedő coloniát, mely nemzetök nevét híressé, hatalmassá tette? Nem éreztek rokoni szerelmet a vérükből való vér iránt? Nem féltek-e, hogy összeütközés esetére ők törnek diribről darabra, mint egy drótozás tartotta repedt fazék?

Igen is: a nemzet, a nép, a közvélemény jó volt, bölcs volt, mint mindig. Szerették is a nagyra nőtt rokont, büszkék is voltak rá, féltek is tőle; hanem a magyar parlament régen megszünt a közvélemény, a bölcseség és hazaszeretet propylæuma lenni: annak a tagjait egy negyedrészben a főpapok választották, másik negyedrészben a kormány saját teremtményeiből, harmadik negyedrész a bankárok választottja, a negyedik azután a közvéleményé. S mit kérdik azok, hogy hány darabra törik a haza? az ő zászlóik nem a haza templomában állnak.

Azt sem kell számításon kívül hagynunk, hogy az osztrák-magyar birodalomnak még száz év mulva is meg van a maga sajátszerű kivételes állapotja.

Mikor már minden ország feloszlatta állandó hadseregeit, mert a külháború lehetetlenné lett, Osztrák-Magyarországnak még akkor is kell tartani félmillió katonát. Neki saját magát kell őriztetni. A magyar hadsereg szükséges Ausztriában és Csehországban, s az osztrák hadsereg Magyarországban. A nemzetiségiek osztozkodási kedve sohasem engedi, hogy az ország megpihenjen, hogy minden ember eldobja a puskát, s lásson az ásó és kalapács után. Aztán még minden kisebb nemzetiség irigy szemmel nézi, hogy egy új magyar város emelkedik világhatalommá a Duna torkolatánál, ismét odaékelve egy várat az álmodott görög-szláv császárság alkatrészei közé.

Tehát a nagy hadsereg még meg van. Vele együtt a katonai hierarchia. Azzal együtt a nagy hadi budget. A szabadalmazott tábori szállítók. Az állam uzsorásai. A nehéz adók. Hivatalnoksereg. Monopoliumok. Új adósságok, nehéz kölcsönök. Gazdaguló pénzügyérek, börzeszédelgés, kirabolt közönség. Játékdüh, vesztegetés, corruptió. Ez mind együtt jár, ez mind egymásból folyik.

Hozzájárul a vallási bigottság, a nemesi dölyf, és az ide menekült idegen trónkövetelők anyagyilkos, szívtelen sehonnai játéka, mely mind útjában találja azt a növekedő társadalmi óriást, mely mind ennek a sok féregszörnyetegnek a nyakára tapos, s egy új világot emel az ő maradványuk fölé, melyben ők csak mint petrefactumok maradnak meg az utókor csodájára!

Bizonyosak lehetünk felőle, hogy mind ez a veszély, mit a «nagy liga» előkészít, teljes erejével fog lesujtani az új társadalom szívére, központjára.

De készen fogja azt is találni.

Tatrangi Dávid tudja jól előre az egész «nagy liga» tervét.

Nem a «spiritus familiaris» sugta ezt meg neki, nem a «second sight», oh nem. Neki vannak ennél jobb tündérei.

Mikor a «nagy liga» megalakult, a császári ház tagjai is irtak alá nevüknek megfelelő nagy összeget az alaptőkéhez s Maria Carola herczegnő által felszólíttatták ő felségét Árpád királyt is a hozzájárulásra. A főherczegnő elmondá a királynak, hogy saját trónjának létele is forog a kérdésben, hogy elnyomassék-e a szomszédban keletkező «részvényes állam» vagy felül kerüljön? s megismerteté az egész tervezettel. A király azt felelte rá, hogy a mit mint államfőnek kötelessége lesz megtenni, ha nehezére esik is, megteendi; de a mondott czélra egy fillért sem ír alá.