MÁSODIK RÉSZ. AZ ÖRÖK BÉKE. (continued 2)

És azután a király elmondta a hallott nagy tervet a királynénak.

Hermione Peleiának volt egy kedvencze a távol keleten, kivel postagalambok által szokta közölni üzeneteit.

Ez a kedvencz volt Rozáli.

A királyné még akkor sem veté meg hajdani kedvenczét, midőn az már egy államfő neje volt, hozzá emelkedve rangban. Megirta Rozálinak, a mit a királytól hallott.

És Rozáli közlötte e terveket Dáviddal.

Mr. Severus nagyot nevetett rajta, mikor Dávid figyelmezteté a közelgő veszélyre, mely telepüket a pénzügyi téren fenyegeti.

«Ha meg akarják a körmüket égetni, hát jőjjenek».

Pedig a veszély nem volt fitymálandó. A «nagy liga» bevonta a szövetségbe valamennyi az «Otthon»-nal kereskedelmi összeköttetésben levő államok bankjait, a miknek kötelességük volt egymással tudatni érczfedezetük és kibocsátott bankjegyeik mennyiségét s a tárczáikban heverő «Otthon»-féle váltók összegét. Egyszer aztán egy adott jelszóra valamennyi bank elkezdé bankjegyforgalmát megszorítani, akkora mennyiségig, mekkora az «Otthon» által élvezett hitelnek megfelelt. Ezzel egyidejűleg minden bank- és bankárház visszautasítá az «Otthon» új váltóit; s aztán legvégül minden piaczon úgy lenyomta mesterséges árcsökkentéssel azoknak a czikkeknek az árát, a mikkel az «Otthon» raktárai telve szoktak lenni, hogy az egészen elveszítse a saját piaczát mind honn, mind külföldön.

Veszélyes kisérlet ez, mind a két félre nézve; mert sok «vérbe» kerül, s ha a megtámadott erejét félreismerték, a támadók sántán, bénán kerülhetnek haza.

Az első hadműveletnek nem volt eredménye; ha a külbankok bevontak a bankjegyforgalomból egy milliárdot, az «Otthon» is bevont annyit a magáéból. Az üzlet, a kereskedelem szenvedett a megszorítás miatt; de a közhitel nem ingott meg; csak a magányosak bánták meg a nagyok közti harczot. Mikor aztán ezen az úton sehogy sem ment előre az ostrom, a «nagy liga» kezdte kutatni a baj okát, s nagy hamar rájött. Valamelyik banknak száz millióval több papirpénze van a forgalomban, mint a mennyit kimutatott. Ezen úgy lehet segíteni, hogy minden bank becseréli a saját jegyeit bizonyos határidőig újakkal.

Ekkor aztán kiderült egyike a veszedelmes rejtélyeknek: az, hogy a bécsi nemzeti bank az, melynek száz millióval több bankjegye van forgalomban, mint a mennyit kibocsátott.

De a mi növeli a rejtélyt, hogy nem a forgalomból bevont bankjegyek közt van a száz millió hamis jegy: óh nem; azok igaziak, azok a bank saját hitelesített matriceairól nyomott jegyek, azok a microscop alatt is valódiak; hanem helyettük a tartalékban elhelyezett ugyanazon sorszámokkal ellátott bankjegyek tömege a hamisított utánnyomat, a górcsövi karczok nélkül.

Hogy történhetett meg ez a csere?

A papirok nyomra vezettek.

Az ezeres bankjegyeknél ez időben azt a szokást követte a közönség, hogy mint a váltó hátuljára, minden új birtokos ráirta nevét az ezeres túllapjára, melyen épen e czélra volt hagyva egy széles behajtás; úgy hogy az egész lajstromát meg lehetett rajta találni az ezeres egykori tulajdonosainak.

A ki azután legfelül volt írva, annak kellett azt természetesen közvetlenül a banktól átvennie.

Úgy de a bank ezeket a sorszámokat soha sem bocsátotta ki. Olyan nagy volt mindig a pénzbőség, hogy hét esztendő alatt egyszer sem került tartalékra a sor. Most már kisült, hogy mért nem került rá a sor? Azért, mert az igazi tartalék már szélnek volt eresztve. Ezért volt olyan nagy pénzbőség ez idő alatt az országban! Ezért volt minden lehetetlen vállalatra készen álló tőke.

De hogy szökhetett ki ez a pénz innen?

Hogy cserélhette ki magát utánnyomataival?

Oh! hisz azt mindjárt ki lehet deríteni. Igen egyszerű módon. Felszólíttatnak azok az urak és úrhölgyek (!), a kiknek a nevei a ki nem adott, mégis bejött sorszámú ezereseken legfelül állanak, hogy sziveskedjenek megjelenni a bankigazgatóságnál és igazolni, mikor és mi úton kapták ezeket a forgalomba bocsátott bankjegyeket.

A bankigazgatóság sorban mind felszólíttatá azokat, a kiknek neveit a lajstromok elején találta. Voltak, a kiknek tíz példányon is fordult elő a nevük, többeké ötvenszer, százszor, sőt nehány név ötszázszor előkerült a kriminális jegysorozaton. Fél millióra csak szokott az ember visszaemlékezni, hogy mikor és miért kapta?

És minő nevek fordultak elő? Magas állású udvari hivatalnokok, udvarhölgyek, papok, gyóntatók, hirlapirók, országgyűlési képviselők, főurak, még feljebb! legmagasabb főpapok, tábornagyok, hadvezérek, miniszterek!

A többi áruló hadat az apróbb bankjegyekkel fizették, azoknak a nevei nem lettek megörökítve az ezereseken.

Hah, minő rémület szakadt egyszerre alá a derült égből a társadalom magaslataira, midőn e nagynevű uraságok megkapták a bank felhívását, hogy igazolják, honnan jutottak e bankjegyekhez, miket a bank nem bocsátott ki soha.

Mit feleljenek erre? Kire hivatkozzanak? Megnevezzék-e mindannyian Mazrurt és annak czinkosait?

Hiszen mikor a pénzt elfogadták ama tisztátlan kézből, akkor azt hitték, hogy «csak» árulást követnek el; a felől még lehet az ember gavallér, nemes ember, tisztelendő úr; és most megtudják, hogy lopott pénzt fogadtak el! Magukra takarják-e a korábbi bűnt, hogy befödjék az árulással az orgazdaságot?

A hatás rettenetes volt!

A magasranguak legolvasottabb lapja, a «Keresztes lap» naponkint új meg új híreit hozta a megdöbbentő öngyilkosságoknak. Egy nap a király főkomornyikja vetette magát le a bástyáról, másnap az udvarmester vágta fel ereit a ráczfürdőben, harmadnap egy hirhedett képviselő vágta el a torkát borotvával, negyednap a királyné főudvarmesternője fojtotta meg magát kénætherrel, ötödnap a budapesti várparancsnok lőtte magát szivén keresztül; hatodnap magára az újságíróra került a sor: az nem ölte el magát, csak megszökött. S ez így ment növekedő arányban előre; megfoghatlan szökések, kimagyarázhatlan öngyilkosságok hirei rázták fel a kedélyeket. Járvány volt az már és sokan, nagyon sokan betegek voltak már bele! Míg egyszer aztán betetézte a borzalommal vegyült botrányt azon rémeset, hogy egy nagyon magas állású főpap az oltár előtt mérgezte meg magát a szentelt ostyával.

S e rettenetes mániának a «nagy liga» vezetői tudták az indokát. A végindokát még azok sem. Azt csak a király tudta meg. Az öngyilkos nagy emberek között volt egy katona is: egy tábornok, kinek legnagyobb része volt abban, hogy a nihilisták megalázó békeföltételei elfogadtassanak. Ez halála előtt egy levelet írt a királyhoz, melyben fölfedte előtte mind azt, a mi történt. Az egész cselszövényt, melylyel őt környezői körülhálózták; nem kimélt senkit: önmagát sem. Akkor aztán megpecsételte vallomását egy golyóval.

Oh! minő ember fölötti fájdalom volt a királynak mindezt megtudni! Hogy az egész társadalom, mely őt környezi, a fenekétől a színéig így meg van rothadva! Hogy nem arany semmi, a mi fénylik! Hogy el van árulva mindenkitől, és nem bízhatik azokban, kik ajtaját és koronáját őrzik!

Mit tegyen? A végletig vitt szigort gyakorolja-e a bűnösök ellen, mit azok megérdemelnek? De ki itélje el őket? Mikor a legfőbb birák maguk is vádlottak.

Árpád király a queretarói martyr nagybátya kínverítékét érezé homlokán.

A «nagy liga» kisegíté ő felségét e kellemetlen állapotból.

Mikor a véres, kisértetes botrány nagyra kezdett nőni, a liga fejedelmei azt mondták a bécsi nemzeti banknak: «ne bolygassátok fel ezt az ügyet, mely bűzével megrontja az egész levegőt; temessétek el a titkot; égessétek el a vétkes bankjegyeket a nevekkel együtt, a száz milliót írjátok veszteségül a liga contójára».

S ezzel el lett hantolva a borzadalmas rémper.

A megidézettek tudósíttattak, hogy megjelenésük nem kivántatik többé: a bűn tanújeleit elnyelték s eltörlék a bank kemenczéi; a vádlottakat nem zaklatta többé senki, az öngyilkosok halálának okait kiadta a búskomorság, megcsalt szerelem, családi viszontagságok, idült nyavalyák, rögtöni őrültség rohama; s a szökevényekről kiderült, hogy csak kéjutazásra mentek.

Csak a király tudott mindent.

És a királynak még azután is össze kellett ülni ugyanazon államférfiakkal, tanácskozni az ország jóvolta felett.

És a királynak még azután is össze kellett hivni ugyanazon törvényhozókat és trónbeszédében «hiveinek, nemeseknek, nagyságosoknak és tisztelendőknek» nevezni őket, és kérni tőlük hazájuk ügyének előmozdítását, igazságos törvények hozatalát.

És a királynak még azután is kellett katonásdit játszani ugyanazon tábornokokkal és feldiszíteni őket a vitézség, hűség rendjeleivel.

És a királynak még azután is kellett udvari estélyein meghallgatni ugyanazon udvaronczok émelyítő hizelkedéseit és kegyes szavakat intézni ugyanazon brilliántokban ragyogó udvarhölgyekhez.

És a királynak még azután is el kellett járni a templomba és térdepelve fogadni a megváltó Krisztus szentelt testét ugyanazon pontifikáló főpapok kezeiből…

… a kikről az elsőtől az utolsóig tudta mind, hogy együtt és összesen a legmélyebb gályafenékben volna a helyük!…

Ez a kis intermezzo azért nem zavarta meg a «nagy liga» terveit; a veszteséget fölvették a mancorovatba s most azután a bécsi bank erkölcsileg is, anyagilag is kényszerítve lett elől menni az ütközetbe s az első rést törni az Otthon pénzügyein.

Az «Otthon» társulatának igen élénk kereskedelme volt – közvetítés útján, mivel telepeket nem volt szabad fölállítani Magyarországon, – a magyar király államaiban, a mi ezeknek csak javukra vált, mert gabonájukat, borukat Dél-Amerika számára ez vásárolta fel, s építkezései miatt száz milliókat adott Magyarországnak kőért, épületfáért; viszont az itteni kereskedők egész készletüket a coloniál-árúkból az Otthon raktáraiból látták el, a honnan Budapestig szállítva is tíz százalékkal jutányosabban kapták a czikkeket, mint Triesztből. E viszonyból természetesen az következett, hogy egy pár száz milliónyi bankjegye az Otthonnak az osztrák-magyar birodalmak területén volt közforgalomban, s viszont a bécsi osztrák nemzeti banknak s a pesti magyar nemzeti banknak szintén annyi pénzjegye volt az «Otthon» városiak kezei közt s a barátságos kölcsönösség a pénzvilágban mindkét félnek előnyére szolgált.

Egyszer aztán a bécsi és pesti nemzeti bankok azzal a hírdetménynyel lepték meg a világot, hogy egy rövid határidőn túl az «Otthon» bank pénzjegyei az ő pénztáraiknál nem fogadtatnak el.

Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank igaz, hogy magyar tőkepénzek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult, magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett pénzválságok által egy versenyző pénzpiacz a magyar bank részvényeinek árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán megijedtek, hogy oda fulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a sülyedő részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiacz azokat potomáron összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein ott a magyar czímer, s a magyar-, horvát-, oláh-, rácz-, rusznyák-, bosnyákszöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az igazgatósága csupán az osztrák bank delegatiója. Épen így történt a magyar gőzhajókkal, a magyar vasútakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák az ollóját, ott hagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti szín, de idegen parancsolt belőlük.

Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből az Otthon pénzjegyeit s az által kényszerítettek mindenkit, a kinek ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, a miből azután következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgy, hogy egy napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely mind aranyat követelt a bankjegyéért.

Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy a míg eddigelé csak az egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most kinyitották mind a kettőt s kihirdették falragaszokban és felbocsátott ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de súlymérték szerint fizettetnek ki.

Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a beváltandó bankjegy-tömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett sensatiónak nagyon hamar vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak két millió erejéig; csupán a város piaczi forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a két millió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves kofák, kik tíz frtjukért, a mi markukban maradt, szidják a császárt, a pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a zsiros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok az ácsingozó utczakölykek, kik a fertály bankóval élczeket csinálnak, s azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül, harisnyaszárban élére rakott tíz krajczárosaik nagy veszedelmén óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros apró pénzek. A szegény ember kezébe csak arany kerül és ezüst.

Az Otthonnál mind ez az elem hiányzott; másnap már a piaczon egy bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, a kik szekérrel vitték el az érczpénzt; tizenkét helyen váltottak nekik, nem volt alkalmuk a piaczon összecsődülhetni.

Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok épen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy) különbséggel, hogy e válságos idő alatt kész fizetés mellett történt minden adás-vevés.

Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az osztrák-magyar pénzpiaczokról s azután a többi európai s észak-amerikai piaczokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében repressáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A financziákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a theologiához. Ki állna boszut a «jó adósain», azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor maga buknék meg. Ellenkezőleg az Otthon államának szépen kimélve kell bánni azokkal az államokkal, a hol sok adósa van, és elvárni, míg azok kötelezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.

Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát elhurczoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák útján a maguk piaczaira; felhalmozott árúit, ha a nagy liga lenyomta a beszerzési áron alul, (saját áldozataival) adta még olcsóbban; volt elég nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a malitiósus versenyt évekig kiállhassa, s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is érczfizetést követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurczolta ki a közönség, hanem a külbankokét is.

Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és depotiban is csupa aranynyal kellett számolni, mint a hong-kongi, vagy banjer-massingi piaczokon. Alkuk köttettek franczia napoleonok, angol fontok, német markok, ind lak rupiak, chinai tælek szerint, s azokhoz csatlakoztak az otthoni «valódi»-k, a hogy saját érczpénzeiket nevezték, s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik nemes fémhez mennyi más fém van keverve? Ezt azért kellett megtartani, mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénz milliárd számra forgott a világban s azzal könnyen meg lehetett volna a hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a közönséget. A kézrekerült ál-arany és ezüst pénzt azonnal keresztül lyukasztották s azontúl aztán használták, mint garast és tizest, a «billon»-nak nevezett nemessel kevert érczvegyülékű pénzt leszállították nemes tartalmának értékére.

A másik baj azután az lett, hogy az aranyban és kész fizetés mellett a hitel egészen megsemmisült. A «jó adósok» nagyrabecsült kategóriája megszűnt lenni s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a phœniciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon s azért iparkodott azt minden egyes czég a legszűkebbre szorítani, gyárak, malmok fél erővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.

És mind ez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.

Már pedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek, akármilyen hatalmas, el kell buknia.

Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak. Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.

Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany és ezüst értéken kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba: ez a «gyémánt érték». Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most elkezdett a gyémánt szerepelni, mint pénz, s pótolta egy részben a váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három aláirás sem kellett hozzá. Lejárat napján beváltható volt és kis helyen elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a gyémántpénzhez.

Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet azonban mi clairvoyante-ok, kik a pinczefalakon s a bekötött zsákokon keresztül látunk, rég előre sejtettünk.

Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős üzlete volt coloniálczikkekben, kész érczben fizetés levén a jelszó, a bécsi nemzeti banktól százezer forint árú érczpénzt váltott be. Már ekkor a bank tartalékérczkészlete elfogyott s a pinczék tresorjaira került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az ezüst valutától akart szabadulni mindenki, a minek az volt az indoka, hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint 10:1-hez, a XVIII-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15½:1; a XX-ban 18½:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7½. Egy zacskót felbontottak. Annak a pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nickel tartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem «argentum»; hanem csak «argentan», most azt darabonkint keresztül fogják lyukasztani, hogy ha őtet megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.

De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott vissza Bécsbe s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy ő neki argentánt adtak a kincstárból.

Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság kiséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden tresorját, s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzes zsákokat, hogy vizsgálják meg azoknak tartalmát.

És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszáz millió forintnyi érczfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár alatt tartott tresorjukban egyetlen egy darab igazi arany és ezüst, de csak írmagul sincsen!

A VILÁGROMLÁS.

Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi részvényszédelgést, az osztrák «devalvatiót», az amerikai bankok pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték, hogy az osztrák nemzeti bank tresorjaiban a kincs: hamis pénz.

Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett meg az, hogy háromszáz milliónyi vert arany, ezüst, – megpróbált érczrudhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű becsületes emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz még sem ezüst, sem arany.

A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló «úr», gazdag ember; maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el csempészetet; és még ily óriási csempészetet: a minek keresztülvitele természeti lehetetlenség!

… És az általuk jól őrzött kincs még sem arany és nem ezüst…

Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama dæmon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.

Az állampapirok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsön bankok pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy «estek», de megszüntek lenni, a nullára szálltak.

S minő irtóztató kép a közéletben!

A piaczok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak minden utczáin egész sorszámra bezárt boltok; mintha örök nagypéntek volna. A vasútakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő. Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany?

Nem hisznek már az emberek a csengő ércznek sem. Minden ember hamis pénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-aranynyal kinálja, s ez a veszteség súlyosabb fele, hogy nem csak a vert aranyban nem hisznek már többé, de a jellemek nemes érczében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre mutat fölfelé.

Az a király.

Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.

S mit tett a király a végromlás napjaiban?

Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Ime én odaadom összes magánvagyonomat, az ősök által gyüjtött családi kincstárt, feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra s azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom akadályozni!

Szegény jószívű király!

Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt része a földnek.

Az osztrák bank kincseiben nem csak az osztrákok voltak meglopva, hanem ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az ész. Megbódult minden ember és szaladt a saját házát felgyujtani. Minden országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan s ez őrjöngő boszorkányszombatban tánczra kellett kerekedni a becsületesnek a gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is repült a forgószélben s nem volt senki alatt többé föld!

A brassói utczaszegletek «padjain» aranyat beváltó kupecztől elkezdve fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzügyér egy színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, a mit még a fiókjában őriz, vagy szemét? Az angol bankok «folyószámla» (contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan chaossá zürodtek össze: a tengernyi checkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek, ha értékpapir, kidobattak a piaczra; ha tőkepénz, tömegesen visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásülyedt; nagy birtokok, paloták kerültek a kalapács alá s tizedrésznyi adósságért negyedrész áron árvereztettek el, s három nap mulva már a vevő is bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt; Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a távirda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszünt a pénzpiaczon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!

Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsön adni való pénze. Nem volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van is. (Épen azért nem.)

S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak azok az emberek, a kik kereskednek, a kik koczkáztatnak, tőkepénz, pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: «Minket nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik eszszük azt, a mit a föld adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti értékét!» De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő falatot adóhátralékban s lefoglalták lábán a gabonáját potom tartozásokért; a kézműves üres piaczon ütötte fel sátorát, senki sem jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel és fizetni terményekkel, mint a hogy fizetnek Mexicóban cacao-pénzzel, Szibériában nyestbőr-pénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában dohánypénzzel. A hol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az éhinséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a piaczokon. Braziliában a magyar liszt helyett elővették a «guarana kenyeret», mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég fürészpor-kenyeret, a gyárhulladékokból készült creoson-kenyeret; s a vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a «pásztorfillérek», a mi olyan váltópénz, a mit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével ellátott papirszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad érte. A kormányok nem birták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő, város, s nem volt, a ki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.

Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltünik mindenünnen a pénz!

Ugy kaczagott a világromláson a Newa melletti dæmon: nála már nem lett e vihar által rosszabbá semmi…

E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni a lesujtott uralkodónak.

A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá ő felségét, hogy jelentkezett nála egy ember levél útján, a ki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan tüntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei? Még többet is tud. Rá tud vezetni, hogy hol vannak? És pedig olyan helyre, a hol csak le kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezésért mást, mint egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.

Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, a mit követel! Ki kell nevezni nemes embernek!

De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.

Hát legyen bár az ördög!

No, annál is kellemetlenebb egyeniség volt. Mazrur volt.

A király összeborzadt ettől a névtől.

Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a szabadító kezet!

Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnestiát adtunk, miért ne a tolvajnak is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen ezuttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint magánember jön s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond igazat.

A király elfogadja Mazrurt.

De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzá jutott, miért árulja el?

Ennek rövid magyarázata van; Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig kegyenczének tartá. Egy önfeledt perczben azzal bizonyítá be az asszony szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyenczének azt a titkot, a mi a halott wladi kaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyencz túlment a határon, melyet számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a büszke, szabad úrnőt magához lánczolja. Férje akart lenni. Akkor aztán kikorbácsolták.

A boszu, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos összeg fog abból jutni.

A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt s négy óra hosszat tartott a kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak, hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a vég catastrópháig, a midőn a sarokba szorult nihilisták az ágyucsöveknek öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá sülyeszték.

Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem idő nem volt alkalmas.

A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell szivattyuztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)

A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek azok felcserélve, hanem ellenség által.

E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek s nem bukfenczeztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. A kik kétségbe voltak esve, most keletkező reménynyel lesték, mit hoz a következő nap?

A szivattyúzók napról-napra értesíték a világot az eredményről.

Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.

A gránitfalakon itt-amott egy-egy hosszú arany vonal látszott, melyet az idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyucsövek rajzolták oda.

Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy «itt vannak!»

Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint szikla…

Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek irták e jeleket oda. «Kérdőjelek» azok… Azt kérdik: «hová lettek?»

A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxismusa következett a kétségbeesésnek. A nép háborut ordított Oroszország ellen s Mazrurt akasztófára követelte. Hanem a háboruhoz pénz kell, meg katona; ez a kettő most épen hiányzik; Mazrur pedig a mint megtudta, hogy fölfedezése kudarczot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba, a hol rá nem akadnak.

Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a megaláztatást is, hogy hitt annak, a ki már oly nagyon megcsalta s még egyszer megcsalatott keservesen!

De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény, az aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de hová lehettek? Ki mondja most meg azt?

EGY DRÁGA SZÓ.

Ki mondja meg azt, hová lettek?

Ez volt a kérdés, a min millió ember törte a fejét, és törte a megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet.

Egy napon midőn a király, gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült szobájában s lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók visszaidézte azt.

Hermione Peleia állt előtte.

És azt sugá neki:

«Én tudok még egy embert a világon, a ki e kérdésedre megfelelhet.»

«Ki az?»

«Tatrangi Dávid…»

A király felszökött helyéből.

– Igazad van! mondá. Van egy ember, a kit lenéztünk, eltaszítottunk, a kinek hiveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. A ki ellen határt húztunk, törvényt hoztunk; a kit idegennek, jogtalannak elneveztünk. A kinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadjuk; a ki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk; ezt az embert még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így szólt hozzám: «Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom». Azóta ez ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jó tettre emlékezik. Én meg fogom őt kérdeni.

– De ki által? Minisztereink bármelyikét küldjük hozzá, hidegen fogja neki felelni: «pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik; forduljon ön Severus úrhoz». S ott hideg szívre találunk.

– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagy követet; hanem mást.

Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moishe szigeti nyaralójában vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös hangyaboly népe közé hintett tört czukrot, mely Braziliából behozott hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé teszik; a midőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de ismeretes hang verte fel.

– Jó munkát, uram.

Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első perczben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye: mert hiszen ő róla gondolkozott most is.

Ez alak a magyar király volt.

Ő maga, a két ország uralkodója.

Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban, ismeretlenül, senkitől nem kisérve, s nem szállt le a vasutról, csupán az Otthon városában.

Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével Rozáli vállát érintve, susogá:

«Nézz oda, Rozáli!»

«A mi királyunk…» rebegé a nő.

Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugos fala alatt állt.

«Felséges uram!»

– Ön rám emlékezik még?

Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon megváltoztatták a király arczát. Megvénült.

– A jóltevőt mindig megismerem! felelt Dávid.

– De én rosszat is tettem.

– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, a mit ők tesznek.

– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.

– Nem, felség, szólt közbe Rozáli, ki ezalatt odasimult férjéhez; az én uram ma reggel megmondá nekem: «ma tartsd elfogadásra készen nyári lakunkat; a király itt lesz».

A király megdöbbenve tekinte Dávidra.

– A spiritus familiaris sugta ezt meg önnek?

– Nem, felség, felelt Dávid, nekem, mint apám mondá, rhinoceros-idegeim vannak; engem a table movingok és az astralszellemek nem szolgálnak; hanem szolgál az ismeret és a logika. Én tudtam a kutatás eredményét, melyet felséged a Tátra hegyei közt tétetett, ismertem két lelkületet, a királyét és a királynéét, s e tudatokra alapítám azon jóslatomat, hogy a király ma itt lesz az én házamban.

A király arczát a szokott tűzláng borítá el e pillanatban.

Versenytársával állt szemközt.

Egy király egy száműzött telepítvényesfőnökkel. A régi monarchiai elv személyesítője a szabad republikánus koreszmék képviselőjével.

És miben versenyeztek?

Abban, hogy melyik a nemesebb?

Melyik szereti jobban hazáját? Háladatlan, keserűségtermő, de mégis örökké imádott hazáját?

A király leszállt trónjáról, hogy a száműzöttnél országa számára kolduljon.

Vajjon a száműzött engedni fogja-e neki, hogy kolduljon?

A király, midőn úgy kigyuladt az arcza, rögtön, hevesen, odalépett Dávidhoz s megragadá annak jobbját, egyenesen e kérdést intézve hozzá:

– Tudja ön, hová lettek a bank kincsei?

A két férfi egymás szemébe nézett egészen közelről; egy arkangyal villamló szemsugárzatával a király, egy férfi nyugodt tekintetével a száműzöttek főnöke.

Rozáli sejtő ámulattal veszté el lelkét mindkettő nézésében. Vajjon mit fog mondani férje? Ha azt találja e kérdésre felelni: «mi közöm nekem az osztrák bank kincseihez?» hogy fog a nő leesni abból a magas égből, a hová őt Dávid egykor felvitte, mielőtt csókjával érintette volna!

Dávid nyugodt hangon, mint a konduló harang, felelé e szót:

«Tudom.»

A király erre mindkét kezével megszorítá a száműzött kezét. Arcza csaknem fehér lett egyszerre.

– Akkor én visszatérek rögtön országomba, s «e szóra» lefekve nyugodtan alszom; mert akkor tudom, hogy meg vagyunk szabadítva.

A király átvetve vállán köpenyét, mint jött, úgy eltünt, oly hirtelen, mint egy vizió. Csak a keblére borult nő biztosítá Dávidot, hogy e jelenet nem volt álomkép, nem volt káprázat. A nő zokogott és férje keblére szórta csókjait.

«Igy, így, ilyennek hittelek, ilyennek láttalak mindig: bálványom, szellemem!»

Ugyanazon túlvilági arcz volt előtte ismét, a mely egykor a villámló felhők közepette úgy megigézte.

És valóban az a szó: «tudom», nem kevésbbé volt merészebben égnek dobott csoda, mint ama repülő gép, s a ki azt lába alá tevé, épen úgy tudhatta előre, hogy ezzel sok zivataros égen kell majd keresztülrepülnie, s összezúzhatja vele magát, ha röptét kormányozni nem tudja.

Dávid készen volt rá.

Rögtön sietett fel az igazgatósági palotába s hivatta két igazgatótársát tanácskozásra.

Elmondá előttük az eddigi eseményeket s a királylyal történt találkozását a Moishe szigeti kertjében, a párbeszédet és az utolsó szót.

«Tudom.»

Mr. Severus ajkai pedig még fehérebbek lettek, mint egyébkor.

– Uram, szólt Dávidhoz, azt jól tette ön, hogy megmondá. Bár, ha egészen correcte akart volt eljárni, azt felelhette volna a királynak, hogy ez nem tartozik az én ressortomba: a bankügy Severus igazgatótársamé. No de jól van. A királyt még mai nap is vannak, a kik nem olyan embernek tartják, mint mást. Annak több tisztelet kell, mint más halandónak. És aztán én sem felelhettem volna neki egyebet mint azt, hogy «tudom». Mert a hazugság a gyöngék fegyvere. De már most mi lesz tovább? Ennek a szónak: «tudom!» folytatása is van. Ez a szó: «tudom» háromszáz milliót nyom aranyban, ezüstben.

– Úgy van.

– Tehát ha én rám van bízva a szónak folytatása, én így fogok szólani: «tudom», hogy az osztrák bank kincseit a nihilistáknak sikerült elfoglalni. Mi elvettük azt a nihilistáktól akkor, midőn az már az övék volt. Ez ránk nézve hadi zsákmány, elfoglalva velünk harczban álló ellenségtől. Az osztrák banknak lehet keresete a Nihil ország hadseregétől fegyveres kézzel, az minden népjog szerint a mi sajátunk és azt nem adjuk vissza sem a második, sem a harmadik tulajdonosnak. Ugyan mit mondanának a hatalmasságok, ha most a bécsi, párisi, londoni, stambuli fejedelmi kincstárakból minden nemzet vissza akarná követelni az ő hadjáratban prédára jutott kincseit, a mit az elvevők közlátványra állítának ki? A Zürichben, minden európai hatalom által aláirt nemzetközi egyezményben egy pont így szól: «a hadi zsákmány 24 órai birtoklás után az elfoglaló jogos tulajdonát képezi». A keresett háromszáz millió ránk nézve hadi zsákmány; és hetedik éve, hogy birtokunkban van. Az a mienk. Ez az én szavam ama szó után: «Tudom!»

Dárday arczáról azt lehetett olvasni, hogy egészen Severus nézetét osztja.

Most Tatrangi Dávid szólt.

– Nem tagadom, hogy a jog és a hatalom két erős úr a földön, de én azoknál még erősebb két urat ismerek; ezek az erkölcs és az ész. A jog azt mondja, hogy tartsuk meg a hadi zsákmányul elfoglalt kincseket; a hatalom biztat, hogy megtarthatjuk; hanem az erkölcs és az ész azt parancsolja, hogy vissza kell azt adnunk jogszerű tulajdonosának. S én magamra vállalom, hogy igazgatóságunk egyhangúlag fogja azt határozni, hogy adjuk a kincseket vissza.

– No arra kiváncsi vagyok, szólt Severus, hogyan nyeri ön meg az én szavazatomat?

– Nekünk először is hasznunkra volt az, hogy a kincseknek ez ideig birtokában voltunk. A véletlen adta kezünkbe.

– És önnek a leleményessége.

– A szerencse megsokszorozta azt kezeink közt.

– És az én fáradságom.

– Elismerem. De ez volt minden alapításunk talpköve s birtuk azt ez ideig jóhiszeműleg, mint ellenségtől elfoglalt hadi zsákmányt. A mint azonban megtudtuk, hogy az nem az ellenség, hanem egy magántársulat vagyona volt: nem zsákmány ez, hanem kölcsön, melyet köszönettel visszaadunk. És ha ellenségünk lett volna is Ausztria, s mi magunk foglaltuk volna el a bank kincseit, mint hadi zsákmányt, még akkor is vissza kellene azt adnunk, a mi egy magántársulat vagyona volt, mint a hogy visszafizette Francziaország azt a nyolczadfél millió marc-bankó ezüstöt, a mit Davoust tábornok a hamburgi bankból elszállított.

– S még tán kamatot is fizetünk tőle?

– Valóban négy százalékot hét év folytán.

– Tehát még egy árva száz milliót fölébe! De hisz ez, ha nem tréfa, akkor őrültség! Ugy mint jól bezárt kincstárunkból négyszáz millió érczpénzt kihajigáljunk, mint a megrohadt burgonyát! Hiszi ön, hogy azért fáradtam én hét éven át, a világ öt részében mindenütt, hol nyereség kinálkozik, aranyat ezüstöt gyűjtve államunknak; azért töltöttem meg bankunk hat pinczeboltozatát comptanteokkal, hogy azt most megoszszuk azokkal, kik az idő alatt zsebükbe dugták kezeiket s úgy bámultak a világba, vagy börzeszédelgéssel lopták a pénzt a hiszékeny néptől?

Tatrangi nem hátrált meg.

– Ha ön megtöltött hat pinczeboltot aranynyal, ezüsttel, én megtöltöttem hetet. Ön a kereskedelem útján, én a találmányok által. Ezüstelválasztó gépem, melyhez a hajdani emberölő gépek rezét használtam fel, a Mael örvény szélében felállítva, a tenger vizéből naponkint háromszáz font ezüstöt termel; ez senki vagyona: én foglalom azt el az emberiség számára. Hetven napot töltöttem az Atlanti ocean fenekén, az aërodromon által vezetett búvár hajóban, hogy felfedezzem a hirhedett arany flottát, mely négyszáz ötven év óta fekszik e tenger fenekén elsülyedve, másfél száz milliót érő kincseivel. Feltaláltam azt; magammal hoztam. Készítettem egy búvár-harangot kettős falazattal, melynek hézagát jégtermelő készlet tölti be. E búvár-haranggal leszálltam a caxamarkai forróvíz-okádó volkán fenekére, a melybe az inkák kincseit négyszáz év előtt a mexikóiak beleveték. Megleltem Atahualpa aranytrónját, s a hirhedett arany kertet, melyben pálmák, délszaki növények voltak vert aranyból utánozva. Az ind mesét én valóvá tettem. És mind ezen kincseket én a találmányok pinczéibe rakattam le és most sincs rajtam egyéb arany, mint feleségem jegygyűrűje az ujjamon.

A két igazgató nem állhatta meg, hogy Tatrangi felmutatott kezét meg ne szorítsa.

– Meghajlok előtted, szólalt meg most Dárday. Te magad annyit szereztél államunknak, mint a többi egy millió. És ha azt mondod, vissza akarom adni az osztrák bank kincseit, mert azt is én szereztem, az is az enyém, azt mondom: «teheted». De hát ne akarj te Krisztus lenni: légy egy kicsit ember is. Gondold meg, hogy az «enyim» és a «tied» közötti különbség soha sem fog megszünni a világon. Harczban állunk az egész világgal, s tudod, hogy az egész világ ellenségünk. Mentől több a pénzünk, annál több a hatalmunk, annál erősebb az államunk. Ellenségeink most a hátukon feküsznek, el vannak gázolva. Mi állunk. Hát te most oda akarsz sietni, hogy még egyszer talpra állítsd őket, hogy ők fektessenek le aztán minket. Most van hatalmunkban ezeket a pénzszultánokat egész fel a nagymogul Rotschildekig mind összetörni, kiszalaszszuk-e ezt a kezünkből? Ennél a szónál megszünik a philosophia!

– Nem, bajtársam, a philosophia soha nem szünik meg. Még az aranynyal szemközt sem. Mi tartja össze a mi államunkat? A hatalom? Nem; hisz még csak fegyveres rendőrségünk sincsen. A jog? Nem. Hisz még csak codexre szedett törvénykönyveink sincsenek. A szokássá vált becsületérzés az, mely államunk egész alkotmányát képezi. Az a szokás, hogy elég a kötelességét annak tudni, akinek terhe, hogy teljesítse azt, mielőtt az sürgetné a teljesítésre, a kinek az ő kötelességéből haszna van. Ez a mi kormányzásunk titka, ez a társadalmi együttlétünk életereje. Törjük meg ezt – mi magunk ide fenn – s az egész alkotmány alattunk fog összetörni. Ha az állam fejei kimondják azt, hogy idegen vagyont, ha kezünk eléri, más romlásával elvenni jó: – példánkat fogja követni az egész ország. A mely országban az államfők hadi kárpótlások megtartásával, bankódevalvatiókkal maguknak kincseket szereztek: az az ország tele lett hamis bukott kereskedővel, zsiványnyal és orgazdával. A hol az államfő milliókat suvaszt el: ott a «félkézkalmár» garasokat csal, s a pásztor csikót, tinót lop s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a népet, s a nép meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az «én, te, ő» egy circulus vitiosus; «te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon meg téged!» Ez azon államokban a jelszó, a hol mindent el lehet venni, ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá. Nálunk nem az volt eddig a szokás. Mi eddig azt kérdeztük: vajjon az, a mit megszerzünk, nekünk hasznunkra lesz-e, s nem lesz kárára másnak? – Egy világvárost építettünk ez anyagból! De ha mi az osztrák bank tulajdonául felismert kincseket megtartjuk pinczéinkben: ez szétveti a mi államunkat, ettől megrohad a fenekéig egész társadalmunk; ki lesz mondva a törvény, hogy vagyont szaporítani minden úton és eszközzel jó; nem azért, mert szükséges, de csak azért, mert a mienk több legyen, a másé kevesüljön. S ezzel a törvénynyel lesz városunkból egy «Sybaris»; de nem lesz «Otthon!» – És ellenben mi lesz akkor, ha azt határozzuk el, a mit én ohajtok? Gondoljatok e tényre s a világ mostani helyzetére. Fenekestül fel van fordulva minden. Inség, kétségbeesés, pangás; munkahiány, nyomor mindenütt. Haszon ez mi ránk nézve? Haszon-e az nekünk, ha milliárdjaink vannak elzárva pinczeboltjainkban: de elátkozva, mozdulatlanul, mintha most is a caxamarkai geizer fenekén feküdnének. Kereskedő ország vagyunk és minden piaczunk üres; vagy nem is üres, hanem átalakult temetővé. – S ha most az örvénylő vihar közepett mi egy szót elkiáltunk: «becsület, állj helyt!» s a min keletkezett a világromlás, a bécsi bank kincseinek eltüntén, megoldjuk a titkot, visszaadva becsületesen a megtalált kincset: akkor én azt mondom tinektek, hogy magunkat odaállítottuk a világ közepére. Mi szegényebbek leszünk négyszáz millióval: de gazdagabbak leszünk az egész világ bizodalmával. Mi ez által nem csak az osztrák bankot segítjük ki nagy veszedelméből; nem csak hajdani hazánk népének adjuk vissza a jólétet; az egész világon egyszerre ujra felélesztjük vele a tetszhalott hitelt. S erre nem részvét vezet bennünket, hanem önérdek. Az ujra éledt hitelben a mi államunké lesz az oroszlánrész. Le fog előttünk hullani minden sorompó, tilalom, féltékenység, a hol eddig fennállt. Elég lesz azontul polgáraink bármelyikének csak annyit mondani: «én az Otthon lakosa vagyok»; – e szó aranyzálog lesz ránézve mindenütt. Százszorosan fogja nekünk e kerek föld visszafizetni. S ha megmaradnak még azután is ellenségeinknek azok, kiket most semmivé tehetnénk, de a szövetkezés közöttük lehetetlenné lesz téve. Elmondtam indokaimat. Nem nagylelküségből, de előrelátásból kell visszaadnunk a bécsi bank kincseit. Ha megtartjuk azokat, ez romlása lesz államunknak; ha visszaadjuk, diadalunk lesz és az örökké megtartja építményeinket!

Dárday tapsolt.

Mr. Severus érezte, hogy kisebbségben marad. Egy új eszméje támadt. Úgy tett, mint a ki megingatva érzi véleményét.

– Kérek meggondolási határidőt éjfélig.

– Jól van, mondá Tatrangi.

– Pontban tizenkét órakor ismét összejövünk.

Azzal széjjel mentek.

Mr. Severus sietett a távirda palotájába, mely szakmájához tartozólag rendelkezésére állt, s éjfélig nem volt található; maguk a távirdák is el voltak zárva, a most különben sem tolakodó közönség előtt.

Ugyanezen időt Tatrangi az aërodromonok indóházában tölté.

Éjfélkor ismét összejött a három igazgató.

Mr. Severus kezdé az értekezletet.

– Tatrangi úr indokai meggyőztek. Én is arra szavazok, hogy az osztrák bank érczkincseit vissza kell szolgáltatnunk.

És így egyhangulag lett az megszavazva, a hogy Dávid megjósolá.

– Most még egyet kérdek: szólt Severus; tehát az «Otthon» állama épen semmi hasznot sem akar a mostani világpénzválságból a maga részére kiaknázni?

– De igen, felelt Tatrangi; jövendőbeli megdönthetlen præstigejét.

– Egyebet semmit? Tehát még egy kérdést. Ha társulatunk ma liquidálni akarna, mennyire számítja ön azt a magánvagyont, melyhez énnekem a társulat alaptőkéjéből igényem lenne?

– Huszonöt milliót adott ön rendelkezésemre, midőn a hyalichor gyárat alapítottuk ezelőtt hét évvel. Én akkor világos igéretet tettem önnek, hogy az alaptőkéje, mely tervemet kivihetővé tette, s a mit örökké hálásan ismerek el, évenkint negyven százalékot fog önnek hajtani.

– Hagyjuk ki a hálát a számításból, maradjunk az üzletnél.

– Tehát ha az üzletet tekintjük, akkor ötven százalékot veszek fel, s ez az alaptőkével együtt kétszáz millió; a mi, ha ön kivánja, rendelkezésére áll.

– Rögtön?

– Azonnal.

– Kérni fogom az utalványoztatását.

Tatrangi arczán egy vonás nem változott. Nem azért, mintha közönyös dolog volna rá nézve az, hogy kétszáz milliót visszavonnak az állampénztárból, még kevésbbé, mintha Severus iránt hidegült volna meg; szerette őt, mint jó barátot, s nagyrabecsülte, mint tehetséget; de előre látta, hogy a mit ma elveszít, jön idő, melyben ismét visszanyeri.

A helyzet titka pedig ez volt.

Az akkori világpénzválságban minden bank részvényei leszálltak értéküknek egyötödrészére. A porosz bank, mely egy év előtt 1300 talléron állt, most 200-zal volt jegyezve. A bajor bank részvényei 500 frt helyett 100-ért kináltattak; a hamburgi, frankfurti, brémai bankok részvényeinek csak szinleges jegyzéke volt; vevőjük nem akadt; a belga nemzeti bank felfüggesztette bankjegyei beváltását. Anglia bankja, melyből az osztrák főherczegek elhelyezett tőkéiket legelsők voltak visszavonni, oly zavarba jött, a minőt csak 1797-ben tapasztalt; mindenki tudta felőle, hogy ha még öt napig tart a panique: érczpénzládái üresen fognak állani. A franczia bank részvénye 1200 frankról 250-re, az olasz nemzeti banké 280 ducatiról 50-re, a hollandié 1000 tallérról 200-ra esett alá. Még roszabbul álltak a keletindiai bankok, a hol a kalkuttai bank részvényenkint 3500 rupiát veszített névértékéből, s a bombayi bank 1000 rupia helyett csak 150-el szerepelt: legroszabbul álltak pedig az osztrák nemzeti bank részvényei, a mik névértékük egy tizedrészére sülyedtek s úgy sem voltak eladhatók; s ha az amerikai 1750 bankról nem mondjuk azt, hogy még annál is roszabbul álltak, ez csak úgy értelmezendő, hogy azok már feküdtek: már azoknak (2000 millió dollárig menő alaptőke mellett) épen semmi árkeletük nem volt.

És hogy mindennek a vésznek hol a gócza? azt világosan lehetett tudni. Az osztrák nemzeti bank kincseinek eltünése idézte fel az egész világon a vak rémületet a többi bankok irányában is; s az a néhány napig tartó szélcsend, mely az üzletvilágban támadt, a mi alatt Mazrur felfedezése nyomán az eltünt bankalapot keresték, még jobban bizonyítá a diagnosist; e nehány nap alatt az egész földtekén ájuláshoz hasonló várakozás nyomott el minden izgalmat, az őrültség szelleme szünetelt: megállt lesni, mit fed el a tátrai tófenék? sőt a kárpáti sziklákon fölfedezett aranyvonalak hirére minden ország bankpapirjai elkezdtek négy-öt százalékkal felmászni, hogy azután a csalódás tudomásra jöttével még mélyebbre nyekkenjenek alá.

Mr. Severus számítása tehát a legcorrectebb volt, a mit az üzletvilágban producálni lehet; méltó társa Rotschild azon műveletének, midőn a waterlooi ütközet után postagalambok által utasítá londoni ügynökeit, hogy az állampapirokat gyorsan vásárolják össze.

De mi volt Rotschild egész dicsősége (30 millió tallér), a mit e fogásával kivívott, Severus tervéhez képest!

Mr. Severus azon idő alatt, a míg a távirdahivatalban el volt zárkózva, minden világrészben létező ügynökeinek e táviratot küldé:

«Bankrészvényeket 10%-al árfolyamon felül összevásárolni».

Ha tehát ő most kétszáz millió forintig összevásárolja az idegen bankok részvényeit, a miknek egyedüli veszedelme csupán e bizalomhiány; a mint a hitel megerősödött, egy hét alatt nyerhet fél milliárdot, sőt lehet oly rohama a biztosan bekövetkezendő «hausse»-nak, hogy egész ezer milliot besöpör; s azzal egyuttal leveri lábáról eddigi gyűlölt versenytársait, a yankee és semita verből eredt bankárokat, ő a megátkozott cham-ivadék! a fekete arczú!

Csak egyet felejtett ki a számításból Severus: Tatrangi Dávid igazságérzetét.

Dávid azalatt, míg Severus táviratait szétküldé a szélrózsa minden irányában, ugyanazon válságos helyekre utnak indítá repülőgépeit a most már két szavazattal biztosított kincsszolgáltatás hirével.

S az aërodromon előbb járt mindenütt, mint a távirdai sürgöny.

És midőn mr. Severus ügynökei megjelentek a börzéken, ott már a bachanált lelték maguk előtt: a «boszorkánytánczra», a «halottánczra» rögtön következett az «aranyborju körüli táncz»; ki volt hirdetve, hogy az «Otthon» állam lelte meg az osztrák bank kincseit s azokat a tudomásvétel napján visszaszolgáltatja.

Van hát még becsület a világon! Nagy tömegben, óriási mérvekben, kapható még… Becsület «en gros!» – Californiája a becsületnek! Egy ország, melyben le egész a föld olvadt közepéig tart a becsületesség.

Ez a hir egyszerre megfordított mindent.

A tegnapi kétségbeesésre rögtön következett a mai nap örömujjongása. A kik két nap előtt koldusoknak hitték magukat, holnap ujra tehetős emberek lettek; a visszatartott üzletek megindultak; az eldugott pénz sietett megint világkörutjára; a hitel megszilárdult: a munkás kéznek becse lett; a piaczok megélénkültek; s a ki mindennek legtöbb hasznát vette, az volt az «Otthon» állam maga.

Ez igazságos elhatározása által három nagy előnyt vívott ki magának az első pillanatban is.

Az egyik az volt, hogy az északamerikai Egyesült-Államok elismerték az «Otthont» önálló, constituált államnak, s megnyitották előtte a nemzetközi és kereskedelmi összeköttetés útját; – a másik az volt, hogy saját hazájában felhagytak irányában minden ellenséges rendszabályokkal: az ottani gyanuskezű ministeriumokat Magyarországon, úgy mint Ausztriában felváltották igazi szabadelvű és tiszta kezű kormányok; – a magyar kormány Bárány Pál elnöksége alatt; és harmadszor – - a közös nagy veszély s a közös szabadulás kitölté valahára azt a nagy ürt, mely az egy uralkodó alatti két ország között tátongott; Bécs megszünt Pestet a maga Carthagójának tekinteni; a minek legelső tanujelét abban mutatta be, hogy az «Otthon» állam által megajánlott száz milliónyi kamatot nem fogadta el; hiszen ha saját kincstárában hevert volna is az érczalapja, ott sem kamatozott volna az. Az Otthon kormánya viszont nem akarta azt visszavenni; végre az senkinek sem kellő száz millión úgy egyeztek meg, hogy legyen az felében Bécs, felében Pest városáé s fordíttassék a két város által arra, a mindkettőnek legszükségesebb, a közegészségi állapotokat gyökeresen megjavítandó nagyszerű csatornázásra. E nagylelküséget azonban a bank nem terjeszté ki Mazrurra, úgy érvelve, hogy Mazrurnak csak azon esetben volt egy százalék megigérve a kincsekből, ha azoknak hollétét felfedezi. Ő azonban csak azt tudta megmutatni, hogy hol «voltak» s annak felfedezése, hogy hol «vannak» másnak az érdeme. Az elutasított Mazrur fogadást tett, hogy e megtagadást drágán fogja megfizettetni az egész országgal.

Végül pedig mr. Severus sem nyerte meg a maga se fél se egész milliárdját.

S hogy ezt megbocsássa valaki Tatrangi Dávidnak, az nem születhetett Cham megátkozott ivadékából…!

A LÉG VÁNDORA.

És mégis…

Minden siker, minden diadal, a mit eddig Tatrangi Dávid találmánya kivívott, két fennálló tény miatt az enyészetnek volt odaitélve. Ki volt rá mondva a végzet, hogy az egész alkotás, a mit ő létrehozott, mint egy félszázados álom, eltünjék ismét.

Az egyik tény az, hogy az a népfaj, a melyből a feltaláló származott, oly csekély számú. Még ez időben is alig megy tizedrét millióra. Ez a szám olyan missióhoz, a minőt az örök béke apostola vállalt el, kevés. Diadalmas háborura talán elég volna. Az ozmanok kevesebben tudtak három világrészben birodalmakat hódítani. – De meghódítani az egész emberiséget a világbéke számára tizedrét milliónyi néppel: ez utopiai álom. Ha ez mind missionarius, népoktató, utazó, kereskedő, gépvezető lesz, ki marad otthon a hazai földet mívelni? az ipar városait tovább építeni?

Ha az Otthon állam a maga telepe számára kivonja Magyarországból az értelmiséget, akkor magát az ős államot korhasztja el; ha idegen elemeket vesz fel nagy mértékben, azokban lassankint felolvad az alapító elem, mely úgy sem volt tisztán magyar ajkú már alakulásakor, s akkor benn a gépezet központjában kezdődik ujra a surlódás a nemzetiségi elemek között, mely aztán elkoptatja az egész művet magát.

Lett volna egy nagy nemzet: német, angol, franczia, orosz, vagy akár a chínai, a légjárók feltalálója: hatalmával diktálhatná a békét a világnak; úr lenne égen és földön; de ez a kis magyar faj, mikor a találmány által szét lesz szórva a kerek világba, ott elporlik, itthon elolvad, belevész a népek tengerébe, mint el van enyészve a héber faj, arra nézve, hogy nemzet legyen valaha.

És ha egy nagy catastropha talál kiütni a világban, a béke forradalma, az a Magyarország, melyet eddig fiainak hősi erélye tartott fenn államul, a midőn majd a vitézség nem tartozik többé az erények közé, meg nem menekülhet attól a sorstól, hogy mindenütt leszavazva, szétoszoljon cantonokra, s legyen egy névtelen ország belőle, annyi felé irányult czéllal, a hány nyelven beszélnek benne. Egy Polynesia a száraz földön.

S nincs sehol egy rokon faj, egy hozzá távolról is hasonlító nép, melyhez csatlakozhatnék, melylyel missióját megoszthatná; melyet magába fölvehetne.

A másik fenyegető tény az, hogy az ichorbánya kezd kifogyni.

S ez a két veszély oly nemű, hogy ellenük sem hatalom, sem tudomány nem segít.

Hiszen Sonnenfels óta elég módszert találtak ki arra, hogyan szaporítható egyátalában a nép; hanem hogy különösen «egy» faj létszámának aránya hogyan emelhető a többi együttlakó fajokéhoz képest? arra módszert keresni tilt a morál, találni a physiologia. Iskolai nevelés, ösztöndíjak, litteratura, kormányzat által mehet végbe némi átalakulás; de ez lassú processus; s a világtörténet nem vár…

A másik baj elhárítására megszüntetett az ichorgyár minden más czélra való üvegkészítést: csupán a légjárók alkatrészeit állítá elő, de a fogyatkozás oly mérvben mutatkozott, hogy a soffionék néhány év mulva már előre kiszámíthatólag a gép készletéhez sem fognak elég ichort felszivattyúzni, s ekkor mi lesz az egész találmányból?

Egyszer meg fog állani fejlődésében, azon túl nem lesz képes a megkezdett terjeszkedésre, lassankint összébb megy! régi gépei elkopnak, s az egész találmány a hozzákötött új élettel együtt elmulik, mint az egyptomi cultura, az örökön égő lámpa titkával, a bebalzsamozott mumiákkal, mint az astek civilisatio, melynek palotáit benőtte az őserdő. A háboru ujra felszabadul, megujult dühvel s az új kor Dzsingiszkánjai és Tamerlánjai majd tudnak olyan pusztaságot csinálni Európából is, a milyent csináltak a mult kor emberirtó királyai, az emberiség virágzó bölcsőjéből, Közép-Ázsiából. Hiszen már a mult században nem messze út hiányzott tőle, hogy Páris neve egy sorba jöjjön Nininével és Palmyrával.

E nehéz gondok népesíték meg Tatrangi Dávid álmait azokkal az örökkön örökké visszatérő látásokkal, a mik lassankint az embernek egy második életévé válnak; mindig ujra meg ujra ismételve, folytatva ugyanazon álom, vizio, jóskép.

Pedig volt szép neje és kedves gyermekei. Nem tudott örülni mellettük.

Ágyából kiüzte, asztalától elverte az a gondolat, hogy van valami a földön, a mi feltalálhatatlan.

Ilyenkor aztán ment fel a légbe: keresni a nem-létezőket.

Ment kérdezősködni attól a nagy elementumtól, a légtől, melynek sulya ezerszerte több, mint az egész földkéregé, minden szikláival és tengereivel egyben.

S a lég országa egy bűbájos tündérvilág. A szárny, mit az ember megszerzett magának, még nem elég arra, hogy benne otthon legyen. Ahhoz az emberi idegeken tuljáró erő is kell. És új érzékek, álmaikból felköltöttek, sejtelem, mely látássá magasul, és számító tudomány, mely a látnok phantasiájával szövetkezik, hogy megértse azt a titokteljes beszédet, a miben az ég csodái nyilatkoznak.

«Ember nem tudja, honnan jőn a szél és hová megy?» így zeng a királyi zsoltárénekes.

Ez az ember meg akarta azt tudni.

Honnan jön a Monsun, és hol támadnak a Passatok szelei? Meddig mennek, hol pihennek el? Hol a Samum izzó bölcsője? honnan szabadul ki az adriai Bora? mint támad a Mistrál? mi költi fel tavaszszal a jégmezőket felolvasztó havasi «Főn»-t, miért zúdul fel a nyári havas fergeteget hordó székely Nemere?

Ez az ember sokszor odaveté magát légjáró gépével a chinai Tyfoonok szélörvényeibe; kísérte vakmerően a mexikoi Tornadót, mely városokat dönt halomra, a keletindiai Cyclonokat, miknek forgatagai egyuttal körben futnak, mintha planétái volnának egy láthatlan központi erőnek. Átadta magát néha a villanyos Hurrikának, melynek szélrohama úgy világít, mintha folytonos villám lobogna az égen: s együtt tánczolta az őrjöngő menyasszonytánczot a Buránával, az oroszországi hóvihartölcsérrel. Közelről tanulta megismerni a középafrikai villanyos forgószelet, a Chamzint, mely tűzveres fénybe borítja az eget és földet, villámokat szór orsója derekából, s mikor szétfoszlik, tűzgolyót vet föl az égre s nehéz kénszaggal tölti el az egész levegőt. Naphosszant elküzdött a tengeri viharral, mely porfelleget ver föl a tenger vizéből, hogy a parti erdők fehérré őszülnek a rájuk tapadt sótól.

Minő felséges beszédeket mondtak neki e szörnyű szellemek!

A legtitokteljesebb hang az, mikor ott a magasban a repülő gép két egymás alatt szemközt elrohanó légáramlat közé jut: az a kísértetes nyögés, mintha egy csillag sírna és panaszolna valami fájdalmat, a mit embernek nem lehet megérteni!

A vakmerő égi vándor járt egyik földsarktól a másikig, a tropikusok zonájától az antarcticusokéig.

Minden rejtekhelyet megkérdezett, a hol az örök tudás lakik.

Körülkeringte a Dhawalagiri, Csimboraszó és Mount Everest fellegekben lakó jégcsúcsait, s leszállt kitudni a Tőkehal-szigetek örök ködeinek titkát. Néha az egész athmosphæra egy sűrű ködtömeggé vált előtte, mely félhomályba burkolta a földet, elsápasztá a csillagokat. Köd volt körüle, mely nappal szürkít, éjjel világít.

S még a tompa, néma, nappalt és éjszakát kiegyenlítő homály is szavakat beszélt hozzá. Az Európa közepén terjengő sárga köd hirdeté a németországi roppant tőzegégéseket, a délamerikai viola barnás borulat a prairiek hamvasztását, vegyülve az Amazon, Szent-Lőrincz és Laplata folyamok mocsárgőzeivel. Egyszer a légjáró tizenkét napig úszott egy sűrű, opálszürke ködben, mely száraz, semmi nedvet nem mutató lomha tömegével egyformán belepte mind az öt világrészt, s az egyenlítő alatt épen olyan sűrű volt, mint az éjsark alatt: és a mellett oly magasra terjedt, hogy Dávid repülőgépével harminczkétezer lábnyi magasban sem érte szélét, még ott is oly tömött volt az, hogy rajta keresztül a nap csak egy fehér tányérnak látszott; míg éjszaka oly világosságot vetett a földre, mint a hold és feküdt az emberi idegzeten és fojtotta a mellet, mint egy idegen világ atmosphærája. Az egy vándorló égi test volt. Köd csupán, megmérhetlen anyag, a távolban láthatlan, de mégis tömeg, mint a gáz. Vándora a nagy világűrnek, melylyel földünk minden százhatvanhat évben összetalálkozik (1793), s hetekig tart, míg e láthatlan tömegen keresztültör, egy részét magával ragadva.

És épen e ködök, felhők voltak, a miktől meg kellett tudnia Dávidnak azt, a mit keresett.

Vannak, a kik a felhők titkos irásából olvasni tudnak.

Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron túl levő sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik a felhők közül azt, melyet egy füstölgő volcán támasztott; a Jóreményfok sziklafennsíkján a megjelenő «felhőabrosz» hirdeti a keleti mousson közeledtét s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését. A felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett egy sziklasivatag tömkelegében embermívelte, embert tápláló föld?

Az ég vándora naphosszant, éjhosszant elkerengett az égő Kirau-Ea volcán látványa felett, és a Tsián-shán solfatáráinak füstölgő kürtői körül; vakmerően letekintve az élő földi tűz titkos műhelyébe, s míg fényképészei a tengerből folyvást magasabbra emelkedő Aphröessa volcánsziget változó rajzait vették fel, ő a Bunsenspectrál készülékkel a föld mélyében elégő érczeket elemezé.

Nem találta, a mit keresett: azt az ultramarin vonalat a Fraunhoffer csíkok között.

Sorra járta a görög archipelagus «Majonesi» szigetvolcán csoportját; a Navadas és Andes örök villanyzivatartól környezett tűzhányóit, Lipári és Sandvich szigetek kéngőzkatlanait, a tizenöt élő és harmincz kihamvadt volcánt a Cordillerák gerinczein; leszállt egy pihenő órájában a tüzhányók óriásának, a Cotopaxinak pokoltorkába, vegyelemezte a tamáni sókutakat és a csokrai öröktűz kutjait, a siciliai Macalubát, a chinai iszapvolcánokat, s a turbacoi óriási forró vízkatlant. A javai Semeru volcán egy rögtöni kitörése perczében találta ott a kraterébe leszálló aërodromont, s Dávid együtt repült a felrohanó füstgömbökkel, miknek mindegyike, mint egy öntengelye körül szélsebesen pergő csiga lövell fel a magasba száz meg száz bömbölő füstbombát egyetlen oszloppá magasítva. Ez oszlop ezerkétszáz lábnyira veté fel a gépet négy percz alatt. Uj-Seelandban huszonöt, Ausztráliában nyolczvanhét új tűzhányót fedezett föl. Felkereste a déli jeges tengerben a 10 és 12 ezer láb magas Erebust és Terrort, s megint visszatért Ázsiába, az Ararat hegy csoportja között háborgó Demavendet megvizsgálni; onnan fel északra az izlandi hővíz-okádó volcánok, a gőzfuvó fumarolokig; egyetlen egy: a Trolladgynjur mutatta nyomait a kutatott hatvanötödik elemnek a fenekét ellepő forróvíz tóban; de ez oly csekély mennyiségben jött elő, hogy nem jutalmazta volna meg a fáradságot.

Csak egy hirhedett volcáncsoport maradt még megvizsgálatlan, az aleuti szigeteké. – Ezt legutoljára hagyta. – Rettegett attól a gondolattól, hogy ha itt találja felfedezni az ichor új bányáit! Ez a gondolat olyan volt rá nézve, mint egy átokteljes jóslat; mely azért teljesül, mert folyvást kerülik.

Elébb föltette magában, hogy az egész földet felkutatja az ég magasából.

E vakmerő vándorlásában aztán önmagán észlelheté, hogy válik az élő ember lassankint tulföldi lénynyé?

A cosmicus tünetek egymást váltogató csodái egészen elszoktatják a földtől s annak egyhangú mindennapi örömeitől.

A föld maga csak mint egy festett abrosz repül el alatta, csak mint egy földtani, földrajzi tantárgy; hanem a földszellem rendkivüli tüneményeivel ragadja egyszerre fel az égbe s le magához a repülő halandót. Mikor éjjel visszatér Ausztráliából, egy tenger felett repül el, mely világít; a phosphorescens habok mint egy átlátszó olvadt üvegtömeg torlódnak egymásra s a habtajték megannyi szikra, a végigvonuló hajók hosszú tűzvonalakat hagynak hátra magok után a tenger színe felett; fenn pedig be van borulva az ég; egy csillag sem ragyog: a tenger világít fel az égre.

Majd elsötétül a tenger, a légjáró nyugatnak repül; követi az éjszaka, a hajnal nem éri utól.

E hosszúra nyújtott éjszakában elhagyja a szélváltók vidékét s lerepül a déli égsarkig, hol a fekete tengertükörből a Kerguelen és Donald szigetek jönnek eléje. Egyszerre elkezd előtte világosulni az ég. Mi ez? Nem hajnal. Nem délsark fény. Fehér, kisértetes derengés az; a jégcsillám (Eisblink) a déli polus villanyszerű fehér tündöklése, a kristálylyá vált tenger villogása az; fény a halálból. Mélykóros melancholia lepi meg a kedélyt e siri önvilágítása alatt egy laktalan földrésznek, a légben utazó magát is a kisértő szellemek egyikének képzeli már e jéghajnal derengésében.

Azután fel a mérsékelt égövek felé ismét. Az éjszaka véget ér, a sötétkék tengerből, mint egy csonka rubin pyramid emelkedik ki a hajnalsugártól megvilágított Jóreményfok. A légjáró két egymásra fordított üvegharang között repül, egyik a tenger, a másik az ég. A mousson korbácsolja a tengert; s a mint feljön a nap, egyszerre egy megragadó új látvány lepi meg az alátekintőt. A tengert egy szivárvány öleli körül. Egy rettenetes kerületű fénykoszorú, a vihartól légbeszórt vízcseppek megtört sugár bűvköre. A mit más halandó az égen szokott látni, a hétszínű tündéri ívbolt most a smaragdszín tenger fölé van kifeszítve. A mint a nap feljebb-feljebb jön, a bűbájos ív szükebbre szorúl, a szél alábbhagy: akkor a mosolygó kísértet eltünik.

A légjáró röpte Afrika száraz földe fölött vonul végig. Ismeretlen hegylánczok, végtelen erdők, láthatártalan puszták, névtelen országok, szétágazó folyamok huzódnak el alatta. Idegen, kietlen világrész, semmi emberi pompa rajta. Palotás városok, csinált utak, hajózható folyamok nem hirdetik benne az emberi szellem alkotását. Gunyhócsoport az erdőben, vándorkaraván a pusztán, a tágas mezőkön dúvadak elől futó csordák.

Az átfült levegő csoda-phœnomenonokat mutogat a légben. A napnak fényes kerek udvara támad, átszelve a központba futó félkörökkel, miknek találkozó pontjain melléknapok ragyognak. Egyszerre négy nap kisért az égen; s az igazi nap maga is oly sápadt, mint képmásai: az égi rémek. A középafrikai félember fajoknak gyakran világít e rémtünemény, mintha négy napnak kellene összefogni, hogy a sötétséget elűzze róluk.

A légjáró észak felé repül. A folyók, erdők, hegylánczok eltünnek. Egy vakító sárga lepel kezd egész világgá kibontakozni; oly véghetetlen, mint a tenger. Valóban tenger; zöld apró szigetekkel. A Zahara az. A láthatár széle köröskörül úgy hullámzik, mint egy háborgó oceán. A villanyos aërodmonnak nem jó a puszta felett járni. A légben semmi nedv, kevés a villanyosság; haladni a villanygéppel nehéz. Azon földkör az, a hol soha egy esőcsepp le nem hull. Mikor a nap a délpontra hág, a láthatárt körülfogja a Zahara délibábja; az arab «Bacher-el-Alfrid», az «ördög tengere»; a láthatár hullámzó oceánjából pálma-erdős szigetek emelkednek elő, roppant városok, kupolás tornyokkal; háztetők és toronykupolák lefelé fordítva. E tündéri szemfényvesztés egész naplementig kápráztatja a légben utazót, ki épen úgy küzd a száraz léggel, mint az alatta elvonuló karaván a száraz homokkal. Végre alásülyed a nap izzó gömbje a réz-veres ködöktől fedett kopár hegylánczok mögé s akkor egyszerre sötét lesz s a rögtön áthült levegőben, mint a szellemek áriája hangzik fel a porphirsziklák túlvilági zengése.

A vándor átrepül a Gibraltar fölött, gépe szárnyai ismét teljes erővel hasítják a levegőt, elhagyja az azori szigeteket: belekerül az északnyugati passat szél huzamába, kettős erővel repül; még tart az éj, mikor a láthatáron egy hosszú sor tűzfény tünik fel. Az a Cordillerak tizenöt égő volcánja, mely most épen egyszerre kitörése pompájában hirdeti, hogy odalenn a föld mélyében ünnepnap van. A tizenöt tűzhányó mintegy karbunkulus nyakláncz övezi át az újvilág isthmusát: a kiokádott füst, mint egy rojtos felleg vonul el nagy feketén nyugot felé, hullatva öléből azokat a sajátszerű villámokat, miknek alakja nem zigzúg, hanem gömb, esése nem korbácsütés, hanem golyóhullás; a földre esve visszapattannak, tovább ugranak és hangtalanok.

A repülő gép átrepül a délamerikai pampasokon, az óriás folyamok mentén végig, miket tavak lánczolatának lehet inkább nevezni, bevárja a reggelt Peru zivatart soha nem látott ege alatt, s midőn a lég vándora a libegő aërodromon tetején állva szürcsöli a gyönyörű éghajlat életadó levegőjét, a távol Pambamarka hegyei mögül megjelenik előtte átellenben a feljövő nappal a «perui rémlátvány»: saját alakjának óriási nagyságú árnyképe a felhőtlen égen, feje körül hétszínű dicskörrel. A látnok arczához kap kezével, az óriási fantom utánozza őt; kezét nyújtja felé, az még messzebbre mutat kezével, el a végtelenbe, mintha azt mondaná neki: «még is tovább» és aztán elenyészik. Az égen pehelylyé tépett cirrhus-felhők lebegnek.

Mikor a Parana mentén végig suhan Brazilia fölött, világító felhőtömegek állják el útját, az apró jég kopog a hajó üvegfalán és minden egyes jégdarab fénylik, mintha phosphor gömb volna. E felhőtömeg közepett villanygépének működése megszakad: kénytelen azzal alászállani s mikor a felhő alatt van, ott már nincs sem eső, sem jég: a felhőcsepp nem hull le, megolvad, pára lesz, mielőtt a földre érne; idelenn aszály van és 40 fokú hőség.

Aztán megkerülve a Tűzföld előfokát, visszatér a délkeleti passatszéllel a chilii partok hegylánczai fölött, az istmuson, a mexikói savannákon keresztül fel a föld másik tengelyéhez, a grönlandi jégmezőkhöz.

Ott most halálcsend van, augusztus elején az északfény pihen. A légjárók korlátlanul száguldhatnak el a polusok fölött. De a helyett egy más tünemény fogadja a repülő embert. Augusztus 22-én «Szent-Lőrincz égő könyjeinek éjszakája» van. Ünnepnap az égen. Valamikor egy bolygó, melynek pályája keresztülszelé a föld körútját, szétpattant alkatrészeire. Lehet, hogy összeütközött a földdel; ez az erősebb félrehajlott tengelyével, most is úgy kering, a gyöngébb elomlott, gázai szétoszoltak az űrben s járnak, mint üstökös, mint ködtömeg rendetlen bujdosásban, mig szilárd kérgének darabjai most is egy csoportban keringnek a vezérnap körül; s e rémtánczot járó cosmicus sötét raj minden évben összetalálkozik a földdel; kilencz mértföldnyi sebeséggel repülő érczsziklatömegei a földi légkör surlásától meggyuladnak s ismét csillag lesz belőlük egy perczre, aztán megint visszaesnek a világürbe és sötétségbe. Lőrincz-éjén negyedóránkint hatszáz futó csillagot számított Dávid az aërodromonból Grönland előfokánál, s az milliókat tesz ki az egész földtekén. Egy perczben egész raj indult meg egy központból, mintha egy nagyobb tömeg sziporkája volna. – Rendkívüli ünnepélyes pillanatokban maga az óriási tűzgolyó is megjelenik a föld gőzkörében, mintha a széthullt planétából egy összeolvadt ország tömege volna az, s szivárványnyal sziporkázó lánguszályt vonva maga után, csendesen vonul végig a csillagok előtt.

Egy ilyen fenséges égi vándorral találkozott Dávid a spitzbergai jégtenger fölött. A tűzgolyó, mint felkelő planéta, támadt elő az új siberiai szigetek mögül s útját nyugatnak véve hetven hosszúságú fokon átrepült, azután egyszerre, megkapatva a föld vonzerejétől, sebesen aláhanyatlott s a Medve-sziget előtt lecsapott a jéghegyek közé. A lángoló ércztömeg tíz mértföldnyi területen hasgatá szét az összetömörült jégsziklák tömkelegét s erőszakosan kitaszított egész jégmezőket a szabad tengerre, hófelhőt támasztva a helyen, a hol alámerült, a lég órákig zúgott utána fültompító nyomással. A földburok kemény pánczélja maga lett megütve egy hozzá méltó ellenséges löveg által, mely a jégtengeren keresztül az alap gránitig hatolt.

S a sarkvidék viszhangjai is bámulatosak. A kirenszki viszhang ötvenhatszor kiáltja vissza a feléje küldött emberi szót, mintha az álmából felriasztott szellem a ritkán hallott emberi hangot egyre ismételni akarná, hogy el ne felejtse, az egész jégsark tartománya ily bűvösen viszhangos s a halk beszéd is elhangzik benne fél órányira. Tatrangi Dávid gyakran hallja azt a méla, szellemszerű, busongó hangot, a mit az izlandi hattyúk hallatnak, mikor gépével versenyt repülnek, néha eléje vágnak, mintha vezetni akarnák valahová, miként ősét a fehér sólyom: a honkereső Álmost. (Az első honkeresés is egy álomlátás legendájából indul ki.) S azon a hosszú nyárközépi napon, a mit az éjsark alatt nem vált fel az ég, midőn a fény és melegség örök csillaga köröskörül futja a láthatárt; e szakadatlan alkonyfényben nemcsak a hattyuk repülnek versenyt az aërodromonnal, hanem az égi kisértetek is. A «grönlandi fata morgana» az, mely a láthatáron városokat épít; kezei alatt a jéghegyekből tündér gyorsasággal emelkednek óriási paloták, oszlopzatos templomok, tömör, babyloni építmények; a vakmerő tündér majd egy hidat kezd meg, melylyel a láthatár két szélét akarja összekötni. Szinte sikerül neki. Egyik hidjárom a másik fölé emelkedik. Egyszerre összeomlik az egész. A tündéri kártyavár összedölt. Minő nagy gyermek játszott vele? Aztán más játékot vesz elő. Tengert játszik hajókkal, mik odafenn a légben úsznak, kifeszített vitorlákkal. Behúzott vitorlákkal annál jobban tudnak repülni. Majd megint észreveszi a tündér a birodalmán végig repülő légjárót s azt választja ki rejtelmes játéka tárgyáúl. Az északi égen egy másik aërodromon alakja repül százszorta megnagyítva; átlátszó falain keresztül meglátszanak a mozgó alakok; szárnyai csapkodják a semmit, az űrt. És a mikor az aërodromon a Koczebue Sund felett elsuhan, ott még egy harmadik játszótárs szegődik hozzá: egy harmadik aërodromon a feje fölött, de lefelé fordítva; abban is úgy mozognak az élő alakok, de fejjel alá függve s annak a szárnyai is úgy verik a – semmit: de fölfelé csapva az égbe – az űrbe…

S így halad a lég vándora, kisérve a lég rémeitől, hallgatva a szelek nyögését, a föld visszhangját, a hattyuk jajszavát, hosszú csillaghullató éjszakákon és alkonyt nem érő időtlen napokon keresztül, jéghajnaltól, északfénytől kápráztatva, felmagasztalt érzékekkel, a mult és jövő vizióival éber álmaiban, a földfelettiek közellétét érző ösztönökkel idegeiben, kínzó, gyötrő honszerelemmel minden gondolatában s hazafájó családvágygyal gyöngéd szivében: nem ez-e az út arra, hogy a lelkét elveszítse élve?

S mikor az ember föltette magában azt, hogy erőszakolni fogja a sorsot; hogy nem hajt sem ösztönre, sem sejtelemre, sem viziókra, hanem utat tör a rideg számítások szerint ott, a hol nincs út, s aztán felkutatja embertörő fáradsággal még Polynesia valamennyi szigetét, keresve a Mangareva érczvizű tavaiban, a Maunaloa tengerszemeiben, a Gallæpagos szigetek valamennyi kiégett kraterében az új elemet, és nem találja azt sehol. Végre még egyszer visszatér az Aleuti szigetekhez, a miknek kedvetlen látogatója volt már egyszer. A ködeiről híres Unalaska sziget fölött már távolról lát egy felhőt lebegni, mely annyira különbözik más mindenféle felhőtől, hogy azt a gyakorlott szem rögtön felismeri. Az volcáni felhő. Közepe tömött, sötét, szélei pedig fehérek, rongyosak; az egész nem repül, nem változik, nem gomolyog; csak terjeng és foszlik. Épen ilyen felhők szoktak lebegni néha a Gyilkos havas fölött is.

Tatrangi Dávid leszállt az Unalaska sziget közepébe s ott a hozzájárulhatlan sziklamedencze közepett talált egy gőzölgő dágványt. Ez burkolja folytonos ködökbe a szigetet. És az a dágvány, tavaival és gőzfuvó moffettáival együtt tele volt ichorral. A kiszáradt medenczékben vastagon feküdt az ichorréteg, s a sziklák be voltak vonva jegeczeivel. Olyan volt e sziget ichorgazdasága a Gyilkos völgyéhez képest, a minő a kaliforniai és ballaráti aranymezők kincsei a selmeczi aranybányák termékéhez. Amazokért csak le kell hajolni és összeseperni.

Végre tehát megtalálta Dávid az ichor kifogyhatlan bányáját; de nagyon rossz helyen.

Az Unalaska sziget orosz területhez tartozik; az a Nihil országának tulajdona.

CHAM SÖTÉT IVADÉKA.

Mit csinált ez alatt Rozáli?

Azt, a mit a többi asszonyok az Otthon államában: látott dolgai után.

S a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint a háztartás gondjaival és a piperével.

Ez a két utóbbi is nevezetes feladatuk marad ugyan mindenkor. A család otthoni kényelme, a tisztaság a lakásban, az izletesség a konyhában, a gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a nőkre bízva; ők értik a gazdagság gyarapításának microscopicus titkait, a miket a férfi érzékei fel sem tudnak fogni; arról sem szükség lemondaniok soha, hogy a divat országában uralkodjanak. Az nagy szerencsétlenség volna a világra nézve, ha a nők egyszerre lemondanának arról az ösztönről, hogy ők szépek kivánnak lenni, hogy tetszeni akarnak, s az egész iparvilágra nézve valóságos csapás volna, ha a nők a divat ellen puritán hæresist támasztanának. A leggazdagabb iparágak jutnának tönkre; arany, ezüst, drágakő, selyem fele értékére leszállana, millió és millió szegény ember maradna kenyér nélkül.

Sőt nagyon szükséges volt, hogy az Otthon város női lakossága a divatban is kezdeményező legyen, s versenyt támaszszon a Newa felől jövő bizarr divathóbortoknak, mik a merészben, a kirivóban, az érzék-ingerlőben s néha a visszataszítóban, a fertelmesben, az asszonyi alakot eléktelenítőben keresték a divat változatait. Ezzel ellentétben az Otthoni nők divatja igyekezett egyesíteni a pompát a jó ízléssel; megközelíteni az eszményit; szebbé tenni azt, a mi szép, emelni a természetes bájt; az Otthon női divatjában meglátszott a tanulmány a régi korból, eltanulása a népviseleteknek s azoknak eszményített átalakítása: poesis és festészet volt annak vezére; s egyike az Otthon állam leghiresebb hódításainak az volt, hogy divatját Európaszerte még jobban viselték, mint a szentpétervári divatot, s az a két divat bizonyos rangfokozatot képezett a nők világában.

Azonban mindezeken kivül még sok nevezetes hivatás jutott a nőknek osztályrészül az uj államban, a mi nem csak társadalmi szokás szerint, de egyenesen közigazgatási uton lett rájuk bizva.

Női kezekre volt hagyva a gyermeknevelés, közegészségügy és munkaterjesztés feladata. A női leleményesség és gyöngéd tapintat aztán egész új rendszert alakított e szakmákban. Ők eltértek a régi convictusok, ispotályok és fabrikák kaszárnyarendszerétől; czélszerű decentralizálás, önkereste csoportosítás által a gyermeknevelésnek, egészségápolásnak, munkaszerzésnek családias összetartást szereztek.

A nők a békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a férfiakkal.

Igaz, hogy ebben a viszonyban sok hajdani költői fogalom erősen színét vesztette. Az «Otthon» költője nem igen válogathatott bálkirálynékban, nem írhatott le hevélyes vadászjeleneteket, vágtató delnőkkel, ha otthon és a jelenben akart maradni: ellenben annál több mondani valója volt szemüveges elnöknőkről, betintázott ujjhegyű tollnoknőkről, a mi inkább a satyrikus genrebe vezet; a miért egyébiránt az írónők viszont nem maradtak adósak a férfiaknak.

Ez volt az élete Rozálinak is.

Férje heteket, havakat töltött felfedező világkutatásaiban, ő maga naphosszant el volt foglalva elnöknői teendőkkel; ha pihenő órája maradt, azt gyermekei körében tölté. És mikor haza került is Dávid, rendesen olyan kedvetlen volt, hogy a viszontlátás öröm-perczét már a jövő óra elsötétíté. Oly szótlanul tudott maga elébámulni, mintha nem látna és nem hallana maga körül semmit. Minden mozdulata elárulta izgatottságát; feledékeny, szórakozott volt. Asztalnál nem evett s este szokatlanúl bort ivott, mig az álom el nem nyomta, s álmai nyugtalanok voltak; összevissza beszélt. Aztán alig várta, hogy ismét tovább mehessen; s gyakran elfeledte, hogy bucsu fejében nejét és gyermekeit megcsókolja; úgy tért vissza a bucsucsókért órajárási távolból.

Pedig az asszonyi szív minden században asszonyi szív marad.

Erre nem gondolt Dávid.

De gondolt valaki más.

Chám sötét ivadéka.

Hogy mi vitte erre a gondolatra mr. Severust? annak többféle okát lehetne találgatni.

Nagyon indokolt lenne, ha gyülöletből tette volna Dávid iránt, kinek soha sem bocsáthatá meg, hogy nem csak a bank háromszáz milliónyi kincseit (az ő nézete szerint hiábavaló nagylelküséggel) visszaadta, hanem hogy még azon felül a gyors hirül adással az ő táviratait is megelőzte, s így őt óriási vagyonának megnégyszerezésétől elütötte. Ez a financier szemében már több volt, mint nagylelküség. Ez perfidia volt az üzlettárs iránt. Ha ő maga nem akart nyerni a világbomlásból, állt volna félre s engedte volna az üzlettársát működni. Annak a lelke lett volna rajta. Egy elvesztett félmilliárdot bizony nem felejtenek el olyan könnyen.

De talán egy más ok is lehetett, mely Severust e gondolatra hozta.

Neki most már a kiadott kétszáz millióját valahová el kellett helyeznie. Az ugyan sehol olyan jól nem kamatoz, mint ha visszateszi az Otthon bankjába s osztozik annak nyereségében. De meddig tart ez a nyereség? Meddig tart az «Otthon» maga?

Mint az állam titkaiba mélyebben beavatott, annyit tudott mr. Severus, hogy a kis államnak két nagy válságot kell rövid időn kiállni.

Az egyik az alapítás utáni tizedik év lejárta.

E tizedik év után teljes joga van Sasza asszonynak így szólni Magyarország királyához: «a békekötés VII. pontja szerint 200 ezer magyar honvédnek a Dunadeltára kellett számüzetni tíz évig: ez idő lejárt, most hivd vissza onnan az alattvalóidat, mert az a sziget az én területem».

Az természetesen nem fog megtörténni; az «Otthon» állam nem engedi magát a helyéből kiparagrafusoztatni; hanem ebből azután háború lesz. Még pedig nem olyan háború, a melyiknek egy döntő ütközettel végét lehet vetni, hanem egy gyilkos, gyujtogató, véghetetlen háború, összerakva zendülésből, árulásból, fajharczból; késdöfésekkel, üszökkel folytatott mészárlás; a minőnek programmját előre is élvezhetik azok, kik Mazrur proklamáczióit olvassák, a mikkel az minden idegen fajt a magyar kiirtására lázít, ássa előre a tüzaknákat Magyarország minden vidéke alá. Egy ilyen irtó harczban aztán a segélyül siető «Otthon»-nak magának is el kell pusztulnia, az Európa délkeletén összpontosított kereskedelemnek pedig okvetlen tönkre jutnia. S hozzá még az ichorbánya is fogy: pár év mulva alig lehet uj gépeket kiállítani, a másra használt üveget sem lehet átidomítani, mert az egyszer kihült hyal-ichor semmi tűzben többé meg nem olvad.

Mindezen bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen. Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti budgetjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elő, a minek ez a czíme: «Kin-Tseu». S e tétel után folyton szaporodó összegek, mik milliókra mennek, a nélkül, hogy hasonló czím alatt valami fedezettel birnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez «mulhatatlan szükség»; s majd megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.

Hiszen azt, hogy mi az a «Kin-Tseu»? minden ember megtudhatja a földtani kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Chinának egy tartománya, négy-ötezer négyszög mértföldnyi terület. Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban? azt maga China sem tudja; és a mennyei birodalom, a mit a chinai faj «Tsung-Kue», a mongol faj pedig «Kataj» országnak nevez, négy ezer évig felvitt chronicáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni «Kin-Tseu»-ról, mint hogy az a Khu-Khunoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jang-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi császár adót nem szedett soha. A mit beszélnek róla, az mind mese.

Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa lehet a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban? És végül a fekete embernek a szive is épen olyan vértől hevül, mint a fehéré.

Rozáli szép volt.

Egyszer meglátogatta mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti szigeten, mely hirhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnu, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a himalajai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjut hordó alpakka, s a kashmir kecske mind csorda számra volt már itt elszaporítva s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjut, zsírt, húst adó állatokat Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.

Rozáli maga egész szenvedélylyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági kincseit.

– Hát «egyszarvu» nincs-e még itten? kérdezé egyszer mr. Severus egész ártatlan arczczal.

Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után s azt mondá, hogy ez az állat a mesék országába tartozik s Nagy-Britannia czimerén kívül sehol sem található.

– De igen, szólt mr. Severus egészen komolyan, egy khinai tudományos könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ily ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba s sokat költ e tartományra.

– Soha sem hallottam ezt a nevet, szólt Rozáli elmélázva. Micsoda ország az?

– Annyit tudok én is felőle, hogy China szélén van: Dávid öt év előtt fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon kívül.

Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.

E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált férje életében, a kinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, a kinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés perczében elmondá Rozálinak, a kinek buvárlatait hogy megérthesse a nő, egész tudományos irodalmakat kellett végig tanulmányoznia, ki férje jártát-keltét az általa készített új térképen figyelemmel kisérni megszokta, – és most egyszerre megtudta azt, hogy van egy olyan hely a földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé neje előtt soha, melynek térképét soha sem mutatta meg neki.

Mi lehet abban az országban?

Van-e asszony a világon, a ki erre a kérdésre választ ne akarna találni?

S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a férfiak által a saisi titkok templomából.

Vannak nő tudósok. Hires nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A férfiak nem mondhatják többé: «ez diákul van, nem asszonynak való»; az asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe s nem lehet előttük titkot tartani többé.

Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy ülésben felszólítá az akadémia leghiresebb chinista tagját, hogy kutassa fel a chinai irodalomban azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról lehet valamit megtudni.

A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára rendelkezésére állott, addig kutatott annak chinai termében, a chinaiak által «She-Khu-sti-shu»-nak nevezett irodalmi gyüjteményében, mig rátalált a keresett könyvre.

Ez Sze-ma-tsiang chinai történetíró munkájának egyik része, a Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leirása.

A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a «Sze-ki» több európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a legnevezetesebb történészük a chinaiaknak, ki e művében a mennyei birodalom ős történetét írta meg, kezdve azt két ezer évvel a keresztyén időszámlálás előtt, s összegyűjtve mindazon krónikákat, a mik a Heu-dynastia idejéből fenmaradtak. Mint tudva van, a következő dynastia őse az elődei alatt írt könyveket halommal égetteté össze, s hogy valaki azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott. Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy «sziklaház»-ban, az «arany ládában» s különösen egy palotában, melynek jáspis táblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték az üldözött tudomány betűit bevésve: a chinai hagyomány «ju-pán» név alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-tsiang fedezte föl.

Sze-ma-tsiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a chinaiaknak, a ki ha hazudik, azt a legauthenticusabb adatok nyomán cselekszi.

Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.

A tudós chinista nőnek nem volt türelme a birálatokat is végig tanulmányozni, a miket az európai és chinai tudósok a bölcs Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta különbséget tesznek e nagy író historiai munkái és regényes meséi között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak, hogy «asszonyom, ha Sze-ma-tsiangból akarsz valamit olvasni, vedd meg a «Sze-ki» utolsó köteteit, azok legkevésbbé unalmasak; de a Szan-hoang-pen-kit ne kivánd olvasni, azt még nem fordította le senki, mert tele van olyan mesékkel, a minőknek kinyomtatásaért az ember Európában az «erkölcsrendőrséggel» jön összeütközésbe.

A helyett a tudósnő, a mint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé csapta a «Nan-po-kaun-hoa-wei-pion» czímű szótárt s hozzá fogott a fordításhoz.

Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott maga előtt se poesist, se morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést s fordította a chinai alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak tartalmával.

A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka lakik, a gyümölcsöket, miktől az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek, mint a méhek; a tyúkokat, a mik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, a mik éjszaka énekelnek; a fákat, a miknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, a mik házakat építenek; a kutakat, a mikből víz helyett tüz jön fel, a csigákat, a mik selymet eresztenek, mint a selymér s az őzeket, a mik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert megbírja a hátán.

Keverve a mesést az igazival, a mi legveszedelmesebb neme a csalásnak.

Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (a mik közül a legnagyobb, a Sa-hi tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós «tenger»-nek nem nevezi, hanem «tó»-nak, megharagszik s a parthoz veri a hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a chinai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.

A férfiak rútak és rossz termetüek; hanem a hölgyek annál szebbek.

Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu hölgyek bájait, semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, a minők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.

Szól azután szerző a nép szokásairól.

Az istenséget ember alakban imádják. Épen, mint a szomszédországban, a Szi-Tsang-ban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a Kin-Tseuiak istene.

De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a figyermeknek már születésekor bezuzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?

A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor s «érzi» az idejét, lejön az égő tűz hegyei közül s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, mig kiszemeli azt a férfit, a ki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi, átrepül vele a Khu-khu-noor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg istenné?

A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga, igavonó; nők a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, még pedig csupa ifjú, szép, lángvérű nők. Ebből a constellatióból azután Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos történeteket, a melyet csak a chinai múzsák engednek meg, a kiknek kertjében ismeretlen növény a fügefa.

A tudós nyelvésznő lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre nézve nincs semmi, mi botrányos. Sőt szentségtörés volna csak egy szót is elhagyni, vagy megváltoztatni olyan nagybecsü hagyományokból, a miknek betűi jáspis táblákra voltak vésve, papyrus levelekre, aloe rostra, halhártyára, hattyubőrpergamenre, teakfa deszkára tintahal festékkel, czinóberrel, arany mázzal írva, ónirallal róva, viaszba karczolva; templomokban őrizve, arany ládákban tartogatva, négy ezer év penészétől belepve!

És elvégre is Rozáli már férjes nő, a kinek mindent lehet olvasni, veszedelem nélkül.

Rozáli tehát megkapta a Szán-hoang-penkit híven lefordítva, s megtudhatta belőle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban?

Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi, hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba mesékkel őt vízre vinni a chinainak sem lehetett.

Hanem van egy tárgy, a minél megszünik minden bölcseség.

Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek és olyan szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.

S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.

Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt előtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden más útját a legapróbb részletig el szokta előtte mondani?

Miért visz oda sok pénzt, a hogy Severus kibeszélte?

Miért nem enged onnan senkit idejönni, a ki hírt mondhatna arról, hogy mi történik a hozzájárulhatatlan Khu-khu-noor és Küen-Lün bérczei között?

Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás sas hoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? s mikor ő leszáll repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem hihetik-e azok méltán, hogy ő az isten?

S Rozálinak nem volt kedve a férjét akármely országnak is odaengedni istenül.

Hisz ő is imádta férjét.

Ez olyan tövis volt most már a szívében, a miből nem tudott kigyógyulni.

Valahányszor Dávid ezentúl hazatért valami útjából, Rozáli folyvást látnoki gyanakodással fürkészte arczvonásait, feljegyzé szavait és magyarázatokat vont el azokból.

Kedvetlenségét, izgatottságát hajlandó volt elhidegülés jelének venni.

Dávid idegei túl voltak feszítve a légi utazástól; a féltő nő egészen más okait látta annak. S midőn a férj elmélázó tekintete előtt a távol tűzokádó hegyek füstbombái keringtek, s a forróvíz-lövellő geizerek tündérei járták a bűvtánczot: e merev elbámulásban a nő a kin-tseui emberisten ábrándozását vélte látni, ki előtt most tobzódó hölgyeinek csábtánczot lejtő tündéralakjai lejtenek, csókszórva, szemvillogva, buján, élvetegen hajlongva, szétszórt fürteiktől csak rosszul takarva: a hogy azt a tudós Sze-ma-tsiang leírta.

Rozáli szerencsétlen volt.

Ennyit sikerült már Severusnak elérni.

S a szerencsétlenség már jó kulcs egy szép nő ajtajához.

Következett a második lépés.

Severus következetes volt: Dávid pedig gyanutalan. Azt hitte, hogy minden embernek csak az ország sorsa fekszik a lelkén, mint ő neki.

Egy napon azt mondá Tatrangi az igazgató-tanácsban, hogy neki szüksége van teljhatalomra, hogy Sasza asszonytól az aleuti sziget-csoportot megvegye. Előre meg sem mondhatja, mennyi pénz kell hozzá; mert bármennyit kér is a Nihilország kormánya, azt meg kell neki adni. Azt azonban társainak sem mondta meg, hogy miért kell az aleuti szigeteket birniok?

Severus mosolygott.

– Akkor legjobb lesz, ha ön maga megy el a Pawlofszky-kastélyba, hol Sasza asszony udvarát tartja. Önnek különös szerencséje volt mindig e nővel.

– Jó: elmegyek, mondá Tatrangi.

Ez volt Severus tervében a második lépés.

Hanem aztán valaki egészen elrontotta az egész tervét.

Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá Rozálival, hogy holnap hosszabb időre el fog távozni.

Rozáli hallgatott és mint jó házi asszony, maga rendezé el férje számára az uti készülékeket.

Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanúl, egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még reszkető hangon is e kérdéssel lepte őt meg:

– Kedves Dávid, mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?…

Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló szemei szikrákat szórtak és arcza elveresedett.

Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely mint a villám, egész tájékot világít meg egyszerre.

Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.

Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se levél nem mehetett soha.

Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt rá? Mit hisz most Rozáli?

Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szivében s abban a pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy villanysugár két átellenes szikrája volna.

Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját s ment Severushoz.

– Uram, mondá neki. Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a Pawlofszky kastélyba Sasza asszonyhoz.

– Ah! szólt Severus iróniával. Talán az úrhölgynek vannak kételyei.

– S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, a miért nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.

– Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonynyal alkudni az aleuti szigetekre?

– Ön.

– Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Cleopatra az én fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Dunadeltát önnek.

– Mindegy. Meg kell értük adnunk minden árt.

– Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az, a mit megveszek, hogy mit igérhetek érte? Egy, két, vagy tíz milliót.

– Igérhet ön érte százat, kétszázat.

– De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?

– Ma csak én tudom még, hogy mi van ott? Ha önnek megmondom, csak ketten fogjuk tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne tudja e titkot, mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.

– Kezem rá.

– Tehát megmondom önnek. Az aleuti szigeteken van egy kincsbánya, nem aranyból, nem gyémántból, hanem ichorból.

Severus arczán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az.

– Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm, mondá meghatottan; e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint a hogy nem képes valaki megenni – a saját fejét.

– Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.

– A világ leghidegebb vérű emberének. Az aleuti szigetek nélkül vissza nem jövök.

Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a boszú és spekuláczió műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?

Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arczczal jött eléje. Dávid hevesen ölelte keblére a nőt és csókjaival árasztá el.

– Búcsuzol? kérdezé Rozáli.

– Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.

S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szivéhez egyetlen boldogságát. Csak most vette észre, hogy a míg ő a világot megmenteni fárad, itthon közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.

KIN-TSEU.

Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.

Azon világ az, a melyet hét ezer év óta tanulmányoznak a történetírók, Mózestől kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespearig, még sem ismerték ki: végig: ez az asszonyszív világa.

Ide nem segít az aërodromon.

Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett csókokkal ismét elhalmozá, hogy már most abban az ismeretlen világban helyre van állítva a béke.

Oh be nagyon csalódott.

Mikor egyszer a féltékenység fantaziája felhevül, annak a délibábja egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron s csinál belőle egy pálmaerdőt, tükröt tart a tiszta égre s mutogat benne városokat, mik sehol nem léteznek.

Rozáli imádta férjét s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet irjon, mikor megtudta, hogy annak Oroszországba kell utazni és ott maradni bizonytalan időkig.

A féltés lelke látnok. Rozálinak megsugta valami, hogy Severusnak azért kell most az «Otthon»-ból eltávozni, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli előtt.

Rozáli tehát ezt írta Severusnak:

«Uram, ha tud ön még valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni.»

Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltő nők, a megsebzett szivek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga részére magyarázta kedvezően a levél végszavait s jövendő nagy veszélyek sporáit fogadta be azzal lelkébe, a mik egy napon rettentő termést fognak adni.

Pedig hát rosszul értelmezte azt.

A mire a fájó szivű nő készen volt, az nem a boszúállás. Annál magasabb kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni, akkor ő se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el tudja cserélni férjét egy fekete vőlegénynyel, de az nem a néger, hanem a halál.

És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli, annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.

Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arczán, Dávid csak azt olvassa a mosolygó vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei: Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit csókolja: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban?

S jól eltalálják mind a ketten.

Mind arról gondolkoznak.

Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze. Mellette van éjjel és nappal; csupán a délelőtti órákat tölti – szokás szerint – hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott valószínűleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt annak a szakmáját is ő kormányozza.

Csak hogy az asszonyok, a kik gyanakodnak, számítani is tudnak.

Dávid azt mondta Rozálinak: «Mindennap itt leszek veled, mondom». S nála ez a szó az eskünél erősebb. Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: «és az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek».

Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontól, s Dávid repülő gépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, a kit a nők imádnak, s itthon nem tudhat felőle senki semmit.

S a nők sejtelme proféczia!

Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid tizenkétszer járta meg az útat Kin-Tseuba; a miről nem szólt senkinek, a mit eltitkolt neje elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta nejétől, lopta hazája közügyeitől, lopta erős fogadásától.

És még sem volt tolvaj, áruló, hitszegő.

Mert az, a mi Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál! drágább nőnél és gyermekeknél! drágább a becsületnél!

Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?

Azt megtudjuk rögtön.

A chinaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.

A chinai őstörténetiró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével.

Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az Oczeán által Columbus előtt, a mikor létezéséről csak carthagói Hanno regéi, s az izlandi czethalászok hagyományai meséltek. Épen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.

Harmincz hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Franczia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az aldunai tartományokkal együtt egyetlen bércztömkeleg volna. Nem hegyláncz, de hegylánczok torladéka, egyik hegygerincz a másikon keresztül fektetve; örökhó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bérczének, kétszerte nagyobb volt a Kárpáthegy lomniczi csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himmalaya csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközeliteni.

Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.

Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, száz öles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek? mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fensikok völgyeiből? hol pihentek meg a nagy tavak alakjában? minő partokat mostak tán termékenyítő áradással? arról nem tud senki.

Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultura.

Délfelől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szivós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távirdáit, sem vasútait, sem tudós kutatóit.

Keletről a chinai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat, a mik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagútat, melyet Xio császár kezdett el furatni a Fang hegyen keresztűl, hogy újra megtalálja az eltakart országot, a hol a kutioni szelid tigrisek laknak, a miket házőrző kutyák helyett használnak, a hol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az inség idején; a hol a Paping hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kigyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Ci-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a Honani repülő tekenős békák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a Xen-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kieni szarvasemberek földalatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyukok toll helyett gyapjut hordanak, s a Luva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a «vasdisznók» tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; a hol a «napmadár» a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a chinai császárok czímerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, a kik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! holott fel van jegyezve, hogy a chinai császárok sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken s azokból telt ki környezetük, kik közül Ciam-Caják a felolvasó, irástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és tánczosnők, a Sia-Aták pedig a konyha-művészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.