MÁSODIK RÉSZ. AZ ÖRÖK BÉKE. (continued 4)

Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul trombitástul átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem csak az uralkodóik.

A harcz másnap már óriási mérveket öltött.

Az első meglépetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van. Az utczakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Newán jég van. Kivonultak a befagyott folyam hátára s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat, jégredánokat raktak dæmoni gyorsasággal s azokból ágyuztak támadóikra.

A nagy világvárosnak két milliót meghaladó lakosa volt, s kiterjedése három akkora, mint Bécsnek. A két Newa négy folyamán kívül még tizennégy folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt szét. S e szigetrészek utczái és lakosai oly külömbözők. Az egyik a fény, gazdagság, jóllét városrésze, a másik a nyomor, piszok, elégedetlenség gunyhótábora.

A fellángoló polgárharcz szintere e külömböző városnegyedek szerint váltakozik. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt az államcsiny seregei győznek, az alatt a másik városrészben a Pokol légiói ujjongnak diadalt s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes sakkjáték, melynek hatvannégy koczkáját vér s korom festi. Az ágyuzás, a puskatűz sem éjjel, sem nappal egy perczig el nem pihen, egy-egy robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat, vagy egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt csak lángszinüre festi, de szét nem osztja az égő városnegyedek lángja. Mindenki arra gondol csak, hogy gyujtogasson; oltásra senki. Az első éjjel a czárnő maga gyujtatta fel a vár közelében levő «pétervári» sziget negyedét, s a «patikárus» sziget gyönyörű fűvészkertjét, hogy ez oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek felgyujtották a Litejnája negyedet, s minthogy annak az utczaburkolata is kátránynyal degesztett fakoczkákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.

A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek a czárnő nem vehette semmi hasznát; azokban meggyuladt a gáz, ha a harcz szintere fölé értek.

De bámulni való volt a rettenetes napokban e csodanő erélye. Szüntelen ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta hideg vérrel; a hol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más tervet alkotni a visszafoglalásra. A harczba indulókat buzdította lángszavakkal; a harczból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje felett elpattogó gránátdaraboknak; vesztes vezéreket elcsapott, bottal megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan, kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, a hol Severus lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva, rebegé: «őrködjél fölöttem» s azzal elaludt. De álma nem tartott egy óráig soha. A legelső ágyuszóra felriadt s rohant ismét a vár bástyáira.

Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Newa ágain felállított jégváracsokkal. Azok bevehetetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott jég egyuttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig beszakadt.

Már tíz napja, hogy tart az ádáz utczai harcz; várak csatájának lehetne azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem birják bevenni.

Ekkor a Pokol főnöknőjének egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az admiralitási III-ik városnegyedben voltak az amerikai társulatok nagy petroleum raktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki Alexandra a befagyott Newa jegére s mikor az végig terjedt a két nagy Newaágon egy felől a golidai szigetig, másfelől a fagygyú-magazinig, akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással lobbant lángra az egész kőolaj folyam, s a pokolbeli tűzlángban recsegve, ropogva, volcánsüstörgéssel szakadozott szét a folyam jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat, melyeknek fényes bástyáin a bennsülő «ördögök» százai ordítottak odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam közé.

Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszakgatott Newa sodorta magával alá a jégvárakat a finn öböl felé. A finn öböl azonban szintén be volt fagyva s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam hadihajói. A melyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült három árboczosak, a mint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymásután borultak lángba s a Szentpéter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!

S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harcz.

A Szentpéterpál erődön felül is van még világ s fölfelé a petroleum nem folyik!

A Pokol harczosainak háromnegyede a Szentpéterpál erődön felül levő városnegyedekben harczolt. A szörnyű pusztítás, mely társaikat érte, új erőt adott a dühnek, melylyel eddig harczoltak; a Mars mezőn nyilt ütközetben támadták meg Alexandra ezredeit s azokat, egész a késharczig kűzdve, kiverték állásaikból, s innen berontottak a belváros legpompásabb negyedébe, melyet «paloták városának» nevez a néphizelgés. Igazán paloták városa, minőt csak orosz czárok és czárnők építtethettek, népverítékből, kegyenczek számára.

És a Péterpál várad templomtornyaiból lehetett látni, hogy gyuladnak ki egymás után a fénylakok, miket még a Romanow czárok elüzetésekori lázadás megkimélt, csak kincseikből rabolt ki; a mostani aztán hamuvá és rommá dőnt össze, legelébb a Michailow palota, hol Pál czár szomorú véget ére; utána az Anitskow-palota, hajdan Erzsébet czárnő gyöngédségének márvány tanujele Razumowszky iránt, majd a Glawnica Schtab, a táborkar palotája, egyszerre a tauriai kastélylyal, melyet II. Katalin építtetett Potemkin herczegnek; utoljára maga a világcsudának épült Szimnicz Dwor, a czári téli palota, hirhedett eremitage-ával együtt, egy remekművek muzeuma.

Mind egyszerre égnek; a Pokol gyujtogatja fel.

És az új czárnőnek azt látni kell a Péterpál tornyaiból! És nem akadályozhatja meg.

A Pokol felülkerül!

Az új czárnő mind e balsorsban nem vesztette el a fejét.

Ez őrületes harcz volt: az ördögök harcza saját királynéjuk ellen. – Az ördögök nem akarnak tűrni királynét. – A Pokol respublica akar lenni.

Mikor már a téli palotát is elfoglalták, akkor Alexandra czárné elhagyta a Szentpéterpál erődöt; de nem azért, hogy fusson, hanem, hogy szemközt menjen a megtámadóira.

Most az admiralitás palotájára került a sor. E nagy tömör négyszögű épület a Newa partján egy tágas tér felett uralg; minden fala gránit. Negyven ölnyi magas tornyának keleties csúcskupolája a gazdag aranyozástól ragyog, de még jobban ragyog a paloták vésztüzeitől.

Ide ebbe a palotába vonult Alexandra czárnő összegyűjtött hadaival, kiket a Pokol seregei mindenünnen visszaszorítottak már.

Az admiralitás ópalotáját az újjal egy földalatti folyosó köti össze. Itt vannak öszpontosítva a birodalom fegyvertára, ágyuöntődéje, fedett hajóműhelyei, a hajdani világharczokból elfoglalt troféumok, a török és persa ágyúk, a legujabb kor szörnyetegeig.

E várerősségű épület két szegletének két hosszú egyenes sugárút irányul, széles, tágas, utczák: egyik a Newszki prospect, a másik a Woszneszenszkoi prospect.

Ha az arsenálból a partvédő leviathanokat, a szörnyeteg aczélágyukat a két szögleten felállítják, azokkal, amilyen hosszú a két sugárút, olyan hosszan tisztára pusztára seperhetik az útat.

De hátha még sem?

Hátha a Pokol sem marad hátra az emberi találmányok mögött?

Micsoda fekete tömegek mozdulnak előre e két hosszú sugárúton a tengernagyi palota felé?

A nihilisták kivontatták a folyamjáró vas monitorokat a partra, azoknak lapos fenekei alá vashengereken nyugvó tológépeket alkalmaztak. Szárazföldi támadó sánczot csináltak a vashajóból s most azokat tolják előre a hosszú sugárúton végig. S a mozgó ércztorlasz, mely keresztben állva elfoglalja széltében az utczát, forgó tornyaiból visszafelelget a partütegek üdvözleteinek: száz fontost száz fontosért! Míg mögötte, s vaspánczéltól védve nyomul előre az ostromló sereg, s tolja maga előtt a mozgó érczkolosszt. Mikor néha egy-egy robbanó teke megüti a monitor oldalát, belefurja magát pánczéljába s szétpukkan bordái között, olyankor négy-öt ölnyire visszahömpölyödik a monitor, maga alá gázolva érczhengereivel, a kik előre tolták. Aztán fennakad a hullatömegben, s jönnek új csoportok, kik ismét előbbre taszítják. Ezek a szörnyek be fogják törni az admirál palota falait!

Senki sem imádkozik ebben a harczban!

Nem kéri az Isten segítségét senki.

Az admirál palotával szemben álló Isák-templom harangjai rég pénznek vannak kiverve: sok volt bennük az ezüst. A toronyba ágyúk vannak felvontatva, azok harangoznak most.

Alexandra czárnő az admirál palota tornyában állva, intézi az ellenállás harczát: onnan nézi az ostrom folyamát; látja, mint közelítenek lökésenkint az ostromló tengeri szörnyek a hosszú utczákon, látja, hogy verik vissza kirohanó ezredeit a támadók, kik egyszerre ellepik a monitorok födélzetét s onnan tüzelnek fegyvereikből és hajigálnak robbanó gránátokat.

Az admirál palotától nyugatnak áll nagy Péter czár lovag szobra érczből öntve, azon a tízezer mázsás sziklán, melyet a kareliai mocsárból hoztak ide, másfél mértföldnyi messzeségből. Az első forradalom nem döntötte le ezt a szobrot, nem juttatta a Vendome oszlop sorsára; a czár most is ott ül ágaskodó érczlován, s patkói alá gázolja az óriáskigyót; – csak épen, hogy feje nincsen. A fejét lefűrészelték, s oda tették a lova lábaihoz, s most ott áll a fő nélküli czár, kezével parancsolólag mutatva a Newa felé. De ki érti meg, mit parancsol? hiszen nincsen feje!

Az ostromló Pokolnak már sikerült a téli palota udvarán állítani fel ütegeket s azokból ágyuzni az admirál-palotára. Az ágyutekéktől már a nagy torony remeg, s onnan menekül mindenki rémülten.

Csak ketten állják meg helyüket: a czárnő és Severus.

A torony körülfutó folyosóján ott áll készen az aërodromon: az utolsó mentő eszköz.

Alexandra merev tekintettel néz a lángoló paloták tüzébe s nem ügyel a repkedő bombák süvöltésére; nem az ádáz harczi zajra oda alant. Azután ismét a torony tulsó oldalára siet át, honnan a Newára látni… A Nagy Newa a vár fölötti részén egész tömör jégburkolatában áll. A Pokolnak az az ötlete jött, hogy a czárnő vörös testőr ezredét, melyet az utolsó emberig leöltek, idehordja s e jéglapon a skarlát egyenruhás hullákból óriási betüket rakjon össze, miknek összesége e szavakat alkotja: «halál az árulóra». A czárnő nézi, hogy rakják ki egyenkint a fehér jéglapon a vörös betüket – hullákból…

Egyszer oda fordul Severushoz s így szól:

«Mi lenne szebb? Bevárni, míg a palotát megostromolják, s akkor velünk együtt, s ellenfeleinkkel légbe röpíteni azt? vagy beleülni a repülő gépbe s vele együtt elrepülni innen és eltünni a világban, hogy soha hírünket se hallja senki?

Severus a torony karzatára kihajolva, nézett távcsövével nyugat felé.

E megszólításra visszafordult s nyugodt hangon így szólt:

– Egyiket sem tesszük fölség. Nézzen ön oda. Látja azt a fénytengert ott nyugoton. Ez az égő petroleum ár, melyet a Newa levitt magával a finn öbölbe s ott most is ég az; s égni fog még napokig. Már hat óra óta észlelem e fényözönt, s úgy látom, hogy az egyre sebesebben közelít erre felénk. A Newa visszafelé folyik. Egyre erősbödő északnyugoti szél támad. Segítségünkre jön a tenger!

A czárnő hevesen kapta ki Severus kezéből a távcsövet s oda nézett a közeledő lángfolyamra.

Nehány percz mulva aztán, mint egy őrült rohant a torony nyilt folyosójára s kihajolva annak mellvédén, rikácsoló hangon ordítá alá:

«Fiaim! Ne féljetek! A tenger van velünk!

Szavait elkapta a vihar, elnyelte a lárma, elfojtá az ágyudörgés. Nem tudott kiáltani már; ha Severus meg nem kapja vállszalagjánál fogva, alárohan fejtetőre a toronyból.

De ime, egyszerre elcsendesül a harczi lárma, mintha ketté vágták volna; helyette zűrzavaros vészriadal támad, egészen más hangok, mint a küzdelem vihara: az utczák rögtön tisztulni kezdenek, az ostromlók futnak. Ki űzi őket?

Ah a tenger, a tenger!

Az északnyugoti vihar korbácsolta jeges tengerár nyomul előre s áttörve a Galenga szigetnél a védgátakat, a Manka folyó mentében megkerüli az ostromló seregeket s míg azok a paloták romjai közül ágyuzzák a tengernagyi palotát, hátulról rohan be a woszneszenszkoi prospect sikátoraiból.

Tíz percz mulva ölnyi magas víz alatt állt az egész csatatér; a tenger felől rohanó árvíz a téli palota lépcsőjéig tolta jégtorlaszait s elárasztá egy óra alatt Pétervár nyolcztized részét.

S nem volt elég az egyik vész; annak ellentéte is együtt jött vele: az égő petroleumár; a moslékos zuhatagnak fénye is volt; tűz és víz omlott alá egyszerre, egymással ádáz szövetséget kötve; az áradat hordá hátán a kanóczot s a hol elönté az utczát, egyuttal felgyujtá a faházakat. Egész városnegyedek úsztak és égtek. És az emberek százezrei úsztak és égtek. S az a dæmon ott a torony magas ablakában tapsolt két kezével ez apocalyptikus romlás rémei közepett.

És a férfi, a ki őt ekkor látta, megtanulta őt bámulni és imádni.

Szentpétervárnak ez a pokolbeli átka, a kiöntő tengeráradat, ezuttal nagyon rossz szolgálatokat tett a Pokolnak. – A tengervíz hét lábnyi magaságban állt a védgátak fölött, s minden utczát átváltoztatott lagunákká.

Ekkor következett azután a czárnő hadainak viszontorlása.

Az admiral palota roppant hajóműhelyeiből előhozták a vas ágyunaszádokat s azokra szállva indultak meg a folyammá lett sugárútakon az ellenfél letiprására. A Pokol seregei el voltak szigetelve az áradat által: a fából épült házak tömkelegéből, a város népkertjeiből kiűzték őket a lángok, a téglaépületekből az áradattól düledező falak. Összeszorultak egy-egy tömör építményű közpalotába; csoportonkint, mint egy folt darázs, átázott töltényekkel, kenyér nélkül, víz nélkül. (A tengervíz nem szomjról való.) A külön szakadt csapatok egymással nem közlekedhettek, egymásnak nem segíthettek: nem voltak vashajóik, mik az égő özönvíz szinén járni tudjanak. A czárnő vas naszádai pedig uralkodtak a lángoló lagunák vizei fölött is. Egyenkint vették ostrom alá az ellenfeleiktől megszállt épületeket. Azoknak nem maradt más választásuk, mint vagy eltemettetni élve, vagy megadni magukat annak, a ki elébb megöl s azután temettet el.

A nagyobb rész az elsőt választá. Magára hagyta döntetni a védett falakat. Csupán azok a tömegek adták meg magukat, melyek egy-egy szárazon maradt szigetre szorultak össze, a hol nem védte őket semmi fal, semmi erdő. Azokat a katonák lefegyverezték s háttal egymáshoz kötözve hármasával, ott hagyták őket őrizet alatt.

Egy rész a templomokba menekült. Nem! Nem imádkozni. Egy szó sem igaz abból, hogy az ördög halála óráján baráttá lesz. Azért menekültek a templomokba, hogy azoknak a tetőzetét, gerendáit, a kripták kőkoporsóit s a halottak koponyáit az ostromlók fejére hajigálják. Hanem a templom rossz hely volt rájuk nézve. A kripták megteltek az égő petroleummal, s az légberöpíté a boltozatokat a védőkkel együtt.

Három napig tartott az áradat; akkor visszatért a tenger a maga kagylóihoz.

A tengerfenék, mely utána maradt, az utcza, a piacz fedve volt hullákkal, üszkökkel, romokkal; egyes tócsákban még akkor is égett a petroleum. A köd a város felett most már fekete volt a füsttől; és nehéz a büztől.

Hanem a lázadás le volt verve, a társadalmi rend helyreállítva, s Alexandra czárnő bizton táviratozhatá Európa minden udvarához:

«L’ordre regne a St. Petersbourg!»

Mikor fővezére, Schertsinszkoi jött hozzá jelenteni, hogy az utolsó rebellis csapat is megadta magát kényre kegyre: akkor Alexandra czárnő felállíttatá a Nagy Péter czár terén tizennyolcz ezred zenekarát s rázendítteté velük az ősi orosz néphymnuszt, az igazi régi néphymnuszt, az ünnepelt nagy költő Szulykovszky szerzeményét s a négyszögbe felállított sorgyalogság énekelte hozzá: a «Bozse czarnja chrani»-t.

«Bozse?» – «Isten?» – Hát már van Isten?

A «Nihil» a «semmi» megszünik ott, a hol kezdődik a «valami» és a czári korona már valami.

S azon a ponton, a hol a semmi megszünik, s a valami kezdődik, a rablóvezérből rendőrfőnök lesz, a communistából uzsorás, a vándorczigányból bankdirektor, a szabadkőmüvesből praelatus, a népszónokból minister – s a vörös respublica elnökéből császár.

Három hónap mulva tavasz lesz; három hónap alatt el lesznek takarítva az utczákról a pusztítás emlékei, a paloták befedelezve, a leégett házak újra felépítve; a hiányzó százezer ember helyett jön kétszázezer; a templomokba visszarakják az oltárokat, a tornyokba a harangokat. A főpapok is előkerülnek, s a fűvel és lombokkal hintett utczákon végig fog vonulni a koronázási menet a czári palotától az Izsák templomig három sor posztóval bevont padozaton, s a nép ujjongása fogja hirdetni minden háztetőről, hogy Oroszországnak ismét czárnéja van.

S az európai diplomatia gratulálni fog hozzá s őszinte örömmel üdvözlendi azt a nagy szellemet, a ki a társadalmi rendet megmenté Európában.

Mikor a katonaság a néphymnuszt énekelte, Alexandra czárnő a palota erkélyén állt; tábornokai tiszteletteljes távolban, Severus bizalmas közelben.

Az új czárnő tekintete Nagy Péter czár érczalakjától volt leigézve: oda bámult elválhatlanul.

A fejevesztett nagy ember keze most is parancsolóan volt előrenyujtva.

– A czár szobrának nincsen feje. Suttogá Alexandra czárnő Severushoz.

– Pedig megérdemelné e szép szobor, hogy levágott fejét visszahelyezzék.

Alexandra gyülöletbe vegyült dölyffel mondá:

– Azt nem! Az jó helyen van ott a földön: oda más fej jön. Azé, ki e nagy művet véghez vitte…

Severus meghajtá magát.

– A czárnőé.

– Nem az enyim. Hisz férfi szobor az. E fő a te képmásod lesz… Ez a te műved volt.

Severus e szavaknál a vért érzé agyának tódulni; megrettent: mintha igazi élő fejét kellene kölcsön adni Nagy Péter czárnak; s aztán, ha jól meggondolta a dolgot, a czárnőnek igaza volt. Ő indította meg azt a művet, mikor alkudozásai által felébreszté a nő uralkodásvágyát, talán szerelmét is, s ő fejezte azt be, midőn közlé vele észrevételét a felfelé folyó Newa árjáról. E szó nélkül Alexandra czárnő vagy palotája romjai közé volna most temetve, vagy elrepült volna szégyenletesen, megbukottan, eltemetkezve az ember-zajos nagy világba.

Severus kezdett mámorosodni a dicsőségtől, melybe akarata, hajlamai ellenére jutott s melytől most már nem menekülhetett.

A nagy mű azonban még nem volt egészen befejezve.

A Pokolnak sok földalatti útja van, s azt jól tudhatta Alexandra czárnő, hogy ha csak irmagját meghagyja is annak a szövevénynek, mely elődjei trónját porba rántá, az újra kinő a földből s őt is lerántja onnan. Gyökerestül kell kitépni a megsértett ellenséget. Nem békül az ki soha. Kivált ha az ellenség elébb jó barát volt…

Alexandra czárnő, mint a nihilisták egykori főnöknője, legjobban ismerte azoknak búvhelyeit, a kerületeket, a városokat, a mikben leginkább otthon voltak. Értesülve volt székhelyeikről, fiókpáholyaikról, jelszavaikról; nyomukra talált a társadalom mélységeiben és magaslatain és nem ismert kiméletet.

Három hónap alatt husz ezer tagja a Pokol-páholynak volt bebörtönözve.

Az üldözéshez maga a nép nyújtott segédkezet. Ez természetes. A kiirtott aristocraták vagyonát elragadozták a nihilista főnökök, s most már ők voltak az «urak». Úr mindig volt valaki s lesz valaki, s a «pálinka és a rongy» azt mindig üldözi, akár herczegi korona van a fején, akár phrygiai sipka, akár hűbéri ajándékba kapta a vagyonát császáraitól, akár szerezte észszel, fáradsággal, akár kapta osztályba a nagy forradalmi ragadozásnál. Úr csak úr. Most a «Nihil» az úr, most az ő nyakára megy a kötél. A «Nihilnek» comparativusa is akadt: Nihil vagy Te, a kinek semmi «úr» sem kell; – «Nihilior» is van, a kinek «Te» sem kellesz.

S mind ezek felett tökéletes volt a diadala a katonai pártnak, a midőn a katonai uralom jutott teljes érvényre. Alexandra czárnő visszaállítá a szurony alkotmányát. Ez is népszerü rendszer. Két millió katonának tetszik. A zászlók, a vállrózsák, a kardbojtok alkotmánya. A hadi törvényszékek, a káplárbot, a kancsuka, a nehéz vas, az ólom és lőpor alkotmánya. Az ilyen alkotmány erős! Vasból van. Csak meg ne egye a rozsda. Hogy meg ne egye a rozsda, mindig fényesíteni kell – «dicsőséggel».

«Dicsőség!» ez volt Alexandra álma.

Hanem az álomnak egy ember, egy találmány állt útjában: az Otthon állam elnöke és harcztiltó gépei.

Ha ez nem volna…

A szép május hónap is eljött. Szentpétervár körül ekkor nyílnak a legelső ibolyák, miket nálunk márcziusi ibolyáknak neveznek.

Alexandra czárnő május első napját a Pawlovszky kastélyban tölté.

Severus is vele volt.

A néger még mindig nem volt áruló.

A tündéri bűvhatalmu asszony keresztülvitte őt a szerelem minden kínjain és gyönyörein; de titkát még nem vehette ki belőle.

Megmutatta magát előtte a czárnői pompa kábító fényében s az istennői szépség szobormintájában; hizelgésével, odaadásával elmámorítá; a féltékenység felszításával dühöngővé tette; rögtöni elhidegülése szeszélyével kínpadra feszíté; – de a néger sem a rózsaágyon, sem a kínpadon nem vallott. Mikor már kilenczvenkilencz századrésze egész lényének őrült szerelmes volt: a századik rész még megmaradt hideg számítónak.

És «Sasza asszony» ezt a századik részt is ismerte jól. Ezt a megfordított Achilles-sarkat. S a mit «Sasza asszony» meg nem tudott hódítani, azt megkisérté «Alexandra czárnő».

Ez a századrész józan ész azt kérdezé:

– De meddig maradsz te czárnőnek?

A férfi dicsvágya fel volt már ingerelve: társa lehetni a világ legnagyobb birodalmán uralkodó nőnek; saját fejét látni érczbe öntve Nagy Péter czár lovagszobrának vállain! A kincsszomj is beszélt: «a mit most az Otthon állam magának gyűjt, az mind a tiéd lehetne akkor», ha az a századrésznyi hideg ész azt nem kérdené: «de meddig?»

A Pawlovszky kastély félkör alakú oszlopzatos peristyllel pompázó épület.

Előtte van egy nagy kerek tó, fenyőkkel, borókabozóttal körülszegélyezve. Tiz lépcső vezet le a tó felszinéig. A lépcsők fehér márványból vannak s köröskörül futnak. Olyan e tó a kastély homlokzatáról nézve, mint egy óriási aczéltükör fehér zománcz-keretben.

A kék alapon uszó hattyúpárok vonnak hosszú ezüst vonalakat.

Egy dúsan aranyozott gondola sikamlik tova sirály könnyűséggel a hattyuk között; az evezők pihennek, csak a bibor selyem vitorla, a szellőtől dagasztva, viszi előre a karcsu jármüvet. E gondolában ülnek Alexandra és Severus.

– Gyönyörü tó! mond a néger; szebbet csak egyet láttam: az egyptomi szultán (!) várkertjében.

– Mi szebb rajta? szólt az asszony, a férfi vállára dülve. Kedvedért előteremtem.

– Ah fölség, ahhoz minden hatalmad sem elég; a kairói tó szépsége abból áll, hogy köröskörül ellepik a tó felszinét a lótusz virágok; ezerei a piros vizi rózsáknak himbálják kelyheiket a rengő hullám tetején; nagy széles leveleik is sötét pirosak; egy új válfaja ez az indiai nelumbiumnak. Azután a tó sekélyén egész csoporttal állnak a flamingók, karmazsin piros tollazataikkal. S mikor az egyptomi alkonyég bibor vörösre festi azt a tavat, úgy tetszik, mintha egy tündérvilági tó állna előttünk, melynek hulláma, virágai, madarai mind skarlattal, karminnal vannak ittasítva. – Te fölséges asszonyom, se a piros lótusz virágokat, se a karmazsin flamingókat, se Egyptom bibor egét ide nem hozhatod.

Alexandra vérig harapta az ajkát és nem szólt semmit; de jobb keze, melynek ujjai vas erőszakkal szoríták össze Severus kezét, egy rettenetes fogadást látszott tenni, a mitől a néger bőre tetőtől talpig végig borzongott, mintha ilyenkor, midőn az ujj-hegyei úgy szorítják kezét, valami közös gondolatfolyam járna keresztül galvani befolyással mindkettőjük idegein.

Másnap május másodika volt. Ez egész napon siketfajdra vadászott az udvar. Férfi mulatság, asszony nem vehet benne részt: Alexandra czárnő honn maradt a nyári palotában. Severus késő este érkezett vissza a fenyőerdőkből. Az est eltölt a siketfajd furfangos megejtésének érdekes meséivel, miket a czárnő nagy figyelemmel hallgatott.

Mikor reggel fölébredt Severus s lakosztálya erkélyére kilépett, hogy tele tüdővel szíja be a májusi léget, melyet illatossá tesz most a fakadó fenyőrügyek ambrája, meglepetve látta, hogy a palota előtti tó átellenes oldalán egy roppant kerületü rotunda van felállítva. Az egész vasból van; magassága alig több hat ársinnál; de terjedelme oly nagy, mint egy circusé, mely legalább huszezer néző befogadására van számítva.

E nagy köröndnek a palota felé néző oldalán van egy kirugó tornya; olyanforma, mint egy galambdúcz s annak a mellső oldalán van négy kerek lyuk, egymással szemközt, mint egy négylevelü lóhere.

Középen e négy kerek lyuk között pedig van – valami olyanforma, mint egy szélmalom kerék, csak hogy annak a négy szárnya ragyogó fényes, mint a csiszolt aczél. A torony tetejéből egy gőzkürtő mered fel, annak jeléül, hogy abban valami gépnek kell lenni.

Severus bámulva találgatá magában ez építmény hivatását.

– Találd ki, mi az? sugá egy mézédes hang fülébe s a nők legcsábítóbbika símult oda, fehér arczát az ő fekete ábrázatához fektetve. Alexandra arcza halovány volt: fenyegető szín!

Severus elkezdett találgatni.

– Tán egy nagyszerü fontaine, mely szökővíz sugarakat fog e tóból fellövelni.

– Nem egészen az. Felelt a nő csalfa mosolygással.

– Hát talán egy óriási zeneműszer, mely ezernyi síppal hajt végre monstre áriákat.

– Olyasmi, de még sem egészen.

– Vagy talán egy nagy circus huszezer néző számára.

– Közeljársz hozzá; de még sem találtad el tökéletesen.

– Mi ez tehát?

E szónál megragadá a czárnő Severus kezét s hevesen vitte őt magával a hosszú termeken végig, azután le a széles lépcsőkön; mindenütt fegyveres testőrei álltak; utoljára a palota homlokcsarnokába ért vele. Ott egy hosszú asztalt látott Severus, mely mellett fekete talárba öltözött férfiak ültek, kik a czárnő megjelenésére felálltak helyeikről.

Az asztal vörös posztóval volt bevonva.

A vörös asztal elnöke egy irattekercset nyújta át a czárnőnek, térdet hajtva és egy fekete pálczát, s e szókat mondá:

«Itélve vannak. Nálad a kegyelem.»

Alexandra elvette a tekercset is, a pálczát is s akkor sardonicus mosolylyal így szólt Severushoz:

– Valóban circus az épület; de nem huszezer nézővel, hanem huszezer szereplővel; zeneműszer is ez épület; de nem ezernyi sipra, hanem ezernyi emberhangra; – és valóban szökőkut ez, de nem víznek, hanem vérnek szökőkútja: – ez a gőzguillotin!

S azzal háta mögé nyújtva az irattekercset, visszaadá azt a fekete palástos férfiunak, s a fekete pálczát két kezébe fogva, éles, recsegő hangon kiáltá:

– A ki a «Pokolé», – legyen a pokolé!

A fekete pálcza ketté recscsent, a nő lábaihoz hajítá darabjait.

E jelre oda alant a vár udvarán egy ágyúdördülés hangzott, azután a másik, azután a harmadik.

A rejtélyes épület gépe egy hosszú füttyentést hallatott, a minővel tudatják a gőzmozdonyok, hogy a vonat «indul!»

Azután siri csend támadt; s az örökkévalóságból orzott nehéz perczben megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alaku szárnyai s ugyanekkor a négy gömbölyű nyiláson át négy emberfő nyomult előre. A másik perczben már nem voltak ott a fejek! lenn a tóban usztak.

… Azt meg kell adni a gőzguillotinnak, hogy az egy művészien alkotott gép volt.

A torony belsejében van egy fogas kerék, az négy hidat mozgat előre hátra, minden hidon egy ember fekszik, azt a gép a hiddal előre tolja, a lyukon keresztül, a meddig a vállai érnek; ugyanezen mozdulattal a korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a hidat a rajtuk fekvőkkel együtt – fej nélkül; a hullák egy lökéssel a kész vaskocsikba hullanak; oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél. Tizenkét «segédnek» csupán az a dolga, hogy a kötözött «kévéket» a mozgó hidakra rakja.

A munka rendben foly. – A torony alján van három csatorna, az rövid időn tele torokkal okádja a sötét piros nedvet a tó vizébe. Rettenetes fontaine!

Severus eleinte elzsibbadtan bámulta a rémlátványt, izmos alakja bágyadtan támaszkodott a főcsarnok egyik jaspis oszlopához: maga is egy jaspisszobor.

Hanem a vér mámora rettenetes.

A mint a kábító látványt sokáig nézte: a hogy szabdalja le az a vas szél-kelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; – a hogy ugrálnak azok egymásután a tó vizébe s aztán usznak mindig közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni azt a kábító gyönyört, a miről a bűnperek tanuskodnak, mik felfedték s mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét, miért hogy a vérittasság és a kéj egy ágyban születik? Agyán erőt vett a mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a lépcsőket számlálta, a mik a tóhoz levezetnek; eleinte tiz lépcső volt, egy óra mulva már csak kilencz. S a pokoli gép őrületes egyformasággal kelepelte le szörnyű feladatát. A bibor katarakták zuhogva onták habjaikat. A vas rotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás hangzott, tompán elfojtva a vas fedél által; az ordítás óráról órára növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor elcsendesült.

Az érczmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú bömbölő süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett. A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokolpáholy szövetségének utolsó vércseppjei hullottak lassan a tóba.

És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang ezt sugá fülébe:

«Jer!»

Kábultan engedte magát vezettetni.

Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokát függönyökből, damaszt kerevetekkel.

Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.

És egy syréni hang rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:

– Látod-e a lótus virágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk! Egyptom biborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!

Igen. A fehér hattyuk a mint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a fördés után.

Severus veszni érzé lelkét.

Ez a nő husz ezer főt vágatott le a mai napon, a miknek az a szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!

Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Souverain, korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.

Odaszorítá jobbjával kebléhez a csábító daemont.

«Semiramis…»

«Araeus…»

«Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!»

A nő hirtelen keblébe nyult s egy tárczát kivonva, azt elefántcsont lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, mig az iralt Severus balkezébe adta.

Balkéz volt. De a szellemek balkézzel is tudnak irni.

– Mi van az Unalaska szigetén? sugá Semiramis.

Araeus felelt. Az iral betüket alakított: e betük azt mondák:

«Ichor.»

És azután csak a csókok hangzottak!… az evező lapátok csókjai a vérhullámokkal…

A VIHAR ELŐJELEI.

Az eseményterhes hónapok, mik fél Európa arczulatát egyszerre ismét az ellenkező torzképre változtatták, két embernek okoztak legnagyobb kint: ezek voltak Rozáli és Dárday.

Dávid mind neje, mind elnöktársa iránt zárkozottabb volt, mint valaha. Távollétét, mi oly gyakori és huzamos volt, dolgai sokaságával indokolta. És senki sem tudta, hogy mit dolgozik?

Dárday sokszor sarokba akarta szorítani, hogy komolyan megijeszsze a közelgő veszedelmes idők előhirnökeivel; de Tatrangi soha sem volt kizavarható egyhangú nyugodtságából.

– Tudod-e azt, kérdezé egyszer Dárday tőle, hogy most májusban vagyunk? Innen octoberig csak öt hónap. Ez év octoberében telik le a tiz év, a meddig szerződésszerű itt lakásunk ideje tart.

– Tudom.

– S azon túl kezdődnek a napok, a mik, hogy mit hoznak? azt nem tudja senki.

– Én tudom. Mit? majd megmondom akkor.

– De az idő rövidsége sürget.

– Nem tehetünk róla. Az új czárnő az Otthon állam elismertetését az európai congressushoz utasítja. Egészen correct válasz.

– S miért nem sürgeted a congressus egybehivását?

– Azért, mert abban Ausztria császárja s Magyarország királya nem vehet részt.

– Mi ok tiltja?

– Tiltja az az ok, hogy Oroszország trónját egy parvenu foglalta el; s annak czári uralmát az a fejedelem nem ismerheti el, a kinek neje a Romanowok utódja. E megaláztatást nem kivánhatjuk tőle mi. E nélkül pedig a congressus létre nem jön.

– Hát az Unalaska sziget megvétele mily stádiumban áll?

– Azzal Alexandra czárnő nem rendelkezik addig, míg a kamcsatkai lázadással rendbe nem jött. Mint tudod, egész Siberia ellene nyilatkozott a császárság helyreállításának s az Uraltól az Amurig és a jeges tengerig orosz respublica áll fenn.

– Tehát alkudjál a siberiai respublica elnökével.

– Az a baj, hogy nagyon sokan vannak, s úgy vagyok velük, mint a futó csillagokkal: mire a távcsövem előveszem, már lefutottak az égről. Várnunk kell, míg vagy Sasza asszony egyenkint összeszedi őket, vagy jön egy, a ki leveri a többit.

Dárday erre abban a méltánylandó kifakadásban tört ki, hogy csak asszonyok ne volnának a világon!

– Ne káromold őket; hisz náluk nélkül mi sem volnánk a világon.

Ezt persze Dárday nem úgy értette.

– De hát mit cselekszel te a közelgő veszélylyel szemben?

– Egy új raktárt építtetek a Duna északi oldalán. Ez volt Dávid felelete.

Dárday boszusan vállat vont és odább ment. Sehogy sem tudta átlátni, hogy, hogy legyen az Otthon állam biztosítva egy új raktár által a bessarabiai part felől?

Alig mult bele két hét, újra megrohanta elnöktársát.

– Tudod-e, mi történik Oroszországban?

– Tudom.

– Alexandra férjül választotta Severust.

– Jó izlése volt.

– Severus elárult bennünket.

– Tudom.

– Felfedezte az Unalaska sziget titkát a bitorló nőnek, s az most ugyanott azon a szigeten, a mit nem akart nekünk eladni, azon ürügy alatt, hogy a lázadó kamcsatkaiak nem engedik az eladást, nagyszerű aërodromon gyárat állított fel, s ezerével készítteti ott a légjárókat, a mik gyorsabb repülésre vannak számítva, mint a mieink.

– Tudom

– Tudod! És tűröd, hogy azt tegye?

– Tűröm; először azért, mert semmi jogom sincsen hozzá, hogy valakitől erővel elvegyek egy szigetet, melyet az nem akar nekem eladni, csak azért, mert olyasmi terem rajta, a mi eddig az én egyedárum volt. És másodszor azért, mert nekem tetszik az, hogy ők aërodromonokat készítenek ezer számra. Hadd készítsenek.

– És nem teszesz a magunk védelmére semmit?

– De igen. Saját légjáróink tetején egy-egy új szelelő lyukat furattam.

Dárday szétnézett a levegőben, de nem találta e válasz értelmét sehol. Hogy egy szelelő lyuk mit fog segíteni egy új ellenséggel szemben, az nem ment a fejébe sehogy.

Egy újabb hónap múlva ismét elővette Dávidot.

– Baj van! De ezuttal nagyon komoly. Ez a gaz Mazrur szerteszét jár a Dunafejedelemségekben, keresztes háborura izgatja a szláv, görög és román népeket a törökök és magyar barbarok ellen. Bejárja a Bánátot, Erdélyt, s most még csak rablóbandákat szervez; de azoknak politikai jelszavaik vannak, a kitörés perczében megannyi hadsereg lesz belőlük.

– Tudom.

– Ezt is tudod. No áldjon meg az egy igaz Isten! És miben töröd most a fejedet?

– Épen most kötöttem szerződést a budapesti, belgrádi és bukuresti kormányokkal a Vaskapu szabályozása iránt.

Dárday cholerikus hahotában tört ki.

– A Vaskapu szabályozása iránt? S ez a te antidotumod egy kitörő nemzetközi lázadás elfojtására? Ezt nem értem.

– De én értem, s majd megtudod te is.

Dárdaynak meg kellett benne nyugodni.

Egy újabb hónap morzsolódott le.

Dárdaynak megint új aggodalmai merültek fel.

– Bajtárs! Saját városunk keblében van a vész. Idegen emissariusoktól nyüzsög minden gyárunk. Munkásaink fel vannak bujtogatva. Egy adott jelre minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt s megrázza a rá épített várost.

– Tudom.

– Mindent tudsz. És hogyan vélsz rajta segíteni?

– Nincs-e alkotmányunk a belforradalom ellen?

– Igen. Egyike alaptörvényeinknek így szól: ha a lakosok a társadalmi rend ellen fellázadnak, ha a hatóságok felhívásának nem engednek, az elnökség felfüggeszti az alkotmányt s kezébe vesz «botot, tüzet, vasat.»

– Nekem elég lesz a «víz» is.

Dárday átlátta, hogy itt egy mohamedán fatalistával van dolga. Ez a prædestinatiora bizott mindent.

Egyszer aztán, úgy september elején, nyári múlató lakában kereste fel Tatrangit. Nem törődött vele, hogy az most felesége és gyermekei körében családapai örömeinek él: épen ott kereste fel; Rozáli előtt akarta őt megtámadni.

– No édes öcsém, most már nyakunkon a veszély. A profétai phlegmának vége.

– Annak soha sincs vége; szólt Dávid.

– Ezuttal, úgy hiszem, vége. Oroszország uralkodója, vagy jobban mondva: uralkodói ötszázezer harczképes katonát összpontosítottak a Dvina torkolatánál, négyszáz ezeret a Visztulánál. Minden katona hyalichor pánczélinggel van vértezve, s ugyanoly sisakkal.

– Tudom. Barbután mintára készültek a sisakjaik.

– Ezt is tudod? Hát lőfegyvereikről tudsz-e? Minden golyó hegye ichorjegeczczel van ellátva, mely kétszáz lépésnyiről a mi hajlóüveg pánczéljainkat, mint a kártyapapirost fúrja át.

– Az nagy vesztegetés.

– Ez megint felelet? De mit állítunk velük szemközt mi? Léghajórajunknak az ő részükről is léghajóraj felel meg. Annak dolga lesz odafenn a levegőben a maga ellenségeivel. Ki harczol ide lenn a földön? Te persze azt hívő vagy, hogy majd kiszáll a sikra megint az a kétszázezer honvéd, a ki velünk idejött, s a ki tíz év előtt hegyeket mozdított el a helyéről, s megette nyersen az ördögöt? De ne felejtsd el, hogy azóta tíz esztendő mult. Az a kétszázezer honvéd most mind feleséges ember, jámbor családapa; házi úr, gazdag filister; «ki» elhízott, «kinek» köszvény a lábában; magam is élő barometrum vagyok. Egyikünk sem az, a mi tíz év előtt volt. Akkor készek voltunk felmászni az égbe, most az ágyba is más visz bennünket. Nem mondom, hogy parádénak ki nem rukkoltathatsz bennünket, hanem ha velünk akarsz valami nyilt ütközetbe menni, akkor már haza is jöttél onnan.

Dávid szelid ironiával mosolygott.

– Nem, felebarátom. Azokat, a kik tíz év előtt dicsőségesen bevégezték nagy kötelességüket, én pihenni hagyom; családjaik körében, gyáraikban, üzletükben, jól megszolgált uri kényelmükben; ők már teljesíték, a mivel egy életben tartoztak.

– Mivel véded meg hát akkor városodat? Ez nem elmosolyogni való kérdés, bajtárs! Nekem senkim, agg legény vagyok; de te nézz oda könyező nődre, nézz oda két kis gyermekedre. Hogyan védelmezed meg őket? Severus, az áruló, érczbe öntött fejét oda tette Nagy Péter czár lovagszobrának nyakára; én, a honfi, megalázva húzom gallérom közé ősz fejemet, ha az utczán megyek, hogy ne lássanak. Sasza asszony, a babyloni hölgy, a világ bujálkodója, koronát tesz átkozott fejére, s a te nőd, a világ szentje, tövis koszorut visel s azt titkolja. Nem látod te ezt!!!?

Tatrangi Dávid arcza e pillanatban a megdicsőülés fényében látszott sugárzani. Egyik kezével megfogta Rozáli kezét, másikkal Dárdayét. Mind a kettőnek szólt:

– Ma s holnap készüljetek, házatokat, hazátokat hetekig elhagyni, mindent rendben hagyni. Holnapután elviszlek benneteket magammal Kin-Tseuba s ott megtudjátok azt, hogy mi az én válaszom a babyloni hölgynek, a pokol királynéjának, és az én martyrkoszorús hölgyemnek, és az én örökké szenvedő édes anyámnak, én magyar hazámnak?…

Harmadnap elvitte magával az aërodromonban Dávid Rozálit és Dárdayt Kin-Tseuba.

Tíz napig maradtak ott.

És mikor visszatértek, akkor Rozáli arcza ragyogott úgy, mintha ő viselné a koronát: nem a babyloni hölgyét, hanem az Isten-anya koronáját. És Dárday oly büszkén, egyenesen járt azontul Otthon utczáin, mintha ő adta volna kölcsön a fejét annak a nagy szobornak: nem Nagy Péter czárénak, hanem I-ső Árpádénak a budai Szent-György téren!…

HARCZ – VIZZEL.

Október 30-án telt le a tíz év.

Az nap megérkezett Alexandra czárnő ultimatuma mind Budapestre a magyar királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.

Az ultimatum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák vidék, mint számüzetési hely, megszünt az oda belebbezett kétszázezer magyar honvédre nézve «otthon» lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság állampolgári kötelékéből végleg ki kell lépniök, s orosz polgárokká lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó válaszra, vagy a nélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolcz nap alatt tartoznak elhagyni a «Budzsák-vidéket.»

Az ultimatum kiszinezését hozta az orosz hivatalos lap; melyben a visztulai hadsereg fővezéreül Jerivánszky Sergius neveztetett ki, a dvinai hadsereghez pedig Schertsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De a mi legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt az összes orosz aërodromon raj admiráljául. Az Unalaska sziget gyáraiban nem kevesebb, mint huszezer aërodromon állt készen. Az egész kamcsatkai és Amur vidéki lázadás Alexandra műve volt, nagy tervének álczázására. A légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el: az orosz intelligentia szine-java adta oda magát az új fegyvernem begyakorlására.

S e peremptorius izenetekkel egyidejüleg kitörtek a titkon ásott tüzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva «olvasó társulatokból,» «dalkörökből,» «tüzoltó egyletekből» szabad csapatokká: az ártatlan «hetairia» név egyszerre tűzbetükben lángolt elé. És Mazrur kiáltványaiban császári orosz altábornagynak irta magát.

Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom alacsonyán van az élet, egészen igazságos és jogszerű.

A munkások egyrésze azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól, hogy a mi osztalék őket szerződés szerint megilletné ez évre deczember végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék, mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harczoljanak; ha az orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni, hogy ők deczember végeig itt maradjanak; mert maga az Otthon is megszünik október végével jog szerint létezni.

És azoknak, a kik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti, a miatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most háború jön: az embernek ott kezét lábát ellőhetik, okos ember jobb ha előre elmegy onnan, a hol ilyen baj készül.

Az igazgatóság és a gyárnok-testület azonban e követelésre azt felelték, hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs rájuk bizva: senki sem kivánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, a mikor akarnak, akár féltükben, akár jó kedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak azok kapják, a kik deczember utolsó napjáig itt maradtak. Ez a szerződésük, s azt semmi háború és czári ukáz meg nem változtatja.

Nem minden munkás osztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek, kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek, felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, a kik meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszalták társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük szerszámait csak akkor fogják kezükből ledobni, a mikor kis államuk azt fogja mondani, hogy «fegyverre!» akkor felváltják azokat a puskával.

De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években, az üzletek óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ minden részéből érkező idegen munkásokat: úgy hogy azoknak a száma ötvenezerre ment. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját népfajából: könnyen hívő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot, hevül a merész utczaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú, vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, a mely soha ki nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel, mely a nagy városok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg mindenkit fenyegető arczával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.

Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom. A gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész utczai menetekben tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott. Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó csoport éjjel neki ment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt megostromolta s a hordókat elfoglalta.

Pálinka tehát már volt.

De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala agyonütött. Azok már most martyrok. És velük megnyilik a csataterv. Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb alkalom nagy néptömeget gyüjteni össze. Odacsődül sok ember s aztán megy a tömeggel, a merre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak lángoló szónoklatot tartani. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az egész tömeg nép a marseilleset énekelve fog bevonulni a városba, fel egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész imposans hatalmával követelni az igazgatóságtól kivánatainak teljesítését, s ha azt meg nem nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá alakul át, leteszi az addigi igazgatóságot s megalakítja saját provisorius kormányát. Ez már így van kicsinálva.

Csakhogy mások is vannak még a világon, a kiket az öt érzékük még el nem hagyott.

Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehivatá az igazgatótanácsot, s ez éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy a lázongók ellen használjanak «botot, tüzet, vasat.» És Dárday készen volt mind a hárommal. Ámde Tatrangi azt mondá neki: «egyre sem lesz szükség azokból, várj be engem.»

Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a catastropha bekövetkeztére előre figyelmezteté: «nekem nem kell ennek leküzdésére se bot, se vas, se tüz; csak víz.»

Lássuk, mit értett ez alatt?

Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, melylyel ő nem ütött semmi zajt; magának tartotta.

Ez az «eső-csináló készülék.»

Volt a Dobrudzsai rónának egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az újabb gazdálkodási rendszer követelményekép a török kormány gabonatermő földdé alakított át. Ez a tér a Dunadeltától a küsztendzsei vasutvonalig tart. Sok évi folytonos buzatermelés által az a talaj is arra a sorsra jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá olyan évtizedek, a mikben hat inséges év jutott négy középszerű termés esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves Arabiában; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.

Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált egy készüléket, melyet ő «eső csinálónak» nevezett el.

Columbus tojása az egész.

Még a mult háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen, czéltalan limlom a repülő gépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan kaczatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel, egyet a Dunaparton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz hektolitert tartalmazó tömlőket kapcsoltatott, a miket a vízgépek megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal végig röpítteté az egész léggömb tömeget a Dunától a tengerig s onnan ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alá bocsátva, s húszonötször fordulva egy éjjel, tíz millió hektoliter vízzel frisíté fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.

Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen éjjel működött. De, ha nappal végezte volna is jótékony munkáját, magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek semmi sejtelme, mert a léggömbökből alábocsátott víz egy része a páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömb tömeg alatt egy folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel, eltakarta azt a földtől, s csak a nagyon figyelmes szemlélő előtt tünhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata, mozgása van, félóráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről nyugatnak vándorol, s a hol egyszer megöntözte a földet, oda az nap vissza nem tér.

Ez az öntöző gép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.

A népmozgalom tervéhez az idő is kedvezett. November 2-ika volt; az egész keresztény világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember s látogatja a temetőket. Szép derült napfényes idő volt. A forrongók arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel s este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba. Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja, hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig épen; s segít még jobban lármázni.

Délelőtt hemzsegett minden utcza a kiváncsi néptől.

Hanem délután, mikor épen indulni kellett volna a temető látogatására, Tultsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő. Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utczákon, köztéreken. Az ünnepien öltözött nép sikongva menekült födél alá s várta, hogy majd odább megy az a kis felhő. De ez nem látszott a várakozásnak eleget tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá; egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek, kiválasztott, s odaöntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.

A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a mai napra egészen el van romolva, lassankint, zugolódva haza oszlott; asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.

Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket, kifeszíték esernyőiket s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók paizs-feltartó testudója vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.

Az Otthon sirkertje a városi lakrészeken kivül volt; a Kilia-Dunaág legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók, sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a visszatérést a városba.

Rendes temetkezések a földalatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a nyilvános temetkezési pompa, az utcza felszínén, minden közlekedést felfüggesztő kisérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénynyel, a legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.

Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s az egyik ember esernyőjéről a másiknak a nyakába folyó víz rontja az érdekek solidaritását.

A gyujtó hatású szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok? az pedig hosszan beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a szónokot az emelvényről s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a kezében s elordítá e jelszót: «vége a szónak, kezdődik a tett! fel a hexagonba!» Ezt azután, a kik nem hallották is, megértették a megcsóvált fáklya által a légbe írt betűből. Percz mulva minden fáklya utána csinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem a mint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az őrcsapat.

– Hát mi történt? Elhagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok revolver, tőr, ólmos bot?

– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztolylyal harczolni!

– Hát ki kergetett el?

– A viz. Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül omlik alá az ár, s dül ki az alagút két száján, azon most a czethal sem megy keresztül.

Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a tömérdek vontató hajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni. Az idő épen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából. Rajta munkára!

Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból hidat kezdenek alkotni, abban hagyja az esést s eltisztul az égről. És a hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.

– Bajtárs, szólt Dárday Tatrangiboz, nem győzöd ezt te le szentelt vizzel.

– No hát majd legyőzöm szenteletlen vizzel.

Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik keletről. Mind a két felhő az aërodromonok által vezetett léghajócsoport volt, beburkolva a hulló viz páráitól, mint az Istenalkotta fellegek maguk.

– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett, mondák a lázadók egymás közt, abból még zimankós idő lehet.

A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben soha sem szokott lenni, naplemente után pedig természeti képtelenség az.

Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával birt, az egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező villanyossággal telt oldala felé.

Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy hullott a Dunába, s kereste rajta, hol a vas?

A munkások siettek a félig elkészített vashidról ki a partra.

És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a légjárók tizenkét ezer lábnyi magasba s ott üríték ki egyszerre a léggömbök viztömlőit.

A mi aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem gummiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt tömegek.

S a mint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a léggömbcsoportot, a mint azt a légjárók kétfelé választva, ismét keletnek, nyugotnak elvitték.

Ember műve volt az!

És nemsokára közelített keletről, nyugotról más két felhőtömeg.

De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei felé, s onnan ösztönszerűleg át a bessarabiai partra. Talán azt hitték, hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre s nem meri őket orosz területen tovább üldözni.

Törődik is azzal a fergeteg!

Ott is utolérte őket a jégeső és verte egész éjjel végig a bessarabiai fenyéreken: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a zivatart: a szenteletlen vizet.

Reggel egy szétvert tábor volt az.

S e tábor a szörnyű kudarcz után vallotta meg igazi jellemét. A megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy huszezernyi sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz republicanusok, üldözött törökországi rájahk czége alatt tanyáztak. Azok most elvetének minden álarczot. Alexandra hivei voltak mind.

Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar munkást felszólíták, hogy menjenek velük együtt Odessába, hol tárt karokkal lesznek fogadva.

De ezek nem mentek a kelepczébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk időelőtti kiadását, s ha ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.

Erre azután az igazgatóságtól azt a választ kapták:

«Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a tiz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat. Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán Isten áldjon.»

Egy szót sem váltottak velük többet. Erdélyben épen egy negyvenezer főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: «itt van!»

HADJÁRAT VIZZEL.

Hátra volt a baj nagyobbik fele: Magyarország belső baja.

A külellenség a küszöbön volt, ürügye volt a háborúra: az orosz új császárság el nem ismertetése s az «Otthon állam» létezése.

Tatrangi ezt a tervet ajánlá a magyar kormánynak:

Vigye a honvéd hadosztályait a Kárpátokhoz s helyezze magát védelmi állásba. Tatranginak egy kisebb aërodromon raja meg fog gátolni minden kisérletet az oroszok részéről a Kárpátokon való átkelésre; míg a légjárók nagyobbik tömege az orosz hadi légjárókkal fogadja el az újszerű harczot: a harczot az égben.

Ez utóbbi harczhoz Tatranginak két külön légjáró flottát kell összecsoportosítania; az egyiket a chinai, a másikat a californiai vidékek fölött; mert az orosz hadi légjárók megtehetik azt a ravasz fogást, hogy nem Ázsián, hanem Amerikán keresztül jönnek Európába, s míg ellenfeleik keletről várják őket, azok régen leszálltak Budapesten; elfogták a királyi családot, a kormányt, a képviselőházat, s elfoglalták a bankot. Mire amazok észreveszik, akkorra már lángban áll minden oldalán a főváros s vége a magyar dicsőségnek.

Hogy minő lesz e harcz a légjárók között? arról senkinek sem volt fogalma. A légjárók tudnak villámokat szórni, de egymásnak nem árthatnak vele, mert üvegből van a tömegük; ágyúgolyókkal hasztalan üdvözlik egymást, attól oldaluk sem horpad be; görögtűz meg nem olvasztja őket. Egymást neki rohanással keresztül nem fúrhatják, mert a repülés alatt az üveglégjáró mindegyikének orra tevőleges villanyosságot sajátít el s az egynemű villanyosság a villám sebességével közeledő légjárókat a találkozás perczében hirtelen ellöki egymástól vagy fel, vagy alá: a hogy ezt gyakran láthatni, mikor két raj összetalálkozik a magasban, a néző azt hiszi, hogy okvetlen össze kell ütközniök: azok pedig egyszerre keresztül síklanak egymás során s a két sor az előbbi rendben megy tovább, előbbi irányát követve. Az tehát talány még eddig, hogy miként fognak azok egymásnak helyt állani? hogyan fognak verekedni, hogy győzik le egymást? hogy akadályozzák meg egymást az előrehaladásban? s elvégre is nem lesznek-e kénytelenek az égből leszállani a földre, ha verekedni akarnak?

Addig, míg ezt a rejtélyt megoldja a legelső összetalálkozás, az ellenséges hadaknak nem lehet egyéb feladatuk, mint stratégiai elhelyezéseiket végrehajtani; kerülni az ütközetet, erejüket összpontosítani és taktikai felállításokkal egymás hadvezetői tehetségét próbára tenni. A melyik közülök idő előtt előre sietne, koczkáztatná azt, hogy az ellenfél légjárói által pocsékká veretik. A tíz év előtti hadjárat tanulságaiból mind a két félnek volt módja okulni.

Ámde Alexandra czárnő még egyebet is tanulmányozott a hadjáratok történetéből. Azt a rendszert, mely szerint Magyarországot egy külellenségnek nemcsak külháborúval, hanem belháborúval is meg lehet támadni. Mielőtt elkezdődnének a döntő hadjáratok, feldúlni a békét az országban, önhazájok ellen támadó pártokkal; nemzeti féltékenységnek, vallásgyülöletnek kezébe adni a fáklyát és a gyilkot, hogy vele egy földet mívelő testvérét ölje, hamvaszsza el azzal; s ez által megoszlatni az ország véderejét, mesterséges harcztereket készíteni elő számára, a hol seregeinek egy részével kényszerüljön hadakozni, s mikor így minden határán vérengző pártharczokba van keveredve, akkor csapni rá kivülről egész erővel.

Mazrur egyenesen a czárnő nevében készíté elő az izgalmakat a magyar alvidéken s harámbandáinak vezetői közt nem egy hasított orrú nevezetességet lehetett feltalálni: legalsó fokú gonosztevőket, kik örök időkre az urali bányákba voltak kényszerszolgálatra elitélve.

E fondorlatok ellenében a magyar kormány megtett minden becsületes intézkedést. Józan engedményekkel, a szabadság, önkormányzat, nemzeti egyenjogúság legteljesebb, legtestvériesebb adományaival igyekezett a testvérnemzetiségeket a közös haza szeretetében megtartani; a szerb és román uralkodókkal közérdeken alapuló szövetséget kötött, békíteni, engesztelni igyekezett. A lázító, idegen küldönczök ellenében bátor, józan eszű népvezéreket állított, kik a békét, a testvéri egyetértést hirdették. A gyujtogató hirlapok, pamphletek, kiáltványok erejét lohasztá csillapító, szelidítő szózatokkal. És ennek látható sikere volt. A béke pártja túlsúlyban volt mindenütt.

Ekkor azonban Mazrur emberei a végső eszközhöz folyamodtak.

Hat bérgyilkos a belgrádi fejedelmi kertben fényes nappal a békeszerető uralkodót egész családjával együtt agyonlövöldözte és vagdalta s arra kezébe ragadva az ideiglenes kormányzatot, a támadt zürzavarban saját sötét tervét gyorsan végrehajtá.

Hogy ez újabb szörnytett nem történt az északi Jezabel tudta nélkül, ezt bizonyítja az, hogy ugyanezen napon a dwinai hadsereg előcsapatjai átléptek a Pruthon s a román sereget maguk elől félretolva, bevonultak Romániába, egy improvisált vörös párti néplázadás által elüzették a magyarszövetséges uralkodót, s azzal egyszerre odaékelték magukat Magyarország és az Otthon állam közé.

Az előre nem sejtett politikai gyilkosság s az orosz sereg szerződésellenes előnyomulása (nem első a történetben) nagyot változtattak egyszerre a magyarországi viszonyokon. Ez által a legnagyobb zavarba jött a kormány. Egyszerre északról, délről és keletről kellett az ország védelméről gondoskodnia.

E nehéz napokban maga Tatrangi Dávid sietett fel Budapestre a királylyal és a magyar miniszterekkel értekezni.

Legelső dolga volt a kormányt abból a zavarból kisegíteni, a mit a mindig szűk pénzügyek tartanak fenn a számára. Adott nagyszerű kölcsönt a hadi készületekre.

E nagy szolgálatért viszont azon feltételt tevé, hogy az ország védelme egészen az ő tanácsadása szerint intéztessék. S az ő haditerve ez volt.

A helyett, hogy a magyar nemzet a Mazrur és hordái által megindítandó polgárharczot faluról falura elfogadná, adassék ki az utasítás mindenkinek, a ki a magyar délvidéket lakja, s a magyar koronához hű maradt, hogy két hét alatt házát, tűzhelyét elhagyva, családjával és mindenével, a mit magával vihet, költözzék el, s vonuljon fel egész addig a határig, melyet a felállítandó déli honvédsereg strategiai vonala fog képezni. Az egész azon alul eső rész legyen a hűnek maradott lakosság által átengedve a lázadóknak. A menekülőket a szomszéd megyék fogadják vendégszeretettel és oltalommal. Erdélyt az Otthontól átszállított 40–50 ezer ember megvédheti.

A légjárók harczának el kell dülni a legrövidebb idő alatt. Tatrangi oly önbizalommal beszélt arról, hogy kétkedni nem lehetett győzelme felől. A romániai és besszarabiai orosz seregnek megfelelő erőt igért szembeállítani. Főszempont az volt hadtervében: hogy Magyarország addig bele ne lépjen a hadi actióba, míg az Otthon és légjáró hada fel nem szabadul, s ellenségeit egyenkint leveri róla.

– Egy csepp vérnek nem szabad többé elfolyni! mondá Tatrangi.

És aztán mikor kérdezték tőle, hogy de hát mivel hisz egy háborút befejezhetni, mely két millió katonával indul meg, a kiknek mindegyike száz ember halálát hordja a táskájában, arra ő azt felelte:

– Vizzel, vizzel! Mindent vizzel!

Azt már mindenki régen tudta, hogy Tatrangi őrült bolond; de egyúttal azt is tudta, hogy a mit őrült fejében kigondolt eddig, azt mind végre is hajtotta. Hittek neki és követték a tanácsát.

Néhány nap mulva hosszú kocsisorok, a mik a Bácska és Bánát Kanahán vidékéből vonultak fölfelé, hirdették, hogy Tatrangi javaslata foganatba lett véve. A hazafi nép költözik házaiból s otthagyja beszántott földeit, tele csűrét a szomszédnak, az idegennek, Isten oltalmának.

Tatrangi Dávid pedig ez alatt a Vaskapu-szabályozás munkálatait sietteté. Ez volt most az ő legsürgősebb dolga.

A baj soha sem jár egyedül. A külveszély előidézte a belső válságokat is. Oroszország nyilt támadása felkölté a Lajthán túl is a nemzetiségi aspiratiókat s mind a két monarchiában életbeléptetett egy mindaddig csak eszményben élő pártot: a köztársaságiakét.

Igy beszéltek Bécsben és Budapesten az országgyüléseken.

«Miért kell nekünk most ezt a nagy háborút kiállanunk? Azért, mert a dynastiánk nem ismerheti el az új orosz dynastiát. Tehát egyedül a dynastia érdeke miatt kell minekünk millió számra elhagyni tűzhelyeinket, lemészároltatni magunkat, felégettetni városainkat. Ha nem volna semmi dynastiánk, nyugodtan lehetnénk Oroszország felől, akár császárság, akár köztársaság a neve; annak minden kormányforma jó. De hát hisz ezen nagyon könnyű segíteni.»

Így beszéltek Lajthán innen és Lajthán túl az országgyülésekben, így a hirlapokban; s aztán ez áramlattal szemközt emelkedett az a másik, mely a királynak a republicanismus antidotumául az absolutismust tanácsolá. Henrik Zsigmond főherczeg és Mária Carlotta főherczegasszony ismét megjelentek Budapesten, hova a király a vész közeledtére lakhelyét áttette s rémképekkel ijesztgeték őt, ha a végső rendszabályokhoz nem siet nyulni.

Mikor a Bárány-miniszterium átvette a kormányzást, azon kezdte a gazdálkodását, hogy az egész rendes hadsereget elbocsátá, negyvenezer ember kivételével, kik másodszori kapitulansokból, veteranokból összeállítva, a király testőrserege czím alatt, a hadsereg magvát képezték. Azonkívül volt a hatszázezer főnyi honvédsereg, mely csak évenkinti hadgyakorlatokra hivatott össze s csak háború alkalmával tartozott rendes hadiszolgálatba állni. Hanem volt a törvénynek egy záradéka, mely a királyt felhatalmazza, a végső szükség esetén a testőrseregét, a behivott tartalékkal négyszázezer főre felemelni, a mi azután egyértelmű a rendes hadsereg visszaállításával.

A hajdani katonai liga most minden erővel azon dolgozott, hogy a királyt e záradék foganatosítására rá birja.

Elmondák neki, hogy a honvédsereg nem alkalmas nagyobbszerű hadműveletek keresztülvitelére; nem eléggé fegyvergyakorlott, nem fegyelmezett; tisztei közt nincsenek a magasabb hadászatban kitanult tehetségek; a katonai szellem pedig épen nagyon aláhanyatlott közöttük. Egy belzavar támadása esetén fele sem lesz kimozdítható a honvédeknek saját lakóföldéről.

A király azonban nem akart e záradékhoz nyulni. Tudta, hogy ez nagy ellenzésre fogna találni az országban.

Meg kell az ellenzés szárnyait nyirbálni, mondák neki. Haza kell küldeni az országgyülést; kihirdetni a martialis törvényeket; katonai biztosokat küldeni a vármegyékre, s felfüggeszteni a lapokat.

Igenis: ez a reactió.

Csak az első lépést kell megtenni s a többi következik azután szép rendben.

Csak egy név-aláirás. Egy királyi biztos kiküldése: aztán jön a convent, a parlament permanentiája, a torlaszharcz, a polgárháború, aztán az európai interventió, aztán a haditörvényszékek, a börtönök, a bitófák. Egész erdő egy szem magból: egész tenger egy csepp tintából.

A király nem mártotta bele tollát.

Bizott az Otthon állam vezérének tervezetében. Azt rajta kivül nem ismerte senki. Nem is volt rá szükség; olyan haditerv volt az, a minek kiviteléhez elég volt két ember: a király és a respublica vezére. Nem kellett ahhoz sem táborkar, sem hadvezérek, sem taktikai felállítások, sem fortificatiók: csak egy intés a királytól s egy jeladás Dávidtól, s egy hadjárat el van döntve; meg sem hal benne senki.

Hanem a király ez intést is csak a végső szükség napjaira tartá fenn, mert nagy fájdalomba került azt megtenni; nagy áldozat leendett az részéről.

Pedig idehaza egyre zavarosabb lett a világ. Az országgyülésen a pártok a helyett, hogy a haza közös védelmére siettek volna egyesülni, most látták idejét egymást legjobban marczangolni, a kormány saját pártja hat felé húzott s valamennyi huzgálta a miniszterek alul a széket. A tett emberei kárhoztatták, hogy lanyhán intézkedik, a béke emberei azért szidták, hogy provocálja a háborút; a nemzetiségi képviselők minden kérdésbe belevegyíték országbontó indítványaikat, s a reactio hivei nyiltan hirdették, hogy a parlamenti kormány ideje lejárt; a republicanusok a dynastia ellen szónokoltak, s a papi párt a szabadelvüség zsarnokságát támadta meg. Lázadó volt mindenki, mindenki ellen.

S mindehhez jött még egy nagy baj: az, hogy a honvéd hadvezérek egymással versengettek. A bánáti honvédsereg nem örömest fogadta azt a parancsot, a mit a honvédelmi minisztertől kapott, s az erdélyi honvédsereg főparancsnoka egészen függetlenné tette a mozdulatait a többi magyarországiakétól: egyedül a felvidéki sereg vezére teljesítette a tervszerinti rendeleteket, ennél volt a negyvenezer főnyi gárdasereg is.

A király s Tatrangi minden emberi segélyt elővettek, hogy az aldunai lázadást meggátolják: oda küldték a fenyegetett vidékekre legbefolyásosabb hiveiket, ügynökeiket, hogy csillapítsák a népet, nyerjék meg a jók sziveit; hisz közös érdekünk a béke; hisz egy hazának gyermekei vagyunk; hisz nem élhetünk meg egymás segítsége nélkül. Sokan voltak, kik megértették őket: sikere volt a békítésnek. Mikor Mazrur Orsovánál átkelt, orosz fegyenczekből és a világ minden nemzetének szedett-vedett kalandoraiból alakított csapatjával, a magyarországi parton sok ezernyi szerb és román nép fogadta; de nem harczi, hanem templomi zászlókkal, azok nem csatlakozni jöttek hozzá, hanem könyörögni, hogy ne dúlja fel hazájuk békességét.

A nép szónoka egy ősz főpap volt, övig érő tisztes fehér szakállal; kezében az ezüst pásztorbot. Ez Mazrur tulajdon édes apja volt, a verbászi püspök.

Az apa letérdelt fia előtt. És a szentelt pásztorbotot két kézzel keresztbe tartva eléje, kényszeríté őt megállani.

– Idáig és ne tovább. Térj vissza e földről, vagy halva lássalak. Ez a föld hazám nekem, bölcsőd neked, anyánk, sírunk mindnyájunknak. Borulj le rá, csókold meg és térj vissza. Ha még egy lépést lépsz előre, légy megátkozott…

Az ősz próféta nem mondhatta rá az ament, mert a szörnyeteg kiragadta reszkető kezeiből az ércz-pásztorbotot s olyat sujtott azzal a szentelt főre, hogy az agg püspök halva terült el lábainál.

Azzal megrúgta apja holttestét s azt mondá:

– Eredj, kutya, s ha anyám e föld, mondd el neki, hogyan bántam az apámmal!

S azzal jelt adott a vérszennyezte pásztorbottal hadainak, hogy legelébb is verjék szét puskaagygyal azt a békekönyörgő hadat; aztán hirdessék az égő falvak, hogy Mazrur megérkezett.

Két nap mulva Mazrur csordái szertedúltak a határőrvidéken s a Bánságban.

E hírre a bánát-bácskai honvédsereg fővezére, a helyett, hogy mint parancsa volt, seregeivel Temesvárra és a római sánczok mögé vonult volna vissza, egész haderejével berontott a fellázított vármegyékbe s adott ki egy tűzzel-vassal szerkesztett kiáltványt, melyben felfogadja, hogy ki fogja irtani Magyarország földéről az utolsó ráczot is! Ezzel természetesen ő is segített lángba borítani mindazt a vidéket, mely még békében meg volt s ezzel a lépésével elérte azt, hogy már most százötvenezer honvéd lekötve marad a déli csatatéren s nem lehet rá számítani a Kárpátoknál.

A magyar honvédelmi miniszter rögtön ellenparancsot adott ki, a bánáti vezért letette hivatalából s utódjának meghagyta, hogy a sereget hozza onnan vissza. Ezért aztán kapott itthon nagyszerü macskazenét, beverték az ablakait s országgyülés és journalistika kimondá rá, hogy áruló. A letett hadvezér egyszerre ünnepelt hőssé lett. A királyt azzal insultálták, hogy mikor parancsát közölték, az ő nevét kis betükkel, a letett hadvezérét nagyokkal nyomatták. Minden ember kedélye lángra volt gyujtva az alvidéki lázadás miatt, fedetlenül hagyták inkább az orosz ellen az országot, csakhogy a lázadókat összetörjék.

És a vérmámorban csak két ember maradt meg józanon: a király és az Otthon állam elnöke.

Tatrangi Dávid a Vaskapunál várta a király elhatározását. E Duna-szoros szabályozása ő rá volt bízva s Orsovától Ogradináig tízezer munkása dolgozott éjjel-nappal e nagy munkálaton.

Ott, hol a Veterani barlangon alul a Vaskapu sziklafalai százhatvan lábnyira szorítják össze a Duna medrét, míg meredek sziklafalaik háromezer lábnyira emelkednek föl, Tatrangi egy sajátszerü munkát végeztetett el, melynek czélját senki sem birta kitalálni; ő pedig nem sejtette azt senkivel.

E meredek sziklafalakba kétfelül, egymásnak átellenben egy ölnyi mély rovátkot vésetett végig a tetejétől a talapjáig; még a vízszínen alól is. E két szemközti rovátka egészen megfelelt egymásnak, a Duna medrét derékszögben vágva keresztül, s a sziklamederben alul szinte ölnyi mély folytatásuk összeköté mind a kettőt. Ez a mű mérnöki pontossággal volt keresztülvive, még a rovátkok belső oldalain is fényesre volt csiszolva a gránit.

Dávid naphosszant elnézte e munkálatot a magasból, s mikor aztán hazájának messze elterülő rónáira visszatekintett, a köny kicsordult szeméből.

És talán ugyanannak a könynek megfelelt épen akkor a fájdalom cseppje, melyet a koronás ember hullatott, midőn Buda ormáról az alföldi rónára merengett.

Nem segített itt többé sem ész, sem imádság. Nem volt szeretet többé az országban. Az emberek csak gyűlölni tudtak, s siettek egymást legyilkolni. Mindenki arra esküdött, hogy vértengerré változtatja azt az áldott rónát, mely mindnyájukat táplálta gazdagon. Magyar, német, szerb, horvát, román egyenlő őrült szenvedélylyel tódult a véres találkozó ez átkozott színhelyére. Nem hallgatott többé senki se királyra, se kormányra, se Istenre!

Boszu és rokonvér kellett!

A királyt ott lepte az est, a mint a vár ablakából elmélázott délkelet felé s nézte, hogy a hidakon hogy tódulnak át seregei, hogy porzik nyomukban a föld, a mint sietve robognak az Alföld felé, parancsa ellenére.

Mikor nem láthatta többé a ködlepte tájat, bement magányos szobájába s a távirdán egyetlen szót küldött Tatranginak Ogradinára: rövid szót:

«Tégy…»

Dávid szive elfacsorodott a kíntól, mikor ezt a szót megkapta. Eltakarta arczát kezével, mintha nem akarna látni egy szüntelen előtte lebegő délibábot. Ah, ez nem lesz délibáb többé! Ez valóság lesz ezentul!…

Meg kell lenni! Isten sem segíthet rajtunk másként! A mit teszünk, azt tették a hollandiak is, mikor ellenség támadta meg hazájukat. Mindenki akarja: legyen meg hát, a mit akartok!

Azzal kiadta a parancsot gépészeinek.

Minden el volt készítve.

Az esthomályban a Duna meredek partjai fölött négyesével egymáshoz csatolt repülőgépek közeledtek, miknek fogói egy-egy hosszu keskeny tárgyat emeltek lomha repüléssel.

Ez a névtelen tárgy két kovácsolt vaslemez volt egymásba róva, mindkettő ívformára meghajtva, s mint Lawes hídgerendái, homoru felével egymásnak fordítva, a lemezek 170 lábnyi hosszuk voltak, és 22 hüvelyk vastagok: a kettő együtt a két végén a pántokkal együtt öt láb széles, közepén a domborodásnál három öl.

A repülőgépek leszálltak csendesen a két falba vágott rovátkához, a gépészek beleilleszték a vas ívpárok széleit a rovátkokba s azzal a gépek csendesen alácsusztatták azt az ívpárt egész a vízfenékig. Az ívpár magassága tett három lábat.

Azután következett a másik négy gép, a másik ívpár, az is az első után bocsáttatott, rovátkáikkal a felsők az alsókba illettek.

Mikor az ötödik ívpár is lebocsáttatott, a vén Duna azt mondá: «micsoda munka ez itt?» s dühösen rontott neki a medre közepében emelt gátnak, melyen nagyhamar csattogva, zuhogva ömlött keresztül.

«Csendesen öreg!» mondának neki az emberek. «Istennek tetsző munkát végzünk mi itt. Ne zúgolódjál ellenünk.»

És aztán utána ereszték a hatodik, hetedik ívpárt: a huszadikig.

Mikor már hatvan lábnyi magas volt az érczgát a Vaskapun keresztül, igazán vas-kapu most, az óriás folyam csattogó zuhatagban ömlött rajta keresztül s úgy látszott, hogy legyőzi, szétrombolja az emberek dæmoni munkáját. De éjfél tájon már az ember győzte le az elemet.

És mikor a vasgát kétszázhatvan lábnyira emelkedett a két sziklafal között, akkor alább hagyott az óriás folyam rohamos növekedésével; a míg a légjárók újabb három lábnyi pánczélt róttak a lerakott vasfalhoz, azalatt a Duna árja nem emelkedett már többet egy lábnyinál; s midőn reggelre hatszáz lábnyi magas volt a gát, abból az ár csak négyszáz lábnyit töltött be, és növekedése nem volt nagyobb óránkint fél lábnál.

Ennek meg voltak az okai és borzasztó következései.

Reggel korán, mikor a szemközt álló ellenséges táborokban az ébredőt harsogták a kürtök, megjelent egyszerre a két tábor között az új ellenség, a harmadik harczoló fél. Kicsoda? A tenger!

A felszorult Duna éjfélkor ádáz rohammal törte keresztül gátjait Palánkánál s egy óra alatt elárasztá a Pancsova és Fehértemplom közötti lapályt, feltolta maga előtt a Temes vizét, úgy, hogy az reggelre a Berzeva-csatornán keresztül tengerré dagasztá az illantsai ingoványt; az alibunári mocsár délre Versecz falai alatt volt, s csak a hradistyei halmoknál talált partot.

S a tenger rohant. Egyszerre száz helyütt tört elő: vitte visszafelé magával a Tiszát, a Béga folyót, s aztán kicsapott a jobb partján is a Dunának Belgrád alatt a Száva mentében; estére egy tenger állt azon a téren, a mit a Duna és a Ferencz-csatornája s a Béga-csatorna határolnak körül.

Hajh, hogy menekült előle minden harczoló fél, a szelek minden irányában! otthagyva ágyúit, podgyászszekereit, otthagyva gyülöletét.

Most kiáltotta aztán mindenki: édes hazám földe, oltalmazz!

Késő már! A föld nem föld többé. Ti akartátok, hogy tengerfenék legyen; azzá lesz. És az a föld, a min nem tudtatok békével meglenni, nem lesz sem egyiké, sem másiké; a halak országa lesz az.

Másnap reggelre már az ellepett tér falvainak csak a tornyai és kéményei látszának ki az árból, néhol az sincs, már csak a jegenyék hegyei mutatják, hogy ott országút volt valaha, meg kastély, vadaskert.

Az emberek nem gondoltak többé a harczolásra, hanem a menekülésre; a magyar seregek lélekzetvétel nélkül menekültek fel a telecskai dombokra, míg az ellenséges csapatokat a csajkások és a belgrádi hajósok szedték össze egy-egy közreszorult szigetről; Titel, Pancsova víz alatt uszott már; azokat is ki kellett üríteni.

Hanem a mint az első ijedelem le volt győzve, s a szárazra menekült emberek kezdtek tudomására jönni a veszedelem indokának, a kiállt rémület csak olaj volt a düh tüzére.

A Belgrádra visszamenekült Mazrur elindított hat vas vidrahajót a Vaskapuban emelt gát szétrombolására; s azoknak védelme alatt egy csajkás flotillával egy kiszálló csapatot rendezett össze, mely a Vaskaputól elűzze Tatrangi dandárját, mely munkásokból egy éj alatt hadsereggé alakult.

Mire a vasmonitorok az érczgátig érkeztek, akkorra a Duna egészen megtölté már a hatszáz lábnyi magas gát és a sziklafal közötti tért, s a mint a hatszáz lábnak megfelelő térséget áradata elfoglalá az alföldi rónán, Szerbiában és Horvátországban: tovább nem terjedt, hanem szépen omlott alá hatszáz lábnyi magas zuhatagban s folytatta útját.

Tatrangi hagyta közelíteni a vidra-hajókat; még csak torpedókat sem rakott ellenük.

«Nem tetszik a kapu: döngessétek!»

A vashajók hasztalan ágyuzták a vasgátat naphosszant, megtörhetetlen volt az. Nem bonthatja azt más széjjel, mint az, a ki lerakta.

A sikertelen kisérlet fölötti dühében Mazrur kiszálló csapataival végig pusztítá a vízmentes határőrvidéket, míg Lugosnál utolérték a temesvári parancsnok csapatjai s szétverték az egész seregét; maga Mazrur szétszórt hordáival az erdélyi hegyek közé menekült s ott folytatta azután martalócz portyázását.

A délmagyarországi hadjáratnak ezzel vége volt vetve. Tatrangi ebben elérte a czélt, melyet régóta előre látott. Magyarország és Szerbia közé egy tenger lett odatolva, melynek egyik partját Ogradinától Zágrábig a szerb hegylánczolat képezi, míg másik oldalán hullámai bejártak a telecskai dombok közé s a baranyai szőlőhegyek lábait mossák, nyugatnak korlátlanul kalandozva a vingai halmokig. E tengerből csak egy hosszu sziget áll ki Slavoniában: a szerémi hegyláncz, és Horvátországban a Feketehegy csoportja, a többi a hullám országa. Ez oldalról Magyarország megtámadhatatlan lett már.

A katastropha azonban még magasabbra szította benn az országban a bellvillongást. Az elárasztott vidékek képviselői lángoló szónoklatokkal támadták meg a kormányt az országgyülésen, egyenesen a királyt jelölve meg Tatrangi bűntársául, ki ez égrekiáltó pusztítást elkövette. Felszámították, mennyi millió nemzeti vagyon ment az által tönkre. Nem volt mentség, hogy egykor Holland is hasonlóan tenger alá sülyesztéssel védte meg magát a betörő seregek ellen. Azt Holland tehette; de ez a Kanahán volt!

Az alvidékről Budapestre menekülő honvéd hadak, a kik lucskosan, sárosan érkeztek vissza a nyomukban harsogó haboktól kergetve, még segítettek az elkeseredést növelni. Összefogott a reactio a forradalommal, a papi párt a republikánussal, hogy megdöntsék azt a kormányt, azt a királyt, a kik az ország védelméhez minden erélylyel hozzáfogtak.

És az ellenséges orosz seregek már Krakkó és Samobor alatt álltak; és a védő sereg vezérei sürgetve küldék egyik táviratot a másik után Bécsbe és Budapestre a kiegészítő seregekért, a várak felszereléseért, az élelmi szerekért, miknek nagy hiánya volt mindenütt.

Bécsben a cseh-morva liga szövetkezett a feudális és ultramontán párttal, s addig nem akart az ellenség ellen egy katonát is megszavazni, míg a fehérhegyi csata előtti alkotmány vissza nem állíttatik. A határszéli országok néptömegei nyiltan barátkoztak az ellenséggel.

Budapesten pedig az ellenzéket képező legkülönnemübb pártok összealakulva, megtagadták az országyülésen a kormány által az Otthon államtól felveendő hadi kölcsönt. A kormány törvényjavaslata e sürgető kölcsön iránt nehány szavazattöbbséggel elvettetett. A trikolor zászlót elvetették már s varrták helyette a vörös lobogókat.

Ekkor Tatrangi Dávid egy kiáltványt bocsátott ki hivatalos lapjában, mely a magyar országgyüléshez volt czímezve és így szólt:

«Honfiak! Képviselők! Főrendek!

Ti megtagadtátok a segély felvételét országotok védelmére; mert jobban szeretitek igazságaitokat, mint hazátokat; én azonban mégis megadom a segélyt, mert jobban szeretem hazámat, mint igazságomat.

Megadom a kölcsönt, törvény által sem biztosítva, zálog által sem fedezve, visszatérítés igérete nélkül. Megadom azt királyotok becsületszavában, kormányotok honszeretetében, nemzetünk jobb jövőjében bízva.

És most kérlek és kényszerítelek benneteket.

Állítsátok helyre a polgári békét az országban: béküljetek ki egymással, ne beszéljétek többé a belháborut; hanem cselekedjétek a külvédelmet.

Én a Vaskaput eddigelé még csak hatszáz lábnyi magas gáttal zártam el. És tenger támadt belőle Szerbia és Magyarország között, tenger, mely benneteket megvéd. Még hátra van a két sziklafal háromezer lábnyi magaslata. Minden el van készítve hozzá. Három nap elég rá, hogy végrehajtsam.

Ha ti három nap alatt ki nem békültök magatokkal és önfejetekkel, ha nem siettek rögtön a határra hazátokat védelmezni, ha nem akartok engedelmeskedni se apának, se anyának többé: én elzárom a Vaskaput egész háromezer lábnyi magaslatában és tenger alá teszem egész országotokat, hogy az ős tengeri kagylók a pozsonyi hegyek tetején megszaporodnak az elevenekkel, s az ország, melyet önfiai megszüntek szeretni, az ország, a melyből kiveszett a honfierény, tengerfenék lesz újra, mint volt æonok előtt. Így teszek: Istennek mondom…»

E rettenetes megintés összerendíté a kedélyeket. Mindenki tudta, hogy ez irtóztató hatalom kezébe van adva annak az embernek. Birául tette őt Isten egész nemzete fölé, és felruházta az itélet végrehajtásának rettentő eszközével.

Tudós mérnökök, geologok kiszámíták, hogy ha még hatszáz lábbal magasabbra emeli Tatrangi Dávid az érczgátat a Vaskapunál, akkor a szerémségi hegyek eltünnek egészen, Pétervárad, Belgrád várai a víz színe alá merülnek; egész Közép-Magyarország átalakul egy új szigetvilággá, melyben a Vértes, a Mátra, a Bakony, a Salgó szigetei vitorlákkal közlekedhetnek Buda szigetével. Pest palotasorai mélyen pihennek az árban; az óriási münstertorony hegyében megakad majd néha a levetett horgony. Az Alföldön nem mutogat több csalóka tengert a délibáb, az igazi tenger lesz ott, melynek partja köröskörül nem látszik. Akkor Hont, Nógrád és Bars egy félszigetet fog képezni, a hogy a Garam- és Ipoly-völgyét elfoglaló tenger kétfelől körülöleli, hajósokra nézve veszélyes sziklás öbleivel; csupán egy földszoros fogja összekötni Gömörrel; de Borsod Hevesnek egy részével egy tökéletes szigetté alakul a Sajó és Ipoly összeszakadásával; Komárom a Csallóközzel, Győr, Mosony, Vasmegye egyetlen síktengert fognak képezni, s abban az almási hegyek szigetecskéje; e tenger hullámai csak a pozsonyi Kárpátoknál találandnak határt. Nyitrán végig, egész Trencsénig egy nagy tengernyelv fog benyulni számtalan apró tavakban kiágazva, míg Veszprémmegye ábrázatja hasonlítani fog a térképen a mostani adriai partvidék szakadékos félszigetes országához.

El is készültek e térképek, a mik bemutatták a közönségnek, hogy milyen képe lesz az országnak, ha Tatrangi azt az istenitéletet csak félig hajtja végre rajta.

És ha egészen végrehajtja? Ha a Vaskapu mind a háromezer lábnyi magaslatát kitölti az érczgáttal?

Akkor nincs többé semmi térkép. Akkor nincsenek sem fél, sem egész szigetek többé, akkor a budai Jánoshegy és a hevesi Mátra fölött vitorlázhatnak a hajók; akkor a horvát Feketehegyen tanyát ütnek a tengeriszap kagylói, akkor az egész Kárpát és Beszkid öblében nem egy Polynésia képe támad, hanem egy sík tengeré, melyből csak a kimeredő romkoszorúzta hegycsúcsok, királyi várlakok egykor, hajótörések rettegett sziklái ekkor, fogják hirdetni, hogy itt ország volt valaha!

Ennyi víz talán mégis elég volt eloltani azt a nagy tüzet!

Az egész országot átfutotta a borzadály e fenyegetés hirére.

Magunkra rántsuk-e az új özönvíz kataraktáit?

A fenyegetés nem proféczia többé. Technikai valóság az.

És minden ember tudja azt, hogy nincs olyan magas hegytető az országban, a hová menekülhessen!

Egyedül egy magaslat van, mely megvéd, a hazaszeretet magaslata! Föl mindenki e menedékre!

És oda menekültek.

A harmadik napon a budapesti országgyülés elnapolta magát önkényt bizonytalan időre, egy nagyszerü jelenet után, melyben a ház minden színezetü pártjai egymással összeölelkeztek, s egy általános «életünket és vérünket!» kiáltás után, teljes hatalmat adtak a kormánynak rendelkezni mindenkinek életével és vagyonával a haza védelmére.

Még azon éjjel az ország minden vasutai szakadatlan szállíták a segédcsapatokat a Kárpátok felé. A csapatok énekelve mentek a csatatérre.

Tatrangi Dávid pedig felült aërodromonába s elrepült vele távol keletnek; ott hagyva a bezárt Vaskaput, visszatértéig. Hadd döngesse addig, a kinek nem tetszik.

Ő ment a legfélelmesebb ellenséget felkeresni: Alexandra czárnőt, és a léghajós admirálját Severust, megharczolni velük a magas légben.

A REPÜLŐ HALOTT.

Mikor Dávid légjárója a havasalföldi bérczvilágot elhagyta, sürű köd feküdt az alább elterülő rumániai lapályon; november vége felé járt az idő.

A ködön keresztül nem láthatott le a földre; a köd jó takaró; de szintolyan jó hangvezető. A gép hangtölcsérein keresztül jól kiveheté azt a robajt, a mit nehéz ágyuk szakadatlan gördülése okoz. Az orosz sereg zöme vonul Rumánián és Bessarabián keresztül az Otthon város felé. A sürű ködben a légjárók nem akadályozhatják meg előnyomulását.

Dávid megérkezve Otthonba, tudósítá elnöktársát, Dárdayt az ellenséges sereg közeledtéről. Dárday minden intézkedést megtett, hogy vendégeit illendően fogadhassa. A bessarabiai partot védte kétszázötvenezer főnyi polgársereg; de azok közt a hajdani krakkói honvédek, kikben bizony nem aludt ki a régi láng, mint hitte. (Tán ő sem hitte, csak Dávidot akarta megmozgatni az ijesztgetéssel.) Hogy az ellenség egy ökölcsapással el nem foglalhatja az Otthon várost, a felől gondoskodva volt tűzben, vízben, levegőben.

Hanem már most az is bizonyos volt, hogy Alexandra czárnő döntő hadjárata megindult s az unalaskai légjáró hadiraj nem sokára fennen fog repülni az újszerű csatába. Ha nem jönnek ők, majd értük megy Dávid s felkeresi őket aleuti zugaikban s kényszeríti a csatára.

E terve szerint rögtön rendeletet adott több légjáró rajának, hogy csoportosuljanak a kin-tseui hegyek között össze: az aleuti szigetek körül csak czirkáló léghajói maradtak.

E közben váratlanul kedvező hír érkezett Magyarországról.

1973. deczember 2-án a magyar-osztrák seregek, nem várva be ellenfeleik támadását, II. Árpád király személyes vezénylete alatt megtámadták a visztulai orosz sereget s egyik éjféltől a másik éjfélig tartó ütközetben kiverték azt minden állásából; elvettek tőle tömérdek ágyút, pokolgépet; magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, tótok versenyeztek egymással a vitézségben; hózivatarban, jég hátán, vas-zápor között harczoltak, tűrtek, éheztek, szomjaztak és vérzettek; de győztek. A király maga egész nap nyeregben ült, kivéve azt a perczet, a mikor kilőtték alóla a lovat s első volt, a ki egy felgyújtott hídra felnyargalt, mikor az ellenség had-derekát keresztültörték testőrezredei.

Ezt a napot aztán lelkesülten megünnepelte mindenki mind a két monarchiában, még a republikánusok is, s mindenki sietett hálát adni az Istennek a templomokba, még a papok is.

Tatrangi Dávid jobban örült ennek a győzelemnek, mint ha az ő babérai termették volna azt meg. Sőt annak örült épen, hogy azt az első győzelmet nála nélkül vívták ki.

Még ugyan korán van diadalt énekelni! A főproblema megoldása ő reá vár. Mert az a kérdés, hogy ki marad úr a légben? Azé a diadal. Az kergetheti aztán ellenségei armadiáit a világtalan világig. De ez a technika, a kiszámítás, a physikai erők harcza. Amott azonban harczolt a honszerelem, a hűség, a halálmegvető hős lélek, az egyetértés, a szabad szellem; azért hadd legyen azé a győzelem babérja!

Ekkor egy jóslatszerű tudósítást hoztak Dávidhoz mindenünnen érkező légjárói.

Ha csak egy hozta volna a hírt, azt mondta volna rá: mese! de tíz különböző helyről érkező léghajósok tudósíták ugyanerről.

Találkoztak a légben Dávid atyjával, az eltemetett Tatrangi Mózessel.

Az egyik látta őt a Medve-szigetek fölött repülni ezerkétszáz lábnyira a tengerszín felett. Jól ráismert. A tört alak ott állt a villanygép előtt, kificzamult könyökű karjával a gép korongjára támaszkodva s a villám sebességével vágtatott el az őt kisérő hajó mellett, mely nem birta utólérni.

A másik már Canada fölött látta őt elsuhanni, kétezer lábnyi magasban; a harmadik az ausztráliai szigetek fölött találkozott vele, háromezerkétszáz lábnyi emelkedésben; a negyedik a chinai tenger fölött látta őt eltűnni ötezer lábnyi magasan járó felhők közt; mind a tíz ugyanabban az állásban, tört karjával a gép fogantyújára támaszkodva s azután valamennyinek az adataiból összeállítva ki lehetett czirkalmazni egy spirál kört, mely félszegen északtól nyugotnak indulva, kelettől északnak visszatér és a közben folyton emelkedő haladással egyre távolabb tér el a földtől.

Tatrangi Mózes holtan repüli át az egeket!

Egy léghajós az északi gönczöl szigetéről ehhez azt a kiegészítő hírt hozta, hogy a légjáró, melyben a halott feküdt, eltűnt onnan, s a kristály ravatal össze van omolva.

Ez a körülmény aztán megmagyarázta a kisértetes tünemény titkát.

Egy földrengés, a mi a gönczölök alatt oly gyakori, halomba döntötte a pistacit kristálytömeg oszlopcsarnokát. A légjáró, mely kiterjesztett szárnyakkal feküdt az oszloptömeg tetején, ezáltal leesett onnan; a két szárny a lég ellenállásától összecsapódott s azzal rögtön megkezdődött a villanygép működése. A benne fekvő halott álló helyzetét szinte kimagyarázza a zökkenés, mely az élettelen testet a gépre veté, s az ennek fogantyújában fennakadt merev karjával, s most úgy tesz, mintha ő indítaná égi pályafutásra az örök gépet.

S minthogy a légjáró harántos esésében egyszerre fölfelé és előre mozdító lökést kapott, most az égnek indult emberi csoda nemcsak körútat fut a föld körül, hanem egyúttal folyvást emelkedik is fölfelé. A legutolsó, ki vele találkozott, az Uralhegy legmagasabb csúcsai fölött látta őt elrepülni, tizennyolczezer lábnyi magasban. Folyton emelkedik az.

Igen, míg földi légkört talál maga előtt.

Dávidnak már kellett volna légjáró hadserege élén nagy ellenségére indulni. Az egész világ reszkető figyelemmel leste, hogyan dül el majd egy ilyen embersohanemlátta ütközet: – és nála erősebb volt a fiúi szeretet és a tudás szomja, mint a dicsvágy.

– Várjatok rám: mondá hajórajvezéreinek.

– És az ellenség? Kérdé az északi hajóraj vezére, Áron.

– Az is várni fog rám. Én megyek felkeresni atyámat.

– S ha feltaláltad?

– Akkor visszahozom őt a földre.

– De hogyan?

– Megtudjátok. Minden egyes légjáró kormányosa kap egy zárt levelet, melyet csak azon pillanatban szabad felbontania, a mikor parancsot kap, hogy induljon szemközt az ellenség légjáró hadával. Abból meg fogja tudni, hogy mit tegyen? Severus barátom megtanulta tőlem, hogyan kell a levegőben röpülni? De azt nem tanulta meg, hogyan kell a levegőben harczolni? – Most arra is megtanítom őt.

Azzal felszállt a magasba légjárójával Dávid, s a mely irányt tudósítói leírtak előtte a föld körül, azon a körvonalon megkezdte a kémszemléjét a repülő halott után.

Más légjáró nem volt most az égen. Parancsára mind két csoportba voltak gyűjtve, s a kémlelők a hegytetőkön pihentek. Egyedül járta be a firmamentumot.

Fölemelkedett magasra. Hol soha még a kondor szárnyai sem verték a léget. Nem találkozott senkivel.

Túlment a Dhawalagiri magaslatán; föl a jég örök regióiba, a föld önmozgásának örök hideg áramlatába; harminczhatezer lábnyi távolra az élő földtől. Látta a felhők minden nemeit maga alatt, de azt a halottat, a ki repül, nem látta sehol.

Egyszer végre feltekintett maga fölé, s ott azután meglátott egy kicsiny fekete pontot repülni maga fölött, még egyszer oly magasan, mint a hol ő jár: a föld gőzkörén is túl!

Dávid megkisérté utólérni azt a fekete pontot.

És aztán megtudta, hogy olyan feladattal küzd, mely csak a halottnak sikerül; az élőnek nem.

Negyvenezer lábnyira emelkedve a föld felett, annyira megritkultnak találta a levegőt, hogy az már a gép tömörítő hatalma mellett sem volt elég tápláló a tüdőre nézve. A légoszlop nyomásának megszűntével, orrán, ajkain, fülein keresztül szivárgott ki a vér. És a mi legkeményebb gát az égbemenetel ellen az élőre nézve, az, hogy a ritkult lég csekélyebb súrlódása mellett, a hajó oldalai lassanként áthülnek: a nap csak ragyog, de nem melegít többé; a hévmérőben megfagy a kényeső: minden éltet tagadó hideg áll be lassankint.

És még mindig mérhetetlen magasban repült fölötte az a másik aërodromon. Az már ott talán a világaetherben repül. Százötven foknyi minus alatt. Oda nem megy utána élő.

És ama repülőgép szárnyai egyre szabályosan vernek: repülése hullámzatos kígyóvonal.

Tehát villanyosság a föld légkörén túl is van. Tehát a világürt betöltő finom æthernek is van annyi ellenállási ereje, hogy egy a villanyosság és a géptan szabályai szerint alkotott repülőgép benne tovább úszhatik; egyre táguló csiga-körútat futva meg a föld körül. És ha az önmagától mozgó gép sokáig fogja ez útját folytatni, egyre fokozódik a villanyerő üvegszárnyaiban, egyre fogy a föld vonzereje hozzá, mely röptében fogva tartja; – nem lehet-e egy pont, a hol a két erő közül az első túlsúlyra jut, s akkor a villanygép önalkotta útján vágtat majd a végtelen világürben előre? És meglehet, hogy majd egy más planeta közelébe téved, annak vonzerejétől közelebb vonatik s aztán a körül folytatva megfordított csigakörfutását, végre leszáll reá. Azon planeta lakói mennyi kérdést intéznek majd a leszállt gép néma lakójához!…

A felső gép, daczára a sokkal nagyobb ívnek, melyet röptében körített, mégis végtelenül gyorsabban repült, mint a Dávidé. A természet minden örök szabálya eltiltá őt a vele találkozástól.

«Fare well!» kiáltá utána az utólérhetlennek, s aztán visszabocsátva repülőgépét az emberkínzó hetedik égből, nem sokára elveszté a repülő fekete pontot szemei elől. Talán nem is fogja azt már többé földi szem meglátni.

HARCZ A LÉGBEN.

Az égi találkozás után legfőbb ideje volt a földhöz közelebb esőkre gondolni.

A vezér-légjáró belsejében volt egy készülék alkalmazva, mely állt egy végtelen földabroszból, a mi egy henger segélyével körülforgatható volt. E térkép mutatta a föld minden tájait, madártávlatból lefényképezve. A tapasztalt hajós, a mint a mágnestű segélyével meghatározá a pontot, melyen hajója repül, ama térképről azt is leolvashatá, hogy mely ország, világ felett jár most?

Dávid azon perczben, a midőn a légjáró-kisértetét elveszté szemei elől, az Amur vidéke fölött találta magát.

Épen alkonyodott.

Az esti ég arany homályában három repülőgépet látott maga felé közeledni északkelet felől; a mikben nem sokára saját kémhajóira ismert.

Mikor két percznyi közelbe ért hozzájuk, a hangkürtön át e parancsot mondá:

«Közép marad; egy, három tovább.»

Mikor két aërodromon egymással a légben találkozni akart, azt így hajtották végre.

Mindig a keletről vagy északról jövő a felső, a nyugatról vagy délről jövő az alsó.

A találkozásra felhivás után az alsó alája repül a felsőnek s azután mindaddig egy irányban repülnek egymás fölött, míg függőleges vonalba nem jutnak. Akkor a felső egyszerre megszűnteti repülését s leszáll az alsóra.

A találkozás titka a villanyosság.

Az üveghajó felső része «plus», az alsó «minus» villanyossággal van töltve. A két üveghajó két ellenkező oldala egymást vonzza. A felső hajó közeledtére az alsó hajó két repülő vitorlája önkénytelen szétterpeszkedik s arra az alsó hajó egyszerre hozzátapad a felsőhöz. A felső akkor egyszerre megújítja saját röpvitorláinak működését s viszi magával az alsót. A két hajó vezetői azután a hangkürtökön keresztül értekezhetnek egymással, akár a hajó oldalajtajain át meglátogathatják egymást s közölhetik tudósításaikat, a mikért összejöttek.

A villanyerő által hathatósabban egymáshoz van kötve a két üveghajó, mint ha köröskörül vaskapcsok csatolnák össze.

S mikor aztán ismét szét akar válni a két hajó, az is a legegyszerűbben megy végbe. A felső hajó is megszűnteti gépe működését; röpvitorláit fekmentesen szétterjesztve. Ekkor mind a két hajónál félbeszakad a villanyfolyam, mely őket egymáshoz csatolta; s akkor pár perczig szállnak a légben lefelé; e nehány percz multával az alsó hajó egy szárnymozdulata ellöki magától a most már hozzá nem tapadó felső hajót: amaz lefelé hull, szárnyai összecsapódnak, emez még libeg, elzárt vitorláival; a következő perczben aztán mind a ketten repülnek ellenkező irányban, a merre útjok van.

Ez a találkozás a légjárók között.

És egyuttal ez a légjárók közötti harcznak a titka.

Ha két légjáró közül egyik a másik fölé kerülhet s az utóbbi nem tudja azt megakadályozni, hogy az függélyesen lerohanjon rá, akkor fogva van a felül került légjáró által, s az őt minden benne levővel együtt odaviheti, a hova akarja.

Dávid léghajója vezérgép volt, messziről megismerhető a két háromszögű üvegprizmáról, melyek az elejére és a hátuljára voltak alkalmazva s a gép szárnyainak mozgása által lassú körforgásban tartva, nappal a verőfényt, éjjel a villanyragyogványt szórták mérföldnyi távolba s ez által tették a vezérgépet messziről kiismerhetővé.

E vezérgépekkel szemközt minden más légjárónak az alulkerülő szerepét kellett játszani.

Mikor Dávid megállítá a keletről jövő három aërodromon középsőjét, az meglassítva repülését, alája libbent a vezérgépnek s nehány percz mulva hozzá volt ahhoz tapadva. A másik kettő repült odább.

Ekkor Dávid és a kémlőgép vezetője között a hangtölcséreken át e párbeszéd keletkezett:

– Honnan?

– Unalaska sziget felől.

– Mi hír?

– Ellenség repülő hadraja felszállt.

– Merre?

– Nyugatnak.

– Száma?

– Myriád.

– Láttad közelről?

– Mérföldnyiről.

– Jól repülnek?

– Elhagytuk őket; de jobban is tudnak.

– Minő szine van az ellenlégjáróknak?

– Világos veres.

– Felbontottad titkos utasításodat?

– Várom rá a parancsot.

– Menj Kintsőbe s ott bontsd fel.

Ezzel útjára bocsátá a légjárót Tatrangi.

Az éj folyama alatt még több kémhajóval találkozott Dávid, a mik az ellenséges légjáró-raj mozdulatairól a legkülönfélébb tudósításokat hozták.

Az egyik ezer légjárót talált a jeges tenger felett végig vonulóban. A másik a veres légjárók zömét zárt tömegben látta China felett átvonulni; a harmadik a csendes tenger színe felett látta libegni Severus új légjáróinak ezreit.

Dávid kitalálta a műveletek tervét.

Az ellenfél meg akarja oszlatni az Otthon haderejét. Úgy tesz, mintha egyfelől a magyar király seregeit fenyegetné, a mik Lithvániáig előrenyomultak, másfelől pedig magát Otthon várost akarná meglepni. S a légjáró-had mozdulata oly gyors, hatása oly romboló, hogy elég az ellenféltől egy rövid órai előnyt elnyerni, hogy annak seregeit tönkre verje, várait lerombolja, városait porrá égesse.

Severus, a kinek tudomása volt arról, hogy az Otthon államnak négyszer annyi légjárója van, mint neki, arra számított, hogy ellenfele a haderejét kénytelen lesz négy felé elosztva tartani, s egyenlő ellenhajórajt tartani a féltett ország és város védelmére, azonkívül az egész világon elhelyezett telepei közt az összeköttetéseket fentartani.

Az első összeütközésnél pedig, ha egyenlő a két tábor, csaknem mértani bizonyossággal kiszámítható volt Severus hajórajának győzelme Dávidé felett. Severus légjáróinak villanygépezete egy ötödrészszel nagyobb villanyerőt volt képes kifejteni, mint a Tatrangi féle villanykészülék.

Severus Dávidtól is kérdezé azt annak idejében: miért nem fokozza még feljebb a légjárók gyorsaságát, mikor lehetne? és azt a választ kapta tőle, hogy ez fölösleges erőpazarlás volna; a légjáró, ha gyakorlati czéljának meg akar felelni, hogy utazás és szállítás eszköze legyen, kénytelen sok közbeeső állomáson leszállani és a túlhajtott gyorsaság miatt több időt fog elveszteni a megállapodással, mint a mennyit megnyert az útközbeni sietséggel. Azonkívül volt még egy körülmény, mely azt tiltotta. A túlfeszített gyorsaság a rendes páratelt légkörben az üveggépezetben az iridisatiot mozdítja elő, mely időjártával az üveglapok villanyosságát csökkenti. Ennélfogva Tatrangi Dávid megmaradt az atyja által felállított arányoknál.

Most azonban Severusnak az levén az első feladata, hogy az Otthon légjáróiból mentül többet elfoghasson, ezt igen könnyű szerrel vélte elérhetni, ha újon alkotott gépeinek mozderejét fölemeli. Ez által azok képessé lesznek téve hasonló erőkifejtés mellett ellenfeleik fölé emelkedni s a leírt mód szerint azokkal összetapadni; a midőn azután a felülkerült légjáró marad a győztes; mert az alsónak a szárnyai le vannak szorítva, a felsőnek az oldalaihoz tapadva, s felső röpvitorlái viszik mind a kettőt együtt oda, hová kormányosuk akarja.

S ha azután az első ütközet meg van nyerve, akkor már az Otthontól elfoglalt légjárók is az orosz czárnő hatalmát növelik, a második ütközetnél már csaknem egyenlő erővel mérkőznek meg; folyvást fennmaradván az orosz légjáróknak erősebb röpereje, mint hadászati túlsúly.

Így győztek a mult században azok, kik ágyúikat, lőfegyvereiket nagyobb horderővel tudták ellátni, mint ellenfeleik. Már akkor azt írták a nagy döntő világharczokról a történészek, hogy nem az emberi vitézség nyerte meg a győzelmet, hanem a gép.

Most már egészen a gép hatalmába van adva a harcz. Az ember maga csak meghalni megy már a csatába, nem verekedni. Ellenfelét nem is láthatja, nem is érheti el többé. Az fenn repül a légben.

S a harcz koczkája csak azt dönti el még, hogy kinek a gépe marad győztes a felhők országában? Azé aztán a föld.

Tatrangi Dávid gyorsan keresztül látta ellenfele tervét.

Annak nem lehet czélja aránytalanul kevesebb géphadait három felé szétosztani; hanem épen ellenfele figyelmét akarja megoszlatni a három felé vált iránynyal.

Ennek ellenében az ő terve is gyorsan készen volt.

Kémhajóival rögtön izenetet küldött Otthon városába és Kintsőbe.

Az elsőbbi helyre akként szólt parancsa, hogy az összes légjáró-tömeg szálljon fel és háromszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött igyekezzék elérni a Volga és Kaspi tenger körüli rónát. Az utóbbi helyen csoportosult légjáróinak pedig azt adta utasításul, hogy a Khokonoori magaslatokon egyesülve, a mint az ellenséges hajóraj a láthatáron megjelenik, hagyják azt támadás nélkül elvonulni, s mikor már eltünt a láthatáron ismét, akkor keljenek nyomába és kövessék.

És egyuttal minden légjáró kapitányának meg lett hagyva, hogy a mint hajója felszállt, a lepecsételt utasítást szakítsa fel és cselekedjék majd a szerint a végzetes találkozásnál.

Mert minden légjáróra volt alkalmazva egy idő óta egy újdon készülék; a minek czélját, rendeltetését nem ismerte még senki. Egy zárt szekrényből állt az, melynek belsejéből egy rézcső vezetett ki a hajó födelére, hasonló a tűzi fecskendő csövéhez. Mi van a szekrényben? azt nem tudta senki, sem azt, hogy az a cső mire való?

Maga Tatrangi Dávid egy gépészt és egy kormányost véve át a kémhajókról saját légjárójára, egész éjjel a légben czirkált alá s fel, az ellenséget várva, s zeg-zug útban hátrálva az ázsiai hegyvilág felé.

A hosszú éj holdvilágos volt: kedvezőtlen világítás ily kémszemléhez. Sem elég világos, hogy a léghajókat meg lehessen körvonalaikról különböztetni az éjszaka ködeitől, sem elég sötét, hogy azokat saját villanyvilágításuk elárulja.

Így történt, hogy a mint a hajnal szürkülni kezdett a chinai partok felől, Tatrangi alig húsz tengerész mérföldnyi távolban pillantá meg maga előtt az egész orosz légjáró tábort.

Nagyszerű látvány volt ez! Húszezer repülő csoda egy csoportban.

Jól sejtett. Az egész tábor együtt volt; a mik északnak, délnek látszottak indulni, mind csatlakoztak a hadiraj zöméhez, s most annak két szárnyát képezték.

Az orosz hadiraj egy óriási karajt képezett. A gépek tíz sorban egymás mögé rendezve; kétezer gép egy homlokvonal, mely nyolcz mérföldnyi területet ölel körül.

Az egész tábor teljes géperővel vágtatott előre.

Dávid távcsöve e távolt egy tizedrész mérföldnyire kisebbíté, olyan jól kivehette, mintha nyolczszáz lépésnyiről nézte volna őket.

Hozzávetőleg mintegy négyezer lábnyi magasban lebegtek a föld felett.

Dávidnak most hirtelen ki kellett számítania a két távolt az ellenfél és az Otthon közeledő hajóraja között, s azután leszállni oly mélyen a róna fölé, hogy a rövidebb ív által ki legyen egyenlítve a magasabban járó s ekként hosszabb ívet megfutó gépek nagyobb röpereje és az ő légjárójának kisebb hatású röpte közötti külömbség.

Ezzel a másik előny is össze volt kötve, hogy a magasan járó léghajókból nem vehették olyan hamar észre a földszínhez közel elsuhanó légjárót.

Az orosz léghajóraj szép rendes vonalban repül, csaknem egyenlő magaslatot tartva; hanem azután minden száz légjáró fölött még ezer lábnyival magasabban repült egy-egy vezérhajó, mely a többiek fölött parancsnokolni látszott, s a vezérhajóknál még ezer lábnyival magasabban repült egy tíz hajóból álló csoport; – ez a táborkar maga. És a csoport közepette kivehette Dávid távcsövével az admiral hajót magát. Ennek négy vitorlaszárnya volt: nem madárhoz, de lepkéhez hasonlított, testre hosszabb volt a többinél és a két végén egy-egy korona tündöklött, kristályprizmáival tüzet szórva minden oldalról. Erről lehetett megismerni, hogy ez a czárnői léghajó.

De nemcsak Dávid vette észre a közeledő ellenséges légjáró-rajt: őt is észrevették.

A messze tündöklő háromszögű prizma elárulá, hogy ez a vezérhajó.

Azzal egyszerre, mintegy parancsszóra száz légjáró kivált az ellenfél táborának balszárnyából s üldözőbe vette Tatrangit.

Dávid a tunguz hegyek fölött járt, mikor észrevette az üldözést.

Volt ahhoz való készüléke, hogy kiszámíthassa ellenfele röptének gyorsaságát a saját légjárójáéval viszonyítva. Ezt úgy számíthatá ki, hogy bizonyos pontokat jelölt meg a földön, s azt vette föl, hogy hány percz alatt éri el azokat saját légjárójának árnyéka, hány alatt az utána jövők.

Azok egy ötödrésznyivel sebesebben repültek, mint ő, és így azt is kiszámíthatá, hogy a tiz mérföldnyi külömbség, mely most előnyére van, mikorra fogy el? Másfél óra mulva utól fogják érni. Most tehát csak az volt a feladata, hogy ez idő alatt elhagyhassa a Baikál hegycsoportjait. A hegyek közt könnyen megszoríthatják.